Nemzet, 1883. augusztus (2. évfolyam, 210-239. szám)
1883-08-01 / 210. szám
Naptár. Szerda, augusztus 1. Nap kél 4 6. 39 p., nyug. 7. 6. 32 p. — Hold kél. 26. 26 p. reg., nyug. 56. 2 p. d. u. — Jupiter a Hold mellett hajnalban tűnik fel. R. kath. Vasas Szent Péter. Prot. Vasas Péter Görög-orosz. (jul. 20.) Illés próféta. Zsidó. (thamuz 27.) Miniszterelnök (belügyminiszter) fogad d. u. 5—6. Közmunka- és közlekedésügyi miniszter fogad délután 5 órától 6 óráig. Szabi testvérek hangversenye a Margit-szigeti alsó vendéglőben este 8 órakor. Az orsz. nőiparegylet sorsjáték bazárja nyitva d. e. 9—12 d. u. 5 — 11-ig (sugárút 43. sz.) Országos képtár az akadémia palotájában délelőtt 9 órától d. u. 1-ig. A technológiai iparmuzeum a kerepesi-uton d. e. 9 — 12-ig és d. u. 3—5-ig. Egyetemi füvészkert az öllői-uton délelőtt 7—12 és délután 2-7-ig. (Folytatását lásd mellékletünkön.) Törvényszéki csarnok. Socialista per. Az 1881. évi augusztus hó 21-én a Beleznay-kertben tartott munkásgyűlésen elmondott beszédek miatt a kir. ügyészség pert inditott három szónok ellen. E perben most hozott vádhatározatot a budapesti kir. törvényszék. A vádhatározat szerint Horváth János és Balogh László a btk. 172. § 2. pontjába és 173. §-ába ütköző izgatás és lázítás, Jackl József pedig a btk. 172. §-ának 2. pontjába ütköző izgatás miatt vád alá helyeztetnek. Az indokok szerint Horváth János beszédéből több kitétel ütközik a hivatkozott törvényczikkbe. Inkriminálva van továbbá Horváth Jánosnak az 1882. évi január hó 8-án a Buzalka-teremben tartott népgyülésen elmondott egyik beszéde, mely arról szól, hogy a vagyontalan osztálynak a vagyonossal szembe kell szállnia. — Jackl József, a Beleznay-kertbe egybehívott népgyülésen a vagyonos osztály ellen izgatott, mely szerinte a népek pánczél lapja, továbbá a papi osztály ellen. Balogh László asztalost egy Pozsonyban 1882. január hó 15-én tartott munkásgyülésen »Despotismus és Parlamentarismus« czim alatt mondott beszéde miatt helyezték vád alá. Balogh a parlament tagjait a nép zsarolóinak mondta, továbbá a nagy tőke lerombolására és a tulajdonjog intézményének erőszakkal leendő megsemmisítése lazított. A végtárgyalást a legközelebbi napokban fogják ez ügyben megtartani. Furfangos csalást követett el a múlt héten G.dimnok Fuchs helybeli tőkepénzes kárára. A dijnoknak pénzre lévén szüksége, minthogy állásánál fogva hitelre nem számíthatott, egy kinevezési okmányt hamisított s azzal elment Fuchshoz, ki 250 forintot adott neki kölcsön jó kamat mellett. Még a váltó lejárta előtt megtudta a hitelező, hogy G. maga írta kinevezési okmányát. A rendőrségnél tett feljelentés folytán G-t letartóztatták. G. rokonai kifizették a kárösszeget s az uzsorás visszavonta panaszát. A rendőrség azonban mit sem akart tudni a beszüntetéséről, mert nézete szerint nemcsak csalás, hanem a közokirathamisítás« is forgott fenn. A törvényszék csupán csalást látván fenforogni, a dijnok ellen a vád visszavonása folytán az eljárást beszüntette. Sajtóperek a Curián. Három sajtóügyet tárgyalt ma a kir. Curia sajtótanácsa Fabin y Teofil elnöklete alatt, mindháromban előadó Ocsvay Ferencz bíró volt. Az első Bácskai Nagy Julcsa színésznő ügye Bodon József, a »Gyöngyösi Lapok« szerkesztője ellen. A színésznő becsületsértés miatt emelt vádat a szerkesztő ellen. A szerkesztő Meleg Lajost nevezte meg az incriminált czik szerzőjéül. A magánvádló azonban tagadta Meleg szerzőségét, s tanukkal igazolta, hogy Meleg erre felbéreltetett. A tanúkihallgatás után a magánvádló beadta a vádlevelet Bodon ellen, ki kifogást tett, hivatkozott arra, hogy ő szerzőt állított. A sajtóbíróság azonban Bodon kifogásait elvetette. E határozat ellen a vádlott felfolyamodást adott be, de a Curia a végzést helybenhagyta, így az esküdtszék lesz hivatva elbírálni, valljon Bodon szerzője-e az incriminált czikknek. A második ügy a Joanovics György elleni sajtóper volt. Joannovics György a»Sibszki Narod«-ban Jerlics György temesvári diakont zsarolással vádolta. E miatt a kir. ügyészség vádat emelt. A tárgyaláson a vádlott beismerte, hogy czikke a valóságnak nem felel meg, a rágalmakat visszavonta és bocsánatot kért. A panaszos ezzel megelégedett de a közvádló, miután közhivatalnok hivatali kötelességeire vonatkozott a rágalom, a vádat fentartotta. A bíróság az eljárás beszüntetését rendelte el. A Curia az ez ellen beadott semmiségi panaszt elvetette, mert a sértett fél meghatalmazása oly ügyekhez is megkívántatik, melyek hivatalból üldözendők. A