Nemzet, 1883. szeptember (2. évfolyam, 240-268. szám)
1883-09-16 / 254. szám
Budapest, szeptember 15. Hallunk regét mindenről, mikor a horvát zavargások okairól van szó. A legkülönfélébb versiók merülnek fel. Majd a czimerkérdés, majd a délslavismus, majd sociális bajok képezik a szerencsétlen mozgalom rugóit. A horvátok lehetségesnek tartanak mindent, csak azt nem, hogy ők a hibásak. Megengednek mindent, csak azt nem, hogy a rossz horvát közigazgatás, a rossz horvát igazságszolgáltatás pusztításokat vitt véghez egyfelől, s hogy a túlzók nagyhorvát ábrándjai megrontották, az izgágák és a drávántúli magyarfalók minden állami és társadalmi rend ellen feltüzelték a horvát népet másfelől. Nem a mea culpa, hanem ismét a vác hangzik Horvátországból. S ezúttal a haragos recriminatio szócsövévé az »Agramer Zig» lett. Fölfedezte e zágrábi német lap a forrongás valódi okát. Nem a horvátok elbizakodottsága, a magyar állami jelvények iránti türelmetlensége képezi ezt. Nem is a horvát politikai fanaticusok izgatása termi keserű gyümölcseit. Mindennek oka Magyarország. Azon Magyarország, mely saját gazdasági életét felvirágoztatta, az ipar és kereskedelem terén a csudákat mivelt«, jóllétben dúskál, a horvátokat ellenben kiéheztette. Nem törődött a horvát gazdasági viszonyokkal, ezeket hanyatlásra, pusztulásra kárhoztatta; nem számolt a horvát nép teherviselési képességével, adót halmozott adóra. Szóval Horvátországot gazdaságilag tönkre juttatta, s e miatt, nem pedig a magyar állami czimerek miatt lázong Zagoriában és a báni végvidéken a nép. Kenyeret követel az és nem jogokat. Gazdasági politikát követel Horvátország számára, s nem törődik sem a délszláv phantaszagoriákkal sem a közjogi szőrszálhasogatásokkal, íme a zágrábi lap okoskodása. Ez okoskodás világításában úgy tűnik fel Horvátország, mint egy provincia, melyet a magyar prokonzulok, vagy janinai pasák tönkre tettek, kiraboltak, mint kirabolta Verres Siciliát, s a janinai pasa Epirust. Úgy tűnik fel, mintha Magyarország Horvátország zsírján hizott volna meg; mintha a dúsgazdag magyarok horvát pénzen dőzsölnének, mint dőzölt a római társadalom a provinciák rovására. De hát ez is, mint minden horvát vád, a légből van kapva. A tények világossága szétoszlatja, mint a sebtében kerekedett ködöt. Bizonyítani sem kell, hogy Magyarország nem zsarolta ki Horvátországot. Hiszen hol és mit zsarolt volna? Ezt egyébiránt aligha hiszi a legtúlzóbb horvát is. Az »Agramer Ztg.« is csak a sok adóról, s a mulasztások miatt panaszkodik. De hát mi oka a nagy adóknak, melyek állítólag nincsenek arányban a horvát nép teherviselési képességével ? Magyarország zsebébe bizony nem vándorolnak azok. Nem is ezek jövedelmein építettük vasutainkat, s alapítottuk meg a horvátok által irigyelt gazdasági helyezetünket. Ha Horvátországban a közvagyonossághoz mérve nagy az adóteher, ez csak azt jelenti, hogy a horvát gazdasági viszonyok és a horvát autonómia közt aránytalanság van. Horvátország nem bízja meg azt a költséges administratiót, melyet az autonómia ad neki. Hiszen szerencsésebb pénzügyi helyzetet képzelni sem lehet, mint a horvátoké. A világnak minden népe irigykedhetnék rájuk. Egy oly ország, mely jövedelmeinek 45°/o-jét tisztán belügyeire töltheti, manapság oly ritkaság, mint a fehér holló. Egy oly ország pedig, mely csak névleg adja nem belügyi költségeinek fedezésére jövedelmeinek 55°/p-jét, s ha nem kerül ki a megfelelő hányad, akkor a hiányt pótolja más: az ily ország unicum. Az ily ország gondtalanul, vígan élhet. Míg Európa majd minden állama deficit alatt roskadozik, addig