Nemzet, 1887. szeptember (6. évfolyam, 1797-1826. szám)
1887-09-11 / 1807. szám
8 Hnaa»P8§«ST ferencaiek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr.____________ 1807. 1249. szám. _________Reggeli kiadás. _ Budapest, 1887. Vasárnap, szeptember 11.&ADÓ-tffrA¥AÍ,ferencziek-tere, Athenaeum-épület, föld**1n4. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................... _ _ „ 2 frt 3 hónapra ........ ................ 6 > 6 hónapra _ _ ......................... _ _ _ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 5 kr. VI. évifolyam, Budapest szeptember 10. A bolgár kérdésben eddig csak episodok vannak. Episodok, melyeket felvetnek vagy felmerülnek, azon czélból, hogy a — különböző érdekek szerinti — megoldást készítsék elő, de eddigelé még egyik sem mozdította azt elő. Habár nem tagadhatni, hogy a Battenberg-regime és a Kaufbars-kísérlet épp úgy, mint az orosz részről felmerült sokféle tapogatódzás — le az Ernrot küldetésének eszméjéig és másfelől a régensek és ellenfeleiknek különböző erőlködéséig, mind arra volt irányozva, hogy a bolgár kérdést egyik vagy másik érdeknek megfelelően megoldja és ha nem is érte azt el egyik sem, sőt azt lehet határozottan állítani, hogy a megoldást meg sem közelítő, sem a dolog lényegére, sem formájára nézve, annyi mégis bizonyos, hogy egyik sem maradt befolyás nélkül a megoldásra hivatott tényezőkre és így, természetesen, mindezen episódoknak felismerhető hatása lesz az eredményre is, bármilyen távoli és bármilyen előreláthatatlan legyen is az. Nem akarjuk most azt fejtegetni, hogy a bolgár nemzetre és különböző párttöredékeire, ezek a különböző episódok milyen hatással voltak és lesznek. Csak anynyit jegyzünk meg e tekintetben, hogy világosan ki lehet venni azt, miszerint az orosz-barát és orosz-ellenes elemek bizonyára hullámzatos átalakulásokon és talán erőben és számban való szaporodáson és csökkenésen mennek át, a szerint, amint egyiknek vagy másiknak kedveznek az illető kísérletek és episodok. Úgy, hogy a végeredményre lényeges betolással lesz az, hogy milyen stádiumban fogja találni, ezeket a tényezőket. Nem is lehet megmondani, hogy a sakkjátékban most melyik tényező erősebb vagy szerencsésebb, mert Európa csak az egyoldalú források ellentétes tudósításaiból értesül a bulgáriai helyzetről és különben is, hogy egy-egy váratlan fordulat, lényeges változást idézhet elő e tekintetben, bizonyítja az, hogy a Battenberg regime teremtette meg az orosz-ellenes álláspontot és független öntudatot a bolgár nemzetben, pedig ezzel az oroszok épen ellenkezőt akartak elérni. Megfordítva, fenforog az az aggodalom, hogy a Coburg herczeg kormányzása — eddigi tapogatódzásaiban és sikertelenségeiben — nem fogja-e az orosz párt esélyeit növelni és ennek érdekében, a békés, európai érdekeknek megfelelő megoldást, megnehezíteni, időben kitolni vagy épen lehetetlenné tenni. Pedig, merőben ellenkező szándékból volt kigondolva és eddig keresztülvive. Igaz, hogy minderre lényeges befolyással van és lesz a diplomatia magatartása, és épen azt akarjuk érinteni, hogy milyen benyomások alatt áll ez, a különböző episódok és kísérletek hatása következtében. Minden illusió nélkül állíthatjuk, hogy a monarchiánk érdekei által képviselt valódi európai érdekeknek kedvező változásokon ment át a hatalmak álláspontja és főleg hangulata, daczára annak, hogy a diplomatia óvatosan kerülte mindig az összeütközést Oroszországgal, sőt ennek minden ambitiója és érzékenysége iránt, és minden fel-felmerülő szeszélyével szemben, (mert a Kaulbars és Ernrot-féle küldetéseket egyébnek aligha lehet nevezni) a legnagyobb gyöngédséggel és előzékenységgel viseltetett. Mindig az