harmadik ügy a Schefffler Albin a »Volkswille« cz. lap szerkesztője elleni. Schefflert a sajtóbíróság engedetlenségre és bűntény elkövetésére való felhívás és bűntett magasztalás miatt 2 havi államfogházra és 300 főt pénzbüntetésre ítélte. Ez ellen Scheffler semmiségi panaszt adott be. A Curia a semmiségi panaszt elvetette, mert a vádlevél alakszerűsége ellen emelt kifogás nem való ; a tanuk kihallgatásának és több czikk kért felolvasásának mellőzése nem lényeges és az esküdtekhez intézett kérdések is a törvényintézkedéseknek megfelőleg tétettek fel. A tiszaeszlári eset tárgyalása. Eötvös Károly védő beszéde. (Vége.) És most engedje meg a tek. törvényszék, hogy áttérhessek azon kérdés vizsgálatára, melyet már beszédem folyamán érinteni bátor voltam: vájjon miként történhetett tehát az, hogy ily eljárással, az ügynek ilyen állása mellett, mégis ilyen per keletkezhetett ? Midőn a hullacsempészet meséje már megvolt, midőn mindazok, kik többé-kevésbbé valamely ürügy alatt belevonathattak,abba belevonattak, akkor a dolog végeredményében így állt a vizsgálóbíróság és közegeinek kezén: ötvenhét zsidó és 16 keresztény, összesen tehát 73 ember lett letartóztatva, nem mind Nyíregyházán, hanem itt és másutt, egy csomó ember rendőri felügyelet alá helyezve, a házjognak és levéltitoknak szentsége nem egyszer brutálisan megsértve és feldúlva, a távírói forgalom meggátlására könnyelmű kísérlet téve, a rituális gyilkosság vádjával az ország és Európa bekiabálva, hazánknak, egy nagy felekezete ellen mélységes izgatás, gyűlölet és megvetés támasztva, tíz-tizenöt vádlott egyén hónapok, évek óta vizsgálati fogságban, családjától elszakítva, igazságszolgáltatásunk és intézményeink becsülete a külföldön meghurczolva — Íme a vizsgálat működésének ez volt ekkori egyedüli eredménye. Hogy ezen eredmény miként állt elő, hogy a vizsgálat miként indult meg, arra nézve barátaim és védőtársaim már több irányban nyilatkoztak. Nyilatkozataikat ismételni nem akarom, nem fogom, csak meg kell jegyeznem azt, hogy egy nem egészen 4 éves gyermeknek, Scharf Samunak fecsegése volt ezen vizsgálatnak kiindulási pontja. Nem tehetem, hogy ezen kis részletről megemlékezvén, elismerésemet ki ne fejezzem azon járás szolgabirája, Jármy úr iránt, ki azon gyermekbeszédet, sőt az anyának Solymosi Jánosnénak bejelentését is komolyan venni józan eszével, hivatali állásával, kötelességével összeférőnek nem tartotta. Rábízta a községi elöljáróságra, ha mese, legyen mese, de ő kezét bele nem mártja. Tátját sem állta, mert nagy volt már az izgatottság, de tisztelt nevének, hivatalos tekintélyének pecsétjét rá nem ütötte azon eljárásra. Fájdalom, hogy egy törvényszék vizsgáló közegének kellett azon semmiséget, sőt ezen, épen a kisgyermeknek betanított terhelő gyanús dolgot komolyan venni. A múlt évi május 12-én, midőn ide terjesztette a községi vizsgálatot Farkas Gábor bíró uram, melyben megjegyzem, hogy férfi egy sem hallgattatott ki, hanem csupa kis leány és vén asszony. Az itt fungáló kir. alügyész azt látta az adtákban, hogy akár erőszakos nemi közösülés, akár ellopás és idegen kézre juttatás, akár megölés czéljából idegen erőszak által halt, illetve tűnt el Solymosi Eszter. Ez volt az első ominosus lépés, melyért nincs eset, hogy kimenthetné magát az itt fungáló kir. alügyész, mert sem az első feltevésre, sem a másikra, sem a harmadikra nézve azon adákban egyetlenegy jelenséget sem talált, hanem ráfogta, hogy akár erőszakos nemi közösülés, akár ellopás és idegen kézre juttatás, akár megölés czéljából történt erőszak által, eltűnt. A vizsgálóbíró május 16-án elrendelte a vizsgálatot gyermekrablás, illetőleg gyilkosság gyanúja miatt. Nem forgott fenn sem a gyermekrablás, sem a gyilkosságra nézve egyetlen egy jelenség sem. A lány eltűnt, elevenen látták 12 1 óra közt, de hogy gyermekrablás vagy gyilkosság történt volna, annak semmi nyoma. Május 22-én már a vizsgálóbíró, a bíróság elrendeli az összes ma is fogva levő vádlottak és még egy csomó embernek letartóztatását, azt mondván végzésében: »állítólag vallási czélból elkövetett gyilkosság« czímen. Itt jelentkezik először tekintetes törvényszék, a rituális gyilkosság gondolata, állítólag vallási czélból elkövetett gyilkosság, hogy ki állítja, az nincs az adókban, hogy a károsult, a sértett fél, hogy a fiscus állítja-e, az nincs megmondva. Mikor ez megtörtént, beavatkozik a parlament a dologba, beavatkozik a sajtó és beleviszik a közvéleményt a kérdésbe, pedig sem parlamentnek, sem a