Nemzet, 1883. szeptember (2. évfolyam, 240-268. szám)

1883-09-11 / 249. szám

Budapest, szeptember 10.­ ­A horvát nemzeti párt tagjai kompro­­mittálva vannak a nép előtt. Nyilatkozataik nem érték el a kivánt hatást. A népre nem hatottak, oda­fent rossz vért szültek.« így jellemzi zágrábi tudósítónk esti lapunkban közölt levelében a nemzeti párt mai helyze­tét s mi nem vélünk csalódni, ha azt mond­juk, hogy e jellemzésben nem csupán a tudó­sító egyéni felfogása, hanem — némi­nemű részben — az illető politikusok önbeismerése is nyilvánul. Mi nem tartjuk feladatunknak e perc­ben azon tűnődni, vájjon csakugyan nincs-e Horvátországban más politikai ele­­mentum, melylyel a horvát-magyar viszony regenerálását megkisérteni lehetne, mint a nemzeti párt; s elfogadjuk igaznak, hogy a nemzeti párt, melytől mi magyarokul csak gyűlölködést s állami existentiánk alapgon­dolatainak titkos megbolygatását tapasztaltuk eddig, odahaza magyar barátsága miatt vesz­tette el a talajt s »compromittálta magát a nép előtt.« És, valljuk be, hogy egy cursus végén, pártnak, mely huzamos ideig hatalmon volt, rosszabb politikai bizonyítványt alig szolgál­tathatna valaki, mint a minő az, mely e sorok­ban foglaltatik. Mi a politikai sikerek e meg­különböztetésének­­lefelé és fölfelé­ nem va­gyunk ugyan barátai. Meggyőződésünk, hogy alkotmányos államban pártok csak egyféle hatást gyakorolhatnak, jót vagy rosszat, de egyformát, lefelé is, fölfelé is. Ha azonban a horvát viszonyok közt helyén­valónak tartják e distinctiót, mi nem térünk ki előle. S ismé­teljük, hogy e kettős viszony kettős elítélést foglal magában. Voltak máshol is pártok, a­melyek »compromittálták magukat a nép előtt«, de ezek rend­szerint el tudták kerülni, hogy politikájuk »rossz vért szüljön fent« , s a­mely pártok magatartása »rossz vért szült fent«, azok nem játszották el reputatiójukat a közvélemény előtt úgy, hogy be kelljen vallaniok, hogy »a népre nincs hatásuk.« E kettős hatás kieszelésének s elérésének titka azon bölcs politika következése, a melyet a nemzeti párt folytatott s a mely odavezetett, hogy Zágráb városában s Horvátország egész területén ma királyi biztos parancsol. A legnevezetesebb azonban e politiku­sokban, a kik ide jutottak, nem eddig köve­tett politikájuk. Elvégre pártok is tévedhet­nek, s a horvát nemzeti párt sokkal kevésbbé volt egységes vezetés vagy megállapodott politikai idea uralma alatt, semhogy tévedé­sétől a jóhiszeműséget meg lehetne tagadni, s semhogy az e tévedések folytán bekövetke­zett politikai szerencsétlenségekért őt az öntudatos felelősség terhelné.« Amiért ez a fe­lelősség terheli, az az, hogy ezt a po­litikát ezután is folytatni akarja. Folytatni azt a politikát, mely elvágta megbízhatósága a fonalát lefelé és fölfelé; azt a politikát, mely lent a zágrábi tömeg fékte­lenségére vezetett, fent a királyi biztos kikül­dését tette elkerülhetetlenné. Mert a magatartás, mely a nemzeti párt irányadó köreiből felénk hangzik, nyilván erről tanúskodik. Nem recriminálunk mi most a múltra nézve. Nem mondjuk mi azt, miért mulasztotta el a nemzeti párt támoga­tásával rendelkező bán s az osztályfőnökök által vezetett kormányzati hatalom, hogy a tömeg által megsértett jogrendnek és tör­vénytiszteletnek azonnal, felszólítás nélkül megadja azt a minimális elégtételt, mely a restitutio in integrumban culminál; nem kér­dezzük, hogy e helyütt miért tartotta felada­tának famosus első nyilatkozatával olajat önteni a tűzre, s azt, a­­mi eddig egy