Nemzet, 1887. január (6. évfolyam, 1559-1588. szám)

1887-01-14 / 1571. szám

. ■ SmISÍZTÖsSö Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, 1. emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó-ruvasalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1571. (13.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1887. Péntek Január 14 KuDo­mfifAL: Fferencziek-tere, Athenaeum-épület, földíjjal. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ............ ................... _ _ _ 2 frt 8 hónapra .....................................6» 6 hónapra .. ____________________... 12 » ■ Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 86 kr., negyedévenként 1 a Egyes szám 5 kr. II. évi folyam. Budapest, január 13. Kár lenne, sőt — reméljük — fölösle­ges dolog is, ha a közönség békés foglalkozá­sában és üzletében háborús hírek által zavar­tatni engedné magát. Abból, hogy az állam megteszi a szükséges és előzetes rendszabá­lyokat, még nem következik, hogy a beava­tott körök háborútól tartanak, illetőleg azt már küszöbön levőnek hiszik. Mert most a táv­irat és gőz hozza meg a háborút és így sok­kal kevesebb előjele van, mint a régi időben, de egyúttal sokkal több intézkedést kell megtenni, már béke idején, azon eshető­ségre, ha még békés viszonyok és kedvező előjelek daczára is a háború véletlenül ki­törne. Bizonyítja ezt különben Bismarck be­szédének valódi értelme is. Mert Bulgária most a vitás kérdés, de e miatt ő háborút folytatni nem akar és mégis kettőzött erővel készül — hogy egy franczia támadásnak Né­metország sikerrel ellenállani képes legyen. Pedig maga elismeri, hogy a mostani franczia kormány és a mostani franczia közvélemény háborút nem akar. Bismarck mégis készül. Nem akar támadni, csak védel­mezni magát, nem támadja senki és mégis — készül. Ez bizonyítja leginkább, hogy a há­borúra készülés még nem jelenti annak köz­vetlenül küszöbön lételét, annál kevésbé tá­madó szándékot annak részéről, ki készül. Ebből folyik tehát, hogy sem az orosz közvélemény vagy orosz kormány támadást, sem a magyar vagy osztrák közvélemény közvetlen, kikerülhetetlen háborúra ké­szülést nem láthat azon intézkedésekben, me­lyeket a kormány nálunk is tesz és a­melye­ket a napi sajtó, talán több részletezéssel és közvetlenebb jelentőséggel közöl, mint a­hogy azt tenni kellene vagy megérdemelné. Bár egészen helyeseljük azt, hogy sem a közvéle­mény e monarchiában, sem a külföld ne le­gyen az iránt semmi kétségben, hogy a mi kormányunk sem alszik és hogy monar­chiánk védképessége is folytonos és köz­vetlen fejlesztés és intézkedések tárgyát képezi. Szükséges ez a belső közvéleményre nézve azért, mert így nem aggodalmakat, de nyugalmat szerezhet azon esetre, ha veszély nem következik be és azon esetre is, ha az bekövetkeznék. És ha tudja, hogy megtörté­nik minden a monarchia biztonságáért, nem szükséges, hogy ezeket az elővigyázati, óv-és védrendszabályokat aggodalommal kísérje és azoknak más czélt tulajdonítson, mint amely czélból léteznek, mert ez tökéletesen bé­kés, védelmi szempontból történik. Természetes tehát, hogy a külső közvé­lemény és idegen kormányok, nevezetesen maga Oroszország is, nem magyarázhatják másképen ezeket az intézkedéseket, mint hogy erősek akarunk lenni a védelemben, ha — érdekeinkben vagy területünkben — megtá­­madtatunk. Ennél tovább nem megyünk. Ná­lunk senki sem táplál olyan őrült gondolatot, hogy monarchiánk hódítási vagy más czélból támadó politikát folytasson, illetőleg kezdjen. Mi tőlünk, bizony tehát senki se féltse sem békéjét, sem hazáját. Hanem, természetesen, ha megtámadtatunk, ismételjük, akár terüle­tünkön, akár érdekeinkben, bizony mi egész erővel védelmezzük magunkat és ebből a czélból