ez az ország nem ismer deficitet, híréből sem ismeri a kölcsönt. Ha befolyik az adó, helyes, ha nem folyik be, az se baj. Horvátországot nem nyomhatják a jövő financiális aggodalmai. Magyarországra pedig éppen nem irigykedhetik. Ellenkezőleg, ha az irigységre hajlamunk lenne, mi panaszolhatnék fel a horvátok jó dolgát. Hiszen ha mi csak úgy tartoznánk fizetni az Ausztriával közös kiadásainkat, mint a horvátok, hogy t. i. ha lehet, ellenben jövedelmeink 45 százalékét belügyi kiadásainkra fordíthatnák, a pazarlásig fényesen élnénk. A magyar államnak több mint harmadfélszáz millió jövedelméből száz és még több milliót költenénk belkormányzatunkra. Horvátország csak közigazgatására, közoktatására és igazságszolgáltatására költi jövedelmeinek 45 százalékát; nálunk e három rovat alig haladja meg a 20 milliót, tehát bruttó jövedelmeinknek 10 százalékát sem éri el. Pedig mi sem volna kellemesebb ránk nézve, mint hogy ha drága pénzen csinálhatnánk nagyszerű közigazgatást, roppant összegeket költhetnénk közoktatásunkra, s legalább felével jobban dotálhatnék igazságszolgáltatásunkat, hogy némileg megközelítsük Ausztria igazságügyi budgetjét. De hát mi számolunk a körülményekkel. Ha belügyi igazgatásunkba dobnák számolatlanul a pénzt, ugyan mi maradna a beruházásokra? A közös kiadásokról nem is szólva, miként fizetnék vasúti kölcsöneinket, miként építenénk új vasutakat, szabályoznánk folyókat, honnét vennék a költséget a földművelési és a közlekedési minisztérium budgetjéhez, miként vennék meg Magyarország gazdasági jóllétének alapját, amelyet úgy felpanaszolnak a horvátok. Ha úgy tennénk,amint ők, okvetetlenül az ő sorsukra jutnánk. Ha az ország gazdasági viszonyaival arányban nem álló költséges és viszonylag fényűző belkormányzat mosocjával felemésztetnék jövedelmeinket, s e mellett belkormányzatunk mégis rossz, discreditált, hasznavehetetlen lenne: ez előzményből okvetetlenül következnék Magyarország gazdasági tönkrejutása. De hát mi nemcsak felesleges kiadásokat nem csinálunk, nemcsak fényt nem űzünk, hanem gyakran megvonjuk magunktól a hasznost, sőt a szükségest. Csak a nélkülözhetetlenre szorítkozunk sok téren, hogy másutt gyümölcsöző és dúsan kamatozó befektetéseket tehessünk. Elhanyagoltatásról, a horvát gazdasági érdekek ignorálásáról jogosan nem emelhet panaszt a zágrábi lap. Amikor a magyar-horvát közös ügyekre költünk, ennek Horvátország is hasznát veszi. Építettünk Horvátországnak vasutakat, melyek magyar állami jellege azonban szálka a horvát túszók szemében. Fejlesztettük egyátalán Horvátország közlekedési ügyét, sokkal nagyobb mérvben, mint mikor a múlt század végén és a jelen század elején a bécsi kormányok a tengerparttal összeköttetést akartak létesíteni, s mikor Vukasovics altábornagy kiépíttette a Lujza-utat. Szárítottunk Horvátország számára mocsárakat. Fiumét óriási költségek árán virágzó tengeri kikötővárossá emelve, közvetve hatalmasan emeltük Horvátország iparát és kereskedelmét. A Fiume közeléig vezető vizi utat, melyet a Ferencz-csatorna társaság már e század elején akart létesíteni, de vállalatába fél millió forint erejéig belebukott, még nem valósítottuk ugyan meg, de nem a horvátok iránti ellenszenv miatt, mert hisz saját érdekeink utalnak e nagyszabású tervre. Egyszerűen azért nem jött létre ez a nagy fontosságú alkotás, mert még nem került rá a sor. De ami múlik, el nem marad. S Magyarország, ezt Fiumére költött milliói mutatják, nem haboz exponált részei gazdasági helyzetét még ereje megfeszítésével is javítani, föltéve, hogy biztosítékai vannak, hogy áldozataival