Nemzet, 1883. szeptember (2. évfolyam, 240-268. szám)

1883-09-16 / 254. szám

Budapest, szeptember 15. Hallunk regét mindenről, mikor a hor­­vát zavargások okairól van szó. A legkülön­félébb versiók merülnek fel. Majd a czimer­­kérdés, majd a délslavismus, majd sociális ba­jok képezik a szerencsétlen mozgalom rugóit. A horvátok lehetségesnek tartanak min­dent, csak azt nem, hogy ők a hibásak. Meg­engednek mindent, csak azt nem, hogy a rossz horvát közigazgatás, a rossz horvát igazságszolgáltatás pusztításokat vitt véghez egyfelől, s hogy a túlzók nagyhorvát áb­rándjai megrontották, az izgágák és a drá­­vántúli magyarfalók minden állami és társa­dalmi rend ellen feltüzelték a horvát népe­t másfelől. Nem a mea culpa, hanem ismét a vác hangzik Horvátországból. S ezúttal a haragos recriminatio szócsövévé az »Agramer Zig» lett. Fölfedezte e zágrábi német lap a forron­gás valódi okát. Nem a horvátok elbizako­dottsága, a magyar állami jelvények iránti türelmetlensége képezi ezt. Nem is a horvát politikai fanaticusok izgatása termi keserű gyümölcseit. Mind­ennek oka Magyarország. Azon Magyarország, mely saját gazdasági életét felvirágoztatta, az ipar és kereskedelem terén a csudákat mivelt«, jóllétben dúskál, a horvátokat ellenben kiéheztette. Nem törődött a horvát gazdasági viszonyokkal, ezeket ha­nyatlásra, pusztulásra kárhoztatta; nem szá­molt a horvát nép teherviselési képességével, adót halmozott adóra. Szóval Horvátországot gazdaságilag tönkre juttatta, s e miatt, nem pedig a magyar állami czimerek miatt lázong Zagoriában és a báni végvidéken a nép. Ke­nyeret követel az és nem jogokat. Gazdasági politikát követel Horvátország számára, s nem törődik sem a délszláv phantaszago­­riákkal sem a közjogi szőrszálhasogatásokkal, íme a zágrábi lap okoskodása. Ez okoskodás világításában úgy tűnik fel Horvátország, mint egy provincia, melyet a magyar prokonzulok, vagy janinai pasák tönkre tettek, kiraboltak, mint kirabolta V­e­r­­res Siciliát, s a janinai pasa Epirust. Úgy tűnik fel, mintha Magyarország Horvátor­szág zsírján hizott volna meg; mintha a dús­gazdag magyarok horvát pénzen dőzsölné­nek, mint dőzölt a római társadalom a provin­ciák rovására. De hát ez is, mint minden horvát vád, a légből van kapva. A tények világossága szétoszlatja, mint a sebtében kerekedett ködöt. Bizonyítani sem kell, hogy Magyaror­szág nem zsarolta ki Horvátországot. Hiszen hol és mit zsarolt volna? Ezt egyébiránt aligha hiszi a legtúlzóbb horvát is. Az »Agra­­mer Ztg.« is csak a sok adóról, s a mulasztá­sok miatt panaszkodik. De hát mi oka a nagy adóknak, melyek állítólag nincsenek arány­ban a horvát nép teherviselési képességével ? Magyarország zsebébe bizony nem vándorol­nak azok. Nem is ezek jövedelmein építettük vasutainkat, s alapítottuk meg a horvátok által irigyelt gazdasági helyezetünket. Ha Horvátországban a közvagyonossághoz mérve nagy az adóteher, ez csak azt jelenti, hogy a horvát gazdasági viszonyok és a hor­vát autonómia közt aránytalanság van. Horvátország nem bízja meg azt a költséges administratiót, melyet az autonómia ad neki. Hiszen szerencsésebb pénzügyi helyzetet képzelni sem lehet, mint a horvátoké. A világ­nak minden népe irigykedhetnék rájuk. Egy oly ország, mely jövedelmeinek 45°/o-jét tisz­tán belügyeire töltheti, ma­napság oly ritka­ság, mint a fehér holló. Egy oly ország pedig, mely csak névleg adja nem belügyi költségei­nek fedezésére jövedelmeinek 55°/p-jét, s ha nem kerül ki a megfelelő hányad, akkor a hiányt pótolja más: az ily ország unicum. Az ily ország gondtalanul, vígan élhet. Míg Eu­rópa majd minden állama deficit alatt