Nemzet, 1885. november (4. évfolyam, 1137-1166. szám)
1885-11-21 / 1157. szám
Sebiusütőbío, szerencsrektere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető, minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1157. (320.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1885. Szombat, november 21. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................................ 2 írt, 3 hónapra .................................................. 6 * 6 hónapra .......................... ..................... 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felfilfizetés havonként 35 kr., negyedévenként ! » Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Budapest, november 20. A horvát tartománygyűlés megkezdte a közigazgatás reformjára vonatkozó törvényjavaslatok tárgyalását. E javaslatokat annak idején egész terjedelmükben közöltük, olvasóink magukból a javaslatokból győződhettek meg, hogy azokban államférfiul tapintat és politikai belátás nyilvánul, kapcsolatban az államkormányzat tényezőinek alapos ismeretével. Hogy a horvát közigazgatási tisztikar reformra szorult — reformra in capite et membris, azt az utóbbi események eléggé igazolták. A bán ezt a reformot végrehajtotta. Az állami tisztviselői kar megszakadhatott azon tényezőktől, amelyek hivatalos működésüket nem akarták vagy nem tudták összhangzásba hozni azon elvekkel, melyek az országos kormány vezetőjének helyes fölfogása szerint, a közigazgatásban föltétlenül szem előtt tartandók. A horvát közigazgatási tisztviselők egy jelentékeny részének a politika, mégpedig a destructív politika volt az eleme. Ezek a tényezők eltávolíttattak a közigazgatásból. De a bán nem elégedett meg ezzel, nagyobb alkotást tervezett, olyat, mely hivatva van átalakítólag befolyni az egész horvát közéletre. Horvátország az egész újabb korban nem ismerte az önkormányzatot, mely különben sem szláv talajon termett. Az absolut katonai kormányzatból, mely a patriarchális községi szervezetre támaszkodott, az állami, mereven centralizált kormányzat fejlődött ki, melyet a községi kormányzat kivételével, kinevezett tisztviselők gyakoroltak. A községi administrate kivételével Horvátországban nincs önkormányzat. Ez nemcsak az administrate befolyásolta hátrányosan, de nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy az önkormányzat hiánya károsan hatott az egész horvát közéletre. Minden elem, mely a közélet terén érvényesülni törekedett, kénytelen volt a nagy politikai téren érvényesülést keresni; önkormányzati testületek hiányában a jó és rossz elemek egyaránt a politikára vetették magukat, az ország ügyeinek intézésére kerestek és találtak befolyást olyan tényezők is, amelyeknek a közélet terén való működési vágyát az önkormányzati testületekben való szereplés, különben bizonyára kielégítette volna. A közigazgatási reformra vonatkozó javaslatok megalkotják — a kinevezett tisztviselők mellett — az önkormányzati testületeket, melyek hivatva lesznek ellenőrzőleg, támogatólag és fejlesztőleg befolyni a közigazgatás menetére. A horvát nép legszélesebb rétegei hivatnak meg a helyi közigazgatás intézésében való aktív részvételre. E javaslatok tehát olyan jogokat biztosítanak a horvát népnek, amilyenekkel az eddig nem bírt jogokat, amelyek jól fölhasználva, nagy eredményeket idézhetnek elő. Alig tudunk példát, hogy