Nemzet, 1885. február (4. évfolyam, 869-895. szám)
1885-02-01 / 869. szám
— Hogyan csínálódik némely história? *) Irta: Hunfalvy PAl. Y. Az 1784-ki szomorú esemény a zalatnai uradalomban kezdődött. »Az abrudbányai hegyek rumunjai, kik részint bányászok, részint »castrensesek« valának, régi időben sok jogot élveztek s még 1547-ben is az abrudbányai oláhságnak vajdája vala.« — Densusian, a rumunok ős-régi birtoklását elbivén, sőt az 1784-ki lázadást is úgy tüntetvén fel, mintha az vissza igyekezett volna szerezni a régi jogot, a régi örökséget, a kenézek, boérok és vajdák jelentőségét is nem históriai világitásba teszi. Densusian szerint a rumunság nemzeti felsőséggel birt valaha, és a hol és a mikor az elveszett, ott és akkor kisebbedének vagy el is enyészének a vajdák, kenézek és boérok politikai jogai. Azt mondja, a rumunságban soha sem fejlődött ki a feudális rendszer, nála úr és jobbágy nem volt. — Mintha Erdélyben és Magyarországon a meglévő jó vagy rész állami jogon kívül más állami jog is létezett, vagy csak létezhetett is volna. A magyar állami, vagyis királyi jog az egyetemes territórium, amelyen az uralkodó rendszer mellett — akár jó akár rossz is a mai felfogás szerint — igen tarka társadalmi és jogi különbségek találkoztak össze, de mind a királyi jog felsősége alatt. Ha képzelhetünk is a királyság előtti korból fennmaradt olyan territoriális jogot az ősi magyar hét vagy nyolcz törökök maradékainál, mely nem származhatott a királyi jogtól, mely azonban az első királyok alatt okvetetlenül feledékenységbe jutott, azaz a királyi jogtól eredeti joggá vált, de az ősi magyar hét vagy nyolcz törzsekön kívül más önálló, akár szláv, akár rumán territoralis jogot nem is képzelhetünk; hisz az a magyar foglalás által szűnt volna meg okvetetlenül. A magyar alatt behítt vagy beszivárgott új lakosság pedig mind, bár a kiváltságok legtarkább külömbféleségével is, a királyi jog felsősége alatt, tehát engedelmével vagy elnézéséből, talált helyet és alkalmazást. A rumánok a nagyon későn beszivárgó lakosokhoz tartoznak, s ők nem is mint a németek városalapító, hanem csak pásztorkodó lakosok valának. A kik közülök vajdák, kenézek vagy boérok lesznek, a magyar korona, illetőleg a királyi várak porkolábjainak kinevezésével vagy jóváhagyásával lesznek azokká. Egészen hamis tehát az, a mit Densusian a 45. lapon mond: »A hol a rumunság a nemzeti felsőséget elvesztette, mint például Magyarországban és Erdélyben, "ott a vajdák hatásköre mind szükebbé vált, míg végre a castrensesek egyszerű hadnagyaivá lettek. Mind a mellett a rumun vajdaságok Magyarországon és Erdélyben a XVI. század közepéig maradtak fenn, nem ugyanazon fényben, mint az oláhországi**) és moldovai vajdák, de legalább szomorú ereklyéi gyanánt a rumun nép régi katonai alkotmányának!!« Hát Densusian semmiféle rumun históriai forrásban nem olvasta még, hogy a »fényes oláhországi és moldovai vajdák« is a magyar korona vasallusai valának ? Nem olvasta még a hires Vitéz Mihálynak 1598-ki hódolatát, a mely*) L. a »Nemzet« jan. 19. 856. (19.) reggeli számát. **) A tummi írók Oláhországot »Muntenia«-nak, azaz hegyes országnak nevezik. Ez is csak a magyar diplomatiai »Transalpina«-nak fordítása, melyben a trans szó csak ide, Erdélyre, nem oda, Oláhországra illik. Iben fogadja: »Sacram Caesarcam et Regiam majestatem pro domino et rege nostro legitimo et naturali recognoscere, quem ad modum etiam telepore divorum olim regum Hungaria de jure competebat?