Nemzet, 1887. január (6. évfolyam, 1559-1588. szám)
1887-01-14 / 1571. szám
. ■ SmISÍZTÖsSö Ferencziek tere, Athenaeum-épület, 1. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó-ruvasalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1571. (13.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1887. Péntek Január 14 KuDomfifAL: Fferencziek-tere, Athenaeum-épület, földíjjal. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ............ ................... _ _ _ 2 frt 8 hónapra .....................................6» 6 hónapra .. ____________________... 12 » ■ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 86 kr., negyedévenként 1 a Egyes szám 5 kr. II. évi folyam. Budapest, január 13. Kár lenne, sőt — reméljük — fölösleges dolog is, ha a közönség békés foglalkozásában és üzletében háborús hírek által zavartatni engedné magát. Abból, hogy az állam megteszi a szükséges és előzetes rendszabályokat, még nem következik, hogy a beavatott körök háborútól tartanak, illetőleg azt már küszöbön levőnek hiszik. Mert most a távirat és gőz hozza meg a háborút és így sokkal kevesebb előjele van, mint a régi időben, de egyúttal sokkal több intézkedést kell megtenni, már béke idején, azon eshetőségre, ha még békés viszonyok és kedvező előjelek daczára is a háború véletlenül kitörne. Bizonyítja ezt különben Bismarck beszédének valódi értelme is. Mert Bulgária most a vitás kérdés, de e miatt ő háborút folytatni nem akar és mégis kettőzött erővel készül — hogy egy franczia támadásnak Németország sikerrel ellenállani képes legyen. Pedig maga elismeri, hogy a mostani franczia kormány és a mostani franczia közvélemény háborút nem akar. Bismarck mégis készül. Nem akar támadni, csak védelmezni magát, nem támadja senki és mégis — készül. Ez bizonyítja leginkább, hogy a háborúra készülés még nem jelenti annak közvetlenül küszöbön lételét, annál kevésbé támadó szándékot annak részéről, ki készül. Ebből folyik tehát, hogy sem az orosz közvélemény vagy orosz kormány támadást, sem a magyar vagy osztrák közvélemény közvetlen, kikerülhetetlen háborúra készülést nem láthat azon intézkedésekben, melyeket a kormány nálunk is tesz és amelyeket a napi sajtó, talán több részletezéssel és közvetlenebb jelentőséggel közöl, mint ahogy azt tenni kellene vagy megérdemelné. Bár egészen helyeseljük azt, hogy sem a közvélemény e monarchiában, sem a külföld ne legyen az iránt semmi kétségben, hogy a mi kormányunk sem alszik és hogy monarchiánk védképessége is folytonos és közvetlen fejlesztés és intézkedések tárgyát képezi. Szükséges ez a belső közvéleményre nézve azért, mert így nem aggodalmakat, de nyugalmat szerezhet azon esetre, ha veszély nem következik be és azon esetre is, ha az bekövetkeznék. És ha tudja, hogy megtörténik minden a monarchia biztonságáért, nem szükséges, hogy ezeket az elővigyázati, óv-és védrendszabályokat aggodalommal kísérje és azoknak más czélt tulajdonítson, mint amely czélból léteznek, mert ez tökéletesen békés, védelmi szempontból történik. Természetes tehát, hogy a külső közvélemény és idegen kormányok, nevezetesen maga Oroszország is, nem magyarázhatják másképen ezeket az intézkedéseket, mint hogy erősek akarunk lenni a védelemben, ha — érdekeinkben vagy területünkben — megtámadtatunk. Ennél tovább nem megyünk. Nálunk senki sem táplál olyan őrült gondolatot, hogy monarchiánk hódítási vagy más czélból támadó politikát folytasson, illetőleg kezdjen. Mi tőlünk, bizony tehát senki se féltse sem békéjét, sem hazáját. Hanem, természetesen, ha megtámadtatunk, ismételjük, akár területünkön, akár érdekeinkben, bizony mi egész erővel védelmezzük magunkat és ebből a czélból már jó