Nemzet, 1883. május (2. évfolyam, 119-148. szám)
1883-05-28 / 145. szám
SzERKESZTŐISG: Barátok tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok-tere, Athenaeum-épület) küldendők. REGGELI KIADÁS Kiadó-hivatal : Barátok-tere, Athenaeum-épület, földiálmi • ! '■, - - a • u Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ás esti kiadás együtt: 1 hónapra .................... ~ . .. 2 fh 8 hónapra .......................... 6 * * hónapra .. .......................... lf . Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenként .. .. ................. 1 » II. évi folyam. Budapest, 1883. hétfő, május 28. 145. szám. Budapest, május 27. Nagy nap virradt ma fel Oroszországra. III. Sándor föltette fejére a czárok koronáját. Az egy hét óta tartó ünnepélyességek elérték tetőpontjukat. Keleti pompában ragyogott Moszkva. Mint a római imperatorok, diadalmenetben vonult Sándor czár a koronázási adtásra. Két világrész van a czárok városában képviselve: Európa és Ázsia. Keleti vasallusok, kirgisz, turkomán, cserkesz főnökök hirdetik jelenlétükkel az orosz birodalom világhatalmi állását kelet felé. Az európai udvarok küldöttei, Oroszország európai létéről tesznek tanúságot. Nincs európai uralkodó, kinek koronázásánál a világ annyi népe volt, vagy lesz képviselve, mint az orosz czár koronázásánál. Csak ha majd Viktória angol királynő utódját fogják koronázni, akkor gyűl a távol kelet és a messze dél Londonba, mint összegyűlt III. Sándor koronázásának alkalmából Moszkvába. Maga az egy hét óta folyó ünnepélyesség, utal Oroszország politikai missiójára, s ezt a missiót a czárok még sem értik meg teljesen, amint megértették az angol uralkodók. Anglia hivatása az, hogy a barbár világrészeket virágzó gyarmatokká, majdan mind megannyi angol állammá változtassa, mint azzá tette Észak-Amerikát. Afrika, Dél- Ázsia, Ausztrália az angol hivatás, s a civilisatio nagy hivatásának szintere. Oroszország hivatásának szintere északi és Közép-Ázsia, egész a török, perzsa birtokokig délre, az a roppant, sivatagok és gyönyörű vázok által képezett földrész, mely három földzónát foglal magában. A keleti világon Oroszország és Anglia úgy megosztozhatnának, mint a triumvirek a római birodalmon. Legfelebb egymással versenyezhetnének, míg a többi Európára nézve csaknem közönyös volna, mit csinál e két hatalom Ázsiában. S mind a kettő, a maga módja szerint, nagy szolgálatokat tenne a civilisatiónak. Oroszország különösen megnyitná Észak- és Közép-Ázsia elzárt vidékeit. Közvetítené ott az európai civilisatiónak legalább gyenge viszfényét. Rendhez szoktatná, vagy — ami oroszosabb — kiirtaná azon nomád törzseket, melyek a 7—8-dik századtól fogva ugyanazon műveltségi fokon maradva, inkább gátolják, mint előmozdítják a civilisatio terjedését. Oroszország, ha főleg ázsiai hatalom akarna lenni, lehetne a legnanagyobb, vitássá tehetné még Angliának ázsiai állását is. Oly hatalmat képezne a Visztulától, a Dontól az Oxusig és a Gangesig, a jegestengertől a Perzsa-öbölig, milyent Ázsia még soha sem látott, a melyhez képest törpe volt az asszír, babiloni birodalom együttvéve, sőt maga Róma uralma. De Oroszország csak mellékesen foglalkozik ázsiai hivatásával. Inkább néz nyugat, mint kelet felé. Európai nagyhatalom akar maradni, mely