Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)
1884-09-16 / 734. szám
SZERKESZTŐSÍO: Ferenczisk-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. KuDO-MTATAT/1 . Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszí* *11* Postán küldve, vagy Budapesten fiszikM 'llUtu»«. zvggpn cS töli kiadás együtt: 1 hónapra ..................... .. 2 frt 8 hónapra .......... 6 » 6 hónapra .......... ......................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 4 kr. 734. (256 ) szám. Budapest, 1884. Kedd, szeptember 16. ÜL évi folyam. Budapest, szeptember 15. Gróf Apponyi Albert bemutatta hódolatát a szabadságnak. Igen természetes. Nincs ez idő szerint Európában a reactionak oly pártja, mely nem hangoztatná a szabadságot.A franczia legitimisták, a belga ultramontánok, az osztrák reformerek, kik a szegény népet felmenteni akarják az iskoláztatásnak kényszere alól, ők mind, mind a szabadság oltárain áldoznak. Amióta »a szabadelvűség elvesztette minden értékét és becsét«, azóta tűnt csak fel az igazi szabadság napja. Hát csak Magyarország képezne kivételt a szabály alól? Mióta »hitelét vesztettnek« hirdetik a Deákok, Kossuthok és követőik szabadelvűségét, azóta világítja be a nemzet utait az Apponyiak szabadsága — mint színházi catastrophák alkalmából, ha elalszik valamennyi csillár, a szegény kis mécs vezeti ki a megrémült látogatókat. Ne is mondja senki, hogy léteznek ez idő szerint Európában irányok és pártok, melyek veszélyeztetnék a szabadságot! Hiszen mindenki csak az ő szolgálatában áll. Mikori Károly fia hazatért és elfoglalta a trónt, valamennyi udvaron az esküt tett rá, hogy soha még gondolatban sem pártolt el a törvényes királytól. »Értem, mondá a fiatal Stuart, értem most már, senki sem bűnös, hanem szegény édesapám bizonyára önmaga fejezte le magát!« Ki bántaná a szabadságot, mikor mindenki úgy szereti. A conservativek legjobban. Ha mégis hanyatlanék, akkor a szabadelvűség az oka mindennek. Igen, a szabadelvüség! Engedi ugyan, hogy megtámadják, de nem engedi, hogy megfojtsák. Védekezni mer. Már pedig miféle szabadság az, mely amikor hatalmon van, a hatalom eszközeivel élni is akar! Mély igazság van ugyan abban, mit a népnek nagy fia, a jászberényi követ, mondott, hogy t. i. a mai kornak követelményei többé meg nem férnek a régi pártelnevezések biablonjában. A régi conservativeknek jól áll tehát, ha appellálnak a népre, a »kisebb emberre«, a socialisticus eszmékre — hiszen, nincs többé politikai biablon! Ámde a liberálisok tartsák meg szentül a dogmát, álljanak meg mereven a régi elvek és illusiók mellett és ha ellenfeleik fel is forgatják a haladásnak, a biztonságnak, a művelődésnek és eszességnek minden alapját, ily csekélységekért ne térjenek el a régi liberalismusnak akármely formájától sem. Ezt üzeni a reactio a szabadságnak — nem csak Jászberényben, hanem széles e világon mindenütt! Mert gróf Apponyi Albert nevezetes államférfiu ugyan, hatalmas néptribun is, de egy cseppet sem eredeti! Ha külön vámterületet állítanánk az eszméknek, gróf Apponyi Albert szenvedne Magyarországon legtöbb szükséget. A tegnapi államférfi a nyilatkozatnak alapgondolatát is csak úgy importálta. Mikor a franczia köztársaság az alkotmányba akarja iktatni, hogy az államforma vita tárgyát nem képezheti — a mint azt a császárság is tette, a királyság is — felhangzik