eleve meg kell, hogy tegyünk mindent, ami, a mai kor követelményei szerint, hadi készültséghez és nemcsak a védképességhez tartozik. Minthogy ennél sem több, sem kevesebb nem történik, önkényt következik, hogy a nyilvánosságra jutott rendszabályokban nem kell sem támadást, sem megtámadtatást látni, tehát a mi békés polgáraink épp oly nyugodtan folytathatják szorgalmas, békés munkásságukat, amily biztosan számíthat békés szándékunkra mindenik jó szomszédunk. Nem szeretnék tehát, ha künn ürügyet látnának ebben a provocatióra, vagy idehaza okot a nyugtalanságra. Mert mind a kettő csakugyan előidézheti a háborút, pedig azt nem akarja nálunk senki mindaddig, míg tisztességgel és érdekeink megóvása mellett kikerülhető. De másfelől azt nem csak nem bánjuk, de szeretjük, ha tudja a külföld, hogy készen akarunk lenni minden eshetőséggel szemben, mert ez talán azon csillapító, józanító, jó hatással lesz a szomszédokban talán létező harczvágyra nézve is, mely szükséges ahoz, hogy szenvedélyből és meggondolatlanul háborút ellenünk se indítsanak, vagy olyan lépéseket ne tegyenek, olyan követelésekkel elő ne álljanak, melyekkel érdekeinket sértik és monarchiánkat provokálják. Hogy mik ezek, azt a bolgár kérdésre nézve is oly világosan megmondta Tisza a magyar országgyűlésen, Kálnoky a két delegációban, hónapokkal ezelőtt, megfontoltan, higgadtan, mindenkitől, még a külföldi közvélemény és kormányok nagy részétől is helyeselve, hogy azokat ismételni is fölösleges, és ha akkor nem tekintette azokat provocativnak még Oroszország sem, miután azok a követelmények azóta sem szaporodtak, azóta sem változtak, igen természetes, hogy a legújabb intézkedések mögött sem rejlik egyéb és több, mi ama követelményekkel ellenkező czélokra vezetne vagy lenne szánva és ha akkor békéseknek ismerte el azokat Európa, elvárhatjuk, hogy igazat ad nekünk, ha azok alapján megállunk, de azok védelmére készen is állunk. Ez tehát nem háború, ez a békés érdekeknek és igy magának a békének biztosítása, legalább a mi részünkről a szándék és czélhez! A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 13. Naplótöredékek. Irta : Bárd Podmaniczfey Frigyes. Első szerelmem.*) Az 1831-iki cholera járvány alkalmával engedélyt nyert atyám az egyetemi igazgatóságtól arra, hogy mi gyermekek délutánonként üdülési hely gyanánt a füvész kertet vehessük igénybe. Az egyetemi füvész kert azon telken létezett, melyen most a vegytani intézet áll, a nemzeti színház mögött. Akkoron az egész telek, melyen most a nemzeti színház bérháza, a nemzeti színház maga és annak melléképületei állanak, herczeg Grassalkovics Antal tulajdonát képezte, melyet a beérkező tisztek s igásfogatok számára, major s házi, illetőleg kézi magtár gyanánt használtak, a herczeg palotája ugyanazon ház lévén, mely a hatvani s gránátos utcza sarkán, jelenleg mint a rendőrség központi épülete most is létezik, de a melynek helyén 1887 tavaszán egy nagyszerű palota fog emelkedni. Azon építészt aki ezen uj palotát épitendi, felszólítottam, hogy a régi Grassalkovich palotának lebontásával megbízott vállalkozótól venné meg a kapuivezetet s azzal együtt az ezen ivezet kariatidjein nyugvó erkélyt is s alkalmazza valamely ezopt styl-ben általa netalán építendő uj házon. E kapuivezet s erkély legszebb, amit e nemben Budapesten bírunk ; épen oly szép, mint a milyen szép és correct volt a maga nemében az egyetem-utczai Szirmay-család házának kapuvezete s erkélye, de amely értékes részlet utóbb, még két emelet építtetvén e házra s az egész olajfestékkel mázoltatván be, akkori tulajdonosa Heckenast Gusztáv által, teljesen elveszett s többé senkinek fel sem tűnik. A Grassalkovich