kormány, saját kezdeményezéséből ilyen tágkörű önkormányzat létesítését indítványozta volna. Önkormányzatáért minden népnek küzdenie kellett, amelynél az nem történetileg fejlődött ki, mert egy kormány sem volt hajlandó saját jóakaratából megadni a közéleti tényezőknek azt a befolyást, amelylyel némileg tágkörű önkormányzat is jár. A horvát bán, minden külső befolyás nélkül, nem a nép ellenállhatlan követeléseinek engedve tett lépéseket az önkormányzat meghonosítására. A horvát nép érdekeinek meleg méltánylása, a helyes administrativra való törekvés és a politikai eszély diktálta ezt az eljárást, amelynél liberálisabbra alig van példa egy nemzet történetében is. Nem kierőszakolni kellett ezt az önkormányzatot, a kormány maga kezdeményezte azt. A bűn eljárása lefegyverezte az ellenzéket, mert a kormány olyan jogokat nyújt a horvát népnek, amilyeneknek birtokát minden nép nagyra becsüli. Az önkormányzat eszméjét nem lehetett még az ellenzéknek sem megtámadni, mert ezzel az ellenzék még a legegyügyűbbek előtt is documentálta volna, hogy czéljai önzők és eljárása árt a horvát népnek. Az önkormányzat eszméjét nem lehetett megtámadni, ezért föltétlen dicséret illeti a kormányt, de ellenzés nélkül ilyen javaslatokat a horvát ellenzék nem fogadhat el. Megtámadják tehát a kormányt azért, hogy javaslatai a magyar önkormányzat intézményeinek mintájára készültek. A horvát ellenzék előtt ez elég ok a javaslat elvetésére. Ha a javaslatok a német, franczia vagy angol önkormányzati intézmények átültetését kísérlették volna meg, az ellen nem lenne kifogásuk, de mert a magyar önkormányzat elvein alapulnak, elvetők. Hogy minden czélszerűségi ok a magyar önkormányzati intézmények meghonosítása mellett szól, hogy ezek sokkal közelebb állanak a horvát közélet viszonyaihoz, mint akár a porosz, akár a franczia, különben is fejletlenebb önkormányzati intézmények, azt a horvát ellenzék nem veszi tekintetbe. Ezt eleve is lehetett azonban tudni. S ilyen körülmények között nem kis mérvű politikai bátorságot tanúsított a bán, amidőn ennek daczára úgy koncipiálta, javaslatait, amint azok ma a horvát országgyűlés tanácskozásának tárgyául szolgálnak. De a nemzeti párt eljárása is elismerést érdemel, a párt végre függetlenítette magát azoktól, kik a mindenáron való népszerűsködést tekintették a párt vezérelvéül és ez által megszabadult azon békéktól, melyek öntudatos eljárását teljesen lehetetlenné tették. A közigazgatási reformra vonatkozó javaslatok minden valószínűség szerint nagy többséggel fognak elfogadtatni, mert a nemzeti párt egyértelműleg tömörült azok mellett. E javaslatok nem csak az önkormányzatot honosítják meg, de egyúttal biztosítékokat is tartalmaznak az eddigi önkormányzat kinövései ellen. Ezek az intézkedések, a főpolgármesteri intézmény behozatala, különösen kihívták a horvát ellenzék tehetetlen dühét, ami legjobban bizonyítja, hogy azokra sürgős szükség volt. E javaslatok elfogadása javára fog válni Horvátországnak, de elégtétel az nekünk is, szemben a magyar ellenzékkel, mely a kormány honát politikájának fiascoját emlegette. Ha e javaslatokban nincs is része a magyar kormánynak, azok mégis az öntudatos állami politika diadalát jelentik, nemcsak azáltal, hogy helyes intézmények honosíttatnak meg Horvátországban, hanem azáltal is, hogy e javaslatokban világos, mondhatni