a keserű vád: nem ismerik a szabadságot! És kik tanítják a democratiára a Grévyeket és Ferryeket ? Azok, kik Cayennebe küldték hajdan az oppositiót, vagy akik még tegnap a nemzet összes jogai fölé helyezték egy gyermekessé vált praetendensnek utolsó szeszélyét. Olaszországban azok, kik Rómát viszszakövetelik a pápának, úgy találják, hogy Depretis és Mancini, talán maga Cairoli is vad reactionarius, mert az igaz szabadelvűség megkívánná, hogy a forradalmi doctrinárról mondják: »Inkább veszszenek el a gyarmatok, csak maradjon épségben az elv!« Amíg a democratia ilyen szánalmas tehetetlenségben sintődik, addig ő kegyelmességeik hajlandók elismerni virtusát; de kormányon lenni és ott megmaradni akarni is, ez már nem igaz játék! Hát a népszerető nemes gróf mindezeket a szellemes tanokat nem fedezte fel. Hanem az az »Appreturverfahren«, melynek ő azokat aláveti, az már csakugyan az ő kizárólagos tulajdona. A kivételes intézkedéseknek, szerinte semmi szükségét nem látjuk, lévén ő méltóságának kormányzati rendszere megkapóan egyszerű. »Szellemi áramlatoknak csak szellemi fegyverekkel lehet ellenállani.« Nos, ilyen szellemi áramlat például az antisemitismus. Tény ugyan, hogy néhány bátor realistája is van ennek az iskolának, akik Zala megyében és a Kerepesi utón tagadhatatlan talentummal és sikerrel hirdették az üdvnek új tanait — de azért várjunk csak, mig a szellemi eszközök ezekre is megteszik hatásukat. Van aztán ilyen áramlat némely nemzetiségek körében. Megtörténik, hogy egy képviselőjelölt biztatja népét a román királynak ígéretével, ha jól viselik magukat és a magyaroknak nem engednek, úgy két év múlva odacsatolja őket a saját országához. Ám a derék férfiút miért bántanék? Győzzük le szellemi fegyverekkel. És ha az egész Közép-Európában eltiltott anarchicus és pornographicus sajtótermékeket Budapesten adják ki tömegesen, várjunk békességben, mig a szellemi eszközök fényes diadalát látjuk az élelmes kiadók felett. Ki van-e ezzel merítve gróf Apponyi Albertnek kormányprogrammja? Nincs! Nemcsak a szellemieknek nagy mestere ő, hanem az anyagiaknak is. A mikor gróf Apponyi Albert kezében fogja tartani Magyarország kormányát, a következőképen fog folyni a dolgoknak sora. Bujtogatók járják be az országot és bolondítják a — hogy is mondjuk? Igenis a »kisebb embereket.« (Ezt a kifejezést a nemes gróf vitte be a magyar politikai terminológiába.) A kisebb emberek fellázadnak, rabolnak, gyújtogatnak, megbontják a rendet, valóságos zendülést idéznek elő. Gróf Apponyi Albert ekkor nem azon fog lenni, hogy a lelketlen izgatókat lesújtsa, hogy elvegye tőlük az izgatásnak legádázabb fegyvereit — óh nem, az ő éles szeme »el fog hatolni ezen jelenségeknek gyökeréig,« keresni fogja »az orvoslást társadalmi betegségeink számára« és összes tevékenységét arra fordítja, hogy »egy megfelelő, a becsületes, kisebb emberre is áldásait árasztó hitelszervezet előmozdítása által a, pénzbirtok nyújtotta egészségtelen fölényt megszüntesse.« Ezt teszi majdan gróf Apponyi Albert. Igaz ugyan, hogy időközben felforgathatják Magyarország közbékéjét; az sem tagadható, hogy a nemzeti gazdaság, melynek ő oly fenkölt apostola, fejlődésében teljesen meg fog szakittatni; valószínű végre, hogy az állam hitele is tönkre jut. Ámde ekkor a nagy államférfiu egy intése csöndet parancsol majdan a zajgó tengernek és szól az igélyképen: »Megalapítom a mezei hitelszövetkezeteket,megpróbálom az iparos hitel javítását, eredménye lesz ma, holnap, egy év múltán, talán később, talán soha — addig pedig engedjük ütni a zsidót, engedjük kifosztani az urakat, engedjük ünnepelni Hóra és Kloska emlékét, mert ezt kívánja az én szabadságom!