palota lépcsőzete s a termek elosztása hiányos s minden művészi kelléket nélkülöző ; a lépcsőt, előcsarnokot s termek elosztását illetőleg legtökéletesebb most még Budapesten a Podmaniczky-család hajdani seniorális háza a barátokterén, a mely jelenleg az Athenaeum tulajdonát képezi. Ezen egyetemi füvészkert a mostani muzeumköruti lejtméretnél körülbelül 3 öllel feküdt alacsonyabban s mint ilyen mélyen s nyirkosan fekvő telek nem volt talán alkalmas üdülési helyül. De miután más nem volt, be kelle érnünk ezzel is. — A Geramb-féle nőneveldének szinte volt engedélye, a füvészkert látogatására — s ez szolgáltatott nekem alkalmat arra, hogy először életemben — mint 7 éves gyermek, egy velem körülbelül egykorú leánykába, ki a Geramb-féle nevelőintézetben vala elhelyezve, belé szeressek. Már alig vártam délutánonként, hogy a füvészkertbe induljunk, ahol aztán rendes találkozóm volt P . . . y St.........e-vel, aki utóbb, mint rendkívüli szépség sokat beszéltetett magáról. Az első ajándék, mit tőle kaptam, egy ébenfából készült miniature lépték volt, — mintegy omen gyanánt, hogy valamikor sokat leendek elfoglalva hüvelykekkel s ölekkel s mindennemű építkezési ügyekkel. A füvészkertbe meglehetős tágas vasrács ajtón át s körülbelül 10 foknyi mélységű lépcsőn lehaladva jutottunk, a kert közepén elvonuló főútra. — e főút jobboldalán elhelyezett lóczák másodika volt rendes találkozási helyünk; a ki kettőnk közül elsőnek érkezett, ott foglalt helyet s megvárta a másikat. E füvészkerti idill szinte eltűrhetővé, sőt nem egy ízben örvendetessé tette a gyermekre nézve azt, a mi a meglett embereket aggasztó, elszomoritá s kétségbe ejtő. — Hisz a reánk ügyelőknek s talán a Geramb nevelde főnöknőinek is ily esemény teljes s mondhatnám, vészteljes időben, más gondjuk volt, mint ügyelni arra, mit cselekszik vagy mit látszik érezni a reájuk bízott kis világ. Tehettünk amit akartunk, hisz ily viszonyok között csak az egészség legyen meg, ki gondolna a többivel. Első szerelmem tárgyával soha többé nem találkozhattam ; láttam, de csak távolról s hallottam is róla, de mindezt oly viszonyok s körülmények között, melyek a viszontlátás örömeit, aligha el nem keserítették volna. Általában az ezen első cholerajárvány alatt tapasztaltak, mint megannyi kitörölhetetlen emlék vésődtek a gyermek emlékébe s okozták valószínűleg azt, hogy mindaz, amit utóbb az 1849-diki, 1856-ki, 1866-diki és végre az 1873. és 1874-diki hason járványok alatt, részint a táborban és kaszárnyában, s majd ismét falun és a fővárosban tapasztaltam s átéltem, alig gyakorolt reám valami erősebb benyomást. Ez alkalmakkor mindig felmerültek emlékeimben gyermekkoromnak, e járvány egyes borzasztó körülményeivel szoros kapcsolatban álló rémképei, melyek felelevenítése a jelennel szemben inkább csillapító, mintsem izgató hatással volt reám. Zene, színház, művészet. Atyám általában sűrűn közelekedett Drezdával ; nemcsak mert anyám szüleivel és testvéreivel atyafilágosan érintkezett, de mert Carl Maria Weber a »Bűvös vadász« világhírű zeneszerzőjével baráti viszonyban élt, s vele gyakorta levelezett. — E barátságból kifolyólag a Preciosa zenemű szerzése alkalmával, atyám több magyar Bihari-féle nótát küldött Webernek; e nótákat Aszódon Bihari játéka után nővéreim zenetanára kottázta s rendezte be zongorára. Felemlítve Carl Maria Webert és azzal összeköttetésben a »Bűvös vadász« operát, természetszerűleg fel is elevenültek emlékemben gyermekéveim mindazon mozzanatai, melyek az akkor divó szórakoztatási tényezőkkel hoznak kapcsolatba. Akkor Pesten csakis egy színház létezett, az úgynevezett »német színház.