roska­dozik, addig ez az ország nem ismer deficitet, híréből sem ismeri a kölcsönt. Ha befolyik az adó, helyes, ha nem folyik be, az se baj. Hor­vátországot nem nyomhatják a jövő financiá­lis aggodalmai. Magyarországra pedig éppen nem irigykedhetik. Ellenkezőleg, ha az irigy­ségre hajlamunk lenne, mi panaszolhatnék fel a horvátok jó dolgát. Hiszen ha mi csak úgy tartoznánk fizet­ni az Ausztriával közös kiadásainkat, mint a horvátok, hogy t. i. ha lehet, ellenben jöve­delmeink 45 százalékét belügyi kiadásainkra fordíthatnák, a pazarlásig fényesen élnénk. A magyar államnak több mint harmadfélszáz millió jövedelméből száz és még több milliót költenénk belkormányzatunkra. Horvátország csak közigazgatására, közoktatására és igaz­ságszolgáltatására költi jövedelmeinek 45 százalékát; nálunk e három rovat alig ha­ladja meg a 20 milliót, tehát bruttó jövedel­meinknek 10 százalékát sem éri el. Pedig mi sem volna kellemesebb ránk nézve, mint hogy ha drága pénzen csinálhatnánk nagyszerű közigazgatást, roppant összegeket költhetnénk közoktatásunkra, s legalább felével jobban dotálhatnék igazságszolgáltatásunkat, hogy némileg megközelítsük Ausztria igazságügyi budgetjét. De hát mi számolunk a körülmé­nyekkel. Ha belügyi igazgatásunkba dobnák számolatlanul a pénzt, ugyan mi maradna a beruházásokra? A közös kiadásokról nem is szólva, miként fizetnék vasúti kölcsöneinket, miként építenénk új vasutakat, szabályoz­nánk folyókat, honnét vennék a költséget a földművelési és a közlekedési minisztérium budgetjéhez, miként vennék meg Magyaror­szág gazdasági jóllétének alapját, amelyet úgy felpanaszolnak a horvátok. Ha úgy tennénk,amint ők, okvetetlenül az ő sorsukra jutnánk. Ha az ország gazdasági viszonyaival arányban nem álló költséges és viszonylag fényűző belkormányzat mosoc­­­jával felemésztetnék jövedelmeinket, s e mel­lett belkormányzatunk mégis rossz, discredi­­tált, hasznavehetetlen lenne: ez előzményből okvetetlenül következnék Magyarország gaz­dasági tönkrejutása. De hát mi nemcsak feles­leges kiadásokat nem csinálunk, nemcsak fényt nem űzünk, hanem gyakran megvonjuk magunktól a hasznost, sőt a szükségest. Csak a nélkülözhetetlenre szorítkozunk sok téren, hogy másutt gyümölcsöző és dúsan kamatozó befektetéseket tehessünk. Elhanyagoltatásról, a horvát gazdasági érdekek ignorálásáról jogosan nem emelhet panaszt a zágrábi lap. A­mikor a ma­­gyar-horvát közös ügyekre költünk, en­nek Horvátország is hasznát veszi. Épí­tettünk Horvátországnak vasutakat, me­lyek magyar állami jellege azonban szál­ka a horvát túszók szemében. Fejlesz­tettük egyátalán Horvátország közlekedési ügyét, sokkal nagyobb mérvben, mint mikor a múlt század végén és a jelen század elején a bécsi kormányok a tengerparttal össze­köttetést akartak létesíteni, s mikor Vuka­sovi­c­s altábornagy kiépíttette a Lujza-utat. Szárítottunk Horvátország számára mocsára­kat. Fiumét óriási költségek árán virágzó ten­geri kikötő­várossá emelve, közvetve hatalma­san emeltük Horvátország iparát és kereske­delmét. A Fiume közeléig vezető vizi utat, melyet a Ferencz-csatorna társaság már e század elején akart létesíteni, de vállalatába fél millió forint erejéig belebukott, még nem valósítottuk ugyan meg, de nem a horvátok iránti ellenszenv miatt, mert hisz saját érde­keink utalnak e nagy­szabású tervre. Egysze­rűen azért nem jött létre ez a nagy fontossá­gú alkotás, mert még nem került rá a sor. De ami múlik, el nem marad. S Magyarország, ezt Fiumére költött milliói mutatják, nem ha­boz exponált részei gazdasági helyzetét még ereje megfeszítésével is javítani, föltéve, hogy biztosítékai vannak, hogy áldozataival