Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-11-21 / 38. szám

47. sz. NEK­ELEJTS XVII. évfolyam Megyeren minden vasárnap. A DIVAT DIVAT-NEFE­LEJTS. I. évfolyam. 38. szám. Budapest, 1875. nov. 21. Egyesült szépirodalmi és divatközlöny. A megváltóról. Későn jövel, vagy tán korán: elévült, Vagy még nem ért meg a te szent igéd ; Im burján kél a legtisztább vetésbü­l, S hol nincs igazság, ott váljon mi véd ? Igaz, hogy minden elmúl itt s sebünkre Mint orvost várjuk a halált s időt. . . . Csak egy nem hal meg s e seb ég örökkön, Mit hű s szeretett emberkéz ütött_ Későn jövél, vagy tán korán. Szivednek Nagy álma most is — szép álom csupán: Te szerethetsz, de téged nem szeretnek, S az „öt kenyériből soknak nem jut ám ! De aki ,tűr“, azt bár akármi sújtsa, Feledni tud s mosolyg minden fölött . . . Csak egy emlék van, egy seb ég örökkön, Mit ha s szeretett emberkéz ütött ! Későn jövél, vagy tán korán. Hiába Volt a kereszt s a töviskorona ! Ma is dölyf jár a szelidség nyomába, S csak gyarapult a Júdások sora. Ám aki, mint te, sérelmet malaszttal Viszont, megél e sérelmek között . . . Csak egy sérelem, egy seb ég örökkön, Mit hü s szeretett emberkéz ütött! Későn jövél, vagy tán korán . . . s lehet, hogy Bármikor jőnél s jöttél volna te: A szeretlenség magva itt ki nem fogy, Sőt ott kel ki keresztfád tövibe'. De legalább azok, akik szerettek, Ne keltek volna föl, mint pártütők ! . . . Mert egy seb van csak, amely ég örökkön, Mit hű s szeretett emberkéz ütött ! Későn jövél, vagy tán korán ... Ne feddj meg, Ha szent igédben percig kétkedem ! Hisz bennem is van isten-rész, amelynek Dicsőért mindent elszenvedtem én. Ám van bennem, mi följajdul, mi kér és Bevádol embert, istent és szülőt ! S te tudod, mint fáj a seb, mit szivünkbe Hű és szeretett emberkéz ütött ! Későn jövél, vagy tán korán! — „Legyen meg Akarata“, kiért te meghálál! Meghalok én is, és szeretetemnek Sugára szintén meghal, sírba száll. De nem hal meg a fájdalom, mit értted Szenvedtem! mert ha én meg is szűnök: Ezrediziglen égni fog a seb, mit Hű és szeretett emberkéz ütött ! Benedek Aladár. Fenn és lenn. (Beszély.) Irta : Lauka Gusztáv. (Folytatás.) — Kedves leányom! szólt Ehrlichné fejét magasra emelve, te lesz a legboldogabb terem­tés ezen a vidéken! — Hogy-hogy?! Anyácskám, nem értelek! kérdezé a leányka, inkább anyja nyilatkozatának jelentésénél fogva, mint kiváncsiságból. — El kell ismerned, hogy Albert szép, ked­ves, gazdag és szeretetreméltó­? — Mert anyácskám mondja, hát elismerem. — Szülei közös és jól átgondolt megjegyzé­sünknél fogva, Albert és te nő és férj lesztek. Sophie hirtelen elhalványodott, de egyetlen szót se válaszolt. Úgy érezte, mintha szíve hirtelen elröpült vagy eltűnt volna kebeléből, és ő érzésben koldussá lett volna. •— Leányom ! én korobban még tudtam örülni! — jegyzi meg az anya némi szemre­hányással. — Minek örüljek annak, amit még a jövő titokteljes szárnyai takarnak ? A fájdalom kü­lönben is mindig jókorább jő mint kellene, s ak­kor jól esik, ha rejtett, vagy megőrzött örömünk fogadhatja. — De ugy­e, ha szeretni fog, boldog lesz Albertnél ?! — Jobban kellene őt ismernem, hogy vála­szomban magam is megbízzam. — De naptól fogva többször el fog látogatni házunkhoz. — Igyekezni fogok kellemessé tenni óráit! — Így, így, kedves gyermekem .A szeren­csét, ha módunkban áll, le kell láncolnunk ; ha egyszer elszalasztottuk, nagyon kell hogy sze­ressen, hogy másodszor vagy harmadszor is visszatérjen. Az anya után az atya nyitott be gyerme­kéhez. — Jó atyám ! lányotokat meg se kérdezté­tek ! ? szólt Sophie inkább szomorún, mint ke­serűn. — Gyermekem ! Minket se kérdeztek, s mégis én és anyád, nem vagyunk-e boldogok?! A szülők az ész és szív világánál néznek a jövőbe és bírálják a jelent, mielőtt határoznának, —ti — legtöbbször feleditek, az ész világát fölgyujtani; már pedig kedves gyermekem, hidd meg nekem, két gyertyánál jobban lát az ember! A szülők leányuk vonakodó határozatlanságá­ban mindössze is a szív azon szabadalmaira kö­vetkeztettek, melyeknél fogva az a rokonszenve­­zés vagy szeretet dolgában minden hatalmi, vagy erkölcsi nyomástól menten, önkényesen és szabadon szeret és akar intézkedni, mert még maga Ehrlichné se tekinté egyébnek a szent Domonkos búcsúja alkalmával tett mézeskalács szív-féle ajándékozást, mint két fiatal egyéniség­nek oly tréfáját, mely idegenek előtt kellemet­len és boszantó föltevésekre nyújthat ugyan al­kalmat, de igazságosan és