Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1883-02-25 / 17. szám

17. szám Sepsi-Szentgyörgy 1883. Vasárnap, február 25. XIII. évfolyam. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Demeter-féle ház, hová a lap szellemi részét illető köz­­­emények kü­ldendők. Kiadó hivatal: cBj inytcin z fi KÖNYVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és előfizetési pénzek bérmentesen intézendők. A hirdetmények és nyiltte­­rek dija előre fizetendő. NEMERE. ШсИЩш, támidaln­i. §népivod és í\,hqindásmit lap. Megjelenik ezen lap beton­kőrt kétszer : csütörtökön és vasárnap Előfizetési ár helyben házhoz hordva,­­ vagy vidékre postán küldve: Egész évre ő írt — kr. Fél évre 8 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 0 kr. Bélyeg-dijért külön 30 kr. Nyilt tér sora 15 kr. út A székely kivándorlás és a telepítések. A hatóságok, a társadalom s a nyilvános közegek, hírlapok felszólalásai után a kor­mány, az állam is figyelmes kezdett lenni s a kivándorlást komolyabb bajnak tekinteni, mint­sem azelőtt látszott. A nagy kérdőjel sokkal feltűnőbben állt ott szemeink előtt, hogysem előle egészen kitérni lehetett volna, s mintegy kényszerítve volt az állam e kérdéssel foglal­kozni. Dicséretére legyen mondva, hát kezébe is vette ez ügyet s legalább gondolkozott mó­dokról, melyekkel a kivándorláson talán segí­teni lehetne. Megadhatjuk neki az elismerést, hogy ha épen segítve nincs is, de érdemesnek találta a székelységet, hogy bajával közelebb­ről foglalkozzék. A vélemény felsőbb helyen az volt, hogy ha sikerülne a kivándorlók figyelmét egy olyan helyre terelni, benn a hazában, hol munkája és szorgalma után tisztességesen megélhetne az elszegényedett ember s alkalom nyújtatnék neki az édes hazát megszeretni , nem gondol­na többet rá az idegen földön keresni remé­nyeinek fellegvárát. Az eszme üdvösnek lát­szott, mert míg a czél egyrészt az volt : a ki­vándorolni akarókat magyar földön marasztald meg (azaz telepíteni) s a magyar földnek, a magyar államnak megtakarítani a kivándorlás által veszendőbe menő munkaerőt, addig más­részt arra az erkölcsi nyereségre is kilátást nyújtott, hogy a kivándorlók nagy része az elveszéstől, az örökre tönkremenéstől megmen­tetik. Ezen pontra irányult az állam figyelme. Mert talán mondanunk sem kell, hogy a ki­vándorlás nagy mérve ijesztőleg hatott kormá­nyunkra , hiszen nemcsak a székelyek kiván­dorlása foglalkoztatta az államot — sőt talán mi velünk legkevesebbet törődtek, — hanem az a statisztika, mely olyan kérlelhetlenül ki­mutatta, hogy például csak az Amerikába ki­­vándorlottak száma is 1881. júliustól a múlt év júniusáig mintegy kilenczezerre megy, az nyitotta meg a behunyt szemeket, hogy tekint­senek csak maguk elé, mi történik ott a kö­zelben, Magyarország felső részében.*) A kivándorlás tehát közös kérdéssé vált , a mit a félreeső Erdélynek székelyek lakta szög­letében észre nem vettek , meggyőződhettek róla, hogy az a gazdag Magyar­országban is mind nagyobb lesz — tudniillik az apadás. Bizony, a­hol a kivándorlás eszméje gyökeret ver, ott nem is lehet szaporodásról ábrándoz­ni, így tehát midőn csakugyan saját szemük­kel meggyőződtek róla, hogy Magyarországon is apadunk, a Székelyföldön is fogyunk s az ipar nagy lendületet vett a vándorbot és úti­táska gyártásában, ekkor eljöttnek látták az időt arra, hogy a kapuk bezárásáról gondos­kodjanak. A kormány erőteljes kezdeményezéseket tett a délmagyarországi telepítések ügyében, hogy a kivándorlókat oda sikerüljön —­ hogy úgy mondjuk — édesgetni. Hiszen van ott hely még annyi kivándorló számára is ! A végvid­éki magyar telepes községek építő bizottságának elnöke azt írja, hogy mintegy 38.000 hold kitűnő föld létetett művelhetővé ármentesités által, hol már százezreket