volt a diplomatia álláspontja, hogy a bolgár kérdés megoldásában Oroszországra kell bízni a kezdeményezést és ha ez ellen felmerült valami, azt a diplomatia következetesen ignorálta. Pedig komoly dolgok merültek fel: Battenberg fellépésétől (Bulgária uniójától) Koburg herczeg tényleges uralmáig. Pedig türelmetlenkedik és szenved két év óta úgy Bulgária, mint az európai közvélemény és üzletvilág eleget Oroszország kedvéért; a diplomatia azonban ezeket türelmetlenkedni és szenvedni hagyja, kockáztatva a sok kárt és — esetleg — desperált lépéseket. De azt mégis örömmel lehet constatálni, hogy ha béketűréssel viselte is a diplomatia Oroszország hosszas negatíóját, ha komolyan foglalkozott is minden kivihetetlen vagy veszélyes tervével és nézetével, ebből a nagy türelemből és komolyságból napról-napra nagyobb jogot merített arra, hogy szigorúan felbonczolja és kivihetetlenné tegye Oroszország eddigi célzatait. Nem tudjuk, hogy így lesz-e ez jövőre is. De azt látjuk, hogy ha a rövidlátó és szenvedélyes politikusokat mindegyre megriasztja is, hol Németország kormányának előzékenysége Oroszország iránt, hol lapjainak váltakozó hangulata, eddig még tényleg Németország e kérdésben sem tért el monarchiánk érdekeitől. Olaszország és Anglia pedig változatlan kitartással állanak Oroszország túlköveteléseivel szemben. Pedig nem mindig volt ez így. Úgy, hogy Oroszország — a diplomatában — nem sokat nyert a bolgár kérdés megoldásának eddigi halasztgatásával és — még kevesebbet — kísérleteivel. Daczára annak, hogy elvesztette — éppen ezen magatartás mellett — minden jogátaz erőszakhoz. Szokás a nemzetközi helyzetek változását egyes hatalom actiójának tulajdonítani. És mikor — sokszor megtörténő változásaiban — az kedvezőtlennek látszik monarchiánk érdekeire nézve; rendesen külügyi kormányunkat vádolják ezért. Várjon akkor (mint most), mikor megfelel az érdekeinknek és e mellett a békét is megóvja; nem lehet egy kis érdemet ebből külügyi kormányunknak is juttatni ? Nem, ezt még nem szabad tenni. Csak azt szabad constatálni, hogy eddig nincs baj. Csak azt kell követelni, hogy ezentúl is, lehetőleg megóva legyenek érdekeink; csak azt kell kilátásba helyezni, hogy ha az eredmény is meg fog felelni érdekeinknek, az igazságos kritika fel fogja ismerni abban kormányaink érdemét is. Addig pedig — legyünk óvatosak, erélyesek, nyugodtak! A NEMZET TÁRCZÁJA Szeptember 10. Balatonfüred és még valami. — Levél a »Nemzet« szerkesztőjéhez. — Végéhez közeledik Balaton-füred ez idei évadja; a legszebb s leghosszabb évadok egyike, a minő valaha a Balaton partján volt. Nehogy az olvasó azt higyje, hogy a nagyot mondásban akarom magamat gyakorolni, megjegyzem, hogy az alatt, amit mondtam, csupán és kizárólag a lefolyt évad természeti előnyeit értem. A balatoni fürdés az idén oly hosszan s áldásos természetének oly teljességével állt a fürdőzők rendelkezésére, mint kevésszer eddig, mert az idén Füred climája a fürdésre tán állandóbban derült volt, mint bármikor. S ennek daczára valódi jó saisonról nem lehet szó. Sőt az igazat kimondva rosszabb volt e saison, mint a tavak után bárki hitte; s ami a fő veszedelem e fürdőre nézve, a közönség és közvélemény állandón tapasztalt jóindulata mintha megfordult volna; az egykori lelkes dicsőítések mintha animosus ellenségeskedésnek adtak volna helyet; s a fürdő megélénkítésére pár év előtt a Balatonegylet megalakításában is nyilatkozott activitás mintha a sajtóban oly reactiónak engedett volna helyet, melynek eredménye csak ez egyik legrégibb s legszebb, a természettől legmegáldottabb s az emberektől leggondozottabb magyar fürdő depopularisálása lehet. Most, a fürdősaison végén, mikor soraim