Nemere, 1876 (6. évfolyam, 1-108. szám)

1876-02-26 / 17. szám

17. szám.___________Sepsi-Szentgyörgy. Szombat, 1876. február 26. VI. évfolyam. Szerkesztőségi iroda: Fapiacz, Jakéta Áron­féle ház, hová a lap szel­lemi részét illető közlemé­nyek küldendők. Kiadó-hivatal: Pollák Mór könyvnyom­dája, hová a hirdetések és előfizetési pénzek bérmen­­tesen intézendők. Hirdetéseket elfogad Brann Ede hirdetési ügynöksége BudapestenNEMERE Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati lap. Megjelenik ezen lap heten­­kint kétsszer, szerdán és szombaton Előfizetési feltételek: helyben házhozhordva vagy vidékre postán küldve: Egész év ... ti ft. — kr. Fél év .... 3 ft. — kr. Negyed év . . 1 ft. 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petitsorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Nyilttőr sora 15 kr. Budapest, február 24-én. Lehetetlen, hogy rá ne térjünk a szélső baloldal, eléggé meg nem bélyegezhető csele­kedetére, melylyel magát sikeresen kompromit­tálta és a nemzet előtt szégyenkezés tárgya lett. Simonyi Ernő, kinek szereplése már annyi skan­dalumot idézett elő — vállalkozott a herostra­­tesi szerepre, hogy a képviselőházban — a par­lament legszebb alakjának megboldogult Deák Ferenczünknek dicső emlékét bemocskolni igye­kezzék. A dolog nem oly jelentéktelen, hogy mi mint vidéki lap utólag is hozzá ne szólhat­nánk. Mindannyian, kik e hazának gyermekei va­gyunk, egy szívvel, egy lélekkel közös gyászt viseltünk, mély fájdalmat éreztünk Deák halála által. A nemzet mint egy ember állt fel s öntötte ki a súlyos csapás okozta szenvedésének egész tengerét. Elmondhatjuk, hogy e ravatal körül nem voltunk mások, mint egy közös nagy szen­vedő test, mint egy fájdalmasan érző kebel, mint egy keservesen síró sziv. Nagyszerű, fel­emelő volt e közös és általános részvét és fáj­dalom. Olyan, minőt csak titáni alakok idéz­hetnek föl az emberekben, a keblekben. Elnémult minden ellentét, mint párt e ra­vatal körül s érezte mindannyia, hogy oly em­bert kell siratni, ki a haza s nem egyes párt érdekeit tartotta szem előtt, ki mindnyájunknak s nem csak egy résznek volt bölcse. Az ily közös érzet nem fejlődik ki párt­emberek iránt, ezt csak nagy, általánosan jól­­tevő, közösen szeretett alakok ébreszthetik föl a szivekben. Az egész ország, a nemzet érezte, hogy ennek az „isteni“ emberének emlékét páratlan, nagyszerű monumentummal kell megörökíteni. Kormány, parlament egy nyomás alatt volt, mely hangosan követelte az elévü­lhetlen emlékét De­áknak. A kormány be is terjesztette a törvényja­vaslatot, melyet a nemzet annyira várt s mely Deák érdemeit iktatta törvénybe — s ime mit tapasztalunk a szélső baloldal padjairól? Feláll egy ember és hallatlan cynisnfussal bírálni akarja a nagy embert s annak ragyogó érdemeit akar­ja kicsinyíteni. Szemben a nemzet impozáns fájdalmával, szemben a nagy halott iránti kegyelettel. Ez az ember Simonyi Ernő volt. Ő merészkedett a kegyelet és hála nagy tényét a parlamentben bemocskolni. Mindent megbocsátottunk volna neki, csak azt nem, hogy ő a nagyszerű tényekkel szem­ben ez óriási érdemeket kezdő ócsárolni. Ez a detailírozás örökös szennyfoltot fog hagyni Si­monyi Ernő politikai szereplésén. Elismerjük azt, hogy a szélsőbaloldalnak szemben e javaslattal igen nehéz helyzete volt. Elismerjük, hogy ők mint állandó ellenfelei Deák politikájának, az ő politikáját nem szentesíthe­tik anélkül, hogy magukra egy nagy vádat ne emeljenek. De ezt nem kívánta senki tőlük. Nem Deák politikájának, de érdemeinek szentesítésére volt szánva e törvényjavaslat. És ha mindennek da­czára nem volt bennük oly nagy a kegyelet, mint amilyent minden magyar emberről föltéte­leztünk, meg lehetett volna bennük a tisztesség, hogy ne háborgassák föl a kedélyeket a hála és az elismerés ténykedésénél olyan beszédekkel, mint amilyen a Simonyi Ernőé volt. Lehetett volna annyi tisztesség bennük, hogy szemben a nemzet közös érzelmével és óhajával — ha­zánk egyik örök fényű csillagának emlékét sár­ral ne dobálják. Ha én szélsőbaloldali képviselő vagyok és a párt Simonyi helyett végóra bízott volna