Nemzet, 1883. június (2. évfolyam, 149-178. szám)

1883-06-01 / 149. szám

Melléklet a »Nemzet« junius 1.149-ik számához. A hunyadmegyei régészeti társulat évi közgyűlése. (Saját levelezőnktől.) Déva, máj. 30. A hunyadmegyei történelmi és régészeti társu­lat ma tartotta évi közgyűlését. A tagok igen szép számmal jelentek meg. Mint vendégek ott voltak dr. Benndorf bécsi egyetemi tanár két assistenstől kísérve, P­u­l­s­z­k­y Ferencz a nemzeti múzeum igazgatója, Szilágyi Sándor a budapesti egyetemi könyvtár igazgatója és E­m­i­c­h Gusztáv, a magyar történelmi társulat képviselője. K­u­u­n Géza gróf elnök nyitotta meg a köz­gyűlést, köszönetet mondva a tagoknak, kik tömeges részvétükkel bebizonyították, hogy az egylet alaku­lásakor tanúsított lelkesedés nem volt szalmatűz, nem csökkent, sőt ellenkezőleg gyarapodott. Érdekes volt az elnöki megnyitóbeszéd azon része, mely az egylet tevékenységének örvendetes eredményeit sorolta fel. »Nincs okunk panaszra — így szólt az elnök — mert ha vannak is, kik egyletünk működését ki­csinyük, vagy úgy tartják, hogy az ahhoz fűzött re­ményekben csalódtunk, és hogy czéljaink elérhetetle­nek , meg kell gondolnunk, hogy nem volt olyan a közműveltség előmozdítására irányult munkásság, melynek a közönynyel ne kellett volna küzdenie, nem volt a közjó előmozdítására irányult egylet, melynek ellenségei ne támadtak volna. Az olympusi istenek módjára győznek a halha­tatlan eszmék s az vívja ki a viadalmak legszebbikét, kinek győzelmét hosszú küzdelem előzte meg. Arethe templomához kietlen ösvény vezet, nem rózsás út. De nincs okuk csüggedni, mert működésünkért az elismerés nem maradt el egészen. A vallás- és köz­­oktatásügyi miniszter úr jelenleg is részesít kegyes pártfogásában ; a nekünk egy czélra törekvő társula­tok rokonszenvüknek többszörös jeleit adják, me­gyénk áldozatkészen támogat s sajtónk helyesli törek­véseinket. Hazánk nagynevű tudósai közül ime itt tisztelhetjük az anthropológiai társulat és történelmi társulat képviselőit, jeléül az irántunk való érdeklő­désnek. Még a külföldi szakirodalom is tu­domást vesz törekvésünkről s az archeológiat hódító hadjáratoknak egyik vezére, dr. Benndorf bécsi tanár is megjelent köztünk, igazolva ezzel azt, hogy egyletünk munkássága figyelmet keltett idegen iro­dalmakban. Dr. Trigier pl. a bécsi anthropologiai társulat kiadványaiban, Torma Zsófia tagtársunknak őstörténelmi kutatásait terjedelmesebben ismertet­te stb.« Az elnök ezután kimerítőbben szólt a Torma Zsófia által felásott tordosi leletekről és fejtegette az ezekben constatálható kisázsiai typusokat, melyek következtetni engednek arra, hogy a cultura milyen uton, mily irányban jutott a continensre. Az elnök felemlíté továbbá hogy a dévai múze­umnak legnevezetesebb tárgyairól a német archaeolo­­gia szintén tudomást vett. Dr. Torma Károlynak a bécsi »Epigraphische und Archaeologische Zeit­­schrifte-ban kiadott jeles értekezése utján, hogy dr. Goldzieher budapesti orientalistánk a várhelyi syr templom 3 isten nevét az elnöknek az 1882-ki közgyű­lésen felolvasott értekezése szellemében oldotta meg; hogy az egylet könyvtárnokának, König Pálnak a Mithrai templom faragványairól közzétett monogra­­phiája és a Téglás Gábor által talált bányász szobrok figyelmet keltettek és az utóbbiakat Keller, prágai tanár a müncheni »Allgemeine Zeitung «-ban nagy­­fontosságuaknak nyilvánította. A történeti tanulmányok körében dr. Sólyom Fekete Ferencz alelnöknek ez egylet kö­rében felolvasott értekezését a románság betelepedé­séről Hunfalvi Pál mint nagybecsű adalékot, ismert német művében kiemelte és részben fel is használta. Az egyletnek a természettudományok­­ körében kifejtett munkásságát, nevezetesen Buda Ádámnak ornithologiai értekezését is, elismeréssel fogadta az irodalom. Az érdekes beszédet a közgyűlés megéljenezte. R­é­t­h­i Lajos e megnyitó beszédet, mint for­mailag és tartalmilag nagybecsű tanulmányt, általá­nos helyeslés közt jegyzőkönyvbe vétetni ajánlja s indítványozza, hogy azon megtiszteltetés felett, mely magát az egyletet, elnökének a hazai tudományos társulatok elseje az akadémia tiszteleti tagjává tör­tént választása által érte, a közgyűlés jegyzőkönyvi­leg fejezte ki örömét, a­mi nagy éljenzések közt elfo­gadtatott. Most Kuun Róbert társulati titkár adja elő jelentését. Az egylet szellemi munkásságát eléggé jellemzik a nagyszámú választmányi és felolvasó ülé­seken tartott jeles felolvasások, melyekben kiváló részt vettek Torma Zsófia úrhölgy, dr. Sólyom-Fekete Ferencz, Tóth László, König Pál, Buda Ádám, Issekutz Antal, Kuun Róbert, Téglás Gábor.