nem ellenségeit gazdagítja. Magyarország tehát nem ignorálja a horvát gazdasági érdekeket. Annál kevésbbé, mert ez érdekek egyszersmind az övéi is. De azt követelni tőlünk, hogy nyakrafőre óriási összegeket temessünk el Horvátországba, öszszegeket, melyeknek hasznát nem látnók, s csak azért szaporítsuk a magyar nép adóterhét, hogy még több pénzen vásároljunk a horvátoktól hálátlanságot, mint vásároltunk eddig; követelni azt, hogy millióink ne csak a horvát kormányzatba, hanem nekünk semmi, legfelebb a horvátoknak hasznot hajtó fektetésekbe folyjanak: ez több, mint amit méltányosan igényelni lehet; s ennek czímén vádaskodni több, mint amit megenged a társadalmi convenientia. Szorítsák szűkebbre a horvátok belügyi kiadásaikat, gazdálkodjanak jobban, csak a nélkülözhetetlenre s azon arányban költsenek, mint Magyarország államélete ezen szerveire költ, akkor autonómiájuk keretében is tudnak magukon segíteni, arról nem is szólva, hogy Magyarországnak kevesebbe kerülnek. Vagy legalább tegyék jóvá belkormányzatukat, ha már költséges és primitív viszonyaikhoz képest drága az. Ha a horvát nép keservesen érez valami terhet, úgy ez a drága és qualizálhatatlanul rossz közigazgatás terhe. Ha elviselhetlen valami, úgy ez a horvát közigazgatás corrumpáltsága. Ami a horvát mozgalmakban társadalmi momentum van, az a horvát administrativ ellen irányul. A báni ezred volt granicsárainak aligha van fogalmuk a magyar gazdasági politika állítólagos mulasztásairól, ellenben nagyon sajnosan érzik egy rossz közigazgatás nyomását. A zágrábi vádnak azonban, bármily alaptalan az, van mégis haszna. Megérthetik belőle a horvátok, hogy minden jót, összes anyagi felvirágzásukat csak Magyarországtól várhatják. Jövőjük csak Szent István koronájának árnyékában van. S mikor bebizonyul az — és minden költségvetés adatai bebizonyítják — hogy Horvátország még jelenlegi autonómiáját sem bírja el pénzügyileg, annál kevésbbé tehet valamit Magyarország nélkül gazdasági jóllétének emelésére,akkor a nagyhorvát törekvések maguknak a horvátoknak szemében is a legképtelenebb agyrém gyanánt tűnhetnek fel. E törekvéseket elítélik a kérlelhetetlen számok. Merítsenek ezekből politikai bölcseséget a Drávántól. A krassó-szörényi főispáni állásra, mint lapunknak Lúgosról írják, több jelölt neve van forgalomban. Ámbár Krassóban még nem tudják, vájjon Patyánszky Elek főispán lemondása Bpesten tényleg már elfogadtatott-e, nem kételkednek mégis, hogy ezt tekintettel a közelmúltban történtekre — legközelebb meg fog történni. Levelezőnk a combinatiók közül, a mostani viszonyok közt, csak egyet tart fölemlítendőnek: azt, mely szerint a nehéz feladatok hazafias megoldása, amely Krassó-Szörényben a megye főispánjára vár, azon férfiúra bízatnék, kinek vezérlete alatt a megye hazafias és magyarbarát elemei a legközelebb is csoportosultak: gróf B i s s i n g e n Ernőre, e fiatal és energicus főurra, kire e megye megzavart viszonyainak rendezésében oly szép munkakör jut. E jelöltség, mint levelezőnk biztosít, Krassó-Szörényben a legkedvezőbb fogadtatásra tarthatna számot. (Az Orsz. Ért. egy ma éjjel ide érkezett távirata Zsíros tvszéki elnök és Tabajdy aradi főispán jelöltségét is említi. A szerk.) Rovás. Nem jut eszembe, hogy ki, de már régen mondta valaki után Custine vagy Thiers — hogy »Oroszország kormányrendszere a kényuralom, mérsékelve — temperé — a gyilkosság által«. Ezt az uralkodási temperaturát, századokon át csak az »udvari« légáramlatok idézték elő, az illető czárok nyugalmaztatására. Olykor a testvér, máskor a czárina tette el láb alól az útjában