« Nem tudja-e, hogy ezen formula Róbert Károlytól fogva Bocskayig igazán »juris status« volt? így csinálódik-e némely história ? igy csinálódik-e a rumun história ? A vajda szó sokféle jelentésű; hasonlítsuk bár egymáshoz Zápolyai János vajdát, s az idejebeli czigány vajdát, mely czigány méltóságnak létét históriailag már Zsigmond király alatt mutathatni fel. Melyik mellé állítsam inkább az erdélyi és magyarországi oláh vajdákat — mert nagy számmal találjuk — nem tudom. A rumán vajdaságok Erdélyben és Magyarországban, úgymond tovább Densusian, több, több kenézségekre valának felosztva. »A kenézek részint bírói, részint igazgatói tisztet viseltek, de legkiválóbb tisztük hadi előjáróságban, vagy praefectusságban állott. Méltóságok örökös vala. A kenézek száma még a XIV. és XV. században igen nagy s a rumunságnak egyik nevezetes osztályát képez vala, de ma egészen eltűnt.« Densusian úgy adja elő a dolgot, mintha a kenézség saját rumun társadalmi osztály lett volna. A népesítés való történetei azt mondják nekünk, hogy a kenézek a szlávok és a rumunok közt azok voltak, mik a soltészek a németek közt, t. i. vállalkozók, a kik üres földekre vagy néptelen erdőkbe lakosokat szereztek, az illető földesurak által meghatározott föltételek alatt, kik az igy telepitett lakosoktól az adót szedték be s a kitűzött módon igazgatók is azokat. Mindezért bizonyos hasznuk és kiváltságuk vala; s tisztségük a hozzájok kötött jövedelemmel együtt atyáról fiúra szállott, sőt az uraság engedelmével el is adathatott. A koronás birtokon, azaz királyi várak birtokain, ülő kenézek nem ritkán meg is nemesedtek; a rumán nemesek legnagyobb része mind Erdélyben mind Mármarosban ilyen megnemesedett kenézek utódjai. Hasonlóképen sok soltész is nemesedett meg. Az urbérség behozatalával szűnt meg legtöbb soltészság és kenészség nálunk. Erdélyben, úgy látom, a mint az oláhság földmivelővé vált, úgy szűnt meg a régi kenézség is. Utóbb a falusi biró viselé a kenész nevet. »A rumun boérság, folytatja Densusian, nem támadt a feudális viszonyból, mert feudális nemesség nem volt hajdan a rumunoknál; de az a középkorban igazán katonai osztály volt. A boérok valóságos légionáriusok, tehát legkiválóbbjai valának a katonás román népnek. Ez a boéri katonáskodás egészen sajátságos, bizonyos tartam és feltételek nélkül szűkölködő, még csak feudális örökség sem divatozott náluk.« Ez a jellemzés a papíron állhat meg ugyan, a valóságos életben egy perczig sem állhat fenn. A fogarasi boérok tartozása a királyi várhoz, valamint kötelességek és társadalmi mivoltok azon statútumokból tetszenek ki, melyeket Tömöri Pál fogarasi porkolák és boérjai szerzenek 1508- ban, s melyeket Bornemisza János, a budai vár porkolábja, helyben hagyott.*) Ezen statútumok történeti valóság. Densusian jellemzése hiú költemény. Legtöbb kenészséget és megnemesedett *) A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I. köt. Az erdélyi törvényhatóságok jogszabályai. Bpest, 1885. A 169. stb. lapokon. kenészt a Szörényi bánát, mutat. A kenészségek a királyi várak neveit viselék és IV. László alatt 1453-ban a nyolcz oláh kerület, mint határőrzők, tetemes kiváltságokat nyere. Azon kenészségekben, úgymint másokban is, külön szokásos jog is fejlődött ki. De a nyolcz kerület önállása hamar elenyészett; már Mátyás király idejében nem hallunk többé róla. Az abrudbányai oláhokra nézve pedig, akiknek régiségét Densusian, mint e czikk elején láttuk, híreszteli, a való történetek azt mutatják, hogy sem az 1271. tájban sem előbb oláhok nem voltak az abrudbányai vidéken. Mert V. István király az Ompoly melletti Abrudföld (Abrudbánya) határát az erdélyi püspöknek és káptalannak adományozó, mely földet, ugyancsak királyi adományból, az