Nemzet, 1886. december (5. évfolyam, 1529-1558. szám)
1886-12-03 / 1531. szám
SZERKESZTÜSKft . Ferencs lek tere, Athenaeuro-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére ;env vállalkozunk. KILDÍTÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épületi küldendők. Egyes szám 5 kr. Reggeli kiadás. 1511. (334) szám. Budapest, 1886. Péntek deczember 3 Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........;..................................... 2 frt 3 hónapra ........;..................................... 6 > 6 hónapra ................................................. 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 15 kr., negyedévenként 1 _ ___________Egyes szám 5 kr.__________ V. évi folyam. Mai számunkhoz félig melléklet van csatolva. Budapest, deczember 2. IPOLYI ARNOLD Nem egy felekezet püspöke halt meg, a gyász mindnyájunké. Nem egy egyházmegye siratja főpásztorát — a nemzet áll megdöbbenve koporsója előtt. Nem a tevékeny s eredményekben gazdag élet bevégzését fájlaljuk: azokért az alkotásokért, melyeket lelki szemeivel már befejezve látott s melyeknek csak körvonalai maradtak ránk — azokért hullanak könnyeink. O, hullanak az egész emberért, a jó hazafiért, a hű barátért, a ki mindig ott volt a hol áldozni, tenni kellett, egész életét, egész szivét a közjónak szentelte, — ez a közjó pedig előtte csak egy szóban volt kifejezve — a haza. Rossz idő volt az, mikor én vele megismerkedtem: ő pap egy felső-magyarországi kis faluban Zohoron s én kisvárosi professor. Összeköttetéseinél fogva fényes pálya nyílhatott volna előtte — csak le kellett volna érette hajolni, hogy felvegye. Hanem lehajolni nem akart. Éppen azt a pályát választá, mely az egyházi emelkedést legbiztosabban elzárta előtte — a magyar íróit. Ez akkor nagy bűn volt — s nem is bocsátották meg neki. Mi pedig ezért szerettük őt, mert ez volt az egyetlen tér, melyen magyarságunkat védtük. Öreg embernek kell annak lenni, ki appreciálni tudja annak az egyenetlen küzdelelemnek horderejét, melyet az 50-es évek írói folytattak a hatalom ellen, s melyet akkor joggal vagy jogtalanul, a jobb jövőbe bízók létkérdésnek hittek. S ha olyan jött közénk, ki fényes jövő sikereit dobja el magától, hogy együtt küzdjön azokkal, kik elhatározták »hívek maradni a koldusbotig« mint Alba alatt a németalföldigueux-ök — mi szivünkből örültünk neki. S igy jött ő közénk. Kitartott, küzdött. Nagy catastrophák után, mikor még a jövő reménye is kétségbe van vonva s a láthatárt sötét ború takarja el a gyarló emberi szem elől, a múlt ragyogó képeihez fordul az, ki nem tud és nem akar mindenről lemondani. A nemzetek ilyenkor szívesen keresik fel a múlt idők verőfényes napjait. Reményt és bizalmat akarnak meríteni. Ő is a múlt idők alkotásaihoz fordult: hadd lássa meg azokból a nemzet alkotási életképességét s szerezzen bizalmat a jövőre. A nemzet politikai szívóssága, törvényalkotási képessége elismert dolog volt a múltban. De mű történelmi alkotásairól semmit sem tudott a világ. Hát azok, kik szóval és fegyverrel a lét harczát folytatták még arra is ráértek ? Ma egy egész iskola van tehetséges és szorgalmas tanítványokkal, kik hirdetik ezt, s akkor ő volt az első, ki ennek nyomait felkereste s erre irányozta hazafiainak és a külföldnek figyelmét. Jól emlékezünk a fényes napra, mikor ezt hirdette az academiában s a fényes diadalra, melyet szavai arattak: egy gyet több jogát láttuk abban a jövő reményének. A jövő reményébe vetett hit nem volt csalóka. S eljött az idő, mikor nemcsak megbocsátották a régi színt, hanem érdemnek rótták fel. Nem kellett, hogy azt mondják neki, mit sok modern Chlodewignek mondottak: »égesd meg, amit imádtál s imádd, a mit megégettél.