álló uralkodót. De a vállalat mindig »uri« foglalkozás maradt; a »palotában« történt, s főnemesek és tábornokok voltak a részvényesek. A közönséges katonaság »megbízható« része kapott ugyan árulási felpénzt az esetleges akadályok elhárítására, de a közvetlen szúrást, a végső csapást — mely néha felséges dulakodással is járt — »a legmagasabb környezet« kiváltsága gyanánt kezelték a trónushoz legközelebb állók. Végre azonban a »szent Muszkaország« dynasticus és arisztokrata előjogainak bitorlására is megértek az idők. A nihilizmus elkezdte czivilizáló munkáját tűzzel vassal, s II. Sándort — ki a czárok közt a leghumánusabb volt — már az utczán ölték meg a nem főrangú merénylők. És ezen »haladás« óta tudva van az is, hogy a minden oroszok uj czárja kénytelen őriztetni magát nemcsak azokkal szemben,akik az ősi,nobilis módon vélnék őt elmozdíthatónak, hanem azon új, proletár elem irányában is, mely dinamittal tör ugyanazon czélra. Midőn egy államban ilyen — ismeretes és eltagadhatatlan — állapotok vannak,nemzedékről nemzedékre,a fokozatos roszabbulásnak mind rémesebben szaporodó jelenségeivel ; s midőn annak az államnak európailag legnevezetesebb és legfontosabb része — Lengyelország— nem is tekintetik másként kormányozhatónak, mint a legkönyörtelenebb kényuralom vad állandósága által, némely orosz lapok azon eredeti ötletre bukkantak, hogy a magyar-osztrák monarchia felbomlása, széthullása és vége felett vezérczikkezzenek, mert hát nálunk azzal élnek vissza némely emberek és csőcselékek, ami Muszkaországban nem létezik sehol a szabadság és alkotmányos önkormányzat teljes élvezetével. Na hát csak örüljenek és jósolgassanak a muszka vezérczikkezők a mi bajaink hírére. Én még azt sem veszem tekintetbe, amit sokan hisznek Európában, hogy ők, a pánszláv kezek szítják nálunk a zavargásokat. Lehet, sőt valószínű, de ennek kikukatására a rendőrség van hivatva. Egyről azonban — akár működik pánszláv kéz és pénz a mi bajainkban, akár nem — a muszka vezérczikkezők és jósok biztosak lehetnek, nem nagy örömükre de okvetlenül ; t. i. arról, hogy a szabadság és alkotmányos önkormányzat a bajok megszüntetésére, a zavarok elenyésztetésére és a bujtogatások megsemmisítésére nagyobb hatalom és ellenállhatatlanabb erővel rendelkezik, mint a muszka despotismus a szolgaságban forrongó népei felett. Oroszország korlátlan urát légbe röpítheti egy pokoli gép, máról holnapra. Nálunk nincs ilyen lehetőség, mert nálunk a törvény az úr és az is marad. Azon polgártársaimnak egyébiránt, akik a muszka fenyegetéseket és rodomontadokat komolyan találnák venni, ajánlom a visszaemlékezést a pernai napokra, midőn a rettentő Oroszország segítségért koldult a románoknál. Attól a rémtől, midőn saját erején kívül másra nem támaszkodhatik, nem kell tartani. Hogy pedig ne támaszkodhassék másra, arról gondoskodik a szövetség monarchiánk, Németország és Itália közt, amely szövetséghez csatlakozni fog Szerbia, Románia és Törökország önérdeke is, s valószínű, hogy már csatlakozott is. Marad Bulgária, mely éppen most szeret a muszkákba. És Montenegro. Na, ez nagy baj, kétségtelenül, de valamiképpen csak megbirkózunk vele mégis, ha nem tér eszére korán. Budapest, szeptember 15. Az országos catasteri bizottság megállapíta az ország földadójának alapját és így ami az országos szempontot illeti, befejezte a művet, mely nyolc év óta folyamatban van. A jövő évre fentartott egyéni felszólamlások, nem fognak e művön lényeges változást előidézni. Nem mondhatjuk, hogy nehézségek nélkül és az első tervezetnek megfelelően lett volna az végrehajtható. Tovább