Nemzet, 1887. január (6. évfolyam, 1559-1588. szám)
1887-01-13 / 1570. szám
-----—^asÄÜiezTSeSe: - — Verencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet« A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. Reggeli kiadás: 1570. (12.) szám. Budapest, 1887. Csütörtök, január 13 1.adó-hivaali : Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, földssiai Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .....................................2 frt 5 hónapra ..„.***. g » 6 hónapra I. _ 12» Az esti kiadás postai különküldéséért felüdlfizetés havonként 35 kr., negyedévenként I » __ Egyes szám 5 kr. VI. évi folyam. Budapest, január 12. Bismarck nagy beszéde sok gondolkozni valót hagy fenn, de csak egy tekintetben vet teljes világot a német birodalmi politikára és ez az, hogy Németország a békét határozottan fenn akarja tartani. Ennek a czélnak alárendeli a nemzetközi érdekeket és viszonyokat is, ebből a czélból fáradságos és hálátlan közvetítői szerepre vállalkozik monarchiánk és Oroszország között, ennek a czélnak kész Bulgáriát teljesen feláldozni és Oroszország karjaiba dobni, ennek a czélnak érdekében — állítja Bismarck — követeli sürgősen a német hadsereg létszámának tetemes és nagy költséggel járó emelését, idő előtt és hét évre változatlanul kívánván a német birodalmi gyűléstől annak megszavazását. Ezen alapgondolat mellett természetesen eltörpül Bismarck előtt minden; kicsinyli a keleti érdekeket, nem fél a slavismus terjedésétől. Megvetéssel beszél a német ellenzékről és a birodalmi gyűlés bizottsági tárgyalásait, az ő fáradságára nem érdemes időveszteségnek tekinti. Ebben nyilvánul vas akarata, mely mindig egy nagy gondolatnak kizárólagos szolgálatában áll és ennek feláldozni mindent kész; legkönynyebben természetesen az alkotmányos tekinteteket és formákat, melyeket különben sem tartott tiszteletben soha. Természetes, hogy örülünk annak, hogy Bismarck egész erejével és hatalmával a béke fentartását kívánja, és ha talán indokaira nézve egyoldalú, formájára nézve erőszakos, szellemére nézve anti-parlamentáris is nyilatkozata ; ezek inkább a német critica és általános észrevételek körébe tartoznak, nekünk csak eredetiségük és érdekességük által imponálnak. Csak az indokok közt van egy, a mi actuálisabb érdekű, és ez az, hogy Bismarck azért sürgeti a rendkívüli katonai intézkedést, mert Németország határait félti,éspedig nem Oroszországtól, hanem Francziaországtól, bár kijelenti, hogy most ezzel az országgal is békés, sőt ,jó viszonyban áll; de fél, hogy egy kormányváltozás vagy egy külső actiónak biztonsági szelentyűképen való, váratlan alkalmazása, könnyen meghozhatja a veszélyt Németországra, a francziák részéről. Ez azt teszi, hogy Oroszországban anynyira bízik Németország, hogy ettől támadást még általános bonyodalom közepette sem vár; tehát vagy biztosítékot nyert e tekintetben Bismarck, vagy a helyzetből következteti azt. És — ezt tárgyilagosan jegyezzük meg — úgy látszik, hogy ő a monarchiánkkal való szövetséget bensőnek, fontosnak, mind a két fél érdekeire nézve előnyösnek tekinti ugyan, de annak alapját, a létérdekeket úgy magyarázza, hogy mit neki Hekuba, Bulgária, és talán minden keleti változás és orosz terjeszkedés, a Keleten! Pedig itt mindenütt van érintve, nemcsak monarchiánk, hanem Európa és a sláv tartományokkal szintén bíró Németország érdeke is. Mert ha a