Nemzet, 1885. február (4. évfolyam, 869-895. szám)

1885-02-01 / 869. szám

— Hogyan csínálódik némely história? *) Irta: Hunfalvy PAl.­ Y. Az 1784-ki szomorú esemény a za­­latnai uradalomban kezdődött. »Az abrudbá­­nyai hegyek rumunjai, kik részint bányászok, részint »castrensesek« valának, régi időben sok jogot élveztek s még 1547-ben is az ab­­rudbányai oláhságnak vajdája vala.« — Densusian, a rumunok ős-régi birtoklását el­­bivén, sőt az 1784-ki lázadást is úgy tüntet­vén fel, mintha az vissza igyekezett volna szerezni a régi jogot, a régi örökséget, a ke­né­z­e­k, b­o­é­r­o­k és vajdák jelentőségét is nem históriai világitásba teszi. Densu­sian szerint a rumunság nemzeti felső­­s­é­g­g­e­l birt valaha, és a hol és a mikor az elveszett, ott és akkor kisebbedének vagy el is enyészének a vajdák, kenézek és boérok politikai jogai. Azt mondja, a rumunságban soha sem fejlődött ki a feudális rendszer, nála úr és jobbágy nem volt. — Mintha Erdélyben és Magyarországon a meglévő jó vagy rész állami jogon kívül más állami jog is létezett, vagy csak létezhetett is volna. A magyar állami, vagy­is királyi jog az egyetemes territórium, a­melyen az uralkodó rendszer mellett — akár jó akár rossz is a mai felfogás szerint — igen tarka társadalmi és jogi különbségek találkoztak össze, de mind a királyi jog felsősége alatt. Ha képzelhetünk is a királyság előtti korból fennmaradt olyan ter­ritoriális jogot az ősi magyar hét vagy nyolcz törökök maradékainál, mely nem származha­tott a királyi jogtól, mely azonban az első királyok alatt okvetetlenül feledékenységbe jutott, azaz a királyi jogtól eredeti joggá vált, de az ősi magyar hét vagy nyolcz törzsekön kívül más önálló, akár szláv, akár rumán territoralis jogot nem is képzelhetünk; hisz az a magyar foglalás ál­tal szűnt volna meg okvetetlenül. A magyar alatt behítt vagy beszivárgott új lakosság pedig mind, bár a kiváltságok legtarkább kü­­lömbféleségével is, a királyi jog felsősége alatt, tehát engedelmével vagy elnézéséből, talált helyet és alkalmazást. A rumánok a nagyon későn beszivárgó lakosokhoz tartoz­nak, s ők nem is mint a németek város­alapító, hanem csak pásztorkodó lako­sok valának. A kik közülök vajdák, kenézek vagy boérok lesznek, a magyar korona, ille­tőleg a királyi várak porkolábjainak kineve­zésével vagy jóváhagyásával lesznek azokká. Egészen hamis tehát az, a mit Densusian a 45. lapon mond: »A hol a rumunság a nem­zeti felsőséget elvesztette, mint például Ma­gyarországban és Erdélyben, "ott a vajdák hatásköre mind szükebbé vált, míg végre a castrensesek egyszerű hadnagyaivá lettek. Mind a mellett a rumun vajdaságok Ma­gyarországon és Erdélyben a XVI. század közepéig maradtak fenn, nem ugyan­azon fényben, mint az oláhországi**) és moldovai vajdák, de legalább szomorú ereklyéi gyanánt a rumun nép régi katonai alkotmányának!!« Hát Densusian semmiféle rumun históriai forrásban nem olvasta még, hogy a »fényes oláhországi és mol­dovai vajdák« is a magyar korona va­­sallusai valának ? Nem olvasta még a hires Vitéz Mihálynak 1598-ki hódolatát, a mely­*) L. a »Nemzet« jan. 19. 856. (19.) reggeli számát. **) A t­ummi írók Oláhországot »M­unteni­a«-nak, azaz hegyes országnak nevezik. Ez is csak a magyar diplomatiai »Transalpin­a«-nak fordítása, melyben a t­r­a­n­s szó csak ide, Erdélyre, nem oda, Oláhországra illik. I­ben fogadja: »Sacram Caesarcam et Regiam majestatem pro domino et rege nostro legiti­­mo et naturali recognoscere, quem ad mo­dum eti­am telepore divorum olim regum Hungaria de jure compete­­bat?