« Ő hű maradt a régi istenekhez. Csakhogy mert kettősen tudott áldozni, azt mi a gyász napokban mint ideál lebegett szemei előtt, meg tudta alkotni az uj nemzedéknek. »Non omnis moriar« : több joggal mint ő senki sem mondhatja el. Tehetséges sokoldalúsága mindenfelé mint alkotót tünteti fel. Ez alkotásai minden téren mégis egy góczba folynak össze, erős és praegnans magyarságába. A főpap és hazafi benne harmóniában olvadt össze, a hazafi szót pedig ő csak egy, a magyar hazafi értelmében vette. A múltak iskolája tapasztalatai hasznára voltak — s talán épen ez okozá, hogy ezen a téren nem ismerte a megalkuvást. Ez előtte nem volt az »exigeniták tudománya.« A gyász, melyet halála hirére a nemzet ölt, országos gyászt jelent. Nem a múltért sajnáljuk őt, nem azért, amit tett — hanem azokért, amiket tenni akart. Olykor-olykor, amint tervbe vett alkotásainak csillámló képein merengett, a lemondás keserű nyugalmával szakitotta meg ábrándjait s mutatott arra a sírboltra, melyet örök lakhelyéül kiszemelt : » oda fogok én költözni!« Ki hitte volna akkor, hogy egy prófétalélek jóslata ez? Hogyan? Mielőtt ezek a szép álmok megvalósulnak, el fogjuk őt veszteni ? Ki bitt volna e gondolattal megbarátkozni ? Már meg kell hogy barátkozzunk, mert elvesztettük őt. »Non omnis moriar« : annyit birunk tőle, mennyi ezt bőven igazolja. S mégis keserű vigasz ez annak, ki előtt megvalósítandó terveiről beszélgetett. Áldjuk a múltat, mely őt bírnunk engedé és siratjuk a jövőt, melyben nélkülözzük őt. De ne sirassuk őt. Legyen élete tükör és példa, melyből reményt és bizalmat merítsünk. Amit benne szerettünk, amit benne bámultunk, fenn fog maradni az emberek szellemében, az idők végtelenségében, a tények hírében. Egy fényes alkotással zárta be munkái sorozatát, a magyar korona történetének megírásával. A fényesen kezdett pályának ragyogó zárpontja ez: egy hosszú és dicsőséges irodalmi működés méltó utolsó lapja. Alkotásai közt talán semmi sem volt jobban összeforrva szívével, mint a magyar történelmi társulat. A véletlen úgy hozta magával, hogy a társulat, mely bölcsőjénél látta őt, hirdesse ki a nemzetnek ma tartott gyűléséből, hogy ő nincs többé. Csak alkotásai maradtak fenn s hirdetik áldott emlékét az idők végetlenéig! Sit tibi terra levis! SZILÁGYI SÁNDOR. Ipolyi Arnold 1823. október 20-ikán született Hontmegye Ipoly-Keszi községében. Családja Stummer neve után ítélve idegen származásúnak mutatkozik ugyan, de annyi kétségtelen, hogy őse Stummer György, ki a füleki várnak gróf Koháry István kapitánysága alatt hadnagya volt s ki katonai szolgálataiért (pro servitiis militaribus) Mária Teréziától 1741-ben nemesi oklevelet kapott, teljesen megmagyarosodott földbirtokos volt. S a Stummer-család teljes magyarrá tételét különösen bizonyítja az a körülmény is, hogy a Majthényi, Bánhidy, Palásthy, Péchy, Horváth, Szrmecsányi, Luby volt régi magyar családokkal rokonsági viszonyban állott. Ipolyi Arnold családja tehát — bár ő maga erről mint középső, szegényes nemzetségről beszélt, — a bontmegyei régi gentryhez tartozott s e család tagjai számos magasrangu hivatalt viseltek az idők folyamán. Ipolyi Arnold, Ferencz főszolgabírónak és Szmrecsányi Arzéniának legidősb fia volt. Már kora ifjúságában feltűnt élénk észjárása és gyors fölfogásával. Nevelését édesanyja kezdette meg, ki igen művelt asszony volt, később magánnevelője Kornis Ferencz volt. A korán fejlődő ifjút szülei eleinte a papi pályára szánták, de később