Nemzet, 1882. december (1. évfolyam, 92-120. szám)
1882-12-01 / 92. szám
Budapest, november 30. Ritka és lélekemelő jelenet volt ma a képviselőházban. Az országgyűlés, az egész országgyűlés tarta közös ülését egy koronaőr választása czéljából. A régi magyar alkotkotmány egyik fontos tényezője ez, és megválasztása, annak hagyományszerű, formaszerinti nyilvánulása. Benyúlik ez után a mint a jelenbe és igy van az jól. Midőn az előleges tanácskozásban szó volt arról, hogy az eddigi eljáráson módosítás történjék, Tisza Kálmán határozottan tiltakozott az ellen. Jól tette. Mert a koronaőr hivatása most nem bir ugyan azzal a fontossággal, melylyel régebben, nem kell, hogy uralkodó és nemzet között közvetítő legyen, van felelős kormány e czélból; de méltósága ugyanaz és a régi magyar alkotmány oszlopait érinteni nem szabad, ha azt a kor szelleme föltétlenül nem követeli. Kifejezik ezek a régi küzdelmek eredményét és magának az alkotmánynak az uralkodónál, valamint a nemzet előtt való jelentőségét. Hadd vegye annak minden mozzanatát mint megannyi biztosítékot tisztelettel körül a hagyomány. És a megválasztott koronaőr, Szlávy József, már annyi minőségben és annyi alkalommal szolgálta a hazát és dynastiát, hogy valóban megérdemelte azt, hogy az országgyűlés »legérdemesebb «-nek tartsa, a király első helyen candidálja és megerősítse az ország bárói közé választatását. Mintegy a kor szellemét viszi be e választás a régi magyar alkotmányba, midőn egy egyszerű nemest, ki folytonos munkásság segedelmével emelkedett az ország első méltóságai közé, oly functioval biz meg, mely már a munka utáni méltóság és jutalom megtestesülése. És e választással kapcsolatban a magyar udvari méltóságokban is két oly változás történt, mely teljes mértékben megérdemli figyelmünket. Az eddigi koronaőrnek, gróf Festetics Györgynek főudvarmesterré és gróf Erdődy Istvánnak főlovászmesterré neveztetése, a király budapesti udvartartásának állandóbbá, folytonosabbá válását jelenti. Nem kell egyéb, mint hogy az ember figyelemmel kísérje az újabb eseményeket , az uralkodó család fejének, királyunknak, Magyarország védasszonyának, királynénknak és a trónörökös párnak viszonyát, érintkezését, találkozását a nemzettel, hogy meggyőződjék mindenki arról, hogyolyan finom természetű dolgokban, mily én az uralkodóház viszonya a nemzettel, melyekben sem kormánynak, sem országgyűlésnek vagy közvéleménynek követelőleg fellépni nem lehet, mert az egyéni érzés és kényelem, valamint tartózkodás és foglalkozás szabadságát legalább is oly mértékben kell tisztelnünk az uralkodóban és családjának tagjaiban, mint egyes polgárokban — mondjuk, hogy ilyen dolgokban is, az utóbbi időben milyen nagy és milyen lényeges változás következett be. Most nemcsak ritka ünnepi alkalmak és hivatalos teendők hozzák Magyarországra az uralkodót, és a királyi családot; most e tartózkodás nem pár napra, hanem hetekre, hónapokra és együtt véve, az év jelentékeny részére terjed ki. És e tényekkel szemben, az ember csak meggyőződik és némileg kielégítve van azon óhajában, hogy tovább és nagyobb mértékben legyen e viszonynak folytatása, de bizonyára higgadtan és józanon gondolkozó (hogy a méltányosságról ne is beszéljünk) nem fogja azt mondani, hogy az eddigi eljárás, e tekintetben, kormány és uralkodó család részéről nem helyes. Nem fogja mondhatni senki, hogy e viszony oly természetű és fejlődésű, melylyel szemben tüntetni kell a civilista ellen (mint teszi a szélbal mindig), tüntetni kell az uralkodóház családi czímere, zászlója vagy az uralkodó család múltjával kapcsolatos emlékek ellen; (mint szintén megteszik nálunk sajtóban, képviselőházban és utczán némelyek), követelni kell, hogy az uralkodó család épen semmi tekintettel se legyen tizenhét örökös tartományára és Bécsre, hanem szentelje magát kizárólag nekünk. Hogy akik ezt akarják nemcsak nem méltányosak és lejálisak, hanem egyszersmint nem is