Nemzet, 1885. november (4. évfolyam, 1137-1166. szám)

1885-11-21 / 1157. szám

Sebiusütőbío, szerencsrek­tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető, minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1157. (320.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1885. Szombat, november 21. Kiadó-hivatal: Ferencziek-ter­e, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................................ 2 írt, 3 hónapra .................................................. 6 * 6 hónapra .......................... ..................... 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felfil­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként ! » Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest, november 20. A horvát tartománygyűlés megkezdte a köz­igazgatás reformjára vonatkozó törvény­­javaslatok tárgyalását. E javaslatokat annak idején egész terjedelmükben közöltük, olva­sóink magukból a javaslatokból győződhettek meg, hogy azokban államférfiul tapintat és politikai belátás nyilvánul, kapcsolatban az államkormányzat tényezőinek alapos isme­retével. Hogy a horvát közigazgatási tisztikar reformra szorult — reformra in capite et membris, azt az utóbbi események eléggé iga­zolták. A bán ezt a reformot végrehajtotta. Az állami tisztviselői kar megszakadhatott azon tényezőktől, a­melyek hivatalos mű­ködésüket nem akarták vagy nem tudták összhangzásba hozni azon elvekkel, melyek az országos kormány vezetőjének helyes fölfogása szerint, a közigazgatásban föltétlenül szem előtt tartandók. A horvát közigazgatási tisztviselők egy jelentékeny részének a poli­tika, még­pedig a destructív politika volt az eleme. Ezek a tényezők eltávolíttattak a köz­­igazgatásból. De a bán nem elégedett meg ezzel, na­gyobb alkotást tervezett, olyat, mely hivatva van átalakítólag befolyni az egész horvát közéletre. Horvátország az egész újabb kor­ban nem ismerte az önkormányzatot, mely különben sem szláv talajon termett. Az ab­solut katonai kormányzatból, mely a patri­archális községi szervezetre támaszkodott, az állami, mereven centralizált kormányzat fej­lődött ki, melyet a községi kormányzat kivé­telével, kinevezett tisztviselők gyakoroltak. A községi administrate kivételével Horvátor­szágban nincs önkormányzat. Ez nemcsak az administrate befolyá­solta hátrányosan, de nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy az önkormányzat hiánya káro­san hatott az egész horvát közéletre. Minden elem, mely a közélet terén érvényesülni töre­kedett, kénytelen volt a nagy politikai téren érvényesülést keresni; önkormányzati testü­letek hiányában a jó és rossz elemek egy­aránt a politikára vetették magukat, az ország ügyeinek intézésére kerestek és találtak befo­­lyást olyan tényezők is, a­melyeknek a köz­élet terén való működési vágyát az önkor­mányzati testületekben való szereplés, külön­ben bizonyára kielégítette volna. A közigazgatási reformra vonatkozó ja­vaslatok megalkotják — a kinevezett tisztvi­selők mellett — az önkormányzati testülete­ket, melyek hivatva lesznek ellenőrzőleg, támogatólag és fejlesztőleg befolyni a köz­­igazgatás menetére. A horvát nép legszéle­sebb rétegei hivatnak meg a helyi közigazga­tás intézésében való aktív részvételre. E ja­vaslatok tehát olyan jogokat biztosítanak a horvát népnek, amilyenekkel az eddig nem bírt­­ jogokat, amelyek jól fölhasználva, nagy eredményeket