nem vonták el nem papi pályától, mert látták, hogy a tizenkétéves gyermek, ki már akkor a gymnasiumi hat osztályt elvégezte, arra érzett különös vonzalmat. Az esztergomi érseki megye növendékei közé vétetvén föl, két évre a Lósy Imre érsek által alapított pozsonyi Emericanumba küldetett, hol az intézet aligazgatója Hevánszky nagy befolyással volt Ipolyi papi pályájára. Ezután két évig hallgatta a nagyszombati lyceumban a bölcsészeti tanfolyamot, ami a mai gymnasiumi hetedik és nyolczadik osztálynak felel meg. Nagyszombatban különösen Mészáros Imre és Gály Lőrincz tanárai voltak reá nagy befolyással. A hittani folyamra Ipolyi Bécsbe küldetett a Pazmaneumba és az egyetemre; első irodalmi zsengéjét itt a Pazmaneum magyar irodalmi gyakorló iskolájában írta meg »Vallás és művészet« és »A magyarok ős vallása« czím alatt, melyeknek történeti alapja már előre jelezni látszott, hogy Ipolyiból történetíró lesz előbb-utóbb. Huszonnégy éves volt, midőn az egyetemi hittani folyamot elvégezte Ipolyi, de huzamosabb ideig kellett a felszentelésre várnia. Míg ezt elnyerhette, Kopácsy József prímás rendeletére Mednyánszky Alajos báró családjához ment, hol az ifjú Mednyánszky Dénes báró bölcsészeti tanulmányainak vezetését vette át. Az esztergomi egyházmegyei hatóság, mihelyt elérte Ipolyi a kanonszerű kort, visszahívta őt Mednyánszky Dénes báró mellől. 1847. július 26 án áldozó pappá szenteltette és Komárommegyébe a szent-péteri egyházközségbe küldötte segédlelkészül. Egy évig működött itt Ipolyi, midőn 1848. október 10-én Pálffy Lipót Nándor, gróf Mednyánszky báróék által megismerkedve Ipolyival, kikérte volt egyházi hatóságától egyelőre udvari káplánjául s esetleg idővel még serdülő kisebb gyermekeinek nevelőjéül. E fölhívásnak engedvén, Ipolyi Pozsonyba ment uj helyét elfoglalni; azonban mire oda érkezik, épen a pozsonyi hídon a schwechati csatából visszavonuló magyar hadakkal találkozott, de a grófi családot már nem találta otthon. Pálffy Lipót Nándor gróf, a család feje, a bekövetkezett zavarok elől a Bécs melletti Badenbe húzódott vissza. Minthogy Ipolyi oda nem követte, az akkori érseki helytartó által kineveztetett az Üdvözítőről nevezett pozsonyi egyház szónokának. Első szónoki föllépése ez új állomásán örökké emlékezetes maradt előtte. A Pozsonyból kivonuló magyar sereg, mely heteken át ott táborozott, minden perczben várta az osztrákok támadását. A Dunán túl a parton az ágyuütegek már fel voltak állítva, a városra irányozva, mely körül két felül hatalmas hadsereg, minden perczben készen állott; e miatt vasárnap reggel azt kapta utasításául a prédikálandó szónok, hogy a szószékre csak azon esetben lépjen, ha addig nem ágyaznak. Másrészt egy az osztrákok szolgálatában levő angol-izlandi Russel nevű tiszt belopódzott a városba és jóakarólag arra intette a Mednyánszky báróéknál látogatóban talált Ipolyit a báróékkal együtt, hogy meneküljenek, mert a császári sereg halomra löveti a várost, ha a legkisebb ellenállásra kísérlet történnék. Ez izgatottságot azon leverő hírrel tetézte Ipolyi nagybátyájának gyászlevele, hogy a még élte javában állott édesatyja, Ferencz főbíró, váratlanul rövid idő alatt elhunyt a dalmadi kastélyban. A szent beszédet megtartotta mégis; vele szemben ült édesanyja, ki a gyászesetről még semmit sem tudott; csak a beszéd után borult annál forróbb szeretettel immár özvegy anyjára az árva fiú, ki hazát és szülőt veszített el egyszerre. 