politikusok, azt az eddigi eredményre támaszkodva és a dolgok természete alapján, egész határozottsággal állítjuk. Mert egyfelől az uralkodó és családjának egyéni szabadsága ellen lenne ez támadás, másfelől a monarchia örökös tartományait provokálná és sértené mélyen, nemcsak érdekeiben, hanem lojalitásában is. És abból a dologból, abból a vágyból, mely arra lenne hivatva, hogy a dynastia és nemzet között a kapcsot szilárdítsa, a nemzet befolyását az uralkodócsaládnál emelje és ennek érzelmeit, vonzalmát a nemzethez fokozza, ilyen eljárás mellett szakítás vagy legalább merevség lenne a dynastia és nemzet között, és politikai veszedelem a monarchiára nézve. Ezt az utat a Tisza-kormány nem választható, Hanem vezette az ország ügyeit és az uralkodó család érintkezéseit, a nemzettel Úgy, hogy a viszony folyton javult, és Buda vára folyton többször látta a királyt és családját és így a közelebbről kinevezett magyar udvari méltóságok már nem mondhatók üres czímnek, és hogy nekik ezentúl folytonosan több dolguk legyen, azt csak az eddigi eljárás mellett lehet elérni. E szempontokból tartjuk mi fontosnak úgy a mai választást, mint a közelebbi udvari kinevezéseket A főrendiház folyó évi deczember he 1-én de 10 órakor ülést tart. Az új koronaőr eskütétele a budai palotában nagy díszszel és ünnepélyek közt ment végbe. Délután 2 órakor kezdtek gyülekezni a főrendek és a képviselőház tagjai — mindnyájan ragyogó díszruhában. A trónterem, amelyben az ünnepélyes adtás megtörtént, a hagyományos fényt tükröztette vissza. A főrendiek közül jelen voltak többek közt Andrássy Gyula gróf, Cziráky János gr., Edelsheim Gyulai báró, Haynald bibornok-érsek, a katholikus és gör. kel. püspökök; a képviselőház tagjai közül megjelentek a szabadelvű párt részéről Vizsolyi Gusztáv, Jókai Mór, Kármán Lajos, Tisza László, Csáky László gr., Hegedűs Sándor, Ivánka Imre, Odescalchi Gyula herczeg, Szitányi Bernát, Andrássy Tivadar gr. huszáregyenruhában stb. Az egyesült ellenzék részéről nem jelent meg senki. A szélsőbalt képviselték négyen : Csávolszky Lajos, Hollósy Károly, Sárközy Aurél és Meszlényi Lajos. Ezalatt a kihallgatási teremben egybegyűltek az összes miniszterek, Pejacsevich László gr. horvát bán, a herczegprimás, a titkos tanácsosok s az udvari méltóságok. Ez alkalommal megtörtént az a mulatságos eset, hogy az ajtónálló udvarmester nem ismerve Széchenyi Pál grófot az uj minisztert, nem akarta a terembe bebocsátani; természetesen a félreértés azonnal kiderült s Széchenyi gróf csatlakozhatott miniszter kollégáihoz. Pont 2 órakor Eszterházy István gróf pozsonymegyei főispán, ki ezútttal mint ceremoniás mester szerepelt, jelt adott, hogy ő felsége közelit. Nemsokára megjelent a király ragyogó kísérettel. A menet a megállapított sorrendben haladt előre. Eszterházy grófot követték a zászlós urak, a herczegprímás, a miniszterek, a titkos tanácsosok. Erdődy István gróf főlovászmester a felfelé tartott meztelen karddal az apostoli keresztet vivő püspök. Ő felségének oldalán és háta mögött a kíséretet a következők képezték : a cs. k. főkamarás, Fratricsevics a magyar királyi testőrség kapitánya, a cs. k. darabant-testőrség századosa, a cs. k. lovastestőr század kapitánya és ő felségének főhadsegéde. Ő felsége egyenesen a trónra lépett, melynek mennyezetét nemzeti szinü strucztollak ékesiték s melyet mindkét oldalról magyar testőrség környezettes föltette kalpagját. Az egybegyűltek félkört képeztek, a terem közepén pedig ott állt az uj koronaőr Szlávy József, balján Majláth György a főrendiház elnöke, jobbján Péchy Tamás a képviselőház elnöke, e mellett Orczy Béla b. miniszter. Midőn ő felsége helyet foglalt a trónon, előlépett Tisza Kálmán miniszterelnök s a következő beszédet mondá: Felséges uram! Az országgyűlés mindkét házának tagjai az ország törvényei értelmében, Felséged kijelölése alapján, megválasztották a törvényes alapon megüresedett koronaőri