idézhetnek elő. Alig tudunk példát, hogy kormány, sa­ját kezdeményezéséből ilyen tágkörű önkor­mányzat létesítését indítványozta volna. Ön­­kormányzatáért minden népnek küzdenie kellett, amelynél az nem történetileg fejlő­dött ki, mert egy kormány sem volt hajlan­dó saját jóakaratából megadni a közéleti té­nyezőknek azt a befolyást, amelylyel némi­leg tágkörű önkormányzat is jár. A horvát bán, minden külső befolyás nélkül, nem a nép ellenállhatlan követelései­nek engedve tett lépéseket az önkormányzat meghonosítására. A horvát nép érdekeinek meleg méltánylása, a helyes administrativra való törekvés és a politikai eszély diktálta ezt az eljárást, a­melynél liberálisabbra alig van példa egy nemzet történetében is. Nem kierő­szakolni kellett ezt az önkormányzatot, a kor­mány maga kezdeményezte azt. A bűn eljárása lefegyverezte az ellenzé­ket, mert a kormány olyan jogokat nyújt a horvát népnek, a­milyeneknek birtokát min­den nép nagyra becsüli. Az önkormányzat eszméjét nem lehetett még az ellenzéknek sem megtámadni, mert ezzel az ellenzék még a legegyügyűbbek előtt is documentálta volna, hogy czéljai önzők és eljárása árt a horvát népnek. Az önkormányzat eszméjét nem lehetett megtámadni, ezért föltétlen dicséret illeti a kormányt, de ellenzés nélkül ilyen javaslato­kat a horvát ellenzék nem fogadhat el. Meg­támadják tehát a kormányt azért, hogy javas­­latai a magyar önkormányzat intézményeinek mintájára készültek. A horvát ellenzék előtt ez elég ok a javaslat elvetésére. Ha a javasla­tok a német, franczia vagy angol önkormány­zati intézmények átültetését kísérlették volna meg, az ellen nem lenne kifogásuk, de mert a magyar önkormányzat elvein alapulnak, el­vetők. Hogy minden czélszerűségi ok a magyar önkormányzati intézmények meghonosítása mellett szól, hogy ezek sokkal közelebb álla­nak a horvát közélet viszonyaihoz, mint akár a porosz, akár a franczia, különben is fejlet­lenebb önkormányzati intézmények, azt a horvát ellenzék nem veszi tekintetbe. Ezt eleve is lehetett azonban tudni. S ilyen körül­mények között nem kis mérvű politikai bá­torságot tanúsított a bán, a­midőn ennek da­czára úgy koncipiálta, javaslatait, a­mint azok ma a horvát országgyűlés tanácskozásának tárgyául szolgálnak. De a nemzeti párt eljá­rása is elismerést érdemel, a párt végre füg­getlenítette magát azoktól, kik a mindenáron való népszerűsködést tekintették a párt ve­zérelvéül és ez által megszabadult azon bé­­kéktól, melyek öntudatos eljárását teljesen lehetetlenné tették. A közigazgatási reformra vonatkozó ja­vaslatok minden valószínűség szerint nagy többséggel fognak elfogadtatni, mert a nem­zeti párt egyértelműleg tömörült azok mel­lett. E javaslatok nem csak az önkormány­zatot honosítják meg, de egyúttal biztosí­tékokat is tartalmaznak az eddigi önkor­mányzat kinövései ellen. Ezek az intézkedé­sek, a főpolgármesteri intézmény behozatala,­­ különösen kihívták a horvát ellenzék tehe­tetlen dühét, a­mi legjobban bizonyítja, hogy azokra sürgős szükség volt. E javaslatok elfogadása javára fog válni Horvátországnak, de elégtétel az nekünk is, szemben a magyar ellenzékkel, mely a kor­mány hon­át politikájának fiascoját emle­gette. Ha e javaslatokban nincs is része a magyar kormánynak, azok mégis az öntuda­tos állami politika diadalát jelentik, nemcsak az­által, hogy helyes intézmények honosít­tatnak meg Horvátországban, hanem az­által