Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-03-26 / 13. szám

98 játszhattak volna, ha nem annyira eszük, mint természetük van hozzá! Noha még eddig csak bajnak se mondhatjuk azt, ami történt, hiszen Leonóra és Etele még nem találtak alkalmat, hogy csak egyszer is be­szélhettek volna egymással, tehát szegény szá­nandó szerelmeseink számára hátra volt még a fekete leves. El volt ugyanis csinálva, hogy : „Máma itt bál lészen, ha eső nem lészen,“ — azaz harmad­napra a Füreden tartózkodás után. — Én nem megyek, — mondá Ilma kínos elkeseredettséggel. Ki nem állhatom a bálokat. Azt hitte szegény, hogy e kijelentéssel Ete­lének is útját szegi, pedig a monsieurnek nem mondhatott volna kedvesebb fölfedezést. Az, ami a csapodár férjekben már nyilvánosan mu­tatkozik, titokban megvan a csapodár udvar­lóknál is, — hisz nagy isten, ebből lesz a csa­podár férj! — az a szokás tudniillik, miként táncestélyekre egyedül szeretnek járni. Minek vinnének magukkal alkalmatlanságot, hiszen ar­ra ráakadnak otthona is! ! A­helyett tehát, hogy Etele a reábeszélésre valami nagy fáradságot vett volna magának, pa­lástolható örömmel válaszoló: — Én is csak rövid időre fogok benézni. — Tehát ön elmegy ?­­ - kérdé Ilma, élesen rá szegezve tekintetét. — Etele tettetett bámulással kérdé: — Miért ne mennék ? még eddig nem tiltot­ták meg az orvosok. Annyit azonban mondha­tok, hogy csakis pár pillanatra. Kiváncsi va­gyok rá, füredi bált még nem láttam. — Igen............Tehát én is el fogok menni. — Azt nagyon okosan teszi, kedves Ilmám. Hasonló szóváltás folyt Leonóra és Kálmán közt, s mi természetesebb, mint az, hogy itt is előbbi lett a győztes. VII. A bálban. Ki az, aki ne akarna legszebb lenni ott, hol a szépségek harcolnak egymás ellen. Hölgyek úgy mint a férfiak, megtesznek mindent, hogy a harcra minél képesebben jelenhessenek meg, s ne legyenek kénytelenek a háttérbe szoríttatás vereségét tűrni. Ilma is föltette magában, hogy majd meg­mutatja ő, ki a szép, valamint elkeseredettségé­ben Kálmán is összeszedte minden szépészeti tudományát, hogy Hangácsit levághassa. Csak­hogy persze mindehez nem elégséges egy estének a tanulmánya; épen úgy ki kell itt magát isko­lázni az embernek, mint bárhol. Ilma szőke lévén, legjobban állt neki a kék szín, s a fürdői idényre csakugyan készíttetett is magának egy fehér mellruhát, kék derék és kék illusion tinikkel, mely rózsabimbókkal volt felszedve. Még leány lévén, nagynénje vélemé­nye szerint nem competált neki a selyem. Selyem nélkül is lehet szép ruhát készíteni, mint ahogy Ilmának ez a ruhája valóban szép is volt. A gyö­nyörű üde, pirosas fehér arc, az aranysárga haj, a sugár lombjaitól övezve, a ragyogó szempár, s s a ruhaszövet égszínkék könnyed leple, mely mint szálló felleg látszék őt emelni, igazi angya­­liasan nézett ki. Még saját magának is tetszett, egészen meg­­ volt elégedve, s hozzá a gondolat, hogy: hátha­­ szebb lesz Leonóránál! a gyönyörű arcnak va­lódi gyermekded élénkséget kölcsönzött. És mit mondjunk Kálmánról ? Ő is ki akart­am tenni magáért, mielőtt lejöttek volna, az első pozsonyi szabóval olyan báli öltözetet csinálta­tott magának, hogy fölvehette volna Párisban is. Aztán hozzá a türkiszszel kirakott nagy an­tique aranygombok, melyek szépapja valame­lyik legszebb apjától maradtak reá, kitűnően il­lettek a mellény vakító fehér színéhez. Éhez járult az aranyvirágú sötétpiros, vérszínű atlasz nyak­kendő, fényes topán, hogy beretválkozni lehetett volna előtte,­­ tessék aztán vele versenyezni Hangácsi Etele uramnak. Azt