Nemzet, 1884. szeptember (3. évfolyam, 720-748. szám)

1884-09-16 / 734. szám

SZERKESZTŐSÍO: Fer­enczisk-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. KuDO-MTATAT/1 . Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszí* *11* Postán küldve, vagy Budapesten fiszikM 'llUtu»«. zvggpn cS töli kiadás együtt: 1 hónapra ..................... .. 2 frt 8 hónapra .......... 6 » 6 hónapra .......... ......................................... 12 » Az esti kiadás postai különkü­ldéseért felül­­fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 * Egyes szám 4 kr. 734. (256 ) szám. Budapest, 1884. Kedd, szeptember 16. ÜL évi folyam. Budapest, szeptember 15. Gróf Apponyi Albert bemutatta hódolatát a szabadságnak. Igen természetes. Nincs ez idő szerint Európában a reactionak oly pártja, mely nem hangoztatná a szabadságot.A franczia legitimisták, a belga ultramontánok, az osztrák reformerek, kik a szegény népet felmenteni akarják az iskoláztatásnak kényszere alól, ők mind, mind a szabadság oltárain áldoznak. A­mióta »a szabadelvű­ség elvesztette minden értékét és becsét«, azóta tűnt csak fel az igazi szabadság napja. Hát csak Magyarország ké­pezne kivételt a szabály alól? Mióta »hitelét vesztettnek« hirdetik a Deákok, Kossuthok és követőik szabadelvűségét, azóta világítja be a nemzet utait az Apponyiak szabadsága — mint színházi catastrophák alkalmából, ha el­alszik valamennyi csillár, a szegény kis mécs vezeti ki a megrémült látogatókat. Ne is mondja senki, hogy léteznek ez idő szerint Európában irányok és pártok, melyek veszélyeztetnék a szabadságot! Hiszen mindenki csak az ő szolgá­latában áll. Mikori­ Károly fia hazatért és el­foglalta a trónt, valamennyi udvaron az esküt tett rá, hogy soha még gondolatban sem pár­tolt el a törvényes királytól. »Értem, mondá a fiatal Stuart, értem most már, senki sem bű­nös, hanem szegény édes­apám bizonyára ön­maga fejezte le magát!« Ki bántaná a szabad­ságot, mikor mindenki úgy szereti. A conser­­vativek legjobban. Ha mégis hanyatlanék, akkor a szabadelvűség az oka mindennek. Igen, a szabadelvüség! Engedi ugyan, hogy megtámadják, de nem engedi, hogy megfojt­sák. Védekezni mer. Már pedig miféle szabad­ság az, mely a­mikor hatalmon van, a hatalom eszközeivel élni is akar! Mély igazság van ugyan abban, mit a népnek nagy fia, a jász­berényi követ, mondott, hogy t. i. a mai kor­nak követelményei többé meg nem férnek a régi pártelnevezések biablonjában. A régi con­­servativeknek jól áll tehát, ha appellálnak a népre, a »kisebb emberre«, a socialisticus esz­mékre — hiszen, nincs többé politikai biab­­lon! Ámde a liberálisok tartsák meg szentül a dogmát, álljanak meg mereven a régi elvek és illusiók mellett és ha ellenfeleik fel is forgat­ják a haladásnak, a biztonságnak, a művelő­désnek és eszességnek minden alapját, ily cse­kélységekért ne térjenek el a régi liberalis­­musnak akármely formájától sem. Ezt üzeni a reactio a szabadságnak — nem csak Jászberényben, hanem széles e vilá­gon mindenütt! Mert gróf Apponyi Albert nevezetes ál­­lamférfiu ugyan, hatalmas néptribun is, de egy cseppet sem eredeti! Ha külön vámterületet állítanánk az esz­méknek, gróf Apponyi Albert szenvedne Ma­gyarországon legtöbb szükséget. A tegnapi államférfi a nyilatkozatnak alapgondolatát is csak úgy importálta. Mikor a franczia köztársaság az alkot­mányba akarja iktatni, hogy az államforma vita tárgyát