Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-02-25 / 17. szám
17. szám Sepsi-Szentgyörgy 1883. Vasárnap, február 25. XIII. évfolyam. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Demeter-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közemények küldendők. Kiadó hivatal: cBj inytcin z fi KÖNYVNYOMDÁJA, hová a hirdetések és előfizetési pénzek bérmentesen intézendők. A hirdetmények és nyiltterek dija előre fizetendő. NEMERE. ШсИЩш, támidalni. §népivod és í\,hqindásmit lap. Megjelenik ezen lap betonkőrt kétszer : csütörtökön és vasárnap Előfizetési ár helyben házhoz hordva, vagy vidékre postán küldve: Egész évre ő írt — kr. Fél évre 8 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 0 kr. Bélyeg-dijért külön 30 kr. Nyilt tér sora 15 kr. út A székely kivándorlás és a telepítések. A hatóságok, a társadalom s a nyilvános közegek, hírlapok felszólalásai után a kormány, az állam is figyelmes kezdett lenni s a kivándorlást komolyabb bajnak tekinteni, mintsem azelőtt látszott. A nagy kérdőjel sokkal feltűnőbben állt ott szemeink előtt, hogysem előle egészen kitérni lehetett volna, s mintegy kényszerítve volt az állam e kérdéssel foglalkozni. Dicséretére legyen mondva, hát kezébe is vette ez ügyet s legalább gondolkozott módokról, melyekkel a kivándorláson talán segíteni lehetne. Megadhatjuk neki az elismerést, hogy ha épen segítve nincs is, de érdemesnek találta a székelységet, hogy bajával közelebbről foglalkozzék. A vélemény felsőbb helyen az volt, hogy ha sikerülne a kivándorlók figyelmét egy olyan helyre terelni, benn a hazában, hol munkája és szorgalma után tisztességesen megélhetne az elszegényedett ember s alkalom nyújtatnék neki az édes hazát megszeretni , nem gondolna többet rá az idegen földön keresni reményeinek fellegvárát. Az eszme üdvösnek látszott, mert míg a czél egyrészt az volt : a kivándorolni akarókat magyar földön marasztald meg (azaz telepíteni) s a magyar földnek, a magyar államnak megtakarítani a kivándorlás által veszendőbe menő munkaerőt, addig másrészt arra az erkölcsi nyereségre is kilátást nyújtott, hogy a kivándorlók nagy része az elveszéstől, az örökre tönkremenéstől megmentetik. Ezen pontra irányult az állam figyelme. Mert talán mondanunk sem kell, hogy a kivándorlás nagy mérve ijesztőleg hatott kormányunkra , hiszen nemcsak a székelyek kivándorlása foglalkoztatta az államot — sőt talán mi velünk legkevesebbet törődtek, — hanem az a statisztika, mely olyan kérlelhetlenül kimutatta, hogy például csak az Amerikába kivándorlottak száma is 1881. júliustól a múlt év júniusáig mintegy kilenczezerre megy, az nyitotta meg a behunyt szemeket, hogy tekintsenek csak maguk elé, mi történik ott a közelben, Magyarország felső részében.*) A kivándorlás tehát közös kérdéssé vált , a mit a félreeső Erdélynek székelyek lakta szögletében észre nem vettek , meggyőződhettek róla, hogy az a gazdag Magyarországban is mind nagyobb lesz — tudniillik az apadás. Bizony, ahol a kivándorlás eszméje gyökeret ver, ott nem is lehet szaporodásról ábrándozni, így tehát midőn csakugyan saját szemükkel meggyőződtek róla, hogy Magyarországon is apadunk, a Székelyföldön is fogyunk s az ipar nagy lendületet vett a vándorbot és útitáska gyártásában, ekkor eljöttnek látták az időt arra, hogy a kapuk bezárásáról gondoskodjanak. A kormány erőteljes kezdeményezéseket tett a délmagyarországi telepítések ügyében, hogy a kivándorlókat oda sikerüljön — hogy úgy mondjuk — édesgetni. Hiszen van ott hely még annyi kivándorló számára is ! A végvidéki magyar telepes községek építő bizottságának elnöke azt írja, hogy mintegy 38.000 hold kitűnő föld létetett művelhetővé ármentesités által, hol már százezreket érő termést