1849-ben visszatérvén a gróf Pálffy-család birtokára, stomfai várlakába, Ipolyi elfoglalta körében helyét, hol egyelőre a forradalom alatt a wienerneustadti felsőbb katona-intézetben s a trieszti marina-académiában elhelyezett Pálffy-fiuknak inkább csak mentori barátja volt a bekövetkezett szünnapok alatt, mint nevelője, ámbár rendkívüli tanulmányaik vezetésével is foglalkozott egyúttal. Stomfán, csak néhány hónapig maradt Ipolyi. A zobori plébánia, melynek adományozási joga a gróf Pálffy-családhoz tartozott, s Ipolyi számára a patronátusi egyéb plébániákkal együtt kilátásba helyeztetett, időközben megürült, s Ipolyi kénytelen volt azt elfogadni. Atyja halála s a válság, melybe enek folytán a család összes vagyona jutott, kötelességévé tették, hogy édesanyjáról, testvéreiről, sőt testvérunokáiról is, kik náluk nevelkedtek, gondoskodjék. Hivatalában Ipolyi szigorán pontos és rendtartó, de e mellett nyájas és barátságos volt. Jól és szépen prédikált, azért szívesen, mondhatni elragadtatással hallgatták kivel. Kezdetben a lelkészi és házi gondok elvonták Ipolyit egy időre rendszeres tanulmányaitól, írói foglalkozásától, mígnem a családi leveles láda számos iratcsomagaival, köztük több száz pergamenkártyával, Ipolyihoz, mint a család fejéhez került, atyja halála után. E régi, a XIII. századig visszatérő oklevelek azonnal fölkeltették Ipolyinak paleographia és diplomatikai előbbi érdeklődését és irodalmi működésének folytatására ösztönözték. Már ifjúsága óta érdeklődőt Ipolyi a művészet iránt Érintettük, hogy a Pázmáneum magyar iskolájában ily czimen irt értekezést: »Vallás és művészet.« Esztergomban, hol Haynald Lajos bibornoknak, akkor tanárának vezetése mellett szintén egy évet töltött, és pedig a kilenczediket mint a papnövendék a a Presbyteriumban, melynek növendékei főleg a magyar jogot tanulták. A Klezsó József által szerkesztett Családi Lapok pedig 1852-ben hozták tőle első egyházművészeti czikkét: »Vázlatok a hazai egyházarcheologiai műemlékek köréből«, míg a »Religio«ban (1854.) a középkori keresztény művészet aesthetikájáról értekezett. Tudta ezt Toldy Ferencz, valamint azt is, hogy több külföldi, berlini, ingelheimi, göttingai, bécsi tudóssal érintkezik; hogy a »Zeitschrift für Mythologie« göttingai szaklap értekezéseket hoz tőle. Midőn tehát Eitelberger Rudolf, a geniális tudós, humánus férfiú, ki inkább a tudományt, mintsem Thun Leo germanisztori törekvéseit szolgálta, akkor Pesten járt műrégészeket keresve, Toldynál, kik a Magyarországban fönmaradt műemlékeket őrizni és leírni segítsék, ez Ipolyit alkalmasnak találta arra, hogy őt ajánlja a pozsonyi terület conservatorának, mivé őt Eitelberger ki is neveztette. Ipolyi gyöngélkedő egészsége daczára is szorgalmasan hozzálátott régészeti tanulmányaihoz. Bejárta pozsonyi területét, e czélra egy kis tudományos expeditiót szervezvén. »Csallóköz műemlékei«, »A pozsonyi szent Anna kápolna egyház-művészeti leírása«, »Hazai egyházi művészet«, »A deákmonostori XIII. századi román basilika«, melyet székfoglaló értekezésül adott elő 1860. márczius 5. a M. T. Academiában, »Magyar műemlékek«, »Régi magyar keresztkutak«, valamint a magyar régészeti Repertorium és régészeti Krónika voltak ez utazásokból és fölvételekből eredő tudományos publicatiok. S ugyanez időben elkezdte Ipolyi a műemlékek restauráltatását is. Fő munkája azonban Ipolyinak a Magyar mythologia volt, mely egész irodalmi harczot keltett s különösen Csengery Antal részéről provocált éles kritikát, de mindazáltal nagy népszerűségre juttatta Ipolyit. A hatvanas évek elején Zohorról Török-Szent- Miklósra került Ipolyi s itt folytatta irodalmi munkásságát. Itt irta meg Magyarország monumentális műveinek történetét is. Egymást követték ezután munkái Magyarország műemlékeiről, középkori építészetéről, szobrászatáról s festészetéről. Értekezéseit legnagyobb részt az akadémiában mutatta be, mely 1861-ben választotta meg rendes tagjává. Különös említést érdemel Ipolyi Arnold életében konstantinápolyi útja, melyet a Corvinák fölfedezése érdekében tett s mely török-szent-miklósi lelkészkedése idejére esik s melyet fényes siker koronázott. 