Ázsiában csak satrapaságokat tart. A szláv egység lehetetlen munkáját akarja elvégezni, ahelyett, hogy nagy keleti missiójának élne. Pedig ha Oroszország e missió érdekében hozza azt a rengeteg pénzáldozatot — a véráldozatról nem is szólva — melyet a slavismusra pazarolt, ázsiai hivatása, legalább félig már meg volna oldva. S mégsem fog e hivatása felé fordulni jövőre sem. A panslavismus bűvös eszméje fogva tartja. A koronázás ezen mit sem változtat. A tarka-barka keleti nép Moszkvából visszamegy Ázsiába, s Oroszország a régi marad. S nemcsak a politikai hivatás dolgában, hanem egyéb tekintetben is. A koronázásnak nincs sem kül- sem belügyi jelentősége. Amint a Kreml villamos napjai kialudtak, az ünnepélyek mámora elpárolgott, Oroszországban minden visszazökken a régi kerékvágásba. A koronázás nem alkotmányos adtus, nem von maga után parlamentet, népképviseletet, nem jelent a nemzet és az uralkodó közt szerződést, mint nyugaton s különösen Magyarországon. S e különbség is arra vall, hogy az orosz nép nem európai nép, Oroszország nem európai állam. A koronázás már a középkorban közjogi jelentőséggel bírt mindenütt a nyugaton. A feudalismus idejében jelentett pactumot a kiváltságosok és a fejedelem, ma jelent paktumot a nép és az uralkodó közt. De Oroszországba nem hatolt be a feudalizmus, a nyugati alkotmányos fejlődés ezen kiindulási pontja. Nincsenek meg tehát ma sem nála az alkotmányosság feltételei. Nincsenek meg a többi kelet-európai népeknél sem. Ha Oroszországban a geographia és ethnographia egyaránt teljesen lehetetlenné nem tenné is — amint teszi — a parlamentarizmust, egyedül ez előfeltételek hiánya meggátolná annak megvalósítását. Nem azt jelenti-e ez is, hogy a magyar keleti határon végződik Európa, s azontúl kezdődik Ázsia ? A koronázási adtussal kapcsolatos e második szempont is nem utalja-e Oroszországot ázsiai hivatására ? Európa és Oroszország közt nemcsak anyagi, hanem egyszersmind erkölcsi ellentét van. Nemcsak a Balkán-félsziget, hanem a civilisatió, állami és társadalmi organismus kérdéseiben is. Az orosz civilisatio, bármennyi nyugati sugarat nyelt el, nem nyugati civilisatio ; az orosz társadalom, nem nyugati társadalom; az orosz állam nem nyugati állam. A csökönyös moszkovitismus büszke lehet e különbségekre, s hirdetheti a kelet és a nyugat közti ellentétet. De mikor ez ellentét valóban létezik, ebből nem az következik, hogy Oroszország nyugati, hanem hogy keleti hivatást töltsön be. A moszkovitismusnak kiindulási pontja és czélja közt tehát kiegyenlíthetetlen ellentét van. Ez ellentétre élénk világítást vetnek és most a Kreml villamos napjai, melyek inkább Ázsiát, mint Európát világítják meg. Az események kényszere azonban előbb-utóbb valódi hivatásának útjára fogja terelni Oroszországot. Magyarország, mint a nyugat végvára, a valódi nyugati civilisatio közvetítője s az igazi alkotmányosság mintaképe lesz Kelet- Európában. Oroszország pedig feladva meddő nyugati szerepét, a civilisatióra nézve termékeny ázsiai hivatására adja magát, így megérthetné egymást Oroszország és Magyarország. Talán csak jámbor óhajtás, de kívánatos. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 27. Pál és Virginia. — Falusi történet. — (Befejező közlemény.) »Ti szeretitek egymást!