Nemzet, 1887. január (6. évfolyam, 1559-1588. szám)

1887-01-13 / 1570. szám

-----—^asÄÜiezTSeSe: - — Verencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet« A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. Reggeli kiadás: 1570. (12.) szám. Budapest, 1887. Csütörtök, január 13 1.adó-hiva­­­ali : Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, földssiai Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .....................................2 frt 5 hónapra ..„.***. g » 6 hónapra I. _ 12» Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felüdl­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként I » __ Egyes szám 5 kr. VI. évi folyam. Budapest, január 12. Bismarck nagy beszéde sok gondolkozni valót hagy fenn, de csak egy tekintetben vet teljes világot a német birodalmi politikára és ez az, hogy Németország a békét határozot­tan fenn akarja tartani. Ennek a czélnak alá­rendeli a nemzetközi érdekeket és viszonyo­kat is, ebből a czélból fáradságos és hálátlan közvetítői szerepre vállalkozik monarchiánk és Oroszország között, ennek a czélnak kész Bulgáriát teljesen feláldozni és Oroszország karjaiba dobni, ennek a czélnak érdeké­ben — állítja Bismarck — követeli sürgősen a német hadsereg létszámának tetemes és nagy költséggel járó emelését, idő előtt és hét évre változatlanul kívánván a német biro­dalmi gyűléstől annak megszavazását. Ezen alapgondolat mellett természetesen eltörpül Bismarck előtt minden; kicsinyli a keleti érdekeket, nem fél a slavismus terje­désétől. Megvetéssel beszél a német ellenzék­ről és a birodalmi gyűlés bizottsági tárgya­lásait, az ő fáradságára nem érdemes idővesz­teségnek tekinti. Ebben nyilvánul vas akarata, mely mindig egy nagy gondolatnak kizáró­lagos szolgálatában áll és ennek feláldozni mindent kész; legkönynyebben természetesen az alkotmányos tekinteteket és formákat, me­lyeket különben sem tartott tiszteletben soha. Természetes, hogy örülünk annak, hogy Bismarck egész erejével és hatalmával a béke fentartását kívánja, és h­a talán indokaira nézve egyoldalú, formájára nézve erőszakos, szellemére nézve anti-parlamentáris is nyilat­kozata ; ezek inkább a német critica és általá­nos észrevételek körébe tartoznak, nekünk csak eredetiségük és érdekességük által im­ponálnak. Csak az indokok közt van egy, a mi actuálisabb érdekű, és ez az, hogy Bismarck azért sürgeti a rendkívüli katonai intézkedést, mert Németország határait fél­ti,és­pedig nem Oroszországtól, hanem Francziaor­­szágtól, bár kijelenti, hogy most ezzel az országgal is békés, sőt ,jó­ viszonyban áll; de fél, hogy egy kormányváltozás vagy egy külső actiónak biztonsági szelentyűképen való, váratlan alkalmazása, könnyen meghoz­hatja a veszélyt Németországra, a francziák részéről. Ez azt teszi, hogy Oroszországban any­­nyira bízik Németország, hogy ettől támadást még általános bonyodalom közepette sem vár; tehát vagy biztosítékot nyert e tekin­tetben Bismarck, vagy a helyzetből következ­teti azt. És — ezt tárgyilagosan jegyezzük meg — úgy látszik, hogy ő a monarchiánkkal­­ való szövetséget bensőnek, fontosnak, mind a két fél érdekeire nézve előnyösnek tekinti ugyan, de annak alapját, a létérdekeket úgy magyarázza, hogy mit neki Hekuba, Bulgá­ria, és talán­­ minden keleti változás és orosz terjeszkedés, a Keleten! Pedig itt min­denütt van érintve, nemcsak monarchiánk, ha­nem Európa és a sláv tartományokkal szintén bíró Németország