moscovitismus terjed, sőt már most is valahányszor egészen szabadon és egészen őszintén nyilatkozhatik, csaknem oly gyűlöletet hirdet Németország, mint monarchiánk ellen, és ez bizonyára nem alaptalan érzelem és nem czéltalan szenvedély, hanem annak czélja, tárgya van, habár — elsősorban — nem is hódításban, de propagandában és nemzetiségi küzdelemben. Pedig ezen a téren — a poseni dolgok bizonyítják — Németország nagyon érzékeny, és másfelől, az orosz hatalmi sphaeráknak kiterjesztése, habár olyan téren is, mely Németországgal nem határos és ha mindjárt hódítás nélkül is, lehetetlen, hogy ne csökkentse mindenik hatalomnak és így Németországnak is, befolyását az európai érdekekre, eleinte keleten, de később nyugaton is. Ezek olyan reális szempontok, melyek még Bismarck sajátos felfogásához is illenek és távol állanak, a népek szabadságával és nemzetiségi önállásával összefüggő, ideálisabb eszméktől, melyekben szintén erő és tényező van ugyan, de ezek a Balkánon még oly fejletlenek és jelentéktelenek, hogy egyátalában nem csodálkozunk azon, ha Bismarck kicsinyléssel néz le reájuk. Hisz lábbal tapos ő közelebb álló, fontos dolgokat is, melyek az alkotmányosság és szabadság világába tartoznak. De elismerjük, hogy fennidézett kemény kifejezését oda módosítja Bismarck, hogy az közönyös neki, hogy ki legyen fejedelem Bulgáriában és ebben bizonyos mértékig egyetértünk vele. Mert az kétségtelen, hogy Európa bizonytalanságban sokáig nem lehet, sem egy nagy világháborúba nem elegyedhetik, csak azért, mert a bolgároknak, illetőleg a bolgár régenseknek ez vagy amaz a jelölt nem tetszik. De vannak jelöltek, kik ellen nemcsak azt a kifogást lehet emelni, hogy a bolgároknak nem tetszenek, hanem azt is, hogy származásuknál, összeköttetéseiknél, utasításaiknál és kíséretüknél, környezetüknél fogva, aggodalmakat, sőt veszélyeket kelthetnek fel nemcsak Bulgáriára, de monarchiánkra, sőt az európai békére nézve is. Az ilyen jelöltek és csakis az ilyen jelöltek ellen van monarchiánk, és azt hisszük, hogy sem önmaga, sem az európai érdekek ellen nem vétene Németország, ha szintén ezt az álláspontot foglalná el. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy így áll a dolog és ezt az álláspontot képviseli Bismarck abban a közvetítésben, melyről mint monarchiánk és Oroszország közötti szerepéről, beszédében megemlékezett. És ha ezt ezen értelemben veszi és valósítja is, akkor a Bulgáriára alkalmazott felkiáltása csak egy fékező szelentyű Oroszországnak csillapítására bolgárokkal szemben , azonban, ha ezen is alul maradna Németország érdekeltsége és pressiója (Oroszországra) a bolgár kérdés megoldásában, akkor félünk, hogy vagy az európai érdekek vagy a béke nem lesznek megóva. Noha elismerjük, hogy Bismarck hatalmas beszéde erre látszik irányzottnak. A franczia viszonyokra áttérve kemény vádat, de egyúttal üdvös tanácsot mond ki Bismarck, midőn azt állítja, hogy Németországot és — közvetve — a világ békéjét csak a francziák veszélyeztetik, ezzel együtt reájuk hárítván a felelősséget, a fegyverkezésnek mindig általánosabb és mindig terhesebb méreteiért egész Európa részéről. Sőt nagyon jellemzően, épen belzavaróikkal és gyakori kormányváltozásaikkal hozza a veszélynek ezt az eshetőségét összeköttetésbe, épen mint ahogy a moskovita expeditiók is belzavarok elhárítására látszanak kitalálva és alkalmazva. Ez azért