Nemzet, 1889. január (8. évfolyam, 2278-2308. szám)

1889-01-01 / 2278. szám

Melléklet a „Nemzet“ 2278. (1.) január 1. számához. A munkások biztosítása baleset ellen Németországban. Irta : Láng Lajos. A munkások biztosítása balesetek ellen, mint törvényhozási feladat, nálunk is napirendre került. Ily körülmények közt talán nem végzek fölösleges munkát, ha ismertetni kívánom a német törvényhozás működését e téren, mint amelyet ez irányban a kezdeményezés érdeme illet, s amely a mellett a legmesszebb menő feladatokra is vállalkozott. Az alábbiakban tehát elő akarom adni az egyes mozzanatokat, melyeket a német törvényhozás felmutat, a törvényjavaslatok és azok indokolásai, nemkülönben az azokra vonatkozó bizottsági jelentések és módosítások, és ahol szükséges, a parlamenti tárgyalások alapján. Ez anyaggal szemben helyesebbnek tartottam, ha pusztán annak tárgyilagos visszaadására szorítkozom, a fontosabb helyeken még a szövegnek lehetőleg szószerinti közlésével is. Ez eljárás mellett, azt hiszem, az olvasó sokkal hamarabb és mindenesetre alaposabban fog megismerkedni e nagy fontosságú és igen sok ágú kérdésnek legalább főbb részleteivel, melyek nélkül arról megbízható fogalmat és megállható ítéletet alkotni egyáltalában lehetetlen. Eltekintve azoktól, kik e téren semmi törvényhozási beavatkozást nem tartanak szükségesnek, a két ellentétes felfogás abban áll, hogy vannak, kik a munkás biztosítását baleset ellen akkor gondolják megvalósítani, hogy a vállalkozót baleset bekövetkeztén kártéríték” kötelezik, míg mások azt kívánják, hogy a munkás ily balesetek ellen biztosíttassék. E két fő elvnek aztán meg vannak a maga különböző árnyalatai. A kártérítési elvvel megfér az, hogy a vállalkozó szabadulhat a felelősségtől, ha a munkást biztosítja. Ez a facultatív biztosítás, szemben a másik rendszerrel járó kötelező biztosítással. Még további és nem kevésbbé fontos árnyalata a felelősségi elvnek, az a kérdés, hogy minden körülmények közt felelős-e a vállalkozó a baleset által a munkásra háramlott kárért, vagy csak akkor, ha bíróilag bebizonyíttatik, hogy a vállalkozót terheli a hiba a bekövetkezett balesetért. A kötelező biztosításnál viszont a szerint lehetnek különböző árnyalatok, amint valaki a kötelező biztosítást közvetlenül állami intézetek útján, vagy csak állami felügyelet mellett akarja megvalósítani, és még inkább keletkeznek különböző árnyalatok a szerint, hogy a biztosítási költségeket a három, itt tekintetbe jöhető alany : a vállalkozó, a munkás és az állam közül, csak egyre, kettőre vagy mind a háromra, s ha többre, ezek közt mily arányban akarjuk hárítani. Mind e különböző kérdéseket, a nyomukban termő számos más kérdésekkel s a mellettük és ellenük szóló érvekkel együtt sehol nem ismerhetjük meg oly alaposan, mint a német törvényhozás fejlődésében, melynek menete lépésről-lépésre halad az egész nagy kérdés kibontásában. Ez okból kezdem ismertetéseimet az 1871. felelősségi törvénynyel, mely az első komolyabb törvényhozási kísérlet e téren. Ezután rá fogok térni az 1881-diki javaslatra, mely már a kötelező biztosítás alapjára helyezkedik, melyet azonban a parlament nem tett magáévá, amennyiben az állami biztosítás ellenei egyesültek a particularistákkal s particuláris irányban módosították azt, úgy, hogy a birodalmi kormány nem járult a módosításaikhoz. Majd át fogok térni a magán és állami biztosítás között egy 1882-ben benyújtott magánjavaslat alkalmából újból kitört harczra, és azután az 1884-iki kormányjavaslatra, mely végre törvénynyé vált és a következő években még javíttatott és ki is terjesztetett. S ha ez ismertetések fonalán nem szándékozom bírálatot gyakorolni, nem kétlem, hogy az, aki figyelemmel fogja kísérni a kérdés fokonkénti fejlődését, nem lesz kétségben az iránt, melyik rendszer jobb és helyesebb. Minden előleges rábeszélés és megnyerés nélkül kívánom az olvasót a kérdésbe bevezetni, megismertetve őt mindazon viszonyokkal, melyek alapján magának önálló véleményt alkothat. Az 1871-iki felelősségi törvény. *) A munkásoknak baleset elleni biztosításával a német birodalom, már keletkezése első évében foglalkozott. 