«. .. Ezek a szavak csöngtek folyvást a fülükhez. »Ti szeretitek egymást!« kiáltá hozzájuk a rózsa viszhangja. »Ti szeretitek egymást!« intett feléjük kaczérkodva a délibáb. »Ti szeretitek egymást!« sugá nekik az erdőből idetévedt szellő. »Ti szeretitek egymást !« sugá a tovasiető folyó. »Ti szeretitek egymást!« beszélte nekik a mosolygó ég, a csillogó napsugár, a ragyogó tiszta nether. Minden, minden szerelmükről beszélt nekik most, mikor éppen a válás kínjai gyötörték lelküket. Az a láz, mely vérüket lángba bobta, az a tűz,mely lelküket emésztette,tehát szerelem volt! Szerelem! . .. Ezt a szót most hallották először és mégis olyan ismerős volt előttük, olyan édesen hangzott fülükben, mint egy varázsige, mely megtöri a lelket fogva tartó bűvkört. Igen, igen, ők szeretik egymást. . . — Hátha inkább itthon maradnék, kedves, jó anyám, szólt félénken Gergely, hiszen több hasznomat veszitek itthon, mintha idegenbe megyek és bérért szolgálok. Ti már törődöttek vagytok és------— Nem lehet, kedves fiam, neked egy évre el kell menned hazulról. A munkát majd elvégezzük mi valahogy te nélküled ebben az egy esztendőben. Mert hiszen csak egy évről van szó. És az idő olyan hamar elfut. Lám, a tisztelendő úr is azt mondta, hogy meg vagyon mondva a szentírásban: »A férfi elhagyja a szülői házat!« — Úgy ? Hát a tisztelendő úr is mondta ? — Az anya zavartan süti le szemeit. Elszóltam magát. — Az már más, ha a tisztelendő ur is mondta. Akkor hát csakugyan el kell mennem. No jól van. Isten neki! Nem bánom, elmegyek. És nehogy a nők előtt könyei kicsorduljanak, futásnak eredt és egyenesen az erdőnek tartott. Juliska követte. És itt a százados fák alatt, hol gyermekkoruknak legédesebb napjait töltötték, most egymás keblére borulva, hullajtottak keserves könyeket. A fák lombjai összesugtak-dugtak fölöttük és egy közeli ágon versenyt zokogott velük a gerlicze. — Én elhagylak Juliskám, egy egész évre hagylak el, de képedet elviszem magammal a szívemben, ahova az nagyon mélyen van bevésve. Ugye nem fogsz rólam megfeledkezni te sem ? — Hogy is beszélhetsz így, te rossz fiú, hát elfeledhetlek én téged ? hiszen minden fűszál azt fogja itt nekem beszélni, hogy érezte lábad nyomát; minden lomb te rólad suttog nekem ; a folyó vizében a te képedet fogom látni; a madarak rólad fognak nekem dalolni. És az anyák ajkain örökké csak a te neved fog lebegni, hogy szüntelenül a fülembe csengjen: Gergely, Gergely! Oh nem, nem, én nem tudnálak elfeledni soha, mert lelkem össze van nőve a tieddel, mint a melegség a tűzzel s ha ez kialszik, úgy a meleget is dermesztő hideg váltja föl. Az én lelkem is megfagyna, ha a te szerelmed tüze kialudnék... A fák lombjai tovább sugtak-dugtak, a folyó habjai gyorsabban suhantak tova s a gerlicze még panaszosabban zokogta kesergő bánatát... * Milyen fájó volt a búcsú, mennyi köny égette az arczokat s milyen nagy űr maradt a kis majorban Gergely után. A két anya nem merte vigasztalni a szegény leánykát, ki úgy tévelygett az erdő fái között, mint egy kis elhagyatott bárányka. Bejárta mindazokat a helyeket, hol együtt időzött vele s hova a legkedvesebb emlékek fűzték. Oh igen, igen, jól mondta ő azt: minden fűszál, minden lomb róla beszélt, a folyóban Gergely képét látta, s a maradarak az ő nevét foglalták