Nemzet, 1886. december (5. évfolyam, 1529-1558. szám)
1886-12-01 / 1529. szám
Melléklet a » Nemzet, 1529. (332.) deczember I. számához. Starcsevics interpellatiója.* (Saját levelezőnktől.) Zágráb, nov. 25. A »Nemzet« olvasói értesültek már azon interpellatióról, amelylyel dr. Starcsevics Antal, a horvát szélsők vezére, a tartománygyülés téli évadját fölavatta. Az öreg úr, aki különben elég ritkán szokott beszélni, ez alkalommal Boszniáról mondta el bölcs véleményét és beszédje végén azon kérdést intézte »ő császári és atyai kir. felsége érdemes kormányához« , váljon tudja-e, avagy akar-e róla tudomást szerezni, hogy mit fognak a mérvadó körök tenni, ha valamely hatalom arra szólítaná föl Ausztria- Magyarországot, hogy hagyja oda a megszállt tartományokat ? A bán — mint a »Nemzet« olvasói már szintén tudják — erre az insolens kérdésre talpraesett rövid nyilatkozattal replikázott, amely abban culminált, hogy Starcsevics urnak és a horvát tartománygyűlésnek ehhez semmi köze. És míg Starcsevics interpellációját a tartománygyűlés márvány hidegséggel fogadta, addig a bán nyilatkozatát élénk és hosszas helyesléssel kisérte. Mert hát bizony megváltoztak ám az idők Horvátországban és az idővel együtt az emberek is. Khuen-Héderváry gróf maholnap üli meg báni méltóságának harmadik évfordulóját; de az a gyökeres változás a melyet előidézett, majdnem annyi évtizedre vall. Az ellenzéki pártok egykori befolyása a népre ma nem egyéb mesebeszédnél. A megyei választások, melyek ez év derekán ejtettek meg, alig elvétve hoztak egy-egy ellenzéki embert a felszínre, a választottaknak több mint kilencztizede megbízható, kormánypárti elemekből áll. Az imént megejtett pótválasztások alkalmával a tartománygyűlésben üresedésbe jött vagy tíz mandátumra pedig csupán kormánypárti képviselők lettek megválasztva. Volt tehát alkalom a megmérkőzésre plus quam satis és mit láttunk ? Azt, hogy az ellenzék sürgött-forgott, agitált és lármázott hetekkel a választások előtt, csakhogy a választás napján hűlt helyét találták a tez. jelölt uraknak, mert bizony még csak bele sem mentek a választási adtusba, a kormánypárt jelöltjei vagy egyhangúlag, vagy az ellenzéki ellenjelöltnek a választás tartama alatt történt viszszalépése után lettek megválasztva. Ezek oly tények, amelyek a helyzetet Horvátországban sokkal igazabb színben tüntetik föl, mint a »Pesti Napló« egy iménti czikke, mely a Starcsevics interpellációja alkalmából Tisza Kálmánhoz azt a kérdést intézi, hogy váljon örökre el fogja-e odázni a horvát »kérdés« megoldását? Mert hát tulajdonképen hogy és mit oldjon meg Tisza Kálmán a horvát kérdésben ? Ez időtájt nem létezik horvát kérdés, és ha a »Pesti Napló« Tiszától azt követeli, hogy oldja meg ezt a kérdést, ez csak épen annyi, mint ha azt mondaná neki, hogy nesze semmi fogd meg jól. Ámde a »Napló« — ellenzéki lapok módja szerint — nem éri be azzal, hogy Tiszának a horvát kérdés elodázását rója föl bünül; azt is kérdezi: meddig fogja Tisza még tűrni, hogy Horvátországban hazaárulást kövessenek el ? Ez a kérdés egyenesen a személyek és a helyzet teljes félreértésén alapul, mert Starcsevics és pártja sohasem voltak a Jellachich iskolájának követői, sőt ellenkezőleg ők nem egyszer fejezték ki roszszalásukat Jellachich eljárása fölött, akinek szobrát, ha módjukban állana, már rég lerontották volna Starcsevics interpellációja nem anynyira a hazafiságnak, mint a hóbortnak folyománya, amit különben nemcsak négyszem közt ismernek el a horvát ellenzék egyes tagjai, hanem meglehetős érthetőleg be is vallott a Draskovics grófok lapja, mely persze csak sajnálkozni tud a fölött, hogy a jó öreg Szarcsevics már ennyire lejárta magát. És tanujele ennek, hogy a horvát »mérsékelt« ellenzék közlönye, az »Obzor« az interpellátióra egyetlen egy árva szócskát sem veszteget, pedig máskor ugyancsak tudott hízelegni *) Tárgyhalmaz miatt késett. A szerk. Starcsevicséknek, és tudta őket csalogatni, hogy hát »hiszen mi is ugyanazt akarjuk, csakhogy módjával.