nem képezheti — a mint azt a császárság is tette, a királyság is — felhang­zik a keserű vád: nem ismerik a szabadságot! És kik tanítják a democratiára a Grévyeket és Ferryeket ? Azok, kik Cayennebe küldték hajdan az oppositiót, vagy a­kik még tegnap a nemzet összes jogai fölé helyezték egy gyermekessé vált praetendensnek utolsó sze­szélyét. Olaszországban azok, kik Rómát visz­­szakövetelik a pápának, úgy találják, hogy Depretis és Mancini, talán maga Cairoli is vad reactionarius, mert az igaz szabadelvűség megkívánná, hogy a forradalmi doctrinárról mondják: »Inkább veszszenek el a gyarma­tok, csak maradjon épségben az elv!« A­míg a democratia ilyen szánalmas tehetetlen­ségben sintődik, addig ő kegyelmességeik hajlandók elismerni virtusát; de kormányon lenni és ott megmaradni akarni is, ez már nem igaz játék! Hát a népszerető nemes gróf mindezeket a szellemes tanokat nem fedezte fel. Hanem az az »Appreturverfahren«, melynek ő azo­kat aláveti, az már csakugyan az ő kizáróla­gos tulajdona. A kivételes intézkedéseknek, szerinte semmi szükségét nem látjuk, lévén ő méltóságának kormányzati rendszere megka­­póan egyszerű. »Szellemi áramlatoknak csak szellemi fegyverekkel lehet ellenállani.« Nos, ilyen szellemi áramlat például az antisemitis­­mus. Tény ugyan, hogy néhány bátor realistája is van ennek az iskolának, a­kik Zala megyé­­ben és a Kerepesi utón tagadhatatlan talen­tummal és sikerrel hirdették az üdvnek új tanait — de azért várjunk csak, mig a szel­lemi eszközök ezekre is megteszik hatásukat. Van aztán ilyen áramlat némely nemzetisé­gek körében. Megtörténik, hogy egy képvi­selőjelölt biztatja népét a román királynak ígéretével, ha jól viselik magukat és a ma­gyaroknak nem engednek, úgy két év múlva odacsatolja őket a saját országához. Ám a derék férfiút miért bántanék? Győzzük le szellemi fegyverekkel. És ha az egész Közép-Európá­­ban eltiltott anarchicus és­­ pornographicus sajtótermékeket Budapesten adják ki tömege­sen, várjunk békességben, mig a szellemi esz­közök fényes diadalát látjuk az élelmes ki­adók felett. Ki van-e ezzel merítve gróf Apponyi Albertnek kormányprogrammja? Nincs! Nemcsak a szellemieknek nagy mestere ő, hanem az anyagiaknak is. A mikor gróf Apponyi Albert kezében fogja tartani Ma­gyarország kormányát, a következőképen fog folyni a dolgoknak sora. Bujtogatók járják be az országot és bolondítják a — hogy is mond­juk? Igenis a »kisebb embereket.« (Ezt a ki­fejezést a nemes gróf vitte be a magyar poli­tikai terminológiába.) A kisebb emberek fellá­zadnak, rabolnak, gyújtogatnak, megbontják a rendet, valóságos zendülést idéznek elő. Gróf Apponyi Albert ekkor nem azon fog lenni, hogy a lelketlen izgatókat lesújtsa, hogy el­vegye tőlük az izgatásnak legádázabb fegy­vereit — óh nem, az ő éles szeme »el fog ha­tolni ezen jelenségeknek gyökeréig,« keresni fogja »az orvoslást társadalmi betegségeink számára« és összes tevékenységét arra fordítja, hogy »egy megfelelő, a becsületes, kisebb em­berre is áldásait árasztó hitelszervezet előmoz­dítása által a, pénzbirtok nyújtotta egészség­telen fölényt megszüntesse.