czélja nem lehet önös reklám többé, szabad tán kimondanom hogy ez a Balaton-Füred irányában a sajtóban is elharapózott insus nem méltányosan bánik el Balaton - Füreddel. Miben lett e fürdő rosszabb, mint volt, hogy most egyszerre elpártoljanak tőle régi barátai ? Nem oly festői-e a tó most is, vize nem oly áldásos-e ? Intézményei nem a legfejlettebb magyar fürdők színvonalán vannak-e, s ha nem is versenyezhetnek északnyugat tengeri, vagy Svájcz tavi fürdői kényelmével és pompájával, nincs-e meg mégis minden téren a fejlesztésre érdemes és képes, máris európai kezdet, melytől nem az állapotoknak a valóknál rosszabbak gyanánt színezésével elriasztani, hanem inkább melynek megnyerni kellene a közönség részvételét. Azt mondják, ez a részvét meg volt már régen, de a fürdő nem haladt. Ez a vád, amennyiben alapos, Balatonfüredet kevésbé érheti, mint hazánk legtöbb fürdőjét. Én szeretném látni, melyik hazai fürdő az, amely oly állandón, minden időszakban igyekezett volna lépést tartani az emelhető igényekkel, mint Füred, s ha nem is teljesülhetett minden, ami a közönség kedvére lenne, hogy koronkint sok teljesült, az nem szenved kétséget. Tagadhatatlanul nem az Balaton-Füred kényelem, elegantia és otthoniasság dolgában, ami a svájczi ilynemű tavak vidéke; de ezt maga Balaton-Füred, kerüljön bármely Krézus kezébe el nem éri soha; ama tavak vidékének szemre s kedélyre pompás voltát nem egy hely kizárólagos szépsége adja meg, hanem — mint ezt a Rajna vidékéről is megírta e lapban egy kitűnő toll — az egész vidék cultivált s a természet szépségeivel egy egészbe olvadó fejlettsége. Ezt magában Füred el nem éri soha. Oda, hogy a Balaton egész mentében egy liget legyen , hogy a veszprém-zalasomogyi partok képe — a természetileg jelentkező eltérések mellett — párjává lehessen a nyugat-európai látogatott fürdő tavak fasor árnyalt, liget által övezett, villákkal behintett partjainak: oda nem pusztán az kell, hogy Füredbe ruházzanak be tulajdonosai többet, oda az kell, hogy az egész Balaton-vidék érezze saját kincsei becsét, s azt, ami paradicsom lehetne, ne hagyja tovább is Saharának. De e helyzet hátrányaiért, mely a füredi kis hár valódi érvényesülésének legnagyobb akadálya, és ezt okozzuk-e? A továbbfejlődés máshol való szüneteléséért oly hangulatot engedjünk-e kelteni szép tavunk ez egyetlen európai fürdője ellen, mely csakhamar megölné ezt magát is ? Nem lenne ez helyén, tisztelt szerkesztő úr, s nem is hiszem, hogy a sajtó — melyet bizonyosan ebben is csak jóakarat vezetett — állandóan ebben az irányban kívánná Füredre nézve informálni a közönséget. Ez a Füred,—kérdezzék meg csak azokat, akik neki köszönhetik életüket,—istenáldotta hely; miért akarnák abba a hírbe hozni, hogy az emberek megátkozták! S kik tették volna ezt vele ? A szerzet, a melynek ez büszkesége ? Igazgatója, kit egy becsületes, munkás életben szerzett nagy elismerés emlékei kötnek e hely felvirulásához ? Kitűnő orvosai, kik közt szokjuk s a tudomány valódi tekintélyei vannak? Vagy a hatóság, mely egyre fokozódó gondot fordít arra, hogy e hely közrendje is mindenben kifogástalan legyen ? Nem, tisztelt szerkesztő úr, e tényezők egyikéről sem tehetni fel, amit a sajtó egy része rájuk akart fogni, hogy B.Füredet mesterségesen tönkre akarják tenni. Hanem igenis igaz az, hogy föl csak úgy emelhetik, ami szükséges és jó, azt, ha még nincs meg, a jövőben csak úgy valósíthatják, ha azzal a jó akarattal találkoznak a nyilvánosság előtt a jövőben, amelylyel találkoztak a múltban. A régi Magyarországnak nehezebb volt a mai Füredet megteremteni, mint lenne ma megteremteni egy szebb, valóban sokkal több igényt kielégítő fürdőhelyet. De nincs