meg a javaslat ellen beszélni, annyit mondtam volna: „Engedje meg a t. ház, mély sajnálattal jelent­sem ki pártom nevében, miszerint a haza nagy fiának érdemeit törvénybe iktató javaslattal szem­ben, mi, kik e nagy férfiú politikai elveivel hosszas időkön át ellentétes állásponton állot­tunk — a politikai morál szempontjából a sza­vazástól tartózkodni fogunk. I­la Simonyi ezt mondja, ugy mindnyájan belenyugodtunk volna s tapintatát dicsérjük vala, így azonban tette fölött kell, hogy megbotrán­kozásunkat kifejezzük. M A TO ins/ A U­­ idők. — Jézus K­risztus a megváltó­ — Sepsi-Szentgyörgy, 1876 febr. 25-én. Illő dolog, hogy az olvasó, ha nem látta, ismer­kedjék meg e sorokban a külföldi szinirodalom egyik legújabb s magyarra alkalmazott termékével. Értjük alatta a Govern Félix „Jézus Krisztus“ czímű drámáját. A hazai nevezetesebb vidéki városokban több-kevesebb tetszéssel már előadatott, s miután a Homokay társulata is megszerezte magának, nálunk is színre került. Hogy e helyen s kissé hosszasabban foglalkozunk vele, tesszük azért, mivel úgy látszik, már ezen ma magának meg nem érdemelt népsze­rűség­e­t követel. A czím rendkívül sokat ígér, rendkívül nagy vá­rakozásra ingerel, mert amit eddig csak leírásokból olvastunk, amit csak egyes képekben ábrázolva lát­hattunk : — a kereszténység legmeghatóbb drámáját, Jézus végnapjait a színpad deszkáin láttuk lefolyni. És e sokat ígérő czím, ez a nagy várakozás szép csen­desen füstbe ment azon a szakasz alatt, míg a dráma véget ért. Különben nem csodálkozunk rajta. Maga a dráma meséje sokkal inkább belevág még a vallás szentélyébe, sokkal kegyeletesebb emlékekre hiv fel, minthogy azoknak testi ábrázolása kielégíthetne ben­nünket. Hogy azonban fogalmunk legyen az um­erati da­rabról, lássuk annak kompositióját röviden. * • * * A darab meséje Jézus életének utolsó hetéből létetett. Szerzőnek nem kellett sokáig az inventiót illetőleg töprenkedni. Az újszövetség arra a legszebb, legköltőibb és legrészletesebb leírást nyújtja. Hogy azonban a munka lehetőleg egységes legyen , közbe kellett szúrni Jézus életéből egy-egy jellemző adatot minden időrendi tekintet nélkül. Pilátus kezdi meg az első felvonást, ki épen akkor Mária Magdolna há­zánál mulat. Magdolna szabad életet folytat, s mint rendkívüli szépségű nő, a római helytartónak olyan kegyencze, hanem kedvese, ki azonban nem lát­szik hevülni Pilátusért. Kiderül az első szakasz végén az is, hogy Magdolna már akkor látta és hallotta Jézust s igy lelke, szive szüntelen a mesterrel foglal­kozik. Elhatározza, hogy szakit eddigi életével, meg­osztja javait, kincseit a rabszolganők között s az e közben odaérkezett Claudiának, Pilátus nejének bűn­bánóan megvallja eddigi viszonyát férjével s tudatja vele is szándékát.Pilátus neje szintén látta és hallotta már a mestert, titkon ő is vonzódik hozzá. Megegyeznek tehát­ hogy ketten mennek el tanítását meghallgatni. Jézus meg­jelenését egy téren várják be, mely a Genezareth, vagy a Bethesda mellett lehetett. Itt a nép fokozódott rajongása közben elvonulnak a színpadon a társadalom különféle nyomorultjai, a bénák, vakok, a bélpoklos, a tisztátalan sat, mindmegannyi bibliai alakok, kik az újszövetség leírása szerint a tóhoz jönnek, annak fel­háborodásakor megfürdeni s gyógyulni, ami azonban a darabban nem érintetik. Jézus megjelen , a nép „ho­zsánnát“ kiált, gyermekek csoportja veszi körül, ki­ket megáld. A nép között Magdolna és Claudia hova­tovább lelkesültebbek a mester iránt. Meggyógyítja Jézus a bénákat, vakokat; a nép bámulata folyton nő. Jézus biztosítja őket, hogy a csudákat az atya nevében és segítségével teszi, ki őt elküldötte. Taní­tása közben elmondja az ismeretes hegyi prédi­­káczióit s azzal elvonul. A harmadik szakaszban már az olajfák hegyén lefolyt jelenet játszik többféle toldalékokkal a szerző részéről, hol János és Péter apostol vigasztalják Jézust, de jön el Ananias főpap megkísérteni őt, de a mester tudja, hogy neki meg kell halnia s megtörik akaratán minden kisértés. Mag­dolna kétségbeesve keresi fel s óva inti Jézust, hogy a közelgő veszély elől