« Ezt teszi majdan gróf Apponyi Albert. Igaz ugyan, hogy idő­közben felforgathatják Magyarország közbé­kéjét; az sem tagadható, hogy a nemzeti gaz­daság, melynek ő oly fenkölt apostola, fejlő­désében teljesen meg fog szakittatni; valószínű végre, hogy az állam hitele is tönkre jut. Ámde ekkor a nagy államférfiu egy intése csöndet parancsol majdan a zajgó tengernek és szól az igé­­lyképen: »Megalapítom a mezei hi­telszövetkezeteket,megpróbálom az iparos hitel javítását, eredménye lesz ma, holnap, egy év múltán, talán később, talán soha — addig pe­dig engedjük ütni a zsidót, engedjük kifosz­tani az urakat, engedjük ünnepelni Hóra és Kloska emlékét, mert ezt kívánja az én sza­badságom!« Gróf Apponyi Albert kormányzati el­veinek ilyen az ideális és ilyen a reális tar­talma. Ezen előzmények után pedig jogos fel­háborodással kezdheti a nemes gróf, hol van az a tanú, ki oly ígéretet hallott tőle, mit be nem válthatna, vagy oly nézetet, mely akár az antisemitismusnak, akár az ultramontanis­­musnak, vagy a socialismusnak szolgálhatna erősbítésére ? A mikor a nemes gróf az iparosnak megígéri, hogy bajain segít, egyedül az ön­álló vámterület által és a gazdaközönségnek ki­látásba helyezi, hogy a pénzbirtok nyújtotta fölényt megszünteti az államhatalom — váj­jon beválthatatlan ígéretet tett-e ekkor ? Amikor a nemes gróf hirdeti, hogy csak a »kisebb ember« a nép és hogy ezt a népet rajta kívül más nem érti, állíthatja-e valaki, hogy a legprimitívebb sujtásos demagógiának vette volna kölcsön jelszavait ? Amikor a nemes gróf végre hirdeti, hogy a népet­­— már mint az ő felfogása szerinti népet — »szabad tényezővé« akarja tenni, van-e, ki erre azt felelné, hogy a szónok talán maga sem tudja, a jászberényi metaphiaikának ezen homályos szóvirága jelent-e valamit jó­zan nyelven és mit ? És amikor a nemes gróf végre, mint pártjának örömittas moniteurje, ma egy gyö­nyörű képletben kifejezi : »felveszi a kesz­tyűt és a harczi kürtbe fut« — ami sty­­lusnak ugyan fura stylus, de ténynek kétség­kívül nagyon heroicus — van-e, ki őt azzal vádolhatná, hogy a megsértett személyes hiú­ságnál egyéb nem szól beszédéből ? Nem, mi erősen és komolyan hiszszük, hogy gróf Apponyi Albert sem az osztály­­harczot nem óhajtja, sem a nép félrevezeté­sét öntudatosan nem gyakorolná soha. De épp oly erős és komoly az a hitünk, hogy akarata ellenére a társadalmi rend valameny­­nyi ellenségének és a demagógia legveszedel­­mesb elemeinek készítik elő az utat az ő felü­letes utánzásai és beválthatatlan ígéretei. Be fog teljesedni rajta is mindazoknak sorsa, kik a demagógiával szövetkezhetni véltek, hogy a demagógiát elébb kizsákmányolják és azután lesújtsák. Eredetibb szellemek nálá­nál, nagyobb alakok és hatalmasabb erők estek áldozatul ily kísérleteknek. Gróf Appo­nyi Albert sem fogja elkerülhetni azt a közös sorsot. Elérkezik a nap, mikor Ledru-Rollin­­nel ő is sóhajtva fogja mondani: »Il fallait bien les suivre, j’étais leur chef ? »Hogy ne követtem volna őket, hiszen vezérük voltam!« De vájjon mit fog akkor visszhangozni Jászberény városának acusticájáról nevezetes piacra ? AGRIPPA. *) A NEMZET TÁRCZAJA. Szeptember 15. Bulgáriából. Sophia, szeptember elején. 