kézzel fogható kifejezésre jut a szent István koronájához való tartozás eszméje. A javaslatok eskümintája elég bizonyíték erre. Meddig lesz bátorsága az Apponyi-Patyánszky- Miloszavljevics-pártnak ezek után a kormány horvát politikájának fiascoját emlegetni? -BELpe St)_ Budapest, nov. 20. (A képviselőház ülése.) A képviselőhöz i. e. november hó 21-én, szombaton d. e. 11 órakor ülést tart. Budapest, nov. 20. (Pest megye állandó választmánya) Pest megye állandó választmánya ma délelőtt Földváry Mihály alispán elnöklete alatt ülést tartott, melyen először alközpontban alkalmazásban levő közigazgatási gyakornokok kérvénye tárgyaltatott. A gyakornokok, akiknek most mindössze csak 300 frt. fizetésök van, havi 20 frtnyi fizetéspótlékot kérnek , mivel annyi fizetősök lenne, mint a mennyit a fővárosi közigazgatási gyakornokok kapnak. Az állandó választmány elfogadta Földváry Mihály indítványát, amely szerint a központban alkalmazásban levő gyakornokok 100 frtnyi évi pótlékban részesíttessenek, akként, hogy ez összeget 3 havi utólagos részletekben kapják , s az így szükségessé váló összeg a megtakarítások terhére fog íratni. Az egyes községek költségvetései bemutattatván,azok különböző mennyiségű pótadókkal jóváhagyattak. A legnagyobb pótadókkal előirányzott költségvetések 70—72—73-ért vesznek föl pótadó gyanánt. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 20. A magyar irodalomtörténet érdekében. Néhány évtizede, hogy a magyar irodalomtörténet alapjait lerakta a fáradhatatlan tevékenységű Toldy Ferencz, ki egymaga tett annyit, a mennyit tehetni vajmi kevésnek adatott. Többen léptek nyomába, de átlátták, hogy az irodalom története, ha azt más műveit népek példájára képviselőjévé kivánjuk tenni a nemzet szellemi életének, még oly parlag, amelyen a kevésbé gondos tarlozó is kéveszámra gyűjtheti becsesebbnél-becsesebb adatait. Azért le is mondtak a Toldy czéljáról, aki egymaga óhajtotta az egész irodalom történetét megírni. Néhány kitűnő monographiával gazdagodott irodalmunk, többnyire a legújabb korból, de mennél kevesebben vállalkoztak arra, hogy irodalmunk régibb korát is felderítsék, régi jeleseinket is kellő világításba hozzák s kutassák a szellemi élet oly tényezőit, melyek egy ezredév zivatarjai között fentárták a nemzetet, s a melyekre a nagyobb népek is büszkén tekinthetnének. Toldy útmutatása nyomán, több kisebb-nagyobb tankönyv készült, de a legtöbbnek írója nem tett egyebet, mint a Toldy különben is inkább csak vázlatos irodalomtörténetét kivonatolta, átvéve az eredeti források nem egy hibás adatát, nem egy téves ítéletét. Arra meg alig gondoltak, hogy nagyon itt volna már az ideje, megismertetni a nagy közönséggel is szellemi fejlődésünk rajzát, az irodalomtörténetét, feltárni előtte a múlt küzdelmét, megismertetni nyelvünk fejlődését, amelynek emlékei hét-nyolc század óta hirdetik a magyarság életrevalóságát. Újabban sok üdvös intézkedés létetett nyelvünk érdekében. Maga az academia, mely már megalakulásakor inkább a nyelv academiája volt, mint a tudományoké, mindig előszeretettel segítette nyelvünk tudósait búvárlataikban. Számos nyelvemléket nyilvánosságra hozott, a rokon nyelvek tanulmányozására vállalkozókat utazni küldte s ebbeli működése ma is folyvást tart s hatása már is érezhető. Nyelvtudósaink szép számmal vannak s működésük mind