Nemere, 1872 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1872-08-01 / 61. szám

Brassó, 1872. Megjelenik ez a lap heten­­kint kétszer csütörtökön és vasárnap. Ara: Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. A szerkesztő szállása : Szinház-utcza 404. szám. Másod évi folyam 61. szám. Csütörtök, augustus I. Hirdetési díj: 4 hasábos garm­ond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1 —10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — M és­y égd­ij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvé­tetnek a szerkesztőségnél. Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. [Brassó, 1872. jul. 31-ikén. A bécsi „Wanderer“ czimű lap egykor jó barátja volt a magyar nemzetnek. Azóta vál­toztak az idők; a „Wanderer“-t Hohenwart idejében megvették a csehek ; a csehek foede­­ratistikus törekvéseit megbuktatta a magyar al­kotmány ereje és egy magyar államférfi, An­­drássy gr. befolyása. Azóta a „Wanderer“ egyik legnagyobb el­lenségévé változott nemzetünknek. És ebben az ellenséges érzelmű „Wande­­rer“-ben közelebbről egy czikket olvastunk, a­mely a méltatlankodás igaz hangján lecrkéz­­teti a bécsi lövészeket, a mert azok olyan ha­zaáruló módon kínálgatták magukat és hazáju­­kat a német hatalomnak, s míg Berlin felé mu­zulmánhoz illő vak rajongással sóhajtanak, sa­ját hazájuk állapotát a tehetségig nyomorúságos színben tüntetik fel. A lövészek mellett nem felejtkezik meg az azokkal egy húron pendülő bécsi sajtóról és a porosz érzelmű osztrák cliqueről sem. Idéze­tekkel bizonyítja, hogy a porosz pénzen b­izott „Neue Fr. Presse“ és „Deutsche Ztg.“ nem elé­gesznek meg azzal, hogy egész működésükben irányadóul a német birodalom érdekeit tekintik az osztrák birodalmé felett , hanem még az osztrák-magyar birodalom újra teremtőjét, a magyar nemzetet, melynek saját clique-uralmu­­kat is köszönhetik, — a gyalázás és rágalom minden czimével illetik. „Itt az ideje — mondja az egyik — hogy ezen ázsiai népfaj, képtelen nyelvével és képtelen alkotmányával elsepertes­­sék az európai nemzetek közül.“ A más „álla­tias ázsiai“, ázsiai barbár és más hasonló czi­­mekkel illeti nemzetünket. A „Wanderer“ kemény leczkét ad nekik, orrukra pirítván, hogy alkotmányukat és ural­­mukat kizárólag a rágalmazott magyar nemzet­nek köszönhetik. A „Wanderer“-nek ezen czikkét olvasván összetalálkoztunk egy itteni szász emberrel, a­ki, ha nem is osztja minden politikai nézetün­ket, elég emelkedettséggel bír arra, hogy az ember vele politikai dolgokról is beszélhes­sen. A­mi elég nagy csoda Brassóban ak­kor, midőn épen fővezetőik legtöbbje átvitte po­litikai ellenségeskedését a társadalmi, át a ma­gán­életbe; midőn román, német, vagy magyar régi barátjukat az utczán találkozva sem kö­szöntik a legtöbben ; midőn egyik magyar em­ber felől, a­ki sem magán, sem társadalmi éle­tében nem vét senkinek, egyszerűen politikai álláspontja miatt úgy nyilatkozott közelebbről egy szász matador, hogy, ha lehetne, a szí­vét tépné ki. Ezen értelmes szászt kértük, hogy segít­sen kimagyarázni, mikép történhetik az, hogy az alkotmányos osztrák párt közlönyeivel szem­ben , a­mely pártnak oly sok szolgálatot tett nemzetünk, épen az általunk háttérbe szorított ,,Wanderer“-re marad nemzetünk becsületének védelmezése. Van ebben része a pángermán rajongás­nak, még több az érdekh­­aj­hászatn­ak — mint magunk is tudtuk, szász ismerősünk beszédé­ből is kivettük. De elkeseredettebb ellenségeink tán a világon sincsenek, mint azon néhány er­délyi szász, a kiket uralmuktól megfosztottak, s a kik Bécsbe húzódva tevékeny egyesületet képezze­nek a magyar nemzet, magyar birodalom és magyar alkotmány