már jó eleve meg kell, hogy tegyünk mindent, a­mi, a mai kor követelményei sze­rint, hadi készültséghez és nemcsak a védké­­pességhez tartozik. Minthogy ennél sem több, sem kevesebb nem történik, önkényt következik, hogy a nyilvánosságra jutott rendszabályokban nem kell sem támadást, sem megtámadtatást látni, tehát a mi békés polgáraink épp oly nyugod­tan folytathatják szorgalmas, békés munkás­ságukat, a­mily biztosan számíthat békés szándékunkra mindenik jó szom­szédunk. Nem szeretnék tehát, ha künn ürü­gyet látnának ebben a provocatióra, vagy idehaza okot a nyugtalanságra. Mert mind a kettő csakugyan előidézheti a háborút, pedig azt nem akarja nálunk senki mindaddig, míg tisztességgel és érdekeink­ megóvása mel­lett kikerülhető. De másfelől azt nem csak nem bánjuk, de szeretjük, ha tudja a külföld, hogy készen akarunk lenni minden eshetőséggel szemben, mert ez talán azon csillapító, józanító, jó hatással lesz a szomszédokban talán lé­tező harczvágyra nézve is, mely szüksé­ges ahoz, hogy szenvedélyből és meggondo­latlanul háborút ellenünk se indítsanak, vagy olyan lépéseket ne tegyenek, olyan követelé­sekkel elő ne álljanak, melyekkel érdekeinket sértik és monarchiánkat provokálják. Hogy mik ezek, azt a bolgár kérdésre nézve is oly világosan megmondta Tisza a ma­gyar országgyűlésen, Kálnoky a két de­­legációban, hónapokkal ezelőtt, megfontol­tan, higgadtan, mindenkitől, még a külföldi közvélemény és kormányok nagy részé­től is helyeselve, hogy azokat ismételni is fölösleges, és ha akkor nem tekintette azokat provocativnak még Oroszország sem, miután azok a követelmények azóta sem sza­porodtak, azóta sem változtak, igen termé­szetes, hogy a legújabb intézkedések mö­gött sem rejlik egyéb és több, mi ama követel­ményekkel ellenkező czélokra vezetne vagy lenne szánva és ha akkor békéseknek is­merte el azokat Európa, elvárhatjuk, hogy igazat ad nekünk, ha azok alapján megál­lunk, de azok védelmére készen is állunk. Ez tehát nem háború, ez a békés érdekeknek és igy magának a békének biztosítása, legalább a mi részünkről a szándék és czél­h­ez! A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 13. Naplótöredékek. Irta : Bárd Podmaniczfey Frigyes. Első szerelmem.*) Az 1831-iki cholera járvány alkalmával engedélyt nyert atyám az egyetemi igazgatóságtól arra, hogy mi gyermekek délutánonként üdülési hely gyanánt a füvész kertet vehessük igénybe. Az egyetemi füvész kert azon telken létezett, melyen most a vegytani intézet áll, a nemzeti színház mögött. Akkoron az egész telek, melyen most a nemzeti színház bérháza, a nemzeti színház maga és annak melléképületei ál­lanak, herczeg Grassalkovics Antal tulajdonát ké­pezte, melyet a beérkező tisztek s igásfogatok szá­mára, major s házi, illetőleg kézi magtár gyanánt használtak, a herczeg palotája ugyanazon ház lévén, mely a hatvani s gránátos utcza sarkán, jelenleg mint a rendőrség központi épülete most is létezik, de a melynek helyén 1887 tavaszán egy nagyszerű palota fog emelkedni. Azon építészt aki ezen uj palotát épi­­tendi, felszólítottam, hogy a régi Grassalkovich palo­tának lebontásával megbízott vállalkozótól venné meg a kapu­ivezetet s azzal együtt az ezen ivezet kariatidjein nyugvó erkélyt is s alkalmazza valamely ezopt styl-ben általa netalán építendő uj házon. E kapuivezet s erkély legszebb, amit e nemben Budapesten bírunk ; épen oly szép, mint a milyen szép és correct volt a maga nemében az egyetem-utczai Szirmay-család há­zának kapu­­vezete s erkélye, de amely értékes részlet utóbb, még két emelet építtetvén e házra s az egész olajfestékkel mázoltatván be, akkori tulajdonosa He­­ckenast Gusztáv által, teljesen elveszett s többé sen­kinek fel sem tűnik. A Grassalkovich