1M­időn elhagytam a hajót Lom-Palánkánál, úgy éreztem magam, mintha isten hozzádot mondtam volna Európának s a civilisatiónak. A kikötő hídon vad kinézésű alakok álldogálltak, ordítoztak s vere­kedtek podgyászomért s bár nem voltak egyebek békés teherhordóknál, torzonborz szakálluk, villogó, haragos tekintetük s ruházatuk primitiv volta mind­egyikben a Balkán egy-egy rémét láttatá velem s tő­rük hüvelyén át szinte láttam a leölt áldozatok vérét a penge vasára tapadva. Jó része lehetett e látományban annak a ra­gyogó phantásiájú s ékes beszédű utazó ügynöknek, ki Belgrád óta nem beszélt egyébről mint a rablókalan­dokról, melyeknek hőse­­ természetesen ő volt. Az ember nem hinné, mennyit kiáll egy commis voyageur. Ha elbeszélései hívek valának az igazsághoz, a­miben kételkedni jogom nincs, nem lévén neki bemutatva, úgy ez az ember több golyó fütyölését hallotta, s több­ször látta megvillanni a tőrt szíve fölött, mint I. Na­póleon valamennyi tábornokával együtt véve. Sebhe­lye nincs. De szivem e szorongó érzete csakhamar helyet engedett a kíváncsiságnak. Hisz jártam én eleget ma­lájok és marokkóiak közt, a kik nem kevésbbé vad kinézésüek s kiknél az emberélet — tekintve a né­pesség sűrü voltát — nem kevésbbé olcsó mint itt s mégis épen kerültem haza, miért félnék tehát a de­rék bolgároktól. Ha bajom esik, ennek ódiuma úgyis a berlini congressusra hárul. Azért a képzelhető leg­hidegebb vérrel tértem vissza keleti szokásaimhoz s az útlevelet kérő bolgár rablónak . .. akarom mon­dani csendőrnek nyugodtan azt felelém hogy »nincs«, mire tovább eresztett. Ha t. i. — s ezt jól jegyezze meg minden keleten utazó — odaadtam volna neki az útlevelet, ebből egy olyan gigantikus hivatalos eljárás fejlődött volna ki,hogy jövő tavasz előtt aligha kerül­hettem volna haza. De a­kinek nincs útlevele, ahhoz a csendőrnek semmi köze s mehet békén a hova tetszik. Lom-Palánkában csak éppen addig maradtam, mig a postakocsit előteremtették. Láttam néhány orosz tisztet, magyar pinezért és török koldust, mina-­­­retet és zsinagógát s aztán felülve a postakocsiba, mely elé négy apró bolgár lovat fogtak egy sorba, sebes galoppban elindultunk s csakhamar kiérve Lom döczögős kövezetü utczáiból, az országúton valánk. Szomorú kép volt. Az itt feneketlen sártenger, a vidék a merre a szem ellát kopár, kietlen, nyoma az emberi kéznek alig van rajta, faluk tornyai, gémes kutak nem nyújtanak nyugpontot a szemnek s a ko­pár halmok, felburjánzott földek még szomorúbb lát­ványt nyújtanak vala, ha a lenyugvó nap sugarait nem váltotta volna fel a hold, melynek ezüstátyolán át minden szebbnek, enyhébbnek tűnik fel. Kocsisom­mal több oknál fogva nem társaloghatván egészen odaadhattam volna magam a szemléletnek, ha ugyan lett volna mit szemlélnem. Az egyhangú tájba csak né­ha-néha öntött változatosságot egy-egy fuvaros-karaván elvonulása. Hat-nyolcz kolompos bivaly húzta nehe­zen előre a hatalmas társzekereket, melyek Bulgária szegényes termékeit szálliták az egyetlen közlekedési évhez, mely ez országot Európa műveit államaival összeköti. Az egynéhány viskó, a khan-ok (csárdák) s a posta épületek ablakán, ajtaján kikandikál a legna­gyobb nyomor s a mi még rosszabb, a piszkos nyo­morúság. Asztal, szék, fehérnemű, ruha és test egy­aránt nélkülözi azt az egyetlen tulajdont, mely még a szegénységet is illendőbb mezbe öltözteti, a tisztasá­got. Némelyik korcsmában ott találtuk hívei közt a pópát, még szennyesebb ruhában s csak a fején ékes­kedő évtizedes kürtő­süveg árulta el, hogy e piszkos gyülekezet méltó pásztorával van dolgunk. Éjfél elmúlt, midőn egyszerre hűvösebb szellő kezdett fújni, az itt köves, döczögős lön, köröskörül tajtékzó hegyi patakok zúgása hallszott, a szemnek nem nyílt kilátás, a lovak csak nehezen húzták fölfelé a könnyű kocsit s a hold mihamar eltűnt egy erdős orom mögött. A Balkánban voltunk. Reggel t­sz