előtt néhai Gyula bán, utóbb Szoboszlói Székely birtok volt. Azt a földet Máté erdélyi vajda a kertzi apát, a királyi ember és az öszszes szomszédság tanúsága szerint 1271-ben ki jártatta (quae terra coram testimonio abbatis de Kerch et Andrea comite de Gyógy, homine domini regis, convocatis omnibus commetaneis et vicinis, et specialiter coram nobis exstitit reambulata, nullo penitus contradictor existente.) *) A városfélékben, úgymint Zalatnán, Abrudbányán, Offenbányán, Vízaknán, az első bányász lakosok németek valának, nem oláhok, az oláh sehol Erdélyben nem alapított várost, legkevésbbé bányavárost. De ama városok környékén, az erdőkben, hegyeken, oláhok kezdenek tartózkodni, kikből lassan kint bányamunkások is váltak. Densusian (a 81. lapon) maga hoz fel a Sterka Sulucz püspök, utóbb metropolita, kéziratából (»istoria Horii«) egy nem megvetendő bizonyítékot az ottani oláh telepitésről. Sulutz 1814 — 1836-ig Bisztra faluban pápa lévén az öregektől hallá, hogy mert az oláhok elődjei hires vadászok valának, azért az erdélyi fejedelmek őket az abrudbányai hegyi járások őreivé, platásokká, tevék a török becsapások ellen, melyektől Magyarország felől félnek vala. Az 1547-ben található oláh vajda tehát se magára nézve valami nagy hatalmat, se az abrudbányai oláhokra nézve valami ős régiséget nem bizonyít. Mária Theresia 1769. nov. 12-én Urbárium-féle szabályokat, »bizonyos punctumokat, hirdete kt, amelyek szerint az erdélyi jobbágyok tartozásai meg vannak határozva földesuraik iránt;de nagy, szinte megfoghatatlan, híja azon szabályozásnak az, hogy a jobbágyi telkek nagysága, minősége nincs benne meghatározva. Kész vagyok elismerni, hogy nyúzók voltak a földes urak mind, báró Bruckenthalék szintúgy mint Brassó városa is. A jobbágyra nézve minden földes ur nyúzó, legalább azt hiszi a jobbágy. A zalatnai uradalom a fiskusé, nem magánbirtokosé, s ime a zalatnai uradalom jobbágyai fakadnak először keserű panaszokra, s midőn kihallgatást és orvoslást nem nyernek, fegyverre kapnak. Tehát nyúzó volt az erdélyi nagyfejedelem is, Mária Theresia és II. József. Az abrudbányai hegyek oláhai, a mint Densusian elmondja, 1775-ben 14,769 forintot fizetenek a kincstárnak; ez az összeg 1783-ban 21,555 forintra emelteték. Lehetetlen, hogy ez II. József tudta nélkül történt volna, s ha tudtával történt — hisz lázas tevé*) Székely oklevéltár. Szerkesztette Szabó Károly I. köt. Kolozsvárott 1842. A 14 lapénekenysége, hiúz szeme mindenre kiterjede, mindent megláta —miért engedte meg ?Helyesen mondja Densusian: »az abrudbányai hegyek oláhjai, az államnak jobbágyai, már 1775. tájban súlyosabb állapotba jutának, mint a nemesség jobbágyai« (iobagii statului ajunsera intr’o positiune múlta mai nefavorabila de catu chiar iobagii nobilimii, a 83 lapon.) Mégis csak a magyar nemességet állítja oda mint embertelen nyúzókat! 1778-ban négy község, Nagy- Aranyos, Vidra, Kimpeny, vagy Kimpeny- Szurdok (oláh írással Campeni) és Bisztra követséget küld panaszra N.-Szebenbe, hol a kormányszék vala, s Bécsbe: a követség szószólója Ursz Miklós, kinek ragadványneve Horia (énekes.) A követek visszatérvén botbüntetéssel és fogsággal lakóinak. Kinek kivánatára történik ez ? Az uradalmi, tehát a nagyfejedelmi tisztek kivánatára! Az alsó zalatnai dominium községei a korcsmákat 1778-ig 157 forintért tartották volt. De 1781-ben egy nyugalmazott kapitány, Áron János bisztrai lakos, azt ajánlja a kincstartóságnak (Thesaurariatus,) hogy a kocsmákat a községektől el lehetne venni, s nagyobb összegért bérbe adni. Bérbe is véve két örmény, Bosnyák Márton és Patrubány Márton 12.000 forintért, s a bérlők minden magán bormérést, melyhez a lakosok hozzá voltak szokva, eltiltanak. 