palota lépcsőzete s a termek elosztása hiányos s minden művészi kelléket nélkü­löző ; a lépcsőt, előcsarnokot s termek elosztását ille­tőleg legtökéletesebb most még Budapesten a Pod­­maniczky-család hajdani seniorális háza a barátok­­terén, a mely jelenleg az Athenaeum tulajdonát képezi. Ezen egyetemi füvészkert a mostani muzeum­­köruti lejtméretnél körülbelül 3 öllel feküdt alacso­nyabban s mint ilyen mélyen s nyirkosan fekvő telek nem volt talán alkalmas üdülési helyül. De miután más nem volt, be kelle érnünk ezzel is. — A Geramb-féle nőneveldének szinte volt engedélye, a füvészkert látogatására — s ez szolgáltatott nekem alkalmat arra, hogy először életemben — mint 7 éves gyermek, egy velem körülbelül egykorú leánykába, ki a Geramb-féle nevelőintézetben vala elhelyezve, belé szeressek. Már alig vártam délutánonként, hogy a füvészkertbe induljunk, a­hol aztán rendes találkozóm volt P . . . y St.........e-vel, a­ki utóbb, mint rendkí­vüli szépség sokat beszéltetett magáról. Az első aján­dék, mit tőle kaptam, egy ébenfából készült miniature lépték volt, — mintegy omen gyanánt, hogy valami­kor sokat leendek elfoglalva hüvelykekkel s ölekkel s mindennemű építkezési ügyekkel. A füvészkertbe meglehetős tágas vasrács ajtón át s körülbelül 10 foknyi mélységű lépcsőn lehaladva jutottunk, a kert közepén elvonuló főútra. — e főút jobbolda­lán elhelyezett lóczák másodika volt rendes találko­zási helyünk; a ki kettőnk közül elsőnek érkezett, ott foglalt helyet s megvárta a másikat. E füvészkerti idill szinte eltűrhetővé, sőt nem egy ízben örvende­tessé tette a gyermekre nézve azt, a mi a meglett em­bereket aggasztó, elszomoritá s kétségbe ejtő. — Hisz a reánk ügyelőknek s talán a Geramb nevelde főnök­nőinek is ily esemény telj­es s mondhatnám, vésztel­jes időben, más gondjuk volt, mint ügyelni arra, mit cselekszik vagy mit látszik érezni a reájuk bízott kis világ. Tehettünk amit akartunk, hisz ily viszo­nyok között csak az egészség legyen meg, ki gondolna a többivel. Első szerelmem tárgyával soha többé nem ta­lálkozhattam ; láttam, de csak távolról s hallottam is róla, de mindezt oly viszonyok s körülmények között, melyek a viszontlátás örömeit, aligha el nem keserí­tették volna. Általában az ezen első cholerajárvány alatt ta­pasztaltak, mint megannyi kitörölhetetlen emlék vé­sődtek a gyermek emlékébe s okozták valószínűleg azt, hogy mindaz, amit utóbb az 1849-diki, 1856-ki, 1866-diki és végre az 1873. és 1874-diki hason jár­ványok alatt, részint a táborban és kaszárnyában, s majd ismét falun és a fővárosban tapasztaltam s át­éltem, alig gyakorolt reám valami erősebb benyomást. Ez alkalmakkor mindig felmerültek emlékeimben gyermekkoromnak, e járvány egyes borzasztó­ körülmé­­nyeivel szoros kapcsolatban álló rémképei, melyek fel­elevenítése a jelennel szemben inkább csillapító, mint­sem izgató hatással volt reám. Zene, színház, művészet. Atyám általában sűrűn közelekedett Drezdá­val ; nemcsak mert anyám szüleivel és testvéreivel atyafilágosan érintkezett, de mert Carl Maria Weber a »Bűvös vadász« világhírű zeneszerzőjével baráti viszonyban élt, s vele gyakorta levelezett. — E barát­ságból kifolyólag a Preciosa zenemű szerzése alkal­mával, atyám több magyar Bihari-féle nótát küldött Webernek; e nótákat Aszódon Bihari játéka után nővéreim zenetanára kottázta s rendezte be zon­gorára. Felemlítve Carl Maria Webert és azzal össze­köttetésben a »Bűvös vadász« operát, természetsze­rűleg fel is elevenültek emlékemben gyermek­éveim mindazon mozzanatai, melyek az akkor divó szóra­koztatási tényezőkkel hoz­nak kapcsolatba. Akkor Pesten csakis egy színház létezett, az úgynevezett »német színház.