dalba. És ő válaszolt nekik: — Oh mennyire hiányzol nekem, édes Gergely. Nélküled nincsen semmim ; veled volna mindenem. Hiszen te vagy nekem mindenem : testvérem, szerelmem, vőlegényem, boldogságom. Nagyon szeretem anyámat, a tiedet is nagyon szeretem, de mikor a te nevedet emlegetik, mikor azt mondják rólad: »fiam«, akkor még jobban szeretem őket. Az a szeretet, melyet te irántad tanúsítanak, jobban esik nekem, mint az, melylyel engem halmoznak el! — Miért is kell nekünk távol lennünk egymástól. Elhagyjátok ti madarak egymást, ha csak erőszakkal el nem választanak egymástól ? ... A madarak elhallgattak bús panaszára és apró okos szemeikkel bámulták, hogy halmozza el csókjaival azt a kis keszkenőt, amit Gergelytől kapott emlékbe. És az idő olyan lassan haladt. Szent-Mihály napjától Szent-Mihály napjáig kellett várakoznia vőlegénye visszatértére. Az évszakok olyan lassan váltották föl egymást, őszi a tél, telet a tavasz. A kikelet meghozta az erdő zöldjét, a kis madarakat, az éj tiszta derűjét, de az ő Gergelye még mindig késett. Hír is csak néha-néha érkezett róla, abból a kis tiszántúli városkából, ahol mint mindenes kapott szolgálatot. A város messze volt s csak nagyritkán vetődött onnan valaki ebbe a kis majorba, mely anynyira félreesett a világtól. Pedig milyen ünnepnap volt mindnyájukra, ha hirt kaptak róla. Gergely jól érzi magát, mindig rájuk gondol s alig várja, hogy már hazajöhessen. Oh, ők is reája gondolnak mindig, s ők még nehezebben várják hazajöttét. És eljött a nyár is. Hogy örült most neki Juliska! De nem az aratás miatt, mely gazdagnak ígérkezett, hanem mert közelebb hozta Szent Mihály napját. Juliska napról-napra nyugtalanabb lett, nem volt többé türelme semmihez, mindig ott barangolt a Tiszaparton, s leste az irányt, merről Gergely jönni fog. S minél közelebb jött a várva-várt nap, annál lázasabban dobogott szive s annál nagyobb izgatottság fogta el a viszontlátás örömére. ... * Gyönyörű szép őszi reggel, mikor a kis család a tiszai komp felé tartott, hogy Gergely megérkezését bevárja. A nap pazarul árasztotta sugarait s a messze láthatáron a délibáb űzte játékát. Űzhette. Nem volt aki ráügyeljen. Egy irányba nézett valamennyi: a túlparti országút felé. Arról kellett jönnie... És most hozzá fogtak a találgatáshoz. — Hajnali három órakor indult útnak. — Öt órakor érkezett Tárkonyba. — Hét órakor a gyendai pusztára ért. — Tíz órakor megreggeliz Szalókon. — Vagy talán nem is reggeliz, hanem siet hazafelé ! (Hiszen ők sem reggeliztek még ma a nagy öröm miatt!) — A déli harangszót Sülyön hallja meg és akkor egy órára már itthon lesz. — De bizony lesz már akkor három is, mire megérkezik, veti ellen a másik. Juliska homlokához illesztve tenyerét, néz a távolba és izgatott hangon mondja : — Minden perezben itt lehet! A két anya tovább felesel, Juliska pedig türelmetlenül barangol a folyóparton. . . A nap javában szórta le sugarait a földre, mikor Juliska magánkívül az örömtől, elsikolta magát: — Ott jön! Ott jön! — és egyszerre sírva meg kaczagva rohant oda a két asszonyhoz, akik szintén remegve az izgatottságtól néztek, az országút felé. Egész csoport arató nép közeledett azon a tiszai átjáró felé. — Látjátok, kiáltá Juliska ujjongva s tánczolva, ott van ii, most válik ki a