« Nem tudja-e, hogy ezen formula Ró­bert Károlytól fogva Bocskayig igazán »juris status« volt? így csinálódik-e némely histó­ria ? igy csinálódik-e a rumun história ? A v­aj­d­a szó sokféle jelentésű; hason­lítsuk bár egymáshoz Zápolyai János vajdát, s az idejebeli czigány vajdát, mely czigány méltóságnak létét históriailag már Zsigmond­­ király alatt mutathatni fel. Melyik mellé ál­lítsam inkább az erdélyi és magyarországi oláh vajdákat — mert nagy számmal talál­juk — nem tudom. A rumán vajdaságok Erdélyben és Ma­gyarországban, úgymond tovább Densusian, több, több kenézségekre valának fel­osztva. »A kenézek részint bírói, részint igazgatói tisztet viseltek, de legkiválóbb tisz­tük hadi előjáróságban, vagy praefectusságban állott. Méltóságok örökös vala. A kenézek száma még a XIV. és XV. században igen nagy s a rumunságnak egyik nevezetes osz­tályát képez vala, de ma egészen eltűnt.« Densusian úgy adja elő a dolgot, mintha a kenézség saját rumun társadalmi osztály lett volna. A népesítés való történetei azt mond­ják nekünk, hogy a kenézek a szlávok és a rumunok közt azok voltak, mik a soltészek a németek közt, t. i. vál­lalkozók, a kik üres földekre vagy néptelen erdőkbe lakosokat szereztek, az illető földes­urak által meghatározott föltételek alatt, kik az igy telepitett lakosoktól az adót szedték be s a kitűzött módon igazgatók is azokat. Mindezért bizonyos hasznuk és kiváltságuk vala; s tisztségük a hozzájok kötött jövede­lemmel együtt atyáról fiúra szállott, sőt az uraság engedelmével el is adathatott. A ko­ronás birtokon, azaz királyi várak birtokain, ülő kenézek nem ritkán meg is nemesedtek; a rumán nemesek legnagyobb része mind Erdélyben mind Mármarosban ilyen megne­mesedett kenézek utódjai. Hasonlóképen sok soltész is nemesedett meg. Az urbérség beho­zatalával szűnt meg legtöbb soltészság és ke­­nészség nálunk. Erdélyben, úgy látom, a mint az oláhság földmivelővé vált, úgy szűnt meg a régi kenézség is. Utóbb a falusi biró viselé a kenész­ nevet. »A rumun boérság, folytatja Densusian, nem támadt a feudális viszonyból, mert feu­dális nemesség nem volt hajdan a rumunok­­nál; de az a középkorban igazán katonai osz­tály volt. A boérok valóságos légionáriusok, tehát legkiválóbbjai valának a katonás román népnek. Ez a boéri katonáskodás egészen sajátságos, bizonyos tartam és feltételek nél­kül szűkölködő, még csak feudális örökség sem divatozott náluk.« Ez a jellemzés a pa­píron állhat meg ugyan, a valóságos életben egy perczig sem állhat fenn. A fogarasi boé­rok tartozása a királyi várhoz, valamint kö­­telességek és társadalmi mivoltok azon statú­tumokból tetszenek ki, melyeket Tömöri Pál fogarasi porkolák és boérjai szerzenek 1508- ban, s melyeket Bornemisza János, a budai vár porkolábja, helyben hagyott.*) Ezen statútumok történeti valóság. Densusian jel­lemzése hiú költemény. Legtöbb kenészséget és megnemesedett *) A magyar törvényhatóságok jog­szabályainak gyűj­teménye. I. köt. Az erdélyi törvényhatóságok jog­szabályai. Bpest, 1885. A 169. stb. lapokon. kenészt a Szörényi bánát, mutat. A kenész­­ségek a királyi várak neveit viselék és IV. László alatt 1453-ban a nyolcz oláh kerület, mint határőrzők, tetemes kiváltságokat nyere. Azon kenészségekben, úgymint másokban is, külön szokásos jog is fejlődött ki. De a nyolcz kerület önállása hamar elenyészett; már Má­tyás király idejében nem hallunk többé róla. Az abrudbányai oláhokra nézve pedig, akiknek régiségét Densusian, mint e czikk elején láttuk, híreszteli, a való történetek azt mutatják, hogy sem az 1271. tájban sem előbb oláhok nem voltak az abrudbányai vi­déken. Mert V. István király az Ompoly mel­letti Abrudföld (Abrudbánya) határát az er­délyi püspöknek és káptalannak adományozó, mely földet, ugyancsak