állásra Okányi Szlávy József belső titkos tanácsost. Kérem Felségedet kegyeskedjék annak esküjét meghallgatni. Szlávy, ki épen a trónnal szemben állt, balkezében kalpagját tartotta, jobb kezét pedig esküre emelte. A király intésére Orczy Béla b. miniszter fölolvasta az eskümintát, melyet már ismernek olvasóink ; Szlávy ismételte át. Mihelyt elvégezte, ő felsége fölemelkedett s az előírt sorrendben visszavonult termeibe. Ő Felségét sokszoros, szívélyes éljenzés követte. A szertartás után az egybegyűltek szétoszottak. Radó Kálmán főispán, mint a Rábaszabályozás kormánybiztosa, Győr- és Sopron megyék alispánjainak kíséretében, a Rába alsó vidékére utazott, hogy az áradás, s az azáltal okozott károk felett helyszíni szemlét tartson. Ugyanez alkalomból jelenti a »Vasmegyei Lapok«. Több lap által említve lévén, hogy sz.-mártoni Radó Kálmán, a Rába-szabályozó társulat kormánybiztosa, megbízatásáról lemondott, illetékes helyről nyert információnk alapján ezen hírt a leghitelesebben oda igazíthatjuk ki, miszerint igaz, hogy a kormánybiztos lemondását báró Kemény miniszternek bejelentette, de az a lemondást nem fogadhatván el, a legmelegebb hangon tartott leiratában felkérte a kormánybiztost, hogy a szabályozó társulat ügyeit tovább vezesse, s elhatározását függőben tartja mindaddig, míg az országos kormány a Rába-szabályozás sokat hányatott kérdésében legközelebb elvi megállapodásra jut. Természetes tehát, hogy Radó kormánybiztos a miniszter ezen óhajtása előtt meghajolván, készségét jelentette ki az ügyek továbbvezetésére, sőt valószínű is, hogy az esetre, ha az országos kormány felhívja, sokoldalú elfoglaltsága daczára is, tekintettel arra, hogy közel két év óta a legjobb igyekezettel, sok fáradsággal, s még több kellemetlenséggel dolgozott ezen culturkérdés érdekében, minden függő kérdését megoldotta , feltornyosodott pénzzavarait rendezte, — a kormány vagy törvényhozás elvi elhatározása alapján foganatosítandó és várva-várt érdemleges munkálatok megkezdése késztetni fogják, hogy helyén esetleg tovább is megmaradjon. börtöneink szomorú voltát, semmint bűnügyi statistikánkat ecsetelték. Az 1848-ban felállított magyar felelős minisztérium kezdeményezéseit elmosták a bekövetkezett viharos események hullámai s hazánknak a mai modern értelemben vett bűnügyi statistikája, csak az ötvenes évekkel veszi kezdetét. Az ekként megindult adatgyűjtést a magyar alkotmánynak 1860/61-ben történt ideiglenes helyreállítása sajnosan ismét megszakitá s az 1867-ben felállított statistikai hivatal, az egész országra kiterjedő s egyforma alapokon nyugvó adatok birtokába csak 1873-ban jutott. Az 1880-ik év lezártával tehát, értekező nyolcz évre terjedő adatkészletet nyújt, mindenesetre elég bő és tanulságos anyag, hogy belőle hazánk bűnügyi viszonyait megismerhessük. Az adatok részletes ismertetését szerző, a bűnvádi nyomozások alapjául szolgáló feljelentésekkel kezdi s itt constatálja ezek folytonos növekedését, miből azon következtetésre jut, hogy ez emelkedő számokban főleg a bíróság és a bírói eljárás iránti bizalom jut kifejezésre, és hogy azok fontos hivatásuk tudatában meg is felelnek a bennük helyezett bizalomnak, abból is kitűnik, miszerint a hátralékok folyton apadnak és csakis a két szélső éveket hasonlítva össze, azt látjuk, hogy 1873-ban az összes feljelentéseknek 4212°/0-ka, 1880-ban ellenben csak 29,30°/o-a maradt elintézetlenül. A feljelentések száma különben csak inkább ügyforgalmi kimutatások és azokból fenyítő jogszolgáltatásunkra következtetéseket csak úgy vonhatunk, ha a feljelentések alapján megindított vizsgálatok eredményét is tekintjük. Mellőzve a szerző által közlött táblai kimutatásokat, csakis az azokból vont következtetéseket ismételjük és pedig a tárgy fontosságánál fogva, szó szerint: A feljelentéseknek tehát átlag csak 8°/0-ra intéztetik el eljárás nélkül míg 92°/0nál a vizsgálat rendeltetik el, amiből aztán 