Nemzet, 1882. december (1. évfolyam, 92-120. szám)

1882-12-01 / 92. szám

Budapest, november 30. Ritka és lélekemelő jelenet volt ma a képviselőházban. Az országgyűlés, az egész országgyűlés tarta közös ülését egy koronaőr választása czéljából. A régi magyar alkot­­kotmány egyik fontos tényezője ez, és meg­választása, annak hagyományszerű, forma­szerinti nyilvánulása. Benyúlik ez után a mint a jelenbe és igy van az jól. Midőn az előleges tanácskozásban szó volt arról, hogy az eddigi eljáráson módosítás történjék, Tisza Kálmán határozottan tiltakozott az ellen. Jól tette. Mert a koronaőr hivatása most nem bir ugyan azzal a fontossággal, melylyel régeb­ben, nem kell, hogy uralkodó és nemzet kö­zött közvetítő legyen, van felelős kormány e czélból; de méltósága ugyanaz és a régi ma­gyar alkotmány oszlopait érinteni nem sza­bad, ha azt a kor szelleme föltétlenül nem követeli. Kifejezik ezek a régi küzdelmek eredményét és magának az alkotmánynak az uralkodónál, valamint a nemzet előtt való je­lentőségét. Hadd vegye annak minden moz­zanatát mint megannyi biztosítékot tisztelettel körül a hagyomány. És a megválasztott koronaőr, Szlávy József, már annyi minőségben és annyi alka­lommal szolgálta a hazát és dynastiát, hogy valóban megérdemelte azt, hogy az ország­­gyűlés »legérdemesebb «-nek tartsa, a király első helyen candidálja és megerősítse az ország bárói közé választatását. Mintegy a kor szel­lemét viszi be e választás a régi magyar alkot­mányba, midőn egy egyszerű nemest, ki foly­tonos munkásság segedelmével emelkedett az ország első méltóságai közé, oly functioval biz meg, mely már a munka utáni méltóság és jutalom megtestesülése. És e választással kapcsolatban a ma­gyar udvari méltóságokban is két oly válto­zás történt, mely teljes mértékben megér­demli figyelmünket. Az eddigi koronaőrnek, gróf Festetics Györgynek főudvarmesterré és gróf Erdődy Istvánnak főlovászmesterré neveztetése, a király budapesti udvartartásá­nak állandóbbá, folytonosabbá válását jelenti. Nem kell egyéb, mint hogy az ember figye­lemmel kísérje az újabb eseményeket , az uralkodó család fejének, királyunknak, Ma­gyarország védasszonyának, királynénknak és a trónörökös párnak viszonyát, érintkezé­sét, találkozását a nemzettel, hogy meggyő­ződjék mindenki arról, hogy­­olyan finom természetű dolgokban, mily én az uralkodóház viszonya a nemzettel, melyekben sem kor­mánynak, sem országgyűlésnek vagy közvé­leménynek követelőleg fellépni nem lehet, mert az egyéni érzés és kényelem, valamint tartózkodás és foglalkozás szabadságát leg­alább is oly mértékben kell tisztelnünk az uralkodóban és családjának tagjaiban, mint egyes polgárokban­ — mondjuk, hogy ilyen dolgokban is, az utóbbi időben milyen nagy és milyen lényeges változás következett be. Most nemcsak ritka ünnepi alkalmak és hivatalos teendők hozzák Magyarországra az uralkodót, és a királyi családot; most e tartózkodás nem pár napra, hanem hetekre, hónapokra és együtt véve, az év jelentékeny részére terjed ki. És e tényekkel szemben, az ember csak meggyőződik és némileg kielégítve van azon óhajában, hogy tovább és nagyobb mérték­ben legyen e viszonynak folytatása, de bizo­nyára higgadtan és józanon gondolkozó (hogy a méltányosságról ne is beszéljünk) nem fogja azt mondani, hogy az eddigi eljárás, e tekintetben, kormány és uralkodó család ré­széről nem helyes. Nem fogja mondhatni senki, hogy e viszony oly természetű és fej­­lődésű, melylyel szemben tüntetni kell a civilista ellen (mint teszi a szélbal mindig), tüntetni kell az uralkodóház családi czímere, zászlója vagy az uralkodó család múltjával kapcsolatos emlékek ellen; (mint szintén meg­teszik nálunk sajtóban, képviselőházban és utczán némelyek), követelni kell, hogy az uralkodó család épen semmi tekintettel se legyen tizenhét örökös tartományára és Bécsre, hanem szentelje magát kizárólag nekünk. Hogy a­kik ezt akarják nemcsak nem méltányosak és lejálisak, hanem egyszers­­mint nem is