rontására. Ezek közt fő szerepet visz Conrad Schmidt, a volt comes , jelentékenyebb társai Wolf ügyvéd Segesvárról és Capesius Szebenből. Körülöttük aztán egész csoportja a most növekvő, vagy érdekükben sértett ma­gyar­ falóknak. Tehát a távolban is ezen népecske fiai rá­gódnak becsületünkön, a mely hazánkban bol­dogabb hazát talált, mint otthon maradt test­vérei , a melyet nemzetünk annyi előzékenység­gel és javadalommal árasztott el , a mennyit soha és sehol sem nyertek idegen bevándor­lók ! — Lélektanilag is nevezetes jelenség, a mely­nek magyarázata K. Eötvös azon mély eímű mondásában található föl, hogy a privilégium mindenek felett a privilegizált jellemét rontja meg. Nem ezt igazolja-e Sh­akespeare örö­kbecsli tragoediája is, melyben a minden kegygyel elá­rasztott két nagyobb leány bujdosásba veri a királyi ősz atyát? És nem ezt e az egész élet? Német ember itt annyi lakik hazánkban, mint szász. De azoknak nincs különleges állá­suk, hanem jót és roszat velünk együtt osztanak. És azok, ha megtelepedtek, becsületöket, érde­küket a miénkhez kötik, azok nem járnak el idegen földre, hogy minket gyalázhassanak. Mi nem akarjuk azt hinni, hogy a szász faj alapjában más jellemmel birna, mint egyéb német fajok ; épen azért meg vagyunk győ­ződve, hogy kint és bent oly feltűnőleg tanú­sított háládatlansága csakis a sok elkényeszte­­tésből származik. Mint a testvérei felett ké­­nyesztetett gyermek okvetetlen háládatlan lesz anyaga iránt. Ezt az egyszerű igazságot valahára már vegyék észre országunk sorsának intézői. г­ Miként halnak meg­ az uralkodók. Wehl F. után. A halál legutolsó jelenete a földi életnek s tehát ezt amazzal bizonyos lélektani összefüggésben kell gon­dolni. Rendesen úgy hal meg az ember, miként élt, azaz: a"folytatott életmód befolyással van a végkimú­­lásra; a maga"sötét árnyait vagy magasztaló fényét oly mértékben terjeszti ki az utolsó perczekben, hogy azok­ból egyesek kárhozata vagy érdemeire némileg követ­keztethetünk. S minthogy az uralkodók és fejedelmeknek álta­lában több módjuk és alkalmuk van, mint más közön­séges embernek, hogy számos dicséretre vagy kárhoz­­tatásra méltó tettet kövessenek el : önkényt következik, hogy, midőn fennebbi tételünket igazolni akarjuk — az ők körükből hozzunk fel néhány példát. Eleget talál­hatni ottan. Hiszen a legnagyobb és leghatalmasabb felségeket látjuk különös módon a világgal meghaso­­nolva s majdnem embergyűlölő érzelmek közt kimúlni; ellenben látjuk, hogy szerencsétlen, nem ritkán önhibájuk miatt a veszély örvényébe jutott királyok bámulatos nyugalommal és méltósággal küzdenek meg a végső ellenséggel , a hatalmas halállal. Az ember önkényt azon gondolatra jön, hogy ter­mészet és történelem itt kivételes szerepet játszik, mennyi­ben a nyomornak bizonyos dicsfényt, a hírnévnek pedig sötét árny­oldalt juttat; hogy így a nagyság egyik oldala által emberi származásuk, a porbasujtás és meg­aláztatás másik oldala által pedig az isteni fölmagasz­­talás szelíd vigasza jusson eszékbe. Valóban némely uralkodók, kikre a vétkes tettek egész halmaza nehezedik, épen nyomorultan halnak meg. Legtöbben iszonyú félelem között múlnak ki a túlvilági felelősség miatt és csak kevesen rendíthetlen odaadással. Természetesen mindig oly haldoklókról van szó, kik tiszta, határozott tudattal bírtak a végső szívdobbanásig. Ha az ó­kor koronás főit tekintjük, legelőbb is a római császár — Augustus ötlik szemünkbe. A történet szerint utolsó szavai ezek voltak: „Tap­soljatok, barátim!