sajtónak semmi köze a dologhoz. Az ítélő vagy ítélni hivatott bíróság nézetének függetlenségét tisztelni kell mindenkinek, a koronától le egész a csapszékig. Ez az ügy azonban csapszéki tárgyalássá tétetett, de nem a tiszaeszlári sakterek ellen, — hiszen ha csak azok ellen tétetett volna! — hanem létetett a világon létező összes zsidók ellen. Az antisemitismus összes erejét központosította e körül az ügy körül és ha beszél is a magánvádló úr a fél világról és nem tudom miféle pénzről, mondhatom, hogy az a fél világ meg az a sok pénz nem csinálta azt, hogy a tiszaeszlári zsinagóga kapujában támadtassék meg a világ, összes zsidósága, hogy onnan támadtassék meg Saul és Jefte, és onnan támadtassék meg, mint a magánvádló úr tette, még maga Jehova is, aki szerinte nem szeret, hanem csak haragszik és gyűlöl, hogy annak a zsinagógának a kapujában támadtassanak meg a zsidók szent könyvei, melyek nekünk keresztényeknek is szent könyveink, és hogy onnan hirdettessék az a féktelen, az az ádáz gyűlölet minden ellen, ami zsidó, akár magyar, akár nem magyar, akár birtokos és gazdag, akár szegény, és hogy kiadassék a jelszó, hogy Magyarországot meg kell menteni a zsidóktól. Azt mondja a magánvádló úr, hogy Európa zsidósága vagy hatalma, nem is emlékszem hogyan mondta, mozgásba jött a sakterek érdekében. Nem. Én nem láttam, hogy mozgásba jött volna. Igenis érdeklődés utóbb volt, de volt akkor, amikor egy lelkiismeretlen sajtó és lelkiismeretlenül felizgatott közvélemény az összes zsidókat tette felelőssé egy állítólagos gyilkosságért, amely hogy elkövettetett volna, még be sem volt, máig sincs bebizonyítva és amikor az összes zsidóságot tette felelőssé, akkor igenis erkölcsi kötelessége lett volna az összes zsidóságnak talpára állani és tiltakozni az ellen és elkövetni a törvényes becsület útján mindent, egy ily irtóztató vádeljárásnak a meggátlására. Ha nem tette a zsidóság, ha nem tette volna : gyalázat a nevére! Ha megtette ezt, s a menynyiben megtette , becsületére válik, mert nevét, múltját, becsületét, vallásának tisztaságát védelmezte, hogy ilyen szenynyel ne mocskoltassék az be. Mert minden felekezet — nemcsak a zsidók — azt tette volna annak a helyén, sőt sokkal többet tett volna. A sajtó kimondta a gyilkost, mielőtt a gyilkosság be lett volna bizonyítva, napról-napra irtóztató czikkek jöttek, melyekben minden vádlott, minden sakter oly egyénként le lett írva, hogy vérszomjazó szemekkel, miként várja szűzleány-áldozatát, miként feni kését, miként gyilkolják, miként veszik vérét, miként dobzódnak a szűzleány vérével. Szemközt állíttatott a zsidó sakterrel, a szenynyessel, a piszkossal, az emberevővel, az embervért ivóval, a gyilkossal: a szenvedő anya és annak képe glóriába foglalva, hogy a keresztényben és emberben, minden emberben rejlő s boszut lihegő hiénavérnek utolsó cseppje is boszuért kiáltson az égbe. És mikor történt ez ? Akkor, mikor még a bíróságnak nem volt módjában, hogy igazságos és hatalmas szavát hallassa ez ügyben. És miért történik ez ? Azért, hogy akasztófára juttassanak olyanok, kik ellen a bíróság még nem tudott összeszedni egy jottányi bizonyítékot sem. Megtámadtatok maga a védelem; barátom és védőtársam Funták Sándor előterjesztésének első szavaiban megemlékezett erről. A társadalomnak nem ismerem szentebb jogát, mint a védelmet. Mikor Istennek szolgája a haldoklót meggyóntatja, mikor a tudományoknak bajnoka, a halálos sebesültnek sebeit bekötözi, és mikor a jogász és emberbarát, az ártatlanul vádoltakat, vagy a bár bűnösöket is törvényesen védelmezi, akkor sem az Isten szolgájához, sem az orvoshoz, sem a védőhöz, bűnös, szennyes kézzel hozzányúlni nem volna szabad. Irtassák ki valamely népből vagy nemzetből a védelem jogának szentségébe vetett hit, legyen közzsákmánya az az intézmény, amely a maga szentségében épp oly magasan áll mint maga az igazságszolgáltatás, és mely éppen sokszor a vádlottaknak utolsó a menedéke, akkor majd meglássa magán vádló úr;nem igazságszolgáltatás lesz többé azon népnél, azon nemzetnél, hanem a szenvedélyeknek gonosz embertelen, becstelen és szennyes játéka, akkor nem a bírónak lelkiismerete szabja meg az igazságot, hanem a felzaklatott tömegek szenvedélye, és akkor nem lesz a kérdés, hogy a mi az enyim, az az enyim maradjon, és a mi tied legyen a tied, hanem akkor az lesz a megolldás, hogy a mi a tied, az legyen az enyém, és ha ez nem megy sima kézzel megy gyilokkal, és üszőkkel. Voltak idők, nemzetünk történetében, midőn a védelem joga