­­ A választmány sokat fáradozott a múzeum felszerelését illetőleg is, de ez nem sikerült, mert az asztalos czég, mely a munkát elvállalta, május helyett csak októ­berre ígérte meg a szekrények elkészítését.­­ A Hunyad megyére vonatkozó régi okmányok összegyűj­tését is megkezdte a választmány, de eddig csekély eredménynyel. Ellenben az ásatások sokat ígérőn in­dultak meg, főleg Vásárhelyen és Veczelen. Az előbbi helyen kitakartatott a Mithra tem­plom előcsarnoka, honnét igen érdekes Mithra lele­tek kerültek napfényre. A syr légió kitakart templo­mának helyét megszerzendő, a választmány intézke­dett a kisajátítás életbeléptetésére. A múzeum egyéb adományokon kívül gyarapodott a nagyági bányaércz- és kőzetgyűjteménynyel. A társulat első évkönyve a múlt év folyamán jelent meg, s a napi sajtó úgy mint a szakirodalom méltánylattal és dicsérettel fogadta. Ez évkönyv egy példányát Rudolf trónörökösnek ajánlotta fel a választmány, a­ki azt kegyesen elfo­gadta. A társaság költségvetése ekkér állapíttatott meg: Bevétel 3608 frt 92 kr., kiadás 1634 frt 44 kr. A társulat tagjainak száma jelenleg 478, kik közt van tiszteleti 21, alapitó 53, rendes 168 és pártoló 236.­­ A társulat tagjai közül elhalt 11, közölték gróf Bethlen István és gróf Bethlen Kamilló. Most dr. Sólyom Fekete Ferencz alelnök olvasta föl tanulmányát »Hunyadmegye helynevei­nek történeti fejlődéséről«. Az előadó kifejti, hogy az Árpádház uralma alatt sokféle harczok pusztították az itt megtelepedett magyarság zömét és az ennek helyébe beáramlott oláhság sietett a helyneveket át­alakítani, így Gönczágból lett Gonczága, Nagy-Ágból Nagyzág, Veremágból Vormága, Aranyból Uroj, mely neveket sok helyen a magyarság is elfogadott. Szemlét tartott ezután a vármegye egyes völ­gyei felett, kezdve a vulcáni szorosnál, melyet úgy látszik a magyar határőrséggel szállottak meg őseink. Egy a Kendeffi család birtokában levő ok­mány Nayakmezőt említ, melyből Cimpu­­- n­y­a­k lett. Ott volt Murilla vár is. Lépes püspök egyik oklevele Hril­ tanyát említ, melyet nem is tu­dunk elképzelni, hol lehetett. D­a­m s­u­s nevét Döm­­sön vagy Damsusnak találjuk a régi okmányokban. Zsigmond 1412-ben egy osztálylevelet ad ki, mely szerint Borvatviz mellett, V­i­z­k­e­ö­z nevű falu állott, mely később Hobiczává alakult. Ott van Úrik, mely Örök név alatt szerepel egy 1458-ban eszközölt be­iktatásban. Ohába Jibisel egy 1463-ban Prágában kiadott ok­levél szerint Sebeshely volt. A Kendeffieknek 1453- ban Hunyadi János által kiadott levél, a mai Valye Dilsit Havaspataknak nevezi. Ott vannak továbbá Gureny az egykori Sebestorok, Luszeny hajdan Malomviztorok. Holdatról a németirók azt akarják bebizonyítani, hogy Vorstadtból lett, de ezt Hasdadnak írja még egy 1306-beli okmány, mely azt is tanúsítja hogy ősi magyarság lakta a helységet. A Maros mentén fekvő Szuliget Hosszú­­liget volt; ugyanott Bezsány Bessenyő nevet viselt, Déva mellett van Brettyeán, mely Törzsökfalu volt s a mellett feküdt Kálmántelek. Lapuzsnyak a XVII. században Laposnyak volt. Hlye mellett Kujes Köves volt, Ülyesföly­vés. Csertésfalut (Báthosi Zsigmond oklevele szerint) Ujfalu-nak hívták. A Zarándban fekvő Kriscsov Körös­­cső­v volt. A felolvasó végül felemitt egy patakot, melyet még Róbert Károly alatt Kerekügynek hívtak és hogy itt sok helység visel Baranya megye helysé­gekével azonos nevet, minek pl. Földvár, Oszva, Öly­­ves, Szilva, Árki, Baja, Beliz stb. Ez éljenzéssel fogadott értekezés után a gyűlés 5 perczre felfüggesztetett. Még három értekezés volt: Téglás Gábor a bojezai és rudai aranybányászat­­izatról, König Pálé a Mytra cultus eredetéről és H­a­n­k­ó Vilmosé a dévai sót forrás vegyalkotásról, melyek hasonlag nagy tetszéssel fogadtattak, teljesen megfelelt. Barna 1861-ben lépett a főváros szolgálatába, s már előbb, 1848-ban mint honvédtiszt szolgálta a szabadságharczot. A főváros őt később fő­jegyzővé választván, hosszú ideig felette kedvelt fő­jegyzője volt a fővárosnak, midőn teljes joggal aspi­rálhatott már a tanácsnoki állomásra, a kijelölő vá­lasztmány által történt bizalmas felkérés következté­ben