nagyobb térre terjed, mind nagyobb arányokat vesz. Pedig úgy tartották, hogy a magyar kevésbé alkalmas a nyelvészkedésre, hogy nincs természetében az az aprólékos gond minden parányinak látszó adat iránt, amely a német nyelvészeknél igazán bámulatos. Szerencsére, a jó darabig csak mintegy dilettantismusként űzött nyelvészetnek oly buzgó apostolai támadtak, akik kizárólag e tudománynak szentelték életüket s igy történt, hogy alig két évtized alatt megalakult nálunk a nyelvtudomány, mely a felsőbb tanulmányokra jövő ifjakból buzgó ujonczokat vonz magához évenkint. Vájjon mi okozta e tudomány gyors haladását ? Kétségkívül egyéb okok mellett különös fontosságot kell tulajdonítanunk annak, hogy akik szívvellélekkel e tudománynak szentelték éltüket, csakhamar egy közlönyt alapítottak, amelyben nemcsak gyűjtötték a nyelv adatait, de magyarázták, fejtegették, kritizálták is. Még a hatvanas években megindult a »Magyar Nyelvészet« czímű folyóirat, melyet csakhamar a »Nyelvtudományi Közlemények« váltottak fel, gyarapítva egyfelől a rokon nyelvek ismeretét, másfelől fejtegetve s összehasonlítva azt a magyar nyelv régibb alakjaival. Megkezdődött a nyelvemlékek kiadása, hozzáfogtak a táj- és történeti szótár megírásához, alkottak újabb közlönyt, a »Nyelvőr«-amely inkább a speciális magyar nyelvészet művelését tűzte ki feladatául. E kiadások nagy anyagi áldozatokkal jártak s járnak manapság is, a melyeknek elviselésére csak oly testület lehetett képes, mint az academia. A nyelvtudományt főleg academiánk segítette a haladás oly fokára, amelyen jelenleg áll. Nélküle sohasem fejlődhet vala oly magasra, mert tudósaink bizony éhen haltak volna, ha csupán a közönség pártfogására kell vala támaszkodniuk, mit nem panaszkép hozunk fel, csak a száraz tényt említjük, amelynek igazsága kétségbevonhatatlan. De hogyan fejlődött irodalmunk története ? A forradalom után majd minden tudományos mozgalom azÚj magyar múzeumiban volt kénytelen meghúzódni, ide menekült az irodalomtörténet is, ami kicsit fejlődött. Ezen kívül napi és heti, politikai és szépirodalmi lapjaink nyitottak olykor tért az irodalmi buvárlatoknak, de a dolog természete szerint inkább a közönség napi igényeit kell szem előtt tartaniuk, mint magának a tudománynak szakszerű művelését. A régi »Pesti Napló«-nak állandó irodalmi rovatai voltak s jobbadán Toldy, Greguss írtak bele apróbb jellemrajzokat, melyek az elnyomatás korában ugyan hasznos szolgálatot tettek s jól megfeleltek az igényeknek, de a melyeknek nagyobb tudományos értéket nem igen tulajdonithatunk. Arany János »Szépirodalmi Figyelő «-je és »Koszoru«-ja szívesen közlött jelesb Íróinktól irodalomtörténeti dolgozatokat, de távol volt attól, hogy szakszerű közlönye legyen e tudománynak. így állt a dolog a »Budapesti Szemlé «-vel is. Kitűnőbb íróink majdnem kizárólag ide adták irodalomtörténeti dolgozataikat. Ha még a »Vasárnapi Ifjság«-ot és »Fővárosi Lapok «-at fölemlítjük, mint amelyek tért nyitottak hékekorba Íróink ebbeli működésének, majdnem minden népszerűbb heti és havi folyóiratot felsoroltunk, amelyek több-kevesebb hatással gyámolították az irodalomtörténet fejlesztését. Legújabban a »Figyelő« igyekezett az irodalomtörténeti adatokat gyűjteni és magyarázni, de e közlöny mind e korig nem tehetett szert nagyobb elterjedésre és népszerűségre, minek okát nem