megszorittatott. De azok az idők szomoru idők voltak. Legjobb hazánkfiainak kihullott , vére jelzi azokat a nyomokat, melyek azon idők emlékezetéhez vezetnek. És itt egy lelkiismeretlen izgató tömeg nem irtózott vissza attól, hogy magát a védelmi jog szentségét megtámadja, nem azt mondta, még a támadás is álnok volt, — nem azt mondta, hogy a védelmi jogot korlátozni kell, hanem amely bűnnel alaptalanul vádolta a vádlottakat, azon bűnténynek minden utálatát akarta rákenni magukra a védőkre, és nem volt ember, aki ne bántalmaztatott volna a gyanúsítások legudokabb nemével : a megvesztegetéssel. Azon sajtó előtt meg volt vesztegetve a tudo- mánynak, a közéletnek minden bajnoka, azon sajtó előtt, a nemzet képviselőtestületében is alig volt már ötven ember, aki nem a zsidók zsebében lett volna. — Hozzászóltak a kérdéshez nagy elmék, nagy jellemek, korszakunknak fényes büszkesége: Renan, Hugo Victor, Kossuth Lajos és ha nem mondta is ki nyíltan a sajtóban, — mert talán nem merte, — de terjesztette némely antisemita a nép közt még azt is, hogy egy Renan, egy Hugo Victor egy Kossuth Lajos is meg van a zsidók által vesztegetve. Idáig fajult el az az eszme és az az irány. Nem! Sem eszme, sem irány. Egyszerűen vak, buta szenvedély. Idáig fajult el, hogy nem volt előtte már szent semmi sem. — De megvolt ennek a maga czélja, megvolt ennek a maga rendszere. Czélja volt terrorizálni a bírákat, czélja volt terrorizálni a vizsgálat közegeit, czélja volt terrorizálni a sajtót, hogy a terrorizmus nyomása alatt minden féktelenséget el lehessen követni a zsidók ellen, hogy Eszláron ki lehessen fosztani templomukat, beszennyezni szentségüket és az ország minden részében piszkolni, a gyűlölet,a megvetés sorába letiporni lehessen őket, és az ország egyik másik részében éjjel nappal neki lehessen rohanni a boltoknak, hogy ki lehessen azokat rabolni. Ez volt a czélja és a terrorizmus ezen napjaiban folytattatok a vizsgálat tovább. Hogy rituális gyilkosságot akartak kisütni, nemcsak világosan benne van a hivatkozott végzésben, hanem amint védőtársaim és barátaim nem egyszer hivatkoztak rá, azért lett a peéri akta is megszerezve. De megszerezve lett nem a törvényes ítélet, nem az első-, másod- és harmadbíróságnak az ítélete, mely legalább hű képét nyújtotta volna annak, hogy minő bolondság történt akkor. Nem az, hanem megszerezve lett egy szegény együgyű lelkipásztornak a maga beata simplicitásával, matriculába bevezetett képzelődése az úgynevezett peéri rituális gyilkosságról, ez lett megszerezve, hogy kirívó színben legyen feltüntetve a rituális gyilkosságnak történeti bizonyossága, de nem csak ez, hanem beküldetett ide a vizsgálóbíróhoz, — mert a vizsgálóbiróság itt — megjegyzem, csaknem minden szennyes feladás letéteményesének tekintetett s azért özönnel jöttek ide a névtelen levelek, és a rituális gyilkosságra vonatkozó felvilágosítások, beküldetett ide, gondolom, a budapesti postáról a receptum, hogyan kell készíteni kóser lisztet, és hogyan kell készíteni az áldozó lisztet keresztény szüzek vérével. Itt van a vizsgálati iratokban az iratjegyzék 90-ik tételszáma alatt, s abban következő foglaltatik: — nem olvasom el mind, mert a t. törvényszék becses figyelmét nem akarom ilyen haszontalansággal fárasztani. Az áldozó liszt készítése ártatlan keresztény szárított vérének vegyülékével történik. Rendesen szüzeket választanak a Talmudnak azon tana szerint. Az eretnekek a keresztények legjobbikának vedd vérét. Az igaz, hogy ez a Talmudban nincs .A jelenlevők a vérből haza is visznek, mivel a küszöb körül a falat befrecskelik mi tekintélyüket növeli. Az áldozatot összedarabolják, ki-ki egy részt elás, vagy más módon eltüntet«, íme ilyet küldtek ide a vizsgálóbíró úrhoz s az rávezette »figyelembe vétel végett a vizsgálati iratokhoz létetik«. És nemcsak figyelembevétel végett, hanem a mint fel lett az már egy alkalommal olvasva, a vizsgálati iratoknál egy végzésben világosan kimondja, hogy mindinkább világossá válik, hogy Solymosi Eszter holttestét is eldarabolták és különböző helyeken ásták el. És e nézethez hozzájárul a főügyészi helyettes. Pedig miért vált az eldarabolás bizonyossá ? Látta valaki ? Nem senki. Mondta valaki, hogy megtalálták egy darabját? Nem, abból egy morzsát sem. Hát mire alapította a vizsgálóbíró azt, hogy szétdarabolták ? Itt van a reczeptum, hogy az áldozatot szétdarabolják és abból kikiálás egy darabot. De még ez sem elég jellemzésére a vizsgálati eljárásnak és azon szellemnek, mely a vizsgálat közegeit vezérelte. Egy esetet mondok el a vizsgálati aktákból. Nagyon ajánlom a magán vádló úrnak is, tanulmányozza azokat, mert sok tanulság van azokban. Ezt a szerencsétlen vádlottat, Braunt egy napon elfogják, házkutatást tartanak nála és találnak nála egy kis papirosban valami vörös port és arra rá van irva: »Krachmet-Blüh.