« És legmegbízhatóbb tanújele ennek végre az a meghökkentség, amelylyel az ellenzéki pártok — mint már mondom — a házban magában fogadták az interpellációt. Szarcsevics Antal régóta nem beszélt már anélkül, hogy szavait élénk zsió követte volna; ez alkalommal pártfelei csak nézték egymást és tekinteteikben azt a kérdést lehetett kiolvasni: Mi lelte az öreget ? . . . Amint hogy még aznap a szélsőbaloldal kevés itt időző tagjai az interpellációt megrostálván, azt határozták, hogy az egyik bolondságot nem szabad még egy bolondsággal tetézni és ha az öreg már elmondta interpellációját, legalább a pártlap, a »Hrvatska« ne beszéljen róla. És a »Hrvatska« hallgat is; egy szóval sem commentálja vezérének és főmunkatársának beszédét. És a hallgatás többet ér egy hosszú lére eresztett újságczikknél. És nem lehetetlen, hogy a szóban levő interpellátiónak még egy más következménye is lesz. A jogpárt már rég megunta Szarcsevics vezérségét. Az öreg úr, mint minden hóbortos ember, akaratos, néha dölyfös is; az eseményeket csak nagy, európai szempontból ítéli meg, tekintet nélkül arra, hogy Európa törődik-e Horvátországgal, vagy sem. Pártszempontokat ő nem ismer ; a pártnak húsz tagja van-e, avagy csak egy, az előtte közömbös, alárendelt fontosságú dolog. Ezen elv szerint szerkeszti is a »Hrvatskát« ; hónapok múlnak, míg a »Hrvatská«-ban egy-egy belügyi czikk lát napvilágot. Napról-napra és hétrőlhétre az európai nagy problémák megoldásán töri fejét , lehordja Bismarckot, aki nem akar hallgatni szavára, jó tanácsokat osztogat Giersnek a bolgár kérdés megoldása iránt, ha jó kedve kerekedik, Chináról és Japánról mondja el nézeteit. Egy szóval, czikkeit körülbelül úgy írja, ahogy derék hazánkfia, Sz.-Fehérvár egykori képviselője kezdte egyik beszédét : Amint tudni méltóztatik, a svéd honossági törvény 13-ik §-a azt rendeli, hogy stb.... Pedig dehogy méltóztatott tudni ! Nem tudta biz azt a képviselő úron kívül egy árva lélek. Mondom, ilyen formán beszél Starcsevics Antal a »Hrvatska« olvasóihoz és ebből könnyen megítélhetni, mennyi e lap befolyása a népre. Ezt kezdik már belátni Starcsevics legbensőbb barátai és amint az egyik, dr. Hinkovics, Starcsevics volt kedvence, máris odahagyta a pártot, úgy készülnek a többiek, is és talán már ott is hagyták volna a faképnél, ha léteznék egy ellenzéki párt, melyet a Starcsevicsiánusok még jobban ne gyűlölnének, mint ahogy az öreg zsarnokságát megunták. Ha tehát a »Pesti Napló« a Starcsevics interpellációja alkalmából olyan nagy lármát csap, jó lesz a magyar olvasóközönségnek tudni, hogy bizony ez az interpellate ezt a lármát nem éri meg. A magyar politika Horvátországban az utolsó három évben nagyokat haladt és kár volna ilyen nevetséges és az ellenzék által leginkább sajnált incidensek alkalmából elkedvetleníteni azt a máris hatalmas és mindinkább terjeszkedő horvát pártot, amely ugyancsak nagy küzdelemmel, sőt önmegtagadással vitte a dolgokat oda, ahol ma vannak. Ilyen körülmények között Horvátországot tenni felelőssé azért, amit egy, végleg lejárt ember beszél, ez, amilyen politikai tapintatlanság, — még sokkal nagyobb hazafiatlanság. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 30. A török uralom Boszniában. Szerajevo mohammedán jelleme. — Zendülés az orthodox cathedrale építése ellen. — A „Sidler“ temetője. — Serajevó alapítása. — A városrészek. — A begova- és a czáreva-dzsámia. — a koszina-csupka. — A serajevói aristocratia. — A török hódítás és a renegát nemesség. — A török hadszervezet. — A spahik. — A bosnyák renegát nemesség szerepe Magyarország meghódításában. — Bosnyák nagyvezirek. Herczegovics, Szokolovics. — A boszniai vezirek és magyarországi válik. — A császári és magyar fegyverek győzelmei. — A bosnyák ősnemesség fölénye az országban. — A szandsákbégek és kapetánok. — Bégek és agák. — A fia-adó. — A janicsárok. — A bégek és janicsárok szövetsége a vezírek ellen. — A reformok. — A boszna-bégek felkelnek a gyaur-szultán ellen az izlám védelmére. — Huszszein-aga-berberil. — Omer-basa.(Vége.) Már 1470-ben egy bosnyák születésű basát, a csajniczai Szinanbéget látjuk az újon meghódított tartomány élén. Neki tulajdonítják a csajniczai régi mecset építését. 1501-ben a herczegovinai szandsákbég foglalja el Zárát. 