királyi adományból, az előtt néhai Gyula bán, utóbb Szoboszlói Székely birtok volt. Azt a földet Máté erdélyi vajda a kertzi apát, a királyi ember és az ösz­­szes szomszédság tanúsága szerint 1271-ben ki jártatta (quae terra coram testimonio abba­­tis de Kerch et Andrea comite de Gyógy, homine domini regis, convocatis omnibus commetaneis et vicinis, et specialiter coram nobis exstitit reambulata, nullo penitus con­tradictor existente.) *) A város­félékben, úgymint Zalatnán, Abrudbányán, Offenbá­­nyán, Vízaknán, az első bányász lakosok né­metek valának, nem oláhok, az oláh se­hol Erdélyben nem alapított vá­rost, legkevésbbé bányavárost. De ama városok környékén, az erdőkben, hegye­ken, oláhok kezdenek tartózkodni, kikből las­­san kint bányamunkások is váltak. Densusian (a 81. lapon) maga hoz fel a Sterka Sulucz püspök, utóbb metropolita, kéziratából (»is­­toria Horii«) egy nem megvetendő bizonyí­tékot az ottani oláh­ telepitésről. Sulutz 1814 — 1836-ig Bisztra faluban pápa lévén az öre­gektől hallá, hogy mert az oláhok elődjei hi­res vadászok valának, azért az erdélyi feje­delmek őket az abrudbányai hegyi járások őreivé, platásokká, tevék a török becsapások ellen, melyektől Magyarország felől félnek vala. Az 1547-ben található oláh vajda tehát se magára nézve valami nagy hatalmat, se az abrudbányai oláhokra nézve valami ős régi­séget nem bizonyít. Mária Theresia 1769. nov. 12-én Urbá­rium-féle szabályokat, »bizonyos punctumo­­kat,­ hirdete kt, a­melyek szerint az erdélyi jobbágyok tartozásai meg vannak határozva földes­uraik iránt;de nagy, szinte meg­foghatatlan, híja azon szabályo­zásnak az, hogy a jobbágyi telkek nagysága, minősége nincs benne meghatározva. Kész vagyok elismerni, hogy nyúzók voltak a földes urak mind, báró Bruckenthalék szintúgy mint Brassó városa is. A jobbágyra nézve minden földes ur nyú­zó, legalább azt hiszi a jobbágy. A zalatnai uradalom a fiskusé, nem ma­gán­birtokosé, s ime a zalatnai uradalom job­bágyai fakadnak először keserű panaszokra, s midőn kihallgatást és orvoslást nem nyer­nek, fegyverre kapnak. Tehát nyúzó volt az erdélyi nagy­fejedelem is, Mária Theresia és II. József. Az abrudbányai hegyek oláhai, a mint Densusian elmondja, 1775-ben 14,769 forintot fizetenek a kincstárnak; ez az összeg 1783-ban 21,555 forintra emelteték. Lehetet­len, hogy ez II. József tudta nélkül történt volna, s ha tudtával történt — hisz lázas tevé­*) Székely oklevéltár. Szerkesztette Szabó Károly I. köt. Kolozsvárott 1842. A 14 lapéne­kenysége, hiúz szeme mindenre kiterjede, mindent megláta —miért engedte meg ?Helye­­sen mondja Densusian: »az abrudbányai hegyek oláhjai, az államnak job­bágyai, már 1775. tájban súlyosabb állapotba jutának, mint a nemes­ség jobbágyai« (iobagii statului ajunsera intr’o positiune múlta mai nefavorabila de catu chiar iobagii nobilimii, a 83 lapon.) Mégis csak a magyar nemességet állítja oda mint ember­telen nyúzókat! 17­78-ban négy község, Nagy- Aranyos, Vidra, Kimpeny, vagy Kimpeny- Szurdok (oláh írással Campeni) és Bisztra követséget küld panaszra N.-Szebenbe, hol a kormányszék vala, s Bécsbe: a követség szó­szólója Ursz Miklós, kinek ragadvány­neve Horia (énekes.) A követek visszatérvén bot­büntetéssel és fogsággal lakóinak. Kinek ki­­vánatára történik ez ? Az uradalmi, tehát a nagyfejedelmi tisztek kivánatára! Az alsó zalatnai dominium községei a korcsmákat 1778-ig 157 forintért tartották volt. De 1781-ben egy nyugalmazott kapi­tány, Áron János bisztrai lakos, azt ajánlja a kincstartóságnak (Thesaurariatus,) hogy a kocsmákat a községektől el lehetne venni, s nagyobb összegért bérbe adni. Bérbe is véve két örmény, Bosnyák Márton és Patrubány Márton 12.000 forintért, s a bérlők minden magán bormérést, melyhez a lakosok hozzá voltak szokva, eltiltanak. 