érdeke is. Mert ha a mos­­covitismus terjed, sőt már most is valahány­szor egészen szabadon és egészen őszintén nyilatkozhatik, csaknem oly gyűlöletet hirdet Németország, mint monarchiánk ellen, és ez bizonyára nem alaptalan érzelem és nem czéltalan szenvedély, hanem annak czélja, tárgya van, habár — első­sorban — nem is hódításban, de propagandában és nemzetiségi küzdelemben. Pedig ezen a téren — a poseni dolgok bizonyítják — Németország nagyon érzé­keny, és másfelől, az orosz hatalmi sphaerák­­nak kiterjesztése, habár olyan téren is, mely Németországgal nem határos és ha mindjárt hódítás nélkül is, lehetetlen, hogy ne csök­kentse mindenik hatalomnak és így Német­országnak is, befolyását az európai érdekek­re, eleinte keleten, de később nyugaton is. Ezek olyan reális szempontok, melyek még Bismarck sajátos felfogásához is illenek és tá­vol állanak, a népek szabadságával és nemzeti­ségi önállásával összefüggő, ideálisabb eszmék­től, melyekben szintén erő és tényező van ugyan, de ezek a Balkánon még oly fej­letlenek és jelentéktelenek, hogy egyátalá­­ban nem csodálkozunk azon, ha Bismarck kicsinyléssel néz le reájuk. Hisz lábbal tapos ő közelebb álló, fontos dolgokat is, melyek az alkotmá­nyosság és szabadság világába tartoznak. De elismerjük, hogy fennidézett kemény kifeje­zését oda módosítja Bismarck, hogy a­z kö­zönyös neki, hogy ki legyen fejedelem Bul­gáriában és ebben bizonyos mértékig egyet­értünk vele. Mert az kétségtelen, hogy Eu­rópa bizonytalanságban sokáig nem lehet, sem egy nagy világháborúba nem elegyed­hetik, csak azért, mert a bolgároknak, illető­leg a bolgár régenseknek ez vagy amaz a je­lölt nem tetszik. De vannak jelöltek, kik el­len nemcsak azt a kifogást lehet emelni, hogy a bolgároknak nem tetszenek, hanem azt is, hogy származásuknál, összeköttetéseik­nél, utasításaiknál és kíséretüknél, környeze­tüknél fogva, aggodalmakat, sőt veszélyeket kelthetnek fel nemcsak Bulgáriára, de mon­archiánkra, sőt az európai békére nézve is. Az ilyen jelöltek és csakis az ilyen jelöl­tek ellen van monarchiánk, és azt hisszük, hogy sem önmaga, sem az európai érdekek ellen nem vétene Németország, ha szintén ezt az álláspontot foglalná el. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy így áll a dolog és ezt az álláspontot képviseli Bismarck abban a közvetítésben, melyről mint monarchiánk és Oroszország közötti szerepéről, beszédében megemlékezett. És ha ezt ezen értelemben veszi és valósítja is, akkor a Bulgáriára alkalmazott fel­kiáltása csak egy fékező szelentyű Oroszor­szágnak csillapítására bolgárokkal szem­ben , azonban, ha ezen is alul maradna Né­metország érdekeltsége és pressiója (Oroszor­szágra) a bolgár kérdés megoldásában, ak­kor félünk, hogy vagy az európai érdekek vagy a béke nem lesznek megóva. Noha elis­merjük, hogy Bismarck hatalmas beszéde erre látszik irányzottnak. A franczia viszonyokra áttérve kemény vádat, de egyúttal üdvös tanácsot mond ki Bismarck, midőn azt állítja, hogy Németor­szágot és — közvetve — a világ békéjét csak a francziák veszélyeztetik, ezzel együtt reájuk hárítván a felelősséget, a fegyverke­zésnek mindig általánosabb és mindig terhe­sebb méreteiért egész Európa részéről. Sőt nagyon jellemzően, épen belzavaróikkal és gyakori kormányváltozásaikkal hozza a ve­szélynek ezt az eshetőségét összeköttetésbe, épen mint a­hogy a moskovita expeditiók is belzavarok elhárítására látszanak kitalálva és