tartott és sokkal többe került, mint ahogy terveztük és így annál több okunk van óhajtani, hogy helyes alapokat nyújtson az a földadónak és földhitelnek. Hogy nem volt fiscális szempontból végrehajtva, bizonyítja az a körülmény, hogy a földadó összege — úgyszólván — változást sem szenvedett, és előre contingentálva jön, csak azért, hogy sem aggodalom az eredmény iránt, sem ok, annak megváltoztatására ne legyen. Más értelme a földadónak előzetesen 29, illetőleg a földtehermentesítési pótlékkal együtt, 40 millióban való megszabásának nincs és nem is lehet. Mert quota adó rendszert kívánunk és így a contingentált összeg csak most szolgál egyfelől az adó eredményének korlátul, másfelől az adó százalékának kiszámítása alapjául; az így kiszámított és 271/*°/o-ra menő százalék, az összegre való minden tekintet nélkül lesz a megállapított adóalapra kivetendő. Erre a törvény értelmében, jövő évre kivételesen, a pénzügyminiszternek van felhatalmazása, csak azért,hogy az egyesek adóösszegükben érezvén a cataster hatását, képesek legyenek egyfelől terhüket megmérni, és ha ne talán igazságtalanul terheltetnének, az ellen felszólalva, orvoslást keresni, másfelől azt szomszédaikéval és az egyes vidékekével öszszehasonlítani és így arányáról is meggyőződni. Ez kivételes kedvezmény, melyre a törvényhozás azért volt kényszerítve, mert tudja, hogy sokan vagy nem gondolnak vagy nem tudnak élni érdekeiknek az adóalap megállapításánál való védelmével. Aminthogy ezt nemcsak a járási és kerületi felvételeknél, hanem az osztályba sorozásnál is észlelni lehet, sőt még az országos bizottság működése is nem kis nehézségekre talált azon körülményben, hogy egy-egy későn felébredt vidéki érdek akkor és oly alakban kívánt tőle orvoslást, midőn és ahogy már ez késő volt. Nagyon tartunk attól, hogy az egyéni felszólalások alkalmával is tapasztalni fogjuk, hogy sok mulasztást akarnak jóvá tenni, mikor már nem lehet. Nem azért mondjuk ezt, mintha hinnénk az állítólagos sérelmek alaposságában; a hetes és országos bizottság tárgyalásai eléggé bebizonyították azt, hogy még azon kifogások is alaptalanok, melyek illetékes szószólókra találtak, de azért, hogy hangsúlyozzuk azt a nagy hibát, melyet a közönség nálunk, általában adóügyekben elkövet. t. .., hogy érdekeinek védelmére nem él a törvényben biztosított eszközökkel és csak akkor szólal fel, mikor már késő. A földadó még tényleges terhét is fogja éreztetni vele, mielőtt végleg megállapíttatnék, talán csak ezt a hibát elkövetni, legalább az egyéni kivetéssel szemben, nem fogja; noha már ezentúl a földadó alapját képező jövedelmen és annak arányain változtatást tenni nem lehet, mert a járási, kerületi és országos parificatiók minden stádiumán keresztül ment az. Ennek felvételénél és megállapításánál, még akkor, mikor az adó összege contingentálva nem volt, megkezdetett az a politika, hogy a föld jövedelme minél kevesebbre tétessék. És ez irányzaton nem változtatott azon (talán éppen e czélból teremtett) correctivum sem, hogy a földadó összege előre contingentáltatott, így az ország összes földjövedelme 1875. óta 220 millióról 180-ra, 180- ról 157-re és ezen összegről 151 millióra szállíttatott le a felvétel különböző stádiumain. Ennek kettős okát ismerjük; egyik az, hogy az adó százalék — az adóalap csekély lévén — legyen magas és így senkinek se legyen kedve a földadót emelni vagy azt pótlékkal terhelni; a másik az, hogy Ausztriával szemben, pl. a quota megállapítása alkalmával hátrányt ne szenvedjünk. Mi azt hiszszük, hogy mindkét oknak teljesen megfelel az adó öszszegének contingentálása