« Gróf Apponyi Albert kormányzati elveinek ilyen az ideális és ilyen a reális tartalma. Ezen előzmények után pedig jogos felháborodással kezdheti a nemes gróf, hol van az a tanú, ki oly ígéretet hallott tőle, mit be nem válthatna, vagy oly nézetet, mely akár az antisemitismusnak, akár az ultramontanismusnak, vagy a socialismusnak szolgálhatna erősbítésére ? A mikor a nemes gróf az iparosnak megígéri, hogy bajain segít, egyedül az önálló vámterület által és a gazdaközönségnek kilátásba helyezi, hogy a pénzbirtok nyújtotta fölényt megszünteti az államhatalom — vájjon beválthatatlan ígéretet tett-e ekkor ? Amikor a nemes gróf hirdeti, hogy csak a »kisebb ember« a nép és hogy ezt a népet rajta kívül más nem érti, állíthatja-e valaki, hogy a legprimitívebb sujtásos demagógiának vette volna kölcsön jelszavait ? Amikor a nemes gróf végre hirdeti, hogy a népet— már mint az ő felfogása szerinti népet — »szabad tényezővé« akarja tenni, van-e, ki erre azt felelné, hogy a szónok talán maga sem tudja, a jászberényi metaphiaikának ezen homályos szóvirága jelent-e valamit józan nyelven és mit ? És amikor a nemes gróf végre, mint pártjának örömittas moniteurje, ma egy gyönyörű képletben kifejezi : »felveszi a kesztyűt és a harczi kürtbe fut« — ami stylusnak ugyan fura stylus, de ténynek kétségkívül nagyon heroicus — van-e, ki őt azzal vádolhatná, hogy a megsértett személyes hiúságnál egyéb nem szól beszédéből ? Nem, mi erősen és komolyan hiszszük, hogy gróf Apponyi Albert sem az osztályharczot nem óhajtja, sem a nép félrevezetését öntudatosan nem gyakorolná soha. De épp oly erős és komoly az a hitünk, hogy akarata ellenére a társadalmi rend valamenynyi ellenségének és a demagógia legveszedelmesb elemeinek készítik elő az utat az ő felületes utánzásai és beválthatatlan ígéretei. Be fog teljesedni rajta is mindazoknak sorsa, kik a demagógiával szövetkezhetni véltek, hogy a demagógiát elébb kizsákmányolják és azután lesújtsák. Eredetibb szellemek nálánál, nagyobb alakok és hatalmasabb erők estek áldozatul ily kísérleteknek. Gróf Apponyi Albert sem fogja elkerülhetni azt a közös sorsot. Elérkezik a nap, mikor Ledru-Rollinnel ő is sóhajtva fogja mondani: »Il fallait bien les suivre, j’étais leur chef ? »Hogy ne követtem volna őket, hiszen vezérük voltam!« De vájjon mit fog akkor visszhangozni Jászberény városának acusticájáról nevezetes piacra ? AGRIPPA. *) A NEMZET TÁRCZAJA. Szeptember 15. Bulgáriából. Sophia, szeptember elején. 1Midőn elhagytam a hajót Lom-Palánkánál, úgy éreztem magam, mintha isten hozzádot mondtam volna Európának s a civilisatiónak. A kikötő hídon vad kinézésű alakok álldogálltak, ordítoztak s verekedtek podgyászomért s bár nem voltak egyebek békés teherhordóknál, torzonborz szakálluk, villogó, haragos tekintetük s ruházatuk primitiv volta mindegyikben a Balkán egy-egy rémét láttatá velem s tőrük hüvelyén át szinte láttam a leölt áldozatok vérét a penge vasára tapadva. Jó része lehetett e látományban annak a ragyogó phantásiájú s ékes beszédű