« E belsejét illetőleg nagy s szép épület ott állott, a­hol most a Haas pa­lota díszeleg, a Gizella téren. Hajdan e­zért színház­térnek nevezték. A színház épületeinek földszintjén két bolt volt a többek között, a mely nagy látogatott­ságnak örvendett s Pest nevezetességei közé való so­rozható. Az egyik, a melyre még hosztosan azontúl is irigy szemekkel néztem, a Fuchs elég nagyszerű szivar raktára, egyike az e nembeli legjobb berendezésű s választékú gyári raktáraknak, mert a Fuchs-c­ég nem csak Havanna- eredetű, de a saját gyárában készült szivarokkal is látta el Pestet és az egész or­szágot. E szivargyár­­egészen a dohányegyedáruság­­nak a Bach korszak alatt végbement behozataláig állott fenn, amikor azután beváltatott. ** A másik bolt egy a pozsonyi süteményt utánzó kalácsos boltja volt, az úgynevezett »Beigelbäckerin«. E bolt volt általános találkozási helye a pesti kis és nagy, fél és egész, gyermek és ifjú világnak. Itt vol­tak találhatók a gyermekek dadáik, a fiatal kisasszo­nyok nevelőnőik, a serdülő fiatalok nevelőik kíséreté­ben. Itt adtak légyottot egymásnak a szerelmesek, a fiatal nők s udvarlók, e czélra használni szokott min­den csak kigondolható találmányu, jellegű s termé­szetű jelek által útba igazítva. Én részemről, mint gyermek, mint tanuló, mint ifjú egyaránt gyakran s a legérdekesebb viszonyok s körülmények között va­lók bű látogatója e szerény boltnak, s az ott tapasz­taltaknak s észlelteknek, igen sok kellemesen töltött órát s érdekes kalandot köszöntem. A színház épületeinek külseje rideg s minden melegség nélküli olasz ezopf stylben volt építve; a főhomlokzatot díszítő szobrok, Thorwaldsen műhe­lyéből kerültek ki. A színház égése után, a megmen­tett szobrok hová kerültek, megvallom, nem tudom,­­ hisz az illető, azon kiváló építményre ügyelő közegek azt sem tudták, hogy csakugyan Thorvald­­sen volt ama szobrok mestere s igy aligha fordítottak azokra valami különös gondot a falak lerombolása alkalmával. A színház nézőtere feltűnő tágas volt, négy emeletes s a milánói Scala színházra emlékeztetett; de épen e nagyságánál, magasságánál s rendkívüli fogyatékos világításánál fogva — akkoron olaj hasz­náltatott csak — mogorva, sötét s minden lakályos­ságot s kedélyességet nélkülöző benyomást gyakorolt látogatójára. Télen áz isszonyu hideg vert a nézőtér, mert fűtési készülékről szó sem volt. Bundákkal, láb­zsákkal s az öregebb urak, kucsmákkal ellátva hall­gatták, nézték, de daczára e készüléknek, gyakran még­is dideregték végig az előadásokat. Egy másik igen kellemetlen körülmény tette igen gyakran majd­nem kiállhatatlanná az e színházban való tartózkodást, s ez azon isszonyú átható szag, helyesebben mondva bűz volt, melylyel a minden emeleten feles számmal elhelyezett, de kimond­atlanul elhanyagolt állapot­ban sínylődő s rondán tartott árnyékszékek, az egész épületet elárasztották. Közegészségi s közkényelmi intézkedésekről akkor szó sem volt, hisz még most is mi nehéz e tekintetben valamely gyökeresebb újítás létesítése ? — De daczára emez itt felemlített körül­ményeknek, a színház rendesen jól volt látogatva, amint általán véve a régi Pest közönsége sokkal in­kább érdeklődött a művészet, különösen a zeneművé­szet iránt, mint a mostani,­­ amint ezt a 18-ik szá­zad utolsó két évtizedében is létesített igen érdekes, jól szervezett s látogatott opera előadások váltig bi­zonyítják. Mint gyermek megítélni az operai előadá­sok minőségét nem igen tudtam; csak arra emlék­szem, hogy a 3 legelső dalmű, melyeket valaha hallot­tam, a következők valának: Varázsfuvola, Norma, Ördög Robért. A legjobb külhoni művészek — a­kikre emlékszem, valának: Schebest kisasszony, mint Ner­ma­s Alice; Breiten tenorista, kiváló, mint Ro­bert ; az idevalók közül Minknére