alkalmazva. Ez azért fontos, mert részben i­s * igaz, részben valószínű. És a francziák, ha elfogulatlanul vizsgálják úgy Bismarck be­szédének ezen passusát, mint saját bajaikat, abból nem haragot, de tanulságot fognak me­ríteni, hogy kerüljék a belzavarokat és gyakori válságokat, mert ez­által több bizalmat kel­tenek kifelé is maguk iránt, és kevesebb gyanút szolgáltatnak a béke barátainak, ke­vesebb alapot Bismarck támadásainak. Ez egyik legtanulságosabb része Bismarck be­szédének. Hogy általában véve a béké­nek megtette-e azt a szolgálatot, melyet hir­det és a katonai javaslatnak azt, melyet akart, azt csak később tudjuk meg. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 12. Utazás egy sirdomb körül. Jókai Mórtól. IV. (Folytatás.) Ki innen a szabadba ! Mintha nem tudnának azok oda ib után nam jönni! Azt hiszitek tán, hogy csak a képek tudnak be­szélni, a zöld fák nem ? Oh milyen nagyon szerettük mi a fákat! A mi fáinkat! A miket magunk öltettünk. Mikor megvet­­tük azt a svábhegyi telket, három magyar holdnyi területen nem volt más, mint földi bodza, átgázolhat­­lan bozót, tüskés cziher , jó tanyája a rókának és a sündisznónak. Az első évben magunk ültettük el a gyümölcs­magot s mikor azokból csemete lett, én magam ojtottam be valamennyit nemes gyümölcsbe. A feleségem annyira kényeztette őket, hogy még csak nyesni sem engedte: titokban tudtam csak lefürészel­­ni róluk az akadékos ágat; ő azt hitte, hogy ez azok­nak fáj. — Azonkívül is számos emlék van kötve e kerthez. A fáink között vannak jó ismerősök, jó ba­rátok, rokonok ajándékai. Valóságos emlékalbum. Hányszor leveleztem­ én azt végig! (Nem azért dicsérem ám a kertemet, mintha el akarnám adni, hisz ez a kis darab föld az, a­melyért szeretem ezt az egész planétát.) A múlt évben igen jó szüretünk volt: pompás borom lett és sok. (Ezt sem azért mondom, mintha vásárt akarnék vele csapni, nem. Magam iszom meg a jó barátaimmal, ezután arra adom a fejem: »Igyunk nagy úr! Nem boldog a magyar!« — Ez ugyan nem igaz, mert a magyar relatíve más földlakóhoz mér­ten elég boldog, hanem azért igyunk: ez már igaz !) Egy fal melletti szőlőlugosom maga kiadott egy akó bort­ S a sok szagos szőlőstőke között, melyek arany­zöld, sárga, rózsaszín, bakacsin, kökény kék fürteikkel mosolyogtak felém; ott gyászolt egy lombos tőke, a melyen de csak egy bong sem volt. Mindenkinek fel­tűnik az, s mindenki megkérdi az okát? — Nem te­rem az soha! — Tizenhat esztendeje ott van már és soha egy szemet nem hozott. — Pedig a fajtája egyike a legbővebben termőknek; fekete izabella-szagos. Ezt én egy szomszédomtól vettem jó pénzen, a­kit az igazi nevéről nem ismer senki: a szakálla szí­néért úgy hittük, hogy »Der Rothe Andrézel«. Hires szőlős gazda volt, a legszebb asztali fajokat ő hono­­sitá meg a svábhegyen. Maga hozta oda a szép egész­séges tőkét és elültette oda a többiek sorába. Azon a télen összeveszett a fiaival, elbusulta magát, kiment a szőlője gunyhójába s ott a vadászfegyverével agyon­lőtte magát. És az a szőlőtő soha egy fürtöt nem te­rem, nem is virágzik azóta, pedig gazdagon hajt, gyö­nyörű nagy, sötétzöld szívalakú levelei vannak. Meg­próbáltam én azzal már minden kertésztempót, visz­­szametszettem, karikára hajtottam, meggyűrűztem, mind nem használt, kárba veszett nála a guano, a po­­ndrette és Hooibreak. Menjünk odább. Itt van egy sor kajszi baraczkfa a völgyben, valamennyi mind lefelé konyult