1526-ban nagy Szolimánt követi Magyarországba. 1530-ban már Murad herczegovinai szandsákbég pusztítja Magyarország déli részét. 1541-ben az első bosnyák vezér, Chorref, most már rumili-beglerbég, és a bosnyák csapatok döntő részt vesznek a Pest alatti csatában, melyben Mohammet nagyvezér megveri Roggendorf tábornokot, aki az itt vett sebekben meg is halt. 1543-ban ugyan a csapatok vesznek részt Székesfehérvár, 1544-ben Vácz és Visegrád elfoglalásában. 1543-ban Halukogly basa vezényli a herczegovinai csapatokat Szolimán magyarországi seregéhez. 1556-ban Sziget ostroma előtt Kosztajniczát és Krupát veszi ostrom alá, melyeket Zrínyi Miklós szabadít fel. 1570-ben egy herczegovinai születésű renegát, Alibasa emelkedik nagyvezérré. Utódja e legfőbb méltóságban, a török birodalom egyik legnagyobb államférfia és hadvezére, Mehemmet bég Szokolovics bosnyák renegát, ugyanaz, akit a hagyomány Szerejevo alapítói közt emlit. Szokolovics helységében Visegrád mellett ma is mutatják a síremléket, melyet a keresztény hitben *) Mutatvány Asbóth János „Bosznia és Herczegovina“ cziműt munkájából. L. a Nemzet nov. 27-ki számának reggeli kiadását, meghalt anyjának emelt. Ő építette a visegrádi nagy serajt, melynek romjai ma is láthatók és a visegrádi híres hidat, melynek szilárdsága ma is példabeszédes Boszniában. A folyó közepe felé emelkedő 11 csucsiv hordja a 170 méter hosszú, 6 méter széles remek alkotmányt. A híd közepén emelkedik a város kapuja felirattal oszlopán, mely szerint a hidat Szokolovics nagyvezér a hedzsra 985-ik évében (1577.) építette. Rokona és kortársa Musztafa bég Szokolovics, Kis- Ázsiában és Syriában parancsnokolt és Erzerum, Damaskus és Jeruzsálem mellett ma is állanak az általa emelt nagyszerű épületek. Ugyanez időben Chorref utódja Kerhát basa 1576-ban Horvátországot pusztítja és többek közt az elfogott báni helyettest, Auersperg Herbertet is lefejezteti. Kerhát basától fogva, ki később budai basa és magyarországi helytartó lesz, a bosnyák vezérek már Banjalukában székelnek, mert a hódításokkal együtt előretolatott a székváros is. De Szerajevo nem szűnik meg a bennszülött muhammedan aristokratia központja lenni, terhát utóda a boszniai vezírségben, Haszan basa, és a bosnyák begek, a létrejött béke daczára sem szűnnek meg Horvátországot nyugtalanítani. Midőn 1591- ben Zágráb elpusztítása után Kapronczay István és Székely Mihály által visszavezetik, Szinán basa nagy vezír azzal az indokolással követeli a háborút, hogy ha a porta el találná veszíteni Boszniát, elveszti tekintélyét a hatalmak előtt, de elveszti ama hősöket is, kiknek annyi fényes diadalt köszön. Haszan basa most már a szultán parancsára vezeti újra Horvátországba bosnyák hadait, elfoglalja Bihácsot, melyet Lamberg Kristóf védelmezett, de elesik Sziszeknél, ahol seregét megveri Erdődy horvát bán. Utódja Kucsuk Haszan basa azonban elfoglalja Sziszeket, a következő vezir Apardii basa, kiben némelyek Árpád nevű magyar renegátot keresnek, a bosnyák hadak legnagyobb részét Buda védelmére küldi. A zsitvatoroki béke után Perzsia ellen harczolnak a bosnyákok, de már 1629-ben újra Magyarországba törnek, hogy Rákóczy Györgyöt támogassák. De a szerencse kezdte elhagyni a bosnyák fegyvereket. Erdődy, Keglevics és Jelasics visszaverték a betörőket. Hasonló sors érte egyes kisebb vállalataikat. Az 1643-ban a szultán és a császár közt kötött béke alatt a bosnyákok szakadatlanul Velencze ellen harczoltak. E harczokban merül fel először a Csengics név, mely onnan fogva máig megőrizte tekintélyét a Herczegovinában. Zára, majd Makarska ellen vezeti a herczegovinaiakat Ali-bég Csengics. Bécs ostrománál jelennek meg újra a bosnyák hadak, melyek Döbling alatt táboroznak, és utolsó fegyvertényük. Az is sikertelen, hogy 1684-ben Visegrádot védik a győzedelmes császári hadak ellen. Buda bevétele után fordul a koczka, és a bosnyák hadak már nem többé Magyarországon, hanem saját földük határain és belsejében kénytelenek a magyar és német hadak ellen harczolni. A mohácsi ütközet után az Árpádok trónjára hivott új dynastia azon nagy missiót tűzte maga