magáról megfeledkező tömeg önkényének ténye volt, egy többségben lévő, magát kormánypártnak is nevező testület tekintélyével többé-kevésbbé fedezni; nem kérdezzük azt sem, hogy miért találta abban hazafiai kötelességeinek teljesí­tését, hogy Horvátország törvényes irányát az állami hatalom tekintélyének magára vállalt helyreállításától visszatartsa, mindezekre vo­natkozólag, mert a múltra tartoznak, hajlan­dók vagyunk mentségül elfogadni azt az­­ab­solute gyönge, de subjective érthető) beis­merést, hogy általuk a népre akartak hatni, s a horvát közvél­eménynyel szemben igazolni igyekeztek magukat. A­mit mi kérdünk, s a­mire a választ hiába keressük, az az, mi csábít­ja őket arra, hogy jövőre is (eddigi politikai számításaik minden irányban való hiábavalóságának kiderülte után) azt cselekedjék, amit eddig cselekedtek. Hogy a magyar államiság állás­pontjának unos-untalan való tagadásával »rossz vért keltsenek fönt«, s hogy lent, ahol keveslik, amit e részben tesznek, fölkeltsék azokat a szenvedélyeket, melyek már nem a Pejacsevicsekre és Kreszticsekre hallgatnak, hanem a Starcsevicsekre s az ezeknél is rosz­­szabb zavargókra. Mert ha mi nem áltatjuk magunkat az iránt, hogy Horvátországban nincs magyar párt (az e részbeli szerelmi nyilatkozatokat hosszú évek sora óta meghozza nekünk a zág­rábi sajtó: jó lesz Horvátországban sem áltat­ni magukat a részben, hogy Magyarorszá­gon sincs­­horvát párt. És ha így állítjuk egymással szembe az ellentéteket, akkor fel­merül nem csupán politikai, hanem egyúttal etnk­ai kényszerűsége annak, hogy a kölcsö­nös szeretet eme visszájának következésekép az, a­kinek kezében az államhatalom van, éreztesse ennek erejét a másikkal. S igy a zágrábi nemzeti párt magatartása nem vezetne másra, mint a mostani állapot fentartására és élesbítésére. Arra vezetne az, s ha e pártnak, mely egyedülinek mondja ma­gát Horvátországon, mely a Magyarország­gal való alkotmányos együtt haladást ismeri jelszavának, nem lenne ereje elvonni ebből a körülményből s abból, hogy eddigi eljárása mire vezetett, a szükségképi következéseket. S a mostani állapot fentartása a magyar kormánynak, a magyar közvéleménynek, a magyar pártoknak nem kellemes ugyan, de a magyar kormány, a magyar közvélemény s a magyar pártok sohasem riadtak vissza at­tól, hogy a kellemetlen helyzetek consequen­­tiáit is elviseljék. S inkább, mintsem Horvát­ország közvéleményében s közviszonyaiban az a felfogás verjen további gyökeret, hogy Magyarországgal szemben az aláaknázás ama munkája, mely eddig folyt, tovább is folytat­ható, inkább fog tudni Magyarország állan­dón ragaszkodni azokhoz az eszközökhöz, melyek nem támadnak meg ugyan Horvátor­szágban sem fajt, sem nyelvet, sem nemzetisé­get, hanem igenis fentartják az állami tekin­télyt. És ha ez állapotok maradandósága megteremti azt a józanságot, mely a nagy ál­lamok politikai tényezői legkisebbikénél is szükséges, akkor bizonyára elkövetkezik an­nak ideje, hogy ezek az eszközök fölöslegesek lesznek. Hogy ez hosszabb idő munkája lesz-e, vagy rövidebbé, legközelebb eldől. A nem­zeti párt férfias belátásától, határozottságától, akaratától függ. Ha e pártban, a­mint félő, hogy nincs, lenne erkölcsi erő, szakítani a múlt hagyományaival, mely lejáratta őket minden irányban; s ha e helyett föntartás nélkül való, öntudatos, határozott magyarba­rát politikát elfogadni s következetesen ke­resztülvinni legálisan vállalkoznék , meg­győződésünk, hogy az öszhang, mely az álla­mi organismusok