« A vizsgálóbiróság és közegei a szót nem értik. Ballagi szótárában nem találják, a Talmudban hiában keresik, nézik a port, színe veres, csaknem mint a vér, szagolják, ízlelik, bizonyosan keresztény vérnek, szűzlány vérének kell lenni, megkérdezik a gyógyszertárost, mint szakértőt, mi lehet ez ? És hogy csinálják-e és hogy árulják-e ezt a gyógyszertárban ? Mert Braun kihallgattatván, azt mondta, hogy ez vércsillapító, elállító por, és a gyógyárban árulják, ő is ott vette, de neki, a sakternek el nem hiszik. Megkérdezik a patikában, a patikáros mond jót vagy rosszat, de neki sem hisznek, hanem felküldik a port az országos művegyészhez, megkérdezve mi ez ? hol veszik ? miből készül ? a neve mi ? mit jelent ? mire használják? és ott van az iratok mellett dr. Felletár Emil országos művegyész véleménye, hogy az bizony nem egyébb, mint gyanta, porrá törve, valami olyan formaszerű, amivel a czigány a hegedűvonóját keni (Derültség a közönség körében.) Veres azért, mert olyan a természete, hogy veres. A neve Drachenbluth a gyógyszertári neve: sangvis draconis és hajdanában és most is használják sebzések alkalmával a vér elállítására. Igaz, hogy a vizsgálóbíróság nem sietett ezen országos művegyészeti véleményt a hírlapokban köztudomásra hozni, mert a magyar nemzet, a mi jó magyar népünk, bármiként izgassák és gerjeszszék fel benne a szenvedélyeket, annyira mégsem izgatható, hogy józan eszét egészen elveszítse, hogy mikor ily comicumot lát, észre ne vegye, hogy miként componálta a vizsgálóbíróság a rituális gyilkosság egész meséjét. Névtelen levelek, mint depositumok találtattak a vizsgálóbiróságnál. Az örösi postáról bejelentik neki — és ez jellemző, hogy hova tévedtek el az elmék, — hogy a nyíregyházi rabbi levelet írt Lichtmannak s hogy ezt a levelet taligás vitte ki. Hogy levelet írjon a rabbi Lichtmannak és ezt taligástól küldi ki, ez nem valami feltűnő dolog. Ehhez joga van minden embernek, sőt arra is joga van, hogy a levelet valami Kostyisovszky nevű nyíregyházi taligással küldje el. Vogy de azt nem nézi a vizsgálóbíró, hanem megidézi a taligást s egyenesen kérdi, hogy: »Igaz-e, hogy levelet vittél Eszlárra Nyíregyházáról«, és mindjárt megejti e tárgyban a vizsgálatot. Felolvastatott itt az iratok közt egy névtelen levél, amely Solymosi Zsófihoz intéztetett ugyan, de a vizsgálóbíró miniszteri tárczájában nyert elhelyezést, amely szerint a holttest ott van a sakter pinezéjében, abban a pinczében van egy boros hordó, azalatt a földet fel kell ásni és ott egy második hordóban megtalálják a holttestet. Erre a főügyészi helyettes előterjesztésére elrendeltetik a vizsgálat; kimennek Eszlárra, a színhelyre, úgy de ott a sakternál pincze nincsen, tehát abban hordó sincsen. Ekkor keresik, hogy kinél van pincze. Süszmannál van. Tehát ott keresnek holttestet. Az eszlári plébános névtelenül feljelent egy hernád-németii zsidót. És miért? Talán felségárulást követett el ? Nem, hanem azért, mert az kocsmáros és szálló vendége volt az éjszakán. És egy plébános, az Isten felkent szolgája teszi ezt, kit még a papi fogadás is eltilt attól, hogy ezt tegye. Még a papi szentséget sem tisztelte, csakhogy a zsidóság ellen ily dolgot mivelhessen. Feljelentést tesznek Máramaros-Szigetről valami Kábán és Kalpert nevű, állítólag milliomos zsidók ellen és a huszti rabbi ellen. A feljelentések itt vannak az iratok közt, 151. szám alatt. Még Ausztriából is, Grosz-Pavlovitzból jelenti egy jámbor ember, hogy a múlt században ott is eltűnt egy keresztény leány, nem keresné-e fel a nyíregyházai vizsgálóbíró ? A feljelentés szintén itt van az iratok között 171. tételszám alatt. Továbbá egy másik buzgó ember feljelenti, hogy a nyíregyházi zsidótemplomban egy gyermek van befalazva, tehát fel kell ásatni, szét kell bontani a zsidótemplomot. Jönnek azután levelek, amelyben a zsupai, szlatinai és sajószentpéteri zsidókat jelentik fel. Szóval ha valakinek valamely zsidó ellen haragja van, névvel vagy névtelenül jelentette azt a vizsgálóbírónak, mert a közönség azt hitte, hogy a vizsgálóbíró fel van jogosítva a zsidók üldözésére. Jön egy levél a mely szerint Solymosi Esztert a nyíregyházi rabbi virágoskertjében kell keresni stb. Következnek azután tömeges elfogatások, zsidókkal megtelnek a börtönök itt is, másutt is, úgymint Emődön, M.