« E belsejét illetőleg nagy s szép épület ott állott, ahol most a Haas palota díszeleg, a Gizella téren. Hajdan ezért színháztérnek nevezték. A színház épületeinek földszintjén két bolt volt a többek között, a mely nagy látogatottságnak örvendett s Pest nevezetességei közé való sorozható. Az egyik, a melyre még hosztosan azontúl is irigy szemekkel néztem, a Fuchs elég nagyszerű szivar raktára, egyike az e nembeli legjobb berendezésű s választékú gyári raktáraknak, mert a Fuchs-cég nem csak Havanna- eredetű, de a saját gyárában készült szivarokkal is látta el Pestet és az egész országot. E szivargyáregészen a dohányegyedáruságnak a Bach korszak alatt végbement behozataláig állott fenn, amikor azután beváltatott. ** A másik bolt egy a pozsonyi süteményt utánzó kalácsos boltja volt, az úgynevezett »Beigelbäckerin«. E bolt volt általános találkozási helye a pesti kis és nagy, fél és egész, gyermek és ifjú világnak. Itt voltak találhatók a gyermekek dadáik, a fiatal kisasszonyok nevelőnőik, a serdülő fiatalok nevelőik kíséretében. Itt adtak légyottot egymásnak a szerelmesek, a fiatal nők s udvarlók, e czélra használni szokott minden csak kigondolható találmányu, jellegű s természetű jelek által útba igazítva. Én részemről, mint gyermek, mint tanuló, mint ifjú egyaránt gyakran s a legérdekesebb viszonyok s körülmények között valók bű látogatója e szerény boltnak, s az ott tapasztaltaknak s észlelteknek, igen sok kellemesen töltött órát s érdekes kalandot köszöntem. A színház épületeinek külseje rideg s minden melegség nélküli olasz ezopf stylben volt építve; a főhomlokzatot díszítő szobrok, Thorwaldsen műhelyéből kerültek ki. A színház égése után, a megmentett szobrok hová kerültek, megvallom, nem tudom, hisz az illető, azon kiváló építményre ügyelő közegek azt sem tudták, hogy csakugyan Thorvaldsen volt ama szobrok mestere s igy aligha fordítottak azokra valami különös gondot a falak lerombolása alkalmával. A színház nézőtere feltűnő tágas volt, négy emeletes s a milánói Scala színházra emlékeztetett; de épen e nagyságánál, magasságánál s rendkívüli fogyatékos világításánál fogva — akkoron olaj használtatott csak — mogorva, sötét s minden lakályosságot s kedélyességet nélkülöző benyomást gyakorolt látogatójára. Télen áz isszonyu hideg vert a nézőtér, mert fűtési készülékről szó sem volt. Bundákkal, lábzsákkal s az öregebb urak, kucsmákkal ellátva hallgatták, nézték, de daczára e készüléknek, gyakran mégis dideregték végig az előadásokat. Egy másik igen kellemetlen körülmény tette igen gyakran majdnem kiállhatatlanná az e színházban való tartózkodást, s ez azon isszonyú átható szag, helyesebben mondva bűz volt, melylyel a minden emeleten feles számmal elhelyezett, de kimondatlanul elhanyagolt állapotban sínylődő s rondán tartott árnyékszékek, az egész épületet elárasztották. Közegészségi s közkényelmi intézkedésekről akkor szó sem volt, hisz még most is mi nehéz e tekintetben valamely gyökeresebb újítás létesítése ? — De daczára emez itt felemlített körülményeknek, a színház rendesen jól volt látogatva, amint általán véve a régi Pest közönsége sokkal inkább érdeklődött a művészet, különösen a zeneművészet iránt, mint a mostani, amint ezt a 18-ik század utolsó két évtizedében is létesített igen érdekes, jól szervezett s látogatott opera előadások váltig bizonyítják. Mint gyermek megítélni az operai előadások minőségét nem igen tudtam; csak arra emlékszem, hogy a 3 legelső dalmű, melyeket valaha hallottam, a következők valának: Varázsfuvola, Norma, Ördög Robért. A legjobb külhoni művészek — akikre emlékszem, valának: Schebest kisasszony, mint Nermas Alice; Breiten tenorista, kiváló, mint Robert ; az idevalók közül Minknére