ágakkal, csak egy emeli ki magasan a sudarát közülök, mintha jege­nyének készülne. Azok a lehajlók egy volt képviselő­­társam (most curiai biró) emlékei, rendkívül jó termők, hajlott ágaikat az arany gyümölcs terhe szoktatta lefelé terebélyedésre. — Ezt az egyet pedig a hajdani ügyvédi princzipálisomtól kaptam. W..y Sándortól, a ki szenvedélyes kertész volt. Két hires ügyvéd tartott egy irodát Pesten. M . .. r József és W . . y Sándor, ezeknél practisáltam én, mint jura­tus. A szabadságharcz alatt M­­. r Józsefet nevezte ki a magyar kormány a »vértörvényszék« elnökévé. Jobbat nem is tehetett volna oda, mert az a humá­­­­nus derék ember mindenkinek megmente az életét, a­ki a kezébe került. Hanem azért mégis főbe lőtte magát Világoson, ami bizonyos augusztus 13-án 1849-ben. W . . y Sándor, kitűnő műveltségű férfi, a­kit mindenki szeretett, a ki csak közelebb ismerte, életvidám kedély, egészséges organismus, gazdag és nőtelen, — egy délután ó­szőnynél — a Bregesiumi romok között régiségeket keresve eltűnt, — a Du­nába ölte magát. Senki sem tudja miért ? — Hanem az ő emlékfáján soha egy szem gyümölcs meg nem érik. Menjünk tovább. Sokan fognak még emlékezni arra a joviális alakra, a­kik a múlt évtizedekben Balaton-Füreden megfordultak, a­kik egy csokoládé­szint kabátban, mely a hátán kezdett már megfakulni, végig járt a sétányon, s mindenkinek tudott valami kedveset mon­dani, a jó »Pius«-ra. Valamikor Komáromi Benczés tanár volt, gyerek­koromtól ismertem, később tihanyi administrátor. Tőle kaptam ajándékba két fát, mi­kor ott jártam egyszer, egy füredi spanyolmeggyet és egy »Veszerle«-baraczkot. Mind a kettő speczialitása Fürednek, korán és sokat termő. Mire a fák meg­nőttek, az én öreg barátom azt tette, hogy egy este, vidám tarokkozás után, mérget vett be: reggelre halva találták az ágyában. •— Rettentő eset volt. — Ha már a pap is elveszti a hitet! — Ha­nem az én fáim, a miket tőle kaptam em­lékül, soha sem termettek egy szem gyümölcsöt sem. Lettek azokból olyan óriások, a minőket fajtájuk fel nem mutat: a spanyol megy túlnőtt a szomszéd cse­resznyefákon s emberderéknyi vastag lett; az őszi ba­­raczfa két öles, s derékben vetekedik a mandulafával amazt kiölte az 1876-iki jegesár, mely völgyemet be­töltő l­emez a dombon még most is diszlik, virágzik ezerével; tavaszszal tele van gyümölcscsel, hanem abból egyetlen egy mutatónak való példány nem ma­rad meg a fán; fonnyadtan letépi, lerázza valami lát­hatatlan kéz: évről-évre. Jöjünk odább. Itt áll egymás sorjában négy terepély diófa. Olyan magasak már, hogy a sárgarigó fészket rak az ágaik közé, s onnan csúfolódik le rám, hogy »te fiú.« Mind a négyet a feleségemnek egy kedves művésznő barátnéja bizta ránk emlék gyanánt. Négy gyermeke volt, három fiú, egy leány; a négy diót négy cserépbe ültette el, mindegyiknek egy egy gyermeke nevét adva. Mikor aztán a csemetéknek szűk lett a cserép, oda hozta hozzánk, hogy ültessük ki a szabadba, elmond­va a velük járó titkot: úgy viseljük gondját. — Jól is ápoltuk, a fák mind megnőttek. Van annak már húsz esztendeje. — Hanem egy közülök nem terem soha. A három fiúnak a fája őszszel osztja a termést: a leányé hallgat. Szegény kis Mariska! Mi történt vele ? A mi annyiszor történik. A leány szive sebet kap s aztán azzal gyógyítja meg, hogy kiszakítja.