óra­kor, hatodfél óra folytonos fölfelé menés után értük el Petrohant, mely a serpentinában felfelé kígyózó út végét jelenti, körülbelül 5000 láb magasságban. A tetőről csodálatosan szép kilátás nyílik, Bulgária leg­nagyobb részére. Délre a Vitus havas ormáig s a Rhodope komoran sötétlő erdeiig. Északon mint vé­kony ezüst esik vonul végig a hatalmas Duna, elvá­lasztva az uj fejedelemséget Románia termékeny sík­ságától. Innen kezdve lefelé megy az út. Minden jó lélek dicséri az urat! A négy ló szilaj vágtatásban rohan alá a meredek utakon s kocsijuk még szóval, sivítás­­sal, ostorral ösztökéli őket nagyobb gyorsaságra. Jobbra-balra szakadék tátong, melytől a kerék alig van néha két hüvelyknyire s csodálatos módon a bol­gár útépítők csak helylyel-közzel s épen a kevésbbé veszedelmes helyeken határozták el magukat korlát­építésre, mintha kocsisaik ügyességének bebizonyítá­sára akarnának nagyobb tért nyitni. Még hét órai­­kocsizás és Sophiában vagyunk. Környéke síkság, és a főváros középpontját képezi egy óriás lapálynak, melyet köröskörül magas hegyek öveznek. Strategice hozzáférhetlen hely s egy hadosz­tály megvédelmezheti a világ összes hadseregei ellen. Bizonyos, hogy azok, kik Bulgáriából jövendő nagy események stratégiai góczpontját akarták megterem­teni, öntudatosan jártak el, az új ország új fővárosát nem a víz mellett fekvő Ruscsukba, vagy a tengeri Várnába helyezvén. ‘Sophia jelentősége ma a világfor­­galomban semmi, s azt hiszem a majdan épülő vasút sem fog nagyot változtatni e dolgon, de hogy centruma legyen egy országnak, mely tisztán hadászati és poli­tikai czélokért teremtetett, erre jobb helyet, előnyö­sebb fekvést keresve sem lehetett volna találni. A sophiai síkság jóféle fekete kövér föld, az a szűz talaj, minővel Békés és Csanád bővelkedett e század első negyedében, a­melyikre azt mondták a gazdák egymásnak »valahogy mélyen ne szántsd, csak vakard meg egy kicsit, nehogy a búza kirothad­jon.« Se pompás föld 9/10 része parlagon hever, a gyom veri fel, s tanyájául szolgál fürjnek, fogolynak s meg annyi más szárnyas és négylábú vadnak. Nem ter­mesztenek többet, mint a mennyi éppen a saját fo­gyasztásukra szükséges, mert hisz a fentebb vázolt köz­lekedési eszközökkel, a búza, mire a Dunához érne, meg­érné a saját súlyát ezüstben. Olyan drága kenyér pedig nem kell Európának. Azért nincs is ára itt a földnek s a legnagyobb földesúr itt a Senki, illetőleg az állam, mely potom áron, helylyel-közzel ingyen is, hajlandó nagy területeket átengedni, ha biztosíttatik, hogy a föld műveltetni fog. S ha egy néhány vállalkozó ma­gyar ifjú, a­helyett hogy Amerikáról álmodozik, ide jönne ki s komolyan dolgoznék, a vasút megnyíltával fényes anyagi sikereknek nézhetne elé s megőrizvén magyarságát, hasznára lenne hazájának is. Az első utcza, melybe kocsink bekanyarodik, egyúttal fő utczája is a régi Sophiának. Olyan akár Fez vagy Kairó egyik régibb utczája, szűk, girbe-gurba egyenetlen. Alacsony házai nyitott előrészében keres­kedők s mesteremberek ütötték fel tanyájukat. Sze­gényes, nyomorult minden. Egy-egy bolt összes áru­készlete nem ér meg két aranyat s az iparosok, javítá­sokon kívül alig dolgoznak valamit s az is a legol­csóbb, legegyszerűbb portékából való. A házak közt egy-egy zsinagóga, mecset romjai, vagy bizánczi falak omladékai állnak, melyeknek hatalmas övezetei alatt mesteremberek, kereskedők