visszavette folyamodványát, s főjegyző maradt 1877-ig, mikor tanácsnokká lett. Elnök mind nagyobb megilletődéssel folytatá, hogy tanúja volt működésének, s az utóbbi időben rajta mutatkozott jelek oda mutatnak, hogy gyászos esetét elmezavarban követte el. Sértette őt s kínozta pl. némely hivatalos iratok eltűnése, egy pecsét elve­szése ; ezek felett tépelődött, elméje elhomályosult s megragadta a halált hozó fegyvert. Elnök ezután reszkető hangon, s kények közt azzal fejezé be beszé­dét, hogy a közgyűlés hangulatának vél kifejezést ad­ni, midőn e gyászeset felett legmélyebb fájdalmának ad kifejezést, indítványozza, hogy méltóztassék a tör­vényhatósági bizottság mély részvétének a mai jegy­zőkönyvbe beigtatását elrendelni (helyeslés), továbbá, miután úgy értesül a család köréből, hogy a boldo­­gultnak teme­tése szombaton délután leszen, méltóz­tassék a községi képviselőt a temetésen testületileg megjelenni. (Helyeslés.) Ezen indítványok egyhangúlag elfogadtatván, a közgyűlés a tegnapról visszamaradt tárgyak gyors elintézéshez látott. A szolg­ák ruházatához szükséges posztóneműek szállítása iránt kötött szerződés három évre meghosszabbíttatik. A »hajléktalanok menedék­helye« engedélyt nyert arra, hogy a fővárostól ka­pott telket 10,000 frtnyi jelzálogkölcsönnel terhel­hesse meg építkezés czéljából. Heuler vendéglős felfolyamodását járdafoglalási ügyben visszautasí­tották. Horváth János tanácsnok bemutatta több jótékony intézet segélyezése iránt a tanácsi proposi­tion A közgyűlés a hosszú sorozatot elfogadta, Bé­­key tanfelügyelő felszólalása után megszavazván a nőiparegyletnek is 300 irtot. A hajléktalanok men­­helyének W­e­i­s­z B. F. kétszer annyit óhajtott meg­szavaztatni, mint a tanács, mely 200 frtot hozott javaslatba, de H­o­r­v­á­t­h tanácsnok felszólalása ut­án indítványát visszavette, mert remény nyuttatott az elő­adó tanácsos által arra, hogy a népkonyha-alap ka­mataiból az ősszel, most is, mint más években része­­sülend az egylet. B a 11 a g­i Mór meleg felszólalása után a városi dijnokok segélyegyletét is elhatározták némi gyámolításban részesíteni. A Kárpát-egyesületnek a kárpáti mu­zeum felállítására 300 frtot szavazott meg a köz­gyűlés, a császárfürdői tó beboltozását elren­delték s a költségek 10,429 frtnyi fedezetlen részét az előre nem látott kiadásokra felvett költségvetési összegből határozták fedezni. A közmunkatanács átiratára, a kigyó-utcza ki­kövezése ügyében N­e­y Béla indítványára a közgyű­lés a tanács javaslata mellőzésével úgy határozott, hogy a járda asphalttal, a kocsiút pedig keramittal fog burkoltatni. Szőllősy István gyógyszerész azon kérelme, hogy a János-kórház közelében gyógy­tárt nyithasson, elutasító véleménynyel fog a belügy­miniszterhez felterjesztetni. A közoktatási miniszter leiratát a polgári isko­lák kereskedelmi tanfolyammal való kiegészítése ügyében véleményadás végett a tanácshoz utasítot­ták. A Göndöcs igazgató által hozott két csángó gyermeket nevelésre a közgyűlés elfogadta s érték 2 .200 forint nevelési dijat az évi költségvetések terhére elvállalt. A Hermina-mezei iskola 19,500 frtnyi átalakítási költségét megszavazták, a Ro­­mich-féle örökösökkel a kiegyezést jóváhagyták, mire a közgyűlés véget ért. A NEMZET TÁRCZÁJA. Május 31. Dósa György és az 1514-iki parasztlázadás. Az akadémia Lévay-féle pályázatán Deák Farkas »Csáky«-ja mellett dicséretet nyert Márki Sándor műve Dósa Györgyről és az 1514-iki paraszt­lázadásról.1) S a munkát olvasva, épen nem csodál­kozunk a felett, hogy a bírálók dicséretre érdemesí­tették. Szerző érdekes tárgyat választott s jó feldol­gozónak bizonyult. Gondosan utánuk járt az adatok­nak s éles kritikával egyeztette azokat, a mi pedig épen ennél a tárgynál a legkevésbbé sem könnyű fel­adat, mert azok nagyrészt pontosság nélkül szűköl­ködnek. Irálya kellemesen folyó s még a verselésben is ügyességet tanúsít, midőn az esemény két egykorú verses krónikása, Nagyszombati és Taurinus művei­ből egyes részleteket ízelítőül lefordít. Egészben véve el lehet mondani művéről, hogy részletesebb és sokban tisztább előadást nyújt a fölvett események­ről, mint eddigi történetíróink. Dósa György, az 1514-iki parasztlázadás hír­hedt vezére, székely családból származott, a makfalvi Dósák közül. Gyermekségéről, neveltetéséről semmit sem tudunk, kétségkívül olyan volt, mint általában az