nem ellenségeit gazdagítja. Magyarország tehát nem ignorálja a horvát gazdasági érdekeket. Annál kevésbbé, mert ez érdekek egyszersmind az övéi is. De azt követelni tőlünk, hogy nyakrafőre óriási összegeket temessünk el Horvátországba, ösz­­szegeket, melyeknek hasznát nem látnók, s csak azért szaporítsuk a magyar nép adóter­hét, hogy még több pénzen vásároljunk a horvátoktól hálátlanságot, mint vásároltunk eddig; követelni azt, hogy millióink ne csak a horvát kormányzatba, hanem nekünk sem­mi, legfelebb a horvátoknak hasznot hajtó fektetésekbe folyjanak: ez több, mint a­mit méltányosan igényelni lehet; s ennek czímén vádaskodni több, mint a­mit megenged a tár­sadalmi convenientia. Szorítsák szűkebbre a horvátok belügyi kiadásaikat, gazdálkodjanak jobban, csak a nélkülözhetetlenre s azon arányban költsenek, mint Magyarország államélete ezen szerveire költ, akkor autonómiájuk keretében is tud­nak magukon segíteni, arról nem is szólva, hogy Magyarországnak kevesebbe kerülnek. Vagy legalább tegyék jóvá belkormányzatu­­kat, ha már költséges és primitív viszonyaik­hoz képest drága az. Ha a horvát nép keser­vesen érez valami terhet, úgy ez a drága és qualizálhatatlanul rossz közigazgatás terhe. Ha elviselhetlen valami, úgy ez a horvát közigaz­gatás corrumpáltsága. A­mi a horvát mozgal­makban társadalmi momentum van, az a horvát administrativ ellen irá­nyul. A báni ezred volt granicsárainak alig­ha van fogalmuk a magy­ar gazdasági politika állítólagos mulasztásai­ról, ellenben nagyon sajnosan érzik egy rossz közigazgatás nyomását. A zágrábi vádnak azonban, bármily alaptalan az, van mégis haszna. Megérthetik belőle a horvátok, hogy minden jót, összes anyagi felvirágzásukat csak Magyarországtól várhatják. Jövőjük csak Szent István koroná­jának árnyékában van. S mikor bebizonyul az — és minden költségvetés adatai bebizo­nyítják — hogy Horvátország még jelenlegi autonómiáját sem bírja el pénzügyileg, annál kevésbbé tehet valamit Magyarország nélkül gazdasági jóllétének emelésére,akkor a nagy­horvát törekvések maguknak a horvátoknak szemében is a legképtelenebb agyrém gya­nánt tűnhetnek fel. E törekvéseket elítélik a kérlelhetetlen számok. Merítsenek ezekből politikai bölcseséget a Drávántól. A krassó-szörényi főispáni állásra, mint lapunk­nak Lúgosról írják, több jelölt neve van forgalomban. Ámbár Krassóban még nem tudják, vájjon Patyánsz­­ky Elek főispán lemondása Bpesten tényleg már elfo­gadtatott-e, nem kételkednek mégis, hogy ez­t te­kintettel a közelmúltban történtekre — legközelebb meg fog történni. Levelezőnk a combinatiók közül, a mostani viszonyok közt, csak egyet tart fölemlítendő­­nek: azt, mely szerint a nehéz feladatok hazafias megoldása, a­mely Krassó-Szörényben a megye fő­ispánjára vár, azon férfiúra bízatnék, kinek vezérlete alatt a megye hazafias és magyarbarát elemei a leg­­­­közelebb is csoportosultak: gróf B i s s i n g e n Er­nőre, e fiatal és energicus főurra, kire e megye meg­zavart viszonyainak rendezésében oly szép munkakör jut. E jelöltség, mint levelezőnk biztosít, Krassó-Szö­rényben a legkedvezőbb fogadtatásra tarthatna számot. (Az Orsz. Ért. egy ma éjjel ide érkezett táv­irata Zsíros tvszéki elnök és Tabajdy aradi főispán jelöltségét is említi. A szerk.) Rovás. Nem jut eszembe, hogy ki, de már régen mond­ta valaki u­tán Custine vagy Thiers — hogy »Orosz­ország kormányrendszere a kényuralom, mérsékelve — temperé — a gyilkosság által«. Ezt az uralkodási temperaturát, századokon át csak az »udvari« lég­áramlatok idézték elő, az illető czárok nyugalmazta­­tására. Olykor a testvér, máskor a czárina tette el láb alól az