politikusok, azt az eddigi ered­ményre támaszkodva és a dolgok természete alapján, egész határozottsággal állítjuk. Mert egyfelől az uralkodó és családjának egyéni szabadsága ellen lenne ez támadás, másfelől a monarchia örökös tartományait provokálná és sértené mélyen, nemcsak érdekeiben, ha­nem lojalitásában is. És abból a dologból, abból a vágyból, mely arra lenne hivatva, hogy a dynastia és nemzet között a kapcsot szilárdítsa, a nemzet befolyását az uralkodó­családnál emelje és ennek érzelmeit, vonzal­mát a nemzethez fokozza, ilyen eljárás mel­lett szakítás vagy legalább merevség lenne a dynastia és nemzet között, és politikai vesze­delem a monarchiára nézve. Ezt az utat a Tisza-kormány nem vá­lasztható, Hanem vezette az ország ügyeit és az uralkodó család érintkezéseit, a nemzettel Úgy, hogy a viszony folyton javult, és Buda vára folyton többször látta a királyt és csa­ládját és így a közelebbről kinevezett ma­gyar udvari méltóságok már nem mondhatók üres czímnek, és hogy nekik ezentúl folyto­nosan több dolguk legyen, azt csak az eddigi eljárás mellett lehet elérni. E szempontokból tartjuk mi fontosnak úgy a mai választást, mint a közelebbi udvari kinevezéseket A főrendiház folyó évi deczember he 1-én d­­e 10 órakor ülést tart. Az új koronaőr eskütétele a budai palotában nagy díszszel és ünnepélyek közt ment végbe. Dél­után 2 órakor kezdtek gyülekezni a főrendek és a képviselőház tagjai — mindnyájan ragyogó díszru­hában. A trónterem, amelyben az ünnepélyes adtás megtörtént, a hagyományos fényt tükröztette vissza. A főrendiek közül jelen voltak többek közt Andrássy Gyula gróf, Cziráky János gr., Edelsheim Gyulai báró, Haynald bibornok-érsek, a katholikus és gör. kel. püspökök; a képviselőház tagjai közül megjelentek a szabadelvű párt részéről Vizsolyi Gusztáv, Jókai Mór, Kármán Lajos, Tisza László, Csáky László gr., Hegedűs Sándor, Ivánka Imre, Odescalchi Gyula herczeg, Szitányi Bernát, Andrássy Tivadar gr. huszáregyenruhában stb. Az egyesült ellenzék részéről nem jelent meg senki. A szélsőbalt képviselték négyen : Csávolszky Lajos, Hollósy Ká­roly, Sárközy Aurél és Meszlényi Lajos. Ezalatt a kihallgatási teremben egybegyűltek az összes miniszterek, Pejacsevich László gr. horvát bán, a herczegprimás, a titkos tanácsosok s az ud­vari méltóságok. Ez alkalommal megtörtént az a mu­latságos eset, hogy az ajtónálló udvarmester nem is­merve Széchenyi Pál grófot az uj minisztert, nem akarta a terembe bebocsátani; természetesen a félre­értés azonnal kiderült s Széchenyi gróf csatlakozha­tott miniszter kollégáihoz. Pont 2 órakor Eszterházy István gróf pozsony­­megyei főispán, ki ezútttal mint ceremoniás mester szerepelt, jelt adott, hogy ő felsége közelit. Nemso­kára megjelent a király ragyogó kísérettel. A menet a megállapított sorrendben haladt előre. Eszterházy grófot követték a zászlós urak, a herczegprímás, a miniszterek, a titkos tanácsosok. Erdődy István gróf főlovászmester a felfelé tartott meztelen karddal az apostoli keresztet vivő püspök. Ő felségének oldalán és háta mögött a kíséretet a következők képezték : a cs. k. főkamarás, Fratricse­­vics a magyar királyi testőrség kapitánya, a cs. k. da­­rabant-testőrség századosa, a cs. k. lovastestőr szá­zad kapitánya és ő felségének főhadsegéde. Ő felsége egyenesen a trónra lépett, melynek mennyezetét nemzeti szinü strucztollak ékesiték s melyet mindkét oldalról magyar testőrség környe­zett­e­s föltette kalpagját. Az egybegyűltek félkört képeztek, a terem közepén pedig ott állt az uj koronaőr Szlávy József, balján Majláth György a főrendiház elnöke, jobbján Péchy Tamás a képviselőház elnöke, e mellett Orczy Béla b. miniszter. Midőn ő felsége helyet foglalt a trónon, előlé­pett Tisza Kálmán miniszterelnök s a következő be­szédet mondá: Felséges uram! Az országgyűlés mind­két házának tagjai az ország törvényei értelmében, Felséged kijelölése alapján, megválasztották a tör­vényes alapon megüresedett koronaőri állásra Okányi