« Most menjünk át a másik oldalra. Ott is áll egy fa, mely örökké meddő. Ezt már változatosság kedvé­ért egy fiúgyilkos apa ültette ide. Derék jó becsü­letes család volt. Ott laktak a Makkos Mária völgyében. A leggazdagabb sváb parasztok. Fér­­fia, nője, örege, apraja mind olyan szép alak, szorgalmatos nép. A legnagyobb fiút, a kedvenczet úgy szerették valamennyien. Felnőtt korában valódi óriás volt. Még a katona szolgálatából is megváltotta az apja, (abban az időben, a­mikor azt a kiváltságot egy ezer forintért osztogatták.) Kár volt azt tennie. — Egy reggel az ősz öreg Hof sírva jött fel hozzám, azzal a szóval: »én vagyok az a szerencsétlen apa, a­ki megölte a fiát.« — Kénytelen volt őt megölni, sa­ját kezeivel! Azt a délczeg, berkulesi alakot. Annyira igaza volt az apának, hogy én ösztönözve éreztem magamat, közbejárni mellette. Kegyelmet kapott — szegény. — Számoljon Istennel és a saját szivével. — Hálából egy nagy gyümölcsfát hozott a kertembe. — maga hozta a vállán, gyalog, két óra járásrul. Ide ül­tette , megéledt, erős fa. De nincs rajta áldás. Csak könyeink. Most lássuk a derültebb oldalát a kertésze­temnek. Látjátok ezt a nagy terepély almafát itt a völgyben, megrakva a leggyönyörűbb gyümölcscsel,­­ hogy csakúgy nevet az emberre! Ennek az ajtóágát boldogult jó anyám hozta gondosan éltévé, a komáro­mi kertjéből. Az ő kedvencz almája volt ez: kerté­szeti neve »reinesse des dames«, mi csak úgy híjuk, hogy az »anyánk almája.« Magam ojtottam be az itt talált vadonétba ezt az ágacskát; már a harmadik évében megvallotta a termését és azóta minden évben terem: nem tart soha pihenő évet, mint más gyümölcsfa, s némely évben ötszázat is ad, abból a fölséges gyümölcsből, a mi tavaszig eláll s ha egyet a szobába tesznek, beillatozza azt, mint a virág. S a­hány fát ennek az ágaival nemesítettünk magam, és rokonaim, azok mind azt hirdetik, hogy az »anyai áldó kéz« van fölötte. Most mutatok nektek valami mást. Itt van egy szép nagy cseresnyefa, a legjobb fekete ropogós »ökörszem«. Ennek a két ágát ketten ojtottuk el, régi módi »hasításba« a Károly bátyám­mal. Azt mindenki tudja, hogy van nekem egy test­vérbátyám, a­ki minden tekintetben különb ember, mint én. Olyan nagyon is szeretjük egymást, a­hogy csak testvérek valaha tehették. Az egy törzsbe ejtott két ág mindegyike megeredt, s tövér hajtásokat ereszt­ve indult neki egymással versenyezni a lövésben. És azután, a­hol csak ennek a két törzsnek a dereka, vagy az ágai egymáshoz hozzá értek, azok ott úgy összeforrtak, hogy valósággal egy törzset képeznek, a­nélkül, hogy emberi kéz segített volna nekik benne. Hanem azután, a­mit mint valóságos tüneményt legvégül hagytam, az a májusfa, itt a dolgozó szobám ablakai előtt. Ennek az ágacskáját ezelőtt mintegy harminc­ évvel törte le a feleségem, idősb Emich Gusztáv jó barátom és kiadóm svábhegyi kert­jének egy fájáról. Azt a kis letört ágat cserépbe el­ültető. Kezeinek ápolása mellett gyökeret vert a kis galy, (nyár derekán). Aztán más tavaszszal ide ül­tette azt, az ablakom előtti virágágyba. Az ott felnőtt szép nagy sudár fának s minden évben meghozta azo­kat a gyöngyvirág alaku, kedves illatú fürtjeit­, (első fa virágai a tavasznak). Úgy hittük »az én fám«. Ezelőtt tizenkilencz esztendővel, májusban nagy, ne­héz betegség döntött ágyba. Minden orvos lemon- Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Budapest, január 12. E lapok fú­lió 11-iki számában Berze­­v­i­c­z­y Albert válaszol T­i­b­á­d Antalnak a közigazgatási gyakorlati vizsga tervezetére