útjában álló uralkodót. De a vállalat min­dig »uri« foglalkozás maradt; a »palotában« történt, s főnemesek és tábornokok voltak a részvényesek. A közönséges katonaság »megbízható« része kapott ugya­n árulási felpénzt az esetleges akadályok elhárí­tására, de a közvetlen szúrást, a végső csapást — mely néha felséges dulakodással is járt — »a leg­magasabb környezet« kiváltsága gyanánt kezelték a trónushoz legközelebb állók. Végre azonban a »szent Muszkaország« dynasticus és arisztokrata előjogai­nak bitorlására is megértek az idők. A nihiliz­mus elkezdte czivilizáló munkáját tűzzel vassal, s II. Sándort — ki a czárok közt a leghumánusabb volt — már az utczán ölték meg a nem főrangú me­rénylők. És ezen »haladás« óta tudva van az is, hogy a minden oroszok uj czárja kénytelen őriztetni magát nemcsak azokkal szemben,a­kik az ősi,nobilis módon vél­nék őt elmozdíthatónak, hanem azon új, proletár elem irányában is, mely dinamittal tör ugyanazon czélra. Mi­dőn egy államban ilyen — ismeretes és eltagadhatatlan — állapotok vannak,nemzedékről nemzedékre,a fokoza­tos roszabbulásnak mind rémesebben szaporodó jelen­ségeivel ; s midőn annak az államnak európailag leg­nevezetesebb és legfontosabb része — Lengyelország— nem is tekintetik másként kormányozhatónak, mint a legkönyörtelenebb kényuralom vad állandósága által, némely orosz lapok azon eredeti ötletre bukkantak, hogy a magyar-osztrák monarchia felbomlása, szét­hullása és vége felett vezérczikkezzenek, mert hát nálunk azzal élnek vissza némely emberek és csőcselékek, a­mi Muszkaországban nem létezik sehol a szabadság és alkotmányos önkormányzat teljes élvezetével. Na hát csak örüljenek és jósolgassanak a muszka vezérczikkezők a mi bajaink hírére. Én még azt sem veszem tekintetbe, a­mit sokan hisznek Euró­pában, hogy ők, a pánszláv kezek szítják ná­lunk a zavargásokat. Lehet, sőt valószínű, de ennek kikukatására a rendőrség van hivatva. Egyről azon­­ban — akár működik pánszláv kéz és pénz a mi ba­jainkban, akár nem — a muszka vezérczikkezők és jósok biztosak lehetnek, nem nagy örömükre de ok­vetlenül ; t. i. arról, hogy a szabadság és alkotmányos önko­rmányzat a bajok megszüntetésére, a zavarok elenyésztetésére és a bujtogatások megsemmisítésére nagyobb hatalom és ellenállhatatlanabb erővel ren­delkezik, mint a muszka despotismus a szolga­ságban forrongó népei felett. Oroszország korlát­lan urát légbe röpítheti egy pokoli gép, máról hol­napra. Nálunk nincs ilyen lehetőség, mert nálunk a törvény az úr és az is marad. Azon polgártársaimnak egyébiránt, a­kik a muszka fenyegetéseket és rodomontadokat kom­olyan találnák venni, ajánlom a visszaemlékezést a p­­­e­r­­n­a­i napokra, midőn a rettentő Oroszország segítség­ért koldult a románoknál. Attól a rémtől, midőn sa­ját erején kívül másra nem támaszkodhatik, nem kell tartani. Hogy pedig ne t­ámaszkodhassék másra, arról gondoskodik a szövetség monarchiánk, Németország és Itália közt, a­mely szövetséghez csatlakozni fog Szerbia, Románia és Törökország önérdeke is, s való­színű, hogy már csatlakozott is. Marad Bulgária, mely éppen most szeret a muszkákba. És Montenegro. Na, ez nagy baj, kétségtelenül, de valamiképpen csak m­­egbirkózunk vele mégis, ha nem tér eszére korán. Budapest, szeptember 15. Az országos catasteri bizottság megálla­­píta az ország földadójának alapját és így a­mi az országos szempontot illeti, befejezte a mű­vet, mely nyolc­ év óta folyamatban van. A jövő évre fentartott egyéni felszólamlások, nem fognak e művön lényeges változást elő­idézni. Nem mondhatjuk, hogy nehézségek nél­kül és az első tervezetnek megfelelően lett volna az