functiojának legelső alap­föltétele, már legközelebbi hatásában helyre­állítaná azt, a­mit a disharmonia megrontott: az alkotmányosság zavartalan formáit, s to­vábbi hatásában helyreállítana sok egyebet is, a­minek restitutiója a horvát nemzeti pártra s az egész horvát közéletre nézve csak oly fontos, ha nem fontosabb, mint reánk. A pártok regenerálásának rendesen ne­héz, válságos események a szülő okai. Ha egyéb nincs is, ez a tényező megvan arra, hogy ily változást lehetőnek tartsunk. Ha Horvátország eddig hatalmon volt elemei, eb­ből a megpróbáltatásból nem tanulják meg, hogy az eddig követett utón nem akadályozhat­ják ugyan meg a magyar állam consolidatió­­ját, azonban igen­is megakadályozzák a saját maguk tartományi autonómiája egész­séges fenmaradását, akkor, félő, egyhamar nem fogják megtanulni semmiből s Magyar­­országnak ily tudatban kell számolnia jövője intézésével. De ha megtanulják, a­mire első mód az, hogy a történtek után a nemzeti párt azono­sítsa magát a magyar állam jelvényein elkö­vetett sértéssel szemben foganatosított elégté­tellel s ne tekintse azt hazája és maga ellen intézett merényletnek, — akkor meggyőző­désünk, hogy e pártra nézve is következhetik be még idő, midőn úgy fog hangzani róla az ítélet, hogy van befolyása fent is, lent is. ' --- — ----- ...... . ■ ..gro. A »Bud. Corr.« jelenti: Tisza Kálmán mi­niszterelnök a horvát nemzeti párt több kiváló tagját holnap délután 5 órára meghívta értekezletre, melyet már a királyi biztos kinevezése alkalmával is jeleztünk volt. A miniszterelnök e lé­péssel — melyet önként érthetőleg nem tehetett meg előbb, míg a magyar államhatalom tekintélye Zág­rábban ismét teljes érvényre nem emeltetett — bebi­zonyította, hogy Horvátország belátóbb, nyugodtabb elemeivel egyértelműségre óhajt jutni, hogy minél­­előbb helyreállíthassa ismét Horvátországban a nor­mális alkotmányos állapotot. Most már kizárólag a befolyásos horvát pártemberektől fog függni, hogy Horvátországban a béke helyreálljon, habár azon hírek után, melyeket Zágrábból kapunk, majdnem le­hetetlennek látszik az, hogy egymást megérthes­sük. — Ott a szenvedélyek, minden oldalról épen­­séggel kárhozatos módon felizgattattak, s alig talál­kozik ember, akivel a nyugodt tárgyalás ebben az irányban lehetséges volna. A horvátok ugyanis min­den áron törvénysértést akarnak a magyarokra sütni, egyértelműségre jutásról egyáltalában mit sem akar­nak tudni s hova­tovább annál inkább fölkeltik azt az eszmét, hogy a czimerbotrány csak ked­vező alkalom volt előttök arra nézve, hogy rátámad­hassanak Magyarországra. Bizonysága ennek az, hogy a számos német hivatalos felirat­ot, ám ugyancsak bizonyára törvénytelen, a horvátok észrevétel nélkül mindenütt meghagyják, míg a magyar nyelv és Magyarország ellen általános vihar tombol, melyet senki sem csitít, senki sem csillapít. Ideje volna, hogy a nemzeti párt tagjai végre fonto­lóra vegyék, hogy ily ellenséges eszmék nagyraneve­­lésével első­sorban önmaguknak okozták a legnagyobb nehézségeket, a magyar kormány pedig bizonyára mindig fog eszközöket találni, hogy Horvátország­ban a horvát pártférfiak nélkül is kormányozzon, ha­bár kétségtelen, hogy az alkotmányos kormányzás volna a legkívánatosabb és legrendesebb. Legkevésbbé szükségesek pedig végül a horvát képviselők, a ma­joritásnak a magyar országgyűlésen való fentar­tására. A krassó-szörénymegyei szabadelvű párt elnöke gróf Bissingen Ernő a következő meghívót bocsátotta ki: Szervezeti szabályzatunk 8. §-a