elé, hogy Magyarországot, mely immár csak egy keskeny karéj volt a styriai, osztrák és morva határon, mert a többi mind a sultán közvetlen uralma vagy legalább felsőbbsége alá jutott volt — helyreállítsa régi épségében, nagyságában. Terhetlen kitartással, a balsorsban meg nem ingatva, semmi nehézség előtt vissza nem riadva, híven győzelmesen teljesítette a nagy hivatást és a nemzeti területtel együt hódította meg a balsorsban pártokra szakadt volt egész nemzet bizalmát. Midőn a szűkebb Magyarország területe fel volt szabadítva, az uralkodó ház nem tekintette befejezettnek a szent koronával átvett missiót, hanem folytatta a magyar haza régi nagyságának visszavívására irányzott harczot, mely ezentúl az elveszett tartományok visszanyerésére irányult. Már két évvel Buda visszafoglalása után Boszniába nyomulnak a császári és királyi hadak. 1688 szept. 15-én badeni Lajos őrgróf ostrommal beveszi Zvornik várát, s hasonló sorssal fenyegeti Banjalukát. Ez időben teszik át a bosnyák vezirek székhelyüket a bátortalanná vált Banjalukából Travnikba, de annak jeléül, hogy a szultán Magyarországról le nem mond, és hogy Boszniában még a magyar birodalom egy részét bírja, a Travnikban ülő bosnyák vezirekre a »Magyarországi Vali« büszke czime is száll. 1690-ben Percsinlija tábornok nyomul Tuzláig, a régi Só földjére, a honnan 3000 katholikust hoz vissza. Draskovics horvát bán 50,000 törököt ver meg Kosztajniczánál, 1693-ban pedig Batthyány Ádám horvát bán foglalja el Vranogracs, Novo-Todorovo és Velika-Kladusa várait és visszaveszi az egész földet az Unnáig. 1697-ben savoyai Jenő, a zentai ütközet után csupán 4000 lovassal és 2000 gyalogossal elfoglalja Doboj, Maglaj, Zepcse, Vranduk erődeit, okt. 22-én megjelenik Szerajevo alatt, és minthogy a várat el nem foglalhatja, felgyújtja a várost és viszszatér 40,000 felszabadított kereszténynyel; mindezt húsz nap alatt. 1717-ben Petrás tábornok nyomul Zvornikig, Draskovics pedig Novit veszi ostrom alá, de az előbbit Nyuman basa Csuprilics bosnyák vezir, a másikat Alaj-bég Cserics a dolnje-vakufi kapetán megveri. Ennek daczára a poszareváczi békében az egész északi Bosznia Károly király kezében marad. Az 1737-iki hadjáratban Raunach tábornok Kulin-Vakuf és Osztrovicza erődeit, Hildburghausen herczeg Banjalukát veszi ostrom alá, de Alibasa Ecsimovics vezír által teljesen megverve, a császári sereg visszavonul Szlavóniába és a belgrádi békében ismét a Száva és az Unna lesz a határ. 1790-ben Laudon tábornok elfoglalja ugyan megint az északi Bosznia egy részét, de a szisztovi békével minden viszszatér régi állapotába, hogy majdan csak az occupationális hadjárat döntsön közel egy századdal utóbb a tartomány sorsa felett. Ez alatt sajátságos viszonyok fejlődtek. Ha az izlámra tért ősnemesség eleintén ragaszkodott is még bensőleg bogumil hitéhez és épen úgy csak külsőkép vette volt fel az izlámot, mint annyiszor a magyar fegyverek nyomása alatt a katholicismust; ha a nagy Szokolovics még keresztény síremléket emel anyjának, és keresztények ivadékai keresztény papot hívnak néha a keresztény ősök fölötti imára; ha titkos bogumil hagyományok lejutottak egész a legújabb időkre és titkos bogumilok kétségkívül még századunkban is léteztek a bosnyák muhammedánok közt, egyes keresztény szertartásoknak pedig legalább babonaszerű erőt ma is tulajdonítanak : egészben és nagyban az uralkodó osztály az izlam e százados dominációja és az izlamért folytatott e szakadatlan, dicsőségben és zsákmányban egyaránt gazdag harczok alatt teljesen muhammedánná vált és mélyen át volt hatva az izlam istenismeretének azon gőgjétől, mely csak megvetéssel tekint le a keresztényre, aki Allah mellett még Issza prófétát, sőt egy fehér galambot is második és harmadik isten gyanánt imád. E mellett azonban ragaszkodott ősi, családi és nemzeti hagyományaihoz, nyelvéhez, locális tekintélyével pedig nemcsak fölülmúlta a közéje telepített ozmanli jövevényeket, ha ezek még oly hatalommal és birtokkal is fel lettek volna ruházva, — mert hiszen a földmivelő köznép mindig és mindenütt többre becsüli a régi birtokost, még akkor is, ha tönkre