végrehajtható. Tovább tartott és sok­kal többe került, mint a­hogy terveztük és így annál több okunk van óhajtani, hogy he­lyes alapokat nyújtson az a földadónak és földhitelnek. Hogy nem volt fiscális szempontból vég­rehajtva, bizonyítja az a körülmény, hogy a földadó összege — úgyszólván — változást sem szenvedett, és előre contingentálva jön, csak azért, hogy sem aggodalom az ered­mény iránt, sem ok, annak megváltoztatására ne legyen. Más értelme a földadónak előzete­sen 29, illetőleg a földtehermentesítési pót­lékkal együtt, 40 millióban való megszabásá­nak nincs és nem is lehet. Mert quota adó rendszert kívánunk és így a contingentált összeg csak most szolgál egyfelől az adó eredményének korlátul, másfelől az adó százalékának kiszámítása alapjául; az így kiszámított és 271/*°/o-ra menő százalék, az összegre való minden tekintet nélkül lesz a megállapított adóalapra kivetendő. Erre a törvény értelmében, jövő évre kivételesen, a pénzügyminiszternek van felhatalmazása, csak azért,hogy az egyesek adóösszegük­ben érezvén a cataster hatását, képesek le­gyenek egyfelől terhüket megmérni, és ha ne talán igazságtalanul terheltetnének, az ellen felszólalva, orvoslást keresni, másfelől azt szomszédaikéval és az egyes vidékekével ösz­­szehasonlítani és így arányáról is meggyő­ződni. E­z kivételes kedvezmény, melyre a tör­vényhozás azért volt kényszerítve, mert tud­ja, hogy sokan vagy nem gondolnak vagy nem tudnak élni érdekeiknek az adóalap meg­állapításánál való védelmével. Aminthogy ezt nemcsak a járási és kerületi felvételeknél, hanem az osztályba sorozásnál is észlelni le­­het­, sőt még az országos bizottság működé­se is nem kis nehézségekre talált azon körül­ményben, hogy egy-egy későn felébredt vi­déki érdek akkor és oly alakban kívánt tőle orvoslást, midőn és a­hogy már ez késő volt. Nagyon tartunk attól, hogy az egyéni fel­szólalások alkalmával is tapasztalni fogjuk, hogy sok mulasztást akarnak jóvá tenni, mi­kor már nem lehet. Nem azért mondjuk ezt, mintha hinnénk az állítólagos sérelmek alaposságában; a hetes és országos bizottság tárgyalásai eléggé be­bizonyították azt, hogy még azon kifogások is alaptalanok, melyek illetékes szószólókra találtak, de azért, hogy hangsúlyozzuk azt a nagy hibát, melyet a közönség nálunk, álta­lában adóügyekben elkövet. t. .., hogy érde­keinek védelmére nem él a törvényben biz­tosított eszközökkel és csak akkor szólal fel, mikor már késő. A földadó még tényleges terhét is fogja éreztetni vele, mielőtt végleg megállapíttatnék, talán csak ezt a hibát el­követni, legalább az egyéni kivetéssel szem­ben, nem fogja; noha már ezentúl a földadó alapját képező jövedelmen és annak arányain változtatást tenni nem lehet, mert a járási, kerületi és országos parificatiók minden stá­diumán keresztül ment az. Ennek felvételénél és megállapításánál, még akkor, mikor az adó összege contingen­tálva nem volt, megkezdetett az a politika, hogy a föld jövedelme minél kevesebbre té­tessék. És ez irányzaton nem változtatott azon (talán éppen e czélból teremtett) correcti­­vum sem, hogy a földadó összege előre con­­tingentáltatott, így az ország összes földjöve­delme 1875. óta 220 millióról 180-ra, 180- ról 157-re és ezen összegről 151 millióra szál­líttatott le a felvétel különböző stádiumain. Ennek kettős okát ismerjük; egyik az, hogy az adó százalék — az adóalap csekély lévén — legyen magas és így senkinek se legyen kedve a földadót emelni vagy azt pótlékkal terhelni; a másik az, hogy Ausztriával szem­ben, pl. a quota megállapítása alkalmával hát­rányt ne szenvedjünk. Mi azt hiszszük, hogy mindkét oknak teljesen megfelel az adó