és másfelől sem egyik, sem másik nem igazolja azt, hogy a földadócataster a tényleges jövedelemnek megfelelővé ne tétessék.Holott, ellenkezőleg, a földhitel éppen azt követeli, hogy a catasterben a jövedelmi emelkedés lehetőleg híven fejeztessék ki, úgy a részletes kiigazításoknál, mint a ritkán előforduló országos felvételeknél. Aminthogy sokkal több kárát vallotta a birtokos osztály hitelviszonyai tekintetében annak, hogy a cataster eddig nem a valódi jövedelmet tüntette fel és a mivelési ágakban való változásokat is elkésve hiányosan mutatta be, mint amennyit nyert — mert ez semmi — azáltal, hogy sok vidéken a földadócataster oly csekély jövedelmet mutatott fel, hogy hitel alapjául absolute használni sem lehetett. Sőt még az országos pénzügyek és hitel szempontjából is károsnak tartjuk ezt az irányzatot, mert ha az ország összes földjövedelme oly csekélynek van feltüntetve, hogy az arra vetett mérsékelt összegű földadó 30 százalékra, vagy most 27V2°/6-ra fog menni, ez olyan túlterheltetést hirdet, amilyen nem létezik és így a közönséget, künn és benn egyaránt, tökéletesen félrevezeti; az ország szegénységét valótlan nagyításban és terhes, aránytalan százalékokban mutatja be. Ami a hitelt és pénzügyi politikát egyaránt, tökéletesen félrevezeti. De ettől eltekintve, ha az új cataster a jövedelmi és így adózási arányokat helyes alapokra fekteti, nagy szolgálatot fog tenni úgy a közönségnek, ennek erejéhez osztatván be a terhek, mint az ország hitelének és pénzügyeinek ; oly arányban osztván fel a terheket, amelyben azok leginkább elviselhetők. Hontvármegye közönsége a következő föliratot intézte a trónörökös párhoz : Fenséges császári és királyi trónörökös főherczeg ur ! Fenséges császári és királyi főherczegaszszony ! Még élénk érzetével bírunk az örömnek, mely Fenségiek egybekelése alkalmával magyar hazánk határait betöltő, s Fenségteli legmagasabb látogatásukon sziveinkben feléledt lelkesültség lángjának melegét még érezzük és máris örömünk, hódoló tiszteletünk és ha ragaszkodásunk nyilvánítására egy újabb örvendetes esemény szolgáltat alkalmat. A népek millióinak buzgó imáját, melyben áldást kért Fenségtek házassági frigyére, meghallgatta az ég s a családi élet boldogságának legfőbb zálogával áldotta meg Fenségtek nemes szivének szövetségét. Ez alkalomból Hontmegye közönsége, mely az alkotmányosan uralkodó Fenséges dynastiához minden idő viszonyok közt lojalitásának nyilvánítását legszebb kötelmei közé sorolja: hódoló tisztelettel siet kifejezést adni azon benső érzelmeinek, mely szerint Fenségtek iránt táplált változhatlan szeretete és ragaszkodásával, szíve s lelke egész teltével részt venni óhajt az örömben s osztozik a boldogságban, mely Fenségieknek legközelebb osztályrészül jutott. A Mindenható megmérhetlen szeretete övezze a Fenséges gyermeket, Fenséges szülői és nagyszülői nemes erényeinek fénye világítja meg neki az élet utait, s oly örömmel s boldogsággal töltse meg Fenségtek szivét a mily tisztelet, hűség s a jövőbeni remény érzetével környezik Fenségteket a népek milliói közt elsősorban Szent-István birodalmának összes lakói. Kik egyébiránt, mély hódolattal vagyunk Ipolyságon, 1883. évi szept. hó 12-én tartott rendkívüli közgyűlésünkből Fenségieknek legalázatosabb szolgái, Hontmegye közönsége nevében. A kopenhágai találkozás. A »Sz. Peterszburgszkija Vjedomoszti« (233. sz.) nagy vigasztalást merít abból, hogy a Nevszky Sándor napján Dánia uralkodója, uralkodókon és trónörökösökön kívül, 13 férfi és 12 nőunokát gyűjtött körébe, amelyáldott családnak 42.475,458 négyszögversztnyi