1871. márczius 28-án nyujtatott be az ugyanazon év június 7-ikén birodalmi törvénynyé vált javaslat, a vasutak, bányák stb. üzeme által előidézett halál és sérülés esetében adandó kártérítés kötelezettségéről. A javaslat egészben véve 7 §-ból állott s a kártérítés kötelezettségét a vasutak, bányák, kőbányák és gyárak üzeme által okozott halál és sérülés eseteire vonatkozólag állapította meg. A javaslat beadását annak indokolása, egyrészt az eddigi törvényes intézkedések elégtelenségével, másrészt a munkásoknak az ipar fejlődésével szaporodó baleseteivel indokolja. Ami különösen az addig fennállott jogállapotot illeti, a javaslat indokolása kiemeli, hogy a közönséges jog és az annak uralma alatt álló különös jogok azon elvből indulnak ki, hogy a szándékosság vagy mulasztás által okozott kárért csak annak közvetlen előidézője tétetik felelőssé. Ha a kár előidézője egy harmadik személy képviselője, akkor a megbízó, — ha csak a megbízás jogtalansága, vagy e megbízás kivitelének szerződés-ellenes volta nem állapít meg ellene kártérítési kötelezettséget — csak a megbízott kiválasztásánál elkövetett és bebizonyított mulasztásáért (culpa in eligendo) felelős. Az utóbbi kötelezettséget a porosz Landrecht, még tovább menőleg akkér szorította meg, hogy a megbízó csak subsidialiter tartozik felelni a képtelen megbízottja által okozott kárért. A rajnai jog vidékén ugyanazon általános elv, hogy mindenki tartozik a maga hibája által másnak okozott kárt megtéríteni, a franczia polgári törvénykönyv 1384. §-a által azt az újabb alkalmazást nyerte, hogy a felelősség a kárért nemcsak csak azt terheli, aki a kárt saját cselekedete által előidézte, hanem azt is, aki a kár okozójáért felelni tartozik. Felelős ily értelemben az, kinek felügyeleti joga van, és így minden főnök vagy megbízó is, alkalmazottaikért azon szolgálatoknál, amelyekre azokat használják. Az ipari vállalatok fejlődésével, a megfelelő mérvben szaporodó balesetekkel szemben a cancellár kifejezést adott azon felfogásának, hogy a testi épség nagyobb jogvédelmét a törvényhozás feladatának tekinti ugyan, egyelőre azonban csak oly különös törvény által kívánt intézkedni, mely legalább azoknak és azok hátramaradottainak biztosítson kártérítést, kik rendkívüli veszélyekkel összekötött vállalatok által fosztatnak meg életüktől vagy testi épségüktől. Ily vállalatoknak tekinti a javaslat a vasutakat, bányákat, kőbányákat és gyárakat. A rokon természetű tengeri szállító vállalatokat csak azért nem vette föl a javaslat, mert a birodalmi kereskedelmi törvény 451., 478. és 479. §§. ez irányban már amúgy is gondoskodnak. A 451. §. ugyanis kártérítésre kötelezi a hajó-tulajdonost azon károkért, melyeket a hajó legénysége harmadik személyeknek okoz. A 478. §. szerint a hajó-tulajdonos felelős minden az ő hibájából eredő kárért, s a 479. §, meg egyenesen kimondja, hogy a felelősség az utassal szemben is terheli a hajó tulajdonosát. A vasutakat a kereskedelmi törvény a nekik átadott javakért, illetőleg minden kárért felelőssé teszi, amennyiben csak be nem bizonyíthatják, hogy vis maior, vagy a jószág természete okozta a kárt. (421. §, kapcsolatosan a 395, 400 és 401 §-okkal.) Ez elvet azonban a személyekre nem viszi át a kereskedelmi törvény. De igenis alkalmazta azt az 1838. november 3-ikáról kelt porosz vasúti törvény, melynek 25. §-a azt határozza, hogy a társaság felelősséggel tartozik minden kárért mely