fontos, mert részben is * igaz, részben valószínű. És a francziák, ha elfogulatlanul vizsgálják úgy Bismarck beszédének ezen passusát, mint saját bajaikat, abból nem haragot, de tanulságot fognak meríteni, hogy kerüljék a belzavarokat és gyakori válságokat, mert ezáltal több bizalmat keltenek kifelé is maguk iránt, és kevesebb gyanút szolgáltatnak a béke barátainak, kevesebb alapot Bismarck támadásainak. Ez egyik legtanulságosabb része Bismarck beszédének. Hogy általában véve a békének megtette-e azt a szolgálatot, melyet hirdet és a katonai javaslatnak azt, melyet akart, azt csak később tudjuk meg. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 12. Utazás egy sirdomb körül. Jókai Mórtól. IV. (Folytatás.) Ki innen a szabadba ! Mintha nem tudnának azok oda ib után nam jönni! Azt hiszitek tán, hogy csak a képek tudnak beszélni, a zöld fák nem ? Oh milyen nagyon szerettük mi a fákat! A mi fáinkat! A miket magunk öltettünk. Mikor megvettük azt a svábhegyi telket, három magyar holdnyi területen nem volt más, mint földi bodza, átgázolhatlan bozót, tüskés cziher , jó tanyája a rókának és a sündisznónak. Az első évben magunk ültettük el a gyümölcsmagot s mikor azokból csemete lett, én magam ojtottam be valamennyit nemes gyümölcsbe. A feleségem annyira kényeztette őket, hogy még csak nyesni sem engedte: titokban tudtam csak lefürészelni róluk az akadékos ágat; ő azt hitte, hogy ez azoknak fáj. — Azonkívül is számos emlék van kötve e kerthez. A fáink között vannak jó ismerősök, jó barátok, rokonok ajándékai. Valóságos emlékalbum. Hányszor leveleztem én azt végig! (Nem azért dicsérem ám a kertemet, mintha el akarnám adni, hisz ez a kis darab föld az, amelyért szeretem ezt az egész planétát.) A múlt évben igen jó szüretünk volt: pompás borom lett és sok. (Ezt sem azért mondom, mintha vásárt akarnék vele csapni, nem. Magam iszom meg a jó barátaimmal, ezután arra adom a fejem: »Igyunk nagy úr! Nem boldog a magyar!« — Ez ugyan nem igaz, mert a magyar relatíve más földlakóhoz mérten elég boldog, hanem azért igyunk: ez már igaz !) Egy fal melletti szőlőlugosom maga kiadott egy akó bort S a sok szagos szőlőstőke között, melyek aranyzöld, sárga, rózsaszín, bakacsin, kökény kék fürteikkel mosolyogtak felém; ott gyászolt egy lombos tőke, a melyen de csak egy bong sem volt. Mindenkinek feltűnik az, s mindenki megkérdi az okát? — Nem terem az soha! — Tizenhat esztendeje ott van már és soha egy szemet nem hozott. — Pedig a fajtája egyike a legbővebben termőknek; fekete izabella-szagos. Ezt én egy szomszédomtól vettem jó pénzen, akit az igazi nevéről nem ismer senki: a szakálla színéért úgy hittük, hogy »Der Rothe Andrézel«. Hires szőlős gazda volt, a legszebb asztali fajokat ő honositá meg a svábhegyen. Maga hozta oda a szép egészséges tőkét és elültette oda a többiek sorába. Azon a télen összeveszett a fiaival, elbusulta magát, kiment a szőlője gunyhójába s ott a vadászfegyverével agyonlőtte magát. És az a szőlőtő soha egy fürtöt nem terem, nem is virágzik azóta, pedig gazdagon hajt, gyönyörű nagy, sötétzöld szívalakú levelei vannak. Megpróbáltam én azzal már minden kertésztempót, viszszametszettem, karikára hajtottam, meggyűrűztem, mind nem használt, kárba veszett nála a guano, a pondrette és Hooibreak. Menjünk odább. Itt van egy sor kajszi baraczkfa a völgyben, valamennyi mind lefelé konyult ágakkal, csak egy emeli