terület és 332.551,598 lakosság van a birtokában. Ezen családi gyülekezet összehasonlítható az uralkodók kedvelt congressusával, és kizárólagos családi jellegével paralizálhatja a politikai és hadi szövetségek hasonló gyülekezetét, aminőt most Németországban látunk. Dánia megfosztatván területe felétől és lakossága harmadrészétől, a saját védekezése által mégis ura maradt a Lundnak 1864-ben, és veszteségéért kárpótlásra talált a dán királyi ház fényes helyzetében. Magától értetik, hogy Keresztély király ellent nem állhatott Ausztria és Poroszország egyesült haderejének. Azonban gyermekei által Németország még megkaphatja jutalmát. Az ő legidősb fia lesz a dán király, ifjabb fia már most is görög király, egyik leánya , a minden oroszok császárnéja, a másik pedig Nagybritannia és Izland jövendő királynéja és India császárnéja, a harmadik végre Cumberland herczegnő s joggal bir a hannover trónra. Valdemár ifjú herczeg ékeskedik mind azon erényekkel, hogy egy a Közép-Európában kedvelt trónt ékesíthessen. A dán király gyermekeinek kopenhágai gyülekezete valóban, Európában rég nem látott szerencsés családi congressust képez.« A horvát válság. (Saját tudósítónktól.) Zágráb, szept. 14. A horvát nemzeti párt vezérférfiai tévetegül állanak szemben a helyzettel s nem igen tudják magukat elhatározni, mely irányba tereljék jövőre politikai működésöket. Két út áll előttünk nyitva, az egyik a már néhány éve elvesztett s nem élvezett »néphegy« újra megszerzéséhez vezet. Azt követve a pártnak még csak ötévvel ezelőtt is annyira populáris tagjai ismét élvezhetnék az olcsó népszerűség mámoritó hatását s ismét felvergődhetnének a néphegy ama niveaujára, a melyen azelőtt oly nevezetes állást foglaltak el. E popularitás pedig könnyen visszaszerezhető. Csak éles ellentétbe kell helyezniük magukat Magyarországgal szemben, csak rideg elutasító vagy esetleg merészen követelő magatartást kell tanúsítaniuk és a nemzeti párt tagjait a »nép« ismét vállaira emeli s örömujjongással üdvözli Zágrábban. A másik at épp ellenkező. Ezen haladva meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy a nemzeti párt tagjai megmaradnak oly népszerűtleneknek, a milyenek éppen e perczben, sőt meg kell gondolni azt is, hogy a nép ez ellenszenve még fokozódik s első pillanatban tán gyűlöletté is elfajul. Csakhogy ez az út a haza javára vezet, ez az út az egyetlen, melyen Horvátország biztos jövőjének tekint elébe, ez az út az egyedül követhető a végből, hogy Horvátország felvirágozzék. És erről a higgadtan és hazafiasan gondolkozó horvát politikusok meg vannak győződve. Sem a nemzeti pártban, sem Mrazovics pártjában nincs eddig ember, aki még e kritikus időkben is, feladta volna a közjogi alapot s elpártolt volna a Magyarországgal való közösség eszméjétől. Sőt még a jogi párt programjában is benne van a közösség gondolata, még a jogi párt tagjai is a Magyarországgal való kapcsolatban, habár a mainál sokkal lazább, kapcsolatban keresik a haza üdvét. A nemzeti párt tagjai azonban reflectálni kezdenek. A magyarokba vetett eddigi bizalmuk hatalmasan megingott. Megingatta azt egy részről az a hit, mely a horvátoknál kiirthatatlanná kezd lenni, hogy a kettős feliratú czímertáblák kifüggesztésével megsértetett a kiegyezés, melyet — véleményük szerint, — a magyarok már oly sokszor áthágtak, és megsértetett oly czélból, hogy az ilykér ütött résen annál könnyebben lehessen még erősebb concessiókat kivívni, vagy ha kell kierőszakolni. Másrészről pedig gyengébb lesz a közösség üdvében való meggyőződés, mert a nemzeti párt folyton látja, hogy