értelmében a krassó-szörénymegyei szabadelvű párt t. ez. tagjai ezennel megkerestetnek, miszerint a f. évi szeptember hó 11-én, d. u. 4 órakor Lugoson, a »Magyar Ki­­rály«-hoz czímzett szálloda nagy termében tartandó párt-közgyűlésen résztvenni szíveskedjenek. A tanács­kozás tárgyát képezendő a f. év és hó 13-án tartandó megyei közgyűlési tárgysorozat s egyéb a pártot ér­deklő fontos indítványok. Rovás. Somssich Pál egy nyílt levelet intézett a csurgói kerületbeli választóihoz. Ezen nyilatkozatban — mint a »Nemzet» esti lapja által adott kivonatból is lát­hatták olvasóink — az igen tisztel képviselő úr főleg azon két kitöréssel foglalkozik, melyeket hazánk köz­viszonyaira nézve méltán nevez veszélyeseknek. Né­mely barátai — mint mondja — figyelmeztették, hogy »a mostani zavargások között. . . tanácsosabb lenne hallgatni« , de ő éppen azért tartotta kötelessé­gének a szólást, mert nehéz és aggodalmas a helyzet- is igaza volt. Én ugyan nem tudom, mire vonatko­zott azon baráti tanács, mely neki némaságot javasolt, de hogy nem a szerint cselekedett, azon örvendek. Mert kivéve némely kifejezéseit, melyek elmaradhat­tak volna mint időszerűtlenek, nézeteivel mindkét hajunkra tekintve, a komoly, értelmes és lelkiismeretes hazafiak érzelmeit tolmácsolta ő is. És ha többen és korábban szólalnak fel a tekintélyes férfiak, igen valószínű, hogy legalább az egyik bajtól, az anti­­semita bujtogatás gyalázatos műveleteitől megmentve lett volna Magyarország jó hírneve. Somssisch Pál a horvát bajról tartózkodólag és röviden beszél, de mégis eleget mond. Mi is örvende­nénk, ha a zágrábi állapotok özöne mentél előbb visszatéríthető lenne a békés haladás medrébe, de a »Horvátországgal való jelen viszonyunkat jövőre tart­hatatlannak« véljük mi is. A teendők felett azonban most még nem lehet vitázni, mert azok a dolgok fej­lődésének minőségétől függnek. Magyarországon nem múlik, hogy a Dráván túl béke legyen velünk, de a béke megkötésére és fentartására mindenek előtt az szükséges, hogy legyen hozzá őszinte jó akarat két ol­dalról , és mi még nem tapasztaltunk olyant horvát részről magunk irányában, 1868 után sem.Most ugyan, a királyi biztos megjelenése folytán,némely számításaik hiúságát belátni kezdik némelyek, hanem hát a­kik álmodozásokban töltik idejüket, azok nem könnyen ébrednek valódi öntudatira, nagy rázkódások nélkül. Mi Zágráb figyelmébe egyelőre csak annyit ajánlunk, hogy gondolják meg, várjon lehet-e olyan államférfiú, a­ki monarchiánk szilárdságának és nagyhatalmi ál­lásának biztosítékai közt, a magyar nemzet hűségét és erejét kevesebbre becsülné, mint a horvát hűséget és erőt. Ha gondolkoznak ezen thema felett, tán ki is ábrándulnak. A kiábrándulás kezdetét vette nálunk is azon uraknál, a­kiknek az antisemitaság viselt dolgai ele­inte és egy darabig úgy tűntek fel, mint elnézhető mulatságok és veszélytelen tréfák. Mert hát mi nagy dolog is lehetne abban, ha itt-ott bevernek néhány zsidó főt és ablakot. Azért a kis jajgatásért és csöröm­pölésért bizony kár olyan zajt ütni, így gondolkoztak azon kedves burgerek és gavallérok, akik csak sport gyanánt tekintették az antisemitaságból üzletet csinálok gyönyörűséges vállalatait. Én elég korán figyelmeztet­tem a t.