emlékszem, mint igen kitűnő drámai énekesnőre , s utóbb tanuló ko­romban, a most még élő, de elöregedett Stoll-ra, mint kitűnő tenor énekesre. — Leánya jelenleg a m. kir. operaház tagja. Annál jobban emlékezem a drámai művészek­re, mert ezen előadások, melyek cselekményét s nyel­vezetét jól értettem, rendkívül érdekeltek s mulat­tattak. Göde kitűnő comicus volt s sokkal több finom humort tudott még szerepeibe önteni, mint közvetlen utódai, akár itt, akár Bécsben. Kitűnő színészek valának: Echten mint pol­gári, Berg mint társalgási apaszinész, Treumann fia­tal szerelmes, Kalis-Padiera és neje, mint szerelmes hős s hősnő. Echten, Berg és Treumann voltak az utolsó német színészek, akiket természetesen, kedélyesen hallottam beszélni. Már Kalis-Padiera és neje, azon német nyelvet kezdettek beszélni, a­mely most általá­nos s reám nézve a német előadásokat élvezhetet­lenné teszi. Az »r« betűnek az a folytonos törtetése és ropogtatása, a szájpadlásnak felfelé való tolása, mi által a szájüreg sokkal nagyobbá válik s a hang nem bírván betölteni ezen erőltetés segélyével megna­gyobbított üreget, olyformán ömlik, helyesebben mondva löhetik ki a szájból, mint ha forró kásával volna az tele, mi nem engedi meg a természetes el­helyezését a nyelvnek a szájüregben. Mondom az újabb kor e német színpadi beszédmodora, helyesebben mondva modorossága, megengedem, hogy helyes, sőt megengedem azt is, hogy művészileg szép, de reám nézve szenvedhetetlen és kiállhatatlan. »Mann muss nicht von allen haben« — ezzel vigasztalom magam, mikor meggondolom, hogy reám nézve az újabb kor német drámai művé­szete el van veszve. Hogy a színpadon divó német nyelvről, nem csak az olyan magam féle magyar barbár ítélt, ére­­zett s érez ilyeténképen, azt legjobban bizonyítja egy Bécsben keltezett tárczaczikk, mely a Pester Lloyd 1886. évi október 31-iki számában a halottak napja alkalmából megjelent s a mely e tárgyról harmincz évvel utóbb mint e naplótöredékek, a többek között a következőképen nyilatkozik. »Valódi csapásnak mondható e fényes földalatti összesre nézve, hogy Laube kedvencze, Wagner Jó­zsef nincsen közöttük. Ő a közel szomszédban, a catholicus temetőben nyugszik, mely körülmény a boldogultra nézve bizonyára kellemetlenné varázsolja e kényszer falusi tartózkodást. Hisz a műsorból kicseppent ez­által. A Burg­­szinház belső lényére nézve mennyire jellemző s mű­vészi átalakulásait illetőleg mi nagy fontosságúak az evangélikus temető e sirkantjai. Meggyőznek ezek bennünket arról, hogy a hajdani Burg-szinház, magvas hőseivel, plasticus játékával s a végletekig correct szavallatával, épen oly protestáns volt, mint Luther bibliája, mely megteremtője a német prosának. Az uj Burgszinház naturalismusa, modoros s hiányos beszédmódja inkább catholicus. Ki ne észlelte volna azt, hogy a valódi drámai beszéd, Bécsben úgy­szól­ván feledésbe ment? Itt a hantok alatt nyugosznak a *) B. Podmaniczky Frigyes nagyérdekű napló­­töredékei közül eddig a legutolsó részből közöltünk mutatványokat. Most az első részből kezdjük meg né­hány fejezet közlését. Ez első rész Grill Károly udvari könyvárus és kiadó bizományában már közelebb megjelenik. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. 