1782. május 24-ére országos vásár esik Kimpenyben, s a lako­sok, a régi szokás szerint bort mér­nek a vásárosoknak. Ebből dulakodás, vereke­dés támada a bérlők emberei és a lakosok között, s az úriszék, a fiskusi uradalom széke, a megye közrehatásával, kemény büntetéseket határoza a vétkesekre, 25—100 botütést, 3 hótól 2 évig tartó fogságot, ötre pe­dig, a zenebena támasztóira, épen halálbünte­tést. Azon kívül a károk megtérítésére az ille­tő községek 8708 forint lefizetésére itélteté­­nek, miből valóban 6179 forint be is hajtaték, mint Densusian mondja. A zenebonások közt Ursz Miklós is vala, ki azonban elmenekült. Az úriszék ítélete s általában a dominium visszaélései ellen 1783-ban nagy­ob követség ment panaszra Bécsbe. II. József vizsgálatot rendelt ugyan, s követelt véleményt arra, miképen lehetne megszüntetni a visszaélése­ket,­­de az úriszék ítéletei nagyobbrészint végrehajtatának, csak a halálbüntetés 1—2 évi fogságra és 50—100 botütésre változik. Azon nagyobb oláh követség, melynek tagja az üldözött Ursz (Horia) is vola, József második utazása után érkezik fel Bécsbe. Jó­zsef t. i. először 1773-ban és másodszor 1783- ban keresztül futa Erdélyországon is. Május 21-én lépvén be az országba, melyből Márama­­rosba s ebből Galicziába és Lodomériába siete, s augusztusban térvén vissza Bécsbe. Erdélyi útjában számtalan kérelmet fogada el a la­kosságtól ; ez különösen az oláhokban reményt ébresztő sorsuk javítására; ezen reménnyel ment fel Bécsbe az említett nagyobb oláh követség is. Ursz, vagy Horia azután is Bécs­­ben volt, megvárván ott a császárt, a ki már Olaszországba utazott volt, a honnan 1784. márczius 20-dikán jőve vissza. Kihall­gatást nyer Józsefnél, mi történt 1784-ben tavasszal ezen a kihallgatáson, erről leg­kisebb tudósítás sincsen (nu esista nici cea mai mica informatiune positiva, 110. lapon.) De visszatérte után az abrudbányai hegyek közt, Horia azt a hírt terjesztő, hogy felhatalmazása van a földes­urak elleni táma­­­­dásra, valami ócska pecsétes írást és aranyzott sárga réz keresztet mutogatván fel bizonyíté­kul. Densusian úgy találja, hogy az üldözött Horiának­­ egyéb választása nem is vala, mint vagy lázadást kelteni, vagy üldözőinek kezébe adni magát, pedig harmadik útja is lehet vala, vissza nem térni a hegyek közzé, s Bécsben maradni, a­hol Enyedi Ferencz István, udvari ágens, a­kihez őt a császár maga igazította (la care i-a trimisu insusi impera­­tulu, 106. lapon), biztos embere és tanácsosa lakik vala. Horia, Kloska és Krizsán, mindhárman a zalatnai uradalom jobbágyai, a mozgalom élére állanak, melyet különösen a József ren­delte népösszeirás is előmozdít. Az oláh köz­ségek úgy értik vala azt, hogy katonai szol­gálatra, mely az oláhokat a földesúri hatóság alól ki fogja venni, történik az összeírás. Hisz vagy húsz évvel ezelőtt olyan változás esett meg a székely és oláh jobbágyokon, kikből ha­tárőrző ezredeket alkotanak a Moldova szélén. A román parasztok terve az volt, értesít bennünket Densusian, hogy a forradalom 1785. tavaszán törjék ki, s akkor egy éjsza­kán valamennyi oláh falu gyilkolja meg föl­desurait; addigran pedig igyekezzenek ma­guknak fegyvert szerezni Fej­érvár­ott a ka­tonai kormánytól. »Ekként egy irtózatos mé­szárlás készült a magyar nemesség ellen, úgy­mond Densusian, mely hasonló lett volna a szicziliai vecsernyéhez 1282-ben, vagy a Sz.­­Bertalani éjhez 1572-ben.