Szlávy József belső titkos tanácsost. Kérem Felsége­det kegyeskedjék annak esküjét meghallgatni. Szlávy, ki épen a trónnal szemben állt, balke­zében kalpagját tartotta, jobb kezét pedig esküre emelte. A király intésére Orczy Béla b. miniszter fölolvasta az eskümintát, melyet már ismernek olva­sóink ; Szlávy ismételte át. Mihelyt elvégezte, ő fel­sége fölemelkedett s az előírt sorrendben visszavonult termeibe. Ő Felségét sokszoros, szívélyes éljenzés követte. A szertartás után az egybegyűltek szét­oszottak. Radó Kálmán főispán, mint a Rábaszabályozás kormánybiztosa, Győr- és Sopron megyék alispánjai­nak kíséretében, a Rába alsó vidékére utazott, hogy az áradás, s az azáltal okozott károk felett helyszíni szemlét tartson. Ugyanez alkalomból jelenti a »Vasmegyei Lapok«. Több lap által említve lévén, hogy sz.-mártoni Radó Kálmán, a Rába-szabályozó társulat kormány­­biztosa, megbízatásáról lemondott, illetékes helyről nyert információnk alapján ezen hírt a leghiteleseb­ben oda igazíthatjuk ki, miszerint igaz, hogy a kor­mánybiztos lemondását báró Kemény miniszternek bejelentette, de az a lemondást nem fogadhatván el, a legmelegebb hangon tartott leiratában felkérte a kormánybiztost, hogy a szabályozó társulat ügyeit tovább vezesse, s elhatározását függőben tartja mind­addig, míg az országos kormány a Rába-szabályozás sokat hányatott kérdésében legközelebb elvi megálla­podásra jut. Természetes tehát, hogy Radó kormánybiztos a miniszter ezen óhajtása előtt meghajolván, készsé­gét jelentette ki az ügyek továbbvezetésére, sőt való­színű is, hogy az esetre, ha az országos kormány fel­hívja, sokoldalú elfoglaltsága daczára is, tekintettel arra, hogy közel két év óta a legjobb igyekezettel, sok fáradsággal, s még több kellemetlenséggel dolgo­zott ezen cultur­kérdés érdekében,­­ minden függő kérdését megoldotta , feltornyosodott pénzzavarait rendezte, — a kormány vagy törvényhozás elvi elha­tározása alapján foganatosítandó és várva-várt ér­demleges munkálatok megkezdése késztetni fogják, hogy helyén esetleg tovább is megmaradjon. börtöneink szomorú voltát, semmint bűnügyi statisti­­kánkat ecsetelték. Az 1848-ban felállított magyar felelős minisztérium kezdeményezéseit elmosták a be­következett viharos események hullámai s hazánknak a mai modern értelemben vett bűnügyi statistikája, csak az ötvenes évekkel veszi kezdetét. Az ekként megindult adatgyűjtést a magyar alkotmánynak 1860/61-ben történt ideiglenes helyreállítása sajno­san ismét megszakitá s az 1867-ben felállított statis­tikai hivatal, az egész országra kiterjedő s egyforma alapokon nyugvó adatok birtokába csak 1873-ban jutott. Az 1880-ik év lezártával tehát, értekező nyolcz évre terjedő adatkészletet nyújt, mindenesetre elég bő és tanulságos anyag, hogy belőle hazánk bűnügyi viszonyait megismerhessük. Az adatok részletes ismertetését szerző, a bűn­vádi nyomozások alapjául szolgáló feljelentésekkel kezdi s itt constatálja ezek folytonos növekedését, mi­ből azon következtetésre jut, hogy ez emelkedő szá­mokban főleg a bíróság és a bírói eljárás iránti biza­lom jut kifejezésre, és hogy azok fontos hivatásuk tu­datában meg is felelnek a bennük helyezett bizalom­nak, abból is kitűnik, miszerint a hátralékok folyton apadnak és csakis a két szélső éveket hasonlítva össze, azt látjuk, hogy 1873-ban az összes feljelenté­seknek 4212°/0-ka, 1880-ban ellenben csak 29,30°/o-a maradt elintézetlenül. A feljelentések száma különben csak inkább ügyforgalmi kimutatások és azokból fenyítő jogszol­gáltatásunkra következtetéseket csak úgy vonhatunk, ha a feljelentések alapján megindított vizsgálatok eredményét is tekintjük. Mellőzve a szerző által köz­­lött táblai kimutatásokat, csakis az azokból vont kö­vetkeztetéseket ismételjük és pedig a tárgy fontos­ságánál fogva, szó szerint: A feljelentéseknek tehát átlag csak 8°/0-ra in­­téztetik el eljárás nélkül míg 92°/0nál a vizsgálat ren­deltetik el, a­miből aztán 45 °/0 vád alá, illetőleg