ment, mint a felvergődött jövevényt, — hanem az állandóan megtelepedett ozmanli családokat a nemzeti aristocratiák sajátságos erejével gyorsan assimilálta is. Vallásos és harczi buzgalmuk, valamint a velük született tekintély végre annyira megnyerte a porta bizalmát és kedvezését, hogy nemcsak birtokai,kát és jogaikat szállíthatták apáról fiúra, hanem a legfontosabb állásokra is emelkedtek a szandsák-bégségtől egész a nagyvezérségig; mikor pedig az ország megszűnt szandsákokra oszlani és a helytartó vezér alatt 48 kapetán kormányozta, ezen kapetánságok csakhamar, ha nem is jogilag, de tényleg örökösökké váltak a legtekintélyesebb, leggazdagabb birtokos családokban, melyeknek állása annyira meggyökerezett, hogy idegen kapetán az ő nyilt vagy alattomos oppositiójukkal szemben meg nem tudott volna állni és hogy egyes balsikerek és csapások sem ingathatták meg tartósan e családok öröklött tekintélyét és hatalmát. Természetes tehát, hogy az ősi váraikban ülő harczias kapetánok keveset törődtek saját körükben a vezírrel, aki különben is meg volt elégedve, ha megkapja békében az adót, háborúban a contigenst és ezentúl nem sokat gondolt vele, ha a kapetánok egymás közt háborút is viselnek. A porta még legjobban járt, ha e kapetánok közül választotta a vezirt is, mert az ilyennek volt legtöbb tekintélye, noha saját hatalmukat a többiek vele szemben is féltékenyen őrizték. A valláson, az általa feltételezett életmódon, a török ruházaton és a szultánok palotájából terjedő bizonyos illemszabályokon kívül tehát lényegileg minden a régi mederbe tért vissza egész az örökös czimekig. Herczegek és grófok, vajdák és knézek nem voltak többé, a két utóbbi czim átment a keresztény vájak vezetőire, vajdáknak nevezték magukat még a fekete hegyek alatt függetlenségükért harczoló keresztény törzsek vezetői, knézeknek a falusi keresztény kisbirák, de a régi aristocratia új örökös czimeket vett fel, a bég czimét mindenki, a ki szandsákbégtől és basától származott, a szerényebb aga czimét a többiek. Ez állapotok mindamellett nem okoztak zavart és nagyobb összeütközést, a meddig a porta győzelmes hadjáratokra, fényes pályákra, dús zsákmányra tudta vezetni mind e kapetánokat, bégeket, agákat. Midőn azonban egyszerre elapadtak a dicsőségnek és gazdagságnak e forrásai, sőt a kapetánoknak maguknak kellett patrimoniumukat megvédeni az idegen hódítás ellen, akkor a porta és a vezír tekintélye rohamosan hanyatlott, a kapetánok elbizakodottsága határtalanul nőtt. A fordulatot még siettető a válság felé egy újabb tényező. A jancsárok álló gyalogsága, melyen a szultánok hadi fölénye alapult, és melyhez hasonló szervezet az akkori Európában csak Mátyás fekete seregében és a svájczi zsoldosokban létezett, az ujonczozás egy sajátságos nemével egészítette ki magát. Időről időre kiszedték az emberanyag tizede gyanánt a rájak fiúgyermekeinek javát, de nem úgy, mint a mi újon-« Egyesületek és társulatok könyvtárai hazánkban. (Vége.) Ki tudományos s irodalmi viszonyainkat ismeri kétségkívül már érzi s gyönyörködve látja a szebb jövő hajnalát. Az ország fővárosában s itt-ott a vidéki gyapontokon is pár év óta renkívüli számban alakulnak a tudományos és szakegyletek s némelyik már tekintélyre is tett szert, tudományos folyóirataink száma s bértartalma a legtöbb esetben európai színvonalra emelkedett, szakiskoláink rohamosan szapoorodnak s erősödnek, az életlapok lassanként megszün- t nek kizárólag politikai jellegűek lenni stb. De hiszen — hogy Eötvös szép mondását ismételjük — a felkelő nap is a hegyek tetejét aranyozza meg először, a teljes nappal azonban csak akkor következik be, ha a nap sugara már a völgyek mélyéről is elűzi a sötétséget. S ez a kor még nem következett be; a középosztály műveltségének fokmérői még nagyrészt Mokány Bérezik tanyája; tudományos közlönyeink igen csekély kivétellel állami vagy legalább egyleti támogatásra szorulnak; a »Budapesti Szemle« előfizetőinek száma alig egypár száz s az egyesületi után leginkább elterjesztett tudományos folyóiratokat, a »Természettudományi Közlöny«-t s »Századok«-at igen sokszor lehet találni