45 °/0 vád alá, illetőleg tárgyalás alá is kerül. Igaz, hogy e két adat nagy különbségében igazságszolgáltatási rendőrségünk szervezetlenségének, s tán tájékozatlanságának is van része, mert mint látjuk, a bűntett vagy tettes ki nem puhatolhatása miatt megszüntetett vizsgálatok is 15% és így elég nagy százalékban szerepelnek. Azonban még egyfelől némi vigasztalásul szolgálhat, hogy e tekintetben nem csak mi vagyunk így, de így van az még a legjobb rendőrséggel bíró álla-mokban is, mert hiába, a bűntettesek titokban marajdásra irányzott ösztönszerű törekvéseiből folyik, hogy a legtöbb esetben csakis előleges bírói nyomozások alapján lehet a valót kideríteni, és így igen sok esetben a legjobb vizsgálati rendszer és orgánumok mellett is, számos feljelentés mibenállása csak a vizsgálati eljárás megindítása után derül ki, másfelől az iránt minden esetre megnyugtatást nyújt a jelzett adat, hogy bíróságaink minden törvényesen lehetőt megtesznek, hogy a bűnös felfedeztessék s büntetését el ne kerülhesse. Egyébként nemcsak egyedül ezen arányszá- mokból ítélhetjük meg vizsgálati rendszerünk helyes vagy helytelen voltát, hanem igenis megítélhetjük és pedig főleg abból, ha figyelemmel kísérjük azon személyeket, kik vizsgálati fogságban kénytelenek be várni elítéltetésüket, esetleg felmentetésüket, ami egyúttal arról is tanúskodik, hogy mily figyelemben részesül a gyanúsított , de esetleg alaptanul is gya- núsított — állampolgár személyes szabadsága ? Oly országokban ugyanis, hol a személyes sza-badság fogalma nemcsak holt betű és a modern fe- t nyitó igazságszolgáltatás ezen legfőbb elve a népek életében már mintegy gyökeret vert, ott szinte ter- mészetes, ha a személyes szabadság megsértése alig , fordul elő. Hazánkban, mint sok másban, e téren is saját ,ságos állapotok uralkodnak, vagy legalább is ural-lkodtak, mert az 1848 előtti időkben a személyes szabadság jogát majdnem kizárólag csak a nemesség élvezete, alkotmányunk helyreállítása után pedig, a legújabb időkig egyedül bíróságaink bölcs belátása képezte minden biztosítékát személyes szabadságunk- nak. S e körülmények között nem is volna csoda, ha azt észlelnék, hogy a személyes szabadság fogalma nálunk lehető legrosszabb lábon áll. És valóban hallottunk is igen sok panaszt e tekintetben, így számtalanszor ismételtetett, hogy évenkint számos egyén féléven, sőt éven túl is fel- , reng merőben vizsgálati fogságban.. .... Sőt egy szakavatott tudósunk is foglalkozván e tárgygyal, a kö- vetkező jajkiáltással ítélte el összes vizsgálati rend-szerünket: »Mennyi idő- és munkaveszteség, meny- nyi gyötrelem a nem vétkesnek talált, mennyi időpazarlás és büntetéshalogatás a vétkesnek bizonyult egyének irányában.« Ezeket olvasva, szinte előttünk láttuk amaz ártatlan és bünfenyítő perekben meghurczolt szegény vizsgálati foglyokat és megdöbbenve kérdeztük, vájjon valók-e mindezek s ha igen, miért nem talál ez orvoslásra ? Most vigasztalódhatunk, mert látjuk és pedig kérlelhetlen számok által bebizonyítva, hogy a valóság korántsem ily borzasztó. A rendelkezésünkre álló adatok ugyanis, ha nem is teljes, de legalább is megközelítő képet nyújtanak, úgy a vizsgálati fogságban letartóztatott egyének számáról, mint a vizsgálat menetéről és a vizsgálati fogságban töltött időről, mindenesetre elég bő anyagot, hogy e tárgyban igazságos bírálatot mondhassunk. Mindenekelőtt adjuk tehát absolut számokban az egy év alatt fogságban vizsgált személyek számát százalékokban, melléjük iktatva azokat, kiknek fogságuk az év folytán véget ért és a kiknek fogsága az év végén meg nem szűnt. E szerint volt: 1813 23.364 87 19 12-81 Fenti számokból látjuk tehát, hogy a fogházban vizsgált személyek száma, csekély eltérésekkel ugyanaz marad, sőt egyes években határozott apadás is észlelhető. Az eddigi felvételek alapjául szolgáló statistikai kimutatásokból azonban sajnosan nem tűnik ki, az egyes vádlott személyek