tár­­­­gyalás alá is kerül. Igaz, hogy e két adat nagy kü­­lönbségében igazságszolgáltatási rendőrségünk szer­vezetlenségének, s tán tájékozatlanságának is van ré­sze, mert mint látjuk, a bűntett vagy tettes ki nem puhatolhatása miatt megszüntetett vizsgálatok is 15% és így elég nagy százalékban szerepelnek. Azonban még egyfelől némi vigasztalásul szol­gálhat, hogy e tekintetben nem csak mi vagyunk így, de így van az még a legjobb rendőrséggel bíró álla-­­­mokban is, mert hiába, a bűntettesek titokban mara­­j­dásra irányzott ösztönszerű törekvéseiből folyik, hogy­­ a legtöbb esetben csakis előleges bírói nyomozások alapján lehet a valót kideríteni, és így igen sok eset­ben a legjobb vizsgálati rendszer és orgánumok mel­lett is, számos feljelentés mibenállása csak a vizsgá­lati eljárás megindítása után derül ki, másfelől az­­ iránt minden esetre megnyugtatást nyújt a jelzett­­ adat, hogy bíróságaink minden törvényesen lehetőt­­ megtesznek, hogy a bűnös felfedeztessék s büntetését­­ el ne kerülhesse. Egyébként nemcsak egyedül ezen arányszá-­­ mokból ítélhetjük meg vizsgálati rendszerünk helyes­­ vagy helytelen voltát, hanem igenis megítélhetjük és­­ pedig főleg abból, ha figyelemmel kísérjük azon sze­­­­mélyeket, kik vizsgálati fogságban kénytelenek be­­­ várni elítéltetésüket, esetleg felmentetésüket, a­mi­­ egyúttal arról is tanúskodik, hogy mily figyelemben részesül a gyanúsított , de esetleg alaptanul is gya-­­ núsított — állampolgár személyes szabadsága ? Oly országokban ugyanis, hol a személyes sza-­­­badság fogalma nemcsak holt betű és a modern fe- t nyitó igazságszolgáltatás ezen legfőbb elve a népek életében már mintegy gyökeret vert, ott szinte ter-­­ mészetes, ha a személyes szabadság megsértése alig , fordul elő. Hazánkban, mint sok másban, e téren is saját­ ,­ságos állapotok uralkodnak, vagy legalább is ural-­l­kodtak, mert az 1848 előtti időkben a személyes szabadság jogát majdnem kizárólag csak a nemesség­­ élvezete, alkotmányunk helyreállítása után pedig, a­­ legújabb időkig egyedül bíróságaink bölcs belátása képezte minden biztosítékát személyes szabadságunk-­­ nak. S e körülmények között nem is volna csoda, ha­­ azt észlelnék, hogy a személyes szabadság fogalma­­ nálunk lehető legrosszabb lábon áll. És valóban hallottunk is igen sok panaszt e­­ tekintetben, így számtalanszor ismételtetett, hogy­­ évenkint számos egyén féléven, sőt éven túl is fel- , reng merőben vizsgálati fogságban.. .... Sőt egy­­ szakavatott tudósunk is foglalkozván e tárgygyal, a kö-­­ vetkező jajkiáltással ítélte el összes vizsgálati rend-­­­szerünket: »Mennyi idő- és munkaveszteség, meny-­ nyi gyötrelem a nem vétkesnek talált, mennyi időpa­zarlás és büntetéshalogatás a vétkesnek bizonyult egyének irányában.« Ezeket olvasva, szinte előttünk láttuk amaz ártatlan és bünfenyítő perekben meghurczolt sze­gény vizsgálati foglyokat és megdöbbenve kérdeztük, vájjon valók-e m­indezek s ha igen, miért nem talál ez orvoslásra ? Most vigasztalódhatunk, mert látjuk és pedig kérlelhetlen számok által bebizonyítva, hogy a valóság korántsem ily borzasztó. A rendelkezésünkre álló adatok ugyanis, ha nem is teljes, de legalább is megközelítő képet nyúj­tanak, úgy a vizsgálati fogságban letartóztatott egyé­nek számáról, mint a vizsgálat menetéről és a vizs­gálati fogságban töltött időről, mindenesetre elég bő anyagot, hogy e tárgyban igazságos bírálatot mond­hassunk. Mindenekelőtt adjuk tehát absolut számokban az egy év alatt fogságban vizsgált személyek számát százalékokban, melléjük iktatva azokat, kiknek fog­ságuk az év folytán véget ért és a kiknek fogsága az év végén meg nem szűnt. E szerint volt: 1813 23.364 87 19 12-81 Fenti számokból látjuk tehát, hogy a fogházban vizsgált személyek száma, csekély eltérésekkel ugyan­az marad, sőt egyes években határozott apadás is észlelhető. Az eddigi felvételek alapjául szolgáló statisti­kai kimutatásokból azonban sajnosan nem tűnik ki, az egyes vádlott