1863-ban Bartakovics Béla érsek fölterjesztésére ő felsége kanonokká nevezte ki Ipolyit, ki az egri káptalannak lett jegyzőjévé s igy uj munkakör nyílt előtte. De mű régészeti tanulmányaival itt sem hagyott fel, sőt itt irta meg az egri főmegye Szent- János-székesegyházának történetét. Számos utazást tett ez időben Ipolyi Magyarországon s mindenütt igen sikeres régészeti ásatásokat eszközölt. 1867-ben meghívta Ipolyit a Szent- István társulat, hogy az egyházi művészetnek hazánkban való emeléséről tartson beszédet, mit szép sikerrel meg is tett Ipolyi s ez időtől kezdve a Szent-István-társulat is tevékenységének jelentős szinterévé lett. Az academiában több emlékbeszédet is tartott Ipolyi. Egerből Ipolyi Budapestre került mint az itteni katholikus papnövelde igazgatója, de a fővárosban sok elfoglaltsága volt Ipolyinak úgy is, mint a Szent István-társulat és a Szent László-társulat alelnöke, továbbá a pesti tudományos egyetem hittani karának igazgatója, az academia második szakosztályának és történelmi bizottságának s a Történelmi társulatnak elnöke. A Szent István-társulat kiadványai számára írta a »Régi magyar egyházi írók« gyűjteményében Veresmarty életrajzát. A Magyar történelmi társulatnak megalapítása is főképen Ipolyinak tulajdonítható, ki 1867-ben értekezletet hívott egybe egy ily társulat létesítése érdekében, s az üdvös mozgalmat csakhamar sikerre vezette és a társulatot tudós társai segítségével felvirágoztatta. Dolgozatainak jelentékeny része jelent meg a társulat kiadványai között a »Századok«-ban és a »Magyar történelmi tár«-ban. Jelentősebb dolgozatai : Magyar okmány-érdekességek (négy közlemény) ; A szidalmi leletek; Magyar ősvallási és nyelvemlékek; Dankó Erdősi Sylvester Jánosának ismertetése Rimay János portai vásárlásai stb. Az utóbbiak osztályába sorolandók elnöki beszédei a társulat vidéki nagygyűlésein. A történelmi társulat, ugyanis, szinte évenkint kirándulásokat rendezett egyes vidékekre, melyeknek levél- és könyvtárait felkutatta, érdekeltséget keltő felolvasásokat tartott. Ily kirándulások voltak Kolozsvárra, Hontba, Vasba, Zemplénbe és Ungba, a Szepességbe, Besztercze- Bányára, Nyitrába, Gömörbe, Pozsonyba, Kassára, Maros-Vásárhelyre, Sárosba és Sopronyba. E kirándulásokat gyakran használta fel Ipolyi a történeti tudományok népszerűsítésére. E mellett Ipolyi valóságos múzeumot gyűjtött össze magának a művésztárgyakból; a művészetet és a művészi ipart minden nyilatkozási formájában kedvelte és pártolta is, habár nem is állottak rendelkezésére mindig nagy javadalmak. A történelmi társulatnak 1876-ban rendezett rimaszombati közgyűlésén Ipolyi Arnold elnökölt s tartalmas, tudományos programmbeszédet tartott. 