felvágatlanul. Széchényi, hatalmas szelleme anyagi reformjaival egyenrangú alkotást kezdeményezett, midőn a casinók által megteremtette a magyar társadalmat, de az ő alkotása csak külső keret volt, melynek ürességét a gyorsan haladó idő mindig világosabbá teszi; a nemzet szellemi aristocratiája s az úgynevezett, művelt osztály zöme között ma már tátongóvá kezd lenni az űr. Lesz-e egy új hatalmas szellemi erő, ki e szégyenletes s jövőben vészt hozó űrt kitölteni képes leend, ki a casinók újjászervezésével felrázza leha tétlenségéből ezt a középosztályt is, hogy munkatárs legyen a szebb jövő öntudatos megalkotásában ? Casinói könyvtáraink zöme még egészen modern eredetű ; az utolsó két-három évtized alkotása, mint általában mindenütt. A renaissance-korban nálunk is fennállott irodalmi egyesületeket a háborús idők elseperték s a műveit osztály nem érezte szükségét az egyesületi életnek egész a múlt század második feléig, midőn mintegy uj renaissance-korszak kezdődött meg földrészünkön. A nyugati népek e tekintetben meg is előztek minket s különösen Angliában az egyesületi élet jóval előbb kezdett virágzásnak indulni. Van ugyan nyoma, hogy már a múlt században volt néhány magyar olvasó-egylet*), melyek száma a jelen század elején lassanként szaporodott, de azért kétségtelenül Széchenyi érdeme a casinók s társasegyletek meghonosítása hazánkban s azok kezdetét jogosan tehetjük 1827-re, midőn a nemes gróf a pozsonyi országgyűlési clubbot Pesten újjászervezte s »nemzeti casino« czim alatt a ma is legtekintélyesebb magyar casinónak alapját megvetette. Kimutatásunkban az alapítási évek szerint az egyesületi könyvtárak következőkép oszlanak meg: Összesen 328 Látható abból, hogy míg egyesületeink száma általában különösen a 70-es években gyarapodott, részben az ipartörvény hatása alatt, a casinói könyvtáraké túlnyomólag az új alkotmányos élet kezdetére jut. A kimutatásunkban név szerint felsorolt legrégibb casinói könyvtárak a következők: segesvári (1824), budapesti nemzeti casinó (1827), szegedi belvárosi casinó (1830), rimaszombati (1831), szilágysomlyói (1832) , debreczeni (1833), egri (1833), rozsnyói (1833) , szatmárnémetii (1833), deési (1835) stb. A 399,617 kötet közül, melyek a könyvtárakban őriztetnek, tudományszakok szerint részletezve van 299,509, tehát */8nál több. Az eredmény százalékokba átszámítva a következő: A szépirodalmi csoport túlnyomó száma tehát e táblázatból is világos, bár, ha a szakegyesületeket elkülönitenők, az arányszám még hasonlíthatatlanul *) Nagy-Szebenben 1789-ban 20 olvasást kedvelő férfiú gr. Bánffy vezetése alatt irodalmi és olvasókört alapított, melynek br. Bruckenthal adott szállást palotájában (Sieb. Quartalscchrift. 1.125.) Tudjuk továbbá a pozsonyi casinó (Hadi tört. III. 1790.) s a budai casinó (Ung. Nachrichten 1798.) létezését, magasabb lenne. Az eredmény az, amit már fentebb említettük: casinóink s olvasóköreink jóformán csak szépirodalmi műveket szereznek be s azok mellett még leginkább kedvelik a történeti munkákat. Futólagos pillantás táblázatunkra elég. Apróbb községekben rendesen csak szépirodalmi könyvtár van, de oly tekintélyes helyeken is, minek Debreczen, Nagy-Szeben, Nagyvárad, Nagykőrös, Kézsmárk, Körmöczbánya, Rozsnyó, Segesvár, Szentes, Kismarton, Mohács, Pásztó, Szászrégen, Tisza-Füred, Zilah, Zólyom stb. az olvasókörök könyvtáraiban alig van vagy épen nincs más, mint szépirodalmi mű. Sőt még egyes szakegyleteket is találunk, így Hajdu-Nánáson tanítótestületet, Kassán a kereskedő ifjak társulatát sőt egy gyümölcsészeti egyletet is, melynek tagjai — az alapszabályok sajátságos értelmezésével — csaknem tisztán regényekből álló könyvtárt gyűjtöttek össze. Részletes statistiai felvétel feladata volna e szempontból pontosan kimutatni a következő nem érdektelen adatokat: mennyi a szépirodalmi művek között a regény s elbeszélés ? mennyi ismét ezek között az eredeti s mennyi a fordított mű ? hány lapot járatott a casinó ? hány volt ezek között politikai, hány szépirodalmi s hány ismeretterjesztő? mennyi a szakszerű tudományos művek száma s mely szakok vannak leginkább képviselve? Végül: hányan olvastak regényeket s mily regények voltak legkeresettebbek ? Jelen úttörő felvételünkben meg kellett elégednünk azzal, hogy csak a főbb adatokra nézve nyújtsunk általános tájékoztatást, s így e kérdésekre nem terjeszkedhettünk ki, de valószínű, hogy olvasóköreink nagyobb részének patriarchális kezelése mellett részletes adatokat hasztalan is kértünk volna. Legyen elég most egy pár jellemző példát felsorolnunk. Az egyesületi könyvtárak között kimutatásaink szerint 114-nek volt nyomtatott könyvjegyzéke, ebből 12-őt hozzánk is beküldöttek. Az öt legnagyobb könyvjegyzékből összeszámítottuk a három, casinói könyvtárainkban tudvalevőleg leginkább feltalálható, franczia regényíró műveit s az eredmény (a fordított s eredeti műveket is számolva kötetenként) a következő : Neveket nem említünk, csak azt emeljük ki, hogy mind az öt könyvtár a jobbak közé tartozik. S mégis azt látjuk, hogy egy 2544 darabra menő kis gyűjteményben is 287 kötetet, az egész gyűjtemény egy tizedrészénél jóval többet teszik a felsorolt selejtes vagy erkölcsileg kifogásolható írók művei! Bizony aligha kellene többet mondanunk a casinói könyvtárak tartalmának jellemzéséről. De lássunk még egy pár adatot. Egyik itt említett könyvtárban, hol annyi sok kevés becsű francziából fordított regényt találtunk (s ezek számát még Boisgobey, Gaboriau, Gondrecourt s társaik szaporítják leginkább; Daudet Alfonztól például már csak három mű volt meg). 1882-ben még teljesen hiányoztak a régi nagy regényírók (Cervantes, Manzoni, De Foe, Bernardin de St. Pierre stb.), az újabbak közt nem volt meg Eliot. Trollope s nagyon hiányosan voltak képviselve még Ouida, Turgenjeff, sőt a nagy Dickens is. De még ez hagyján.... Egy más casinónak 1884-ben 900 kötetre tehető könyvjegyzékében, mely tisztán magyar nyelvű műveket tartalmaz, nagy költőinket csak Arany képviseli (két más könytár jegyzékében az ő művei is hiányzanak, Vörösmarty s Madách már általában a ritkaságok közé tartoznak), s igen jellemző, hogy attól a nagy szellemtől, kinek költeményei egyenlő lelkesedést keltenek a kunyhókban s palotákban s a kinek munkái hazánkban a biblián kívül leginkább el vannak terjedve, úgy hogy magyar könyvtárt nélkülük gondolni is alig lehet; jellemző, mondjuk, hogy Petőfi Sándortól e könyvgyűjteményben egyedül csak a »Hóhér kötele« van meg, mintegy jelezve a könyvtár kezelőinek műveltségét, kik a magyar regény- és beszélyirodalomból jónak látták teljesen mellőzni Pálffy Albertet, Mikszáthot, Kemény Zsigmondot, de e helyett csaknem teljes számmal megvan a magyar ponyvaregény irodalom, s ott láthatók a »barátfülek«, »pápák bűnei«, »papok tükre«, »szerelmi pikantériák« s más hasonló csiklandós czimű gyűjtemények, bizonynyal már elrongyolt állapotban. Nagy bajok ezek, melyeket csak hossszabb idők öntudatos munkálkodás által lehetne részben orvosolni. Egyik nehézség jelenleg még a könyvek hiányos terjesztése. Irodalmunk újjászületésétől egész az uj alkotmányos korszak kezdetéig az előfizetés volt nálunk is a fő terjesztő eszköz s ez az eszköz néha meglepő eredményeket hozott létre. Másfél évtizeddel ezelőtt azonban e primitív mód már elvesztette hatását, ez annyira, hogy — elég csak egy példát említenünk fel — ez időben a legelső kiadó Ráth Mór, nem kisebb emberek, mint Arany János, Lévay József és Szász Károly nevében előfizetést hirdetett az azelőtt nemrég elhunyt népszerű Tompa Mihály összes műveire s bár e felhívást minden tekintélyesebb laphoz mellékelte, a kitűzött határidőre 3, mindhárom előfizető jelentkezett. Sajnos, hogy a gyökeresen megváltozott viszonyokhoz tekintélyesebb könyvkiadóink nem voltak képesek alkalmazkodni s tovább folytatták nehézkes eljárásukat. Az irók s a közönség egyaránt érezték a bajt s megalakultak a könyvkiadó vállalatok czimén a különböző könyvvásárló szövetkezetek, mintegy az irók szövetkezete a könyvkereskedők ellenében. Jóformán minden tudományos társulat, elsősorban maga az académia s azonkívül a szépirodalmi társaságok is (Kisfaludy társaság, Petőfi társaság) adtak ki vállalatokat. De ezek nagy része csak a tagok körében terjedt s maguk a