­ez­­burgereket és gavallérokat, hogy annak a mulatságnak ők is megiszszák a levét. Nem hitték, s csak mosolyogtak a garázdálkodásokra. Most aztán ijedezni kezd az ipar, kereskedés, hitel. Sok helyen megszűnt a vásár, eltűnt a pénz, vesztegel a termés. Az egyik megyéből azt írják, hogy ott visszatértek az ősi állapotokra s cserében veszik az enni valót. Aztán tartani kell a katonákat, akiket dicsőséges pusztítások és fényes rablások által szereztek meg községeiknek. Hát még ha rájönnek, hogy azok a bezúzott fejek és boltok, azok az elrombolt vagyonok és keresetek s azok a lelőtt áldozatok feltámadnak, megnőtt közterhek alakjában. — Mert aki kép­telenné lett a munkára, keresetre és fizetésre, azért bizony másoknak kell elviselni az adórészt. És erre bizony nem fognak ajánlkozni azon bujtogatók, a­kik — szájjal és tollal— magoknak g’schäftet, a t. er.­burgereknek és gavalléroknak sportot és számtalan embernek — sok zsidónak, de sokkal több kereszténynek romlást szereztek. Arról, hogy a buj­­togatások gaz eredményei mekkora csorbát ejtettek Magyarország hitelén a világ előtt, most nem szó­lok ; de hogy arról is kap majd számlát az állam­­kincstár, az bizonyos. Hjáh, az élvezetekért fizetni kell. A­mely adófizetőnek ez nem tetszik, az indíthat visszkeresetet az antisemita vezérek ellen. Egyébiránt Somssich Pál elmondta igen helye­sen, hogy a zsidókkal versenyezni a vagyonosodásban nem kell egyéb, mint józanság, takarékosság, tanu­lás, munkásság. Budapest, szeptember 10. Most kétszáz éve, hogy Bécs a törökök ostroma alól felszabadíttatott. Egyike a leg­nevezetesebb s legfontosabb momentumok­nak, melyek a kereszténység s az osmán vi­lág, a Nyugat és Kelet között lezajlott véres események során fölmerültek. Ha Bécs elesik, a török hatalom tán egy századdal terjeszti ki későbbre és egy nagy területtel tovább nyu­gatra uralmát. De Bécs felszabadult és utána, mint az események logicája, nemsokára fel­szabadult Buda és csakhamar Magyarország is a pasa-uralom alól. Bécs eleste hátravetette volna a civilisatiót a Duna mentén legalább egy évszázaddal. A megrémült kereszténység nem bízva többé erejében, alig lett volna ké­pes rövidebb idő alatt annyi erőt gyűjteni s az érdekek solidaritásának érzetére ébredni, hogy visszaszorítsa a Balkánra vagy a Bospo­­rushoz, a diadalmasan előre tört félholdat. De a népek egyetértése és összetartása megmenté Bécset s azóta a török hatalmat folytonosan csapás csapás után érte, lépésről­­lépésre volt kénytelen meghátrálni, tért ve­­szítni, mígnem teljesen megtört ereje. Méltó dolog volt tehát megülni az osz­trák főváros fölszabadításának kétszázados év­fordulóját a Lajthán túl, mert kiemelkedő s nagyfontosságú történeti és politikai esemény volt. Népek egyetértésének, erőik egyesítésé­­nek volt az köszönhető. Viribus unitis képes volt a Habsburgok székhelye győztesen daczolni a legnagyobb veszélylyel, mely azt fenyegette. Csodát műveit az összetartás akkoron, melyet a közös ellenség tett oly ellenállhatlanná, oly erőssé. Egyike a legszebb és legtanulságosabb közös történeti reminiscentiáknak ez ama nép­fajokra, melyek Ausztriát lakják. Fájdalom, manap, a mostani viszonyok közt nem értik annak az eseménynek nagy jelentőségét. Ama népfajok, melyek ősei győztesen verték vissza a nagy ellenség ha­dait Bécs falairól, németek, lengyelek, ruthé­­nek, ellenséges táborokként állnak egymás­sal szemben. A ruthének nem vesznek részt az ünnepélyben azért, mert ellenfeleik, a len­gyelek annak lengyel jelleget akar­tak kölcsönözni, holott pedig — a ruthé­­nek állítása szerint — Szobieszki lengyel király, Bécs megmentője, nem lengyel, ha­nem ruthén nemzetiségű volt. — A németek sem látszanak nagyon lelkesülni a különben mindig kegyelettel említett »Kai­serstadt« felszabadulásának emlékén — mert bántja őket a gondolat, hogy ama nagy ese­mény egy lengyel hősnek is a nevéhez fűződik. Méltó keserűséggel mondá Czartoryski Konstantin herczeg tegnap a Tullnban tar­tott ünnepélyen, hol kétszáz év előtt Szob­ieszki az egyesült hadak fölött a fővezényle­tet átvette, hogy a »politikai búzásko­­dások csökkenteni igyekeznek Bécs meg­szabadulása százados ünnepélyének történeti jelentőségét, s meglehet tán egy új évszá­zadra lesz szükség, mely annak jelentősé­gét méltányolni tudja.« Igen, a nemzetiségi viszály ütött ama népek közé, melyek hajdan egyesült erőkkel nagy dolgokat tudtak művelni, s most még saját közös dicsőségök emléke sem képes őket kibékítni, egymás­hoz közelebb hozni. A nagy esemény kétszá­zados évfordulója áldástalan viszályban találja az unokákat, kiknek ősei az egyetér­tés, a közös czélra irányzott erőegyesítés ál­tal oly erősek voltak. És minket is, éppen elkeseredett viszályban talál ez időpont azon horvátokkal, kiknek ereivel együtt küzdünk századokon át a török hatalom, a közös ellen­ség ellen, mely mindkettőnk lételét fenyegeté. Itt is a nemzetiségi féltékenység hintette el konkoly magvait; az a féltékenység, me­lyet oly alap nélkül s oly igaztalanul táplál­tak eddig a horvátok, kiket megszoktunk testvéreinknek nevezni. Már pedig nem jól van ez igy, a­hogy van. Ez áldástalan visszavonás, mestersége­sen felcsigázottt nemzetiségi viszály és félté­kenység nem vezethet egy­ népfaj javára sem. Az nem lehet, hogy egy nagy állam néptörzsei, melyek tudtak hajdanán egyetér­tők lenni s éppen ez által fenmaradásukat biztositni, örökös bábeli zavarban éljenek és egymást meg ne értsék. Erős hitünk, mert bizunk az emberi ér­telem erejében , hogy az a sokszor gyerme­kességig menő nemzetiségi elkülönzési nisus, az a nem egyszer minden igaz ok és alap nélkül való féltékenység, mely főbenjáró ér­dekek ellen sem átall merénylőleg fellépni, idővel el fogja veszitni mérges hatását, rom­boló erejét. A mint századokon át megtudott lenni Galicziában a ruthén a lengyel mellet, a mint Csehországban eddig megférhetett a német törzs a cseh mellett, meglehet és megférhet ezután is, a nélkül, hogy pl. Csehországot ketté szakítni kellene, mint a németek most óhajtják. Hiszszük, hogy az az »új évszázad«, me­lyet Czartoryski herczeg óhajt, be fog kö­szönteni nemsokára, s megszünteti, legalább éles kinövéseiben a most tapasztalható bábeli zavart, melyben egy és ugyanazon állam né­pei, bár századok történelme által egybe fűzve, nem értik s nem akarják megérteni egymás nyelvét. Ha volt e monarchiának illetőleg a monarchia népeinek a múltban kö­zös ellensége, van az a jelenben is. Nem szükséges azt közelebbről megjelölni, mindenki ismeri. S ha ez fogná egyszer fe­nyegetni a monarchiát, nincs kétség benne, szemben találná magával Ausztria-Magyaror­­szág összes népeit, melyek hol félreértésből, hol kicsinyes féltékenységből, nem mind, de egy részük, ideig-óráig viszálykodnak egy­mással, hanem a közös veszély pillanata valamennyit egyetértőnek fogja találni. Az apró-cseprő házi viszályok meg fognak né­­mulni akkor, és óhajtandó, hogy elsimuljanak előbb is. A vezérlő politikának nem lehet en­nél szebb és magasabb feladata Ausztriában. Magunk is megteszszük s meg fogjuk tenni a magunkét idehaza ez irányban. Sorainkat azon őszinte óhajjal zárjuk be, vajha Bécs százados emlékünnepe Ausztria népeiben az együvé tartozás, egyetértés és testvériség ér­zelmeit keltené föl és szilárdítná meg, hogy