személyek száma, s így nem tudjuk, hogy ezeknek hány százalékát képezik a vizsgálati foglyok; jövőre nézve ez iránt is tájékozva leszünk. Egyet mindazonáltal már most is hangsúlyoznom kell, mert úgy látszik, főleg az adott számos félreérté­sekre okot, hogy az e tárgygyal foglalkozók figyel­mét kikerülte, miszerint az eddigi kimutatások sze­rint vizsgálati fogságnak volt tekintendő az úgyneve­zett előleges letartóztatás, valamint az első bírósági ítélet után, a jogerőre emelkedésig tartó fogság is, tehát nemcsak gyanúsított, illetőleg vádolt egyének szerepelnek e kimutatásokban, hanem első bíróságilag elítéltek is, mi természetesen egészen más világításba helyezi a vizsgálati foglyok számáról közlött adato­tokat, és legalább is nem alkalmasak arra, hogy ezek miatt vizsgálati rendszerünket elitéljük, főleg ha azt látjuk, hogy évről-évre apad azon vizsgálati foglyok száma, a­kiknek fogságuk az év folytán meg nem szűnik. Csak a 8 évi időközt is tekintve, a javu­lás szembeszökő, mert míg ezek száma 1873-ban 18.07%-ot tett, 1880-ban már 12.81%-ra apad.­­ Egészen alaptalan továbbá azon feltevés is, mint­ha az év végén fogságban maradt személyek, ki tudja mióta volnának már letartóztatva, mert köztudomású dolog és nem csekély gondot ad igazságügyi kor­mányzatunknak azon körülmény, hogy míg foghá­zaink a nyári hónapokon át majdnem üresek, a téli hónapokban annyira megtelnek, hogy alig képes a foglyokat kellően elhelyezni.­­ A­minek okát szintén könnyen kitalálhatjuk, ha ugyan nem akarjuk, a vizsgálati foglyok sorsát minden áron borzalmas szí­nekben festeni, ki­találhatjuk abban, hogy ma még kiválóan földművelő és munkás kezekben szegény or­szág vagyunk, s igy az év legtöbb szakában csak a nyomorék, vagy munkakerülő nem talál foglalkozást, mig a tél beálltával szünetelvén a mezei munka, bár­ki is nehezebben talál keresetet. — Beköszöntvén ez által sok helyütt a szükség és keresethiány, a bűntett elkövetését e hathatósan előmozdító inger, mi sem természetesebb, minthogy épen az év utolsó hónap­jaiban és így dec­ember hó végével is, mikor a sta­tistikai kimutatások lezárutnak, számos vádlott és így vizsgálati fogoly ügye még nem nyerhetett el­intézést. De eneli ezek számát végre népünk és külö­nösen földmivelő népünk azon talán másutt alig ész­lelhető sajátsága is, hogy számos, még a nyári hóna­pokban elsőbiróságilag ugyan elitélt de szabad lábon volt egyén, beadott felebbezését a tél beálltával vissza­vonja és ha ez nem volna lehetséges, önként jelent­kezik, hogy kiszenvedje az első bíróságilag reá mért börtönbüntetést, nehogy esetleg tavaszszal, a mezei munkák megkezdtével legyen kénytelen gazdaságát ott hagyni, s a neki akkor oly drága és becses időt fogságban tölteni. Mindezen körülményeket ha figyelembe vesz­­szük, nyilván valótlannak kell tartanunk azon állí­tást, mintha számos egyén féléven, sőt éven túl is fetrengne merőben vizsgálati fogságban. E mellett tanúskodik az is, hogy az egy hóna­pon túl nem terjedő vizsgálati fogságban tartott egyének száma folyton emelkedik, mig a huzamos­ ideig letartóztatottak száma folyton apad. Ha csak az első és utolsó év­adait vetjük is egybe, szembeszökő a javulás, mert míg 1873-ban a vizsgálati foglyoknak 47,51%-a volt csak egy hóna­pon alul fogságban, 1880-ban ezek száma már 52,81%-ra emelkedik és ugyanezt látjuk, csakhogy megfordított arányban, ha a huzamos­ ideig tartó vizsgálati fogságot tekintjük. Ha még itt megemlít­jük, hogy a vizsgálati fogság legnagyobb számát, a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetői szolgáltatják, akkor épen nem indokolt ezek sorsa felett oly­annyira kétségbe esni, különösen akkor, midőn azt látjuk, hogy a vizsgálati foglyoknak alig 6%-a mentetik fel az elrendelt vizsgálat után. Ugyancsak a büntető jogszolgáltatás felismeré­sére jutunk, ha a perbefogottak számát és az ezek ellen megindított tárgyalások menetét és eredményét vesz­­szük figyelembe. És itt azon körülmény, hogy egy két