emlékszem, mint igen kitűnő drámai énekesnőre , s utóbb tanuló koromban, a most még élő, de elöregedett Stoll-ra, mint kitűnő tenor énekesre. — Leánya jelenleg a m. kir. operaház tagja. Annál jobban emlékezem a drámai művészekre, mert ezen előadások, melyek cselekményét s nyelvezetét jól értettem, rendkívül érdekeltek s mulattattak. Göde kitűnő comicus volt s sokkal több finom humort tudott még szerepeibe önteni, mint közvetlen utódai, akár itt, akár Bécsben. Kitűnő színészek valának: Echten mint polgári, Berg mint társalgási apaszinész, Treumann fiatal szerelmes, Kalis-Padiera és neje, mint szerelmes hős s hősnő. Echten, Berg és Treumann voltak az utolsó német színészek, akiket természetesen, kedélyesen hallottam beszélni. Már Kalis-Padiera és neje, azon német nyelvet kezdettek beszélni, amely most általános s reám nézve a német előadásokat élvezhetetlenné teszi. Az »r« betűnek az a folytonos törtetése és ropogtatása, a szájpadlásnak felfelé való tolása, mi által a szájüreg sokkal nagyobbá válik s a hang nem bírván betölteni ezen erőltetés segélyével megnagyobbított üreget, olyformán ömlik, helyesebben mondva löhetik ki a szájból, mint ha forró kásával volna az tele, mi nem engedi meg a természetes elhelyezését a nyelvnek a szájüregben. Mondom az újabb kor e német színpadi beszédmodora, helyesebben mondva modorossága, megengedem, hogy helyes, sőt megengedem azt is, hogy művészileg szép, de reám nézve szenvedhetetlen és kiállhatatlan. »Mann muss nicht von allen haben« — ezzel vigasztalom magam, mikor meggondolom, hogy reám nézve az újabb kor német drámai művészete el van veszve. Hogy a színpadon divó német nyelvről, nem csak az olyan magam féle magyar barbár ítélt, érezett s érez ilyeténképen, azt legjobban bizonyítja egy Bécsben keltezett tárczaczikk, mely a Pester Lloyd 1886. évi október 31-iki számában a halottak napja alkalmából megjelent s a mely e tárgyról harmincz évvel utóbb mint e naplótöredékek, a többek között a következőképen nyilatkozik. »Valódi csapásnak mondható e fényes földalatti összesre nézve, hogy Laube kedvencze, Wagner József nincsen közöttük. Ő a közel szomszédban, a catholicus temetőben nyugszik, mely körülmény a boldogultra nézve bizonyára kellemetlenné varázsolja e kényszer falusi tartózkodást. Hisz a műsorból kicseppent ezáltal. A Burgszinház belső lényére nézve mennyire jellemző s művészi átalakulásait illetőleg mi nagy fontosságúak az evangélikus temető e sirkantjai. Meggyőznek ezek bennünket arról, hogy a hajdani Burg-szinház, magvas hőseivel, plasticus játékával s a végletekig correct szavallatával, épen oly protestáns volt, mint Luther bibliája, mely megteremtője a német prosának. Az uj Burgszinház naturalismusa, modoros s hiányos beszédmódja inkább catholicus. Ki ne észlelte volna azt, hogy a valódi drámai beszéd, Bécsben úgyszólván feledésbe ment? Itt a hantok alatt nyugosznak a *) B. Podmaniczky Frigyes nagyérdekű naplótöredékei közül eddig a legutolsó részből közöltünk mutatványokat. Most az első részből kezdjük meg néhány fejezet közlését. Ez első rész Grill Károly udvari könyvárus és kiadó bizományában már közelebb megjelenik. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. 