ösz­­szegének contingentálása és másfelől sem egyik, sem másik nem igazolja azt, hogy a föld­­adócataster a tényleges jövedelemnek megfele­lővé ne tétessék.Holott, ellenkezőleg, a földhitel éppen azt követeli, hogy a catasterben a jöve­delmi emelkedés lehetőleg híven fejeztessék ki, úgy a részletes kiigazításoknál, mint a rit­kán előforduló országos felvételeknél. Amint­hogy sokkal több kárát vallotta a birtokos osztály hitelviszonyai tekintetében annak, hogy a cataster eddig nem a valódi jövedel­met tüntette fel és a mivelési ágakban való változásokat is elkésve hiányosan mutatta be, mint a­mennyit nyert — mert ez semmi — azáltal, hogy sok vidéken a földadócataster oly csekély jövedelmet mutatott fel, hogy hi­tel alapjául absolute használni sem lehetett. Sőt még az országos pénzügyek és hitel szempontjából is károsnak tartjuk ezt az irányzatot, mert ha az ország összes földjöve­delme oly csekélynek van feltüntetve, hogy az arra vetett mérsékelt összegű földadó 30 százalékra, vagy most 27V2°/6-ra fog menni, ez olyan túlterheltetést hirdet, a­milyen nem létezik és így a közönséget, künn és benn egyaránt, tökéletesen félrevezeti; az or­szág szegénységét valótlan nagyításban és terhes, aránytalan százalékokban mutatja be. A­mi a hitelt és pénzügyi politikát egyaránt, tökéletesen félrevezeti. De ettől eltekintve, ha az új cataster a jövedelmi és így adózási arányokat helyes alapokra fekteti, nagy szolgálatot fog tenni úgy a közönségnek, ennek erejéhez osztatván be a terhek, mint az ország hitelének és pénz­ügyeinek ; oly arányban osztván fel a terhe­ket, a­melyben azok leginkább elviselhetők. Hontvármegye közönsége a következő fölira­tot intézte a trónörökös párhoz : Fenséges császári és királyi trónörökös főher­­czeg ur ! Fenséges császári és királyi főherczegasz­­szony ! Még élénk érzetével bírunk az örömnek, mely Fenségiek egybekelése alkalmával magyar hazánk határait betöltő, s Fenségteli legmagasabb látoga­tásukon sziveinkben feléledt lelkesültség lángjá­nak melegét még érezzük és már­is örömünk, hó­doló tiszteletünk és ha ragaszkodásunk nyilvánításá­ra egy újabb örvendetes esemény szolgáltat alkalmat. A népek millióinak buzgó imáját, melyben áldást kért Fenségtek házassági frigyére, meghallgatta az ég s a családi élet boldogságának legfőbb zálogával áldotta meg Fenségtek nemes szivének szövetségét. Ez alkalomból Hontmegye közönsége, mely az alkot­mányosan uralkodó Fenséges dynastiához minden idő viszonyok közt lojalitásának nyilvánítását legszebb kötelmei közé sorolja: hódoló tisztelettel siet kifeje­zést adni azon benső érzelmeinek, mely szerint Fen­ségtek iránt táplált változhatlan szeretete és ragasz­kodásával, szíve s lelke egész teltével részt venni óhajt az örömben s osztozik a boldogságban, mely Fenségieknek legközelebb osztályrészül jutott. A Mindenható megmérhetlen szeretete övezze a Fen­séges gyermeket, Fenséges szülői és nagyszülői nemes erényeinek fénye világítja meg neki az élet utait, s oly örömmel s boldogsággal töltse meg Fenségtek szivét a mily tisztelet, hűség s a jövőbeni remény érzetével környezik Fenségteket a népek milliói közt első­sorban Szent-István birodalmának összes lakói. Kik egyébiránt, mély hódolattal vagyunk Ipolysá­gon, 1883. évi szept. hó 12-én tartott rendkívüli köz­gyűlésünkből Fenségieknek legalázatosabb szolgái, Hontmegye közönsége nevében. A kopenhágai találkozás. A »Sz. Petersz­­burgszkija Vjedomoszti« (233. sz.) nagy vigasztalást merít abból, hogy a Nevszky Sándor nap­ján Dánia uralkodója, uralkodókon és trónörökösökön kívül, 13 férfi és 12 nőunokát gyűjtött körébe, a­mely­­áldott családnak 42.475,458 