év kivételével folyton fogy a perbefogottak száma, mindenesetre bizonyítja, hogy bíróságaink igazságosan és lelkiismeretesen járnak el, mert habár a feljelentések legnagyobb részénél el is rendelik a vizsgálati eljárást, a perbefogatást mindazonáltal már csak bővebb megfontolás és legalább is alapos gyam­okok alapján határozzák el. És ha daczára ennek a perbefogottaknak mégis átlag 29°/0-ra lesz felmentve és így messze elmaradunk Poroszországtól, hol a felmentések száma csak 13%-ra rúg, de leg­alább is majdnem egyformán állunk Belgiummal és Angliával, hol 25 illetve 286/-­ra emelkedik a fel­mentések száma, miből kitűnik az is, hogy az annyi oldalról megtámadott és rossz hírbe hozott eljárási gyakorlatunkat párhuzamba állíthatjuk a külföld leg­­magasztosabb eljárásaival. Ezen főleg gyakorlati s kormányzati szempont­ból fontos adatok ismertetése után, áttér a bűnügyi statistika azon részére, mely társadalmi és morál­­statistikai szempontból van hivatva különös figyel­münket magára vonni. Tagadhatatlan — úgymond értekező — hogy valamely nép erkölcsi hanyatlását vagy javulását mi sem jellemzi hivebben, mint a bűntettek számának emelkedése vagy keve­redése és amennyiben ez már a bűntett miatt elitéltek számában is kifejezést nyer, adja a bűntett miatt elítéltek számát. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy átlag 23,044 egyén ítéltetett el bűntény miatt. És habár sajnosan tapasztaljuk, hogy a bűntény miatt elítél­tek száma növekszik is, ezen tényből közerkölcsi álla­potaink hanyatlására még nem következtethetünk, mert ennek megítélésére szükséges tudni azt is, váj­jon az elkövetett bűntények a vagyon, emberi élet, közerkölcsiség stb. ellen vannak-e irányulva és váj­jon a bűntények súlyosabb vagy enyhébb beszámítás alá eső nemei mutatnak-e emelkedést vagy keres­­kedést. E két viszony kutatása által szerző érdekesen kifejti, hogy a bűntények csekély növekedése daczára is közerkölcsi állapotaink nem sülyedtek és e feje­zetet így végzi: »De ha mindenkit komoly gondol­kozásra utal is a bűntények és különösen egyes ne­meinek növekedése, úgy másrészt csak megnyugvást meríthetünk abból, hogy a bűntényeknek inkább csak az enyhébb beszámítás alá eső nemei szaporod­nak, míg a súlyosabbak, különösen a gyilkosság, rab­lás esetei folyton apadnak. Ez állításomat igazolják a közlött és közlendő számok, de igazolja ezt a min­dennapi életből merített tapasztalás is, s csakis a vak elfogultság állíthatná, hogy hazánkba a személy- és vagyonbiztosság ma roszabb lábon áll, mint állt akár csak egy pár évtized előtt, a­mikor a gyilkosság, utonállás, rablás napirenden voltak. Hiszen nem rég múlt időkben Szegeden kbr. bizt^qs^p^^flett^fgl. IMmtihoEk ° Felette érdekes anyagot nyújt szerző értekezé­sének azon részében, mely az elitéltek személyi és társadalmi viszonyait tárgyazza. Csak mutatvány­képen közöljük szerzőnek a tisztviselőkről és a föld­­birtokosokról szóló fejezetét: »Felette kedvezőtlen arányokat mutatnak a tisztviselők s szinte megdöbbenünk, hogy míg a tiszt­viselők az összes népességnek csak 0,52%-át képezik, a bűntetteseknél ez arány 1­ 46%-ra emelkedik. Igaz ugyan, hogy e csoportba nemcsak az állami, megyei és községi tisztviselők soroltattak, hanem a közszol­gálatban álló oly egyének is, mint rendőrök, pénz­ügyőrök, pandúrok stb., kik legnagyobbrészt nélkü­lözvén a kellő műveltséget, hivatalos hatalom birto­kába jutva, igen is könnyen visszaélnek azzal s ez által a hivatalos hatalommal való visszaélés bűnté­nyének számarányát a tisztviselői kar rovására mél­tatlanul emelik, mert helyesebben ezeknek a »köz­szolgák« külön rovatába kellene soroztatniok. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a tisztviselők kö­zött is gyakoribb a bűntények elkövetése, mint annak egészsé­gi viszonyok mellett lenni kellene. Ámde egészséges viszony-e az, hogy nálunk épen a hosszas és fáradságos előkészületeket feltéte­lező közszolgálati pálya nyújt legkevesebb anyagi biztosítékot, még az aránylag legszerényebb élhe­­tésre is ?! Egészséges viszony-e az, hogy a társadalmi szokások oly magatartást, viselkedést és külső meg­jelenést követelnek a köztisztviselőtől, mintha foglal­kozása számára fényes­ vagy legalább megfelelő módot és eszközöket is biztosítana?! Egészséges vi­szony-e az, hogy például egy alantosabb tisztviselő, a­kinek legalább is tisztességes kabátban és fehér­neműben kell hivatalában megjelenni, s nem bocsát­hatja gyermekét sem mezítláb az iskolába: alig bír hivatala után annyi fizetéssel, mint a­mennyit az utolsó napszámos keres, aki elé azonban a társadal­mi szokások semminemű igénynyel nem lépnek ?! Bizony nem egészséges viszonyok ezek! Sépen ezért nem ítélhetünk oly szigorúan, mint különben kellene ítélnünk, mert szomorú, de sok esetben na­gyon is indokolható következetesség van abban, ha az általában szűken javadalmazott köztisztviselő nálunk előbb adósságokba merülve, majd lelkiismeretlen uzsorások által kifosztva, végül a sikkasztásig, csalá­sig vagy váltóhamisításig sülyed. Eszközöljünk tehát előbb egészséges viszonyt, s ezt nem lehet másképen, mint a köztisztviselők anyagi helyzetének méltányos javítása által. S ha ekként majd megszűnik a »létért való küzdelem« kényszerhelyzete s e mellé a szigorúbb és éberebb ellenőrzés által a csábító alkalom is elvonatik, — akkor teljes jogunk és okunk lesz a köztisztvise­lők ellen is a kérlelhetlen szigor mértékét alkal­mazni. Az egyetlen fénypont, a­mely e sok árnyfolt között tündöklik, a földbirtokosok és tőkepénzesek­nél mutatkozik. Ezek ugyanis, míg az összes népes­ségnek 12-67%-át képezik, mégis a bűntettesek kö­zött csak 0'32°/o-kal részesek. Minthogy pedig a tő­kepénzesek száma nálunk a földbirtokosokhoz képest elenyészőleg csekély, a kedvező arányokat csaknem kizárólag a földbirtokos osztálynak tudhatjuk be. És itt a legnagyobb örömmel constatálhatjuk, hogy ez osztály, amely pedig nemzetünk magvát képezi, meg­van a maga hagyományos becsületességében és rom­latlan tisztaságában s a bűntények tekintetében oly kedvező viszonyt tüntet fel, minél jobbat a legideáli­sabb álláspontra helyezkedve is, alig kívánhatunk.« Nem kevésbé érdekes szerzőnek a bűntettesek képzettségi fokáról, családi állapotáról, vallásáról stb. mondottak is, de helyszűke miatt ezek részletes ismertetését azon időre tartjuk fenn, ha majd ez érte­kezés napvilágot lát. Értekezését azon forró óhajtás­sal zárja, vajha az elmondottak­­felkeltenék jogász­köreink figyelmét is, mert meg vagyok győződve, hogy ha ezek, belátva a bűnügyi statisztika szüksé­gét, annak pontosabb felvételét és gondos feldolgozá­sát ajánlanák: bíróságaink is több kedvvel és buzga­lommal állítanák össze a kívánt kimutatásokat és nem hallanánk többé annyi panaszt a »létszámra« terjedő statisztikai tabellák ellen. Pedig megbízható statisztika nélkül egészséges igazságügyi politika nem képzelhető, a bíróságok hathatós támogatása és köz­reműködése nélkül a statisztika ezen fontos ágának sikeres továbbfejlesztésére nem is gondolhatunk.« ezeknek valy­­fogsága az év fogságban vizsgált személy folytán meg tűnt meg nem szűnt 1873 23.487 81 93 1807 1874 24.702­ 84 36 15 64 1875 22.432 86 52 13‘48 1876 19,981 84 §§ lg 06 1877 22.1417 8732 . 12­68 1878 ^.’623 8668 1332 A tisza-eszlári eset. A nyíregyházi ,k.r iTr'Té’'”",szék, mint értés« , íi­­v i., 5st kiasatásanal decs, ik, a dadai holtry,, ui pizOujiiHiät időre elhalasztotta» Nyíregyháza, nov. 30. (Eredeti távirat.) főügyész távirati megkeresésére, a szakértők aka­­yoztatása folytán, a dadai holttest kiásatása elho­­ztatott. Megyery vizsgálóbiró távollétében, Bary­zsef aljegyző az érdekelteket erről táviratilag él­ Magyarország bűnügyi statisztikája. Dr. Jekelfalusy József nagyérdekű elő­­adást tartott a tud. akadémia nemzetgazdasági és statisztikai osztályának mai ülésén. Ismertette hazánk mnügyi statisztikájának adatait, sokféle és jellemző oldalról világítva meg a fontos kérdést. Előadását