ezek foglalják el helyét annak az áldástalan visszavonásnak, mely csak az erők megosztá­sára és így gyengeségre vezethet. A mai délután folyamában — a­mint értesü­lünk — minisztertanács volt! A magyar miniszterelnök és pénzügyminiszter e hó 22-én Bécsbe mennek, hogy az ott tartandó közös miniszteri értekezleteken részt vegyenek. Ez értekezle­tek tárgya, mint értesülünk, a közös költségvetés megállapítása lesz. Új főrendiházi tagok, Degenfeld József gróf részére, ki Debreczen város és Hajdúm­egye főispán­jává történt kinevezése folytán, a fennálló szabályok értelmében ezen hivatalos minőségében volt meghí­vandó a főrendiházba, a királyi meghívó már kiállít­tatott, kézbesittetett­­is. E­r­d­ő­d­y György grófnak a Vas megyében fekvő gyepü­füsi uradalom birtokosá­nak jogosultsága pedig a főrendiház elnöksége által igazoltatván, a belügyminiszter által megtétettek a lépések, hogy részére a királyi meghívó kiállíttassák. Az igazságügyminisztérium közzétette az álta­lános magyar magánjogi törvénykönyv t­ervezetének megvitatása czéljából az igazság­­ügyminisztériumban tartott értekezletek jegyzőköny­veit. A jegyzőkönyveket Balog Károly volt el­nöki titkár, jelenleg kir. ítélőtáblái pótbíró, szerkesz­tette s a megjelent füzet az átalános rész tár­gyalását foglalja magában. Mint tudva van, azon kérdés, hogy a különös rész melyike vétessék ezután tárgyalás alá, egyelőre függőben hagyatott. Challemel-Lacour lemondását helyezi kilátásba a müncheni »Allgemeine Zeitung« és azt írja, hogy Jules Ferry fogja átvenni a franczia külügyi tárczát. A Románia külpolitikájában beállott fordulat már némi kifejezésre jut a román sajtóban. Az oroszbarát »R o m a n u l« úgy vélekedik, hogy háborús bonyodalom után legjobb volna ugyan, ha az ország semleges maradna, de ez aligha lesz le­hetséges, mert a szomszéd hatalmak közül egy sem tűrné, hogy Románia csigamódra behúzódjék a há­zába. Arról van tehát szó, hogy Románia válaszszon idejekorán Oroszország és Ausztria-Magyarország közt és fontolja meg, melyiküktől várhat nagyobb elő­nyöket. A »Romania Libera« mely szintén osztrák­magyarellenes volt,szintén azt hiszi, hogy Románia nem fog semleges maradhatni. A legutóbbi háborúban könnyű volt beavatkozni a harczba, mert parasztok és városiak oly hatalom oldala mellett harczoltak, a­melylyel rokonszenveztek. Ha már most ez az eset, állana be, hogy Oroszország ellen kellene har­­c­olni, a kormánynak az illető szövetségessel gondosan szerkesztett szerződést kellene kötni, nehogy Románia ismét olyan szomorú tapasztalokat tegyen, amineket Oroszországgal tett. Anglia és Francziaország viszonyáról Harting­ton maqu­s 1. hó 6-án a sheffieldi késgyárosok évi la­komáján, ahol a kormányt képviselte, következőleg nyilatkozott: »Tévedés azt hinni, hogy Shaw missionarius el­­fogatása okvetlen viszály oka lett volna köztünk és a franczia köztársaság közt, de az is téves felfogás, hogy Shaw szabadon bocsátása elhárította a köztünk fenn­forgó differentiákat. Senki sem vonhatja kétségbe hogy a madagascari incidensek nem képeztek elég okot a két nagy nemzet közti tartós vagy komoly viszályra. Vannak ügyek, melyekre nézve kielégítő magyaráza­tokat várunk és remélünk. Senki sem hiheti egy perczig sem, hogy Francziaország vagy bármely józan eszű franczia államférfia ez idő szerint viszályt óhajt Angliával vagy bármely más hatalommal. Sze­rencsétlenségére van Francziaországnak elég baja és már a magunk érdekében is kívánnunk kell, hogy e bajok száma csökkenjen