többiek közül s felénk integet a kalapjával. Gergely! Gergely! Ránk ismertél ! Mi vagyunk! És a boldogságtól áthevülve, lelkesülten lobogtatta a kezében tartott keszkenőt. Majd kitárta karjait s magához akarta ölelni az egész láthatárt, mely az ő szerelme tárgyát magában foglalta. Berohant a révészhez, hogyoldja meg mindjárt a csónakot s keljen át gyorsan, gyorsan, mert jön a Gergely, az ő Gergelye!..." S olyan hosszadalmasnak tetszett neki az Öreg révész lassúsága, hogy maga sietett a csónakot megoldani, hogy még ezzel is közelebb hozza a viszontlátás boldogságát. A csoport élén Gergelylyel, aki vig kurjantással adta tudtára széles jókedvét — ez alatt elérte a túlpartot s Gergely szava áthallatszott a suhanó habokon is, a mint az átkelő révésznek odaszólott : — Hej, Pista bácsi, ne kímélje kend azt a lapátot, merítse meg jobban, sietős az utam nagyon... A csónak végre elérte a túlsó partot s az ott várakozók egymásután léptek bele. — Egy kicsit sokan is vagyunk erre a kis ladikra, dörmögé az öreg révész, talán jobb volna, ha ketten-hárman itt maradnának, inkább visszajönnék kendtekért. — Sok jó ember elfér együtt Pista bácsi! — De hátha majd inni találnak? — Köszönjük a szives jóakaratát, nem kérünk belőle. Mindnyájan helyet foglaltak a csónakban, ahol bizony csak szűkecskén fértek el. Az öreg révész nyugtalanul rázogatta fejét, mikor a sok emberen végigtekintett s dühösen kiáltott rá az asszonyokra: — Nehogy aztán csak a nyelveteket is megmozgassátok, mert akkor mindjárt felbillen a csónak. A kis család szorongó szívvel nézte az innenső partról a csónakot. — Istenem, istenem, sokan ülnek benne! szólt Gergely anyja, — csak valami bajok ne essék! — Ugyan, hogy is gondolhatsz ilyet, hiszen érti az öreg Pista bácsi az ő mesterségét, nem kell őt félteni. Juliska nem tudott szólani. Valami kínos nyugtalanság tarta fogva egész lényét. Csak szemeit emelte föl az égnek és a tekintet egy áhitatos ima volt... Csakhogy ezt az imát nem hallották meg ’ott fenn az égben — — — — — — __ __ Velőtrázó sikoltások szakiták meg a természet csendjét, és aminek a parton állók szemtanúi voltak, az széttépte lelküket, szívüket, éltük boldogságát. A csónak csakugyan nem bírta el azt a sok hogy ez a természetes és a civilisatio érdekeinek megfelelő viszony létre jöjjön. A francziák igen gyorsan s ismételve tapasztalják, hogy a »tengeren túli« hódítás politikája sem oly tövistelenül szerzi a borostyánt, mint ahogy azt nekibuzdulásaikban eleve hinni látszanak. A legújabb hir, mely a tonkingi expeditio útjába gördült váratlan nehézségeket mutatja, s mely egyszerre feltárja, mily áldozatokat követelhet minden ily kezdeményezés minden államtól, Francziaországban izgatóbban hat a kedélyekre, mint bárhol. Szerencsére, az izgatottság Francziaországban nem nyilatkozik hazafiatlan módon, s a kamara ma Riviére haláláról s a csapatát ért balsorsról jött hírek közvetetten hatása alatt, melyek annyira kihozták sodrából a tengerészeti minisztert, hogy még a hazáért elhalt jeles katona érdemeinek méltatásáról is megfeledkezett — e hírek hatása alatt, mondjuk, a kamara sietett egyhangúlag megszavazni a kormánynak az eleve kért hitelt, melylyel az abba a helyzetbe jut, hogy a megkezdett vállalatot eredményesen folytathatja s