1877-ben Pozsonyban, 1878 ban Kassán s majd Marosvásárhelyen tartott Ipolyi hasonló alkalmakból jelentékenyebb beszédeket, melyekhez legvégül az 1885. július 3-án tartott magyar történeti congressus alkalmával mondott tanulmánya csatlakozik »a történelemről és a magyar történelmi szellem«-ről. Ama számos kitüntetés között, mely Ipolyit életében s különösen tudományos pályáján érte, nem utolsó helyet foglal el, hogy őfelsége 1878.deczember 9-én az országos közoktatási tanács elnökévé nevezte ki, mely állásában Magyarország közoktatására jelentékeny befolyást gyakorolhatott. Ipolyi életpályájának időrendben legutóbbi korszakára esik főképen az a tevékenység, melyet a modern magyar képzőművészetek érdekében kifejtett az országos magyar képzőművészeti társulatban. Az országos magyar képzőművéeti társulatban, mely a negyvenes évek szerény műegyletéből nőtt fel, a hetvenes évek végén nagy forrongás uralkodott ; sokan azt hitték, hogy a bukás szélén áll, mire Ipolyi püspököt választák meg elnökéül. A társulat t. i. összes vagyonát, megtakarított tőkéit nagy költséget igénylő, de csekély jövedelmű építkezésekbe, a Műcsarnokba és Zeneacadémiába fektette, s ez által százötvenezer forintnál nagyobb adósságba keveredett, pedig még utólagos, nem jelentéktelen költségek is merültek fel, melyek fizetése annál nagyobb zavart okozott, minthogy tagjai száma mindinkább fogyott, és már alig haladta meg a kilenczszázat, kiknek évi díja a folyó költségeket és műlapok kiállítása árát sem fedezte, e mellett a kiállítások is veszteséggel jártak; szóval a képzőművészeti társulat határozottan deficites állapotban sintett. Ipolyi, ki már ekkor beszterczebányai püspök volt, mely állásra ő felsége 1872-ben nevezte ki — a társulat anyagi helyzetén csakhamar lendített. Fölhivást intézett a nemzethez a magyar művészet pártolására s e fölhivást követte legott némi siker ; a tagok száma rövid időn mintegy négyszázzal szaporodott, néhány törvényhatóság évi segélyt biztosított, mások alapítványokat tettek. Minthogy pedig ez itt teljes sikerre nem vezetett, Ipolyi szükségesnek látta ő felsége a király pártfogását kikérni, valamint az állam segélyét igénybe venni. Mindkettőt jó eredménynyel , mert míg ő felsége három év alatt fizetendő 30.000 forintot utalványozott civillistájából, az országgyűlés évi négyezer forintot szavazott meg képzőművészeti czélokra. E mellett a magyar művészeknek maecenasokat igyekett szerezni s ő maga is maecenas lett. A szónál itt szintén nem állt meg, hanem a tettek terére átlépve indítványozta, hogy évenként pályázatok hirdettessenek oly színvázlatra, mely a magyar történelem egész körét felkarolja, vagy a magyar életből állítson elő jeleneteket és alakokat. S az általa alapított Ipolyi-pályadíjat már sok jeles festőnk elnyerte. Ugyancsak mindjárt első közgyűlési megnyitó beszéde alkalmával megpendítette Ipolyi a nemzeti történeti arczképcsarnok fölállításának, nem különben egy magyar műacadémia fölállításának eszméjét, mely eszmék elseje ma már teljesen, utóbbiba részben, a mesteriskolában realizáltatott. Ily sokoldalú munkásság mellett sikerült Ipolyinak a képzőművészeti társulat czéljait jutalmakkal, pályázatokkal, vásárlásokkal, a képárucsarnok és szakkönyvtár fölállításán kívül termékeny eszméi és buzdításai által elérni, vagy legalább megközelítenie. Részletesen itt leírnunk fölösleges azt az üdvös tevékenységet, melyet Ipolyi az utóbbi években a képzőművészeti társulatban kifejtett, hisz ez még élénk emlékezetében lehet az olvasóközönségnek, mely ma már a képzőművészetek iránt sokkal jobban érdeklődik, mint pár évvel is ezelőtt s ebben is nagy része van Ipolyi munkálkodásának. Elnöki megnyitó és beszámoló beszédeit részletesen közölték a lapok, s különösen a műcsarnok kiállításainak évenkénti folytonos emelkedése a legeclatánsabb bizonyítéka Ipolyi érdemeinek. A képzőművészeti társulat elnökségéről csak nemrég mondott le, nem sokkal előbb, mint a nagyváradi püspöki székre kineveztetett, de az elnöki tisztről való távozása daczára is megmaradt a művészetek régi pártfogójának. Ipolyi