nyertek, s ezen kívül van még közel 80.000 holdnyi föld, mely szintén települőkre vár, kik azt a drága földet megműveljék s az istenadta áldást learassák. Oda, oda, szegény elcsüggedt nép ! Hiszen a magyar haza keble elég nagy, hogy titeket mind befogadhasson s tápláljon édes emlőiből tovább is, mint szerető édesanya táplálja kedves gyermekeit. Hát miért volnátok ti mostohák, hogy egy másik anya ölébe meneküljetek, ki titeket nem szerethetne annyira, mint ez ? A kormány a telepítések eszméjét két kéz*) A székely kivándorlások a különböző kimutatások tanúsága szerint aránylag még nagyobb mérvűek voltak. A statisztikai adatok, melyekkel a közönség lépten-nyomon találkozott, szintén megdöbbenthették a komolyan gondolkozó olvasót. Minek hát e számításokat ismételni ? tel ragadta meg s rohamosan haladnak is a telepítések a kincstári eddig használatlanul hevert birtokokon. Nagy György szegedi államjószágigazgató és Szabadkay Ignácz, előbbi mint királyi kormánybiztos, ez mint építő bizottsági elnök, állanak az üdvös ügy élén, mely hovatovább mind nagyobb lendületet vesz. A telepítvények déli Magyarországon már három falut foglalnak magukban : Nagy-Györgyfalvát, Ormósfalvát és Hertelendifalvát, s oka van hinni az államnak és kormánynak, hogy ez örvendetes és mindenfelé jótékonyan ható telepítés eszméjének megpendítése valóban szép eredményeket fog felmutathatni. Nos, én erre azt mondom, sőt velem az én kivándorló székelyeim is azt mondhatják, hogy iát hiszen ez mind szép, mind jó , csak az a kár, hogy nekünk szegény székelyeknek mind, ezzel épen semmi sincs segítve nyomorúságos állapotainkon. Jó uraim! ismét túlmentek az óhajtott szélen, s minden jóakaratuk mellett a nyomorgó székely kivándorlók sorsán egy körömfeketényit sem tudnak könnyíteni. Kézen fogtak bennünket, hogy a nagy árkot, a kivándorlás kérdését átugorjak velünk, s hogy a túlparton egy boldog Kánaánnal kárpótolják a szegény elhagyandóSzékelyföldet vagy az Oláhországot, s ime , mielőtt átszökhettünk volna, kezünket eleresztették ; önök átugrottak ugyan s talán gyönyörködhetni fognak az Ígéret földjében, — de mi szegény góbék itt maradtunk nyomorúságunk közepette s hallgathatjuk az igét ama szép uj hazáról. Ez lesz a székelység délibábja, melyet ezután kergethet, de soha el nem ér. R. J. A „Nemere“ tárczája. Emlékeim a hatvanas évekből. (Folytatás.) Galaczon már vártak bennünket. Nagyobb részét beszállásolták egy nagy házba, többen s azok között magam is egy hotelbe szálltunk. Ki voltam merülve, alig vártam, hogy egyem s lenyugodjam, de ez nem sikerült, mert az első este megismerkedtem én és velem együtt B. Misi az ismaili görög konzullal, ki igen ügyes, művelt ember volt s tudtunk vele beszélni. Ez megvendégelt bennünket s mindjárt ez este igen jó baráti viszonyba léptünk s igy bizony csak 2 óra felé tudtunk aludni menni ; mondhatom, a jó ágyban úgy elaludtunk, hogy másnap délben fiatal konzulunk keltett föl, kérdezve, ha nem megyünk-e ebédre "? Mi is csakhamar felkeltünk s rövid séta után a Dunaparton konzulunkkal ebédelni mentünk, ki nemcsak hogy ebédünket fizette, de pénzzel is megkínált, ha nem volna; persze nekünk nem volt , ő legszívesebben azonnal nekem is, B.