Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)

1874-11-21 / 92. szám

Úgy tünteti föl ezen törvényhatóságot, mint ahol a pártok élesen elkülönítve állnak szemben egymás­sal, s hol élesztik az egyetértést és a közjóllétre irá­nyult együres törekvést fölem­észtő párttüzet egyes kor­tesek. Holott Háromszék törvényhatósága magán és közéletében jelenleg a pártoskodásnak nyoma sincs. A közgyűlésekben az egyes határozatoknál sőt azok előzetes vitáiban is mellőzve van minden párt­érdek — egyedül a törvényhatóság érdeke irányadó. Erről meggyőződhetett volna levelező úr közvet­len a legközelebbi közgyűlésen is midőn több neveze­tes kérdést jobb és baloldal mellőzve a pártérdeket vitatott meg és döntött el, jelesen épen a fölhozott ló­beszerzési alapból kért kölcsön kérdését is, midőn ha­tározottan ki lett mondva, hogy törvényhatóságunk elismerve a huszár családok tulajdonjogát a lóbeszer­zési alaphoz, nem érzi magát — annak pusztán leté­teményesse lévén — hivatva arra, hogy afelett ren­delkezzék — s megtagadta a kért kölcsönt, sőt még azon alkalommal úgy mint több más előzetes esetben feliratot intézett a kormányhoz a jogos igénylők érde­kében, s ime még is akad egyén ki elég merész egy egész t­örvényhatóság jogos és méltányos eljárásával szembe koholmányait szellőztetni. Igaza van levelezőnek — abban a jóhiszemben élek én is, hogy ezen törvényhatóság területén az aljas fogásokkal korteskedésnek esze lett, mert be­látta e nép, hogy a puszta phrázisok nem megtestesíthetők s a’haza sorsa agyrémekkel s dictiókkal jobbra nem forditható s ép azért levelező ur irka-firkája is pusz­tában elhangzó szó. A­mi a beperesités, illetőleg a künn levő köve­telések behajtására vonatkozó részét illeti levelező köz­leményének megjegyzem, hogy a magas kormány még 1872-ben elrendelte a pénzügyi ügyészség által folya­matba tett perek fölvételét s ha e tekintetben a tör­vényhatóság közegei által az elévülést megakadályo­zandó lépéseket tétel hibáztatható-e?! Meg vagyok győződve, hogy azon esetben ha a szükséges lépések elhanyagoltaténak s az állítólagos 30.000 forint egy pár év alatt 3000 írtra vagy még kisebb összegre devalválódnék, akkor épen levelező úr lenne első ki kérdőre volna minden tisztviselőt, miért nem teljesítette kötelmét i­s jogosan. Hogy mennyire estek neki a levelező által védett népnek és teszik tönkre váratlan végrehajtásokkal — legyen elég ennyi. A lóbeszerzési alapnak perei az öt­venes és a hatvanas években tehát 2 évtizeden át folya­matban voltak — a fizetésre ij meg új határnapok en­gedtettek, de nagyon örovos egyén tett eleget kötele­zettségének. — Ezen rendszer beállta óta is már há­rom éve, hogy utj meg uj fölhívások küldettek szét s az eredmény az,­ hogy 6 egyén törlesztett részleten­­kint összesen 225 frtot — daczára ennek a mai napig egyetlen egyén ellen sem foganatositatott végrehajtás. Ebből láthatja az olvasó­közönség, hogy mekkora hitelt érdemel levelező előadása, ha 30,000 írtból 3 év alatt 225 frt. hajtatott be 301 adóstól, akkor bizony kegyetlen neki­esésről lehet mesélni. K. E. A szegény és munkaképtelen öregek ápolására hi­vatott „Steph­ánie-mellh­áz“ ünnepélyes megnyitása Kézdi-Vásárhelyit, 1874. nov. 8. (Vége.) Ezen értekezleten fogamzott meg azon gondolat hogy miután azon szerencsétleneknek, kiknek nyomo­rán enyhíteni intézetünk hivatva lesz, télen van se­gélybe legnagyobb szükségük, az intézet, még a kö­zelgő tél beállta előtt nyittassák meg. Merész volt a gondolat, de a lelkesedés és íigybuzgóság kivitte azt. Ugyanis­ az első főbajon a szállás ügyön úgy jön se­gítve, miszerint a t­éltóságos bárónő, mint a szintén általa csak most létesített, de már virágzó állapotb­a levő háromszéki Erzsébet leányárvasváz elnöke, felaján­lotta az intézet földszinti osztályában lévő Szt.