könyvárusok, jövedelmüket csorbítva látván e társulatok által, nem igyekeztek azok terjesztésére hatni. Ily viszonyok közt lépett előtérbe a tisztán üzérkedő osztály, ügyesen felhasználta a helyzetet s csaknem gyárilag előállított fordított regénytömeggel lepte el az olvasni szerető közönséget. A kor viszonyainak annyira megfelelő colportage-üzlet is, tekintélyesebb kiadóink s irodalmi társaságaink nehézkessége miatt tudatlan üzletemberek kezébe került, kik e mellett alkalmas magyar tárgyak hiányában a német szépirodalmat terjesztették s oly rendkívüli sikerrel, hogy volt idő, midőn a »Gartenlaube« és »Bazar« több példányban kelt el ebben az országban, mint a hazai szépirodalmi s ismeretterjesztő lapok összevéve. A helyzet gyökeresen még most sem változott meg, de jelentékenyen javult az által, hogy az egyik legtekintélyesebb colportageüzlet tulajdonosa a magyar classikus szépirodalmat is bevonta működési körébe s Petőfi költeményeiből — az irodalom barátainak meglepetésére is — mintegy 40,000 példányt árusítván el, újabban Vörösmarty, Garay, Vas Gereben s más jelesebb írók műveit kezdi terjeszteni. Nem csuda, ha könyvkiadó üzletünk e primitív állapota, mely felett az íróki könyvkiadók folyvást panaszkodnak, de mélyen erélyesen segíteni nem voltak képesek, az olvasni szerető közönség könyvtárait sok helyen lassankint olyan gyűjteményekké alakította át, mineknek példáit fentebb láttuk. Pedig tagadhatatlan, hogy a mi derék középosztályunkban megvan a jóakarat s komolyabb műveket is szívesen vásárol, ha kellő tanácsadásban s buzdításban részesül. A »Vasárnapi Újság« nagyobb casinóinkban sehol sem hiányzik, megvásárolják itt-ott Horváth Mihály történeti, Hunfalvy nagy földrajzi munkáját, sőt a magyar tudományos académia által kiadott művek közül is akadt egy túlnyomólag nyelvészeti munka (Vámbéry Ármin: A magyarok eredete), mely rövid idő alatt második kiadást ért. Leginkább látszik e jóakarat abból a tényből, hogy olvasóegyleteink tulnyomólag magyar könyvet vásárolnak. Nem kevesebb mint 176,630 műről s 32,945 kötetről, tehát 209,575 könyvről, az öszszes műveknek háromnegyed részénél jóval többről van e tekintetben kimutatásunk s ezek szerint volt. Habár még e kedvező arány mellett sincs a magyar nyelvű művek száma az ország lakosságához mérten úgy képviselve, mint a német irodalom, a helyzet kétségkívül nagyon kedvező, mivel a magyar elem hazánkban a népességnek csaknem felerészét képezi, míg a magyar könyvek aránya már a három negyedet is megközelíti. Lényeges hatással van erre az a körülmény, hogy még oly nagy számú nemzetiségek körében is, minek tót és román ajkú honfitársaink, az olvasó egyletek száma igen csekély s még inkább az a legközelebbi népszámlálásunk folytán számokban is kiderített tény, hogy Magyarország városi lakosságában a magyar elem rohamosan kezd tért foglalni. S valóban végig nézve a kimutatásunkban közlött névsoron, láthatjuk, hogy a katonai casinókon s az erdélyi szászok olvasó-egyletein kivül nagyon kevés oly olvasó kör van, hol a magyar irodalmat ella 1850-ig alapittatott .... 48 1851 —1860 közt..........................23 1861 —1870 közt.........................110 1871 —1880 közt..........................81 1881—1884 közt..........................41 Nincs kimutatva az alapítási év 25-nél ma darab százalékokban Nyelvészeti csoporthoz tartozik 3-41 3'83 Bölcsészeti » » 2‘67 2'15 Történeti » » 912 9.19 Államtudományi » » 5-43 5’22 Természettudományi» » 6'25 4'27 Encyclopaediai » » 202 2’73 Hírlapi » » P65 301 Szépirodalmi » » 53'40 56-60 Tankönyv » » 3‘58 230 Vegyes » » 12-47 10'70 Könyvjegyzék A könyvtár Kock Pál Montepin Ponson nyomtatási idejeban volt: Xavér du ossz. kötet műveiből kötet: Terrail 1. 1881. és 1885. 6,000 .113 109 64 2. 1884. 2,832 34 30 23 3. 1882. 1,553 23 8 44 4. 1882. 2,544 31 108 148 5. 1885. 3,134 35 103 112 magyar nyelvű mű 147,148 mü vagy kötet, azaz 70,21°/6 német „ „ 50,229 „ „ „ „ 23'97°/o franczia „ „ 3,497 „ „ „ „ T67°/0 angol „ „ 3,793 „ ,, ,, „ T81°/o latin „ „ 2,479 ,, ,, „ „ lT8°/o más vagy több nyelvű mü 2,429 „ „ „ „ ri6°/0 Összesen 209,575 mü vagy kötet, azaz 100°/»