914 törvény 3900 rendelet és még valami. A hatvanas években ugyancsak javá­ban divatozott amúgy magyarosan áldani Bachot és Schmerlinget; sok más egyéb kö­zött azért is, hogy szekér számra termelték a jogtipró pátensek és ordnungok veszedelmes plántáit, és ime azóta magunk is oda jutot­tunk, hogy a magyar törvényhozás és kor­mány húsz évre ("1867—1887.) terjedő mű­ködését nem kevesebb, mint 914 törvény és közel 4000 miniszteri rendelet jelzi a ma­gyar törvények és rendeletek tárában. Pedig vannak egyes igen fontos tárgyai a közigaz­gatásnak, melyek még mindig a jövőtől vár­ják a korviszonyoknak megfelelő gyökeres rendezést, szabályozást; milyenek — hogy néhányat említsek fel a sok közül — az anyakönyvek vezetése, az egyesületi és gyü­lekezési jog, az építészeti rendészet, az út és közmunkaügy, az italmérési jog, a vásári ügyek, a szegény- és lelenczügy, a mezei rendőrség, az állategészégügy stb. A kép kiegészítése tekintetéből meg kell jegyeznem azt is, hogy az alkotmányos aerának 1867-ben bekövetkezett megnyíltá­val, a közigazgatási mező némely részeinek gondozása a törvényhatóságok és a közsé­gekre bízatván, igen jelentékeny massát kép­visel azon particuláris közigazgatási jog is, mely a megyék, városok és községek sza­bályrendeletalkotási hatóságának köztöni lételét. Ezen túltermeléssel azonban még nincs kimerítve a törvényhozás és az egymást fel­váltott kormányok által eddig elé követett törvény és szabályalkotási módszerből szár­mazó bajok sorozata. Ezek lényegesebbjei közé tartozik min­denekelőtt a törvények és rendeletek halma­zában itt-ott észlelhető disharmónia és össze­függéshiány, melyek, mint az ötletszerű eljá­rások természetes következményei, hovato­vább mind sűrűbben kezdenek jelentkezni s a legfelsőbb fokot kétségen kívül a törvény­hatósági és kivált a községi szabályrendele­teknek az országos törvények és a miniszteri rendeletekhez való viszonyában érik el. Egy másik, ehhez közelálló kóros jelen­séget képez azon körülmény, hogy a törvény­­javaslatok szerkezetére nem fordíttatik elég gond a minisztériumokban, s mint a tapasz­talás igazolja — a törvényhozási tárgyalá­sok (sem a bizottságiak, sem a plenárisok) nem alkalmasak az eredetileg hibásan con­­orált szerkezetek czélszerű átalakítására, s ennélfogva — nem is említve azokat a diva­tos, egy lélekzetvételre el sem mondható tör­vény­czímeket — igen jelentékeny azon tör­­vényczikkelyek száma, melyeknek a szabatos­ság és a világosság épenséggel nem tartoznak legerősebb oldalaik közé. A törvény- és szabályrendelet alkotás körül észlelhető bajok forogván szóban, nem mellőzhetem hallgatással azon anomáliát sem, hogy a magyar közigazgatás némely fontos ágai, részben legalább, nem ugyan jogászi ér­telemben elavult, de a gyakorlati élet fejle­ményei által túlszárnyalt régebbi törvények és kivált a Bach-Schmerling-féle rendszerből visszamaradt szabályok és utasítások szerint kezeltetnek. Ezek közé sorozhatók különösen: a mezei rendőrség, melyre nézve az 1840. IX. tcz.; az állategészségügy, melyre nézve — a keleti marhavész esetét kivéve — az 1859. évi járvány rendszabály; a közmunka, melyre nézve több 1867. előtti rendelet, és a házaló kereskedés, melyre nézve az 1852-iki nyílt parancs képezik ma is a fő censurát. Azt nem is akarom feltűnőleg hangsúlyozni, hogy az erdélyi részekre vonatkozólag még az 1852. év május hó 27-ről kiadott sajtó­rendtartás némely részei is érvényes beírnak. De mindezeknél fontosabb, mert követ­kezményeiben károsabb hatású, azon visszás­ság, hogy a közigazgatás igen sok tárgya — még olyanok is, melyeket illetőleg ez köny­­nyen kikerülhető lett volna — több külön­böző törvény és rendelet által lettek szabá­lyozva, s főkép hogy azoknak időnként be­következett átalakításánál némely, a leg­több esetben nem is közelebbről meghatáro­zott, hanem csak a szokások clausulák alkal­mazásával általánosságban megjelölt részek, a régi törvények és rendeletekből is fentartot­­tak a­helyett, hogy az érvényben hagyott szövegek az új törvények vagy rendeletekbe felvetettek s a régiek a maguk egé­szében hatályvesztetteknek nyilvánittattak volna. Kötelességemben állónak tartom egyéb­iránt teljes készséggel beismerni e pontnál, hogy kormányunk — a­mint látszik — ha­tározottan szakítani készül ezen veszélyes irányzattal, a­mennyiben — a véderőről szóló törvényczikkek végrehajtásához kiadott ren­deletek átvizsgálását és összevonását nem is említve — az adókezelésről, a kisajátításról, a vízjogról s legújabban a törvényhatósá­gokról, a községekről és a fegyelmi eljárás­ról intézkedő törvényczikkek, a jelzett káros irányzat gondos kiküszöbölésével lettek újra alkotva. Ezen jótékony változás daczára is tény marad azonban, hogy a közigazgatás némely tárgyaira még ma is több,­­ egészben vagy részben érvényes törvény és kivált igen sok rendelet vonatkozik, mire nézve a legkirívóbb példákat szolgáltatják a sajtó, közmunka és közegészségügyek csoportjai s az anyaköny­vek vezetése, az italmérési jog gyakorlása és a népoktatás ügye, melyeket illetőleg a le­folyt 20 év alatt nem kevesebb, mint 11, 16, 17, 21, 24, illetőleg 36. szabályozó és kiegé­szítő rendelet lett kibocsátva, az erre hiva­tott szakminiszterek által. Az előadottak után talán felesleges is lenne bővebben bizonyítgatnom, hogy a használatban levő utaknak és módoknak to­vábbi követése és fentartása rövid idő alatt jelentékeny mérvű zavarba jut­tatná a magyar közigazgatást; — te­hát, valóban elérkezett az ideje annak, hogy a bekövetkezhető káros állapot elhárí­tása tekintetéből haladéktalanul megtétesse­nek a czélirányosnak mutatkozó intézkedések. Részemről első és legfontosabb lépésnek tartom e részben a közigazgatási jog anyagának figyelmes átvizgálá­­sát, s az élő közigazgatási jognak, az administrativ különböző ágai szerint csoportosított hiteles (hi­vatalos) összeállítását és kiadá­sát. Elodázhatlanul szükséges ez nem csak azért, mert az állam fentartása érdekében oly súlyos terhek hordozására kényszerített nagy­közönség jogosan megkövetelheti, hogy a köz­­igazgatási jog ismerete rá nézve is hozzáfér­hetővé tétessék; de szükséges azért is, hogy ez által a közigazgatási bíráskodás behoza­tala é­s a­minek ötletéből ezen czikk meg­írására magamat elhatároztam — a közigaz­gatási gyakorlati vizsgák életbeléptetésének egyik legfőbb akadálya elháríttassék. Ezekben körülbelül ki lévén merítve az előttem állott feladat megoldása, le is tehet­ném a tollat, ha egy pár rövid észrevételt nem kellene még koc­káztatnom a Berze­­v­i­c­z­y Albert által első czikkemre vonatko­zólag a »Nemzet« január 11-ei számában közrebocsátott megjegyzésekre. A­mi mindenekelőtt a nevezettnek vét­lenségem kiemelésével s így lekötelező szí­vességgel adott ténybeli helyreigazító felvi­lágosításait illeti, azokat köszönettel tudo­másul veszem. Igen természetes, hogy ennek folytán elesnek azon következtetéseim is, me­lyek kizárólag az apocryphnek bizonyult tényálláshoz voltak fűzve. Elismerem azt is, hogy az 1883. I. ez. 24. §-a értelmében a spe­ciális szakvizsgák rendszeresítése nem kerül­hető ki; megjegyzem azonban, hogy ennek ellenkezőjét első czikkemben sem állítottam, — vagy legalább nem volt szándékomban ezt tenni — hanem csak azt akartam hangsú­lyozni, hogy a főfigyelem az egységes vizs­gára fordítandó, s hogy a nem egyszerre, te­hát fokozatosan létesítendő szakvizsgák orga­­nizálásánál, nem a miniszteri resportok szerinti felosztás lenne alapul veendő, minthogy ez, három tárczára nézve, a Berzeviczy Albert nézete szerint sem vihető keresztül. Egyéb tekintetben azonban alig foglal­tatik valami olyan a kijavított tényállásban, mely a kérdés lényegét illetőleg elfoglalt álláspontom elhagyására, vagy annak csak na­gyobb mértékű módosítására is bízhatna. Ebből kifolyólag ezen alkalommal is ismétel­nem kell, a­mit a múltkor állítottam, t. i., hogy a miniszteriális értekezlet munkálata a fősúlyt a szakvizsgákra fogná átterelni, s ez

Next