Viszonya Chinához olyan, hogy csak komoly aggodalmakat kelthet mi minden­kiben, kik érdekelve van Anglia kereskedelmi jólété­ben vagy akinek köze van Anglia politikai viszonyai­hoz. De a tonkingi és madagascari bonyodalmak, a szabályozatlan északafrikai állapotok és az Európa felett lebegő örökös aggodalmak és kellemetlenségek mellett senki sem teheti fel, hogy Francziaország csak egy perc­ig is óhajtana velünk vagy bármely más szomszédjával kikötni. És ha egy ország, egy nagy, érzékeny, bátor nemzet, mint a franczia, mindenfelől nehézségektől látja magát környezve, államférfiainak talán nehezebben esik a madagascarihoz hasonló je­lentéktelen nehézségeket higgadtan megoldani, mint olyan perc­ben, a midőn könnyebb a helyzetet nyu­godtan és szenvedély nélkül felfogni, a midőn az in­dokokat nem lehet félremagyarázni és a midőn azt, hogy követeléseinknek méltányos módon eleget tesz­nek, nem fogják másnak tulajdoníthatni, mint az igaz­ságérzetnek, a részrehaj­latlanságnak és annak az ud­variasságnak, melylyel egy nemzet a másiknak tartozik.« Semssich Pál esti lapunkban ismertetett nyílt levele csurgói választóihoz egész terjedelmében a «Pesti Napló« mai reggeli számában közöltetett, a mit esti lapunk közlésének pótlásául sietünk megje­gyezni. A horvát válság. A zagorjai zavargások felől a hely­színéről a következőket írják lapunknak: E hó 3-án az eddig politikai árnyalattal bíró s a czimerek ellen irányult tüntetések zsidók elleni heczczekké fajultak. B­ednj a községben már a hu­szárok megjelenése miatt háborgó hangulatban levő tömeg éjnek idején a fogyasztási bérlőnek, Fritz­­n­e­k házára tört. A bérlő csak könyörgéssel bírta életét megmenteni. A dühöngök a magyar czimerek utáni kutatás örve alatt, boltjának összes felszereléseit az utczára dobták s a legnagyobb részét elhordták, házi bútorait­­darabokra törték s ezzel sem elégedve meg, még házának fedelét is leszedték, utóbb pedig az istállót és szénás padlását felgyújtották; a pinczébe törve, hol mintegy 800 akó bor tartatott, a hordókat csapra ütötték, a­mit meginni nem tudtak, kifolyat­ták, úgy, hogy szemtanuk állítása szerint, csípőig jár­tak az emberek a borban, de még az üres hordóknak sem kegyelmeztek, ezeknek dongáit is összetörték. Másnap éjjel a trapostyáni zsidóra, Hafnerre került a sor, ki egy urasági épületben, a híres Drasz­kovich-féle vár aljában lakik. A rombolás és pusztí­tás itt ismétlődött. A kirendelt huszárság Bednján erőszakos ellentállásra talált, úgy hogy a katonaságot fegyverének használatára kény­szerítette. Öt paraszt esett áldozatul. Másnap, midőn a törvényszéki bizott­ság a halottak bonczolása czéljából a községben meg­jelent, 5 hulla helyett csak négyet talált, egyet isme­retlen tettesek elloptak. Téves a lapoknak azon hire, hogy a bednjai lelkész az erdőbe menekült volna. És ellenkezőleg, a keresztényi szeretet parancsait ez alka­lommal is teljesítette, midőn a feldühödt nép elől Fritz bérlőt családjával házában elrejtette. A felbő­szült tömeg a lelkész lakásának ajtait összetörve, he­ves fenyegetések között kívánta a zsidó család kiadá­sát ; a derék lelkész azonban élete veszélyeztetésével visszautasította e kívánságot. Hasonló események ismétlődtek harmadnap éjjelén Kameniczán, hol egy Sommer nevezetű zsidó kereskedő vagyona pusztíttatott el. A­mi eltör­hető és szakítható nem volt, azt a részeg tömeg az utczán felgyújtotta. Negyed éjjel Visniczára került a sor. Itt kü­lönösen Klein izraelita szemeltetett ki áldozatul.

Next