a világnak oly csodája, amelylyel a nyilvánosság ellenszenve mellett ez el lenne érthető. És soraim célja az, hogy arra figyelmeztessek, hogy Füreden lehet sok baj, de a legnagyobb baj; ha azok, akiknek szemével a közönség lát, megszokják csak azt látni meg benne, ami hiba, és azt nem a mi áldás, szépség és baj. Ha tisztelt szerkesztő úr azt hiszi, hogy ezek elmondása helyén van a nyilvánosság előtt, adjon helyet soraimnak; ha nem, úgy tegye félre levelemet: legalább Balatonfüred nem azzal a tudattal végezheti be jelen saisonját, hogy nem volt felőle az egész sajtóban egy jóakaratú szó sem.*) Balatoni viszhang. Lapunk mai számához fél vimelléklet van csatolva. BELPOST, Budapest, szept. 10. (A horvátok deputatója.) A magyar sajtó egy része el akarja felejtetni a világgal, hogy a magyar állameszme egyik legszebb diadala volt az, amelyet a Starcsevicsianismus és a Strossmayer s Draskovics-féle üzelmek alkotmányos leverése által gróf Khuen-Héderváry horvát bán aratott, s nagy sérelmet akar kimagyarázni a magyarokra nézve a horvátokkal szemben abból, hogy a király Csáktornyán a horvátoknak horvát beszédére németül válaszolt. Ha horvátul felelt volna, mondják, az nem lett volna sérelem, de a német beszéd, az alkotmányellenes. Mi nem látjuk azt be, mi szükség van veszedelmeket látni, ott, ahol nincsenek, s mi szükség különösen ő felségének azt a jogos és senki által nem kifogásolható s bizonynyal a kormány által is felelőssége egész tudatában helyeselt figyelmét, hogy a horvátokkal szemben, akiknek törvény szerint saját anyanyelvük a hivatalos nyelvük, e helyett oly nyelvet használt, amelyről legjobban föltehette, hogy megértik, mi szükség, mondjuk, ezt a figyelmet oly színben tüntetni fel, mintha abban magyarellenesség, vagy a magyar állameszme bármi sértése vagy érintése rejlenék. Azok a horvát közéleti tényezők, kik a fölség előtt Khuen-Héderváry köré seregelve fejezték ki hódolatukat, szinte mind kizárólag hívei a magyar és horvát válatlan összetartás újabb erősödést felmutató tanának, hogy mely nyelven szólt a királyi kegy elismerőleg, hódolattal, kitüntetőleg ezekhez a férfiakhoz, azt mi nem keressük, nem kifogásoljuk; mi örvendünk, hogy a trón elismerése ezeket övezi, s nem teszszük meg azt a szolgálatot a magyar ügy horvátországi ellenségeinek, hogy ebben a jelenségben az ő nekik adott elégtétel bármi látszatot keresnék. A magyar nyelv hivatali érvényét a horvát viszonylatban megszüntette a törvény, nem ma, nem Tisza alatt, hanem 1868-ban; ez lehet fájdalmas tény, de tény ,amelyet jobb nem bolygatni; de még ennek bolygatása is inkább lenne érthető és menthető, mint az, hogy a horvát ügyek jelen állásá- s ban a fölség ama beszédének nyelvét magyar részről tegyék kifogások tárgyává, s annak erőltetett magyarázata által — magyar részről szerezzenek örömöt Starcsevicséknek, a kiknek örömét ugyancsak elrontották maguk — a horvátok. • , ■ Budapest, szept. 10. (Az »uralkodó rendszer.«) Csak az volt még hátra, hogy politikai tőkét is üssenek gróf Keglevich ismert eljárásától Jókai Mór darabja ellen. Ez is megtörtént. A »P. Napló« mai száma azt írja, hogy »ezen ügyben nem csak az intendáns a hibás; gróf Keglevich az uralkodó rendszert képviseli.« »Azt a rendszert, folytatja laptársunk, mely nem ismer más czélt, mint a hatalom megtartását.« S aztán beszél a »P. Napló« sok mindent össze-vissza arról, hogy a 48-ki emlékek iránt kiveszett az érzék, azt a kormánypárt öli ki —■ ugyan egy lélekzetvétel alatt elmondván azonban azt is, hogy Jókai, »a kiváló kormánypolitikus«, amint ő mondja, az »udvar benső embere«, irta ama darabot, mely Irodalmi szemle. Dalaim. (Irta Pósa Lajos. Szeged, 1887. Szerző tulajdona. 