Nemere, 1875 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1875-06-30 / 52. szám

52. szám. Szerkesztőségi iroda: Főpiacz, Jakos Áronfile hit, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadó-hivatal: Pollák Mór könyvnyomdája, hová a hirdetések és előfizetési pénzek bérrentesen intézendők. Sepsi-Szentgyörgy, Szerda, 1875. junius 30. Ötödik évfolyam. NEMRE Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászai lap. Megjelenik ez a lap heten, kint kétszer szerdán és szombaton. Előfizetési feltételek: helyben házhozhordva vagy vidékre postán küldve Egész év .6 ft. — kr. Félévre . 3 ft. — kr. Negyedévre 1 ft. 50 kr. Hirdetmények dija : 3 hasábos petits írért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdíj külön 30 kr. Nyílt tér sora 15 kr. Előfizetési felhívás czimü politikai, társadalmi és közgazdászati lap II. félévi folyamára. Előfizetési feltételek : Julius—decz ... 3 írt — kr. Julius — szept. ... 1 fit 50 kr. Az előfizetési pénzek a „Nemere“ kiadóhivatalának Pollák Móra könyvnyomdája Sepsi- Sizentgyörgyön küldendői. Előfizetőinket szívesen kérjük előfizetéseiket megújítani — miután felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A „Nemere“ kiadóhivatala. Budapest, június 25. Kossuth Lajos egy keserű levéllel adott kifejezést érzelmeinek, melyekkel az ország jelen politikai állapotai, a kormány és a fúzió iránt viseltetik. A magyar história legszebb lapjainak e kimagasló óriása — minden nyilatkozatában, minden levelében egy-egy fájdalmas hangot, egy-egy elkeseredett kiáltást hallat a nemzettel. Kossuthnak minden levele egy-egy szemrehányás. Minden nyilatkozatában a bőszült fájdalom szivet facsaritó kifakadásai, szenvedő panaszai vonultak végig. E titáni alak, mely a szabadságharcz fényes napjaiban a nagy eszmék nagy előharczosa volt, most panaszaival, szemrehányásaival, kesergéseivel, — úgy tetszik nekünk, mintha tőlünk messze hátra maradt volna. Kossuth nagy szelleme, mely annyi időkön keresztül e nemzet előtt fáklyaként világított, mely mindig előre tört és magasba szárnyalt — úgy tetszik nekünk, hogy a száműzetés keserű napjaiban megfogyatkozott, megtörött. Kossuth a történeti polezon, melyet neki a nemzet pietása a magyar históriában kijelölt, rám nyughatik — azt hiszi, hogy e polezról is fölelevenitheti a régi nagy küzdelmeket, a régi nagy izgalmas napokat, a régi nagy eszméket. Pedig ebben az ősz száműzött fölöttébb csalatkozik. Azon eszmék, melyeket Kossuth nehézkes tollal, szenvedő érzéssel, de mégis fel fel lobbanó melegséggel, rajongó hazafisággal föleleveníteni akar — túlhaladott álláspont. Sajnáljuk e nagy embert, könyet facsar szemeinkbe a bus sóhajtás, mely a nagy száműzött leveleiből kel, megragad, fölhevít egy-egy fellángoló eszme, fájó szívvel olvassuk egy-egy mély szenvedést tanúsító hazafias panaszát — de midőn letesszük a levelet, midőn elolvastuk, nem tehetünk róla, de azt kell mondanunk, hogy e levél nem egyéb bánatos sóhajtásnál, elavult, elkoptatott eszmék összegyűjtésénél, egy agg szellem, egy érzékeny szív, egy ideális kedély kitöréseinél. Kossuth közel negyed század óta távol a hazától az önkéntes száműzetés könyekkel áztatott kenyerét ette — megfeledkezve arról, hogy mig ő ott Itália szép ege alatt hazája sorsán szomorkodik, addig nemzete tesz, fárad, küzd, tanul, halad előre. Kossuth míg a természet iűren hangú és báju csákjainak engedve lelke egész nagyságával belemerült annak élvezetébe — elfeledte, hogy nemzete nem kesereg, de dolgozik, nem kárhoztatja magát a lemondás végpusztulást ígérő halálára, de megalkuszik a viszonyokkal és reménykedik. Nem bízza magát a sors szeszélyére, vagy a magyarok istenének kegyére, de maga szerzi meg amit megszerezhet. És ennek a fölfogásnak meg is termett a gyümölcse. Hol volnánk akkor, ha azt a sivár, azt az ellenálló politikát követtük volna, amit Kossuth kíván? Ne engedje Kossuth magát, a piedestalról, melyre a nemzet fölemelte s melyen oly dicsősen megállhat — lejebb és lejebb