meneküljön . Jézus lábai elé borul s a szerető lélek gyöngédsége van kifejezésé­ben, a szerelem hangja reszket minden szavában, Jé­zus felemeli őt s megvigasztalja, „mert nagyon szere­tett“. A Judás árulása megtörtént s a negyedik sza­kaszban következik az Ítélet. Pilatus haboz, végre a nejének hozzá küldött levele s a lábainál kegyele­mért esdő Magdolna rábírják, hogy választást engedjen a népnek Barnabás és Jézus között s a nép ítélete után kezeit megmossa s aláírja a halálos ítéletet. Az ötödik szakasz a galgotai katastrophát beszélteti el Magdolnával, János és Péter apostolnak. Péter vigasz­talja Magdolnát, hogy Jézus nem halt meg, mert ta­naiban örökre fog élni, de Magdolna szive gyógyirt nem talál s a Jézus után kesergők bánatos csü­ggedé­­sével vegyes látnoki jóslatai között a darab véget ér. * * * Alaki tekintetben tehát nem felel meg a műkel­­lékeknek. A drámai cselekvényeknek nincs egy meg­határozott fonala, mely a végkifejlést elősegítné. A fő alak, Jézus elmosódik; szerepköre igen kevés és nem elég charakterszerű, pedig a tárgy valóban szép. Köl­tői képekben rendkívül gazdag és változatos, ugyannyira, hogy a biblia egyszerű elbeszélése után is kevés fá­radtsággal sokkal érdekesebb drámát lehetett volna elő­állítani. Eltekintve a számtalan anachronismustól, melye­ket szerző a darab egysége érdekében a história rovására elkövet : ha már csakugyan szinte alkalmazta, leg­alább használta volna fel a keze alatt levő gyönyörű adatokat. Az olajfák h­egyén Jézust oly egyszerűen mutatja be a közönségnek, hogy annál kiválóbb ala­kot akárhányat láttunk közepes tehetségű íróinknál is. Kihagyta szerző a két tanítvány psychologiai jelentő­ségű gyöngeségét, mikor a mester minden intései a­­zára is csendesen aludtak a válságos pillanat an. Szláv és román lapszemle. A zimonyi „Granicsár“ folyó hó 11 -éről 9 sz. alatt kelt számát az „Andrássy reformjegyzéke“ czi­­mű­ czikke miatt elkobozták. Ugyancsak a „Granicsár“ szerkesztőségében a zimonyi kir. ügyészség részéről motozás eszközöltetett egy czikk kézirata miatt, mely a szerb s a horváth nép közti egyenetlenség szitására volt irányozva. F. hó 18-ki számában az­­Andrássy jegyzékre egy „második javított és rövidke­­ kiadást“ közöl, s előre bocsátja, hogy ezúttal a „bárá­ny bőrét öltötte magára s tollát is a galambnak epéjébe mártotta“. Andrássy reformjavaslatait föltétlenül elitéli s ugyan­azok értékét a zérusra devalválja. A jegyzékben a törökökre nézve felette sok foglaltatik, a keresztények­re nézve pedig felette kevés. A felkelők azokat semmi esetre sem fogadják el. Aki az ellenkezőjét hiszi en­nek, nagyon csalódik. A felkelők igen jól tudják, hogy a rája a törökök alatt nem boldogulhat, ha mindjárt — mint czikkíró mondja — „az Úristen hozná is le az égből magával a reformokat“. A felkelők mindad­dig le nem teszik fegyverüket, míg czélukat el nem érik, vagy mind el nem pusztulnak. A bukaresti „Romanulu“ febr. 14-ei számában azon körülmény folytán, hogy a senatus bizalmi sza­vazata következtében a fejedelem újólag Lascar Ca­­targi urat bízta meg kormányalakítással, ki a kabine­tet Strat, Carp és Balaceanu által egészítette ki s a febr. 12-ki ülésben ugy ny­ilatkozván, hogy az ural­kodó — az alkotmány 93-ki czikkére támaszkodva­­— azt hibát kormányra, aki neki épen tetszik — (a kor­mány pedig ép oly képviselőházat alkot magának, amint tetszik") — a „Rom.“ így nyilatkozik: Ez nem egyéb, mint személyes (önkény) kor­mányzás. E rendszer által az uralkodó a helyzet egész felelősségét magára vállalja, sőt több : az uralkodó a tény által feloldozza az országot, mert, bár tudja, hogy az egész ország az ellenzékkel tart, ennek akarata daczára minden áron kegyeltjeit tartja kormányon Csak constatului kiváltjuk a helyzetet: hogyha az ország ma, vagy holnap a maga rendén szakitni kivánna Károly fejedelemmel — jóelőre tudni lehes­sen , hogy Károly fejedelem már előbb szakított az országgal! Erdély s különösen a Székelyföld közgazdasági jelene és jövője. (Folytatása.) Ha tehát életképes gyáripar megteremtése s a kézipar emelése forog szóban, első­sorban mindig a

Next