ütötték fel tanyájukat, sötét odúiban pedig denevérek és patkányok közt, megfosztva napvilágtól, friss levegőtől, egész családok laknak. Ha a cholera —mitől isten óvjon — ideke­rülne, egy nap alatt kipusztítaná a fél várost. Sophiai tartózkodásom alatt gyakran visszatér­tem e városrészbe, szakértő kalauz vezetése mellett. A kép, melyet első látásra alkottam magamnak, még meglehetős távol maradt a valóságtól. Bejártam né­hány nagy udvart, melyekben spaniardok (igy nevezik itt a spanyol zsidókat) laknak. Az udvar körül vert falú házak s oly düledezők, hogy fennállásuk nagyobb építészeti csoda a pisai toronyénál s e ketreczforma épületekben százával laknak az emberek. Létrán má­szunk föl az emeletbe, honnan pokoli illat tódul felénk. A szobákban, melyek rendes körülmények közt egy embernek sem igen nyújtanának kényelmes otthont, 10-en, 15-en, 20-an élnek, esznek, főznek, halnak. Egy­­egy ágyban öt-hat tagú család alszik együtt s ha na­gyobb számú a család, a többi gyermek az ágy alatt tölti az éjét. Az egész házban nincs kamara, pincze­­odu, a melyben ne laknék ember. S e szerencsétlen lények egész existentiáját a szennynek és piszoknak oly classicitása veszi körül, a milyenről közülünk a legélénkebb phantásiával megáldott is alig álmodhatik. Piszkos a test, a ruha, a lakhely, az evőeszközök, min­den, minden. E régi városrész mellett minden átmenet nél­kül, emelkednek Új-Sophia tekintélyes házai. Mintha egész más országban volnánk. Elsőül a fejedelem pa­lotája tűnik szemünkbe, franczia renaissance stylben. Nem nagy, de csinos és lakályos, elég szép, egy gar­­gon-fejedelemnek, kinek alattvalója összesen két mil­lió s a ki nem akarja az ő pénzüket költséges építke­zésekre prédálni.A régi konakból, a török kormányzó pasa palotájából alakíttatott át s ez átalakítás há­rom millió frankba került. A palota körül emelked­tek Új-Sophia házai, így az új szálloda, a diplomatiai agenturák épületei (melyek közt legnagyobb az orosz, de a legszebb a mienk, melyet br. Riegeleben saját költségén építtetett), a club s egyes jómódú bolgár urak házai. Ez új város legvégén kőmives ás­­ványoktól eltakarva, de közel a befejezéshez áll egy nagyobb fajta épület, ez az új országház, melybe a sobranje már ez őszön beköltözik. A­mi a bolgárok practicus észjárását jellemzi, az az, hogy az országház egyúttal színház is lesz. Két heterogén testületet ilyetén módon egy fedél alá hozni, bizonyára uj és jó eszme, mely alkalmat nyújtana egy szellemes írónak sok érdekes situatió megteremtésére. S e szép uj város egészen kihalt. Kutyát keve­set, embert még kevesebbet látni, szabályos, egyenesre kimért utczáin. Az egész egy mesterségesen gyártott város impressióját teszi, melynek létjoga, egyelőre nincs. Nem felel meg az ország culturális viszonyainak, a nép vagyoni állapotának s lakói szükségletének. Talán bizonyítéka akar lenni Bolgárország fejlődé­sének és civilisatiójának. De hisz ezt nem egy her­­czegi palota, egy üres vendéglő s egy csomó kargatidos kéjlak bizonyítja, lám Belgrádban mindez mincs ilye­­tén módon s nagyon jól tudjuk, hogy Szerbia nagyban halad és fejlődik úgy szellemileg mint anyagilag. Mit használ a pompás hotel, melyben mellesleg legyen mondva egy szoba 12 frank naponként, ha nincs a­ki beleszóljon. Touristának semmi öröme, kereskedőnek semmi érdeke, tudósnak semmi oka sincs idejönni, mit használ a club, mikor az napestig