kívánjuk ezúttal bővebben magyarázni. Annyi bizonyos, hogy egész a hatvanas évek végéig sokkal szívesebben látták lapjaink munkatársaik körében az irodalomtörténet munkáját, mint azóta. Sőt akkor irodalmunk történetének előnyt ad-ttak a politikai történet fölött. Emlékezünk, hogy Szilágyi Sándor nem minden keserűség nélkül panaszkodik Arany »Szépirodalmi Figyelő«-jében, hogy históriai czikkeinek egyetlen valamire való lap sem nyitotta meg hasábjait s igy kénytelen volt barátjánál, Arany Jánosnál kopogtatni, ki aztán szívesen teljesítette kérelmét. Régebben, valószínűleg azért nem gondoltak egy tisztán irodalomtörténeti közlönyre, mert napilapjaink, tudományos folyóirataink hébe-korba meg-megnyíltak egyes kiemelkedőbb mozzanatok rajzának, kitűnőbb emberek életírásának s aesttheticai működésének. De vájjon méltó-e a nemzeti irodalomhoz, magához a nemzeti szellem fejlődéséhez, hogy az irodalomtörténet jóformán csak mintegy eltűrt tudomány léphessen föl itt-ott a szerkesztők engedékenysége s szívessége mellett ? Igaz, nem hallgathatjuk el az academia gyámolítását e téren sem, de menynyivel csekélyebb áldozattal járul irodalmunk története, mint tisztán nyelvünk fejlesztéséhez? Ha a magyar irodalomtörténet nem volna is oly szoros kapcsolatban a nemzet műveltségével, ha nem volna is speciális magyar tudomány, mégis méltán sokkal nagyobb áldozatot követelne csak azért, mert tudomány. Ha semmi nemzeti érdek nem volna is vele összekötve, magáért a tudományért kellene szélesebb alakú mozgalmat indítani, amely mozgalom egy társulatba összpontosítaná az irodalomtörténet munkásait, alapítani szakközlönyt, amilyennel a történelmi philologiai, természettudományi stb. társaságok rendelkeznek. Kitűnő példa áll előttünk a történelmi társulatban. Alig 15 éve, hogy megalakult s már gazdag és virágzó társulattá fejlődött, amelynek számos tagja van a fővárosban és vidéken egyaránt. Megalakulása után mindjárt megindította a »Századok«-at s manapság már három közlönye is van. Buzgó, lelkes emberek álltak élére, a kik eleinte megküzdöttek mindenféle viszontagságokkal, közönynyel s végre is a kitartás fényes sikert aratott. Ily társulattá kell szervezkednie az irodalomtörténet munkásainak is s pótolni a roppant hiányt, amely miatt irodalmunk története még sokáig, vagy talán soha sem fejlődhet oly virágzó tudománynyá, mint amilyenné a történet és nyelvtudomány fejlődött. Itt az idő, hogy e tisztán nemzeti tudományt ápolni, gyarapítani, művelni siessünk. A természettudomány, a philologia fejlődik nálunk nélkül is, a külföldi tudósok naponkint újabb és újabb felfedezésekkel lepik meg az emberiséget. Nem mondjuk, hogy e tudományokkal ne foglalkozzunk oly behatóan, oly mélyen, mint eddig , de kívánjuk, hogy mellettük a tisztán nemzeti tudomány, a magyar irodalomtörténet is ismertessék el, legalább nálunk, velük egyrangúnak, mert ennek művelését külföldi tudósoktól nem kívánhatjuk. Mi magunk akarjuk fölfedezni, napvilágra hozni, összegyűjteni az irodalomtörténet szétszórt adatait, magunk akarjuk rendezni, alakítani, fejtegetni, művelni e tudományt s elismertetni a nagy közönséggel is, hogy az irodalomtörténettel foglalkozni mégsem oly meddő, oly hiába való dolog, mint ahogy máig is gondolják. A mozgalom megindítása legtöbb bajjal s nehézséggel jár, de bizonyos, hogy ha előkelő emberek állanak