-Keresztesen, Egerben. Itt van egy végzés, 69. tétel 97. alatt, amelyben azt írja a járásbíró úr, hogy ha az emődi zsidók alibijüket nem tudják igazolni, már pusztán ezen oknál fogva is le kell őket tartóztatni. És erre rendőri felügyelet alá helyeznek s letartóztatnak talán 25 zsidót, amiatt, hogy alibijüket nem tudják bizonyítani. Magyarországon nem ismerek embert, magát a miniszterelnököt sem veszem ki, mondom nem ismerek embert mást, mint a királyt és a királynét és a családjához tartozó rokonságot, akinek az alibijét hitelesen ki lehetne minden napról bizonyítani. De akár a magánvádló úrra, akár reám, akár a törvényszéknek bármily magasra becsült tagjára fogjon reá egy ember valamit, hogy ezelőtt egy évvel, május 5-én pl. hol voltál, mit ettél, kikkel társalogtál, ha csak annyi vád terhel is bennünket, hogy nem emlékszünk reá, hogy hol voltunk, valamennyünket fel lehet ezen logika szerint akasztani. De azért Magyarországon a múlt évben volt idő, mikor minden zsidó törvényen kívüli állapotban volt, amikor nem kérdezték tőle, hogy igen-e vagy nem igen, ha alibijét nem tudta bebizonyítani, el vele a börtönbe. Felügyelet alá veszik, vagy pandúrlovak előtt hajtják. Azt mondja a magánvádló úr, hogy a fél világ pénze és hatalma működött itt. No ugyan gyönyörűséges hatalom volt az, mikor a zsidóknak nem volt nyugta, mikor Magyarországnak egy nagy vallásfelekezete terrorisma alatt állt,mikor nem volt egyetlen egy lap Magyarországon, mely pártját merte volna fogni, nem a zsidóknak, hanem a törvénynek s felszólalt volna az elkövetett törvénytelenségek ellen. Ha a fél világ hatalma és pénze lett volna itt, akkor ez a tunya per nem tartott volna egy évig, hanem eldőlt volna hamar. De nemcsak az itteni hatóság — és ebben látom egyénileg a mentséget a vizsgálóbíróság közegeire nézve — mondom, nemcsak az itteni hatóság volt ilyen, hanem kezdték ezt megpróbálni némely más hatósági közegek is, mintha csak megbolondultak volna. Itt látom a vizsgálati iratok közt, hogy a nyíregyházi kapitány elfogatja Rosenblüth és Czukker Lipót nevezetű zsidókat és elküldi a vizsgálóbírónak, hogy ime itt is van két zsidó. A jászberényi kapitány elfogatja Epstein Ábrahámot, az irsai szolgabiró elfogatja Weissteint és Friedmann Bernátot, de nem védőtársamat, hanem egy másikat és küldi azzal, hogy ime fogtam 2 zsidót, nincs-e rá szüksége Bary úrnak ? A karczagi kapitány tovább megy, ő egy szegény oláhot fogott, egy Mayun Laul nevűt, és mert az újságokban azt olvasta, hogy oláh tutajosok is voltak, elküldi azt a szegény oláhot a vizsgáló bíró urnak, a székesfehérvári kapitány sem elégszik meg a dologgal, komolyan elfogatja Schwartz Baruchot, meg a photographiáját is elküldi, hogy nem-e az a bizonyos koldus csavargó zsidó, aki Solymosi Esztert a zsinagógába bevitte ? Higgye el a magánvádló úr, most is csak azt ismétlem, hogy ha a fél világ pénze és hatalma lett volna itt, akkor nem történtek volna ilyenek , de nem áll itt meg a dolog, hanem képződött itt Nyíregyházán egy furcsa körülmény. Nem volt róla nekem tudomásom, pedig itt jártam, csak az antisemita újságokban olvastam erről a körülményről, hogy pl. E. Nagy László kir. ügyész kitiltván a vizsgálóbírót a börtönből, az itteni közvélemény rögtön követelte, hogy E. Nagy László innen eltétessék, tehát már az igazságszolgáltatás administratiójába, kormányzatába is belenyúl a nem jól szervezett rituális vérvád szövetsége. Ide helyeztetik át Soós Kálmán királyi alügyész, és a megyei közvélemény követeli, az eltételét, és higgye el a magánvádló úr, ha nem tudná, hogy E. Nagy László és Soós Kálmán urak innen rögtön eltétettek, mert az itteni közvélemény azt követelte, pedig az antisemiták ezt rosszul tették, mert Magyarország közvádlói karában csakugyan nem találhattak volna erre a czélra alkalmasabbat, mint B. Nagy László urat. Megirtózva az itt történtektől, eljön ide Kozma Sándor, az országnak főügyésze, s mert gátat akar vetni a törvénytelenségnek, ezért meghurczolják becsületében, múltjában, reputatiójában, miért ? talán mert pártját fogta a zsidóknak ? nem, hanem azért, mert a vizsgálóbíróság közegeit figyelmeztetni merészelte, hogy »kötelességükhöz híven meg kell tartani a törvényt.