utazó ügynöknek, ki Belgrád óta nem beszélt egyébről mint a rablókalandokról, melyeknek hőse természetesen ő volt. Az ember nem hinné, mennyit kiáll egy commis voyageur. Ha elbeszélései hívek valának az igazsághoz, amiben kételkedni jogom nincs, nem lévén neki bemutatva, úgy ez az ember több golyó fütyölését hallotta, s többször látta megvillanni a tőrt szíve fölött, mint I. Napóleon valamennyi tábornokával együtt véve. Sebhelye nincs. De szivem e szorongó érzete csakhamar helyet engedett a kíváncsiságnak. Hisz jártam én eleget malájok és marokkóiak közt, a kik nem kevésbbé vad kinézésüek s kiknél az emberélet — tekintve a népesség sűrü voltát — nem kevésbbé olcsó mint itt s mégis épen kerültem haza, miért félnék tehát a derék bolgároktól. Ha bajom esik, ennek ódiuma úgyis a berlini congressusra hárul. Azért a képzelhető leghidegebb vérrel tértem vissza keleti szokásaimhoz s az útlevelet kérő bolgár rablónak . .. akarom mondani csendőrnek nyugodtan azt felelém hogy »nincs«, mire tovább eresztett. Ha t. i. — s ezt jól jegyezze meg minden keleten utazó — odaadtam volna neki az útlevelet, ebből egy olyan gigantikus hivatalos eljárás fejlődött volna ki,hogy jövő tavasz előtt aligha kerülhettem volna haza. De akinek nincs útlevele, ahhoz a csendőrnek semmi köze s mehet békén a hova tetszik. Lom-Palánkában csak éppen addig maradtam, mig a postakocsit előteremtették. Láttam néhány orosz tisztet, magyar pinezért és török koldust, mina-retet és zsinagógát s aztán felülve a postakocsiba, mely elé négy apró bolgár lovat fogtak egy sorba, sebes galoppban elindultunk s csakhamar kiérve Lom döczögős kövezetü utczáiból, az országúton valánk. Szomorú kép volt. Az itt feneketlen sártenger, a vidék a merre a szem ellát kopár, kietlen, nyoma az emberi kéznek alig van rajta, faluk tornyai, gémes kutak nem nyújtanak nyugpontot a szemnek s a kopár halmok, felburjánzott földek még szomorúbb látványt nyújtanak vala, ha a lenyugvó nap sugarait nem váltotta volna fel a hold, melynek ezüstátyolán át minden szebbnek, enyhébbnek tűnik fel. Kocsisommal több oknál fogva nem társaloghatván egészen odaadhattam volna magam a szemléletnek, ha ugyan lett volna mit szemlélnem. Az egyhangú tájba csak néha-néha öntött változatosságot egy-egy fuvaros-karaván elvonulása. Hat-nyolcz kolompos bivaly húzta nehezen előre a hatalmas társzekereket, melyek Bulgária szegényes termékeit szálliták az egyetlen közlekedési évhez, mely ez országot Európa műveit államaival összeköti. Az egynéhány viskó, a khan-ok (csárdák) s a posta épületek ablakán, ajtaján kikandikál a legnagyobb nyomor s a mi még rosszabb, a piszkos nyomorúság. Asztal, szék, fehérnemű, ruha és test egyaránt nélkülözi azt az egyetlen tulajdont, mely még a szegénységet is illendőbb mezbe öltözteti, a tisztaságot. Némelyik korcsmában ott találtuk hívei közt a pópát, még szennyesebb ruhában s csak a fején ékeskedő évtizedes kürtősüveg árulta el, hogy e piszkos gyülekezet méltó pásztorával van dolgunk. Éjfél elmúlt, midőn egyszerre hűvösebb szellő kezdett fújni, az itt köves, döczögős lön, köröskörül tajtékzó hegyi patakok zúgása hallszott, a szemnek nem nyílt kilátás, a lovak csak nehezen húzták fölfelé a könnyű kocsit s a hold mihamar eltűnt egy erdős orom mögött. A Balkánban voltunk. Reggel tsz órakor, hatodfél óra folytonos fölfelé menés után