ki magasan a sudarát közülök, mintha jegenyének készülne. Azok a lehajlók egy volt képviselőtársam (most curiai biró) emlékei, rendkívül jó termők, hajlott ágaikat az arany gyümölcs terhe szoktatta lefelé terebélyedésre. — Ezt az egyet pedig a hajdani ügyvédi princzipálisomtól kaptam. W..y Sándortól, a ki szenvedélyes kertész volt. Két hires ügyvéd tartott egy irodát Pesten. M . .. r József és W . . y Sándor, ezeknél practisáltam én, mint juratus. A szabadságharcz alatt M. r Józsefet nevezte ki a magyar kormány a »vértörvényszék« elnökévé. Jobbat nem is tehetett volna oda, mert az a humánus derék ember mindenkinek megmente az életét, aki a kezébe került. Hanem azért mégis főbe lőtte magát Világoson, ami bizonyos augusztus 13-án 1849-ben. W . . y Sándor, kitűnő műveltségű férfi, akit mindenki szeretett, a ki csak közelebb ismerte, életvidám kedély, egészséges organismus, gazdag és nőtelen, — egy délután ószőnynél — a Bregesiumi romok között régiségeket keresve eltűnt, — a Dunába ölte magát. Senki sem tudja miért ? — Hanem az ő emlékfáján soha egy szem gyümölcs meg nem érik. Menjünk tovább. Sokan fognak még emlékezni arra a joviális alakra, akik a múlt évtizedekben Balaton-Füreden megfordultak, akik egy csokoládészint kabátban, mely a hátán kezdett már megfakulni, végig járt a sétányon, s mindenkinek tudott valami kedveset mondani, a jó »Pius«-ra. Valamikor Komáromi Benczés tanár volt, gyerekkoromtól ismertem, később tihanyi administrátor. Tőle kaptam ajándékba két fát, mikor ott jártam egyszer, egy füredi spanyolmeggyet és egy »Veszerle«-baraczkot. Mind a kettő speczialitása Fürednek, korán és sokat termő. Mire a fák megnőttek, az én öreg barátom azt tette, hogy egy este, vidám tarokkozás után, mérget vett be: reggelre halva találták az ágyában. •— Rettentő eset volt. — Ha már a pap is elveszti a hitet! — Hanem az én fáim, a miket tőle kaptam emlékül, soha sem termettek egy szem gyümölcsöt sem. Lettek azokból olyan óriások, a minőket fajtájuk fel nem mutat: a spanyol megy túlnőtt a szomszéd cseresznyefákon s emberderéknyi vastag lett; az őszi baraczfa két öles, s derékben vetekedik a mandulafával amazt kiölte az 1876-iki jegesár, mely völgyemet betöltő lemez a dombon még most is diszlik, virágzik ezerével; tavaszszal tele van gyümölcscsel, hanem abból egyetlen egy mutatónak való példány nem marad meg a fán; fonnyadtan letépi, lerázza valami láthatatlan kéz: évről-évre. Jöjünk odább. Itt áll egymás sorjában négy terepély diófa. Olyan magasak már, hogy a sárgarigó fészket rak az ágaik közé, s onnan csúfolódik le rám, hogy »te fiú.« Mind a négyet a feleségemnek egy kedves művésznő barátnéja bizta ránk emlék gyanánt. Négy gyermeke volt, három fiú, egy leány; a négy diót négy cserépbe ültette el, mindegyiknek egy egy gyermeke nevét adva. Mikor aztán a csemetéknek szűk lett a cserép, oda hozta hozzánk, hogy ültessük ki a szabadba, elmondva a velük járó titkot: úgy viseljük gondját. — Jól is ápoltuk, a fák mind megnőttek. Van annak már húsz esztendeje. — Hanem egy közülök nem terem soha. A három fiúnak a fája őszszel osztja a termést: a leányé hallgat. Szegény kis Mariska! Mi történt vele ? A mi annyiszor történik. A leány szive sebet kap s aztán azzal gyógyítja meg, hogy kiszakítja.