a következőkben vázolhatjuk: Értekező körvonalazván a bűnügyi statistika czélját, feladatát, rövid visszapillantást vet annak történeti fejlődésére is és áttérve hazai viszonyainkra kimutatja, hogy nálunk léteztek ugyan az 1848 előtti időkben is statistikai kimutatások a rabok létszámá­ról és állapotjaikról, de ezek inkább tömlöczeink és G a m b e 11 a. A ville-d’avrayi eset óta ismét nagyon sokat beszélnek Párisban a volt dictatorról. Azt mondják, hogy a szerencsétlenséget nem véletlenül elsült revol­ver okozta, hanem más valaki és pedig egy asszony. Azzal is rágalmazzák Gambettát, hogy megunta éle­tét és meg akarta lőni magát. Rochefort végre azt állítja, hogy dynamit-bomba állott boszúl annak a kezén, a­ki oly ügyesen tudta kitalálni az anarchis­ták összeesküvését. * A »Galois« egyik munkatársa, ki Mermeix-nek nevezi magát, nemrég egy előkelő vendéglőben ebé­delt, s kihallgatott egy beszélgetést,a­melyet egy fran­czia diplomata és egy külföldi követ­ségi attaché foly­tattak. Az attaché azt mondá a fran­ciának, hogy Bismarck rendelkezése alatt külön diplomatiai rendőrség áll, s csak ennek segélyével juthatott Sko­­belev leveleinek birtokába. E levelek mindenesetre elegendők lettek volna arra, hogy Gambettát Var­­zinban gyűlöltté tegyék. »Hát volt-e ő valaha is per­sona grata Berlinben?« Kérdé a franczia.— Erre az attaché a következőképen felelt: »1881-ig az excio­­tátor iránt közömbösséggel viseltettek, az ellenszenv iránta csak múlt év október havában támadt, amidőn Gambetta Németországba utazott. Rendkívül szeretett volna a kanczellárral talál­kozni, s többféle kísérletet ten hozzá közeledhetni, így többek közt Antonin Proust által kérdést tett Breichröder úrnál, de jó fogadtatásra nem talált. Ezen felboszankodva, Danzigon keresztül az orosz határra utazott és ott találkozott Ignatiev tá­bornokkal. E pillanattól kezdve Bismarck herczeg szigorúan ügyeltetett arra, minő viszony szövődik Belleville képviselője és a a pánszlávok között. Va­lahányszor Ignatiev Párisba jött, Gambettát mindig meglátogatta, s ugyanúgy tett tavaly februárban, Skobelev is. »De hát a levelek?« kérdé a franczia.— »Épen rájuk térek. Van öt, három Gambettát­ól, és kettő .... tábornoktól (az idegen diplomata asz­taltársának fülébe súgott egy nevet.) Gambetta első levele jelentéktelen ; van ben­ne pár közönséges szinező mondás Skobelev tábor­noknak a szerb tanulókhoz intézett beszédéről s végül azon óhajának ad kifejezést, hogy az »éleseszű ha­zafit« megösmertesse. Ők az első és a második levél megírása között találkoztak. Ebben Gambetta arról értesíti Skobelevet, hogy egy franczia tábornok rend­kívül szeretne vele megösmerkedni. E levél állítólag így végződik: »Jó, ha ugyanazon egy ügynek katonái ismerik egymást.« Az utolsó levél a legfontosabb. Gambetta ebben a maga könnyed modorával nyilat­kozik, beszél Ignatiev tábornokról, Oroszország czár­­járól, különösen pedig a czárnéról, akiről sze­retne valami közelebbit tudni, hogy mennyiben gya­korol férjének politikai gondolkozódva a­an nő-e?« E levélről csak annyit, mondhatok írá­sának idejére vonatkozólag, hogy akkor kell, midőn Skobelev Francziaországból már elutazott.... tá­bornok levelei kevésbé fontosak. Az első néhány házra szorítkozik, a második olyan dolgokat tárgyal, melyeket szóval bővebben beszéltek meg ... Bis­marck azonban dühös, dühös a Franczia és Oroszor­szág között szőtt viszonyért, melynek, — hála érte Gambetta bukásának, — eredménye nem jön. Táviratok. Konstantinápoly, nov. 30. (Eredeti távirat.) Fuad tábornokot és társait följe­lentés alapján fogták el, a­melyet állítólagos összeesküvésről kapott a szultán. Fuad pasát ki is hallgatták már. Szaid nagyvezir állását is ingadozónak tartják. A külügyminiszter bukását és a nagy­vezir állása ellen intézett támadásokat Mah­mud Nedim pártja művének tulajdonítják. Ahmed Vetik brüsszai volt kormányzó a közigazgatási visszaélések miatt bíróság elé fog állíttatni legközelebb.

Next