száma, s így nem tudjuk, hogy ezeknek hány százalékát képezik a vizsgálati foglyok; jövőre nézve ez iránt is tájékozva leszünk. Egyet mindazonáltal már most is hangsúlyoznom kell, mert úgy látszik, főleg az adott számos félreértésekre okot, hogy az e tárgygyal foglalkozók figyelmét kikerülte, miszerint az eddigi kimutatások szerint vizsgálati fogságnak volt tekintendő az úgynevezett előleges letartóztatás, valamint az első bírósági ítélet után, a jogerőre emelkedésig tartó fogság is, tehát nemcsak gyanúsított, illetőleg vádolt egyének szerepelnek e kimutatásokban, hanem első bíróságilag elítéltek is, mi természetesen egészen más világításba helyezi a vizsgálati foglyok számáról közlött adatotokat, és legalább is nem alkalmasak arra, hogy ezek miatt vizsgálati rendszerünket elitéljük, főleg ha azt látjuk, hogy évről-évre apad azon vizsgálati foglyok száma, akiknek fogságuk az év folytán meg nem szűnik. Csak a 8 évi időközt is tekintve, a javulás szembeszökő, mert míg ezek száma 1873-ban 18.07%-ot tett, 1880-ban már 12.81%-ra apad. Egészen alaptalan továbbá azon feltevés is, mintha az év végén fogságban maradt személyek, ki tudja mióta volnának már letartóztatva, mert köztudomású dolog és nem csekély gondot ad igazságügyi kormányzatunknak azon körülmény, hogy míg fogházaink a nyári hónapokon át majdnem üresek, a téli hónapokban annyira megtelnek, hogy alig képes a foglyokat kellően elhelyezni. Aminek okát szintén könnyen kitalálhatjuk, ha ugyan nem akarjuk, a vizsgálati foglyok sorsát minden áron borzalmas színekben festeni, kitalálhatjuk abban, hogy ma még kiválóan földművelő és munkás kezekben szegény ország vagyunk, s igy az év legtöbb szakában csak a nyomorék, vagy munkakerülő nem talál foglalkozást, mig a tél beálltával szünetelvén a mezei munka, bárki is nehezebben talál keresetet. — Beköszöntvén ez által sok helyütt a szükség és keresethiány, a bűntett elkövetését e hathatósan előmozdító inger, mi sem természetesebb, minthogy épen az év utolsó hónapjaiban és így december hó végével is, mikor a statistikai kimutatások lezárutnak, számos vádlott és így vizsgálati fogoly ügye még nem nyerhetett elintézést. De eneli ezek számát végre népünk és különösen földmivelő népünk azon talán másutt alig észlelhető sajátsága is, hogy számos, még a nyári hónapokban elsőbiróságilag ugyan elitélt de szabad lábon volt egyén, beadott felebbezését a tél beálltával visszavonja és ha ez nem volna lehetséges, önként jelentkezik, hogy kiszenvedje az első bíróságilag reá mért börtönbüntetést, nehogy esetleg tavaszszal, a mezei munkák megkezdtével legyen kénytelen gazdaságát ott hagyni, s a neki akkor oly drága és becses időt fogságban tölteni. Mindezen körülményeket ha figyelembe veszszük, nyilván valótlannak kell tartanunk azon állítást, mintha számos egyén féléven, sőt éven túl is fetrengne merőben vizsgálati fogságban. E mellett tanúskodik az is, hogy az egy hónapon túl nem terjedő vizsgálati fogságban tartott egyének száma folyton emelkedik, mig a huzamos ideig letartóztatottak száma folyton apad. Ha csak az első és utolsó évadait vetjük is egybe, szembeszökő a javulás, mert míg 1873-ban a vizsgálati foglyoknak 47,51%-a volt csak egy hónapon alul fogságban, 1880-ban ezek száma már 52,81%-ra emelkedik és ugyanezt látjuk, csakhogy megfordított arányban, ha a huzamos ideig tartó vizsgálati fogságot tekintjük. Ha még itt megemlítjük, hogy a vizsgálati fogság legnagyobb számát, a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetői szolgáltatják, akkor épen nem indokolt ezek sorsa felett olyannyira kétségbe esni, különösen akkor, midőn azt látjuk, hogy a vizsgálati foglyoknak alig 6%-a mentetik fel az elrendelt vizsgálat után. Ugyancsak a büntető jogszolgáltatás felismerésére jutunk, ha a perbefogottak számát és az ezek ellen megindított tárgyalások menetét és eredményét veszszük figyelembe. És itt azon körülmény, hogy egy két év