1782. május 24-ére országos vásár esik Kimpenyben, s a lakosok, a régi szokás szerint bort mérnek a vásárosoknak. Ebből dulakodás, verekedés támada a bérlők emberei és a lakosok között, s az úriszék, a fiskusi uradalom széke, a megye közrehatásával, kemény büntetéseket határoza a vétkesekre, 25—100 botütést, 3 hótól 2 évig tartó fogságot, ötre pedig, a zenebena támasztóira, épen halálbüntetést. Azon kívül a károk megtérítésére az illető községek 8708 forint lefizetésére itéltetének, miből valóban 6179 forint be is hajtaték, mint Densusian mondja. A zenebonások közt Ursz Miklós is vala, ki azonban elmenekült. Az úriszék ítélete s általában a dominium visszaélései ellen 1783-ban nagyob követség ment panaszra Bécsbe. II. József vizsgálatot rendelt ugyan, s követelt véleményt arra, miképen lehetne megszüntetni a visszaéléseket,de az úriszék ítéletei nagyobbrészint végrehajtatának, csak a halálbüntetés 1—2 évi fogságra és 50—100 botütésre változik. Azon nagyobb oláh követség, melynek tagja az üldözött Ursz (Horia) is vola, József második utazása után érkezik fel Bécsbe. József t. i. először 1773-ban és másodszor 1783- ban keresztül futa Erdélyországon is. Május 21-én lépvén be az országba, melyből Máramarosba s ebből Galicziába és Lodomériába siete, s augusztusban térvén vissza Bécsbe. Erdélyi útjában számtalan kérelmet fogada el a lakosságtól ; ez különösen az oláhokban reményt ébresztő sorsuk javítására; ezen reménnyel ment fel Bécsbe az említett nagyobb oláh követség is. Ursz, vagy Horia azután is Bécsben volt, megvárván ott a császárt, a ki már Olaszországba utazott volt, a honnan 1784. márczius 20-dikán jőve vissza. Kihallgatást nyer Józsefnél, mi történt 1784-ben tavasszal ezen a kihallgatáson, erről legkisebb tudósítás sincsen (nu esista nici cea mai mica informatiune positiva, 110. lapon.) De visszatérte után az abrudbányai hegyek közt, Horia azt a hírt terjesztő, hogy felhatalmazása van a földesurak elleni támadásra, valami ócska pecsétes írást és aranyzott sárga réz keresztet mutogatván fel bizonyítékul. Densusian úgy találja, hogy az üldözött Horiának egyéb választása nem is vala, mint vagy lázadást kelteni, vagy üldözőinek kezébe adni magát, pedig harmadik útja is lehet vala, vissza nem térni a hegyek közzé, s Bécsben maradni, ahol Enyedi Ferencz István, udvari ágens, akihez őt a császár maga igazította (la care i-a trimisu insusi imperatulu, 106. lapon), biztos embere és tanácsosa lakik vala. Horia, Kloska és Krizsán, mindhárman a zalatnai uradalom jobbágyai, a mozgalom élére állanak, melyet különösen a József rendelte népösszeirás is előmozdít. Az oláh községek úgy értik vala azt, hogy katonai szolgálatra, mely az oláhokat a földesúri hatóság alól ki fogja venni, történik az összeírás. Hisz vagy húsz évvel ezelőtt olyan változás esett meg a székely és oláh jobbágyokon, kikből határőrző ezredeket alkotanak a Moldova szélén. A román parasztok terve az volt, értesít bennünket Densusian, hogy a forradalom 1785. tavaszán törjék ki, s akkor egy éjszakán valamennyi oláh falu gyilkolja meg földesurait; addigran pedig igyekezzenek maguknak fegyvert szerezni Fejérvárott a katonai kormánytól. »Ekként egy irtózatos mészárlás készült a magyar nemesség ellen, úgymond Densusian, mely hasonló lett volna a szicziliai vecsernyéhez 1282-ben, vagy a Sz.Bertalani éjhez 1572-ben. (145. lapon.) De a gyilkolás, égetés, erőszakos keresztelés s minden baromi dühösködés, melyet Densusian forradalomnak nevez, 1784. november elején kezdődik. »Valamint minden forradalomnak mozgató eszméi vannak, oktat bennünket Densusian, úgy volt ennek az 1784-kinek is határozott czélja.