orosz tisztek sarkantyúinak pengésétől viszhangzik. Bolgár societás nincs, az az egynéhány civilizáltabb úri­ember, a­ki bolgárnak vallja magát, vagy minisz­ter, vagy az volt, vagy az akar lenni s gondolatai a magas politika tekervényes utain kalandoznak. Éppen a hadgyakorlatok idején érkeztem Sophiá­­ba. A­ki netalán kételkednék, hogy Sophia stratégiai rendeltetésű hely, az nézzen körül. Azok a roppant épületek, számra vagy tizen, melyek a várost környező dombokon épültek, mind kaszárnyák, zsúfolva bolgár katonákkal, orosz tisztekkel, vontcsövű ágyukkal, ismétlő fegyverekkelMögüttük sánczok, földből hányt redoute-ok állítólag katonai gyakorlat szempontjából, de a­melyek mindig épen tartatnak, kiigazíttatnak, ne­hogy valami kár essék bennök. A hadsereg összes tisztjei oroszok. Hadnagynál magasabb rangra bolgár mm emelkedik, erről gondoskodik az orosz hadügy­miniszter. Az ágyuk, kaszárnyák, fegyverek szaporod­nak, az ország urai ezalatt romlanak, vasút nem épül­het, iskolákat nem alapíthatnak, mert elnyeli a pénzt a hadi készülődés. Épp ilyen módon halad a nép russificatiója is. Papok, tanítók, litterátorok impor­táltatnak, — Nagy-Oroszországból, a régi bolgár szók lassan kint kiküszöböltetnek a nyelvből s oroszokkal helyettesittetnek, a bolgár nép meg­tanul Pétervár felé nézni, ahelyett, hogy önmagában keresse az erőt s a képességet az államalkotásra. Merész tervekkel, kába ábrándokkal töltik meg fejét s a helyett, hogy dolgozni tanulna azon a téren,melyen most van s igyekezzék a mai Bulgáriát erősbiteni és fejleszteni, azon igyekeznek, hogy nagyratörő vágyak foglaljanak tért lelkében. Az aegei tenger és Kon­stantinápoly felé mutatnak, mondván: »arra van a jövendő Bolgárország s Rumelia rózsaberkei közt fognak uralkodni a bolgár czárok.« A nép pedig elhiszi. Melyik nép nem hiszi el azt, a mi szép és lehetetlen ? Mint az ópium füstölő ringatódzik képes álmaiban, s nem veszi észre, hogy ezalatt ereje fogy, országa pusztul s nemzetisége el­vész. Ha az orosz hatalmat ez országban más befo­lyás váltaná fel, ez volna a legnagyobb áldás Bulgá­riára és a bolgár népre. szemere ATTILA, Budapest, szeptember 15. Holnap kezdődnek a horvátországi vá­lasztások. Nagy küzdelem ez, a józan ész és szenvedély, a komoly hazafiság és a dema­gógia között, sőt küzdelmet jelent a törvé­nyes és alkotmányos állapotok fentartása és a forradalmi, anarchikus törekvések közt is. Mert, hogy Szarcsevics és hívei csak szép jel­szavakat hangoztatnak, de a Magyarország­hoz való tartozást kereken tagadva, a törvé­nyes talajt és százados állapotokat kirúgják lábaik alól, és nem gondolnak egyébbel, mint egyfelől a Magyarország elleni gyűlölet és szenvedély szításával, másfelől: Horvátor­szágban minden más párt és minden rend tö­kéletes tönkretételével — azt azon nyers őszinteséggel mondják el, mely csak a tudat­lan demagógok tulajdonsága és bátorsága, mi épp úgy származik a meggondolatlan szenve­délyből, mint az egyéni hiúságot és fenhéjázó tudatlanságot kielégítő malitiából. Ha tehát ezzel a párttal szemben, a nem­zeti pártot — a múltban elkövetett minden hibái és mulasztásai daczára — mint a tör­vényes rend képviselőjét — politikai jelle­mére és törekvésére való minden melléktekin­tet nélkül is — egyedül tartjuk ez időszerint Horvátország komoly politikai tényezőjének, ha csakis ezt tekintjük érdemesnek arra, hogy a horvát nemzet bizalmát