értük el Petrohant, mely a serpentinában felfelé kígyózó út végét jelenti, körülbelül 5000 láb magasságban. A tetőről csodálatosan szép kilátás nyílik, Bulgária legnagyobb részére. Délre a Vitus havas ormáig s a Rhodope komoran sötétlő erdeiig. Északon mint vékony ezüst esik vonul végig a hatalmas Duna, elválasztva az uj fejedelemséget Románia termékeny síkságától. Innen kezdve lefelé megy az út. Minden jó lélek dicséri az urat! A négy ló szilaj vágtatásban rohan alá a meredek utakon s kocsijuk még szóval, sivítással, ostorral ösztökéli őket nagyobb gyorsaságra. Jobbra-balra szakadék tátong, melytől a kerék alig van néha két hüvelyknyire s csodálatos módon a bolgár útépítők csak helylyel-közzel s épen a kevésbbé veszedelmes helyeken határozták el magukat korlátépítésre, mintha kocsisaik ügyességének bebizonyítására akarnának nagyobb tért nyitni. Még hét óraikocsizás és Sophiában vagyunk. Környéke síkság, és a főváros középpontját képezi egy óriás lapálynak, melyet köröskörül magas hegyek öveznek. Strategice hozzáférhetlen hely s egy hadosztály megvédelmezheti a világ összes hadseregei ellen. Bizonyos, hogy azok, kik Bulgáriából jövendő nagy események stratégiai góczpontját akarták megteremteni, öntudatosan jártak el, az új ország új fővárosát nem a víz mellett fekvő Ruscsukba, vagy a tengeri Várnába helyezvén. ‘Sophia jelentősége ma a világforgalomban semmi, s azt hiszem a majdan épülő vasút sem fog nagyot változtatni e dolgon, de hogy centruma legyen egy országnak, mely tisztán hadászati és politikai czélokért teremtetett, erre jobb helyet, előnyösebb fekvést keresve sem lehetett volna találni. A sophiai síkság jóféle fekete kövér föld, az a szűz talaj, minővel Békés és Csanád bővelkedett e század első negyedében, amelyikre azt mondták a gazdák egymásnak »valahogy mélyen ne szántsd, csak vakard meg egy kicsit, nehogy a búza kirothadjon.« Se pompás föld 9/10 része parlagon hever, a gyom veri fel, s tanyájául szolgál fürjnek, fogolynak s meg annyi más szárnyas és négylábú vadnak. Nem termesztenek többet, mint a mennyi éppen a saját fogyasztásukra szükséges, mert hisz a fentebb vázolt közlekedési eszközökkel, a búza, mire a Dunához érne, megérné a saját súlyát ezüstben. Olyan drága kenyér pedig nem kell Európának. Azért nincs is ára itt a földnek s a legnagyobb földesúr itt a Senki, illetőleg az állam, mely potom áron, helylyel-közzel ingyen is, hajlandó nagy területeket átengedni, ha biztosíttatik, hogy a föld műveltetni fog. S ha egy néhány vállalkozó magyar ifjú, ahelyett hogy Amerikáról álmodozik, ide jönne ki s komolyan dolgoznék, a vasút megnyíltával fényes anyagi sikereknek nézhetne elé s megőrizvén magyarságát, hasznára lenne hazájának is. Az első utcza, melybe kocsink bekanyarodik, egyúttal fő utczája is a régi Sophiának. Olyan akár Fez vagy Kairó egyik régibb utczája, szűk, girbe-gurba egyenetlen. Alacsony házai nyitott előrészében kereskedők s mesteremberek ütötték fel tanyájukat. Szegényes, nyomorult minden. Egy-egy bolt összes árukészlete nem ér meg két aranyat s az iparosok, javításokon kívül alig dolgoznak valamit s az is a legolcsóbb, legegyszerűbb portékából való. A házak közt egy-egy zsinagóga, mecset romjai, vagy bizánczi falak omladékai állnak, melyeknek hatalmas övezetei alatt mesteremberek, kereskedők ütötték fel tanyájukat, sötét odúiban