is, hogy e javaslatokban világos, mondhatni kézzel fogható kifejezésre jut a szent István koronájához való tartozás eszméje. A javas­latok eskümintája elég bizonyíték erre. Med­dig lesz bátorsága az Apponyi-Patyánszky- Miloszavljevics-pártnak ezek után a kormány horvát politikájának fiascoját emlegetni? -BELpe St)_ Budapest, nov. 20. (A képviselőház ülése.) A képviselőhöz i. e. november hó 21-én, szombaton d. e. 11 órakor­ ülést tart. Budapest, nov. 20. (Pest megye áll­andó választmánya) Pest megye állandó választmánya ma délelőtt Földváry Mihály alispán elnöklete alatt ülést tartott, melyen először alközpontban alkalmazás­ban levő közigazgatási gyakornokok kér­vénye tárgyaltatott. A gyakornokok, a­kiknek most mindössze csak 300 frt. fizetésök van, havi 20 frtnyi fizetéspótlékot kérnek , mivel annyi fizetősök lenne, mint a mennyit a fővárosi közigazgatási gyakorno­kok kapnak.­­ Az állandó választmány elfogadta Földváry Mihály indítványát, a­mely szerint a köz­pontban alkalmazásban levő gyakornokok 100 frtnyi évi pótlékban részesíttessenek, akként, hogy ez össze­get 3 havi utólagos részletekben kapják , s az így szükségessé váló összeg a megtakarítások terhére fog íratni. Az egyes községek költségvetései bemutattatván,azok különböző mennyiségű pótadókkal jóváhagyattak. A legnagyobb pótadókkal előirányzott költségvetések 70—72—73-ért vesznek föl pótadó gyanánt. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 20. A magyar irodalomtörténet érdekében. Néhány évtizede, hogy a magyar irodalomtör­ténet alapjait lerakta a fáradhatatlan tevékenységű Toldy Ferencz, ki egymaga tett annyit, a mennyit tehetni vajmi kevésnek adatott. Többen léptek nyo­mába, de átlátták, hogy az irodalom története, ha azt más műveit népek példájára képviselőjévé kivánjuk tenni a nemzet szellemi életének, még oly parlag, a­melyen a kevésbé gondos tarlozó is kéveszámra gyűjt­­heti becsesebbnél-becsesebb adatait. Azért le is mondtak a Toldy czéljáról, a­ki egymaga óhajtotta az egész irodalom történetét megírni. Néhány kitűnő monographiával gazdagodott irodalmunk, többnyire a legújabb korból, de mennél kevesebben vállalkoztak arra, hogy irodalmunk régibb korát is felderítsék, régi jeleseinket is kellő világításba hozzák s kutassák a szellemi élet oly tényezőit, melyek egy ezredév zi­vatarjai között fen­tárták a nemzetet, s a melyekre a nagyobb népek is büszkén tekinthetnének. Toldy útmutatása nyomán, több kisebb-nagyobb tankönyv készült, de a legtöbbnek írója nem tett egyebet, mint a Toldy különben is inkább csak váz­latos irodalomtörténetét kivonatolta, átvéve az ere­deti források nem egy hibás adatát, nem egy téves ítéletét. Arra meg alig gondoltak, hogy nagyon itt volna már az ideje, megismertetni a nagy közönséggel is szellemi fejlődésünk rajzát, az irodalom­történetét, feltárni előtte a múlt küzdelmét, megismertetni nyelvünk fejlődését, a­melynek emlékei hét-nyolc­ század óta hirdetik a magyarság életrevalóságát. Újabban sok üdvös intézkedés létetett nyelvünk érdekében. Maga az academia, mely már megala­kulásakor inkább a nyelv academiája volt, mint a tudományoké, mindig előszeretettel segítette nyel­vünk tudósait búvárlataikban. Számos nyelvemlé­ket nyilvánosságra hozott, a rokon nyelvek tanul­mányozására vállalkozókat utazni küldte s ebbeli működése ma is folyvást tart s hatása már is érez­hető. Nyelvtudósaink szép számmal vannak s