914 törvény 3900 rendelet és még valami. A hatvanas években ugyancsak javában divatozott amúgy magyarosan áldani Bachot és Schmerlinget; sok más egyéb között azért is, hogy szekér számra termelték a jogtipró pátensek és ordnungok veszedelmes plántáit, és ime azóta magunk is oda jutottunk, hogy a magyar törvényhozás és kormány húsz évre ("1867—1887.) terjedő működését nem kevesebb, mint 914 törvény és közel 4000 miniszteri rendelet jelzi a magyar törvények és rendeletek tárában. Pedig vannak egyes igen fontos tárgyai a közigazgatásnak, melyek még mindig a jövőtől várják a korviszonyoknak megfelelő gyökeres rendezést, szabályozást; milyenek — hogy néhányat említsek fel a sok közül — az anyakönyvek vezetése, az egyesületi és gyülekezési jog, az építészeti rendészet, az út és közmunkaügy, az italmérési jog, a vásári ügyek, a szegény- és lelenczügy, a mezei rendőrség, az állategészégügy stb. A kép kiegészítése tekintetéből meg kell jegyeznem azt is, hogy az alkotmányos aerának 1867-ben bekövetkezett megnyíltával, a közigazgatási mező némely részeinek gondozása a törvényhatóságok és a községekre bízatván, igen jelentékeny massát képvisel azon particuláris közigazgatási jog is, mely a megyék, városok és községek szabályrendeletalkotási hatóságának köztöni lételét. Ezen túltermeléssel azonban még nincs kimerítve a törvényhozás és az egymást felváltott kormányok által eddig elé követett törvény és szabályalkotási módszerből származó bajok sorozata. Ezek lényegesebbjei közé tartozik mindenekelőtt a törvények és rendeletek halmazában itt-ott észlelhető disharmónia és összefüggéshiány, melyek, mint az ötletszerű eljárások természetes következményei, hovatovább mind sűrűbben kezdenek jelentkezni s a legfelsőbb fokot kétségen kívül a törvényhatósági és kivált a községi szabályrendeleteknek az országos törvények és a miniszteri rendeletekhez való viszonyában érik el. Egy másik, ehhez közelálló kóros jelenséget képez azon körülmény, hogy a törvényjavaslatok szerkezetére nem fordíttatik elég gond a minisztériumokban, s mint a tapasztalás igazolja — a törvényhozási tárgyalások (sem a bizottságiak, sem a plenárisok) nem alkalmasak az eredetileg hibásan conorált szerkezetek czélszerű átalakítására, s ennélfogva — nem is említve azokat a divatos, egy lélekzetvételre el sem mondható törvényczímeket — igen jelentékeny azon törvényczikkelyek száma, melyeknek a szabatosság és a világosság épenséggel nem tartoznak legerősebb oldalaik közé. A törvény- és szabályrendelet alkotás körül észlelhető bajok forogván szóban, nem mellőzhetem hallgatással azon anomáliát sem, hogy a magyar közigazgatás némely fontos ágai, részben legalább, nem ugyan jogászi értelemben elavult, de a gyakorlati élet fejleményei által túlszárnyalt régebbi törvények és kivált a Bach-Schmerling-féle rendszerből visszamaradt szabályok és utasítások szerint kezeltetnek. Ezek közé sorozhatók különösen: a mezei rendőrség, melyre nézve az 1840. IX. tcz.; az állategészségügy, melyre nézve — a keleti marhavész esetét kivéve — az 1859. évi járvány rendszabály; a közmunka, melyre nézve több 1867. előtti rendelet, és a házaló kereskedés, melyre nézve az 1852-iki nyílt parancs képezik ma is a fő censurát. Azt nem is akarom feltűnőleg hangsúlyozni, hogy az erdélyi részekre vonatkozólag még az 1852. év május hó 27-ről kiadott sajtórendtartás némely részei is érvényes beírnak. De mindezeknél fontosabb, mert következményeiben károsabb hatású, azon visszásság, hogy a közigazgatás igen sok tárgya — még olyanok is, melyeket illetőleg ez könynyen kikerülhető lett volna — több különböző törvény és rendelet által lettek szabályozva, s főkép hogy azoknak időnként bekövetkezett átalakításánál némely, a legtöbb esetben nem is közelebbről meghatározott, hanem csak a szokások clausulák alkalmazásával általánosságban megjelölt részek, a régi törvények és rendeletekből is fentartottak ahelyett, hogy az érvényben hagyott szövegek az új törvények vagy rendeletekbe felvetettek s a régiek a maguk egészében hatályvesztetteknek nyilvánittattak volna. Kötelességemben állónak tartom egyébiránt teljes készséggel beismerni e