« Elsősorban politikai czélja volt. Az oláh kapitányok ki akarák terjeszteni a forradalmat egész Erdélyre, s kiirtani nemcsak a magyar nemeseket, hanem az összes magyarokat, ha meg nem kereszteltetik magukat. Így megszűnvén a magyar uralkodás Erdélyben, az ország a rumánok hatalmába kerül, magától érthető (hozzáteszi kegyesen Densusian, az ausztriai ház felsősége alatt (si tera sa ajunga sub puterea elementului romanu, se intelege sub regimulu casei austriace. 149. lap.) — Az oláh megkeresztelést, úgy magyarázza nekünk az iró, nem vallásos fanatismus, hanem azon oláh gondolat követelte, hogy oláhokká lesznek a magyarok. Második sorban ezen forradalomnak sociális czélja volt. Ennélfogva 1) a rumán ne legyen többé, jobbágy; 2) nemesség ne legyen többé, egyszóval vége legyen az egész feudalitásnak, vége a nemességnek Erdélyben, de egyenlőség a teherviselésben, egyenlőség a jogokban. »Valóban egyik dicsősége a rumán népnek az, hogy már 1784-ben sok vért ontott ki a társadalom hamis elveinek lerontására, s a szolgaság és feudális nemesség megsemmisítésére« (se intru adeveru este o gloria pentru poporulu romanu, ca inca la anulu 1784 si a versatu sangele cu profusione pentru nimicirea principielor false ale societatii, pentru desfintarea servitutii si a nobilimii feudale. 150. lapon.) 3) A rumunok fegyvert kapjanak, tehát legyen nemzeti fölfegyverzés; — 4) a nemesség birtokai ki legyenek osztva a rumunok között. Ez, úgymond Densusian, nem communismusi vagy anarchiai, hanem egyszert históriai motívumból folyt. (Sebaga Melléklet a „Nemzet“ 869. (32.) 1885. február I. számához. --------------------------------—--------------—..........................................— ------—........... A NEMZET TÁRCZÁJA, Január 31. Színház. Nemzeti színház : »A protekezió«, vígjáték 3 felvonásban, írta Bérezik Árpád , színre került először pénteken, január 30-án. A legkülönbözőbb, véleméményeket hallottuk tegnap este Bérezik Árpád új darabjáról, »A protekezió«-ról. Voltak, kik a darabot igen jónak mondták ; voltak mások, kiknek semmikép sem tetszett. A szigorú birák ajkainak szegletei lefelé húzódtak, mi rettentően elkomoritotta képüket; a könnyűvérű, szelíd természetüsnézők pedig mosolyogtak; meglátszott arczukon, hogy kényeskedés nélkül élvezik azt, mi élvezhető. A közönség olyan volt, mint a negyvenes évek egyik igen népszerű rajza, melyen az ábrázolt fej, a szerint mint forgatták, kétféle kifejezést mutatott. Jean qui rit, Jean qui pleure. Kinek volt igaza ? Ah, ezt nem lehet amúgy egyszerűen, három-négy szóban megmondani. Nagy figyelemmel kell a darabot megnézni, minden részletében ; be kell hatolni alkotványa igen jól palástolt titkaiba; lelkiismeretesen egymáshoz kell mérni erősségeit és gyöngéit, így talán igazságos eredményre juthatunk. Aki tüzetesen foglalkozik e darabbal, nem fogja megbánni; a mű nagyon megérdemli a kissé fáradságos taglalást; sőt merjük állítani, hogy ritka darab nyújt a hatás titkainak felderítésére annyi becses tanúságot, mint ez, mely első tekintetre csak kétséget látszott kelteni. Hogy ez a mű iránydarab, azt senki tagadni nem fogja. Első felvonása bátran és biztosan fejti ki thesisét. A szigorú becsületességű és az igazság elvétől hajszálnyit sem tágító miniszteri tanácsos, Pataki, a miniszter megbízásából javaslatot fog tenni egy megürült titkári hivatal betöltése iránt. Pataki tudja, hogy a »soron lévő« fogalmazó Huszti Gusztáv, ki ugyan derék és jóravaló