Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-05-30 / 13. szám

7. sz. NEFELEJTS XVII. évfolyam. Megjelen minden vasárnap. A. DIVAT X. évfolyam 17. sz. DIVAT-NE FELEJTS. I. évfolyam. 13. szám. Budapest, 1875. május 30. egyesült szépirodalmi és divatközlöny. Jules Simon és a nők.*) I. Komoly figyelemreméltó jelenség, hogy mind­azon nagyobb szabású, gondolkodó elmék, melyek korunk nemzetgazdászati és erkölcsi alakulatának kérdéseivel és a közel­jövő képével foglalkoznak, csaknem kivétel nélkül azon meggyőződésre ju­tottak, hogy társadalmi állapotaink sokféle és ve­sékig ható gyarlóságain csakis a családi élet re­formáló megizmosítása által segíthetünk hatha­tósan. E nézetet vallja, e nézet mellett emeli föl erőteljes nyelvének egész hatalmával szavát: „A munkásnő“ olyan munkájában Jules Simon. Jules Simon e könyvében kitartó tanulmá­nyok és megfigyelések alapján rajzolt képet ad a francia munkás nép állapotáról, mely megdöb­bentő „Mene, mene, tekel“-ként tolakodik a modern társadalom szeme elé. Igaz ugyan, hogy mi magyarok némi meg­nyugvással mondhatjuk, hogy a mi sociális viszo­nyaink nem oly kelevényesek, mint azt a franciák­nál látjuk, mégis elegendő oly képpel találkozunk e könyvben, melyeknek elijesztő másolata az ország fővárosának és néhány nagyobb vidéki központ­nak temérdek zugából ránk vigyorog. És ezért meg vagyunk győződve, hogy hasznos munkát végzünk, ha Jules Simon föntjelzett munkáját fő­vonásaiban megismertetjük. Az első fejezetben többek között a női munka sokat szellőztetett kérdését is bonckése alá veszi as következőkben fejti ki saját véleményét: „Vannak és pedig nagy elmék, kik azt köve­telik, hogy a nők bérmunkát soha ne teljesítse­nek. Vezetni a háztartást, tetszeni férjének, és nevelni gyermekeit, ez nézetük szerint a nő egyet­len valódi hivatása. Az alap, melyen e vélemé­nyünk nyugszik, kétféle. Az egyik, melyet köl­tőinek nevezhetnénk, a nő gyöngeségére vonatko­zik, továbbá kellemeire, erényeire, s az utalomra, melylyel ide kitartozunk, a hatalomra, melyet velük szemben elfoglalunk, s melyet önföláldozó tevé­kenységünk által megpecsételünk, megszentesí­­tünk. Az ily okok már maguk elégségesek arra, hogy meggyőzzék a nőket, valamint az emberiség azon részét, mely szívesen osztja a nők ebbeli nézetét, s az életet csak ábrándok és remények szemüvegén át ismeri. Több sulylyal nehezednek ennél a mérlegre az ápolás, melyet a nő anyai állapotában megkíván, s a gyermeknevelés fon­tossága szakadatlan odaadás és önföláldozás kí­vántatik a nő részéről, hogy őrködhessék a gyönge, fiatal plánták fejlődésén, s az életnek komoly célja szerint képezhesse, azon harmattiszta és bizalomteljes lelkeket, melyek anyjuktól kapják első érzelmeiket, első gondolatukat, melyeknek édes és kitörölhetlen benyomása a sírig elkíséri őket. „E nézet látszólag csodálatra méltó oldallal bír, azonban inkább csak látszat, mint valóság. Ab­ból, hogy a nő főkötelessége férjének tetszeni, gyermekeinek neveléséről gondoskodni, ésszerű­­leg épen nem következtethető az, hogy az egyet­len kötelessége. Gazdag családoknál e következte­tés mint dönthetetlen igazság szerepel; férfiak és nők egyhangúlag azt állítják, hogy az anyai és házi teendőket leszámítva a nőnek semmi más dolga a világon. És miután a legtöbbnek közülök e lelkiismeretesen betöltött tisztje mellett még nem egy szabad órája marad, hozzájuk nem méltó dologtalanság gyötrelmeire kárhoztatják magukat e természetellenes állapot megzavarja lelküket túlfeszíti és meghamisítja érzelmeiket, saját hi­báik folytán gyermekes affectációra vetemednek s egy sóhajtozó, beteges, elégedetlen teremtéssé lesznek, holott mind e sajnálatraméltó vonások mérsékelt munka által elkerülhetők volnának. És ez előítélet annyira megy, hogy igen sok pol­gári családban az apa egész nap tesz, vesz, fárad­hatatlanul dolgozik, csakhogy a szükségest be­szerezhesse, mialatt hitestársa, különben erényes nő, gyöngéd anya , látogatásokkal, zongorázással sat­­öli az időt. A lyoni polgárcsaládok asszo­nyai különösen sokra vitték a hivalkodásban. A gyár­o­­sok nejei férjeik üzletkörén egészen kívül állanak, s úgyszólván azt se tudják, hogy az évi fölvétel bukás szélére juttatta, vagy megkétszerezte va­gyonukat; arról pedig, hogy férjeiknek a számvi­telben , levelezésben, vagy az elárusítás fö­lötti felügyeletben kezekre járnának, még hallani