befejezheti. A képviselőház f. évi május hó 28-án, hétfőn déli 12 órakor ülést tart. A főrendiház, folyó évi május hó 28 án d. u. 1/3 1 órakor ülést tart. Péchy Tamás kitüntetése. A hivatalos lap mai száma közli: Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán, Péchy Tamásnak, az országgyűlés képviselőháza elnökének, a közügyek terén szerzett érdemei elismeréséül,l-ső osztályú vaskoronarendemet díjmentesen adományozom. Kelt Schönbrunnban, 1883. évi május hó 25-dikén Ferencz József, s. k. B. Orczy Béla, s. k. A megyék határainak partiális kiigazítása iránt újabb és újabb tárgyalások léteznek, s leginkább az érdekelt községek által, folyamatba. Mint lapunkat értesítik, legközelebb Nagy-Bun és Kis-Nyires, a megyék rendezése előtt Kővárvidékéhez tartozott s ez idő szerint Szolnok-Doboka megyébe kebelezett községek kérelmezik Szatmármegyébe leendő átcsatolásukat. Az ez iránti folyamodványt, melyben az átkebelezés iránti kérelem igen terjedelmesen van indokolva, gr. Teleki Géza orsz. képviselő már benyújtotta a belügyminiszterhez. A vallási- és tanulmányi alapok fölötti felügyelésre és kezelése ellenőrzésére kinevezett ideiglenes bizottság ma ülést tartott, melyen Szávy József elnökölt. A bizottság tagjain kívül jelen volt a bizottság új tagja, Berzeviczy Albert is. A mai ülés tárgyát egyedül a bizottság megalakulása képezte, miután Szlávy József személyében tudvalevőleg új elnök neveztettet ki. Haynad Lajos bibornok érsek ékes szavakban üdvözölte új méltóságában Szlávyt, ki szívélyesen mondott köszönetet. A honfoglalás éve. irta: Salamon Ferencz. (Befejező közlemény.) Lássuk most, minő történelmi okok szólanak a 894-ik év megünneplése mellett ? Görbe, tekervényes, tapogatódző után lehet ezen évhez jutni, szövevényes, homályos labyrinthus az egész hypothesis, s tán azért óvakodott a többségi vélemény belevezetni az ország közönségét, melytől puszta hitet kíván meggyőződés helyett. Nekem, ezen vélemény ellenesének kell vállalkoznom a hálátlan szerepre. A történelmi bizottság azon tagjai, kik befolytak a nevezett év meghatározásába, miből indultak ki, positíve nem lehet tudni, mert indokaikat semminemű ellenvetés által nem lehet nyilatkozásra bírni. De föl kell tennünk abbeli meggyőződésüket, hogy a bolgár háború megelőzte a magyarok bejövetelét, úgyhogy ha a magyarok 894-ben jöttek be, a bolgár háború nagyának lefolyása 893-ra tehető. Ez a hypothesis sem új. Az ötvenes évek elején a német irodalomban kapott ismét lábra Dümmler tekintélye által, miután Ritter már korábban szószólója volt. Teljességgel nem hibáztatnám, hogy egy német tudós után induljunk, ha mindjárt egy Dümmler is az, ki a magyar nemzetnek az ötvenes években való politikai szerencsétlenségét arra használta fel, hogy mint historicus a leggyűlöletesebben szóljon nemzetünkről. Miért ne tanulnánk ellenségünktől is ? Kivált a tudományban nem szabad igazat nem adnunk annak, ami igaz. De másfelől az, hogy a németek tekintélynek tartják a IX. század történetére a nevezett tudóst, teljességgel nem kívánja meg, hogy szavára többet adjunk, mint bárki máséra.1) Vizsgáljuk Dümmler nézetét oly elfogulatlanul, mintha egy névtelen ember s a magyarok legjobb barátja volna a szerzője. Ez a tudós többször állítja, mint bizonyost, hogy az a háború, melyet