különben még nem is mondtuk az olva­sónak, hogy Kálmán is szép fiatal ember volt ám. Természettől göndör dús barna haja, rendes szabású arca, nagy kék szemei, csinos göndör szakálla, s tömött kis bajusza, szép magyar gye­rekké tették őt. Esti 9 órára mindnyájan készek lettek a toi­­lettel, s midőn Ilma, Etele által kisértetve a táncterembe lépett, minden szem feléje fordult. A férfiak elragadtatva, a nők irigy szemmel bámulták. Elvitázhatlanul ő volt a jelenlevők közt a királyné. Leonóra még nem volt ott Hangácsi tiszta feketében jelent meg, mely öltözet úgy állt rajta, mintha rá lett volna öntve. Sötét fekete, fényes korszakába csak kiemelé némileg halvány arcát, melyet égő fekete szem­pár ragyogott be. A férfiak közt tagadhatlanul ő volt még eddig a legszebb. Ilmára jó hatással voltak a bámuló tekinte­tek, s lelkében csak azért imádkozott, hogy Leonóra ne jelenjék meg, mert bár szépségének tudatával bírt, de Leonóra megjelenésétől nagyon tartott mégis,és ha kerülhető, nem kívánt vele versenyre szállni. A fohász és félelem azonban igen hiábavaló dolgok szoktak lenni, miattuk épen úgy meg­történik ami történni akar, mintha nem is len­nének a világon. Előrelátható volt pedig, hogy egy oly nő mint Leonóra, ki diadalának érzeté­ben mindenkor biztos, nem fog elszalasztani egy alkalmat se, hol hódítani lehet. Már már kezdeni akarták a táncot s a Leo­nóra meg nem jelenésében bizva sok­szorult keblecske szabadabban kezdett lélekzeni, midőn egyszerre szétnyílt a teremajtó előtt kíváncsian álló férficsoport, mintha arany villám fekete felhőt hasitott volna keresztül, s a világosság ez utján, hosszú uszályu ragyogó sárga atlasz öltö­zetben, melyet fehér szalag csillagocskák, mint a tejut, szivárvány módra ékitenek, s dús fekete hajzata fölött hátrahajló pompás fehér tollal, büszkén mint egy királyné, — Kálmán által ki­sértetre, Leonóra jelent meg. Mindenfelé a bámulat hangjai voltak hall­­hatók s Ilma, mintegy szivén talált, összetört szárnyú galamb, kinos vergődés közt állt a bál­királynénak őt egyszerre fölfedező tekintete előtt. Hangácsi elragadtatásában rögtön bemutat­­tatta magát és fölkérte Leonórát a második franciára. Leonórának csak ez kellett. Kegyes mosol­­­­lyal fogadta a sokak által irigyelt uracsot, és föltette magában, hogy lábaihoz gyűlt. „Megállj“, — gondolá Etele, — most az egyszer emberedre fogsz­akadni. És míg ők így gondolatukban erős küzdelemre határozták magukat, az Ilma szíve közel volt a megrepe­­déshez, Kálmán pedig rettentő tervek keresztül­viteléhez készült. Megkezdődött pedig nemsokára a táncjárás. Etele, az illedelem szabályai szerint, Ilmával akarta táncolni az első fordulót. — Nem táncolok, — mondá Ilma. — Az nagyon gyönyörű lesz. Táncra ké­szen megjelenni, és nem táncolni. Mit fog gon­dolni a­ világ ? — Én sokkal kevésbbé törődöm a világgal, mintsem hogy mondására valamit adnék. — És mi lelte önt, hogy ily egyszerre neki­­haragítja magát? — Ne kérdezze kérem. Mit érdekli önt az én hogylétem? Etele pár pillanatig gondolkozva állt, aztán halkan suga Ilmának: Talán csak nem féltékeny ön ? Ilma lángpirossá lön, fölemelte fejét, s tetőtől talpig végignézte az előtte állót: — Volna kire! — rebegő, és elfordítá te­kintetét. Etele úr még ott állt néhány pillanatig, — még­pedig meglehetős lesújtottan; nehogy azon­ban a közönség észrevegyen valamit, jó arcot vágott a rosz játékhoz, és a közönség közé vegyült. Ugyanekkor távozott Kálmán Eleonórától. Urna keblét a szerelmi kétségbeesés kínjai fesziték, ámde önérzete, mely vérig