alsóbb nemesség azon részéé, a­mely a katonai pályát tűzte ki hivatásául, életmódjául. A vitézség, bizonyos lelki erő nem hiányzott ebben az osztályban, a maga korabeli úri modor sem volt teljesen idegen előttük, de azért még sem volt a maga korához mérve sem műveltnek mondható. Különösen az erkölcsi műveltség állott ez osztálynál alacsony fokon. Egyáltalában nem tartozott a ritkaságok közé, hogy a ki ma százados volt a király egyik végvárában, holnap elbocsáttatván, holnapután csa­patostul rablónak állott. Ily szereplés az, a melyben Dósa György nevével először találkozunk. Az 1507-ik évi medgyesi vásár alkalmából néhány szebeni keres­kedőt kiraboltak, a gyanú reá esett. Úgy látszik igen hirhedett lehetett, mert Héderfájai Barlabási Lóránt alvajda a szebeniekhez intézett levelében »Erdély nyilvánságos rablója« czímmel illeti: Rábizonyult-e Dósára e gyanú, szenvedett-e büntetést ? minderről semmit sem tudunk. Annyi azonban bizonyos, hogy később visszatért a tisztessé­ges katonai életre s 1514. elején a nándorfehérvári őrség egyik lovascsapatának volt hadnagya. Nándor-Fehérvár ez idő szerint folytonos érint­kezésben volt az ellenséggel. A törökök végvára Szendrő ugyanis igen közel volt, ráadásul a közbülső terület török szokás szerint pusztasággá változtatva. Egyik őrség katonái igen hamar találkoztak a másik­kal. S az érintkezés nem volt a legbarátságosabb. Baj­­vívások a két fél között napi­renden valának. Ily viszonyok közepette a személyes bátorságnak igen nagy volt jelentősége. Egy-egy bátor katona az egész szomszédságot terrorizálta. Ilyen volt egy Ali nevű szipaki bég, a­kit ezért a magyarok »Ördög bég«-nek neveztek. Ezzel alig mert valaki megverekedni. Mi­kor ennyire jut, egy végvárban egyszerre nagy em­berré lesz az, a­ki azt megteszi, a­mitől a többi fá­zott. Dósát is ez emelte föl. Midőn Ali ismét fölszó­lította a magyarokat, hogy vívjon meg közülök valaki vele, előállott és levágta. Ez esemény országszerte reá vonta a figyelmet. Mindenki azt hitte, hogy ime meg van az új Kinizsi. A közvélemény már látta, mint fog Dósa gyorsan emelkedni a legmagasabb állásokig, mert abban az aristocraticusnak nevezett korban nem volt lehetet­lenség a legalacsonyabb sorsból a legmagasabb állá­sokra emelkedés: Kinizsi mint molnárlegény kezdte s mint országbíró végezte. Dósa épen nem volt az az ember, a ki a maga érdemét csekélytette volna. Ajánló levelet kért a nándorfehérvári parancsnoktól s azzal fölutazott Budára elvenni jutalmát. Tette bizonyságául nem fe­ledte el, a kor szokásainak megfelelően, Ali levágott karját magával hozni. S a­hogy Budán fogadtatott, még inkább alkalmas volt a magát nagyra tartó, hiú ember elbizakodásának emelésére. Az egész főváros csak Székely György dicsőségét emlegette (Dósát ugyanis eredete szerint Székelynek nevezték, a­hogy a horvátokat, ráczokat nemzetiségük szerint Horvát­­nak, Rácznak,­ a király falut adományozott neki, pénzbeli jutalmat, kitüntető tárgyakat adott, s czime­­rét is bővítette. Ki csodálkoznék azon, ha ennyi di­csőség elszédíti az oly ember fejét, a­ki eddigelé ré­szint a végvárakban, részint rabló módra töltötte napjait. De kétségtelen, hogy a való élet realizmusa lehűtötte volna, ha az ő megjutalmaztatásával nem találkozik egy más esemény, a­mely reá, de általa nemzetünkre is végzetessé vált. Két évvel ezelőtt meghalt H. Bajazid szultán, a­ki az adott viszonyokhoz képest elég jó szom­szédságot tartott.­­ Helyét harczias hajlamú fia Szelim foglalta el, a­ki ugyan főleg Persiára és Egyptomra fordította figyelmét, de Magyarország felé is megkezdődött a harczias magatartás s még azon évben elesett Szrebernik. E körülmény Magyarországot nem csekély ag­godalomba ejtette. Ulászló háborúra készült s Ba­kács Tamás bibornokot megbízta avval, hogy a pápai udvarnál eszközöljön ki segélyt. De a jó békét inkább óhajtotta a háborúnál s midőn az 1513. augusztus­ban Konstantinápolyban járt Czobor Márton kedvező fogadtatásban részesült, készséggel hozzájárult a bé­kének megújításához. Mig Czobor békét hozott létre, addig Bakács is eredményről bedőlhetett: megnyerte a pápától az engedélyt, hogy mint apostoli szék követe, egész éj­szakkeleti Európában kereszteshadat hirdethessen, ennek érdekében bűnbocsánatot és egyéb egyházi kedvezményeket osztogathasson, sőt a pápa előre is pártütőknek nyilvánítja azokat, a­kik