112. 1. Ara 1 forint.) A népies hang idegenné kezd válni a magyar lyrában. Mig költőink csak a hatvanas években is előszeretettel keresték a népiest, sőt egy részük épen póriasságba sülyedt: az újabb verses kötetek már csak ritkaságképen hoznak népies zamatu költeményeket. Lyránkban, lehetséges, hogy épen reactio gyanánt, annyira uralkodóvá lett az »európai hang«, hogy a költőtől sokan mostanság azt is rossz néven veszik, ha az egyszerű néptől kölcsönöz szólásformákat, képeket és színeket érzelmeinek tolmácsolására. Tagadhatatlan, hogy civilizálódunk ; a magyar lyra napjainkban már alig különbözik valamit európai társaitól. A német módjára érzeleg, a francziát követi elegantia tekintetében s ha nagyritkán uj eszmekör szükségét érezi, az angolhoz folyamodik támogatásért. Ebben a mindent nivelláló áramlatban ritka jelenség Pósa Lajosnak falusi egyszerűségében is kedves *) „Mi nagyon óhajtjuk Balatonfüred jó hitelét a közönségnél helyreállítani s ezért adjuk ki a védelmező czikket, de minden írott védelemnél sikeresebb lesz, ha a fürdő tulajdonosai és intézői a fürdő hitelét a nagyon sürgetett javítások tettleges bemutatásával fogják a mindenki által óhajtott elismerésre juttatni.“ A szerkesztő musája. Újabb versíróink közt ő az, kinek költészetén legkevésbbé érezhető az idegen példányképek hatása. Nem tartozik semmi iskolához, nem utánoz senkit; mestere az anyatermészet, mely lelkesíti és dalra serkenti, mint az erdők és berkek dalos madarait. Ezért költészetének alapvonása, jellemző sajátsága az egyszerűség, mesterkéletlen természetesség. Dalai közül nem egyben annyira eltalálja a nép gondolkozását s annyi közvetlenséggel és igazsággal tolmácsolja érzelmeit, hogy szinte hajlandók volnánk azt hinni, hogy ezek a versek nem az íróasztal mellett, hanem virágos réteken, kalászos gabonaföldön, fonókákban vagy kukoricza-hántás alkalmával születtek. Bennük a népdalok mély érzelmessége, képgazdagsága s tömör egyszerűsége nyilatkozik. A levél, a levél Tovább csügg az ágon, Mint a meddig tartott Az én boldogságom. Először keblemre Tavaszkor borultál, Még a nyár se múlt el, Tőlem elfordultál. Bimbó pattanáskor Csattant el a csókod, Gabonaéréskor ! Más legényre szórod. I Jaj de rövid is volt Az én boldogságom! A levél, a levél tovább csügg az ágon. A megcsalt, kijátszott szerető panaszkodik e kép Pósa Lajosnál, s ez a mélabús, kesergő hang igen gyakori költészetében. Úgy látszik, hogy a csalódás és fájdalom kifejezésére több hanggal rendelkezik, mint örömeinek és boldogságának megdalolására. Az ugart bánattal, könyező panaszszal veti be, s a délibáb játéka az alföldi rónán azt juttatja eszébe, hogy a leányok a délibábtól tanulják meg a csalfaságot Mint maga a nép, úgy ő is, legörömestebb a természethez fordul képekért, hasonlatokért , részben kiinduló pontokat, részben érzelmeinek beszédes tükréül használja annak tüneményeit. Ha szülőföldjét elhagyja a vándor gólyára gondol s annak költözését hozza vonatkozásba a saját bucsuzásával. Vándorol a gólya, A puszták lakója, Vissza a magasból Busan néz a tóra. Miért is kell elmenni ? Hosszú útra kelni? — Nádas tavam, áldjon az ég? Ki tudja, hogy látlak-e még ? Képeit, helyes érzékkel, rendesen közvetlen közéletből veszi, s csak ritkán történik meg vele, hogy értjük messzebb eső régiókba kalandoz. Az ilyen versek azután nem is sikerülnek neki, így lehetetlen, hogy a kínos keresgélés érzete ne támadjon föl bennünk, midőn szánkázó kedvesét látva, hasonlatért a rózsabokorhoz fordul. Futó szánkán olyan épen az arcza, Mintha csak egy rózsabokor szaladna. A hó közepette rózsabokor, s rózsabokor a melyik szalad, annyira távol eső, egymással kapcsolatba