­ (145. lapon.) De a gyilkolás, égetés, erőszakos keresztelés s min­den baromi dühösködés, melyet Densusian forradalomnak nevez, 1784. november elején kezdődik. »Valamint minden forradalomnak mozgató eszméi vannak, oktat bennünket Densusian, úgy volt ennek az 1784-kinek is határozott czélja.« Első­sorban politikai cz­élj­a volt. Az oláh kapitányok ki akarák terjeszteni a forradalmat egész Erdélyre, s kiirtani nemcsak a magyar nemeseket, hanem az összes magyarokat, ha meg nem keresztel­­tetik magukat. Így megszűnvén a magy­ar uralkodás Erdélyben, az ország a rumánok hatalmába kerül, magától érthető (hozzáteszi kegyesen Densusian,­ az ausztriai ház felsősége alatt (si tera sa ajunga sub puterea elemen­­tului romanu, se intelege sub regimulu casei austriace. 149. lap.) — Az oláh megkereszte­­lést, úgy magyarázza nekünk az iró, nem val­lásos fanatismus, hanem azon oláh gondolat követelte, hogy oláhokká lesznek a ma­gyarok. Második sorban ezen forradalomnak s­o­­ciális czélja volt. Ennélfogva 1) a rumán ne legyen többé, jobbágy; 2) nemesség ne legyen többé, egyszóval vége legyen az egész feudalitásnak, vége a nemességnek Erdélyben, de egyenlőség a teherviselésben, egyenlőség a jogokban. »Valóban egyik dicsősé­ge a rum­án népnek az, hogy már 1784-ben sok vért ontott ki a tár­sadalom hamis elveinek lerontá­sára, s a szolgaság és feudális ne­messég megsemmisítésére« (se intru adeveru este o gloria pentru poporulu romanu, ca inca la anulu 1784 si a versatu sangele cu profusione pentru nimicirea principielor­ false ale societatii, pentru desfintarea servi­­tutii si a nobilimii feudale. 150. lapon.) 3) A rumunok fegyvert kapjanak, tehát legyen nemzeti fölfegyverzés; — 4) a nemesség bir­tokai ki legyenek osztva a rumunok között. Ez, úgymond Densusian, nem commu­­nismusi vagy anarchiai, hanem egyszer­­t históriai motívumból folyt. (Sebaga Melléklet a „Nemzet“ 869. (32.) 1885. február I. számához. --------------------------------—--------------—.........................­­.................— ------—........... A NEMZET TÁRCZÁJA, Január 31. Színház. Nemzeti színház : »A protekezió«, vígjáték 3 felvonásban, írta Bérezik Árpád , színre került először pénteken, január 30-án. A legkülönbözőbb, véleméményeket hallottuk tegnap este Bérezik Árpád új darabjáról, »A pro­­tekezió«-ról. Voltak, kik a darabot igen jónak mond­ták ; voltak mások, kiknek semmikép sem tetszett. A szigorú birák ajkainak szegletei lefelé húzódtak, mi rettentően elkomoritotta képüket; a könnyűvérű, szelíd természetüsnézők pedig mosolyogtak; meglátszott arczukon, hogy kényeskedés nélkül élvezik azt, mi él­vezhető. A közönség olyan volt, mint­ a negyvenes évek egyik igen népszerű rajza, melyen az ábrázolt fej, a szerint mint forgatták, kétféle kifejezést mutatott. Jean qui rit, Jean qui pl­eure. Kinek volt igaza ? Ah, ezt nem lehet amúgy egyszerűen, három-négy szóban megmondani. Nagy figyelemmel kell a darabot megnézni, minden részle­tében ; be kell hatolni alkotványa igen jól palástolt titkaiba; lelkiismeretesen egymáshoz kell mérni erős­ségeit és gyöngéit, így talán igazságos eredményre juthatunk. A­ki tüzetesen foglalkozik e darabbal, nem fogja megbánni; a mű nagyon megérdemli a kissé fá­radságos taglalást; sőt merjük állítani, hogy ritka darab nyújt a hatás titkainak felderítésére annyi be­cses tanúságot, mint ez, mely első tekintetre csak két­séget látszott kelteni. Hogy ez a mű iránydarab, azt senki tagadni nem fogja. Első felvonása bátran és biztosan fejti ki thesisét. A szigorú becsületességű és az igazság elvétől hajszálnyit sem tágító miniszteri tanácsos, Pataki, a miniszter megbízásából javaslatot fog tenni egy meg­ürült titkári hivatal betöltése iránt. Pataki tudja, hogy a »soron lévő« fogalmazó Huszti Gusztáv, ki