bírja, nem teszszük ezt — mint Horvátországban magyarázzák — valami kizárólagos magyar szempontból, mert bár »magyarán«-nak csúfolják e pártot a horvát túlzók, annyiszor szembeszállt Ma­gyarország jogos álláspontjával, hogy a spe­­cificus és gyakran nem is elfogulatlan speciá­lis horvát nemzeti párt elnevezést csakugyan megérdemli, hanem teszszük Horvátország valódi érdekei szempontjából is. Igaz, hogy a Starcsevics-féle emberek, nagy szavakkal és nagy ígéretekkel túltesz­*) E sorok íróját, ki a képviselőháznak is tagja, mindig * szívesen üdvözöljük a »Nemzet« hasábjain. A szerkesztők­nek e párton, vádjaiknak vakmerőségével és személyeskedéseik kíméletlenségével, valamint neveletlenségük nagyságával pedig túl tesz­nek minden eddig még a mivelt vilá­gon létezett és létező pártokon, hanem, mint­hogy összes tudományuk csakis erre és effélére terjed ki és kiabáláson túl még eddig a poli­tikai programmot egyáltalában nem vitték, természetes dolog, hogy ezzel még távolról sem bizonyíták be sem azt, hogy jobb horvát hazafiak, mint a nemzeti párt hívei, sem azt, hogy a politikát és annak Horvátországban ez idő szerint teljesítendő feladatait jobban értik, mint a másik párt; sőt még csak arról sem tesznek tanúbizonyságot, hogy egyáltalában van-e fogalmuk arról, hanem, egész magatartá­suk nemcsak minket,hanem az egész művelt vi­lágot is arról győzte meg, hogy még ettől na­gyon távol állanak.Úgy, hogy ha akár a mon­archia bármely politikai tényezőjét, akár a művelt világ bármely elfogulatlan politikusát kérdezi meg Szarcsevics úr, az, ha még úgy el van is telve Magyarország iránti gyűlölettel, mint ő­­pedig ehhez a műveltség megfelelő alantas foka is kell), bizonyára azt fogja mondani, hogy egy ország sorsát sem lehet oly férfiakra bízni, milyenek ő és társai, mind­addig, míg olyanok, a­milyenek. Ezzel — a magyar politika szempont­jaitól egészen eltekintve — akartuk bebizo­nyítani azt, hogy ez idő szerint, a horvátor­szági választások eredménye csak akkor lesz a törvényes rendnek és a józan ész követelményei­nek megfelelő, és így — természetesen minden beavatkozás nélkül is — csak úgy lesz Ma­gyarország által is elszírethető, ha a horvát nemzeti párt megtartja a többséget. Midőn ezt mondjuk: nem vindi­álunk sem magunknak, sem Magyarországnak általában semmiféle beavatkozási vagy irány­adási jogot a horvát választásokra és Horvátországnak ezekkel összefüggő belügyeire. Továbbá ítéletünket nem alapítottuk arra sem, mintha a horvát nemzeti párt programmjával és törekvéseivel teljesen egyetértenénk, sőt azon beteges álla­pot állandóságára sem, mely abban áll, hogy ez idő szerint Horvátországban, egyszerűen, a törvényes rend és józan ész szempontjából más politikai párt nincs, hanem — ellenke­zőleg — éppen csakis azon — hogy úgy mondjuk — természeti szükségre, hogy az ellenzék tökéletesen anarchikus és forra­dalmi álláspontra helyezkedik. Úgy­hogy ha — qua fato — ez a párt kerülne többségre, bizony Magyarország azon kényszerűség előtt állana, hogy ha ez a több­ségen sem tagadná meg természetét, közbe­lépjen Horvátországban, egyszerűen a törvé­nyes rend és alkotmányos szabadság védel­mére. Vagy hogy ha a kettőt együttesen meg­védeni egy időre nem lehetne — a félreve­zetett szenvedélyek miatt — akkor legalább az els­ő biztosíttassék, mert ez köteles­ségünk Horvátország iránt ép úgy mint Ma­gyarország és a monarchia iránt.

Next