-nak is 3 darab török lírát adott, avval a megjegyzéssel, hogy ha szükségünk lesz, egyenesen hozzá forduljunk. Az ebédnél megismerkedtünk egy török ezredessel, ki annyira megszeretett bennünket, hogy alig tudott megválni tőlünk. Minthogy délután 4 órakor mindnyájunknak Berzenczeynél kellett megjelenni, elváltunk két jó maeczenásunktól s elmentünk tisztelegni. Berzenczey igen jól fogadott, utasításokat adott , kinyilatkoztatta, hogy egyenkint kapunk naponta egy egy frankot, legyünk türelemmel, mert rövid idő múlva elindulunk Olaszországba. A tisztelgés után mindnyájan szétoszlottunk, kimentünk a Dinapartra s néztük azt a sok mindenféle hajót, a nyüzsgést-mozgást a parton, a sok tarka-barka matrózt ; persze a hajók mind téli szálláson voltak, mert a Duna be volt fagyva. Egész estig kiint járkáltunk a Dunaparton , este 8 óra lehetett, amint egy vendéglő előtt, elmentünk, zenét hallottunk, de nem czigány zene volt, mert azt ott hallani nem lehet; vannak ugyan czigányok, de meg sem közelítik a mi czigányainkat. A zenehangokra mégis bementünk s ott találtuk Berzenczeyt és még vagy tíz pajtásunkat ; együtt ültek egy asztalnál s három hárfás leány mulattatta őket. Mi is csatlakoztunk a társasághoz s pohárürügetések mellett jól töltöttük az időt, mert Berzenczey, a milyen nagy ember volt a politikában és szónoklatban, épen olyan jó mulató ember volt a társaságban is. Beszélgettünk politikáról s más egyebekről s észrevétlenül telt az idő. Egy mellékasztalnál ült három idegen, azok ottan folyton sugdostak s közülünk Kosy Sándor, jelenleg fogarasi mérnök, hallotta, midőn Berzenczeynek a nevét említették, s mindjárt mondta egyiknek is, másikunknak is, hogy azok az emberek nem jóban járnak. Mi kezdettünk e három emberrel ingerkedni, a mivel csak tudtunk s boszankodásukat annyira fokoztuk, hogy az egyik, egy nagy athleta-termetü ember felállott s e szavakkal mutatá be magát : „Én Jellacsics vagyok!“ Bizony nem emlékszem már, ki volt közülünk, aki erre válaszolt : „Annál roszabb önre nézve, mert úgy látszik, hogy kémkedni jött ide !“ Szóból szó kerekedett s már szemközt állottunk egymással ; majdnem tettlegességre került a dolog, midőn Berzenczey a legjobb szándékkal felkelt az asztaltól s a legszebb szavakkal igyekezett kibékíteni, közénkbe állva. Ekkor egyszerre a fent nevezett horvát mint egy tigris ráugrott Berzenczeyre s torkon fogta. Ez olaj volt a tűzre ; egyszerre megrohantuk stellacsicsot s bizony alig tudtuk Berzenczeyt kivenni kezei közül; midőn kiszabadítottuk, a horvát dühösen nekünk rohant s nem felejtem el soha, hogy lökésére, amint egy tömegben állottunk, miként buktunk föl. De aztán nekiment Bot Misi s ketten összefogóztak , e perezben mi is rárohantunk, de elválasztani őket lehetetlen volt. Ezalatt a másik két idegen megugrott. Végre nagy nehezen letiportuk, de mindketten a földön voltak s nagy nehezen sikerült elválasztanunk őket; eközben persze kaptunk mi is olyan ütlegeket, a minőkre elkészülve nem voltunk. Legalább hatszor legyűrtük a horvátot a földre s ő mindannyiszor felpattant, mint egy gummilabda ; ilyenkor a melyiket hirtelen megfoghatta, azt bizony úgy oda vágta, hogy alig tudott feltápászkodni. Nagy tusa után mégis a földre tiportuk s ott kegyetlenül elverve, fölvettük és kidobtuk az ajtón; még akkor is azt kiáltotta vissza: „vigyázzatok kutyák, még találkozunk!“ Mi tovább mulattunk, de mindig tartva attól, hogy többedmagával visszatér és újból megtámad, el is mentünk volna ; azonban egy nehány franczia matróz a lármára bejött s megtudván a dolgot — mert Berzenczey elbeszélte nekik, — azt mondták, hogy mitől se tartsunk, mert ők is itt vannak, így tovább is ott maradtunk s csak Val órakor indultunk hazafelé . Berzenczeyt előbb mindnyájan lakásává kísértük s aztán mi is haza mentünk. — Ez eset után nem is igen mertünk este magánosan kijárni, csak tömegesen s többnyire töltött pisztolylyal jártunk. A szerbek közt legújabban nyilvánuló mozgalmak, melyek éle a horvátok eddigi kizárólagos uralma ellen irányul s a horvátok makacskodása esetén a három drávántúli megyének Magyarországhoz való visszacsatolására vezethet, nem csekély aggodalmat keltettek horvát körökben. Ezen irányzat paralizál