ugyan derék és j­óravaló fiú, de nem valami nagy lumen, különös protectió útján és nevezetesen egyik sokkal tehetségesebb, szorgalmasabb társa, Veres Károly mellőzésével került a fogalmazók sorozatának tetejébe, vagyis azon első helyre, mely formailag az előlépésre jogot át.Pataki azonban Huszti ez »előnyös« positióját tekintetbe venni nem akarja; kétségtelen, hogy ő a mellőzött tehetséget fogja győzelemre se­­gítni a nagyban portált középszerűség ellenében. Ki is jelenti, hogy jóvá fogja tenni előde azon igaztalan­­ságát, mely Husztit első helyre segítette. Huszti nem nagyon törődik az egész dologgal; bánja is ő; ő nem ambiciózus, hanem szerelmes; sze­reti a bájos özvegyet, Falvainé Gabriellát; és ha nőül veheti, akkor legyen Veres Károly akár miniszter is. Ő azon szerencsés korban van, midőn egy csók többet ér egy czimnél, egy ragyogó szempillantás pedig előbbre való a legfényesebb gázsinál. De van ám Husztinak egy tantikája, az öreg Igali Kázmérné szül. Huszti Alvine, ez nem oly rajongó mint unoka­­öcscse, sokkal józanabb és számítóbb. A nemzetségére büszke urhölgy a gondja alatt nevekedett ifjúban csak a dicső de kissé elszegényedett Huszti család utolsó iva­dékát látja; és­ minthogy­ a­ Huszti nevet uj’fényre’akarja deríteni, elhatározta, hogy — akár­mibe kerül, — összeboronálja öcscsét valami milliomos Gizella kisasszony­nyal. E czért legjobban úgy érhetné el, ha Husztit kineveznék miniszteri titkárnak, mert ez a hivatal jogot adna a fiúnak a gazdag leány kezére aspirálni. A tanti tehát eget-földet megmozdít, hogy unokaöcscse megkapja a hivatalt, mely neki úgy is dukál, mert hát ő van soron. Már biztosnak véli sikerét, midőn egy hangza­tos szavakkal dobálódzó, de sötét erényü gentleman, Mócsing Fábián irodatiszt , kinek Pataki tanácsos, mint régi honvédtársának, már tizenhat hivatalt is szerzett, melyek egyikében sem tudott megmaradni a henye, léha, zsörtölődő fráter — hirtelen elárulja, hogy Pataki nem Husztit, hanem Verest fogja kine­veztetni titkárnak. Ez persze megzavarja a tanti minden számítá­sát. De a tantit nem lehet oly könnyen elütni czéljai­­tól. A tanti ravasz, fondorkodó egy asszony és kém­kedéseivel, pletykáival hamar kitudta, hogy az előlép­tetendő Veres Károly Pataky leányát, a szép és okos Szerénát szereti és nőül is akarja venni. A tanti tehát figyelmezteti Patakit, hogy ha soron kívül lépteti elő Verest, a gonosz világ azt fogja mondani, hogy ezt a derék fiút azért segíti pályára, mert nőül akarja hoz­zá adni leányát. Pataki eddig mit sem tudott leánya szerelméről, de meggyőződik róla, és — hogy az önzésnek még látszatát is kerülje, — elhatározza, hogy most már Husztit nevezi ki. A derék tanácsos kissé hamar reti­­rál meg a gonosz nyelvek elől; de hát mit csináljon ? a világ tele van gyanúsításokkal, a levegő tele rágal­makkal, a becsület pedig oly kényes dolog, hogy azt még a szenyfolt látszatától is meg kell óvni. A becsü­letnek áldozatot kell hozni; ő meghozza az áldozatot, mert hát lánya boldogsága az ő boldogsága, és így lánya áldozata az ő áldozata. A fondorkodók tehát győzedelmeskednek. De nem sokáig. A kis Szeréna ellenaknát ás. Levelet ir Veresnek, melyben ráparancsol, hogy kérje meg ke­zét még ma; ő ugyan kosarat fog neki adni, de szi­gora csak addig fog tartani, míg Veres ki nem lesz nevezve , aztán majd kibékülnek, és egymásé lesznek. E levelet Szeréna eldugja a kandallón, hol az értesí­tett szerelmes meg fogja találni. Azonban a tanti is megtudta a cselt; ő olvassa előbb az eldugott levelet, és felindulásában ketté re­píti. Ezen kissé megszeppen, de­ amint a levél két da­rabját nézi, látja, hogy az egyik darab is