kivételével folyton fogy a perbefogottak száma, mindenesetre bizonyítja, hogy bíróságaink igazságosan és lelkiismeretesen járnak el, mert habár a feljelentések legnagyobb részénél el is rendelik a vizsgálati eljárást, a perbefogatást mindazonáltal már csak bővebb megfontolás és legalább is alapos gyamokok alapján határozzák el. És ha daczára ennek a perbefogottaknak mégis átlag 29°/0-ra lesz felmentve és így messze elmaradunk Poroszországtól, hol a felmentések száma csak 13%-ra rúg, de legalább is majdnem egyformán állunk Belgiummal és Angliával, hol 25 illetve 286/-ra emelkedik a felmentések száma, miből kitűnik az is, hogy az annyi oldalról megtámadott és rossz hírbe hozott eljárási gyakorlatunkat párhuzamba állíthatjuk a külföld legmagasztosabb eljárásaival. Ezen főleg gyakorlati s kormányzati szempontból fontos adatok ismertetése után, áttér a bűnügyi statistika azon részére, mely társadalmi és morálstatistikai szempontból van hivatva különös figyelmünket magára vonni. Tagadhatatlan — úgymond értekező — hogy valamely nép erkölcsi hanyatlását vagy javulását mi sem jellemzi hivebben, mint a bűntettek számának emelkedése vagy keveredése és amennyiben ez már a bűntett miatt elitéltek számában is kifejezést nyer, adja a bűntett miatt elítéltek számát. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy átlag 23,044 egyén ítéltetett el bűntény miatt. És habár sajnosan tapasztaljuk, hogy a bűntény miatt elítéltek száma növekszik is, ezen tényből közerkölcsi állapotaink hanyatlására még nem következtethetünk, mert ennek megítélésére szükséges tudni azt is, vájjon az elkövetett bűntények a vagyon, emberi élet, közerkölcsiség stb. ellen vannak-e irányulva és vájjon a bűntények súlyosabb vagy enyhébb beszámítás alá eső nemei mutatnak-e emelkedést vagy kereskedést. E két viszony kutatása által szerző érdekesen kifejti, hogy a bűntények csekély növekedése daczára is közerkölcsi állapotaink nem sülyedtek és e fejezetet így végzi: »De ha mindenkit komoly gondolkozásra utal is a bűntények és különösen egyes nemeinek növekedése, úgy másrészt csak megnyugvást meríthetünk abból, hogy a bűntényeknek inkább csak az enyhébb beszámítás alá eső nemei szaporodnak, míg a súlyosabbak, különösen a gyilkosság, rablás esetei folyton apadnak. Ez állításomat igazolják a közlött és közlendő számok, de igazolja ezt a mindennapi életből merített tapasztalás is, s csakis a vak elfogultság állíthatná, hogy hazánkba a személy- és vagyonbiztosság ma roszabb lábon áll, mint állt akár csak egy pár évtized előtt, amikor a gyilkosság, utonállás, rablás napirenden voltak. Hiszen nem rég múlt időkben Szegeden kbr. bizt^qs^p^^flett^fgl. IMmtihoEk ° Felette érdekes anyagot nyújt szerző értekezésének azon részében, mely az elitéltek személyi és társadalmi viszonyait tárgyazza. Csak mutatványképen közöljük szerzőnek a tisztviselőkről és a földbirtokosokról szóló fejezetét: »Felette kedvezőtlen arányokat mutatnak a tisztviselők s szinte megdöbbenünk, hogy míg a tisztviselők az összes népességnek csak 0,52%-át képezik, a bűntetteseknél ez arány 1 46%-ra emelkedik. Igaz ugyan, hogy e csoportba nemcsak az állami, megyei és községi tisztviselők soroltattak, hanem a közszolgálatban álló oly egyének is, mint rendőrök, pénzügyőrök, pandúrok stb., kik legnagyobbrészt nélkülözvén a kellő műveltséget, hivatalos hatalom birtokába jutva, igen is könnyen visszaélnek azzal s ez által a hivatalos hatalommal való visszaélés bűntényének számarányát a tisztviselői kar rovására méltatlanul emelik, mert helyesebben ezeknek a »közszolgák« külön rovatába kellene soroztatniok. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a tisztviselők között is gyakoribb a bűntények elkövetése, mint annak egészségi viszonyok mellett lenni kellene. Ámde egészséges viszony-e az, hogy nálunk épen a hosszas és fáradságos előkészületeket feltételező közszolgálati pálya nyújt legkevesebb anyagi biztosítékot, még az aránylag legszerényebb élhetésre is ?! Egészséges viszony-e az, hogy a társadalmi szokások oly magatartást, viselkedést és külső megjelenést követelnek a köztisztviselőtől, mintha foglalkozása számára fényes vagy legalább megfelelő módot és eszközöket is biztosítana?! Egészséges viszony-e az, hogy például egy alantosabb tisztviselő, akinek legalább is tisztességes kabátban és fehérneműben kell hivatalában megjelenni, s nem bocsáthatja gyermekét sem mezítláb az iskolába: alig bír hivatala után annyi fizetéssel, mint amennyit az utolsó napszámos keres, aki elé azonban a társadalmi szokások semminemű igénynyel nem lépnek ?! Bizony nem egészséges viszonyok ezek! Sépen ezért nem ítélhetünk oly szigorúan, mint különben kellene ítélnünk, mert szomorú, de sok esetben nagyon is indokolható következetesség van abban, ha az általában szűken javadalmazott köztisztviselő nálunk előbb adósságokba merülve, majd lelkiismeretlen uzsorások által kifosztva, végül a sikkasztásig, csalásig vagy váltóhamisításig sülyed. Eszközöljünk tehát előbb egészséges viszonyt, s ezt nem lehet másképen, mint a köztisztviselők anyagi helyzetének méltányos javítása által. S ha ekként majd megszűnik a »létért való küzdelem« kényszerhelyzete s e mellé a szigorúbb és éberebb ellenőrzés által a csábító alkalom is elvonatik, — akkor teljes jogunk és okunk lesz a köztisztviselők ellen is a kérlelhetlen szigor mértékét alkalmazni. Az egyetlen fénypont, amely e sok árnyfolt között tündöklik, a földbirtokosok és tőkepénzeseknél mutatkozik. Ezek ugyanis, míg az összes népességnek 12-67%-át képezik, mégis a bűntettesek között csak 0'32°/o-kal részesek. Minthogy pedig a tőkepénzesek száma nálunk a földbirtokosokhoz képest elenyészőleg csekély, a kedvező arányokat csaknem kizárólag a földbirtokos osztálynak tudhatjuk be. És itt a legnagyobb örömmel constatálhatjuk, hogy ez osztály, amely pedig nemzetünk magvát képezi, megvan a maga hagyományos becsületességében és romlatlan tisztaságában s a bűntények tekintetében oly kedvező viszonyt tüntet fel, minél jobbat a legideálisabb álláspontra helyezkedve is, alig kívánhatunk.« Nem kevésbé érdekes szerzőnek a bűntettesek képzettségi fokáról, családi állapotáról, vallásáról stb. mondottak is, de helyszűke miatt ezek részletes ismertetését azon időre tartjuk fenn, ha majd ez értekezés napvilágot lát. Értekezését azon forró óhajtással zárja, vajha az elmondottakfelkeltenék jogászköreink figyelmét is, mert meg vagyok győződve, hogy ha ezek, belátva a bűnügyi statisztika szükségét, annak pontosabb felvételét és gondos feldolgozását ajánlanák: bíróságaink is több kedvvel és buzgalommal állítanák össze a kívánt kimutatásokat és nem hallanánk többé annyi panaszt a »létszámra« terjedő statisztikai tabellák ellen. Pedig megbízható statisztika nélkül egészséges igazságügyi politika nem képzelhető, a bíróságok hathatós támogatása és közreműködése nélkül a statisztika ezen fontos ágának sikeres továbbfejlesztésére nem is gondolhatunk.« ezeknek valyfogsága az év fogságban vizsgált személy folytán meg tűnt meg nem szűnt 1873 23.487 81 93 1807 1874 24.702 84 36 15 64 1875 22.432 86 52 13‘48 1876 19,981 84 §§ lg 06 1877 22.1417 8732 . 1268 1878 ^.’623 8668 1332 A tisza-eszlári eset. A nyíregyházi ,k.r iTr'Té’'”",szék, mint értés« , íiv i., 5st kiasatásanal decs, ik, a dadai holtry,, ui pizOujiiHiät időre elhalasztotta» Nyíregyháza, nov. 30. (Eredeti távirat.) főügyész távirati megkeresésére, a szakértők akayoztatása folytán, a dadai holttest kiásatása elhoztatott. Megyery vizsgálóbiró távollétében, Baryzsef aljegyző az érdekelteket erről táviratilag él Magyarország bűnügyi statisztikája. Dr. Jekelfalusy József nagyérdekű előadást tartott a tud. akadémia nemzetgazdasági és statisztikai osztályának mai ülésén. Ismertette hazánk mnügyi statisztikájának adatait, sokféle és jellemző oldalról világítva meg a fontos kérdést. Előadását