műkö­désük mind nagyobb térre terjed, mind nagyobb ará­nyokat vesz. Pedig úgy tartották, hogy a magyar ke­vésbé alkalmas a nyelvészkedésre, hogy nincs termé­szetében az az aprólékos gond minden parányinak látszó adat iránt, a­mely a német nyelvészeknél iga­zán bámulatos. Szerencsére, a jó darabig csak mint­egy dilettantismusként űzött nyelvészetnek oly buzgó apostolai támadtak, a­kik kizárólag e tudománynak szentelték életüket s igy történt, hogy alig két évtized alatt megalakult nálunk a nyelvtudomány, mely a felsőbb tanulmányokra jövő ifjakból buzgó ujonczo­­kat vonz magához évenkint. Vájjon mi okozta e tudomány gyors hala­dását ? Kétségkívül egyéb okok mellett különös fontos­ságot kell tulajdonítanunk annak, hogy a­kik szívvel­­lélekkel e tudománynak szentelték éltüket, csakha­mar egy közlönyt alapítottak, a­melyben nemcsak gyűjtötték a nyelv adatait, de magyarázták, fejteget­ték, kritizálták is. Még a hatvanas években megin­dult a »Magyar Nyelvészet« czímű folyóirat, melyet csakhamar a »Nyelvtudományi Közlemények« vál­tottak fel, gyarapítva egyfelől a rokon nyelvek isme­retét, másfelől fejtegetve s összehasonlítva azt a ma­gyar nyelv régibb alakjaival. Megkezdődött a nyelv­emlékek kiadása, hozzáfogtak a táj- és történeti szó­tár megírásához, alkottak újabb közlönyt, a »Nyelv­őr«-a­mely inkább a speciális magyar nyelvészet mű­velését tűzte ki feladatául. E kiadások nagy anyagi áldozatokkal jártak s járnak ma­napság is, a melyeknek elviselésére csak oly testület lehetett képes, mint az academia. A nyelvtudományt főleg academiánk segítette a haladás oly fokára, a­melyen jelenleg áll. Nélküle sohasem fejlődhet vala oly magasra, mert tudósaink bizony éhen haltak volna, ha csupán a közönség pártfogására kell vala támaszkodniuk, mit nem panaszkép hozunk fel, csak a száraz tényt említjük, a­melynek igazsága kétségbevonhatatlan. De hogyan fejlődött irodalmunk története ? A forradalom után majd minden tudományos mozgalom az­­Új magyar múzeumiban volt kénytelen meghúzódni, ide menekült az irodalomtörténet is, a­mi kicsit fejlődött. Ezen kívül napi és heti, politikai és szépirodalmi lapjaink nyitottak olykor tért az iro­dalmi buvárlatoknak, de a dolog természete szerint in­kább a közönség napi igényeit kell­ szem előtt tarta­niuk, mint magának a tudománynak szakszerű­ műve­lését. A régi »Pesti Napló«-nak állandó irodalmi ro­vatai voltak s jobbadán Toldy, Greguss írtak bele ap­róbb jellemrajzokat, melyek az elnyomatás korában ugyan hasznos szolgálatot tettek s jól megfeleltek az igényeknek, de a melyeknek nagyobb tudományos ér­téket nem igen tulajdonithatunk. Arany János »Szépirodalmi Figyelő «-je és »Ko­­szoru«-ja szívesen közlött jelesb Íróinktól irodalomtör­téneti dolgozatokat, de távol volt attól, hogy szaksze­rű közlönye legyen e tudománynak. így állt a dolog a »Budapesti Szemlé «-vel is. Kitűnőbb íróink majdnem kizárólag ide adták irodalomtörténeti dolgozataikat. Ha még a »Vasárnapi Ifjság«-ot és »Fővárosi La­pok «-at fölemlítjük, mint a­melyek tért nyitottak héke­­korba Íróink ebbeli működésének, majdnem minden népszerűbb heti és havi­ folyóiratot felsoroltunk, a­me­lyek több-kevesebb hatással gyámolították az iroda­lomtörténet fejlesztését. Legújabban a »Figyelő« igye­kezett az irodalomtörténeti adatokat gyűjteni és ma­gyarázni, de e közlöny mind e korig nem tehetett szert nagyobb elterjedésre és