négyszögversztnyi te­rület és 332.551,598 lakosság van a birtokában. Ezen családi gyülekezet összehasonlítható az uralkodók ked­velt congressusával, és kizárólagos családi jellegével paralizálhatja a politikai és hadi szövetségek hasonló gyülekezetét, a­minőt most Németországban látunk. Dánia megfosztatván területe felétől és lakossága har­madrészétől, a saját védekezése által még­is ura ma­radt a Lundnak 1864-ben, és veszteségéért kárpót­lásra talált a dán királyi ház fényes helyzetében. Ma­gától értetik, hogy Keresztély király ellent nem állhatott Ausztria és Poroszország egyesült had­erejének. Azonban gyermekei által Németország még megkaphatja jutalmát. Az ő legidősb fia lesz a dán király, ifjabb fia már most is görög király, egyik leá­nya , a minden oroszok császárnéja, a másik pedig Nagybritannia és Izland jövendő királynéja és In­dia császárnéja, a harmadik végre Cumberland­ herczegnő s joggal bir a hannover trónra. Val­­demár ifjú herczeg ékeskedik mind azon erények­kel, hogy egy a Közép-Európában kedvelt trónt éke­síthessen. A dán király gyermekeinek kopenhágai gyülekezete valóban, Európában rég nem látott sze­rencsés családi congressust képez.« A horvát válság. (Saját tudósítónktól.) Zágráb, szept. 14. A horvát­­ nemzeti párt vezérférfiai tévetegül állanak szemben a helyzettel s nem igen tudják ma­gukat elhatározni, mely irányba tereljék jövőre poli­tikai működésöket. Két út áll előttünk nyitva, az egyik a már néhány éve elvesztett s nem élvezett »néphegy« újra meg­szerzéséhez vezet. Azt követve a pártnak még csak öt­évvel ezelőtt is annyira populáris tagjai ismét élvez­hetnék az olcsó népszerűség mámoritó hatását s is­mét felvergődhetnének a néphegy ama niveaujára, a melyen azelőtt oly nevezetes állást foglaltak el. E popularitás pedig könnyen visszaszerezhető. Csak éles ellentétbe kell helyezniük magukat Magyaror­szággal szemben, csak rideg elutasító vagy esetleg merészen követelő magatartást kell tanúsítani­uk és a nemzeti párt tagjait a »nép« ismét vállaira emeli s örömujjongással üdvözli Zágrábban. A másik at épp ellenkező. Ezen haladva meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy a nemzeti párt tagjai megmaradnak oly népszerűtleneknek, a milyenek éppen e perczben, sőt meg kell gondolni azt is, hogy a nép ez ellenszenve még fokozódik s első pillanatban tán gyűlöletté is elfajul. Csakhogy ez az út a haza javára vezet, ez az út az egyetlen, melyen Horvátország biztos jövőjének tekint elébe, ez az út az egyedül követhető a végből, hogy Horvátország felvirágozzék. És erről a higgadtan és hazafiasan gondolkozó horvát politikusok meg vannak győződve. Sem a nem­zeti pártban, sem Mrazovics­ pártjában nincs eddig ember, aki még e kritikus időkben is, feladta volna a közjogi alapot s elpártolt volna a Magyarországgal való közösség eszméjétől. Sőt még a jogi párt pro­gram­jában is benne van a közösség gondolata, még a jogi párt tagjai is a Magyarországgal való kapcso­latban, habár a mainál sokkal lazább, kapcsolatban keresik a haza üdvét. A nemzeti párt tagjai azonban reflectálni kez­denek. A magyarokba vetett eddigi bizalmuk hatalma­san megingott. Megingatta azt egy részről az a hit, mely a horvátoknál kiirthatatlanná kezd lenni, hogy a kettős feliratú czímertáblák kifüggesztésével megsér­tetett a kiegyezés, melyet — véleményük szerint, — a magyarok már oly sokszor áthágtak, és megsérte­tett oly czélból, hogy az ilykér ütött résen annál könnyebben lehessen még erősebb concessiókat ki­vívni, vagy ha kell kierőszakolni. Másrészről pedig gyengébb lesz a közösség üdvében való meggyőződés, mert a nemzeti párt folyton