pedig denevérek és patkányok közt, megfosztva napvilágtól, friss levegőtől, egész családok laknak. Ha a cholera —mitől isten óvjon — idekerülne, egy nap alatt kipusztítaná a fél várost. Sophiai tartózkodásom alatt gyakran visszatértem e városrészbe, szakértő kalauz vezetése mellett. A kép, melyet első látásra alkottam magamnak, még meglehetős távol maradt a valóságtól. Bejártam néhány nagy udvart, melyekben spaniardok (igy nevezik itt a spanyol zsidókat) laknak. Az udvar körül vert falú házak s oly düledezők, hogy fennállásuk nagyobb építészeti csoda a pisai toronyénál s e ketreczforma épületekben százával laknak az emberek. Létrán mászunk föl az emeletbe, honnan pokoli illat tódul felénk. A szobákban, melyek rendes körülmények közt egy embernek sem igen nyújtanának kényelmes otthont, 10-en, 15-en, 20-an élnek, esznek, főznek, halnak. Egyegy ágyban öt-hat tagú család alszik együtt s ha nagyobb számú a család, a többi gyermek az ágy alatt tölti az éjét. Az egész házban nincs kamara, pinczeodu, a melyben ne laknék ember. S e szerencsétlen lények egész existentiáját a szennynek és piszoknak oly classicitása veszi körül, a milyenről közülünk a legélénkebb phantásiával megáldott is alig álmodhatik. Piszkos a test, a ruha, a lakhely, az evőeszközök, minden, minden. E régi városrész mellett minden átmenet nélkül, emelkednek Új-Sophia tekintélyes házai. Mintha egész más országban volnánk. Elsőül a fejedelem palotája tűnik szemünkbe, franczia renaissance stylben. Nem nagy, de csinos és lakályos, elég szép, egy gargon-fejedelemnek, kinek alattvalója összesen két millió s a ki nem akarja az ő pénzüket költséges építkezésekre prédálni.A régi konakból, a török kormányzó pasa palotájából alakíttatott át s ez átalakítás három millió frankba került. A palota körül emelkedtek Új-Sophia házai, így az új szálloda, a diplomatiai agenturák épületei (melyek közt legnagyobb az orosz, de a legszebb a mienk, melyet br. Riegeleben saját költségén építtetett), a club s egyes jómódú bolgár urak házai. Ez új város legvégén kőmives ásványoktól eltakarva, de közel a befejezéshez áll egy nagyobb fajta épület, ez az új országház, melybe a sobranje már ez őszön beköltözik. Ami a bolgárok practicus észjárását jellemzi, az az, hogy az országház egyúttal színház is lesz. Két heterogén testületet ilyetén módon egy fedél alá hozni, bizonyára uj és jó eszme, mely alkalmat nyújtana egy szellemes írónak sok érdekes situatió megteremtésére. S e szép uj város egészen kihalt. Kutyát keveset, embert még kevesebbet látni, szabályos, egyenesre kimért utczáin. Az egész egy mesterségesen gyártott város impressióját teszi, melynek létjoga, egyelőre nincs. Nem felel meg az ország culturális viszonyainak, a nép vagyoni állapotának s lakói szükségletének. Talán bizonyítéka akar lenni Bolgárország fejlődésének és civilisatiójának. De hisz ezt nem egy herczegi palota, egy üres vendéglő s egy csomó kargatidos kéjlak bizonyítja, lám Belgrádban mindez mincs ilyetén módon s nagyon jól tudjuk, hogy Szerbia nagyban halad és fejlődik úgy szellemileg mint anyagilag. Mit használ a pompás hotel, melyben mellesleg legyen mondva egy szoba 12 frank naponként, ha nincs aki beleszóljon. Touristának semmi öröme, kereskedőnek semmi érdeke, tudósnak semmi oka sincs idejönni, mit használ a club, mikor az napestig orosz tisztek