pontnál, hogy kormányunk — amint látszik — határozottan szakítani készül ezen veszélyes irányzattal, amennyiben — a véderőről szóló törvényczikkek végrehajtásához kiadott rendeletek átvizsgálását és összevonását nem is említve — az adókezelésről, a kisajátításról, a vízjogról s legújabban a törvényhatóságokról, a községekről és a fegyelmi eljárásról intézkedő törvényczikkek, a jelzett káros irányzat gondos kiküszöbölésével lettek újra alkotva. Ezen jótékony változás daczára is tény marad azonban, hogy a közigazgatás némely tárgyaira még ma is több, egészben vagy részben érvényes törvény és kivált igen sok rendelet vonatkozik, mire nézve a legkirívóbb példákat szolgáltatják a sajtó, közmunka és közegészségügyek csoportjai s az anyakönyvek vezetése, az italmérési jog gyakorlása és a népoktatás ügye, melyeket illetőleg a lefolyt 20 év alatt nem kevesebb, mint 11, 16, 17, 21, 24, illetőleg 36. szabályozó és kiegészítő rendelet lett kibocsátva, az erre hivatott szakminiszterek által. Az előadottak után talán felesleges is lenne bővebben bizonyítgatnom, hogy a használatban levő utaknak és módoknak további követése és fentartása rövid idő alatt jelentékeny mérvű zavarba juttatná a magyar közigazgatást; — tehát, valóban elérkezett az ideje annak, hogy a bekövetkezhető káros állapot elhárítása tekintetéből haladéktalanul megtétessenek a czélirányosnak mutatkozó intézkedések. Részemről első és legfontosabb lépésnek tartom e részben a közigazgatási jog anyagának figyelmes átvizgálását, s az élő közigazgatási jognak, az administrativ különböző ágai szerint csoportosított hiteles (hivatalos) összeállítását és kiadását. Elodázhatlanul szükséges ez nem csak azért, mert az állam fentartása érdekében oly súlyos terhek hordozására kényszerített nagyközönség jogosan megkövetelheti, hogy a közigazgatási jog ismerete rá nézve is hozzáférhetővé tétessék; de szükséges azért is, hogy ez által a közigazgatási bíráskodás behozatala és aminek ötletéből ezen czikk megírására magamat elhatároztam — a közigazgatási gyakorlati vizsgák életbeléptetésének egyik legfőbb akadálya elháríttassék. Ezekben körülbelül ki lévén merítve az előttem állott feladat megoldása, le is tehetném a tollat, ha egy pár rövid észrevételt nem kellene még kockáztatnom a Berzeviczy Albert által első czikkemre vonatkozólag a »Nemzet« január 11-ei számában közrebocsátott megjegyzésekre. Ami mindenekelőtt a nevezettnek vétlenségem kiemelésével s így lekötelező szívességgel adott ténybeli helyreigazító felvilágosításait illeti, azokat köszönettel tudomásul veszem. Igen természetes, hogy ennek folytán elesnek azon következtetéseim is, melyek kizárólag az apocryphnek bizonyult tényálláshoz voltak fűzve. Elismerem azt is, hogy az 1883. I. ez. 24. §-a értelmében a speciális szakvizsgák rendszeresítése nem kerülhető ki; megjegyzem azonban, hogy ennek ellenkezőjét első czikkemben sem állítottam, — vagy legalább nem volt szándékomban ezt tenni — hanem csak azt akartam hangsúlyozni, hogy a főfigyelem az egységes vizsgára fordítandó, s hogy a nem egyszerre, tehát fokozatosan létesítendő szakvizsgák organizálásánál, nem a miniszteri resportok szerinti felosztás lenne alapul veendő, minthogy ez, három tárczára nézve, a Berzeviczy Albert nézete szerint sem vihető keresztül. Egyéb tekintetben azonban alig foglaltatik valami olyan a kijavított tényállásban, mely a kérdés lényegét illetőleg elfoglalt álláspontom elhagyására, vagy annak csak nagyobb mértékű módosítására is bízhatna. Ebből kifolyólag ezen alkalommal is ismételnem kell, amit a múltkor állítottam, t. i., hogy a miniszteriális értekezlet munkálata a fősúlyt a szakvizsgákra fogná átterelni, s ez