az Etelközben lakott magyarok a bolgárokkal viseltek, 893-ban folyt le, s magyarok 894-ben egy hadjáratra jővén Pannóniába, vissza sem térhettek régi bazájokba, a besenyők támadása miatt. Kénytelenek voltak mai hazánkban maradni. A tudományban magában az állítmány nem dönthet, csak az argumentumok. — S honnan veszi Dümmler az argumentumot ? Veszi azt Pa g chronologiájából. Van hát egy nagy tekintély Dümmler úr, ki egy másikra hivatkozik. Meg kell adnunk azonban, hogy nem pusztán ennek tekintélye által akarja elnémítani az ellenvetéseket, hanem Paginak számitásáról beszél, ki a bolgár háborút egész biztosan 893-ra határozza meg.2) Habár ez a pontosan számitó uraság 1727-ben tette is közzé illető munkáját, miért volna egy tudományos bizonyítás gyönge, csak azért, mivel régi ? Pagi idejében semmivel sem ismertek több kútfőt, mint napjainkban. Vizsgáljuk, honnan merítette állítmányát. Kizárólag a byzanti írókból. A bolgár háborúról írtak még Georgius Monachus névtelen folytatója, mint láttuk, aztán Theophanes névtelen folytatója, aztán Leo Grammaticus s végre Symeon Magister. Ezekre hivatkozik Pagi, ezeket tartja bizonyítékoknak Dümmler, sőt még Pauler Gyula is, ki ezt a theoriát csak kis részben fogadja el, emlegeti a kútfők túlnyomó többségét, midőn a fentebbi byzantiakban foglalt adatról van szó. Csakugyan oly sokan vannak, hogy képeseknek látszanak leszavazni még az egykorú tanút is, holott pedig senki sem tartotta őket egykorúaknak, hanem vagy félszázaddal a kérdéses esemény után élteknek. Pagi azt fedezte fel, hogy a nevezett írók említvén István patriarcha halálát, nyomban rá a bolgár háborút beszélik el. A múlt század tudósa ebből azt következtette, hogy ama halálesetet nyomban, még azon évben követte a bolgár háború. Minthogy szerinte István patriarcha 893. májusban halt meg, még azon évben folyt le a bolgár háború). Mindamellett tévedés volna azt hinni, mintha Pagi a számítás biztosságával se többet se kevesebbet nem engedett volna meg a 893-nál, s Dümmler nem egészen igazat mond, midőn ama tekintélyének ’) Dümmler »De Arnulpho Francorum« rege. »Berolini. 1852. Egy 204. lapnyi doctori értekezés. Ugyanaz »Über die Südöstlichen Marken des fränkiseken Reichs unter den Karolingern (795—907.) Egy 85 lapnyi füzet, levonat az »Archiv« X, kötetéből. s) »Das Jahr 893 stehtfest, nach Fagis Berechnung.« Dümmler i. m. 54.1. *) Critica Historico-Chronologica in universos Annales. Baronii. Antwerpen, 1727. (Folio) III. kötet az illető évszámokhoz. e részben erős meggyőződést tulajdonit. Mert, ha pár lappal tovább fordít Pagi művében, észreveszi, hogy a fuldai annalisoknak már általunk ismertetett előadása után 896-hoz részletesen mondja el ugyanő ugyanazt a bolgár háborút, — még csak nem is mentegetve magát a következetlenség miatt. De Pagi aligha volt következetlen, ő elődeit birálja, kik a bolgár háborút 889-re tették volt, — s úgy látszik, csak azt akarja szemek elé tartani, hogy az 893-nál előbb nem történhetett, — hanem későbben inkább. Pagira hivatkozni annyival kevésbbé volt helyén, mivel mindazon kútfők, melyet idéz, közkézen forognak, s az adat, melyre támaszkodik, nem valami eldugott helyen található meg. Dümmler 1852-ben azt a kérdést nem előbbre hanem hátrább vitte, mint ahol