sarkantyúinak pengésétől viszhangzik. Bolgár societás nincs, az az egynéhány civilizáltabb úriember, aki bolgárnak vallja magát, vagy miniszter, vagy az volt, vagy az akar lenni s gondolatai a magas politika tekervényes utain kalandoznak. Éppen a hadgyakorlatok idején érkeztem Sophiába. Aki netalán kételkednék, hogy Sophia stratégiai rendeltetésű hely, az nézzen körül. Azok a roppant épületek, számra vagy tizen, melyek a várost környező dombokon épültek, mind kaszárnyák, zsúfolva bolgár katonákkal, orosz tisztekkel, vontcsövű ágyukkal, ismétlő fegyverekkelMögüttük sánczok, földből hányt redoute-ok állítólag katonai gyakorlat szempontjából, de amelyek mindig épen tartatnak, kiigazíttatnak, nehogy valami kár essék bennök. A hadsereg összes tisztjei oroszok. Hadnagynál magasabb rangra bolgár mm emelkedik, erről gondoskodik az orosz hadügyminiszter. Az ágyuk, kaszárnyák, fegyverek szaporodnak, az ország urai ezalatt romlanak, vasút nem épülhet, iskolákat nem alapíthatnak, mert elnyeli a pénzt a hadi készülődés. Épp ilyen módon halad a nép russificatiója is. Papok, tanítók, litterátorok importáltatnak, — Nagy-Oroszországból, a régi bolgár szók lassan kint kiküszöböltetnek a nyelvből s oroszokkal helyettesittetnek, a bolgár nép megtanul Pétervár felé nézni, ahelyett, hogy önmagában keresse az erőt s a képességet az államalkotásra. Merész tervekkel, kába ábrándokkal töltik meg fejét s a helyett, hogy dolgozni tanulna azon a téren,melyen most van s igyekezzék a mai Bulgáriát erősbiteni és fejleszteni, azon igyekeznek, hogy nagyratörő vágyak foglaljanak tért lelkében. Az aegei tenger és Konstantinápoly felé mutatnak, mondván: »arra van a jövendő Bolgárország s Rumelia rózsaberkei közt fognak uralkodni a bolgár czárok.« A nép pedig elhiszi. Melyik nép nem hiszi el azt, a mi szép és lehetetlen ? Mint az ópium füstölő ringatódzik képes álmaiban, s nem veszi észre, hogy ezalatt ereje fogy, országa pusztul s nemzetisége elvész. Ha az orosz hatalmat ez országban más befolyás váltaná fel, ez volna a legnagyobb áldás Bulgáriára és a bolgár népre. szemere ATTILA, Budapest, szeptember 15. Holnap kezdődnek a horvátországi választások. Nagy küzdelem ez, a józan ész és szenvedély, a komoly hazafiság és a demagógia között, sőt küzdelmet jelent a törvényes és alkotmányos állapotok fentartása és a forradalmi, anarchikus törekvések közt is. Mert, hogy Szarcsevics és hívei csak szép jelszavakat hangoztatnak, de a Magyarországhoz való tartozást kereken tagadva, a törvényes talajt és százados állapotokat kirúgják lábaik alól, és nem gondolnak egyébbel, mint egyfelől a Magyarország elleni gyűlölet és szenvedély szításával, másfelől: Horvátországban minden más párt és minden rend tökéletes tönkretételével — azt azon nyers őszinteséggel mondják el, mely csak a tudatlan demagógok tulajdonsága és bátorsága, mi épp úgy származik a meggondolatlan szenvedélyből, mint az egyéni hiúságot és fenhéjázó tudatlanságot kielégítő malitiából. Ha tehát ezzel a párttal szemben, a nemzeti pártot — a múltban elkövetett minden hibái és mulasztásai daczára — mint a törvényes rend képviselőjét — politikai jellemére és törekvésére való minden melléktekintet nélkül is — egyedül tartjuk ez időszerint Horvátország komoly politikai tényezőjének, ha csakis ezt tekintjük érdemesnek arra, hogy a horvát nemzet bizalmát bírja, nem