nem hozható fogalmak, hogy egybefoglalásuk ellen józan érzékünk csak akkor nem tiltakoznék, ha a költemény hangja humoros volna. Ilyen mesterkélt az a hely is (26. I.), hol a csók csillag képében száll a szerető szívébe, vagy, hogy még egyet említsek, amidőn a költő, bujdosásnak indulva, szivét »harmatos rózsával« akarja bekötözni. Ezek határozottan ízléstelenségek, s csodálkozom felette, hogy Pósa Lajos mesterkéletlenül kedves, őszinte verssorai közé tévedhettek. A költőnek nagyon kell az ilyen foltoktól óvakodni, mert értük sem az érzések nagy változatosságában sem a gondolatkör eredetiségében nem nyújthat kárpótlást. Pósa Lajos ugyanis, mint a népköltők általában, igen szűk körben mozog. Csakis a szív apró örömei és bajai szolgáltatnak tárgyat lúrásának; az erősebb, viharosabb szenvedélyek ép úgy mint a philosopháló elme töprengései, előtte teljesen ismeretlenek. Rája is lehet alkalmazni a criticusok kedvelt és sokszor hangoztatott megjegyzését, hogy lantjának csak egy húrja van. Ez a húr azonban, örömest ismételem, igaz hangokat ad s nem egyszer édes álmodozásba ringatja az olvasót. Pósa nem tartozik ama költők közé, akiknél az élet bajai közt, egy ragyogóbb, gazdagabb világ képei közé merülve megnyugvást és orvoslást keresünk, de igénytelen, apró dalait a nyugalom óráiban mindenkor élvezettel olvashatjuk, amint örömmel hallgatjuk a mezők és berkek énekes madarait, ha a városi hangversenyek műsorozatával elteltünk. Mély érzelmessége, és őszintesége a szívesen látott dalnokok közt biztosítanak helyet neki, újólag és hangosan hirdetve, hogy szívhez csak az szólhat, ami szívből fakadt. SZANA TAMÁS nek szinrehozatalától 1848-ra emlékeztető demostratiók miatt tart — a »P. Napló.« Az ilyen beszédre igazán nehéz komolyan felelni s azt még a heczhajhászat jelen napjaiban is csakugyan el lehetne várni a sajtótól, hogy ily szemmel láthatólag absurd vádakat ne találjon ki. Mit akarnak elérni annak emlegetésével s hirdetésével, hogy van Magyarországon oly politikai irány, mely e haza múltja fényes és nemes emlékeit megtagadja ? Talán a magyar nemzet erejét, önérzetét akarják emelni ezzel? A 48-ki napok történeti fénye közös java minden magyarnak, s hogy, a mennyiben azon események feladatokat háritnak a mai generatiora, mi módon fogta fel e feladatokat ez a korszak, arra nézve nézze meg a »P. Napló« a törvénykönyvet s meg fogja találni, hogy az 1848 iki honvédek javára Magyarország királyilag szentesített költségvetésébe ez az »uralkodó rendszer« vett föl először rendszeres segélyt. Ez az »uralkodó rendszer« államosította a honvéd-menedékházat, megkétszerezvén az ott ellátást találó agg bajnokok számát, s ennek a rendszernek hívei soha, semminő körülmények közt, nem kerestek ellentétet e múlt emlékeinek való kegyeletes áldozás, s azon politikához való őszinte ragaszkodás közt, a melynek ösvényén a hazát, a trónt, a törvényességet s az alkotmányosságot most szolgálhatni vélik. A kik akár fölfelé, akár lefelé azt hirdetik, s a »P. Napló« azt hirdeti, hogy vannak Magyarországban számottevő politikai tényezők, kik e kettős érzület öntudatos és nemes ápolásában ellentétet látnak, azok roszul ismerik a magyar politikai tényezőket, s rosz szolgálatokat tesznek azoknak, akiknek ezt hirdetik. Ezt — átlátszatván e kérdés már a politikai térre is — elmondani kötelességünknek tartottuk. Egyebekben e kérdés kiinduló pontja iránt röviden elmondván nézetünket már a minap, maradunk a mellett, amit elmondtunk. Budapest, szept. 