híveinek száma fogy, hogy a népben a Szarcsevics elvei mind több és több proselytát nyernek és hogy a nemzeti párt befolyása, daczára annak, hogy a majoritás s a kormány kezében van, épen a népben válik a Szarcsevicsianismus terjedése következtében mind csekélyebbé. Mert tagadhatatlan, hogy a népben a jogi párt nézetei hihetetlen módon elterjedtek. Tán ép azért terjedtek el, mert e nézetek, ha azokat a végletekig analizáljuk, egyszerűen a felforgatást, a jelenleginek teljes halomra döntését képviselik. A jelenlegivel a nép pedig nincs megelégedve. Többször volt alkalmam itt tartózkodásom alatt megírni, hogy a népet mennyire sanyargatják a közigazgatás alsó orgánumai, többször felemlítettem, hogy a nép magyarellenessége, magyarophobiája épen onnan ered, mert e közigazgatási bajok kutforrásának a magyart tekinti. A gondosan, szorgalommal elhintett Szarcsevics-párti eszmék az elégedetlen tömegben alkalmas talajra akadtak, felburjánzottak s elárasztották a talajt úgy, hogy a törvényesség útját egészen benőtte a bogáncs s a nép meg nem különbözteti a jogosság s jogtalanság fogalmait. De a bajok okául a rövidre látó nép nemcsak a magyarokat tekinti. Gyűlöli őket, de tehetetlenül s e gyűlöletét csak a czimerek ellen való dühében juttathatja kifejezésre. De ha gyűlöletének közelebbi tárgyat keres, miben s kiben másban találja azt, mint a nemzeti párt elveiben és tagjaiban. A fennálló rend ellen támadó nép a magyart keresve a »magyaront« üti s a nemzeti párt elvei mellett szavazó polgártársa ellen fordítja fegyverét, attól követeli igaz hazafisága bizonyítását. A nemzeti párt vezérférfiai messziről látják, minő kegyetlenséggel mennek neki szavazóiknak a felizgatott tömegek. E kegyetlenség, ha tán ingatja is meg őket meggyőződésökben, de bizonyára hajlandókká teszi őket a meggondolásra, a követendő út megválasztásában a mérlegelésre. Eddigi tapasztalásaim után meg vagyok róla győződve, hogy a nemzeti pártban senki sem lesz, akit a jelenlegi zavarok arra bírnának, hogy a közjogi alapot feladja. Nemcsak a nemzeti pártban, hanem Mrazovicsék között sem lesz ilyen. De félek attól, hogy a nemzeti párt tagjainak ez ingadozása a békejobb kinyújtásában, tán új követelések formulázására fog alkalmat adni. Ma még a nemzeti párt tagjai megtartották régi elveiket, hiven megmaradtak azok mellett. A magyar miniszterelnök által meghívott vezérférfiak renitens magatartása nem bizonyít semmit. Már elmondtam, hogy mi az egyéni véleményem e magatartás felől. Lehetetlen azt egyébnek tekintenem, mint eszköznek az elvesztett s meg kell engedni, régi politikus által mindig fájdalmasan nélkülözött népszerűség visszaszerzésére. De e kaczérkodás a néphegygyel veszedelmessé válhat. Igaz, hogy nem fogja rábírni a nemzeti párt tagjait közjogi alap elhagyására s arra, hogy a Magyarországgal való közösség megszakításán dolgozzanak a nemzeti párt tagjai s nagyon jól tudják, hogy ez hazájuk java ellen volna, hogy ezzel Horvátország létének fő feltételét döntenék meg. Hanem lehet, hogy a néphegygyel való e tekintetváltás újabb követelések indító okául szolgálhatna, és a ma még mindig, jóllehet igen csekély, népszerűséggel rendelkező, független nemzeti párt által a programmba felvett igények támogatására adhatna impulzust. Remélhető, hogy a nemzeti párt vezető férfiait meggondoltságuk meg fogja óvni e ballépéstől. Magyarország csak a jelen kiegyezés alapján álló s semmi más postulátummal fel nem lépő párttal léphet pactumra. (S a párttól, mely e pactum alapján kormányt vállal, elvárja, hogy a magyar államiság követelményeit jobban elismerje .