a tervelt keresz­teshad elé bármi gátat gördítenének. A pápa örült, hogy egy nagyhangú bullával lerázhatta a kötelessé­get, mely reá úgyis, mint a nyugati egyház fejére, úgyis mint arra, a­ki európaszerte »török adó«-t szedett, nehezült, Bakácsot pedig a reá ruházott óriási, bár csak látszólagos hatalom annyira elvakí­­totta, hogy nem vette észre, mikép a pápai bulla be­avatkozás a kérdéses államok belügyeibe s mikép ez csak papiros ajánlat é s nagy diadallal tért haza 1514. elején. Bakács nagy tekintélyben állott az udvar előtt. Ez annyira ment, hogy mikor Budára jött, Lajos ki­rályfi is kiment fogadására. Másnap nagy tanács tar­tatott. Bakács fölolvasta és megmagyarázta a pápai bullát s ennek megfelelően indítványozta a keresztes­had kihirdetését. Azt hitte, hogy egy ilyennel legalább annyit lehet megtenni, a mennyit Hunyadi és Kapisz­­tán vittek ki. Ez pedig az udvarra s az udvari pártra nemcsak azért lett volna fontos, mert a töröknek megmutatta volna Magyarország erejét, hanem azért is, mert a Zápolyával tartó nemességnek is megmu­tatta volna, hogy a király nélküle is tud nagy hábo­rút viselni. Nem volt az egész tanács egy véleményen vele. Részint az volt a kifogás, hogy a törökkel megkötött békét nem szabad megszegni, részint az, hogy a ke­resztesektől nem lehet hasznot várni. De Telegdy kincstartó, a nem harczoló párt vezérszónoka, kisebb­ségben maradt: az udvari tanács többsége meg volt győződve a már említett okon arról, hogy ez mily hasznos és olcsó háború lesz, a békeszegési ponton pedig könnyedén átsiklottak Bakács azon nyilatko­zatára, hogy nem lesz ez békeszegés, mert nem a ki­rály, hanem a pápa s általa Bakács fogja viselni a háborút. Telegdy legalább azt akarta kieszközölni, hogy ha búcsú hirdettetik is, ne a fegyveres részvétre, hanem pénzbeli adományokra történjék, de teljesen kisebbségben maradt. Az udvari párt urait egészen meghódította az a gondolat, hogy ők a sikeres há­ború bevégeztével Zápolya és az általa vezetett köz­nemesség felett diadalmaskodnak. Április 16-ikán volt húsvét vasárnapja. Szent Zsigmond templomában, a budai várban, tartatott az ünnepélyes isteni tisztelet, Bakács Tamás bíbornok végezte a szertartást, s maga hirdette ki a keresztet. Kezdetben nem sok volt az eredmény : április 24-én még csak háromszáz ember volt együtt. Nagy része volt ebben annak, hogy senki sem tudta, ki lesz a vezér. Már­pedig arra, hogy a nép tóduljon, oly ember kellett, a­kinek a neve zászló legyen. Népszerű ember nem volt több az országban, csak Zápolya János, de az is csak az alsó nemességnél, az udvar különben akárkire szívesebben bízta volna a vállalatot, mint reá. Egyébiránt az arisztokraták maguk is restelték volna, hogy ők a parasztság vezérei legyenek. Így jött Bakács arra a végzetszerű gondolatra, hogy a Pesten összegyűlő keresztesek élére az épen a fővá­rosban tartózkodó, s általánosan ünnepelt Dósa Györgyöt állítsa. Április hó 24-én már átadta neki a szentelt zászlót, s ünnepélyesen fölvarratta ruhájára a keresztet. Az új Kinizsy vezérsége megtette hatását, a nép most már tódult fölvenni a keresztet. Az efféle hadak rendes állományát a kicsapott diákokon, hely­­nélküli katonákon és csavargókon kívül nagy számú volt a művelt osztály is — oly papokat is látunk köztük, a­kik egyetemen is voltak. Mindezeknél azonban nagyobb számú volt a parasztság. A keresztesek számának gyors szaporultát a különben is csak élhetetlenségénél fogva kiváló kor­mány nem látta előre, s mikor látta sem tudott mit csinálni. Semmi intézkedés nem történt arra nézve, hogy a beállókat megválogassák, arra sem, hogy mi­helyt kissé nagyobb szám van együtt, az a végekre vitessék s ott a rendes csapatok mellé szoroztassék, a tömeg csak nőtt-nőtt. S még egy baj volt. A tömegben kezdtek nem a legörvendetesebb hangulat jelei nyilvánulni. Az urak, s általában a nemesség ellen kezdettől fogva nem voltak a legjobb indulattal, hangosan zúgtak el­­lenök, hogy ők élvezik az ország minden javát, de tá­vol tartják magukat, mikor arról van szó, hogy az a pogány ellenség ellen megvédessék. De ezen inkább erkölcsi fölháborodást nem sokára más váltotta fel. Hire terjedt, hogy az urak nemcsak maguk nem kel­nek föl a szent ügy mellett, hanem jobbágyaikat, a­kikre a mezei munkáknál nagy szükségök van, sem akarják ereszteni, sőt az eltávozottak otthon maradt családtagjai