teljesen ért­hető. Ezen az egyik darabon csak az van ugyan meg­írva, hogy Veres kérje meg Szeréna kezét; a csel, a színlelt visszautasítás a másik foszlányon olvasható. A tanti csak amaz egyik foszlányt teszi vissza helyére, a felvilágosító instrukcziót pedig megtartja. Veres Károly tehát egész bona fide, és nagy örömmel kéri meg Szeréna kezét, és midőn visszautasítják, jogos felháborodással hagyja el a tanácsos estélyét, melyen ez egész intriga foly. Amint a halálosan sértett ifjú távozott, Pataki örömmel kiált fel: »De most már kineveztetem Veres Károlyt !« — A függöny le­gördül., Állítsuk meg itt kissé Alvine tanti vonatját, — mert hát Alvine tanti az ő ügyét egy ízben vasúti vonathoz hasonlítja, mely nagy erővel halad, — ál­lítsuk meg e vonatot és nézzünk körül, hogy hova vitt bennünket. Első tekintetre e darab cselszövő vígjátéknak tűnik fel. Igen, ha így nézzük, száraz, elemező kivo­natunkban, mely a dolog természeténél fogva a cse­lekvésre kénytelen fősúlyt fektetni. De tessék meg­nézni színpadon, hol az elemezés keretébe bele nem férő számtalan részlet mind megannyi rendkívül hatá­sos jellemfestő elem; és tessék tüzetesebb figyelemre méltatni saját szűk mesekivonatunkat is, mely minden józansága mellett egy lépést mozdulhat fem, an­­nélkül hogy kénytelen ne volna a személyek jellem­zésére a melléknevek szótárát bőségesen megsarc­olni; tessék tekintetbe venni, hogy minden, a­mi e darab­ban történik, — a régi akadémiai szabálynak megfe­­lelőleg, — tisztán és kizárólag a jellemekből indul ki és jó darabig csakis belőlük folyik, és azonnal fel fogják ismerni, hogy e darabban nem a cselszövésen, hanem e jellemeken van a fősúly. Ez tehát j­ellem-vígjáték ? — Nem. — Sem jellem-vígjáték, sem cselszövő? De hát akkor mi? — Iránydarab (piece á thése). Nézzünk végig ez egész felvonáson! Azért van megírva ez a felvonás, hogy megtanuljuk belőle, mi mindenfélét talál ki egy tanti a végre, hogy unoka­öcscsét titkárrá tegye ? Ugy­e hogy nem. Hát azért van megírva, hogy meglássuk belőle, milyen becsületes Pataki tanácsos és milyen léha Mócsing Fábián ? Ugy­e hogy megint nem. Hi­szen ez mind csak mellékes szerepet játszik e darab­ban. E darab vége sem nem demonstrálhatja azt, hogy a tanti ügyes és ravasz, sem azt, hogy Pataki becsü­letes és nemes lelkű. Tehát mit fog demonstrálni ? Egy magasabb igazságot, melynek megvilágítására állította fel írónk a jellemeket és fonta meg cselek­vését. Ez igazság a következő : Protegálni szabad és kell a tehetséget, de nem kell és nem szabad protegálni a középszerűséget a tehetség rovására. Ezt akarja írónk bizonyítani. És e bizonyítás szolgálatába állította az ügyesen bonyolított cselek­vést és az éles megfigyelés alapján igen gondosan fes­tett jellemeket. Ami e darabban jellem és cselszövés, az csak eszköz a magasabb czélra, a tendentia bebi­zonyítására. Hogy a cselekvés hatásos, a jellemek élet­­hűek, és hogy minden ki van zsákmnyolva, ami erő­sen hat a színdarabban, az csak azt mutatja, hogy mennyire szívén hordja Írónk darabja főczélját, a ten­­dentiát. Még többet is tett e tendentiáért. Meg­tette azt, ami legnehezebb, de leghatásosabb : megmutatta az eszmét, a­mely körül tendentiája forog, jelentke­zése minden alakjában, minden színében. Bemutatta a protectiót minden változatában. Egész tarka csokor protectiót dobott a színpadra, hogy e sokat keresett és sokat korholt dísz- és gyógynövény min­den virágát együtt láthassuk és annál jobban ismer­hessük. Ott van Veres Károly a jogosan protegált talentum képviselője; ott van Huszti Gusztáv a felfelé tologatott középszerűség példaképe ; ott van Mócsing Fábián, a gazember, a szédelgő, ki