népszerűségre, minek okát nem kívánjuk ez­úttal bővebben magyarázni. Annyi bizonyos, hogy egész a hatvanas évek végéig sokkal szívesebben látták lapjaink munkatár­saik körében az irodalomtörténet munkáját, mint azóta. Sőt akkor irodalmunk történetének előnyt ad-t­tak a politikai történet fölött. Emlékezünk, hogy Szilágyi Sándor nem minden keserűség nélkül pa­naszkodik Arany »Szépirodalmi Figyelő«-jében, hogy históriai czikkeinek egyetlen valamire való lap sem nyitotta meg hasábjait s igy kénytelen volt barátjá­nál, Arany Jánosnál kopogtatni, ki aztán szívesen teljesítette kérelmét. Régebben, valószínűleg azért nem gondoltak egy tisztán irodalomtörténeti közlönyre, mert napilapjaink, tudományos folyóirataink hébe-korba meg-megnyíl­­tak egyes kiemelkedőbb mozzanatok rajzának, kitű­nőbb emberek életírásának s aesttheticai működé­sének. De vájjon méltó-e a nemzeti irodalomhoz, ma­gához a nemzeti szellem fejlődéséhez, hogy az iroda­lomtörténet jóformán csak mintegy eltűrt tudo­mány léphessen föl itt-ott a szerkesztők engedé­kenysége s szívessége mellett ? Igaz, nem hallgathat­juk el az academia gyámolítását e téren sem, de meny­nyivel csekélyebb áldozattal járul irodalmunk törté­nete, mint tisztán nyelvünk fejlesztéséhez? Ha a ma­gyar irodalomtörténet nem volna is oly szoros kap­csolatban a nemzet műveltségével, ha nem volna is speciális magyar tudomány, mégis méltán sokkal na­gyobb áldozatot követelne csak azért, mert tudo­mány. Ha semmi nemzeti érdek nem volna is vele összekötve, magáért a tudományért kellene szélesebb alakú mozgalmat indítani, amely mozgalom egy tár­sulatba összpontosítaná az irodalomtörténet munká­sait, alapítani szakközlönyt, a­milyennel a történelmi philologiai, természettudományi stb. társaságok ren­delkeznek. Kitűnő példa áll előttünk a történelmi társu­latban. Alig 15 éve, hogy megalakult s már gazdag és virágzó társulattá fejlődött, a­melynek számos tagja van a fővárosban és vidéken egyaránt. Meg­alakulása után mindjárt megindította a »Századok«-at s ma­napság már három közlönye is van. Buzgó, lelkes emberek álltak élére, a kik eleinte megküzdöt­tek mindenféle viszontagságokkal, közönynyel s végre is a kitartás fényes sikert aratott. Ily társulattá kell szervezkednie az irodalom­­történet munkásainak is s pótolni a roppant hiányt, a­mely miatt irodalmunk története még sokáig, vagy talán soha sem fejlődhet oly virágzó tudománynyá, mint a­milyenné a történet és nyelvtudomány fejlő­dött. Itt az idő, hogy e tisztán nemzeti tudományt ápolni, gyarapítani, művelni siessünk. A természet­­tudomány, a philologia fejlődik nálunk nélkül is, a külföldi tudósok naponkint újabb és újabb felfedezé­sekkel lepik meg az emberiséget. Nem mondjuk, hogy e tudományokkal ne foglal­kozzunk oly behatóan, oly mélyen, mint eddig , de kívánjuk, hogy mellettük a tisztán nemzeti tudomány, a magyar irodalomtörténet is ismertessék el, legalább nálunk, velük egyrangúnak, mert ennek művelését külföldi tudósoktól nem kívánhatjuk. Mi magunk akarjuk fölfedezni, napvilágra hozni, összegyűjteni az irodalomtörténet szétszórt adatait, magunk akarjuk rendezni, alakítani, fejtegetni, művelni e tudományt s elismertetni a nagy közönséggel is, hogy az irodalom­­történettel foglalkozni még­sem oly meddő, oly hiába való dolog, mint a­hogy máig is gondolják. A mozgalom megindítása legtöbb bajjal s nehéz­séggel jár, de bizonyos, hogy ha előkelő