ellen is kegyetlenkednek, hogy amazokat visszatérésre bírják. A keresztesek boszút forraltak ezek ellen , fölü­ltették a vörös kakast házaikra, csű­reikre, néhol személyük ellen is kegyetlenkedtek. Csak ennyi kezdet kellett, a többi jött magától, a­mely paraszt ma megtámadta az A—i kegyetlen föl­des­urat, holnap a B—i ellen fordult, a ki alattvalói­nak jóltevője volt. Ezt látjuk minden alkalommal, mihelyt az alsó néposztály szenvedélyei féket veszte­nek. Május 14-ikén már Pest külvárosaiban is meg­kezdődtek a rablások. De mit csinált Dósa ? Ő nem volt arra elég em­ber, hogy megértse, hogy ilyképen a vezetése alatti nép demoralizálódik, ellenben tudta, hogy minden ve­zér neheztelni szokott azért, hogy csapatait kevesbbí­­tik. Ő tehát örült annak, ha a nép maga megtámadta azokat, a kik jobbágyaiknak a kereszt fölvételét meg­tiltották, maga is panaszt emelt a kormánynál ezek ellen s elégtételt kívánt. Ekkor azonban már más oldalról is történtek panaszok. A nemesség ugyanis követelte, hogy védes­sék meg a keresztesek ellen. Az udvar eleinte keve­set törődött e panaszokkal: a közel egykorú Veran­­csics és Heltai nyilatkozatai arról tesznek tanúságot, hogy a közvélemény szerint az udvar örült, ha a pa­rasztok egy kissé rá­ijesztenek a nemességre. De rövid időn be kellett látni, hogy a veszedelem sokkal nagyobb egy kis fajta ijesztésnél: a 40,000-re szapo­rodott pesti keresztesség már az egész társadalmi rendre is veszedelmessé kezdett válni. Május 15-ikén már rendelet ment a királytól Dósához, hogy több embert ne vegyen be s menjen csapataival Dalmá­­cziába, május 23-án a bibornok itt ez értelemben. Dósának azonban fejébe szállott már a dicsőség. Ő a­ki Nándor-Fehérvárt csak csekély csapatnak alá­rendelt hadnagya volt, azt képzelte, hogy midőn 40,000 embernek áll élén, senkinek sem tartozik en­gedelmeskedni. Szóval ugyan nem tagadta még meg az engedelmességet a királynak, de tényleg igen. Pest alatt hadosztályt hagyván Száleres Ambrus alatt, serege zömét Czeglédre vezette. Ott szervezte azt lázadó sereggé, különösen buzgón támogatva a vele levő alsóbb rendű papok által (ezek között kü­lönösen Mészáros Lőrincz tűnt ki), a­kik a főpapok elleni gyűlölettel eltelve a népet arról világosították fel, hogy mit sem árt a bibornok átka. Határozattá lett a heccz az urak ellen, s e végből átkelés a Tiszán, hogy az ott különösen nagy számmal levő keresztesek a fősereghez vonassanak, még a Duna-Tisza köz déli részén levőkért Nagy Antal alatt küldetett ki egy hadosztály. A keresztesek nagy része nem ugyan rokon­­szenvből az urak iránt, de veleszületett félelemből vonakodott eleinte, de Dósának — ha a mondának ■­ Dósa György és forradalma. A m. tud. akadémia ál­tal megdicsért pályamű. Irta Márki Sándor, Budapest, kiadja Ráth Mór, 1881. A főváros közgyűlése. A gyér számmal megjelent tagokat Ráth fő­polgármester üdvözölvén, tudomására hozta a köz­gyűlésnek azon megrendítő eseményt, melynek szín­helye ma délelőtt az uj városháza volt. Barna Zsigmonddal,aki hivatalában golyót röpített agyá­ba, — mind a főpolgármester a leglelkiismeretesebb, legügyesebb és szorgalmasabb tisztviselő szállt sirba ki azon bizalomnak, a melylyel a város felruházta, h­íre­k. Május 31. — Festetich György gróf hült hamvainak át­helyezése a molnári-i új sírboltba szűkebb családi ünnepélyességgel majdnem egészen csendben május 28-án ment véghez. A szertartást a feketére bevont szenttamási templomban Szabó apát végezte. Jelen voltak: a megboldogult özvegye, három fia, Festetich Taszilóné, Kinsky gróf és neje s a rokonok közül töb­ben, s a kerületi gazdatisztek. A gyászertartás után a holttest a molnári­i temetőben épült uj sírboltba vitetett át. Az uradalom erdészei, a főerdész vezetése alatt, sorfalat képeztek. A szertartás alatt a molnári­­szenttamási dalárda gyászdalt énekelt. A hatóságo­kat a vasvári járásbiró, szolgabiró és a városi jegyző képviselték a szertartáson.­­ Az írók és művészek társasága által rende­zendő párizsi utazás bizottsága a sok tudakozódás folytán kijelenti, hogy az utazásban csak a társaság tagjai s a társaság által meghívottak vehetnek részt. A társaság csak írókhoz, művészekhez és művésznők­höz intézheti meghívóit. — A Margit­szigeti tavaszi mulatság. Az orsz. nőképző-egylet által holnap, pénteken a Margitszi­geten rendezendő nagy tavaszi mulatság sorrendje, véglegesen a következőleg állapíttatott meg: 1. Katonai kettős zenekar. 