­György napig nélkülözhető 2 szobát, 1 konyhát, 1 kamarát és biztosította az ideiglenes választmányt, hogy ez idő alatt egyszersmind a beveendő szegények feletti felügye­letet is, Potyó Ferenczné árvaanya elválalja. Az alap kiteremtése tekintetéből, a választmány kebeléből, 5 pár tagot küldött ki, akik a városnak 15 tizéből hármat-hármat eljárva forduljanak K.­Vá­sárhely városának nemes czélok pártolása tekintetében oly előnyösen ismert lelkes polgáraihoz. Ezen gyűlés­ben írták alá B. Szentkereszty Steph­ánie 500, — Pap András és neje 100 frt. o. é. alapítványokat. A második értekezlet 1. év September 14 én tar­­tszott, mikor is a tiszteletes Székely Iván ref. lelkész ur által készített alapszabály tervezet felolvastatván, az megjegyzésre nem méltó csekély módosítással egyhan­gúlag és méltó köszönettel elfogadtatott s a közelebb tartandó városi képviselő bizottság eleibe terjesztetni határoztatok. Ekkor már folytak a szép sikerrel ke­csegtető aláírások, de tájékozást szerezni még nem lehetett. A 3-ik értekezlet sept. 25-én volt; ekkora már a városi képviselő bizottság is ismeretet szerezett az alapszabályokról s azokhoz a maga részéről is hozzá­járulván, ismételten ígéretet tett pártolásáról. Ezen ér­tekezlet alkalmával, az aláírások eredménye is számba vétetvén, örömmel győződött meg a választmány, hogy az a pár ezeret fel­ül haladja. Nem feledte azonban egyszersmind azt is, hogy az eddigi s egyátalán a most közelebbről gyűlhető tőkének kamatja sehogy sem leen, elégséges egy oly intézet szükségeire, amely kör­nyezetén, legalább érezhetőleg segitni akar, azért a második főszükségletnek, az ételnek valamiképeni ki­­teremtéséről kellett gondoskodni, mely okból, bízva erejében s a nemes ügyet mindig megsegítő jó Isten segedelmében, nem kételkedett e tekintetben is a pol­gárok áldozatkészségére támaszkodni, kimondván ha­tározatképen, hogy a választmány mindent elkövetene, miszerint az 1876 ik év kezdetéig étkezésre a tőkéből egy krajczár se adassék s hogy nem csalódott, bizonyítja. A f. év október 11 -én tartott negyedik értekez­leten előterjesztett azon körülmény, miszerint már ad­dig, több mint 100 nap volt egyes ajánlkozók által biz­tosítva, hogy t. i. ha azon idő alatt egyszerre 12-nél több nem lesz az intézetben, azoknak részére szüksé­­­­ges élelem adatni fog. Voltak kik egész hétig ajánl­koztak ételadásra, többen kik 3—4 napig, de mindent szívesen, jó lélekkel s reményt ébresztőleg arra, hogy még többen vannak, kikre az intézet bizton számithat s a kik méltán megérdemlik, a felkarolt gyám­oltak, nők nevében a lapok terén is nyilvánítandó hálás köj­szünetet. Ugyanezen értekezlet tagjainak okozott örön­et azon körülmény is,­ miszerint egy harmadik foszk­k­­séglet a ruha is az alap terheltetése nélkül fedeztetik mert derék jó lelkű nőink szintén szívesek voltak azt is már viselt ugyan, de azért tisztességes és tiszta ágy­­nemű­s öltönydarabokból összeállítani úgy, hogy luju­­den egyes bevett tag, szükséges ágyneműt és legalább is 2 rend öltöző ruhát bir. Nem különben az egyről apróbb háztartási czikkek bútordarabok mind mind egyes tanúbizonyságai polgáraink és derék nőink ne­mes