emberek álla­nak az ügy élére, akik már­is megmutatták, mivé kel­lene fejleszteni az összes irodalom­történetét; szóval a­kik irodalmunk kiválóbb képviselői, a hivatott és te­­hetséges­ tudósok egész sora követi, kisérve az ifjú­ságtól,melyet a példa nyomán saját lelkesültsége is von­­zana. Ha ily társulat megalkulhatna, első dolga is az lenne, hogy egy szakközlönyt létesítsen s fordulhatna az académiához anyagi támogatásért, mely, nem két­kedünk, szívesen elősegítené a törekvést, készséggel gyámolítaná a buzgalmat. Egyébiránt, mint tudjuk, académiánknak most van irodalomtörténeti bizottsága, mely több nevez­tes kiadást tervez, részint foganatosít. Úgy hisszük, e bizottság kezdeményezése záloga lenne a biztos siker­nek. Nemcsak, mivel irodalmunk legkiválóbb embereit magában foglalja, hanem azért is, mert mint az aca­démia legbefolyásosb tagjai, könnyen eszközölhetnek anyagi segélyt, melyre eleinte sokkal több szükség van, mint később lenne. Mi nem hihetjük, hogy csupán a magyar iroda­lomtörténet művelői nem éreznék szükségét annak, hogy a legnemzetibb tudomány eszméit megvitassák, módszerét megállapítsák. E tekintetben nem érthe­tünk egyet Kardos Alberttel, ki a­­Művészeti Szemlé­ben szintén e kérdéssel foglalkozik, sőt úgy tudjuk, hogy irodalmi körökben nem egyszer került már szóba egy szakközlöny alapítása, melynek égető szük­séget kellene pótolnia. Tény azonban, hogy valami intenzívebb mozgalomról mind­eddig kevésbbé gon­dolkoztak. De meg vagyunk győződve, hogy nemze­tünk műveltsége s tudományossága érdekében nem fog soká késni oly nagyobb szabású mozgalom meg­indítása, melynek egyesíteni kell a divergáló erőket és tehetségeket közös munkára, egységes törekvésre s működésre. Ha valamikor, most van erre a legnagyobb szükség, mikor a nemzeti szellem erős­ fejlődésnek indult, mikor mindennemű tudomány szakszerűen műveltetik s mikor irodalomtörténetünk munkásainak mind kevesebb és kevesebb orgánum áll rendelkezé­sükre. Irodalmi kitűnőségeink immár a külföld figyel­mét is felkeltötték s, nekünk nemcsak e figyelmet kell fokoznunk, de a magyar közönségben is érdeket kel­tenünk, a mely csak újabb irodalmunkat ismeri, azt is nagyon hiányosan, fogyatékosan. Ha e mozgalom még talán tovább késnék, egye­lőre kitűnő szolgálatot tenne irodalmunknak az is, ki egyedül vállalkoznék egy nagyobb szabású folyóirat megindítására az academia anyagi támogatásával. Természetesen az ily vállalkozó nevének teljes ga­­ranciát kellene nyújtania a vállalat sikerére, a­mi, azt hiszszük, nem nagy erőfeszítéssel járna, ha iro­dalmunk akármelyik jeles­ embere állana a közlöny élére. Meg vagyunk győződve, hogy az irodalomtörté­net munkásai komolyan hozzálátnak immár e halaszt­hatatlan kötelesség teljesítéséhez s nem a mi gyenge szavunkat, de az ügy érdekét és fontosságát tekintik. Ifj­. VÁCZY JÁNOS: A szerb-bolgár háború. Ma nem érkeztek döntő fontosságú hí­rek a csatatérről. A szerbek tényleg jelentő­sebb csorbát szenvedtek harczi dicsőségükben Szlivniczánál,mit mostani magyarázataik nem szépítenek, ámbár a vereség döntő befolyást semmi irányban nem gyakorolt, ha csak ab­ban a tekintetben nem, hogy a bolgárok har­­czi biztosságát növelte. Másrészt azonban a szerbek is igyekez­nek helyrehozni a szenvedett feltartóz­tatást. Widdin elestének hire nem erő­­síttetett ugyan meg, ellenben hire jár, hogy a szlivniczai sikertelenség straté­giai hatását megkerülő mozdulatokkal igye­keznek paralizálni s egy táviratunk azt akarja tudni, hogy a szerbek déli hadosz­lopa nyolcz kilométernyire közeledett So­­phiához.