az ügy élére, akik máris megmutatták, mivé kellene fejleszteni az összes irodalomtörténetét; szóval akik irodalmunk kiválóbb képviselői, a hivatott és tehetséges tudósok egész sora követi, kisérve az ifjúságtól,melyet a példa nyomán saját lelkesültsége is vonzana. Ha ily társulat megalkulhatna, első dolga is az lenne, hogy egy szakközlönyt létesítsen s fordulhatna az académiához anyagi támogatásért, mely, nem kétkedünk, szívesen elősegítené a törekvést, készséggel gyámolítaná a buzgalmat. Egyébiránt, mint tudjuk, académiánknak most van irodalomtörténeti bizottsága, mely több neveztes kiadást tervez, részint foganatosít. Úgy hisszük, e bizottság kezdeményezése záloga lenne a biztos sikernek. Nemcsak, mivel irodalmunk legkiválóbb embereit magában foglalja, hanem azért is, mert mint az académia legbefolyásosb tagjai, könnyen eszközölhetnek anyagi segélyt, melyre eleinte sokkal több szükség van, mint később lenne. Mi nem hihetjük, hogy csupán a magyar irodalomtörténet művelői nem éreznék szükségét annak, hogy a legnemzetibb tudomány eszméit megvitassák, módszerét megállapítsák. E tekintetben nem érthetünk egyet Kardos Alberttel, ki aMűvészeti Szemlében szintén e kérdéssel foglalkozik, sőt úgy tudjuk, hogy irodalmi körökben nem egyszer került már szóba egy szakközlöny alapítása, melynek égető szükséget kellene pótolnia. Tény azonban, hogy valami intenzívebb mozgalomról mindeddig kevésbbé gondolkoztak. De meg vagyunk győződve, hogy nemzetünk műveltsége s tudományossága érdekében nem fog soká késni oly nagyobb szabású mozgalom megindítása, melynek egyesíteni kell a divergáló erőket és tehetségeket közös munkára, egységes törekvésre s működésre. Ha valamikor, most van erre a legnagyobb szükség, mikor a nemzeti szellem erős fejlődésnek indult, mikor mindennemű tudomány szakszerűen műveltetik s mikor irodalomtörténetünk munkásainak mind kevesebb és kevesebb orgánum áll rendelkezésükre. Irodalmi kitűnőségeink immár a külföld figyelmét is felkeltötték s, nekünk nemcsak e figyelmet kell fokoznunk, de a magyar közönségben is érdeket keltenünk, a mely csak újabb irodalmunkat ismeri, azt is nagyon hiányosan, fogyatékosan. Ha e mozgalom még talán tovább késnék, egyelőre kitűnő szolgálatot tenne irodalmunknak az is, ki egyedül vállalkoznék egy nagyobb szabású folyóirat megindítására az academia anyagi támogatásával. Természetesen az ily vállalkozó nevének teljes garanciát kellene nyújtania a vállalat sikerére, ami, azt hiszszük, nem nagy erőfeszítéssel járna, ha irodalmunk akármelyik jeles embere állana a közlöny élére. Meg vagyunk győződve, hogy az irodalomtörténet munkásai komolyan hozzálátnak immár e halaszthatatlan kötelesség teljesítéséhez s nem a mi gyenge szavunkat, de az ügy érdekét és fontosságát tekintik. Ifj. VÁCZY JÁNOS: A szerb-bolgár háború. Ma nem érkeztek döntő fontosságú hírek a csatatérről. A szerbek tényleg jelentősebb csorbát szenvedtek harczi dicsőségükben Szlivniczánál,mit mostani magyarázataik nem szépítenek, ámbár a vereség döntő befolyást semmi irányban nem gyakorolt, ha csak abban a tekintetben nem, hogy a bolgárok harczi biztosságát növelte. Másrészt azonban a szerbek is igyekeznek helyrehozni a szenvedett feltartóztatást. Widdin elestének hire nem erősíttetett ugyan meg, ellenben hire jár, hogy a szlivniczai sikertelenség stratégiai hatását megkerülő