Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)
1875-05-30 / 13. szám
7. sz. NEFELEJTS XVII. évfolyam. Megjelen minden vasárnap. A. DIVAT X. évfolyam 17. sz. DIVAT-NE FELEJTS. I. évfolyam. 13. szám. Budapest, 1875. május 30. egyesült szépirodalmi és divatközlöny. Jules Simon és a nők.*) I. Komoly figyelemreméltó jelenség, hogy mindazon nagyobb szabású, gondolkodó elmék, melyek korunk nemzetgazdászati és erkölcsi alakulatának kérdéseivel és a közeljövő képével foglalkoznak, csaknem kivétel nélkül azon meggyőződésre jutottak, hogy társadalmi állapotaink sokféle és vesékig ható gyarlóságain csakis a családi élet reformáló megizmosítása által segíthetünk hathatósan. E nézetet vallja, e nézet mellett emeli föl erőteljes nyelvének egész hatalmával szavát: „A munkásnő“ olyan munkájában Jules Simon. Jules Simon e könyvében kitartó tanulmányok és megfigyelések alapján rajzolt képet ad a francia munkás nép állapotáról, mely megdöbbentő „Mene, mene, tekel“-ként tolakodik a modern társadalom szeme elé. Igaz ugyan, hogy mi magyarok némi megnyugvással mondhatjuk, hogy a mi sociális viszonyaink nem oly kelevényesek, mint azt a franciáknál látjuk, mégis elegendő oly képpel találkozunk e könyvben, melyeknek elijesztő másolata az ország fővárosának és néhány nagyobb vidéki központnak temérdek zugából ránk vigyorog. És ezért meg vagyunk győződve, hogy hasznos munkát végzünk, ha Jules Simon föntjelzett munkáját fővonásaiban megismertetjük. Az első fejezetben többek között a női munka sokat szellőztetett kérdését is bonckése alá veszi as következőkben fejti ki saját véleményét: „Vannak és pedig nagy elmék, kik azt követelik, hogy a nők bérmunkát soha ne teljesítsenek. Vezetni a háztartást, tetszeni férjének, és nevelni gyermekeit, ez nézetük szerint a nő egyetlen valódi hivatása. Az alap, melyen e véleményünk nyugszik, kétféle. Az egyik, melyet költőinek nevezhetnénk, a nő gyöngeségére vonatkozik, továbbá kellemeire, erényeire, s az utalomra, melylyel ide kitartozunk, a hatalomra, melyet velük szemben elfoglalunk, s melyet önföláldozó tevékenységünk által megpecsételünk, megszentesítünk. Az ily okok már maguk elégségesek arra, hogy meggyőzzék a nőket, valamint az emberiség azon részét, mely szívesen osztja a nők ebbeli nézetét, s az életet csak ábrándok és remények szemüvegén át ismeri. Több sulylyal nehezednek ennél a mérlegre az ápolás, melyet a nő anyai állapotában megkíván, s a gyermeknevelés fontossága szakadatlan odaadás és önföláldozás kívántatik a nő részéről, hogy őrködhessék a gyönge, fiatal plánták fejlődésén, s az életnek komoly célja szerint képezhesse, azon harmattiszta és bizalomteljes lelkeket, melyek anyjuktól kapják első érzelmeiket, első gondolatukat, melyeknek édes és kitörölhetlen benyomása a sírig elkíséri őket. „E nézet látszólag csodálatra méltó oldallal bír, azonban inkább csak látszat, mint valóság. Abból, hogy a nő főkötelessége férjének tetszeni, gyermekeinek neveléséről gondoskodni, ésszerűleg épen nem következtethető az, hogy az egyetlen kötelessége. Gazdag családoknál e következtetés mint dönthetetlen igazság szerepel; férfiak és nők egyhangúlag azt állítják, hogy az anyai és házi teendőket leszámítva a nőnek semmi más dolga a világon. És miután a legtöbbnek közülök e lelkiismeretesen betöltött tisztje mellett még nem egy szabad órája marad, hozzájuk nem méltó dologtalanság gyötrelmeire kárhoztatják magukat e természetellenes állapot megzavarja lelküket túlfeszíti és meghamisítja érzelmeiket, saját hibáik folytán gyermekes affectációra vetemednek s egy sóhajtozó, beteges, elégedetlen teremtéssé lesznek, holott mind e sajnálatraméltó vonások mérsékelt munka által elkerülhetők volnának. És ez előítélet annyira megy, hogy igen sok polgári családban az apa egész nap tesz, vesz, fáradhatatlanul dolgozik, csakhogy a szükségest beszerezhesse, mialatt hitestársa, különben erényes nő, gyöngéd anya , látogatásokkal, zongorázással satöli az időt. A lyoni polgárcsaládok asszonyai különösen sokra vitték a hivalkodásban. A gyárosok nejei férjeik üzletkörén egészen kívül állanak, s úgyszólván azt se tudják, hogy az évi fölvétel bukás szélére juttatta, vagy megkétszerezte vagyonukat; arról pedig, hogy férjeiknek a számvitelben , levelezésben, vagy az elárusítás fölötti felügyeletben kezekre járnának, még hallani