érő termést nyer­tek, s ezen kívül van még közel 80.000 hold­­nyi föld, mely szintén települőkre vár, kik azt a drága földet megműveljék s az istenadta ál­dást learassák. Oda, oda, szegény elcsüggedt nép ! Hiszen a magyar haza keble elég nagy, hogy titeket mind befogadhasson s tápláljon édes emlőiből tovább is, mint szerető édesanya táplálja kedves gyermekeit. Hát miért volnátok ti mostohák, hogy egy másik anya ölébe me­neküljetek, ki titeket nem szerethetne annyira, mint ez ? A kormány a telepítések eszméjét két kéz­*) A székely kivándorlások a különböző kimuta­tások tanúsága szerint aránylag még nagyobb mér­vűek voltak. A statisztikai adatok, melyekkel a közönség lépten-nyomon találkozott, szintén meg­döbbenthették a komolyan gondolkozó olvasót. Mi­nek hát e számításokat ismételni ? tel ragadta meg s rohamosan haladnak is a telepítések a kincstári eddig használatlanul hevert birtokokon. Nagy György szegedi állam­jószágigazgató és Szabadkay Ignácz, előbbi mint királyi kormánybiztos, ez mint építő bizottsági elnök, állanak az üdvös ügy élén, mely hova­tovább mind nagyobb lendületet vesz. A tele­­pítvények déli Magyarországon már három fa­lut foglalnak magukban : Nagy-Györgyfalvát, Ormósfalvát és Hertelendifalvát, s oka van hinni az államnak és kormánynak, hogy ez örvendetes és mindenfelé jótékonyan ható tele­pítés eszméjének megpendítése valóban szép eredményeket fog felmutathatni. Nos, én erre azt mondom, sőt velem az én kivándorló székelyeim is azt mondhatják, hogy i­át hiszen ez mind szép, mind jó , csak az a kár, hogy nekünk szegény székelyeknek mind­, ezzel épen semmi sincs segítve nyomorúságos állapotainkon. Jó uraim! ismét túlmentek az óhajtott szé­­len, s minden jóakaratuk mellett a nyomorgó székely kivándorlók sorsán egy körömfeketé­­nyit sem tudnak könnyíteni. Kézen fogtak bennünket, hogy a nagy árkot, a kivándorlás kérdését átugorjak velünk, s hogy a túlparton egy boldog Kánaánnal kár­pótolják a szegény elhagyandó­­Székelyföldet vagy az Oláhországot, s ime , mielőtt átszök­hettünk volna, kezünket eleresztették ; önök átugrottak ugyan s talán gyönyörködhetni fog­nak az Ígéret földjében, — de mi szegény gó­bék itt maradtunk nyomorúságunk közepette s hallgathatjuk az igét ama szép uj hazáról. Ez lesz a székelység délibábja, melyet ez­után kergethet, de soha el nem ér. R. J. A „Nemere“ tárczája. Emlékeim a hatvanas évekből. (Folytatás.) Galaczon már vártak bennünket. Nagyobb részét beszállásolták egy nagy házba, többen s azok között magam is egy hotelbe száll­tunk. Ki voltam merülve, alig vártam, hogy egyem s lenyugodjam, de ez nem sikerült, mert az első este megismerkedtem én és velem együtt B. Misi az ismaili görög konzullal, ki igen ügyes, művelt ember volt s tudtunk vele beszélni. Ez megvendé­gelt bennünket s mindjárt ez este igen jó baráti viszonyba léptünk s igy bizony csak 2 óra felé tudtunk aludni menni ; mondhatom, a jó ágyban úgy elaludtunk, hogy másnap délben fiatal konzu­lunk keltett föl, kérdezve, ha nem megyünk-e ebédre "? Mi is csakhamar felkeltünk s rövid séta után a Dunaparton konzulunkkal ebédelni mentünk, ki nemcsak hogy ebédünket fizette, de pénzzel is meg­kínált, ha nem volna; persze nekünk nem volt , ő legszívesebben azonnal nekem is, B.