vitetni. Ismerje föl, hogy mi ma már más szellemi légkörben mozgunk, mint a milyeneket Kossuth öreges, de dús fantáziája által magának alkotott. A nymbus, mely dicső homlokát körül veszi, vigasztalja őt azért, hogy szelleme már a hazának szolgálatot nem tehet. Nyugodjék meg ebben. Ez az ő végzete. Molnár Lajos: A nő-emancipatió kérdéséhez. (Folytatás.) Tovább megyek, Amerika szabadabb államaira. Mióta az emancipatió eszméje existál, azóta minden nő igyekezett — aki ilyesmire adja magát — magának tekintélyes tért hódítani. Számtalan noltanitói, orvosi, újabb időben papi, vasúti, távírdai hivatal—van nőkkel betöltve. Itt csak a dolog külszinezetét tekintjük előre talán megragadó kép. Van annyi haszna — mint említem — hogy a közös társasági szellem inkább ki van fejlődve s a nőorvosok sok olyan nőbeteget mentenek meg a titkos nyavalyáktól vagy ép a haláltól, kik betegségüket készebbek volnának sírba vinni, mint valamely férfinak megmondani. Továbbá, hogy mily befolyással vannak e nőtanítók a társadalomra, azt is láttuk. — De másfelől tekintve a dolgot — a válaszfal leomlásával a túlbuzgóság miatt leomlott a női tiszteltetés magas erénye is s nyíltan kell fellépni az állam javát előmozditni akaró férfiaknak a nőknei ész sphantastikus proclamation ellen, kik nem csak az általok alkotott körökben, hanem a világ nyílt színpadán hirdetik a testvéries (?) szabad (?) szerelem (?!) eszméjét a sajtó útján. Ugyan mi az a testvéries, mi ez a szabad szerelem? Gondolják talán olvasóink, hogy ez a tiszta szerelem? — Az nem s nem is lehet. Ki ily tanokat kezd vallni az elvette magától az egyetlen s minden mást magától függővé tett erény magasztos ideál jolt; eleve letépte magáról a szentség viszonyított fogalmának bélyegét s az emberek osztályából az állatokéba ugrott át, hol az ösztön (alsó) él és uralkodik. Lemegy a női tisztelet csillaga, a nemtelenség irtózatos alakot kezd ölteni s talán az egész világ egyszerre csak azon kezd gondolkozni: hol keressen újabb kalandokat magának ? Nem fejtegem tovább e kérdést; az erkölcstelenség hosszú sorát tárná ez szemeink elé s elvégre a becsület fogalmát végkép megsemmisitené. Szerencse, hogy Amerikában is csak egy nehány világboldogitó nő bogara s még eddig nagyrészt a papiroson hever. Van különben ilyen szabad szerelem ott elég — az illem az erkölcs rovására. És már e ferdeségek alól kell emancipálni a nőt. Még egyszer ismételjük, hogy ez roppant nehéz feladat! Hol kelljen kezdeni s hol a vége, nem tudhatni. Mindazonáltal nem csüggedünk; egyes lángszellemek megmutatták az irányt s mi ezen építhettünk, ébreszszük öntudatra a nőket s emancipálni fogjuk. Az öntudatról a bölcsek sokat elmélkedtek. Mi is a legtárgyilagosabb érzéseken kezdve, megkisérthetnék a kérdés fejtegetését, csakhogy — nem ide való. Válasszunk gyakorlatibb utat. Egy hasonlatot veszünk elő. A primitívebb népek alanyiságát annak tárgyas mozzanataiból szokták megítélni. Ha nem tudnék is azt, hogy a gyermek (a primitív ember) s nő nagyon közel állanak egymáshoz ha nem tudnók is azt, hogy különösen gondolatmenetök egymással sok pontban összevág, de azt mindenesetre láthatni, hogy e gondolkozásmód külsőségi nyilvánulása majdnem egy. A gyermek is ép annyit ad a szemkápráztató dolgokra, mint a nő, oly szívesen cseveg haszontalanságokról, ép oly kiváncsi, ép oly ingatag egyik, mint a másik. Saját lényük valódi értékére egyik se gondol, pedig a tiszta erkölcsnek, az önerkölcsiségnek és ez a leghatalmasabb támasza. A legnagyobb szabadság a leghelyesebb önkorlátozásban áll, nőknél ilyesmit ritkán találhatni. Legnagyobb és minden, a külső. Innen van a divat fitogtatás s egy csomó higyelejűség, mi a legtöbb nő egész lényegét előtérbe állítja m. De mi a legnagyobb: e külsőben gyakran elvesz még a belső érték is, elvesz a jó, a nemes iránti érzék. Hogy is lehetne ez máskép, mikor ez öltözékben s a festékben minden ki van fejezve s az ősi valódi életerő is ezekre pazaroltatik. Ez irtózatos mámorból kell kiragadni a nőt s életre kelteni, feltárni az élettel való sáfárkodás mikéntjét, hogy ne csak a tünékeny levegőben sátorozzék, hanem itt e földszinén töltse be azt az űrt, mit rajta kívül betölteni senki más nem képes. (Folyt, következik.) A közjegyzői intézményről.