vonatkozó expectoratióira, nehogy a közvé­lemény teljesen téves praemisiákra alapítsa következtetéseit. A tényleges helyreigazítás azonban csak annyiban áll, hogy a­ki a köz­­igazgatás valamennyi ágára kíván képesít­­tetni, nem tartozand sorban, egyenként az egyes speciális vizsgákat kiállani, hanem an­nak úgy kell elkészülve lennie, miszerint az egyes szakvizsgák bármelyikének tárgysorá­ból hozzá intézett kérdésekre felelni s a neki kitűzött írásbeli feladványokat megoldani képes legyen. Elismerem, hogy ebben van némi eltérés, de a különbség csakis egy fic­­tióban áll, mihelyt az összes speciális vizs­gák — tehát hat ressortvizsgának összes tár­gyai képezik azon vizsgának tárgyát, mely a közigazgatás valamennyi ágára nyújthat ké­pesítést. Talán nem lesz fölösleges, ha a megin­dult discussió folytán a törvényhozás inten­­ziójáról magam is elmondom nézeteimet, mint a ki az 1883. I. t. sz. szóban forgó rendelke­zésének bűnszerzőségét magamra vállalom. Előre kell bocsátanom ennélfogva azon megjegyzést, hogy a törvényhozás az 1883 : I. t. sz. alkotásánál, az annak 3-ik §-ban em­lített államtudományi államvizsgát egysze­rűen csak iskolai bizonyítványnak tekinté, mely a köztisztviselők minősítésére egye­düli alapul már azért sem szolgálhat, mert ezen — helytelenül úgynevezett — állam­vizsgáknál az állam még csak egy biztos által sincsen képviselve. Ezen vizsgálati bizott­ságoknak ugyanis még a kültagjai is tudvale­vőleg az illető tanári testületek ajánlatára neveztetnek ki s így ezen szervezet folytán részint a pécsi püspök, az egri érsek és a kü­lönböző felekezeti collegiumok által alkalma­zott tanárok kezébe lenne fektetve a tisztvi­selők minősítése. A törvényhozás mindazon­által nem akarván a fennálló tanulmányi és vizsgarendszert megbolygatni, — belenyu­godott abba, hogy a vizsgálati rendszer iránt minél előbb külön törvény fog intézkedni (3. §.) és kiegészítő rendelkezésül a bizottsági jelentés szavai szerint »az önálló vagy is in­téző hatalmi körrel felruházott főbb hivata­lok betöltésére« egy külön közigazgatási gyakorlati vizsga letételét rendelte el. Ezen itt feltüntetett kapcsolatból kitű­nik, hogy a törvényhozás ezen gyakorlati közigazgatási vizsgának sokkal nagyobb fon­tosságot tulajdonított, mint a fentebb említett, helytelenül úgynevezett államvizsgának s hogy voltaképen ezen közigazgatási gyakor­lati vizsga képezendi a minősítés alapjául szolgáló államvizsgát, és úgy, mint a gyakor­lati bírói vizsga szolgál minősítésül, nem pe­dig az úgynevezett jogtudományi állam­vizsga. Teljesen osztozom ezért Tibád Antal azon nézetében, hogy a gyakorlati közigaz­gatási vizsgának elaprózása hatféle ressort­­vizsgára, a törvényhozás intentiójának meg­­másítása. — A tervezett ressortvizsgák czélja lehet meggyőződést szerezni a felől, hogy be­válik-e valaki routinirozott bureaucratának; — míg ellenben a törvényhozás intenziója sze­rinti vizsga czéljának kellene lenni, a felől meggyőződést szerezni, hogy lesz-e az illető a már önálló hatáskörrel felruházott főbb hiva­tali állásra megkivántató azon széles ismeret­körrel s ennek megfelelő látkörrel, értelemmel és gyakorlattal annyira, hogy az intézendő hatalmi kört — imperiumot — megnyugvás­sal lehet kezébe venni. Egy szóval a közigaz­gatási gyakorlati vizsgának czélja ugyanaz, mely megfelel a bírói gyakorlati vizsga czél­jának. Igaz ugyan, hogy az 1883 . I. t. ez. 24-ik §-ának második bekezdésében foglalt