-nak is 3 darab török lírát adott, avval a megjegyzéssel, hogy h­a szükségünk lesz, egyenesen hozzá forduljunk. Az ebédnél megismerkedtünk egy török ezredessel, ki annyira megszeretett bennünket, hogy alig tu­dott megválni tőlünk. Minthogy délután 4 órakor mindnyájunknak Ber­­zenczeyn­él kellett megjelenni, elváltunk két jó mae­­czenásunktól s elmentünk tisztelegni. Berzenczey igen jól fogadott, utasításokat adott , kinyilatkoztatta, hogy egyenkint kapunk naponta egy egy frankot,­ legyünk türelemmel, mert rövid idő múlva elindulunk Olaszországba. A tisztelgés után mindnyájan szétoszlottunk, ki­mentünk a Dinapartra s néztük azt a sok minden­féle hajót, a nyüzsgést-mozgást a parton, a sok tarka-barka matrózt ; persze a hajók mind téli szál­láson voltak, mert a Duna be volt fagyva. Egész estig kiint járkáltunk a Dunaparton , este 8 óra lehetett, a­mint egy vendéglő előtt, elmentünk, ze­nét hallottunk, de nem czigány zene volt, mert azt ott hallani nem lehet; vannak ugyan czigányok, de meg sem közelítik a mi czigányainkat. A zenehan­gokra mégis bementünk s ott találtuk Berzenczeyt és még vagy tíz pajtásunkat ; együtt ültek egy asz­talnál s három hárfás leány mulattatta őket. Mi is csatlakoztunk a társasághoz s pohárürü­getések mellett jól töltöttük az időt, mert Berzenczey, a milyen nagy ember volt a politikában és szónoklat­ban, épen olyan jó mulató ember volt a társaság­ban is. Beszélgettünk politikáról s más egyebekről s észrevétlenül telt az idő. Egy mellékasztalnál ült három idegen, azok ot­tan folyton sugdostak s közülünk Kosy Sándor, je­lenleg fogarasi mérnök, hallotta, midőn Berzenczey­­nek a nevét említették, s mindjárt mondta egyik­nek is, másikunknak is, hogy azok az emberek nem jóban járnak. Mi kezdettünk e három emberrel ingerkedni, a mivel csak tudtunk s boszankodásukat annyira fo­koztuk, hogy az egyik, egy nagy athleta-termetü ember felállott s e szavakkal mutatá be magát : „Én Jellacsics vagyok!“ Bizony nem emlékszem már, ki volt közülünk, a­ki erre válaszolt : „Annál roszabb önre nézve, mert úgy látszik, hogy kémkedni jött ide !“ Szóból szó kerekedett s már szemközt állottunk egymással ; majdnem tettlegességre került a dolog, midőn Berzenczey a legjobb szándékkal felkelt az asztaltól s a legszebb szavakkal igyekezett kibékí­teni, közénkbe állva. Ekkor egyszerre a fent neve­zett horvát mint egy tigris ráugrott Berzenczeyre s torkon fogta. Ez olaj volt a tűzre ; egyszerre meg­­­rohantuk stellacsicsot s bizony alig tudtuk Berzen­czeyt kivenni kezei közül; midőn kiszabadítottuk, a horvát dühösen nekünk rohant s nem felejtem el soha, hogy lökésére, amint egy tömegben állottunk, miként buktunk föl. De aztán nekiment Bot Misi s ketten összefogóztak , e perezben mi is rárohan­­tunk, de elválasztani őket lehetetlen volt. Ezalatt a másik két idegen megugrott. Végre nagy nehezen letiportuk, de mindketten a földön voltak s nagy nehezen sikerült elválasztanunk őket; eközben per­sze kaptunk mi is olyan ütlegeket, a minőkre el­készülve nem voltunk. Legalább hatszor legyűrtük a horvátot a földre s ő mindannyiszor felpattant, mint egy gummilabda ; ilyenkor a melyiket hirtelen megfoghatta, azt bizony úgy oda vágta, hogy alig tudott feltápászkodni. Nagy tusa után mégis a földre tiportuk s ott kegyetlenül elverve, fölvettük és kidobtuk az ajtón; még akkor is azt kiáltotta vissza: „vigyázzatok kutyák, még találkozunk!“ Mi tovább mulattunk, de mindig tartva attól, hogy többedmagával visszatér és újból megtámad, el is mentünk volna ; azonban egy nehány franczia matróz a lármára bejött s megtudván a dolgot — mert Berzenczey elbeszélte nekik, —­ azt mondták, hogy mitől se tartsunk, mert ők is itt vannak, így tovább is ott maradtunk s csak Val órakor indultunk hazafelé . Berzenczeyt előbb mindnyájan lakásává kísértük s aztán mi is haza mentünk. — Ez eset után nem is igen mertünk este magánosan kijárni, csak tömegesen s többnyire töltött pisztoly­­lyal jártunk. A szerbek közt legújabban nyilvánuló mozgalmak, melyek éle a horvátok eddigi kizárólagos uralma ellen irányul s a horvátok makacskodása esetén a három drávántúli megyének Magyarországhoz való visszacsatolására vezethet, nem csekély aggodalmat keltettek horvát körökben. Ezen irányzat paralizál

Next