*) i. Múltkori ígéretemhez képest bátor vagyok az. szerkesztő ur becses lapjának terét közleményem folytatása okából még igénybe venni és jelen alkalommal kívánom az 1874-dik évi XXXV. törvényczikket a kir. közjegyzőségről főbb vonásaiban megismertetni, különös tekintettel arra, hogy az ügyletező felek a törvény határozata szerint mikor és mennyiben tartoznak a közjegyző közreműködését igénybe venni és eltekintve a törvénynek ezen kötelező voltától, mennyiben előnyös a közjegyző közreműködését igénybe venni. Ezt pedig annyival inkább szükségesnek látom, minthogy idézett törvény folyó 1875-dik évi augusztus 1-je napján hatályba fog lépni és ugyanakkor ez ideig kinevezett közjegyzők működésüket megkezdvén a t. olvasó közönség legalább főbb vonásaiban ismerhesse a kir. közjegyzők hatáskörét. A kir. közjegyzők az államhatóság által neveztetvén ki: ez okból úgy lehet tekinteni, mint az államhatóság által megbízott hivatalos közegeket, kik hivatva vannak idézett törvényben előírt szabályok szerint az ügyforgalmat az államhatóság felügyelete alatt közvetíteni, melyért az érdekelt felek irányában, felelősséggel tartoznak. Ezen hivatalos alkalmazásból önkényt foly, hogy a kir. közjegyzők az ügyforgalmat csakis annyiban közvetíthetik, amennyiben az egyes ügyletezésekről „közokirat“ ok, azaz: közhitelességű okmányok állíttatnak ki, mely elvet a közjegyzői törvény el is fogad és a közjegyzőt bárminő magánokirat kiállításától elzárja. A törvény gondoskodott a legszigorúbban mind érdemileg, mind alakilag, hogy visszaélések ne történhessenek és amíg egyfelől a haszonvágyból származható visszaéléseket a legkeményebben bünteti, másfelől a közjegyzői biztosíték által módot és alkalmat nyújt arra, hogy a károsult fél teljes elégtételt nyerhessen. Nézetem szerint eléggé biztosítva vannak mindazon egyének, sek ügyforgalmuk közvetítése okából közjegyzőhöz fordulnak, hogy reájuk csakis haszon háromolhat, hogy ügyletezései kellő pontossággal, közpecsét alatt közvetíttetnek, annyival is inkább, minthogy a törvény határozata szerint csakis teljesen szakképzet egyének nevezhetők ki ezen állomásokra, kik már eddigi állások folytán mind elméleti, mind gyakorlati képzettség tekintetében a törvény és érdekelt felek kívánalmainak eleget tehetnek. Az 1875-ik évi XXXV. t. sz. a közjegyzői kényszert átalánosságban nem hozta be és kényszert csak bizonyos kevés számú ügyletezéseknél rendelvén, az ügyletező felek szabadságára bízta a közjegyzők közvetítését igénybe venni, vagy nem. Idézett törvény 53-dik §-a szerint a közjegyző hatásköre kiterjed: a) közokiratok felvételére; b) végrendelkezések felvételére ; c) tanúsítványok kiállítására; d) okiratok és értékneműek őrizetére ; e) hagyatéki ügyek körüli eljárásra; f) bírói megbízások teljesítésére. Ezenkívül az 55. §. feljogosítja a közjegyzőt, hogy a hatóságokhoz átalában, a bíróságokhoz pedig nem peres ügyekben p. o. telekkönyvi ügyekben sat. beadványokat intézhessen. A közjegyzői hatáskör tehát az itt elősorolt ügyletekre terjed ki: bővebb megértés okából vegyük az egyes ügyleteket rendre és lássuk meg, mi képezi azoknak tárgyát. 1. Közokiratnak azon írásbeli okmány nevezhető, mely okmány a közjegyző előtt közjegyzői aláírás és pecsét alatt a közjegyzői törvényben előírt szabályok szerint vétetik fel, az ily okmányok pedig közhitelességnek, melynek értelme az, hogy ki egy ily „közokirat“-tal bir, az állításainak bizonyítására egy teljes bizonyítást bír, melyet senki sem kifogásolhat, és mely az abban foglalt ténykörülményeket a szavak közönséges értelme szerint hitelt érdemlőleg igazolja. Ebből kifolyólag, ha valaki egy ily okmányt bizonyításra alkalmatlannak vél, lehető kifogásait bizonyítania kell.