2. Csillagvizsgálat a vízesés plateau-ján, szakértő tanár magyarázatai mellett, aki 1/a3-tól 6 óráig a napot és foltjait, 9 órától fogva: Jupitert,, és gyűrüködöt a lantban, a Geminit, Per­­seust s a csillaghalmazt, a tejút egyes részleteit magya­rázza. 3. Indus buzogány-gyakorlat a főherczegi kastély előtti téren, kezdete 6 órakor. 4. A bu­dapesti »Aczélhang« férfi dalegylet által, az al­só vendéglő előtti téren, 7 órakor telephon-össze­köttetéssel a következő darabok adatnak elő: a) »A völgyi rózsa«, kar Hermestől. b) »Balaton ta­ván«, keringő ifj. Fahrbach F.-től (Katona zene kí­sérettel) ; c) »Mariskám« és »Az én rózám takaros«, népdalok Knáhltól. 5. Halászlé, halászleányok jel­mezébe öltözött hölgyek közreműködésével, az e czél­ra felállított halász-sátorban, Balog zenekara közre­működése és szabott ár mellett. 6. A budapesti csó­nakázó egyesület versenye a hölgyek dijáért, mely két belső villás, palánkos, négy evezős hajóval fog megtartatni. Távolság 3500 méter, fordulás nélkül; indulás az újpesti kikötőből, czél a margitszigeti ki­kötő. Az indulást taraczklövés fogja jelezni. Kezdete 8 órakor. 7. Ködfátyolképek a felső vendéglőben, igen érdekes külön programmal. 8. Útvesztő a főher­czegi kastély előtt. 9. Este 9 órakor az általános ki­világítás kezdete. A Margitsziget felső és alsó part­ján nagy villamos világítás. Katonai zenekar felvonu­lása a sziget felső részére. Viziművek megindítása. 10. Bál czigányzene mellett. Kezdete 10 órakor este, az alsó vendéglő táncztermében. Szabad bemenet. 11. Telephon a főherczegi kastélyban állandóan. 12. Velenczei éj. — Halálozás. B­e 11 á­g­h Lajos, a fővárosi ka­tonai ügyosztály tisztviselője, ki irodalmi téren is működött és a ki harmadéve »Mi boldog pestiek« czimü népszínművével, a népszínház pályázatán di­cséretet nyert, hosszas betegeskedés után ma akart először hivatalába menni, midőn lakásán hirtelen rosszul lett és meghalt. — Szabó Dániel Kézdi- Vásárhely tiszti ügyésze, élete világában, 33 éves ko­rában elhunyt. — Az egri kaszinó junius hó 17-én fogja ünne­pelni alapitása ötvenedik évét. E napot a ka­szinó hangversennyel, közebéddel és tánczvigalommal szándékozik megülni. — Kórházi alapítvány. Mint lapunknak írják, gróf Stainlein Saalenstein Leontina, hontmegyei alsó-szemeréd községi lakos, közelebb egy ottan léte­sítendő kórház czéljaira,25000 forintos alapít­ványt tett. A kórház, az alapítólevélben foglal­tak szerint »Máriá«-hoz nevet visel s a Paulai Szent- Vinczéről nevezett apáczák szemerédi zárdájának tu­lajdonát fogja képezni, olykép, hogy a vallás különb­ség nélkül fölveendő betegek ápolását szintén e ko­lostor apáczái fogják teljesíteni. — Az alapítólevél, jóváhagyás végett, a kormányhoz már felterjesztetett. — A­mikado nagybátyjának útikönyvéből. Ari­s­z­u­g­a­v­a herczeg, a japáni császár nagybátyja, hosszú világutjából visszatért Japánba, s élményeiről naplót adott ki, miket ismerősei közt osztogatott szét. A herczeg a következőleg jellemzett pár nagy­várost és országot: »Bécs az egyedüli város, mely­ben jól lehet élni; a fényűzés itt nagy, a­nélkül, hogy a szabad mozgást akadályozná; az emberek szere­tetreméltók, a­nélkül, hogy tolakodók lennének. Oroszország oly borzasztónak tűnik föl előttem, hogy félek még rágondolni is, Berlin — sivár ka­szárnya élet, derű nélkül. Róma nem kellemetlen, de az emberek nagyon is ájtatosak. Amerika el­­rémítő, a lakosság önző szatócsokból áll. P­á­r i­s egyáltalában nem tetszik nekem. Grévy elnök na­gyon egyszerű, és az ember unja magát környe­zetében.« — Egy tót lap Jókai toastjáról. A turócz-szent­­mártoni »Národnie No­vine« nagy megelé­gedéssel s örömmel közli Jókainak, az evang. egye­temes felügyelő felavattatása alkalmából tartott ban­ketten, a tót papokra mondott toastját. Meg van ugyan arról győződve, hogy Jókai szavai­nak a politikai életben nem lesz semmi komoly következménye s hogy a tótok törekvéseikben to­vábbra is gátoltatni fognak«, de Jókai toastja mégis »elégtételül szolgál a panslavizmussal vádolt tót na­tionalistáknak.