10. (A magyar jogászgyűlés.) A jogászgyűlést, mint a »Jogtudományi Közlöny«-ben olvassuk, a jövő év tavaszára szándékozzák összehívni, ha a kért vélemények január elejére beérkeznek. Igazságszolgáltatásunk s a nyilvános critica. — Levél a „Nemzet“ szerkesztőjéhez. — Egy nagy történelmi korszakot átküzdött bölcs uralkodó jelszava volt az, hogy »justitia est regnorum fundamentum« s ha ezen devise alaposságát elismerjük, mig egyrészről elvitázhatlan az, hogy az államkormányzat minden közegei közt, hivatalának lelkiismeretes kezelésére nézve a legnagyobb erkölcsi felelősség épen az igazságszolgáltatás közegeit terheli, mely felelősséget nemcsak régi törvényeink megkövetelték drákói szigorral, sőt a régi székely törvény éppen a gyomor fölmetszésével büntetvén meg a bírókat — jelenleg fennálló büntetőtörvényeinkben is a bíróságokra nézve sokkal súlyosabb büntetési tételek vannak megállapítva, mint más hivatali közegekre nézve — másrészről éppen a bírói hivatal nagy fontossága igényli azt, hogy a justitia le ne rántassék a napi politika és pártküzdelmek tárgyai közé s személyes rokon- vagy ellenszenvek nyilvános bábjátékává ne váljon, mert a társadalom minden egyéb panaszait és sérelmeit kiépülheti, de rendkívül súlyos fekély lenne a társadalom testén, ha a jogszolgáltatás tisztaságában s becsületességében helyezett bizalmat kezdené elveszíteni. Éppen ezért a jogszolgáltatás kérdését nézetem szerint igen kényes dolog, különböző pártszempontok felfogása, sőt szenvedélyességei által is befolyásolt politikai lapok felületes s gyakran indokolatlanul gyanúsító főczikkeinek tárgyává tenni, aminek pedig utóbbi időkben gyakori jelenségeit tapasztaltuk. Nem akarom azt a tételt felállítani, hogy a jogszolgáltatás érdemileg oly szentély volna, melynek küszöbén belül a közvélemény elnémulni köteles; ellenkezőleg éppen az, ami az államélet alapját képezi, köteles úgy megóvni saját tisztaságát, hogy az egész közvéleménynek mindig reá függesztett tekintete előtt soha el ne pirulhasson. Ha én állapítanám meg Justitia istennő emblémáját, nem vakon a mérleggel kezében festeném, hanem elhelyezném őt azon mindenkitől átlátható üvegtermekben, melyekben őseink hajdan leányaikat nevelték, hogy életük tisztasága minden időben, mindenki által látható és ellenőrizhető legyen. Miután már a mi jogszolgáltatásunk politikai czikkezések tárgyává kezdett válni, ami különben az európai politikai irodalomban alig találja mását, talán nem vétkezem, ha némely átalános eszméket ez irányban a napi irodalom terén én is megszellőztetek. A bírói kar, melynek felsőbb rétegei is, az én nézetem szerint — amelylyel nagyobb tekintélyre, tudományos kultusminiszterünk programmbeszédében kifejezett véleményére is támaszkodhatom — talán helytelenül lévén, a törvényhozás kebeléből kizárva, homlokegyenest apáink felfogásával ellentétben, kik főleg Erdélyben éppen testületileg is a felsőbb bíróságokat az országgyűlés kiegészítő tényezője gyanánt tekintették — felelős nem lehet az igazságszolgáltatás azon hiányaiért, amelyeknek elintézése a törvényhozás körébe tartozik. És éppen a törvényhozásra való befolyástól való ezen elszigeteltsége miatt nem terhelheti felelősség a bírói testületet azon panaszok miatt, amelyek a perek hosszadalmassága s drágasága miatt emeltetnek. Következményei ezek az írásbeliség slendrián rendszerének, melyből még rohamos reformjai mellett is jogszolgáltatásunk ki nem bontakozhatott. Annál kevésbbé lehet ez irányban az ódiumot a bíróságra hárítani, mert éppen az írásbeli rendszer az, mely leginkább kimeríti a bíró anyagi és szellemi erejét. Azon össze-vissza kuszált írások, melyeket a hivatal szolgák által targonczán a bíróhoz szállított óriás perek halmazából a biró áttekinteni kénytelen, hogy főként a kereset alaki kérdéseit illető adatokat ki pepecselje, melylyel gyakran tiz annyi időt veszit s tiz