látja, hogy híveinek száma fogy, hogy a népben a Szarcsevics elvei mind több és több proselytát nyernek és hogy a nemzeti párt befolyása, daczára annak, hogy a majoritás s a kormány kezében van, épen a népben válik a Szar­­csevicsianismus terjedése következtében mind cseké­lyebbé. Mert tagadhatatlan, hogy a népben a jogi párt nézetei hihetetlen módon elterjedtek. Tán ép azért terjedtek el, mert e nézetek, ha azokat a végletekig analizáljuk, egyszerűen a felforgatást, a jelenleginek teljes halomra döntését képviselik. A jelenlegivel a nép pedig nincs megelégedve. Többször volt alkal­mam itt tartózkodásom alatt megírni, hogy a népet mennyire sanyargatják a közigazgatás alsó orgánumai, többször felemlítettem, hogy a nép ma­­gyarellenessége, magyarophobiája épen onnan ered, mert e közigazgatási bajok kutforrásának a magyart tekinti. A gondosan, szorgalommal elhintett Szarcse­­vics-párti eszmék az elégedetlen tömegben alkalmas talajra akadtak, felburjánzottak s elárasztották a ta­lajt úgy, hogy a törvényesség útját egészen benőtte a bogáncs s a nép meg nem különbözteti a jogosság s jogtalanság fogalmait. De a bajok okául a rövidre látó nép nemcsak a magyarokat tekinti. Gyűlöli őket, de tehetetlenül s e gyűlöletét csak a czimerek ellen való dühében jut­tathatja kifejezésre. De ha gyűlöletének közelebbi tárgyat keres, miben s kiben másban találja azt, mint a nemzeti párt elveiben és tagjaiban. A fennálló rend ellen támadó nép a magyart keresve a »magyaront« üti s a nemzeti párt elvei mellett szavazó polgártársa ellen fordítja fegyverét, attól követeli igaz hazafisága bizonyítását. A nemzeti párt vezérférfiai messziről látják, minő kegyetlenséggel mennek neki szavazóiknak a felizgatott tömegek. E kegyetlenség, ha tán ingatja is meg őket meggyőződésökben, de bizonyára hajlandókká teszi őket a meggondolásra, a követendő út megvá­lasztásában a mérlegelésre. Eddigi tapasztalásaim után meg vagyok róla győződve, hogy a nemzeti pártban senki sem lesz, a­kit a jelenlegi zavarok arra bírnának, hogy a közjogi alapot feladja. Nemcsak a nemzeti pártban, hanem Mrazovicsék között sem lesz ilyen. De félek attól, hogy a nemzeti párt tagjainak ez ingadozása a békejobb kinyújtásában, tán új követelések formulázására fog alkalmat adni. Ma még a nemzeti párt tagjai megtartották régi elveiket, hiven megmaradtak azok mellett. A ma­gyar miniszterelnök által meghívott vezérférfiak re­nitens magatartása nem bizonyít semmit. Már el­mondtam, hogy mi az egyéni véleményem e magatar­tás felől. Lehetetlen azt egyébnek tekintenem, mint eszköznek az elvesztett s meg kell engedni, régi poli­tikus által mindig fájdalmasan nélkülözött népszerű­ség visszaszerzésére. De e kaczérkodás a néphegygyel veszedelmessé válhat. Igaz, hogy nem fogja rábírni a nemzeti párt tagjait közjogi alap elhagyására s arra, hogy a Ma­gyarországgal való közösség megszakításán dolgoz­zanak a nemzeti párt tagjai s nagyon jól tudják, hogy ez hazájuk java ellen volna, hogy ezzel Horvát­ország létének fő feltételét döntenék meg. Hanem le­het, hogy a néphegygyel való e tekintetváltás újabb követelések indító okául szolgálhatna, és a ma még mindig, jóllehet igen csekély, népszerűséggel rendel­kező, független nemzeti párt által a programmba fel­vett igények támogatására adhatna impulzust. Remélhető, hogy a nemzeti párt vezető férfiait meggondoltságuk meg fogja óvni e ballépéstől. Ma­gyarország csak a jelen kiegyezés alapján álló s sem­mi más postulátummal fel nem lépő párttal léphet pactumra. (S a párttól, mely e pactum alapján kormányt vállal, elvárja, hogy a magyar államiság követelményeit jobban elismerje .

Next