fiú, de nem valami nagy lumen, különös protectió útján és nevezetesen egyik sokkal tehetségesebb, szorgalmasabb társa, Veres Károly mellőzésével került a fogalmazók sorozatának tetejébe, vagyis azon első helyre, mely formailag az előlépésre jogot át.Pataki azonban Huszti ez »előnyös« positióját tekintetbe venni nem akarja; kétségtelen, hogy ő a mellőzött tehetséget fogja győzelemre segítni a nagyban portált középszerűség ellenében. Ki is jelenti, hogy jóvá fogja tenni előde azon igaztalanságát, mely Husztit első helyre segítette. Huszti nem nagyon törődik az egész dologgal; bánja is ő; ő nem ambiciózus, hanem szerelmes; szereti a bájos özvegyet, Falvainé Gabriellát; és ha nőül veheti, akkor legyen Veres Károly akár miniszter is. Ő azon szerencsés korban van, midőn egy csók többet ér egy czimnél, egy ragyogó szempillantás pedig előbbre való a legfényesebb gázsinál. De van ám Husztinak egy tantikája, az öreg Igali Kázmérné szül. Huszti Alvine, ez nem oly rajongó mint unokaöcscse, sokkal józanabb és számítóbb. A nemzetségére büszke urhölgy a gondja alatt nevekedett ifjúban csak a dicső de kissé elszegényedett Huszti család utolsó ivadékát látja; és minthogy a Huszti nevet uj’fényre’akarja deríteni, elhatározta, hogy — akármibe kerül, — összeboronálja öcscsét valami milliomos Gizella kisasszonynyal. E czért legjobban úgy érhetné el, ha Husztit kineveznék miniszteri titkárnak, mert ez a hivatal jogot adna a fiúnak a gazdag leány kezére aspirálni. A tanti tehát eget-földet megmozdít, hogy unokaöcscse megkapja a hivatalt, mely neki úgy is dukál, mert hát ő van soron. Már biztosnak véli sikerét, midőn egy hangzatos szavakkal dobálódzó, de sötét erényü gentleman, Mócsing Fábián irodatiszt , kinek Pataki tanácsos, mint régi honvédtársának, már tizenhat hivatalt is szerzett, melyek egyikében sem tudott megmaradni a henye, léha, zsörtölődő fráter — hirtelen elárulja, hogy Pataki nem Husztit, hanem Verest fogja kineveztetni titkárnak. Ez persze megzavarja a tanti minden számítását. De a tantit nem lehet oly könnyen elütni czéljaitól. A tanti ravasz, fondorkodó egy asszony és kémkedéseivel, pletykáival hamar kitudta, hogy az előléptetendő Veres Károly Pataky leányát, a szép és okos Szerénát szereti és nőül is akarja venni. A tanti tehát figyelmezteti Patakit, hogy ha soron kívül lépteti elő Verest, a gonosz világ azt fogja mondani, hogy ezt a derék fiút azért segíti pályára, mert nőül akarja hozzá adni leányát. Pataki eddig mit sem tudott leánya szerelméről, de meggyőződik róla, és — hogy az önzésnek még látszatát is kerülje, — elhatározza, hogy most már Husztit nevezi ki. A derék tanácsos kissé hamar retirál meg a gonosz nyelvek elől; de hát mit csináljon ? a világ tele van gyanúsításokkal, a levegő tele rágalmakkal, a becsület pedig oly kényes dolog, hogy azt még a szenyfolt látszatától is meg kell óvni. A becsületnek áldozatot kell hozni; ő meghozza az áldozatot, mert hát lánya boldogsága az ő boldogsága, és így lánya áldozata az ő áldozata. A fondorkodók tehát győzedelmeskednek. De nem sokáig. A kis Szeréna ellenaknát ás. Levelet ir Veresnek, melyben ráparancsol, hogy kérje meg kezét még ma; ő ugyan kosarat fog neki adni, de szigora csak addig fog tartani, míg Veres ki nem lesz nevezve , aztán majd kibékülnek, és egymásé lesznek. E levelet Szeréna eldugja a kandallón, hol az értesített szerelmes meg fogja találni. Azonban a tanti is megtudta a cselt; ő olvassa előbb az eldugott levelet, és felindulásában ketté repíti. Ezen kissé megszeppen, de amint a levél két darabját nézi, látja, hogy az egyik darab is teljesen