a következőkben vázolhatjuk: Értekező körvonalazván a bűnügyi statistika czélját, feladatát, rövid visszapillantást vet annak történeti fejlődésére is és áttérve hazai viszonyainkra kimutatja, hogy nálunk léteztek ugyan az 1848 előtti időkben is statistikai kimutatások a rabok létszámáról és állapotjaikról, de ezek inkább tömlöczeink és G a m b e 11 a. A ville-d’avrayi eset óta ismét nagyon sokat beszélnek Párisban a volt dictatorról. Azt mondják, hogy a szerencsétlenséget nem véletlenül elsült revolver okozta, hanem más valaki és pedig egy asszony. Azzal is rágalmazzák Gambettát, hogy megunta életét és meg akarta lőni magát. Rochefort végre azt állítja, hogy dynamit-bomba állott boszúl annak a kezén, aki oly ügyesen tudta kitalálni az anarchisták összeesküvését. * A »Galois« egyik munkatársa, ki Mermeix-nek nevezi magát, nemrég egy előkelő vendéglőben ebédelt, s kihallgatott egy beszélgetést,amelyet egy franczia diplomata és egy külföldi követségi attaché folytattak. Az attaché azt mondá a franciának, hogy Bismarck rendelkezése alatt külön diplomatiai rendőrség áll, s csak ennek segélyével juthatott Skobelev leveleinek birtokába. E levelek mindenesetre elegendők lettek volna arra, hogy Gambettát Varzinban gyűlöltté tegyék. »Hát volt-e ő valaha is persona grata Berlinben?« Kérdé a franczia.— Erre az attaché a következőképen felelt: »1881-ig az exciotátor iránt közömbösséggel viseltettek, az ellenszenv iránta csak múlt év október havában támadt, amidőn Gambetta Németországba utazott. Rendkívül szeretett volna a kanczellárral találkozni, s többféle kísérletet ten hozzá közeledhetni, így többek közt Antonin Proust által kérdést tett Breichröder úrnál, de jó fogadtatásra nem talált. Ezen felboszankodva, Danzigon keresztül az orosz határra utazott és ott találkozott Ignatiev tábornokkal. E pillanattól kezdve Bismarck herczeg szigorúan ügyeltetett arra, minő viszony szövődik Belleville képviselője és a a pánszlávok között. Valahányszor Ignatiev Párisba jött, Gambettát mindig meglátogatta, s ugyanúgy tett tavaly februárban, Skobelev is. »De hát a levelek?« kérdé a franczia.— »Épen rájuk térek. Van öt, három Gambettától, és kettő .... tábornoktól (az idegen diplomata asztaltársának fülébe súgott egy nevet.) Gambetta első levele jelentéktelen ; van benne pár közönséges szinező mondás Skobelev tábornoknak a szerb tanulókhoz intézett beszédéről s végül azon óhajának ad kifejezést, hogy az »éleseszű hazafit« megösmertesse. Ők az első és a második levél megírása között találkoztak. Ebben Gambetta arról értesíti Skobelevet, hogy egy franczia tábornok rendkívül szeretne vele megösmerkedni. E levél állítólag így végződik: »Jó, ha ugyanazon egy ügynek katonái ismerik egymást.« Az utolsó levél a legfontosabb. Gambetta ebben a maga könnyed modorával nyilatkozik, beszél Ignatiev tábornokról, Oroszország czárjáról, különösen pedig a czárnéról, akiről szeretne valami közelebbit tudni, hogy mennyiben gyakorol férjének politikai gondolkozódva aan nő-e?« E levélről csak annyit, mondhatok írásának idejére vonatkozólag, hogy akkor kell, midőn Skobelev Francziaországból már elutazott.... tábornok levelei kevésbé fontosak. Az első néhány házra szorítkozik, a második olyan dolgokat tárgyal, melyeket szóval bővebben beszéltek meg ... Bismarck azonban dühös, dühös a Franczia és Oroszország között szőtt viszonyért, melynek, — hála érte Gambetta bukásának, — eredménye nem jön. Táviratok. Konstantinápoly, nov. 30. (Eredeti távirat.) Fuad tábornokot és társait följelentés alapján fogták el, amelyet állítólagos összeesküvésről kapott a szultán. Fuad pasát ki is hallgatták már. Szaid nagyvezir állását is ingadozónak tartják. A külügyminiszter bukását és a nagyvezir állása ellen intézett támadásokat Mahmud Nedim pártja művének tulajdonítják. Ahmed Vetik brüsszai volt kormányzó a közigazgatási visszaélések miatt bíróság elé fog állíttatni legközelebb.