“ mely pár szót némelyek úgy értel­mezték, mintha azok által Augustus magát oly nagy színésznek ismerte volna el, minőnek­ét bizonyos törté­netírók magasztalták. De e nézet hibás. Augusztus végső betegsége alkalmával előre látta bizonyos halálát és sajátos előérzettel rendelte meg sf­­­ontáli labát. Hogy ez a megrendelés neki bizonyos megelégedést és derült nyugalmat szerzett, könnyen érthető, valamint az is, hogy e csöndes, vidám kedély­állapotban azon enyelgő kedvre hangolódott, mely nála mindig előállt, ha valami szerencsésen sikerült vagy valaminek jó végét előre hitte. Ry vidám, kedélyes hangulatban juthatott eszébe — kevéssel halála előtt, — hogy megkérdje barátaitól, ha váljon az élet színpadán jól végezte-e szerepét s hogy ezeknek igenlő válaszára kimúlása közben fölkérje, hogy neki tapsoljanak. Augustus utolsó szavainak párját azok képezik, melyeket a kicsapongó és esztelen Nérónak tulajdo­nítanak, ki a hagyomány szerint — midőn a trónról letaszítva s ellenfeleitől üldözve magának halálos szú­rást adott — így kiáltott fel: „Mily jeles színész hal meg én bennem!“ Nérónak, ki tudvalevőleg igen kegyetlen üres fej volt, egyebek közt azon balga törekvése is vala, hogy nagy művésszé képezze magát. Azon balhiedelemben élt, hogy ő kitűnő szónok és zenész s ezért a szomorú játékokban egyes nagy szerepeket szenvedélylyel adott elő, miért a hallgatókkal tetszést tapsoltatok magának. Habár amaz utolsó szavak nem egyebek, mint történeti találmány , mégis el kell ismernünk, hogy azok Nérót igen találóan jellemzik. A legfelötlőbb módon tüntetik fel csacska, folyton változó és izetlen termé­szetét, mely épen oly gyermekes, mint visszatetsző. Nérónak merő ellentéte Vespasian, e szigorú katonai szellemű uralkodó, ki rendkívüli észszel és szi­lárd akaraterővel kormányzott. Az uralkodói méltóság gondolatától teljesen áthatott, férfias, sőt némileg zord harczi szelleme világosan kitűnik az által, hogy halála közeledtekor megrendelte környezőinek, hogy őt az ágyból kiemeljék és lábaira állítsák, mert — miként ki­jelenté — egy római császárnak csak állva szabad meghalni. Kinteljes véget ér­t 11-dik Lajos franczia király, kinek hatalma földre tiporta a legszentebb törvényt is és ki nem iszonyodott vissza a leggaládabb eszközöktől is, ha azok által czélját valósitni remélte. A franczia párja az angol III. Richardnak. Uralkodása erőszakos­ságok, különféle cselek és büntettek folytonos lánczola­­tából áll. Midőn halálát közeledni érzé, iszonyú rémü­let fogta el, mely őt nyugodni vagy alunni nem hagyá. Sokáig utazott nyugtalanul egy helyről a másikra s minthogy főleg éjjel borzasztó álmok gyötörték, rende­ Brassó, 1872. ju­lius 30. „Telegrafulu romanii“ 57. száma „vegyesek“ ro­vatában ezt a­ hírt tudatja: „Egész biztonsággal beszélik Cuza vajda intenzió­­járól, hogy Romániába szándékszik lőni , sőt némelyek azt is rebesgetik, miszerint Csernautznál már múlt hó­t án be is ment, a­hol egy uradalmi ad­jutáns elébe si­­etett; az adjutáns szándékosan volt elébe küldve, hogy a vajdát Ruginosa jószágáig kisérje. Andrássy gr., Bismarck herczeg és a jezsuiták. A „Reform“ biztos értesülés után írja, hogy a salzburgi találkozás alkalmával Bismarck és Andrássy között szóba jött a katholikus kérdés is, a csalhatatlansági dogma veszedelmes volt az államra, az ultramontanismus túl­kapásai, a püspökök rezistenciája a kormányok ellen stb. Mindkét államférfiú kifejtette ezen tárgy körüli né­zeteit s az állam jogosultságára nézve a katholikus párt­­üzelmek ellen magát védeni nem mutatkozott elvi véle­mény­különbség. Bismarck azonban már akkor az állam részéről erélyes rendszabályokat látott szüksé­gesnek, míg And­rássy más nézetben volt és nem vélte a kath. izgatást oly fontosnak, sem a hatalom teljével rendelkező államra oly veszélyesnek mint Bismarck.

Next