« Most menjünk át a másik oldalra. Ott is áll egy fa, mely örökké meddő. Ezt már változatosság kedvéért egy fiúgyilkos apa ültette ide. Derék jó becsületes család volt. Ott laktak a Makkos Mária völgyében. A leggazdagabb sváb parasztok. Férfia, nője, örege, apraja mind olyan szép alak, szorgalmatos nép. A legnagyobb fiút, a kedvenczet úgy szerették valamennyien. Felnőtt korában valódi óriás volt. Még a katona szolgálatából is megváltotta az apja, (abban az időben, amikor azt a kiváltságot egy ezer forintért osztogatták.) Kár volt azt tennie. — Egy reggel az ősz öreg Hof sírva jött fel hozzám, azzal a szóval: »én vagyok az a szerencsétlen apa, aki megölte a fiát.« — Kénytelen volt őt megölni, saját kezeivel! Azt a délczeg, berkulesi alakot. Annyira igaza volt az apának, hogy én ösztönözve éreztem magamat, közbejárni mellette. Kegyelmet kapott — szegény. — Számoljon Istennel és a saját szivével. — Hálából egy nagy gyümölcsfát hozott a kertembe. — maga hozta a vállán, gyalog, két óra járásrul. Ide ültette , megéledt, erős fa. De nincs rajta áldás. Csak könyeink. Most lássuk a derültebb oldalát a kertészetemnek. Látjátok ezt a nagy terepély almafát itt a völgyben, megrakva a leggyönyörűbb gyümölcscsel, hogy csakúgy nevet az emberre! Ennek az ajtóágát boldogult jó anyám hozta gondosan éltévé, a komáromi kertjéből. Az ő kedvencz almája volt ez: kertészeti neve »reinesse des dames«, mi csak úgy híjuk, hogy az »anyánk almája.« Magam ojtottam be az itt talált vadonétba ezt az ágacskát; már a harmadik évében megvallotta a termését és azóta minden évben terem: nem tart soha pihenő évet, mint más gyümölcsfa, s némely évben ötszázat is ad, abból a fölséges gyümölcsből, a mi tavaszig eláll s ha egyet a szobába tesznek, beillatozza azt, mint a virág. S ahány fát ennek az ágaival nemesítettünk magam, és rokonaim, azok mind azt hirdetik, hogy az »anyai áldó kéz« van fölötte. Most mutatok nektek valami mást. Itt van egy szép nagy cseresnyefa, a legjobb fekete ropogós »ökörszem«. Ennek a két ágát ketten ojtottuk el, régi módi »hasításba« a Károly bátyámmal. Azt mindenki tudja, hogy van nekem egy testvérbátyám, aki minden tekintetben különb ember, mint én. Olyan nagyon is szeretjük egymást, ahogy csak testvérek valaha tehették. Az egy törzsbe ejtott két ág mindegyike megeredt, s tövér hajtásokat eresztve indult neki egymással versenyezni a lövésben. És azután, ahol csak ennek a két törzsnek a dereka, vagy az ágai egymáshoz hozzá értek, azok ott úgy összeforrtak, hogy valósággal egy törzset képeznek, anélkül, hogy emberi kéz segített volna nekik benne. Hanem azután, amit mint valóságos tüneményt legvégül hagytam, az a májusfa, itt a dolgozó szobám ablakai előtt. Ennek az ágacskáját ezelőtt mintegy harminc évvel törte le a feleségem, idősb Emich Gusztáv jó barátom és kiadóm svábhegyi kertjének egy fájáról. Azt a kis letört ágat cserépbe elültető. Kezeinek ápolása mellett gyökeret vert a kis galy, (nyár derekán). Aztán más tavaszszal ide ültette azt, az ablakom előtti virágágyba. Az ott felnőtt szép nagy sudár fának s minden évben meghozta azokat a gyöngyvirág alaku, kedves illatú fürtjeit, (első fa virágai a tavasznak). Úgy hittük »az én fám«. Ezelőtt tizenkilencz esztendővel, májusban nagy, nehéz betegség döntött ágyba. Minden orvos lemon- Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Budapest, január 12. E lapok fúlió 11-iki számában Berzeviczy Albert válaszol Tibád Antalnak a közigazgatási gyakorlati vizsga tervezetére vonatkozó