százhuszonöt évvel azelőtt állott. Mert már teljes positivitással állít valamit, ami egyátalán nem positiv adat, s amit 1727-ben nem is mondtak pontos kiszámításnak. Ő azzal sem éri be, hogy a bolgár háborút még 893-ban kezdesse meg, hanem egy füst alatt be is fejezteti. Mindenekelőtt ez a német tudós szemet hunyt egy körülményre, melyet bármely kor figyelmes olvasójának észre kell vóla vennie. Azt, hogy az elősorolt sok kútfő tulajdonképen csak egy és nő több kútfő épen Leo császár korára s épen a bolgár bábomra nézve. Ha Szabó Károly 1851-ben írván a bolgár háborúról, az azonosságra figyelmeztetett, Dümmler 1852-ben szintén megtehette volna 4). Sőt Szabó helyes combinatióval kitalálta azt is, hogy Georgius Monachus, Theophanes Continuatus, Leo Grammaticus egyező előadásai közül melyik az anya-textus. Ő az elől nevezettet vette annak, Georgius Monachus folytatója szerint közli fordításban a bolgár háború lefolyását. Azóta már kézzel foghatóan, szöveg-egybevetésekkel ki van mutatva, hogy Leo császár uralkodására nézve csak a Georgius Monachus neve alatti irat a történelmi kútfő, és se Theophanes folytatójának, se Leo Grammaticusnak, se végre Symeon Magisternek történelmi értéke nincsen. Ezek csak kivonatai a nevezett szövegnek). Mind Georgius Monachus folytatójának, mind a szöveg legtöbb kivonatának más gyengéi közt legnagyobb gyengéje a chronologia Rendkívül fukarok az évszámok kitevésében. Egyedül Symeon Magister az a compilatorok közt, ki sűrűbben tesz ki évszámot, — de ez rosszabb a semminél. Meglepően tévesek olykor évszámai s csak elvétve találók. 36 ellenőrizhető évszáma közül csak 10 talál, huszonhat téves. Leo 26 évi uralkodása idejéből hét téves és hét igaz évszáma ellenőrizhető.6) Az író nyilván maga combinálta az évszámok nagy részét, minden positiv kútfő nélkül. — De ezen lelkiismeretlen szolgálatnál meglepőbb az anyaszövegnek némasága az évszámokra nézve. Nagyon együgyűnek tűnik fel, ha nem tréfás ember az, ki levelét így végzi: »Kelt csütörtökön«, s se évet, se hónapot meg nem nevez. De mennyivel inkább oly krónikás, ki százféle eseményt fűz össze, tíz-húsz év történetén megy keresztül évszám nélkül, de olykor napot nevez meg. Elég legyen csak néhány találomra kiböngészett példa . Távol minden évszámtól Mihály uralkodása idejéből egyszer csak azt olvassuk: »Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén« processiót tartanak. Pár sorral alább: »Husvét elteltével a császár roppant sereggel Thrakésion tartományba ment. Hátrább : a napnak harmadik órájában a császár és Basilius visszatérnek a városba.« De se nap, se hó, se év ! S ismét : »Későn, pünkösd szombatján, a császár értésére adja Photius patriarchának, stb.7) Basilius uralkodásából a 3. fejezetben írja, hogy karácsonkor keresztelték meg István nevű fiát. A 4. fejezetben Szent Polyeuctus napján földrengés, mely rendkivül sok kárt tett. De a keresztelés, földrengés melyik években történtek, az titok. *) Szabó Károly »Kisebb történeti munkái,« I. 107. lap. “) Byzantinische Studien von Ferdinand Hirsch. Leipzig, 1876. Lapszámot nem idézek. Csaknem az egész munka ezt a thémát bizonyítja be. “) Ugyanaz, 352. 1. ’) Corpus Scriptor. Históriáé Byzantinae. Bonni kiadás. Joann. Contin. Symeon Mag. Georgius Mon. 828 — 831. lap.