érthető. Ezen az egyik darabon csak az van ugyan megírva, hogy Veres kérje meg Szeréna kezét; a csel, a színlelt visszautasítás a másik foszlányon olvasható. A tanti csak amaz egyik foszlányt teszi vissza helyére, a felvilágosító instrukcziót pedig megtartja. Veres Károly tehát egész bona fide, és nagy örömmel kéri meg Szeréna kezét, és midőn visszautasítják, jogos felháborodással hagyja el a tanácsos estélyét, melyen ez egész intriga foly. Amint a halálosan sértett ifjú távozott, Pataki örömmel kiált fel: »De most már kineveztetem Veres Károlyt !« — A függöny legördül., Állítsuk meg itt kissé Alvine tanti vonatját, — mert hát Alvine tanti az ő ügyét egy ízben vasúti vonathoz hasonlítja, mely nagy erővel halad, — állítsuk meg e vonatot és nézzünk körül, hogy hova vitt bennünket. Első tekintetre e darab cselszövő vígjátéknak tűnik fel. Igen, ha így nézzük, száraz, elemező kivonatunkban, mely a dolog természeténél fogva a cselekvésre kénytelen fősúlyt fektetni. De tessék megnézni színpadon, hol az elemezés keretébe bele nem férő számtalan részlet mind megannyi rendkívül hatásos jellemfestő elem; és tessék tüzetesebb figyelemre méltatni saját szűk mesekivonatunkat is, mely minden józansága mellett egy lépést mozdulhat fem, annélkül hogy kénytelen ne volna a személyek jellemzésére a melléknevek szótárát bőségesen megsarcolni; tessék tekintetbe venni, hogy minden, ami e darabban történik, — a régi akadémiai szabálynak megfelelőleg, — tisztán és kizárólag a jellemekből indul ki és jó darabig csakis belőlük folyik, és azonnal fel fogják ismerni, hogy e darabban nem a cselszövésen, hanem e jellemeken van a fősúly. Ez tehát jellem-vígjáték ? — Nem. — Sem jellem-vígjáték, sem cselszövő? De hát akkor mi? — Iránydarab (piece á thése). Nézzünk végig ez egész felvonáson! Azért van megírva ez a felvonás, hogy megtanuljuk belőle, mi mindenfélét talál ki egy tanti a végre, hogy unokaöcscsét titkárrá tegye ? Ugye hogy nem. Hát azért van megírva, hogy meglássuk belőle, milyen becsületes Pataki tanácsos és milyen léha Mócsing Fábián ? Ugye hogy megint nem. Hiszen ez mind csak mellékes szerepet játszik e darabban. E darab vége sem nem demonstrálhatja azt, hogy a tanti ügyes és ravasz, sem azt, hogy Pataki becsületes és nemes lelkű. Tehát mit fog demonstrálni ? Egy magasabb igazságot, melynek megvilágítására állította fel írónk a jellemeket és fonta meg cselekvését. Ez igazság a következő : Protegálni szabad és kell a tehetséget, de nem kell és nem szabad protegálni a középszerűséget a tehetség rovására. Ezt akarja írónk bizonyítani. És e bizonyítás szolgálatába állította az ügyesen bonyolított cselekvést és az éles megfigyelés alapján igen gondosan festett jellemeket. Ami e darabban jellem és cselszövés, az csak eszköz a magasabb czélra, a tendentia bebizonyítására. Hogy a cselekvés hatásos, a jellemek élethűek, és hogy minden ki van zsákmnyolva, ami erősen hat a színdarabban, az csak azt mutatja, hogy mennyire szívén hordja Írónk darabja főczélját, a tendentiát. Még többet is tett e tendentiáért. Megtette azt, ami legnehezebb, de leghatásosabb : megmutatta az eszmét, amely körül tendentiája forog, jelentkezése minden alakjában, minden színében. Bemutatta a protectiót minden változatában. Egész tarka csokor protectiót dobott a színpadra, hogy e sokat keresett és sokat korholt dísz- és gyógynövény minden virágát együtt láthassuk és annál jobban ismerhessük. Ott van Veres Károly a jogosan protegált talentum képviselője; ott van Huszti Gusztáv a felfelé tologatott középszerűség példaképe ; ott van Mócsing Fábián, a gazember, a szédelgő, ki a