« (Jókai beszéde egyáltalában nem szólt azoknak, a kiket tót nationalistáknak szoktak nevezni. A szerk.) — Rovarkiállítás Párisban. Fölöttébb érdekes kiállítás fog megnyílni f. évi július hónapjában Páris­ban a Palais de l’Industrie (iparpalota) csarnokai­ban, a földmivelési minisztérium védnöksége alatt. A kiállítás tárgyai lesznek: 1. a hasznos rovarok, azok termékei nyersen és földolgozva, s e termékek föl­dolgozására való eszközök és gépek; 2. az ártalmas rovarok s azon eszközök és szerek, melyek ezek pusz­títására czélszerűeknek bizonyultak. A kiállítás ideje alatt insectologiai congressus is lesz, mely legkivá­lóbban a phylloxerával és a selyembogarakkal fog foglalkozni. — Kirándulást rendez a mérnök-és építész-egy­let június hó 4-én, a 3-án tartandó közgyűlés alkal­mából, a következő programmal: 1. A központi sze­mélypályaudvar , opera és műegyetem megtekintése. 2. Villásreggeli az egyesület helyiségében. 3. Az ele­vátor megtekintése. 4. Kirándulás külön hajón Er­csiig, a dunaszabályozási munkálatok megszemlélé­sével. 5. Estebéd Ercsiben. 6. Visszatérés hajón Bu­dapestre. Gyülekezés az egyesület helyiségeiben; in­dulás omnibuszokon reggeli 8 órakor. A­kik az egye­sület tagjai közül a kirándulásban résztvenni kíván­nak, e szándékukat az intézet igazgatóságával, legké­sőbb június hó 3-án, d. e. 10 óráig közöljék. — Strike a fiumei torpedo­gyárban. A fiumei Whitehead H. czég torpedógyárában, a munkások valamennyien beszüntették a munkát. Mérsékelt bér­emelést s különösen egy cseh mérnöknek okvetlen eltávolítását kérik, ki folyton »ármánykodik« ellenök. A munkások ragaszkodnak követeléseikhez, a­nélkül, hogy kihágásokat követnének el. — A phönixparki gyilkosok harmadikának ki­végzése. E hó 23-án végezték ki a phönixparki gyil­kosoknak harmadikét, Fagan Mihályt. Ezen fiatal gyilkos iránt éreztek legtöbb szánalmat úgy a biró, mint a közönség. A biró, mikor a fiatal patkó-kovács fölött kimondta a halálítéletet, hozzátéve, hogy fáj neki oly életet adni át a kora sírnak, mely erkölcsö­sen és tisztességesen kezdődött. Fagan a végzetes május 6-iki estén Fitzharrissal együtt kocsin hajta­tott el a parkból; ez bebizonyult, s erre az esküdtek halálra ítélték őt, daczára annak, hogy tanukkal né­mileg bebizonyította alibijét. Fagan a tárgyalás alatt látszólag magába szállt; alig pillantott föl egy­szer is. Halálitéletét fásultan hallgatta végig s az utolsó óráig megtartotta önuralmát. Kilmarnham előtt a megszokott jelenet folyt le. Mikor a kivégzést tudató fekete zászlót fölvonták, egy nő térdre esett, kezeit tördelte, s az olvasót imádkozta, melyet a tömeg utána imádkozott. Fagan testvére a falnak tá­maszkodott s keservesen sirt. Az irhoni alkirály jelen­leg a jutalom kiadásával foglalkozik. Farrel kap 1000, Kavanagh kocsics 250, Alice Kelly 500 font sterlinget. A két Careyt kisebb összegekkel fogják kielégíteni. Farrel és Kavanagh ki fognak ván­dorolni. — A halál előtt, Szakolczán f. hó 29-én nagy részvét mellett temették el az ottani közjegyző nejét, dr. Lux Albertné, született Wahle Eugenia asszonyt. Az elhunyt nő csak 31 éves volt. Gyógyíthatlan be­tegségben szenvedett nyolc­ hónapon át. Két hónap­pal ezelőtt a betegágyon azt az óhajt fejezte ki, hogy a zsidóhitről át akarna térni a katholikus vallásra. Férje nem ellenezte ez óhaj teljesítését. A fiatal nőt halálos ágyán megkeresztelték. A fényes szertartású temetésen a katholikus nőt zsidó férje és öt zsidó gyermeke kísérte az örök nyugalom helyére. — Szegény milliomos. Stone Amasa, Cleveland állam leggazdagabb polgára, ki egy millió dollárnál többet ajándékozott egy egyetem, egy ipariskola és egy öreg asszonyok számára való menház alapítására, folyó hó 11-én szívén lőtte magát, mert az álmatlan­ság kínjait nem bírta tovább elviselni. Stone egyszerű puritán családból származott és mint szegény ácsle­gény kereste eleinte kenyerét. De kitartó, leleményes, vállalkozó férfi volt. Vasúti- és hídépítészszé képezte ki magát. Vállalatainak kedvezett a szerencse és ő becsületes munka által milliókat szerzett. De a túl­ságos munka következtében oly ideges lett, hogy nem birt aludni. Ekkor visszavonult az üzlettől, nagy uta­zásokat tett, neje részéről a leggondosabb ápolást nyerte. De mind hiába, kinos állapota nem javult. Egy átvirrasztott éjszaka után revolverrel vetett vé­get életének. — Mentés életveszélylyel. E hó 27-kén, mint nekünk írják, Simontornyán a sebesfolyásu Sió-Kapos csatornában néhány fiú fürdött. Egyiket, ki nem tu­dott úszni, egy 15—16 éves gépésztanonczot, a sebe­sen rohanó ár magával ragadta. A már-már elmerülő

Next