rendel­kezés némileg komplicálja a közigazgatási gyakorlati vizsga szervezetét. A törvényhozás ugyanis azon meggyőződés által volt vezé­reltetve, hogy a bírói hatalom gyakorlása magában véve sokkal korlátoltabb,mint az oly­annyira elágazó közigazgatásnak ténykedési köre — s ezért vette fel a 24. §-ban foglalt azon rendelkezést, mely szerint ne csupán oly egysé­ges vizsga szerveztessék,mint a gyakorlati bírói vizsga, hanem nyújtassék mód a közigazgatás egyik vagy másik ágazatára külön ké­pesítést szerezhetni. Kétségtelen, hogy ezen rendelkezés szükségessé teszi a vizsgálati tár­gyak megfelelő csoportosítását; de hogy ily czélravezető berendezés helyett a 24-ik §. ren­delkezése oda magyaráztassék, hogy az egy­séges vizsgának majdnem teljes lehetetlens­ tése mellett, aprólékos ressortvizsgák szervez­­tessenek, melyek az egyes szakminisztériumok ügy­beosztása szerint válaszfalakat emelnének, — ez nemcsak hogy ellenkezik nézetem szerint a törvényhozás intenziójával, hanem felette veszélyeztetné közigazgatásunknak különben sem nagyon összhangzó működését. Eltekintve attól, hogy nem is igen tudom megérteni, miként imputálható a törvényho­zás intenziójaként azon nonsens, hogy a hon­védelemügyi központi szolgálat, a föld­művelés-, ipar- és kereskedelemügyi köz­ponti szolgálat és a vallás- és közoktatás­­ügyi központi szolgálatra Kolozsvárit is vizsgáló bizottság felállítását rendelje; inkább azt kell hinnem ennélfogva, hogy az összmi­­nisztériumok kiküldöttjeiből alakult 1. szak­­tanácskormány, a­mely túllőtt a czélon és nem a törvényhozás, melynek intenzióját ta­lán sikerült megérthetően kifejtenem. Valóban a központi szolgálatra fektetett vizsgálati rendszer tervezete azon benyomást teszi reám, mintha csak a minisztériumok ké­peznék az egész ország egyedüli közigazga­tási hatóságát.­­ Nem akarok azonban keserűségre okot szolgáltatni azzal, hogy ezen felfogást a miniszteriális bureauxk sa­játjaként tekintve, élczelődés tárgyává te­gyem. Teljes tárgyilagossággal kívánom tehát megjegyezni, hogy a törvényható­sági administratív és a központi szolgálat ha­tásköre között csak a fórum, vagy­is a fo­kozat tekintetében ismerek különbséget. Jól tudom, hogy van a központi szolgálatnak a közigazgatási jog ügykörét meghaladó in­téző politikai hatásköre, de ép ez az, a­mely nem képezendi a közigazgatási gyakor­lati vizsga tárgyát, melynek pl. csak a pénz­ügyi administratio s nem a pénzügyi poli­tika, csak a közoktatás administratiója s nem a tanrendszerek politikája stb. képezendi tár­gyát. Én ugyan magam részéről hajlandó lennék a vizsga tárgyát arra is kiterjeszteni, a­mint hogy a poroszországi úgynevezett »grosse Staatsprüfung« arra is kiterjed, de én szigorúan ragaszkodom a magyar tör­vényhozás intenziójához, mely csak gyakor­lati közigazgatási vizsga letételét rendeli. E tekintetben pedig nem tartom ugyan köny­­nyű feladatnak, de lehetetlenségnek sem tar­tom a vizsgálati tárgyakat a közigazgatás egyik vagy másik ágazatára nézve, intézke­dési ügykörének megfelelően csoportosítani, de ezen csoportosításra szerintem legkevésbbé alkalmas az egyes szakminisztériumok ügy­beosztása , mert a közigazgatás összes ágaza­tai összefolynak az alsóbb hatóságok intéz­kedési ügykörében. Eddig még senki sem jutott azon ötletre, hogy a kir. Curia négy szaktanácsa szerint osz­tassák be a gyakorlati birói vizsga négy speciá­lis vizsgára. De fentebb már említem mi­re-

Next