expectoratióira, nehogy a közvélemény teljesen téves praemisiákra alapítsa következtetéseit. A tényleges helyreigazítás azonban csak annyiban áll, hogy aki a közigazgatás valamennyi ágára kíván képesíttetni, nem tartozand sorban, egyenként az egyes speciális vizsgákat kiállani, hanem annak úgy kell elkészülve lennie, miszerint az egyes szakvizsgák bármelyikének tárgysorából hozzá intézett kérdésekre felelni s a neki kitűzött írásbeli feladványokat megoldani képes legyen. Elismerem, hogy ebben van némi eltérés, de a különbség csakis egy fictióban áll, mihelyt az összes speciális vizsgák — tehát hat ressortvizsgának összes tárgyai képezik azon vizsgának tárgyát, mely a közigazgatás valamennyi ágára nyújthat képesítést. Talán nem lesz fölösleges, ha a megindult discussió folytán a törvényhozás intenziójáról magam is elmondom nézeteimet, mint a ki az 1883. I. t. sz. szóban forgó rendelkezésének bűnszerzőségét magamra vállalom. Előre kell bocsátanom ennélfogva azon megjegyzést, hogy a törvényhozás az 1883 : I. t. sz. alkotásánál, az annak 3-ik §-ban említett államtudományi államvizsgát egyszerűen csak iskolai bizonyítványnak tekinté, mely a köztisztviselők minősítésére egyedüli alapul már azért sem szolgálhat, mert ezen — helytelenül úgynevezett — államvizsgáknál az állam még csak egy biztos által sincsen képviselve. Ezen vizsgálati bizottságoknak ugyanis még a kültagjai is tudvalevőleg az illető tanári testületek ajánlatára neveztetnek ki s így ezen szervezet folytán részint a pécsi püspök, az egri érsek és a különböző felekezeti collegiumok által alkalmazott tanárok kezébe lenne fektetve a tisztviselők minősítése. A törvényhozás mindazonáltal nem akarván a fennálló tanulmányi és vizsgarendszert megbolygatni, — belenyugodott abba, hogy a vizsgálati rendszer iránt minél előbb külön törvény fog intézkedni (3. §.) és kiegészítő rendelkezésül a bizottsági jelentés szavai szerint »az önálló vagy is intéző hatalmi körrel felruházott főbb hivatalok betöltésére« egy külön közigazgatási gyakorlati vizsga letételét rendelte el. Ezen itt feltüntetett kapcsolatból kitűnik, hogy a törvényhozás ezen gyakorlati közigazgatási vizsgának sokkal nagyobb fontosságot tulajdonított, mint a fentebb említett, helytelenül úgynevezett államvizsgának s hogy voltaképen ezen közigazgatási gyakorlati vizsga képezendi a minősítés alapjául szolgáló államvizsgát, és úgy, mint a gyakorlati bírói vizsga szolgál minősítésül, nem pedig az úgynevezett jogtudományi államvizsga. Teljesen osztozom ezért Tibád Antal azon nézetében, hogy a gyakorlati közigazgatási vizsgának elaprózása hatféle ressortvizsgára, a törvényhozás intentiójának megmásítása. — A tervezett ressortvizsgák czélja lehet meggyőződést szerezni a felől, hogy beválik-e valaki routinirozott bureaucratának; — míg ellenben a törvényhozás intenziója szerinti vizsga czéljának kellene lenni, a felől meggyőződést szerezni, hogy lesz-e az illető a már önálló hatáskörrel felruházott főbb hivatali állásra megkivántató azon széles ismeretkörrel s ennek megfelelő látkörrel, értelemmel és gyakorlattal annyira, hogy az intézendő hatalmi kört — imperiumot — megnyugvással lehet kezébe venni. Egy szóval a közigazgatási gyakorlati vizsgának czélja ugyanaz, mely megfelel a bírói gyakorlati vizsga czéljának. Igaz ugyan, hogy az 1883 . I. t. ez. 24-ik §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezés némileg komplicálja a közigazgatási gyakorlati vizsga szervezetét. A törvényhozás ugyanis azon meggyőződés által volt vezéreltetve, hogy a bírói hatalom gyakorlása magában véve sokkal korlátoltabb,mint az olyannyira elágazó közigazgatásnak ténykedési köre — s ezért vette fel a 24. §-ban foglalt azon rendelkezést, mely szerint ne csupán oly egységes vizsga szerveztessék,mint a gyakorlati bírói vizsga, hanem nyújtassék mód a közigazgatás egyik vagy másik ágazatára külön képesítést szerezhetni. Kétségtelen, hogy ezen rendelkezés szükségessé teszi a vizsgálati tárgyak megfelelő csoportosítását; de hogy ily czélravezető berendezés helyett a 24-ik §. rendelkezése oda magyaráztassék, hogy az egységes vizsgának majdnem teljes lehetetlens tése mellett, aprólékos ressortvizsgák szerveztessenek, melyek az egyes szakminisztériumok ügybeosztása szerint válaszfalakat emelnének, — ez nemcsak hogy ellenkezik nézetem szerint a törvényhozás intenziójával, hanem felette veszélyeztetné közigazgatásunknak különben sem nagyon összhangzó működését. Eltekintve attól, hogy nem is igen tudom megérteni, miként imputálható a törvényhozás intenziójaként azon nonsens, hogy a honvédelemügyi központi szolgálat, a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi központi szolgálat és a vallás- és közoktatásügyi központi szolgálatra Kolozsvárit is vizsgáló bizottság felállítását rendelje; inkább azt kell hinnem ennélfogva, hogy az összminisztériumok kiküldöttjeiből alakult 1. szaktanácskormány, amely túllőtt a czélon és nem a törvényhozás, melynek intenzióját talán sikerült megérthetően kifejtenem. Valóban a központi szolgálatra fektetett vizsgálati rendszer tervezete azon benyomást teszi reám, mintha csak a minisztériumok képeznék az egész ország egyedüli közigazgatási hatóságát. Nem akarok azonban keserűségre okot szolgáltatni azzal, hogy ezen felfogást a miniszteriális bureauxk sajátjaként tekintve, élczelődés tárgyává tegyem. Teljes tárgyilagossággal kívánom tehát megjegyezni, hogy a törvényhatósági administratív és a központi szolgálat hatásköre között csak a fórum, vagyis a fokozat tekintetében ismerek különbséget. Jól tudom, hogy van a központi szolgálatnak a közigazgatási jog ügykörét meghaladó intéző politikai hatásköre, de ép ez az, amely nem képezendi a közigazgatási gyakorlati vizsga tárgyát, melynek pl. csak a pénzügyi administratio s nem a pénzügyi politika, csak a közoktatás administratiója s nem a tanrendszerek politikája stb. képezendi tárgyát. Én ugyan magam részéről hajlandó lennék a vizsga tárgyát arra is kiterjeszteni, amint hogy a poroszországi úgynevezett »grosse Staatsprüfung« arra is kiterjed, de én szigorúan ragaszkodom a magyar törvényhozás intenziójához, mely csak gyakorlati közigazgatási vizsga letételét rendeli. E tekintetben pedig nem tartom ugyan könynyű feladatnak, de lehetetlenségnek sem tartom a vizsgálati tárgyakat a közigazgatás egyik vagy másik ágazatára nézve, intézkedési ügykörének megfelelően csoportosítani, de ezen csoportosításra szerintem legkevésbbé alkalmas az egyes szakminisztériumok ügybeosztása , mert a közigazgatás összes ágazatai összefolynak az alsóbb hatóságok intézkedési ügykörében. Eddig még senki sem jutott azon ötletre, hogy a kir. Curia négy szaktanácsa szerint osztassák be a gyakorlati birói vizsga négy speciális vizsgára. De fentebb már említem mire-