mint lelkész is hiven teljesítette kötelességét s nem csak az egyházférfiak szeretetét, de a hívek tiszteletét is kinyerte. Hogy mily működést fejtett ki, mint püspök, azt fényesen tanúsítják a beszterczebányai egyházmegye évkönyvei, a püspök főpásztori levelei, egyházmegyei rendeletei, melyeket ő kezdett itt első nyomtatásban közzé tenni, s az összes lelkészi hivatalok számára megküldeni. — Ezek élén áll értekezése a hitelemzésről és hittanitásról. Ebben Ipolyi lelkészeinek különösen szivére köti, hogy minden alkalmat felhasználva, az iskolában, templomban s az életben a szegények és gyermekek fáradhatatlan vallás-erkölcsi nevelésére törekedjenek és ez alkalommal is azonnal gyakorlati utasításokat, s a tanításra alkalmas vezérkönyveket ajánlott, nemkülönben jutalmakat tűzött ki a magukat e téren kitüntető segédlelkészeknek. Ép úgy főpásztori gondja egyik legelső tárgyává tette megyéjében az iskolaügy rendezését, újabb iskolákkal gyarapítását s a tanítók sorsa javítását. Hogy e helyt csak a főbbeket emeljük ki: papnövendékeit, hogy kellő egyházi és hazafias szellemben neveltessenek, Egerbe, az érseki papnöveldébe és az ottani cistercita gymnasiumba küldötte, míg másrészt arról gondoskodott, hogy a megszűnt beszterczebányai mesterképezde helyett a cath. tanítók a nagyszombati érseki tanító képezdében végezhessék tanulmányaikat, kellő ösztöndíjban részesülvén. Beszterczebányai székhelyén, hogy a nőnevelésen lendítsen, az előbb alapított kisebb nőiskolát azonnal nagyobb intézetté emelte; az alig néhány tanítónővel és osztálylyal ellátott tanodát, újabb és nagyobb csinos lakkal, számosabb tanteremmel, kisded óvó intézettel, berendezett női iparműhelylyel saját költségén gyarapította, s az oktatást ellátó Szent-Vince leányai számát tizenkettőre emelte. Ugyancsak az iparnak, és pedig saját püspöki palotájában rendezett be egy másik műhelyt Ipolyi, hogy ott a finomü ifjúság a berakott faipart s ennek más szükséges és diszitő nemeit eltanulja. Dvibaly Emil ottani tanár vállalta magára ez intézet vezetését, mely elég hamar szép lendületet vett, s a kiállításokon megjelenve a kormány figyelmét felébresztő, segélyét is megnyerte. De az ipartanításnak nálunk oly kedvezőtlen viszonyai miatt kénytelen volt megszűnni tanítványok hiában, daczára annak, hogy többeknek közülük szabad ellátása volt, s a püspök a munkához szükséges anyagokat, gépeket, szerszámokat saját költségén szerezte be, adott stylszerű mintákat, és munkával is ellátta. Azonképen Korponán az elégtelenül dotált, és csak néhány tanulóval zengő kis-gymnasium helyett magasabb ipariskolát nyitott a kézi ipar fölsegélésére, mely intézet valószínűleg a világ első »püspöki« ipariskolája lön, melyhez a közoktatási kormány segélyét is megnyerte. Püspöksége másik székhelyén, Bars-Szent-Kereszten szintén nagy gondot fordított az iskolára, mennyiben annak négyezer forinton telket vett, épületet emelt, második tanteremmel kibővítette a magyar tanítóval ellátta. Nem feledkezett meg a beszterczebányai és zngóváraljai szegény tanulók alumneumáról sem, mely tápintézetek föntartásához a szükséghez képest évenkint több száz forinttal járult, és melyekben évenkint több ifjút neveltetett. A magyar prédicatiókat ő honosította meg Besztercze-Bányán. S mint szónok is a jelesek közé tartozott. A beszterczebányai templomot stylszerűen restaurálta. De Ipolyi püspök tevékenysége nem csak székvárosára szorítkozik , hanem kiterjedt egyházmegyéje minden vármegyéjének nagyobb városára, Körmöcz-Bányára, hol a régi vártemplom fényes restaurátióját eredeti ízlésben keresztül