­­ Egy más távirat viszont abba a h­irbe keveri a bolgár hadsereget, hogy soraiban — az orosz katonai attadhé engedelméből — orosz tisztek küzdenek. Nagy gyanúnk van rá, hogy ez az utóbbi hír nem került volna napfényre, ha Szlivniczánál nem győznek a bolgárok. De az oroszok, kik nem akarták soraikban tűrni a bolgár fejedelmet, úgy látszik, irigylik a fiatal bolgár haderőtől, hogy nevéhez egy önállón nyert diadal emlé­ke fűződjék : hírbe hozzák tehát, hogy Szliv­­nicza voltakép orosz diadal. Ha azonban a szerbek végre mégis el találják teljesen látni a bolgár hadsereget, fogadni merünk, hogy akkorra a ma ott küzdő orosz tiszt urak em­léke is eltűnik, mintha csak soha sem is lé­teztek volna. Fölemlítést érdemel az a hír, hogy Ga­­rasanin, a szerb miniszter Czaribrodba uta­zott. Egy combinatio ez utat azzal hozza ösz­­szeköttetésbe, hogy — a bolgár fejedelem hajlandónak nyilatkozván a status quo hely­reállítására — minden pillanatban reá kerül­het a sor békealkudozásokra s akkor kivá­­natos, hogy a miniszter a főhadiszálláson legyen. * Az öreg Gladstone is hozzászólt a keleti ese­ményekhez. Múlt kedden West-Calderben beszédet mondott, melyben szigorúan megleczkéztette a szer­­beket és szemükre vetette rut hálátlanságukat Európa iránt. »Ki kell mondanom — így szólt, — hogy a szerbek 1878-ban vagy 1877-ben, elfelejtettem az évet, de azt hiszem 1877-ben volt — szabadságukat az európai hatalmaknak köszönhették, amelyek nem engedték meg a szultánnak, hogy visszahódítsa or­szágukat.« (Ignatiev tábornok 1876. október 31-én adta át az ultimátumot, mely megállította a törökö­ket diadalmenetü­kben. A »Nemzet« szerk.) Gladstone ezután elhalmozta dicséretekkel lord Salisbury külpolitikáját mire a »Times« megjegyzi, hogy ezt Gladstone azért teszi, mert belátja maga is, hogy »soha a külpolitikában három év alatt nem követtek el annyi nagy tévedést,« mint Gladstone miniszterelnökségének legutóbbi három éve alatt. A City-lap egyébiránt ma újabb támadást intéz a szerb kormány ellen. Az a hír, hogy Szerbia a nem­zetközi vasút mentén fekvő területet igényli, egészen kihozta sodrából.­­Jelenleg — úgymond — Ausztria bírja a nyu­gati vasutat, mely egész Szerajevoig megy és időjár­tával Pristinánál csatlakozni fog a Saloniki vonalhoz; utóvégre ez a vonal egészen az övé lesz, ha nem is bevallottan, de legalább szerb pártfogoltja révén.« A »Times« nyilván vagy összetéveszti a vranja­­pristinai vonalat, mely a pest-zimony-vranjai vonalat fogja a macedóniai vasúttal összekötni, a Bród-sera­­jevói vonal folytatásával, mely már Mitroviczánál éri el a török vasutat, vagy azt hiszi, hogy a szerajevo­­mitroviczai vonal is szerb területen vezet át. De a hév, melylyel a city-lap magát a ph­ot­­sophiai vonalnak az osztrák-magyar befolyás alá ju­tása miatt echauffirozza, eléggé elárulja, hogy az angol politikát a bolgár ügyekben kizárólag kereske­delmi érdekek vezérlik és Anglia Bulgáriát nem a török kormányzattól, henem az osztrák-magyar ipar­­czikkektől félti.