áldozatkészségének — szóval: a f. hó 6 án tartott ötödik értekezlet gondjai közé mondhatni csakis a kész anyagok elrendezése jutott s a tőke terhéül a fű­tés — világítás látszott maradni, in­dőn e tekintetben is akadtak áldozatr­ikész nemeskeblti pártolók — (még városunk kebelén kivül is) mint a szabolai gróf Mikes Benedek ur ő méltósága a ki szintén 10 öl tű­zifát volt szíves ajándékozni úgy, hogy azt az intézet­nek csak haza kell szállíttatni; nemkülönben a vilá­gítás és más szükségletek tekintetében megnyugtató kilátások vannak úgy, hogy az intézet, a működők méltó lelki örömére, városunk díszére, polgáraink be­csületére, mai napon ünnepélyesen m­egnyittatván, men­helyet nyújthat a becsületes de szerencsétlen terem­tésnek. Ezek pedig a következők: Füstös Antalné, Turóczi Ferenczné, Nagy Éva Jancsó Dánielné, Szotyori Rebeka, Dezső Istvánné Tóth Andrásné és Tóth András Ez a mélyen tisztelt hallgatóság rövid, de való­ban szép s nagyszerű története a Stephanie menház alakulásának s ezek azon szerencsés szerencsétlenek, a kik annak jótékonyságát legelőször érezve, tanúbi­zonyságot tesznek a k.­vásárhelyi polgárság nemesen felemelkedett lelki életéről és mondanak hálát az örök Isten trónja előtt városunk s vidékünk védangyala méltóságos báró Szentkereszty Stephánie ő nagyságá­nak soha eléggé meg nem­ hálálható szavakban ki nem fejezhető fáradhatatlan munkálkodásaiért, a ki hogy üdvös m­űvei szép gyüm­ölcsét nemes lelke méltó jutal­mára mentőt tovább élvezhesse, adjunk kifejezést a bizonyára mindnyájunk szivében őszi­tén érzett azon óhajtásnak, hogy a mélyen tisztelt méltóságos bá­rónő soká soká boldogul éljen!!! Az ünnepélyt — a helybeli egyletek s jótékony intézetek iránt mindig nemes és köszönetre méltó ér­dekkel viseltető dalárda rekesztette be egy dallal, mely­nek elzengése után a közönség élénk érdeklődéssel szemlélte meg a helyiséget s érzett örömet a boldogí­tott szerencsétlenek hálatelt arczaik látásán, midőn azok a bizonyára régóta első jeszü ebédet a holnap gondjai­tól való aggodalom nélkül elköltötték. A létesítésen működő bizottmány, részint e nagy fontosságú napnak jelentőségét még inkább kiemelni akarva, részint a még zsenge intézet alapvagyona ne- Fővárosi tárcza. Budapest, 1874. nov. hó 9-én.*) A derék „háromszéki leányokéról egyet mást el­mondani — főleg ha amit róluk elmondunk, csupán dicsér­etes dolog — sohasem késő. Csak az a bökkenő hogy nem a most élő h­áromszéki szépségekről szól a dicsénet, s nem is csupán dicséretről lesz itt szó, ha­nem elegyesen jót és rosszat fogunk róluk elmondani amint azt máskép egy hívatlan kritikustól már várni sem lehet. — Azok a „háromszéki leányok“ akikről szólni kivánunk, azok már rég pihennek a föld mé­lyében s egyszázadnál régibb és sötété fedi hamvaikat. Szgligetié az érdem, hogy emléküknek a fővárosi kö­zönség épen ma harmadszor áldoz időt és pénzt, men­n­y­iben a „háromszéki leányok“ czímű új népszimüvét ma adják harmadszor a nemzeti színpadon. Az ötvenes évek derekán, kitűnő regényírónk J­ó­k­a­i általános feltűnést okozott egy kedves nép­rajzával, illetőleg elbeszélésével, amely „háromszéki hányok czim alatt jelent meg. Az esemény színhelye, a tatárok által elpusztított Uzonfalva volt. Amit Jókai itt Uzonfalváról elmondott, az, az egész hazára ráillet, a nyomor s kétségbeesés szava hangzott mindenfelé. A költő buzdítása, melyet a székely leányok és férfiak­hoz intézett, az­ az ötvenes években mindnyájunk szi­vében viszh­angra talált; jól