Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)
1876-03-26 / 13. szám
98 játszhattak volna, ha nem annyira eszük, mint természetük van hozzá! Noha még eddig csak bajnak se mondhatjuk azt, ami történt, hiszen Leonóra és Etele még nem találtak alkalmat, hogy csak egyszer is beszélhettek volna egymással, tehát szegény szánandó szerelmeseink számára hátra volt még a fekete leves. El volt ugyanis csinálva, hogy : „Máma itt bál lészen, ha eső nem lészen,“ — azaz harmadnapra a Füreden tartózkodás után. — Én nem megyek, — mondá Ilma kínos elkeseredettséggel. Ki nem állhatom a bálokat. Azt hitte szegény, hogy e kijelentéssel Etelének is útját szegi, pedig a monsieurnek nem mondhatott volna kedvesebb fölfedezést. Az, ami a csapodár férjekben már nyilvánosan mutatkozik, titokban megvan a csapodár udvarlóknál is, — hisz nagy isten, ebből lesz a csapodár férj! — az a szokás tudniillik, miként táncestélyekre egyedül szeretnek járni. Minek vinnének magukkal alkalmatlanságot, hiszen arra ráakadnak otthona is! ! Ahelyett tehát, hogy Etele a reábeszélésre valami nagy fáradságot vett volna magának, palástolható örömmel válaszoló: — Én is csak rövid időre fogok benézni. — Tehát ön elmegy ? - kérdé Ilma, élesen rá szegezve tekintetét. — Etele tettetett bámulással kérdé: — Miért ne mennék ? még eddig nem tiltották meg az orvosok. Annyit azonban mondhatok, hogy csakis pár pillanatra. Kiváncsi vagyok rá, füredi bált még nem láttam. — Igen............Tehát én is el fogok menni. — Azt nagyon okosan teszi, kedves Ilmám. Hasonló szóváltás folyt Leonóra és Kálmán közt, s mi természetesebb, mint az, hogy itt is előbbi lett a győztes. VII. A bálban. Ki az, aki ne akarna legszebb lenni ott, hol a szépségek harcolnak egymás ellen. Hölgyek úgy mint a férfiak, megtesznek mindent, hogy a harcra minél képesebben jelenhessenek meg, s ne legyenek kénytelenek a háttérbe szoríttatás vereségét tűrni. Ilma is föltette magában, hogy majd megmutatja ő, ki a szép, valamint elkeseredettségében Kálmán is összeszedte minden szépészeti tudományát, hogy Hangácsit levághassa. Csakhogy persze mindehez nem elégséges egy estének a tanulmánya; épen úgy ki kell itt magát iskolázni az embernek, mint bárhol. Ilma szőke lévén, legjobban állt neki a kék szín, s a fürdői idényre csakugyan készíttetett is magának egy fehér mellruhát, kék derék és kék illusion tinikkel, mely rózsabimbókkal volt felszedve. Még leány lévén, nagynénje véleménye szerint nem competált neki a selyem. Selyem nélkül is lehet szép ruhát készíteni, mint ahogy Ilmának ez a ruhája valóban szép is volt. A gyönyörű üde, pirosas fehér arc, az aranysárga haj, a sugár lombjaitól övezve, a ragyogó szempár, s s a ruhaszövet égszínkék könnyed leple, mely mint szálló felleg látszék őt emelni, igazi angyaliasan nézett ki. Még saját magának is tetszett, egészen meg volt elégedve, s hozzá a gondolat, hogy: hátha szebb lesz Leonóránál! a gyönyörű arcnak valódi gyermekded élénkséget kölcsönzött. És mit mondjunk Kálmánról ? Ő is ki akartam tenni magáért, mielőtt lejöttek volna, az első pozsonyi szabóval olyan báli öltözetet csináltatott magának, hogy fölvehette volna Párisban is. Aztán hozzá a türkiszszel kirakott nagy antique aranygombok, melyek szépapja valamelyik legszebb apjától maradtak reá, kitűnően illettek a mellény vakító fehér színéhez. Éhez járult az aranyvirágú sötétpiros, vérszínű atlasz nyakkendő, fényes topán, hogy beretválkozni lehetett volna előtte, tessék aztán vele versenyezni Hangácsi Etele