jogosan megróható következései épen nem lehetnek. Ehrlich a két gyermeknek egymással való érintkezésében csak udvariasságot látott azon tisztelet igazolásául, melylyel a szülők egymás iránt viseltetnek. Hogy Sophie hogy és mit érzett Gyula irá­nyában, azt ő maga tudta volna legkevésbbé meg­magyarázni. Annyit azonban ő is tudott, hogy ezer év vallásfanatismusának előítéletei csaknem áthágyatlan szirtként feküsznek közöttük. De a valódi szerelem ismer-e gátat és aka­dályokat ? Néha igen, többször nem. Legalább a lé­lek világának leghíresebb búvárai azt állítják, hogy az igazán szeretők meg tudnak halni, de nem tudnak lemondani. Sophie szomorúan, gyötrő gondolatokba sü­­lyedve tért szobájába. Előkereste egyik könyvé­nek levelei közül a Gyulától kapott, most már hervadt virágot, és keserűen mosolyogva szólt magában: — Bohó én, hiszen azt se tudhatom szeret-é, vagy a kápolnánál történt találkozás óta gon­­dolt-e reám! ? Mézeskalács szivet és virágot kedvtelés­ből is adnak a leányoknak és gyermekeknek. Az ilyen szív és virág ritkán ér többet benső ér­tékénél és ritkán jelent többet annál, mint meny­nyit a helyzet, alkalom és idő, melyben és mely alatt adattak, elég érthetően megmagyaráznak. Megadni mégis könnyebb magát ily hely­zetben az embernek, mint megnyugodni és fe­ledni. Egyetlen találkozás sokszor elég arra, hogy az érzelem jobbot vessen, de olykor évek se elégségesek, hogy kihamvadjon. Szegény Sophie is elég erős volt magát meg­adni, de nem volt elég erős nyugodni és fe­ledni. Albert majd minden héten eljött Pácafalu­­ból Erdődre. Ez elkényeztetve nevelt, de egé­szen a szülői önkénytől függő fiatal ember, al­kalmasint csak mint egy már kialkudott árut te­­­kintvén a kedves gyermeket, mindenről örömes­­tebb beszélt, mint a szerelemről. Sophie mindenről örömestebb hallgatta. Míg ő a számításokban és kombinatiókban gazdag való élet után bolyongott, addig a leányka az illusiók világában ringathatta magát és­ ál­modozhatott. Albert inkább unalmára volt, mint terhére. A szülők Albert és Sophieról már mint férj és nőről beszélgettek. Ez idő alatt Gyula egyetlen egyszer utazott keresztül Erdődön. Eltekintett Ehrlichék lakása felé. Szive azt a fájdalmat érezte, mely vagy magától elmúlik, vagy megöl, aztán egy mélyet sóhajtott. Mi cím vagy ürügy alatt látogathatta volna ő meg Ehrlichéket! ? Lehet-e egy keresztény fiúnak egy izraelita lányt nőül venni ? ! Szabad-e szeretni ?! Igaz, hogy a szerelemnek csak erkölcsi tör­vényei vannak, de azok mellett se lehet szakí­tanunk a hit, vallás és hagyományok törvé­nyeivel. Csendesen, lépést hajtatott a falun keresztül, azon édes reményben, hogy Sophieval találkoz­­hatik. Egyetlen pillantás, egyetlen mozdulat, a kölcsönös köszöntés hangja elég sokszor a szere­tőknek, hogy egymást megérthessék. Minek gyötörtetni, ha talán vég­képen feled­­tetünk! A fiatal lányok ajkaikhoz emelik a vi­rágokat, számtalanszor anélkül, hogy az azokat adókról megemlékeznének. Az ismeretlenek irá­nyában is hálát nyilvánítunk, ha rokonaink és szeretteink karjaiba vezetnek. — Ajkaihoz emelte a tőlem nyert virágot, ta­lán anélkül, hogy reám gondolt volna. Gyula nem mondott le végképen. Az igazán szerető szívek ritkán szoktak egészen lemondani, de reményvesztetten, szomorúan hajtatott be szülői udvarába. Odahaza a szülői háznál se hallhatott mit se a leánykáról; atyja üzleti dologban néhányszor találkozott a szeszgyári felügyelővel anélkül, hogy­ az Sophiet látta volna. Épen egy nappal előbb, ahogy Gyulának szabadságideje letelt, és Soósról Szathmárra tá­voznia kellett, országos vásár tartatott Erdődön. Gyula azon reményben ment atyjával Er­dődre, hogy talán láthatja legalább a leánykát, ha vele nem beszélhet is. Átok vagy áldás volt-e rájuk, hogy talál­koztak ! ? Sophie atyjával látogatta meg a sokadalmat. Gyula se távozott atyja oldala mellől. Ehrlich és Bokor találkoztak. A gyermekekek elpirulva köszönték egymást. A szülők alkuikkal sokkal jobban el voltak foglalva, hogysem gyerme­keikre figyeltek volna. Az ifjú és leányka közel a szülőkhöz, de egyedül maradtak. Remegve állottak egymás mellett. — Olyan régen nem volt szerencsém, hogy egészen idegen lettem a kisasszony előtt. — Igaz, hogy a domonkosi búcsú óta nem találkoztunk, de nekem maradt egy virágom, mely hervadtan rejtőzik ugyan legkedvesebb ol­vasmányom lapjai között, de mégis elég arra, hogy az ön emlékét megőrizzem. — Ez ünnep, amely ki tudja milyen hosszú X. évfolyam 42. sz.

Next