« Jön ezután Havas Imre kir. ügyész és csekélységet mondok, ha mondom, hogy az itteni közvélemény mindjárt követelte áttételét, névtelen levélben küldtek neki akasztófa kötelet, s utálatra méltó módon, gyáván minden sértéssel illették féléven át. Az üldözések, gyanúsítások heteken, hónapokon át tartottak, mégpedig az államnak szegény tisztviselői ellen. Szegény ember a tisztviselő, nincs vagyona, a főügyésznek sincs, és bizony államtisztviselőnek lenni, enni azt a nyomorult kenyeret, dolgozni órási felelősség mellett az egész életen át, anyagi helyzete megjavulásának reménye nélkül, ha gyermekei elszaporodnak, aggódva gondolni arra, hogy miként nevelkednek fel, halála után mi marad nekik, mikor ily helyzete van az államtisztviselőnek, s egyebe nincs, mint nevének becsülete, s munkássága folytán tisztes önérzete, akkor előáll a közvéleménynek antisemita része és azt mondja, szemtől-szembe »téged megvesztegetett a zsidó!« És be volt talán bizonyítva egyetlen egy eset is ? Nem volt. — Azt mondja a magánvagló úr beszéde kezdetén, hogy a nyíregyházi törvényszék a hozzáférhetlenség fényes példáját adta. Ezt a dicséretet én alkalmasnak, ezt a dicséretet én diséretnek el nem fogadom. Nem egyetlenegy törvényszéke van az országnak, hanem az országnak minden törvényszéke olyan, amely megközelíthetlen, amely megvesztegethetlen, megmondtam magának az igazságügyminiszter úrnak, midőn delegáció kérdésében értekeztem vele. — Azt mondta, hogy a közvélemény majd megvesztegetéssel vádolja a delegálandó törvényszéket. Mondtam neki, akkor csukjuk be szemünket és feküdjünk le, ha Magyarországon egyetlen egy törvényszék van csak, mely megvesztegethetlen. Folyton járta a hír a lapokban, hogy a vizsgálóbíróság közegei megvesztegethetlenek, az ő helyükben nem fogadtam volna el e dicséretet és tiltakoztam volna ellene, mert ha megkísérli valaki a bírót megvesztegetni, az kötelességének tartja rögtön a feljelentést és a törvényszék megindítja a vizsgálatot. Ha pedig meg nem próbálja, akkor mit ér a dicséret ? Hanem ezt meg nem gondolva az antisemita írók, csak folyton hangoztatták, hogy Magyarországon csak egy törvényszék, és csak egy vizsgáló bíró van, amely megvesztegethetlen. Az isten mentse meg Magyarország biráit az ilyen dicsérettől. Ily eljárás mellett készült Scharf Móricz, a vármegye tanúja. E szóra nézve egy kijelentést kell tennem. Arról értesültem ugyanis, hogy sokan azt a szót, amelyet néhány nap előtt kiejtettem, akként fogják fel, mintha nemes Szabolcs vármegye közönségét akartam volna a tanukikészítéssel vádolni. Ments isten tőle! Nincs Magyarországon a közélet férfiai közt egy sem, ki a megyei intézmény iránt nagyobb kegyelettel viseltetnék, a vármegyének alkotmányunk szerint alakított testületét nagyobb tisztelettel kísérné figyelemmel, mint én; nem a vármegye közönségét értem ez alatt, nem is tisztviselőit egészben, de mégis elnézte ezt ezen tisztviselői kar, hogy e tanút a megyeházba beállítsák, hogy a megyének szolgaszemélyzetéből egy-két ember azt a tanút lassankint kikészítse, — és mert elnézte, és mert a megye szolgaszemélyzetéből alkalmaztattak azok, kik azon tanút lassankint kikészíteni segítették, azért neveztem őt a vármegye tanújának s fogom is nevezni, ha kell s ha alkalmam lesz reá. Scharf Móricz itt megkészült, hogy vallomása mit ér, hogy tudomása mikép származott, hogy tudomásának okát miként tudja adni, hogy vallomása mekkora hitelességgel bír; erre nézve azok, kik előttem tették meg védői előterjesztésöket, de különösen védőtársam dr. Friedmann úr, a kérdést már kellőleg kifejtették. Minthogy azonban még mindig lehetnek,akik kétségbe vonják azon methodus igazságát és azon törekvés irányzatosságát, amely Scharf Móriczczal elkövettetett, nem tartom feleslegesnek, hogy a tek. kir törvényszék kegyes engedelmével néhány megjegyzést tegyek Scharf Móricz tanú minőségének természetéről is. Én újabb fejtegetésekbe bocsátkozni nem fogok, de fejtegetéseim során a tek. kir. törvényszék tudomására hozom, hogy néhány nap múlva egy éve lesz annak, amikor én magának a belügyminiszternek megmondtam és hivatalosan megírtam, hogy mit fognak csinálni Scharf Móriczból, minő czélra fogják felhasználni, miként fogják kikészíteni és átalakítani. Meg voltam arról győződve, hogy az ember, kivált a gyermeki, de különösen a kamasz gyermeki évek korában éppen úgy idomítható, mint akár csak a ló vagy egyéb állat a természetnek ugyanazon törvényei uralkodnak az emberi ész és lélek felett, amelyek uralkodnak általában a természet világában. Tudom, hogy ha egy, a fogékonyságra hajlandó gyermeki agy előtt folyton egy és ugyanazon természetű eszme lebeg, hogy