uramnak. Azt különben még nem is mondtuk az olvasónak, hogy Kálmán is szép fiatal ember volt ám. Természettől göndör dús barna haja, rendes szabású arca, nagy kék szemei, csinos göndör szakálla, s tömött kis bajusza, szép magyar gyerekké tették őt. Esti 9 órára mindnyájan készek lettek a toilettel, s midőn Ilma, Etele által kisértetve a táncterembe lépett, minden szem feléje fordult. A férfiak elragadtatva, a nők irigy szemmel bámulták. Elvitázhatlanul ő volt a jelenlevők közt a királyné. Leonóra még nem volt ott Hangácsi tiszta feketében jelent meg, mely öltözet úgy állt rajta, mintha rá lett volna öntve. Sötét fekete, fényes korszakába csak kiemelé némileg halvány arcát, melyet égő fekete szempár ragyogott be. A férfiak közt tagadhatlanul ő volt még eddig a legszebb. Ilmára jó hatással voltak a bámuló tekintetek, s lelkében csak azért imádkozott, hogy Leonóra ne jelenjék meg, mert bár szépségének tudatával bírt, de Leonóra megjelenésétől nagyon tartott mégis,és ha kerülhető, nem kívánt vele versenyre szállni. A fohász és félelem azonban igen hiábavaló dolgok szoktak lenni, miattuk épen úgy megtörténik ami történni akar, mintha nem is lennének a világon. Előrelátható volt pedig, hogy egy oly nő mint Leonóra, ki diadalának érzetében mindenkor biztos, nem fog elszalasztani egy alkalmat se, hol hódítani lehet. Már már kezdeni akarták a táncot s a Leonóra meg nem jelenésében bizva sokszorult keblecske szabadabban kezdett lélekzeni, midőn egyszerre szétnyílt a teremajtó előtt kíváncsian álló férficsoport, mintha arany villám fekete felhőt hasitott volna keresztül, s a világosság ez utján, hosszú uszályu ragyogó sárga atlasz öltözetben, melyet fehér szalag csillagocskák, mint a tejut, szivárvány módra ékitenek, s dús fekete hajzata fölött hátrahajló pompás fehér tollal, büszkén mint egy királyné, — Kálmán által kisértetre, Leonóra jelent meg. Mindenfelé a bámulat hangjai voltak hallhatók s Ilma, mintegy szivén talált, összetört szárnyú galamb, kinos vergődés közt állt a bálkirálynénak őt egyszerre fölfedező tekintete előtt. Hangácsi elragadtatásában rögtön bemutattatta magát és fölkérte Leonórát a második franciára. Leonórának csak ez kellett. Kegyes mosollyal fogadta a sokak által irigyelt uracsot, és föltette magában, hogy lábaihoz gyűlt. „Megállj“, — gondolá Etele, — most az egyszer emberedre fogszakadni. És míg ők így gondolatukban erős küzdelemre határozták magukat, az Ilma szíve közel volt a megrepedéshez, Kálmán pedig rettentő tervek keresztülviteléhez készült. Megkezdődött pedig nemsokára a táncjárás. Etele, az illedelem szabályai szerint, Ilmával akarta táncolni az első fordulót. — Nem táncolok, — mondá Ilma. — Az nagyon gyönyörű lesz. Táncra készen megjelenni, és nem táncolni. Mit fog gondolni a világ ? — Én sokkal kevésbbé törődöm a világgal, mintsem hogy mondására valamit adnék. — És mi lelte önt, hogy ily egyszerre nekiharagítja magát? — Ne kérdezze kérem. Mit érdekli önt az én hogylétem? Etele pár pillanatig gondolkozva állt, aztán halkan suga Ilmának: Talán csak nem féltékeny ön ? Ilma lángpirossá lön, fölemelte fejét, s tetőtől talpig végignézte az előtte állót: — Volna kire! — rebegő, és elfordítá tekintetét. Etele úr még ott állt néhány pillanatig, — mégpedig meglehetős lesújtottan; nehogy azonban a közönség észrevegyen valamit, jó arcot vágott a rosz játékhoz, és a közönség közé vegyült. Ugyanekkor távozott Kálmán Eleonórától. Urna keblét a szerelmi kétségbeesés kínjai fesziték, ámde önérzete, mely