sértetett, ha­talmasabb volt ezen érzelmeknél. Tekintetével még csak nem is kisérte Etelét, hanem fájdalmai­val küzdve, öntudatlan szemlélője volt az ifjúság táncrakerekedésének. Ekkor valaki meghajtotta magát előtte, s re­megő hangon kérdé: — Lehetek oly szerencsés ? Urna föltekintett és megrezzent a meglepe­téstől. Aztán fölállt, és kezét nyújtá Kálmánnak. Leonóra gúnymosolylyal tekintett reájuk : —■ Nem féltékeny ön ? kérdé a vele tán­coló Etelétől, a­ki megvetőleg billentett vállával és sarcastikusan mondá: — Volna kire!... Kálmán Ilma, Etele Leonóra mellett tölté a báli éjt. Nem akartak engedni egymásnak. VIII. A balekok bosznja. Másnap délelőtt tiz órakor Etele ur megje­lent az Ilmáék szállásán, s a szobaleány, ki eddig a legnagyobb előzékenységgel viseltetett iránta, most hidegen mondá: — A nagyságos kisasszony nincs itthon. — Nincs ? kérdé­stele kellemetlenül megle­petve , és hol van ? — Sétálni mentek. Igen. — „Na“, gondolta magában. — „men­jünk tehát és keressük föl a sétatéren. Véget kell vetni e komédiának, még el találna mérge­sedni.“ Fütyörészve indult a sétatér felé, mely fütyö­­részés nyugtalanságát árulta el, noha ezzel akarta palástolni. Nem gondolá ugyan, hogy ügye roszul áll, hanem azért mégis mozgott valami agyve­lejében, mely furcsa előérzeteket kezdett benne felkelteni. „Ah“ — biztatá végre önmagát, „még csak az hiányzik! Most már épen nem fogom megadni magamat. Előbb járjon utánnam, mint egy kis babi.“ Etele uram nagyon el volt bizakodva. Még nem ért a sétatérre, midőn Ilmát fölis­­meré öltözete színéről. Mint rendesen, nagynénje volt vele, és . . . és egy férfi. Etelének arcába szökött a vér: — Ki lehet ez ? — Talán csak nem az a pi­masz? — Na ezt meg fogom tanítani. Ingerülten, és sebesebb lépésekkel közeledett Ilmáék felé, kik nem igyekeztek őt észrevenni. — Kezeiket csókolom! — kiálta néhány lé­pésnyiről. A nagynéne szokás szerint, Unna idegensze­­rűleg biccentett fejével. Etele ajkaiba harapott. — Nem kívántam háborgatni, mondá cél­­zóan. — Ahoz nem is volna önnek joga, — vála­­szolá Ilma büszkén. Talán valaki másra méltóztatott átru­házni ? — Legyen szives és kíméljen meg társasá­­­­gától. Hangácsi összeráncolá szemöldeit, s kihívó­­ tekintetét Kálmánra szegezte, ez pedig a kihívó szemek közé nevetett. Aztán elhaladtak Etele mellett, ki sápadtan, és indulattól remegve állt. Ilmáék már jó távol voltak, midőn Hangá­csi női hangokat hallott, odatekintett és Leonó­­ráékat látá közeledni. A hölgy kedvetlen volt és komoly. Etele kiállt az útból és hidegen üdvö­zölte őket. A fogadás hasonló hideg volt. Úgy látszik, miként egyik se igen akarja folytatni a­­ viszonyt, az eddigivel is nagyon meg voltak elé­­­­gedve. Ilmáék visszafordultak és találkoztak Leo­­­­nórával, ki Tátrát nem kívánta észrevenni, ha­­­­nem Ilmát boszúsan nézte végig. Ez gúnymo­­­­solylyal fogadta a lenéző tekintetet. És igy­ tartott ez két napig. Se Etele Anna iránt, se Leonóra Kálmán iránt nem akarta megalázni magát. A harmadik nap végre meg­unták ezt a szomorú merevséget, vagyis inkább nem a merevséget unták meg, hanem a szeren­csével nem akartak tovább is kötekedni. Azt tapasztalták, hogy ez egészen más nóta, mint amilyenekben már elég gyakran és sikeresen bravo­roskodtak. Leonóra elég férfit látott már, ki bűnbánva mászkált utánna. Etele se volt szűkében az eféle tapasztalatoknak, ámde e dol­gok fölött tűnődve mindketten rá kezdtek jönni azon különbségre, hogy kik oly mélyen megad­ták magukat, szegény fickók avagy hölgyek­­ voltak. DIVAT-NEFELEJTS. 11- évfolyam.

Next