ha ő egy bizonyos tárgyról folyton egy és ugyanazon igét hallja; hogyha előtte valakit gyilkosnak neveznek, legyen az anya vagy apja, előbb utóbb gyilkosnak fogja azt tartani, hogy ha előtte egy felekezetről mindig utálattal és megvetéssel beszélnek, azt előbb-utóbb utálni és megvetni fogja maga is, mert az emberi agyaikat és az emberi lélek természete hozza ezt magával. Nem kell ehhez feltenni, hogy Scharf Móricz őrült vagy hogy gonosz, erkölcstelen, tanulatlan, durva, vad, és mint egy csomó külföldi nagy lap írta, mit nekem is beküldtek, hogy ő az angol törvénykezésben oly nagy szerepet játszó erkölcsi elmebetegségben szenvedne. Nem szenved ezek egyikében sem, Scharf Móricz kikészítés alá vétetett s először az ijesztgetés, a félelem, a rémület pressziója alatt elfogadott vallomásként egy tényt, melyet soha sem látott, s ezután örökösen ugyanez mondatván neki, éppen úgy, mint amidőn az ajtót mindig egyetlen egy ponton kopogtatják, az e ponton utóbb kikopik, ugyanazon tény, ugyanazon szavak, ugyanazon szellem és írás folytonos hallása következtében neki is oda kellett fejlődnie, hogy amit először csak az ijesztgetés és a rémület hatása alatt kényszerítve mondott, később önként tette, sőt mint láttuk, itt a tek. kir. törvényszék színe előtt, még dicsekedve is tettével. Ő sem szerette kevésbbé apját és anyját, mint más, de bármely gyermekkel kísértsük is meg a kikészítési művelet azon nemét, amely megkísértetett Scharf Móriczczal : nagyon kevés 14—15 éves gyermek fog akadni a világon, akivel ugyanezen eredményt elérni nem lehetne egy év alatt. De azt fogja talán erre mondani a magánvádló úr, hogy könnyű ezt mondani utólag ; én azonban megmondtam ezt a belügyminiszter úrnak előzőleg is. A belügyminiszter úrhoz egy beadványt intéztem augusztus végén 1882-ben, tehát körülbelül 11 hónappal előtt, melyben figyelmeztettem a miniszter urat, mint a törvények egyik őrét, mint a megyei közigazgatás főnökét, mint az ország kormányzatának vezetőjét, hogy Magyarország igazságszolgáltatásának beszennyezésére egy rettenes merénylet készül itt, mert egy vármegyei tanút fognak kikészíteni, hogy vallja be a rituális gyilkosságot apja s anyja ellen. — Figyelmeztettem, hogy ezt tenni nem szabad, sem hazánk fennálló törvényei, sem a becsületes emberek szívébe oltott becsületérzés szerint, hogy ez a humanizmus minden parancsával ellenkezik; figyelmeztettem, hogy a gyermeknek mi lesz jövő sorsa majd akkor, ha kiszabadul ő, mikor őt, mint kifacsart czitromot elejtik, útjára bocsátják. Kötelességemnek tartottam, mint apjának védelmezője, erre a belügyminisztert következőképp figyelmeztetni (olvassa): »Ártatlan gyermeket saját apja és anyja ellen gyilkossági vád emelésére tanul felhasználni, sőt tanúvá kikészíteni egyike azon lélekháborító visszaéléseknek, melyek a büntető igazságszolgáltatás alakszerűségének leple alatt csak elkövethetők. Feltétlen bizodalmunk van abban, hogy a fenforgó vizsgálati ügyben nem sikerül az a rettenetes terv, hogy a szülők elítéltetése saját édes gyermekük tanúképpen való felhasználásával bekövetkezzék, de ha nem sikerül, ez bizonyára nem a vizsgálóbíróságon s nem a vizsgálati eljáráson múlik. Még így is elborzad lelkünk, ha arra a sorsra gondolunk, mely a jövőben szerencsétlen gyermekünkre vár. A szülőket — meggyőződésünk szerint rövid idő múlva szabadon bocsájtja a törvényszék igazságos határozata, akkor találkoznak majd gyermekükkel, kihez őket természetes és mély érzelem köti, de a szülők tudják azt, hogy a gyermek vallomása volt egyik fő oka, vagy legalább fő ürügye, az ő hosszas szenvedéseiknek, és a gyermek is tudja, hogy az ő fényében volt kulcsa azon balsorsnak, mely szülőire nehezedett. Mily rettenetesen megzavarja e tudat kölcsönösen azt az érzést, melynek szülők és gyermekek közt tisztának és szentnek kellene lenni! A szülőknél gyermekük iránt egy tövön fakad neheztelés és bocsánat; a szülők megbocsátanák, de nem bocsát meg a társadalom. A gyermek felnő, belevegyül az életnek küzdelmébe, a megélhetésnek csalódásaiba, s neki ugyan gyakran hallani kell majd hitsorsosaitól és másoktól is azt az igazságtalan, de alakilag mégis fennálló iszonyú vádat: »Te voltál az, a ki alaptalanul elárultad apádat, anyádat, vallásodat, hitsorsosaidat, s oly sok szenvedést okoztál valamennyinek.« Csoda lenne-e, ha szerencsétlen gyermekünk jövője helyrehozatlanul összeomlanék a társadalom kíméletlen szemrehányásai alatt ? S mind e súlyos szerencsétlenségnek a vizsgálóbíróság szándékos ma