teszszük ezt — mint Horvátországban magyarázzák — valami kizárólagos magyar szempontból, mert bár »magyarán«-nak csúfolják e pártot a horvát túlzók, annyiszor szembeszállt Magyarország jogos álláspontjával, hogy a specificus és gyakran nem is elfogulatlan speciális horvát nemzeti párt elnevezést csakugyan megérdemli, hanem teszszük Horvátország valódi érdekei szempontjából is. Igaz, hogy a Starcsevics-féle emberek, nagy szavakkal és nagy ígéretekkel túltesz*) E sorok íróját, ki a képviselőháznak is tagja, mindig * szívesen üdvözöljük a »Nemzet« hasábjain. A szerkesztőknek e párton, vádjaiknak vakmerőségével és személyeskedéseik kíméletlenségével, valamint neveletlenségük nagyságával pedig túl tesznek minden eddig még a mivelt világon létezett és létező pártokon, hanem, minthogy összes tudományuk csakis erre és effélére terjed ki és kiabáláson túl még eddig a politikai programmot egyáltalában nem vitték, természetes dolog, hogy ezzel még távolról sem bizonyíták be sem azt, hogy jobb horvát hazafiak, mint a nemzeti párt hívei, sem azt, hogy a politikát és annak Horvátországban ez idő szerint teljesítendő feladatait jobban értik, mint a másik párt; sőt még csak arról sem tesznek tanúbizonyságot, hogy egyáltalában van-e fogalmuk arról, hanem, egész magatartásuk nemcsak minket,hanem az egész művelt világot is arról győzte meg, hogy még ettől nagyon távol állanak.Úgy, hogy ha akár a monarchia bármely politikai tényezőjét, akár a művelt világ bármely elfogulatlan politikusát kérdezi meg Szarcsevics úr, az, ha még úgy el van is telve Magyarország iránti gyűlölettel, mint őpedig ehhez a műveltség megfelelő alantas foka is kell), bizonyára azt fogja mondani, hogy egy ország sorsát sem lehet oly férfiakra bízni, milyenek ő és társai, mindaddig, míg olyanok, amilyenek. Ezzel — a magyar politika szempontjaitól egészen eltekintve — akartuk bebizonyítani azt, hogy ez idő szerint, a horvátországi választások eredménye csak akkor lesz a törvényes rendnek és a józan ész követelményeinek megfelelő, és így — természetesen minden beavatkozás nélkül is — csak úgy lesz Magyarország által is elszírethető, ha a horvát nemzeti párt megtartja a többséget. Midőn ezt mondjuk: nem vindiálunk sem magunknak, sem Magyarországnak általában semmiféle beavatkozási vagy irányadási jogot a horvát választásokra és Horvátországnak ezekkel összefüggő belügyeire. Továbbá ítéletünket nem alapítottuk arra sem, mintha a horvát nemzeti párt programmjával és törekvéseivel teljesen egyetértenénk, sőt azon beteges állapot állandóságára sem, mely abban áll, hogy ez idő szerint Horvátországban, egyszerűen, a törvényes rend és józan ész szempontjából más politikai párt nincs, hanem — ellenkezőleg — éppen csakis azon — hogy úgy mondjuk — természeti szükségre, hogy az ellenzék tökéletesen anarchikus és forradalmi álláspontra helyezkedik. Úgyhogy ha — qua fato — ez a párt kerülne többségre, bizony Magyarország azon kényszerűség előtt állana, hogy ha ez a többségen sem tagadná meg természetét, közbelépjen Horvátországban, egyszerűen a törvényes rend és alkotmányos szabadság védelmére. Vagy hogy ha a kettőt együttesen megvédeni egy időre nem lehetne — a félrevezetett szenvedélyek miatt — akkor legalább az első biztosíttassék, mert ez kötelességünk Horvátország iránt ép úgy mint Magyarország és a monarchia iránt.