becsületesek protectióját kikönyörgi vagy kierőszakolja magának; ott van — kiről eddig még nem volt alkalmunk szólni. — Lehotay Luczián, az absolut képtelenség, kit mindenki azért protegál keményen, hogy megszabaduljon tőle, és ki ennél fogva megteszi útját az életben; és ott van a Pataki ellen emelt vád képében a protectio legveszedelmesebb, legmérgesebb válfaja, a hirhedett nepotismus. A protektió egész családfája! egész ciprussa! egész symphoniája! Ezt Berczik Árpád ügyesen megcsinálta. Ne fukarkodjunk a dicsérettel: megilleti írónkat; adjuk meg neki bő kézzel, annál is inkább, mert ezen túl már csak részleteket dicsérhetünk darabjában. De hát ne vágjunk mondandóinknak elébe. Maradjunk meg a tendentiánál, mint e darab lelkénél. Nem véli olvasónk, hogy a thesis, melyet föntebb kifejtettünk, komoly természetű ? Hiszen a protectio, ha a tehetségnek adatik, vagyis mikor jogosult, nem tréfadolog; mikor pedig káros kinövéseiben jelentkezik, már éppenséggel nem az. Az hiszik-e, hogy ezt a nagy és komoly kérdést, melyet Berczik Árpád igen szigorú szempontból néz és horderejének egész nagyságában pertradtál, lehetséges egyetlenegy apró titkári állomás zsebtükrében megmutatni ? Egy titkári hivatalocska, mely után néhány fogalmazó hajszát indít, elegendő-e arra, hogy oly nehéz és oly komolyan kezelt thésist, mint e darabé, három felvonáson át hátán megbírjon ? Nem hisszük. Az első felvonás végén a néző már közönyösen veszi a dolgot. Veres Károly tehetséges fiú, Veres Károly ki van nevezve titkárnak. Jól van, vége van, ne beszéljünk róla. Eleget hallottunk már a titkárságról. Egy titkárság nem oly fontos dolog, hogy oly sokáig beszélgessenek róla. Ez a néző érzete, midőn a függöny az első felvonás után alászáll. És az író ? Az írónak is elfogyott tárgya. Maga is érzi, hogy a titkárságnak vége, nem csupán azért, mert a kinevezési kérdés eldőlt, hanem azért is, mert ez az apró kérdés, csekély jelentőségénél fogva, teljesen ki van merítve. Hogyan fogja darabját tovább vinni ? Ez nagy kérdés. Kiváncsiak vagyunk a válaszra, melyet a második felvonás fog megadni. Megkezdődik a második felvonás, és ámulva látjuk, hogy Alvine tanti nagy várakozás után végre új intrigát indít meg az iránt, hogy Veres Károly most már mondjon le a titkárságról Huszti Gusztáv javára. Megint a titkárság. A manó vigye azt a titkárságot ! Lássuk a tendentiát és azt, ami a tendenczia megvilágítására történik! Hja, a tendentiának jóformán vége. Most már igazán csak egy cselszövő vígjáték következik, melynek tárgya a gaz szédelgő Mócsing Fábián zsarolási kísérlete és végleges lelepleztetése. Ennek a második és harmadik felvonásnak hőse egyátalán csak Mócsing Fábián, kit a tanti, mint »uj gőzmozdonyt, ügye vonatához csatolt.« A tendentia elmerült a hozzá idegen dolgok tömkelegében ; a jellemek ellapulnak, színtelenekké lesznek; a cselekvés egészen uj és csak gyenge, mesterkélt kapocs által fűződik az előbbihez. Mócsing Fábián az egyetlen személy, ki még a helyenként elkomolyodó, de különben elég derült cselekvés hátterétől erőteljesen elválik. Ami leginkább dugába dőlt, az a thésis, melynek bizonyítását vártuk, mert az író komoly petractáziója által fölköltötte bennünk a várakozást. Ez a darab tehát nem éri el czélját. Nem is hisszük, hogy lett volna ember, ki, a színházból távozván, akár a protekezio mellett akár a protekezió ellen meg lett volna győzve. Ennek a darabnak egyátalán csak első felvonására illik rá a czím, hogy »Protekezio«; második és harmadik felvonásának az a helyes külön czime, hogy »A zsaroló.« A hiba, nézetünk szerint ott van, hogy Írónk