se lehet. Istenemre mondom, azzal nem igen becsüljük, tiszteljük meg nőinket, ha igénybe se kívánjuk venni ízlésüket, erkölcsi jogérzetüket és munkásságukat, mert a nők, kiket előítéleteinkkel meg nem rontottunk, szeretik a munkát, dolgosak ; testileg, lelkileg elpuhult, epedő lénynyé mi tesszük őket, nem a természet. Azt hiszitek, képesek lesznek megfelelni ama nagy föladatnak , jó nevelést adni gyermekeiknek, ha ezek nem látják bennük egy bölcsen szabályozott munkásság mintaképét, ha nélkülözi lelkük azt a szilárdságot, mely életüket áldásossá idomíthatja ? Föltéve, ha a nők csakugyan oly könnyű vérűek volnának, minőknek mondatnak, h aminek egyébiránt mi határozottan ellentmondunk — még akkor se értjük, minő előnyök származhatnak a társadalomra abból, ha mi e könnyelműséget még szítani, fejleszteni segítjük, vagy ha a mi praktikus üzletembereink a nőknek szomorú kiváltságát egy csaknem foglalkozás nélküli élethez megőrizni óhajtják.“ „Ha egyrészről a vagyonosabb osztály női egyátalában nem, vagy csak alig dolgoznak, be kell vallanunk, hogy a szegény asszonyok nagy része meg igen sokat dolgozik.----------Azok a szerencsés boldogok, kik beérik azzal, hogy a szegényeket távlatból segélyezik, s a nyomort nem veszik közelebbről szemügyre, érteni, fölfogni se képesek azt a határtalan fáradtságot, melybe a legparányibb dolognak előteremtése is kerül, ha szükiben van a pénz, és mily jótétemény a nő szorgos gondossága igénytelen házi körében, hogy munkáról hazajőve a férj, ne érezze fölöttébb a hiányokat, hogy a gyermekek tisztán legyenek tartva, és se hideget, se éhséget ne szenvedtek légyen. Hány padlásszoba zugában áll az újszülött bölcsője a nagyapa szalmaágya mellett, ki megfáradt életének záradékával csak terhére van övéinek A szegény asszonynak kell mindenről gondoskodni. Az első, aki felkél, s az utolsó aki lefekszik. S ha még jut egy-két szabad pillanata, ha napi teendőit bevégezte, kezébe veszi a varrótűt, hogy kijavítsa a család megzüllött ruházatát. Valóságos védangyala övéinek! Ápolja őket betegségeikben, gondoskodik szükségleteikről, megfőz, türelemre bírja a türelmetlen hitelezőket, sőt takargatni törekszik még a közös nyomorúságot is, és e gondok és fáradalmak közepette még egy nyájas, szívből fakadt szóról se feledkezik meg, mely biztatja, bátorítja a férjet, és vigasztalja a gyermekeket. Óh bár ez volna az egyetlen föladat, melyet a sors, a kötelességérzet e türelmes és bátor rabszolganőjének vállalranak ! Azonban a munkásnak semmi köze a fölösleghez, csak a mindennapi szükségekkel birkózik. Elvitázhatlan tény, fájdalom az, hogy egy rendes jó foglalkozású munkás napi keresete mindössze két frank, az ő és övéinek fentartása azonban 3 frankba kerül. A legjobb tanács, mit ilyen esetben egy családanyának adhatunk, az, hogy a hiányzó harmadik frankot igyekezzen saját munkájával bekeresni. E következtetés megdönthetetlen; semmiféle elmélet, szónoki figura se használ ott, hol a rideg szükség vetette szavát a mérlegbe. *) Néhány hét előtt egy kitűnő angol író nézeteivel ismertettük meg olvasónőinket, a nőkérdés ügyében, most pedig érdekesnek tartjuk, egy francia kitűnőség ítéletét ugyane tárgyban szintén közölni. S z e rk. Mea culpa. Én vagyok oka minden bánatomnak, Én egyedül, egészen egyedül! Kik szántak egykor, most agyontaposnak, S a nálam bűnösebb is elkerül. Egy jó szóért ajkam hiába koldul, Nem sír velem a drága szánalom . Elég volt már, elég a fájdalomból . Ne üssetek, ne nyomjatok agyon ! Hiszen beismerem minden hibámat. A világot ne érje semmi vád. „Te vagy a bűnös!“ — jajdul föl a bánat, — „A sima kígyót magad ápolod.“ S azóta forró könyem egyre csordul . Azóta nincs nyugodt, derült napom. Elég volt már, elég a fájdalomból; Ne üssetek, ne nyomjatok agyon! Mondjátok: „gyáva, lusta, élhetetlen,“ Ne nézzetek reám, gyűlöljetek. Tekintsetek silánynak, szemetekben A legutolsó naplopó legyek. S mint a harang, mely estimára kondul, Oly ájtatos, szelíd leszen dalom. Oh mert elég volt már a fájdalomból; Ne üssetek, ne nyomjzatok agyon! A boldogságot meg nem érdemeltem, S elkárhozásra nincs elég bűnöm. Alázatos lett régi büszke lelkem, A szenvedést nyugodtan eltűröm. He szeretettel sírva átölelném Boldogtalan vak üldözőimet, És sírni tudnék bárkinek a keblén. Nem tudom én, hogy mi a gyűlölet. Reviczky Gyula.