mozdulatokkal igyekeznek paralizálni s egy táviratunk azt akarja tudni, hogy a szerbek déli hadoszlopa nyolcz kilométernyire közeledett Sophiához. Egy más távirat viszont abba a hirbe keveri a bolgár hadsereget, hogy soraiban — az orosz katonai attadhé engedelméből — orosz tisztek küzdenek. Nagy gyanúnk van rá, hogy ez az utóbbi hír nem került volna napfényre, ha Szlivniczánál nem győznek a bolgárok. De az oroszok, kik nem akarták soraikban tűrni a bolgár fejedelmet, úgy látszik, irigylik a fiatal bolgár haderőtől, hogy nevéhez egy önállón nyert diadal emléke fűződjék : hírbe hozzák tehát, hogy Szlivnicza voltakép orosz diadal. Ha azonban a szerbek végre mégis el találják teljesen látni a bolgár hadsereget, fogadni merünk, hogy akkorra a ma ott küzdő orosz tiszt urak emléke is eltűnik, mintha csak soha sem is léteztek volna. Fölemlítést érdemel az a hír, hogy Garasanin, a szerb miniszter Czaribrodba utazott. Egy combinatio ez utat azzal hozza öszszeköttetésbe, hogy — a bolgár fejedelem hajlandónak nyilatkozván a status quo helyreállítására — minden pillanatban reá kerülhet a sor békealkudozásokra s akkor kivánatos, hogy a miniszter a főhadiszálláson legyen. * Az öreg Gladstone is hozzászólt a keleti eseményekhez. Múlt kedden West-Calderben beszédet mondott, melyben szigorúan megleczkéztette a szerbeket és szemükre vetette rut hálátlanságukat Európa iránt. »Ki kell mondanom — így szólt, — hogy a szerbek 1878-ban vagy 1877-ben, elfelejtettem az évet, de azt hiszem 1877-ben volt — szabadságukat az európai hatalmaknak köszönhették, amelyek nem engedték meg a szultánnak, hogy visszahódítsa országukat.« (Ignatiev tábornok 1876. október 31-én adta át az ultimátumot, mely megállította a törököket diadalmenetükben. A »Nemzet« szerk.) Gladstone ezután elhalmozta dicséretekkel lord Salisbury külpolitikáját mire a »Times« megjegyzi, hogy ezt Gladstone azért teszi, mert belátja maga is, hogy »soha a külpolitikában három év alatt nem követtek el annyi nagy tévedést,« mint Gladstone miniszterelnökségének legutóbbi három éve alatt. A City-lap egyébiránt ma újabb támadást intéz a szerb kormány ellen. Az a hír, hogy Szerbia a nemzetközi vasút mentén fekvő területet igényli, egészen kihozta sodrából.Jelenleg — úgymond — Ausztria bírja a nyugati vasutat, mely egész Szerajevoig megy és időjártával Pristinánál csatlakozni fog a Saloniki vonalhoz; utóvégre ez a vonal egészen az övé lesz, ha nem is bevallottan, de legalább szerb pártfogoltja révén.« A »Times« nyilván vagy összetéveszti a vranjapristinai vonalat, mely a pest-zimony-vranjai vonalat fogja a macedóniai vasúttal összekötni, a Bród-serajevói vonal folytatásával, mely már Mitroviczánál éri el a török vasutat, vagy azt hiszi, hogy a szerajevomitroviczai vonal is szerb területen vezet át. De a hév, melylyel a city-lap magát a photsophiai vonalnak az osztrák-magyar befolyás alá jutása miatt echauffirozza, eléggé elárulja, hogy az angol politikát a bolgár ügyekben kizárólag kereskedelmi érdekek vezérlik és Anglia Bulgáriát nem a török kormányzattól, henem az osztrák-magyar iparczikkektől félti. Jeleztük már több ízben, hogy a szerb-bolgár háború mennyire megzavarta a pánszlávok circulusait. Elkeseredésük nem ismer határt és néha valóban grotesk módon nyilvánul, így pl. a prágai »Narodni Listy« belgrádi levelezője úgy érzi