a becsületesek protectióját kikönyörgi vagy kierősza­kolja magának; ott van — kiről eddig még nem volt alkalmunk szólni. — Lehotay Luczián, az absolut kép­telenség, kit mindenki azért protegál keményen, hogy megszabaduljon tőle, és ki ennél fogva megteszi út­ját az életben; és ott van a Pataki ellen emelt vád képében a protectio legveszedelmesebb, legmérgesebb válfaja, a hirhedett nepotismus. A protektió egész családfája! egész ciprussa! egész symphoniája! Ezt Berczik Árpád ügyesen megcsinálta. Ne fukarkodjunk a dicsérettel: megilleti írónkat; ad­juk meg neki bő kézzel, annál is inkább, mert ezen túl már csak részleteket dicsérhetünk darabjában. De hát ne vágjunk mondandóinknak elébe. Marad­junk meg a tendentiánál, mint e darab lelkénél. Nem véli olvasónk, hogy a thesis, melyet fön­tebb kifejtettünk, komoly természetű ? Hiszen a pro­tectio, ha a tehetségnek adatik, vagyis mikor jogo­sult, nem tréfadolog; mikor pedig káros kinövései­ben jelentkezik, már éppenséggel nem az. Az hiszik-e, hogy ezt a nagy és komoly kérdést, melyet Ber­czik Árpád igen szigorú szempontból néz és hordere­­jének egész nagyságában pertradtál, lehetséges egyet­lenegy apró titkári állomás zsebtükrében megmutat­ni ? Egy titkári hivatalocska, mely után néhány fo­galmazó hajszát indít, elegendő-e arra, hogy oly nehéz és oly komolyan kezelt thésist, mint e darabé, három felvonáson át hátán megbírjon ? Nem hisszük. Az első felvonás végén a néző már közönyösen veszi a dolgot. Veres Károly tehetséges fiú, Veres Károly ki van nevezve titkárnak. Jól van, vége van, ne beszéljünk róla. Eleget hallottunk már a titkárságról. Egy tit­kárság nem oly fontos dolog, hogy oly sokáig beszél­gessenek róla. Ez a néző érzete, midőn a függöny az első fel­vonás után alászáll. És az író ? Az írónak is elfogyott tárgya. Maga is érzi, hogy a ti­tkárságnak vége, nem csupán azért, mert a kinevezési kérdés eldőlt, hanem azért is, mert ez az apró kérdés, csekély jelentőségénél fogva, teljesen ki van merítve. Hogyan fogja darabját tovább vinni ? Ez nagy kérdés. Kiváncsiak vagyunk a válaszra, me­lyet a második felvonás fog megadni. Megkezdődik a második felvonás, és ámulva látjuk, hogy Alvine tanti nagy várakozás után végre új intrigát indít meg az iránt, hogy Veres Károly most már mondjon le a titkárságról Huszti Gusztáv javára. Megint a titkárság. A manó vigye azt a tit­kárságot ! Lássuk a tendentiát és azt, ami a tenden­­czia megvilágítására történik! Hja, a tendentiának jóformán vége. Most már igazán csak egy cselszövő vígjáték következik, mely­nek tárgya a gaz szédelgő Mócsing Fábián zsarolási kísérlete és végleges lelepleztetése. Ennek a második és harmadik felvonásnak hőse egyátalán csak Mó­csing Fábián, kit a tanti, mint »uj gőzmozdonyt, ügye vonatához csatolt.« A tendentia elmerült a hozzá idegen dolgok tömkelegében ; a jellemek ellapulnak, színtelenekké lesznek; a cselekvés egészen uj és csak gyenge, mesterkélt kapocs által fűződik az előbbihez. Mócsing Fábián az egyetlen személy, ki még a he­lyenként elkomolyodó, de különben elég derült cse­lekvés hátterétől erőteljesen elválik. Ami leginkább dugába dőlt, az a thésis, mely­nek bizonyítását vártuk, mert az író komoly petrac­­táziója által fölköltötte bennünk a várakozást. Ez a darab tehát nem éri el czélját. Nem is hisszük, hogy lett volna ember, ki, a színházból tá­vozván, akár a protekezio mellett akár a protekezió ellen meg lett volna győzve. Ennek a darabnak egyátalán csak első felvoná­sára illik rá a czím, hogy »Protekezio«; második és harmadik felvonásának az a helyes külön czime, hogy »A zsaroló.« A hiba, nézetünk szerint ott van, hogy Írónk

Next