­­ Jeleztük már több ízben, hogy a szerb-bolgár háború mennyire megzavarta a pánszlávok circulusait. Elkeseredésük nem ismer határt és néha valóban grotesk módon nyilvánul, így pl. a prágai »Narodni Listy« belgrádi levelezője úgy érzi magát, mintha ret­tentően csehül állna. Elpanaszolja, hogy személyes biztonsága, sőt a feje is veszélyben forog, hogy Belgrádban »fejvesztés terhe alatt van megtiltva a kormány ellen nyilatkozni,« de azért nyíltan kimondja, hogy Belgrádban »a lakosok bezárkóznak lakásaikba, s ha elkerülhetlenül nem szükséges, az utczára ki sem mennek, csak azért, ne­hogy valami kriticai szóra kényszeríttessenek«, hogy »helyzetük borzasztó, mert néhány évvel ezelőtt Szer­biában alig volt vagyontalan ember, most mindnyá­jan koldusok lettek, hogy a kamatláb határozatlan, a 12 százalék most a legkisebb kamat, hogy 200— 300 franknyi adósságok miatt egész birtokok licitál­tatnak el, hogy az adót a zsaroló kegyetlenségével hajtják be s azon kívül a katonaság úgy re­­quirál, mint ellenséges földön.« De a legször­­nyübb baj, »der schrecklichste der Schrecken« az, hogy a magyarok elhalmozzák a szerbeket dicsé­retekkel és hízelgő szavakkal, hogy a magyarok a fő­hadiszálláson vannak, körülvették a könnyelmű ki­rályt, befolyásolják, tüzelik, hogy Nisben egy magyar »vereskereszt-egylet« helyezkedett el, a­melynek elnöke Major János és hogy az egyletnek valódi czélja nem a sebesültek ápolása, hanem az, hogy a királyt támogassa, közte és Budapest között fentartsa az összeköttetést. A jámbor cseh író kétségbeesésében kijelenti, hogy »mindenkit felszabadítónak fog tekinteni, a­ki a gyűlölt Milán királytól megszabadít ben­nünket«. Végül pedig a következő hallucinatióba tör ki: »Szerbia maga nem képezi a szerb nemzet magvát, nagy számban laknak ott bolgárok, albánok, románok. Azonkívül az ide­gen befolyás folytonosan rontólag hat. A nem­zet magva Boszniában és Herczegovinában van s ha már végleg megbuktak terveink, ha nincs annyi erőnk, hogy e két tartományt Szerbiához csatoljuk, úgy már azon gondolattól sem félünk, hogy Szerbia hozzájuk csatoltassék. Megbékültünk azon gondolat­tal, hogy Ausztria hatalma alá kerülünk, de csak azon egy feltétel alatt, hogy az osztrák császár szerb császári czimet vesz fel s az összes szerb tartomá­nyokat egyesíti olyképpen, hogy az egységhez Szer­­bián, Bosznián és Herczegovinán kívül a Szerémség is tartoznék, valamint Bácsmegye és a Bánát is.« * A mai nap táviratai a következők : Bécs, nov. 20. (Külön tudósítónk távirata.) Illetékes helyen teljesen légből kapottnak jelentik a különböző diplomatiai actiókról szóló híreket, nevezetesen a Bosznia és Herczegovina államjogi viszonyának meg­változtatásáról szólót. Belgrád, november 20. (Külön tudó­sítónktól.) Ma éjjel Pirotból a következő hivatalos távirat érkezett:­­A szerbek táma­dást intéztek a bolgárok szlivniczai állása ellen, de visszavezettek. A rossz időjárás miatt a legközelebbi napokban nem fog támadás intéztetni Szlivnicza ellen.« E táviratot itt megütközéssel fogadták , de azt hiszik, hogy a legközelebbi napokban oly meglepetés fog bekövetkezni, a­mely nem lesz kellemes a bolgárokra nézve. Igen való­színű, hogy a szerb főhadiszállásnak, a­mely még Czaribrodban van, külön czélja van e tudósítással. A helyzet igen feszült. A tegnapi sürgönyben Szlavinje helység említtetett; ez alatt azonban Szlivnicza ér­tendő és az elnevezés Dragojevics ezredes téve­désén alapul, a ki jelentésében Szlavinját em­lít Szlivnicza, helyett. A helyzet nem válto­zott, de valószínű, hogy a szerbek döntő nettóra vállalkoztak, melynek czélja azonban eddig titok.­­

Next