vérig sértetett, hatalmasabb volt ezen érzelmeknél. Tekintetével még csak nem is kisérte Etelét, hanem fájdalmaival küzdve, öntudatlan szemlélője volt az ifjúság táncrakerekedésének. Ekkor valaki meghajtotta magát előtte, s remegő hangon kérdé: — Lehetek oly szerencsés ? Urna föltekintett és megrezzent a meglepetéstől. Aztán fölállt, és kezét nyújtá Kálmánnak. Leonóra gúnymosolylyal tekintett reájuk : —■ Nem féltékeny ön ? kérdé a vele táncoló Etelétől, aki megvetőleg billentett vállával és sarcastikusan mondá: — Volna kire!... Kálmán Ilma, Etele Leonóra mellett tölté a báli éjt. Nem akartak engedni egymásnak. VIII. A balekok bosznja. Másnap délelőtt tiz órakor Etele ur megjelent az Ilmáék szállásán, s a szobaleány, ki eddig a legnagyobb előzékenységgel viseltetett iránta, most hidegen mondá: — A nagyságos kisasszony nincs itthon. — Nincs ? kérdéstele kellemetlenül meglepetve , és hol van ? — Sétálni mentek. Igen. — „Na“, gondolta magában. — „menjünk tehát és keressük föl a sétatéren. Véget kell vetni e komédiának, még el találna mérgesedni.“ Fütyörészve indult a sétatér felé, mely fütyörészés nyugtalanságát árulta el, noha ezzel akarta palástolni. Nem gondolá ugyan, hogy ügye roszul áll, hanem azért mégis mozgott valami agyvelejében, mely furcsa előérzeteket kezdett benne felkelteni. „Ah“ — biztatá végre önmagát, „még csak az hiányzik! Most már épen nem fogom megadni magamat. Előbb járjon utánnam, mint egy kis babi.“ Etele uram nagyon el volt bizakodva. Még nem ért a sétatérre, midőn Ilmát fölismeré öltözete színéről. Mint rendesen, nagynénje volt vele, és . . . és egy férfi. Etelének arcába szökött a vér: — Ki lehet ez ? — Talán csak nem az a pimasz? — Na ezt meg fogom tanítani. Ingerülten, és sebesebb lépésekkel közeledett Ilmáék felé, kik nem igyekeztek őt észrevenni. — Kezeiket csókolom! — kiálta néhány lépésnyiről. A nagynéne szokás szerint, Unna idegenszerűleg biccentett fejével. Etele ajkaiba harapott. — Nem kívántam háborgatni, mondá célzóan. — Ahoz nem is volna önnek joga, — válaszolá Ilma büszkén. Talán valaki másra méltóztatott átruházni ? — Legyen szives és kíméljen meg társaságától. Hangácsi összeráncolá szemöldeit, s kihívó tekintetét Kálmánra szegezte, ez pedig a kihívó szemek közé nevetett. Aztán elhaladtak Etele mellett, ki sápadtan, és indulattól remegve állt. Ilmáék már jó távol voltak, midőn Hangácsi női hangokat hallott, odatekintett és Leonóráékat látá közeledni. A hölgy kedvetlen volt és komoly. Etele kiállt az útból és hidegen üdvözölte őket. A fogadás hasonló hideg volt. Úgy látszik, miként egyik se igen akarja folytatni a viszonyt, az eddigivel is nagyon meg voltak elégedve. Ilmáék visszafordultak és találkoztak Leonórával, ki Tátrát nem kívánta észrevenni, hanem Ilmát boszúsan nézte végig. Ez gúnymosolylyal fogadta a lenéző tekintetet. És igy tartott ez két napig. Se Etele Anna iránt, se Leonóra Kálmán iránt nem akarta megalázni magát. A harmadik nap végre megunták ezt a szomorú merevséget, vagyis inkább nem a merevséget unták meg, hanem a szerencsével nem akartak tovább is kötekedni. Azt tapasztalták, hogy ez egészen más nóta, mint amilyenekben már elég gyakran és sikeresen bravoroskodtak. Leonóra elég férfit látott már, ki bűnbánva mászkált utánna. Etele se volt szűkében az eféle tapasztalatoknak, ámde e dolgok fölött tűnődve mindketten rá kezdtek jönni azon különbségre, hogy kik oly mélyen megadták magukat, szegény fickók avagy hölgyek voltak. DIVAT-NEFELEJTS. 11- évfolyam.