vitte, valamint Turócz-Sent-Mártonra, Privigyére és Bajmóczra. Emlékét e téren megőrizték a nagyszerű üvegfestmények is, melyeket Besztercze-Bányán kívül, hol nyolcz ablakot ajándékozott a templomnak, a pozsonyi káptalani, a budapesti szent-ferenczi, a a budai koronázási, a privigyei plébániai templomoknak adományozott. Egyházmegyéjében papságának valóságos példányképe volt. Előbb 126 forint volt az elaggott papok nyugdíja a beszterczebányai egyházmegyében; most püspöke példájára önkéntes adót vetett magára a megye szegény papsága és a nyugdíjasok évi járadékát 500 írtra emelte. Legyen itt megemlítve az is, hogy Ipolyi püspök a megyebeli segédlelkészek fölsegélésére tizennégyezer forintot áldozott. — Beszterczebánya városa díszpolgárává is választotta őt. — Uj egyházmegyéjében a nagyváradi püspökségben, csak rövid ideig működhetett, de itt hamar kiérdemelte a közszeretetet. Életrajza arczképével együtt több ízben megjelent s legutóbb Pór Antal apátkanonok írt róla egy kötetet a Stampfl Károly által kiadott »Kortársaink« czimü vállalatban. Halála kétségkívül általános részvétet fog kelteni, mert a történeti és régészeti irodalom ép úgy gyászolja elhunytát, amint gyászolják a magyar tudományos académia, a katholikus clerus, a képzőművészeti társulat, a közoktatási tanács, a Szent István-társulat, Szent László-társulat, Történelmi társulat s a tudományos társulatok és intézetek egész hosszú sora.* A történelmi társulat Ipolyi Arnold püspök halála következtében a mára hirdetett felolvasó ülését nem tartotta meg. Az académia kis termében egybegyűlt közönségnek. Puszky Ferencz, a történelmi társulat elnöke majdnem sírva adta tudtára a megrendítő gyászhírt, mely szerint Ipolyi Arnold nagyváradi püspök ma délután 1 órakor Nagyváradon meghalt. A történelmi társulathoz érkezett táviratnak eleinte nem mertek hitelt adni, de az akadémia főtitkárához, Fraknói Vilmoshoz érkezett sürgöny csakhamar megerősítette a gyászos valót. Fraknói még ma este Nagyváradra utazott. A temetésre a történelmi társulat részéről le fognak utazni. Szilágyi Sándor titkár, az elhunyt legjobb barátainak egyike, kivel az utolsó nyarat is együtt töltötte, Fejérpataky László, Szádeczky Lajos és még többen. A történelmi társulat szombaton d. u. 5 órakor az academia kis termében értekezletet tart, melyen a társulatnak a temetkezésen való részvételét és képviseltetését fogják megállapítani. * Nagyvád, decz. 2. Ipolyi Arnold nagyváradi püspök ma délután 1 óra tájban meghalt. A püspök délelőtt még látogatást tett a seminariumban, honnan visszatérve, dolgozó szobájába vonult. Miután fél kettőkor sem jelent meg az ebédre, titkára érte ment. A nagy tudóst halva találta elterülve a szobájában. Valószínű, hogy halálát szívszélhüdés okozta. Városszerte nagy a megdöbbenés a váratlan gyászeset miatt. A város összes harangjai szertezugják a jeles egyházfő elhunytak Nagyvárad, decz. 2. (Saját tudósítanáte 1.) Ipolyi Arnold püspök ma délután fél egy óra tájban meghalt. Délelőtt Radnai titkárral a semminariumban tett látogatást, honnan visszatérve, mint rendesen szokta, dolgozó szobájába vonult, déli imádságát végzendő. A titkár egy óra előtt szokta őt felkeresni s ebédre hívni. Most is megjelent ez időben nála, s a püspököt az imazsámolyhoz közel, a kályha mellett arczczal földre bukva s összegörnyedve találta. Elrémülve hajolt le hozzá s mihamar meggyőződött arról, hogy a püspök meghalt. A palotában s a káptalansorban azonnal elterjedt a hir, s pár percz múlva az egész városban mindenki csak erről beszélt. A megdöbbenés a rész- Ipolyi Arnold élete.