se lehet. Istenemre mondom, azzal nem igen be­csüljük, tiszteljük meg nőinket, ha igénybe se kívánjuk venni ízlésüket, erkölcsi jogérzetüket és munkásságukat, mert a nők, kiket előítéleteinkkel meg nem rontottunk, szeretik a munkát, dolgo­sak ; testileg, lelkileg elpuhult, epedő lénynyé mi tesszük őket, nem a természet. Azt hiszitek, ké­pesek lesznek megfelelni ama nagy föladatnak , jó nevelést adni gyermekeiknek, ha ezek nem lát­ják bennük egy bölcsen szabályozott munkásság mintaképét, ha nélkülözi lelkük azt a szilárdságot, mely életüket áldásossá idomíthatja ? Föltéve, ha a nők csakugyan oly könnyű vérűek volnának, minők­nek mondatnak, h a­minek egyébiránt mi határo­zottan ellentmondunk — még akkor se értjük, minő előnyök származhatnak a társadalomra ab­ból, ha mi e könnyelműséget még szítani, fejlesz­teni segítjük, vagy ha a mi praktikus üzletembe­reink a nőknek szomorú kiváltságát egy csaknem foglalkozás nélküli élethez megőrizni óhajtják.“ „Ha egyrészről a vagyonosabb osztály női egyátalában nem, vagy csak alig dolgoznak, be kell vallanunk, hogy a szegény asszonyok nagy része meg igen sok­at dolgozik.----------­Azok a szerencsés boldogok, kik beérik az­­­zal, hogy a szegényeket távlatból segélyezik, s a nyomort nem veszik közelebbről szemügyre, ér­teni, fölfogni se képesek azt a határtalan fáradt­ságot, melybe a legparányibb dolognak előterem­tése is kerül, ha szükiben van a pénz, és mily jótétemény a nő szorgos gondossága igényte­len házi körében, hogy munkáról hazajőve a férj, ne érezze fölöttébb a hiányokat, hogy a gyermekek tisztán legyenek tartva, és se hideget, se éhséget ne szenvedtek légyen. Hány padlásszoba zugában áll az újszülött bölcsője a nagyapa szalmaágya mellett, ki megfáradt életének záradékával csak terhére van övéinek A szegény asszonynak kell mindenről gondoskodni. Az első, aki felkél, s az utolsó aki lefekszik. S ha még jut egy-két sza­bad pillanata, ha napi teendőit bevégezte, kezébe veszi a varrótűt, hogy kijavítsa a család megzül­­lött ruházatát. Valóságos védangyala övéinek! Ápolja őket betegségeikben, gondoskodik szük­ségleteikről, megfőz, türelemre bírja a türelmet­len hitelezőket, sőt takargatni törekszik még a közös nyomorúságot is, és e gondok és fáradal­mak közepette még egy nyájas, szívből fakadt szóról se feledkezik meg, mely biztatja, bátorítja a férjet, és vigasztalja a gyermekeket. Óh bár ez volna az egyetlen föladat, melyet a sors, a köte­lességérzet e türelmes és bátor rabszolganőjének vállalra­nak ! Azonban a munkásnak semmi köze a fölösleghez, csak a mindennapi szükségekkel birkózik. Elvitázhatlan tény, fájdalom az, hogy egy rendes jó foglalkozású munkás napi keresete mindössze két frank, az ő és övéinek fentartása azonban 3 frankba kerül. A legjobb tanács, mit ilyen esetben egy családanyának adhatunk, az, hogy a hiányzó harmadik frankot igyekezzen saját munkájával bekeresni. E következtetés megdönt­hetetlen; semmiféle elmélet, szónoki figura se használ ott, hol a rideg szükség vetette szavát a mérlegbe. *) Néhány hét előtt egy kitűnő angol író nézetei­vel ismertettük meg olvasónőinket, a nőkérdés ügyé­ben, most pedig érdekesnek tartjuk, egy francia kitű­nőség ítéletét ugyane tárgyban szintén közölni. S z e r­k. Mea culpa. Én vagyok oka minden bánatomnak, Én egyedül, egészen egyedül! Kik szántak egykor, most agyontaposnak, S a nálam bűnösebb is elkerül. Egy jó szóért ajkam hiába koldul, Nem sír velem a drága szánalom . Elég volt már, elég a fájdalomból . Ne üssetek, ne nyomjatok agyon ! Hiszen beismerem minden hibámat. A világot ne érje semmi vád. „Te vagy a bűnös!“ — jajdul föl a bánat, — „A sima kígyót magad ápolod.“ S azóta forró könyem egyre csordul . Azóta nincs nyugodt, derült napom. Elég volt már, elég a fájdalomból; Ne üssetek, ne nyomjatok agyon! Mondjátok: „gyáva, lusta, élhetetlen,“ Ne nézzetek reám, gyűlöljetek. Tekintsetek silánynak, szemetekben A legutolsó naplopó legyek. S mint a harang, mely estimára kondul, Oly ájtatos, szelíd leszen dalom. Oh mert elég volt már a fájdalomból; Ne üssetek, ne nyomjzatok agyon! A boldogságot meg nem érdemeltem, S elkárhozásra nincs elég bűnöm. Alázatos lett régi büszke lelkem, A szenvedést nyugodtan eltűröm. He szeretettel sírva átölelném Boldogtalan vak üldözőimet, És sírni tudnék bárkinek a keblén. Nem tudom én, hogy mi a gyűlölet. Reviczky Gyula.

Next