tudtuk hogy hová czéloz ■Jókai. A „háromszéki leányok“ meséje csak álarcz *) Tárgyh­almaa miatt késett. (Szerkesütüség.) volt, mert tatárjárásról beszélt pedig az ötvenes évek nyomorát értette alatta. Különben, ha szorosan vesz­­szük — ez is, az is tatárjárás volt. Szokás volt akko­riban nem oda ütni ahová czéloztunk. — E tárgyat használta fel Szigligeti egy uj népszinmű­be, amely „há­romszéki leányok“ czim alatt ma került harmadszor szinre, s amely valószinű­leg ezután is kedvesen látott vendége lesz a fővárosi közönségnek. — Az átdolgo­zásban szorosan ragaszkodott Szigligeti az eredeti no­vellához. Hogy a népszínmű meg sem keltette azt a hatást, amelyet Jókai elbeszélése — az igen természe­tes. Egy beszély vagy regényíró ha nem is rendelke­zik a drámai cselekvények és bonyodalmak h­almazá­val, a hűt festés és jellemzés és szép forrással azokat kárpótolhatja; a drámaíró azonban drámai cselekvé­nyek és bonyodalmak hiányában sok nehézségekkel küzködik. Jókai novellája egy történeti eseménynek költői elbeszélését tűzte ki czélul, s e czélt el is érte, elragadó bensőség s hatalmas erővel festve a székely leányok hősiességét — a szirmairó Szigligeti azonban nem beszélhet maga, az ő művében az alakoknak kell beszélni és tenni — ezek körül fordul meg az egész esemény. — Mint említők, a mese cselekvénye igen szűk korlátok közt mozog, s Szigligetinek, ha a no­vellához hű­ akart maradni (pedig az maradt) a cselek­­vény szegény mesét­­ e lényeges hiányt — egyéb­bel kellett pótolni. Szigligeti ért ahhoz, hogy a kevés­ből is hogyan lehet sokat teremteni. A tarka barka jelenetek, leleményes episodok, bohókás tréfák s főleg az eredeti alakok pótolják a drámai cselekvény hiá­nyát, csak pótolják, mert a darabnak valami rendkí­vüli drámai becset nem kölcsönöznek. E hibák daczára a „háromszéki leányok“ mindig szívesen látott vendé­gek leszek a nemzeti színpadon. Erkel Gyula egy pár székely dallamot valóban gyönyörű kísérettel látott el. A Bercik Árpád által írt s e lapok hasábjain is ism­er­­tetett „Székelyföldön“ben alkalmazott székely jelme­zek most jó szolgálatot tettek. „Szigligeti nemcsak tevékeny, hanem takarékos igazgató is“ jegyzé meg egy székely képviselő, „mert hogy a székely jelme­zekbe a­moly bele ne essék, sietett egy darabot írni azokhoz.“ — S most ismerkedjünk meg bővebben a „háromszéki leányok“ meséjével. A mait század elején a tatárok irgalmatlanul el­pusztították Uzonfalvát és környékét. Midőn az elme­nekült lakosok visszatérnek, csak romokat, puszta fa­lakat s letarolt mezőket látnak. E pusztulás felett nagy a bánat és két égbeesés. A jó székelyek Dankos An­drás lófőszékely tanácsára más hazát akarnak keresni, de ebi áhámfalvy derék uzoni pap vetőt mond. Szivre­­hatóan festi le előttük a szülőföld édes varázsát. A jó szó nem téveszti hatását. A székelyek ismét munká­h­oz kezdenek. A leányok sem akarnak a férfiak mel­lett hátra maradni s a pergő nyelvű, de nemesen gon­dolkozó Katicza tanácsára elhatározzák, hogy egytől egyik Brassóba mennek szolgálni, pénzt keresni. Egy opera keretébe is beillő szép zsolozsma fejezi be e szép képet. Kár hogy e megható jelenet záradékát három új alak megjelenése zavarja. De miután a cselekvény ezek nélkül meg nem indulhat, akarva, nem akarva meg kell velük ism­erkednünk. Weimuth — egy min­den izében eredeti brassói nyárspolgár — kinek fele­sége egyetlen szavára is inába száll minden bátorsága, fia Pepi — alias József — egy „wittenbergi egyet«* — MI —

Next