magát, mintha rettentően csehül állna. Elpanaszolja, hogy személyes biztonsága, sőt a feje is veszélyben forog, hogy Belgrádban »fejvesztés terhe alatt van megtiltva a kormány ellen nyilatkozni,« de azért nyíltan kimondja, hogy Belgrádban »a lakosok bezárkóznak lakásaikba, s ha elkerülhetlenül nem szükséges, az utczára ki sem mennek, csak azért, nehogy valami kriticai szóra kényszeríttessenek«, hogy »helyzetük borzasztó, mert néhány évvel ezelőtt Szerbiában alig volt vagyontalan ember, most mindnyájan koldusok lettek, hogy a kamatláb határozatlan, a 12 százalék most a legkisebb kamat, hogy 200— 300 franknyi adósságok miatt egész birtokok licitáltatnak el, hogy az adót a zsaroló kegyetlenségével hajtják be s azon kívül a katonaság úgy requirál, mint ellenséges földön.« De a legszörnyübb baj, »der schrecklichste der Schrecken« az, hogy a magyarok elhalmozzák a szerbeket dicséretekkel és hízelgő szavakkal, hogy a magyarok a főhadiszálláson vannak, körülvették a könnyelmű királyt, befolyásolják, tüzelik, hogy Nisben egy magyar »vereskereszt-egylet« helyezkedett el, amelynek elnöke Major János és hogy az egyletnek valódi czélja nem a sebesültek ápolása, hanem az, hogy a királyt támogassa, közte és Budapest között fentartsa az összeköttetést. A jámbor cseh író kétségbeesésében kijelenti, hogy »mindenkit felszabadítónak fog tekinteni, aki a gyűlölt Milán királytól megszabadít bennünket«. Végül pedig a következő hallucinatióba tör ki: »Szerbia maga nem képezi a szerb nemzet magvát, nagy számban laknak ott bolgárok, albánok, románok. Azonkívül az idegen befolyás folytonosan rontólag hat. A nemzet magva Boszniában és Herczegovinában van s ha már végleg megbuktak terveink, ha nincs annyi erőnk, hogy e két tartományt Szerbiához csatoljuk, úgy már azon gondolattól sem félünk, hogy Szerbia hozzájuk csatoltassék. Megbékültünk azon gondolattal, hogy Ausztria hatalma alá kerülünk, de csak azon egy feltétel alatt, hogy az osztrák császár szerb császári czimet vesz fel s az összes szerb tartományokat egyesíti olyképpen, hogy az egységhez Szerbián, Bosznián és Herczegovinán kívül a Szerémség is tartoznék, valamint Bácsmegye és a Bánát is.« * A mai nap táviratai a következők : Bécs, nov. 20. (Külön tudósítónk távirata.) Illetékes helyen teljesen légből kapottnak jelentik a különböző diplomatiai actiókról szóló híreket, nevezetesen a Bosznia és Herczegovina államjogi viszonyának megváltoztatásáról szólót. Belgrád, november 20. (Külön tudósítónktól.) Ma éjjel Pirotból a következő hivatalos távirat érkezett:A szerbek támadást intéztek a bolgárok szlivniczai állása ellen, de visszavezettek. A rossz időjárás miatt a legközelebbi napokban nem fog támadás intéztetni Szlivnicza ellen.« E táviratot itt megütközéssel fogadták , de azt hiszik, hogy a legközelebbi napokban oly meglepetés fog bekövetkezni, amely nem lesz kellemes a bolgárokra nézve. Igen valószínű, hogy a szerb főhadiszállásnak, amely még Czaribrodban van, külön czélja van e tudósítással. A helyzet igen feszült. A tegnapi sürgönyben Szlavinje helység említtetett; ez alatt azonban Szlivnicza értendő és az elnevezés Dragojevics ezredes tévedésén alapul, a ki jelentésében Szlavinját említ Szlivnicza, helyett. A helyzet nem változott, de valószínű, hogy a szerbek döntő nettóra vállalkoztak, melynek czélja azonban eddig titok.