a vasúti szállításnál az azon szállított személyeket vagy javakat, vagy más személyeket és azok javait is éri, és ezen kötelezettség alól csak úgy szabadulhat a vasút, ha bebizonyítja, hogy a kár vagy a károsult saját hibájából, vagy elháríthatatlan külső véletlen folytán állott elő. *) »Verhandlungen des Reichtages von 1871. I. Legislatur-Periode I. Session« : az I. és II. kötetben a tárgyalások és a III. kötetben az irományok. Más szóval, minden kár esetén a vasút vélelmeztetik a hibásnak, és így kártérítéssel tartozik, ha csak be nem bizonyítja, hogy a kárt maga a károsult vagy vis major idézte elő. A bányákban előforduló szerencsétlenségekre vonatkozólag a javaslat nem helyezkedik ugyanazon álláspontra mint a vasutaknál. A javaslat indokolása a két üzem közt nagy különbséget lát, mert azt hiszi, hogy a vasutaknál, a technica mai haladása mellett, komoly balesetet az üzem gondos felügyelete által rendszerint ki lehet kerülni, míg a bányákban előforduló szerencsétlenségek elemek és természeti erők behatása folytán állnak elő, melyek a leggondosabb ellenőrzés alól is kivonják magukat. Továbbá azt állítja az indokolás, hogy a bányánál a munkás önálló tevékenységének sokkal nagyobb része van az üzemben ; hogy a bányánál nem a közönség, hanem a munkás védelméről van szó, úgy a vállalkozó mint munkástársainak hibája ellenében; s hogy a vállalkozó felelőssége már a munkások nagy száma következtében sem terjeszthető ki tovább, mint azt az általa gyakorolható ellenőrzés mérve megengedi. Különösen nagy súlyt fektet az indokolás végül azon fő szempontra, mely itt a vállalkozó felelősségét korlátolja s a mely abban állana, hogy minden bányamunkás teljes tudatával bír azon veszélyeknek, melyek őt számos társával való együttes tevékenysége mellett, akár csak egyesek vigyázatlanságából is fenyegetik. A gyárakat illetőleg a javaslat indokolása nem csinál titkot abból, hogy az azokban előforduló baleseteknél, a közönséges jog által biztosított általános kártérítéstől eltérő külön kártérítés igen sokféle aggálylyal találkozhatik. Elismeri továbbá, hogy nagyon nehéz megvonni a határt a közmű és a gyár között, s hogy némely gyárban a munka kevesebb veszélylyel jár, mint oly vállalatokban, melyet gyáraknak nem tekinthetők. De ezzel szemben utal arra, hogy a gyárakban előforduló balesetek gyarapodó száma arra kötelez, hogy a munkások életének és épségének nagyobb védelméről legyen gondoskodva. A közönséges jogtól való eltérés, valamint a vasutak s bányák tekintetében elfogadott szempontok igazolására pedig utal a gőz és egyéb természeti erők terjedő használatára, melyek hatását a munkás nem tudja mindig, mindenben megítélni, s amelyek épp azért sokszor előreláthatatlan és elháríthatatlan veszélyekkel járnak, s amelyekkel szemben nem lehet hivatkozni, sem arra, hogy a munkás tetszésétől függ, kevésbbé veszélyes munkát keresni, sem arra, hogy a magasabb munkabér képezi a kockázat díját, az elvállalt magasabb veszélyért. S minthogy—folytatja az indokolás— a munkás a gyárban személyének biztonságát illetőleg kénytelen a vállalkozó berendezésében és óvintézkedéseiben megbízni, sőt igen gyakran, kénytelen egészen védtelenül magát azoknak átengedni, nem lehet elutasítani azt a követelést, hogy a veszély nagyságával legyen arányban a vállalkozó felelőssége is. Különösen áll ez akkor, ha a vállalkozó a gyári üzemre megállapított rendőri szabályokat meg nem tartja. Ellenben egyéb viszonyok közt, a kártérítési kötelezettség csak annyiban szigorítható, hogy a vállalkozónak felelnie kell alkalmazottainak azon hibájáért is, amelylyel másoknak kárt okoznak, de nem egyszersmind a munkások jogellenes cselekedeteiért, melyekkel maguknak okoznak kárt. A felelősség megszorítását tehát a javaslat ép oly jogosultnak tartja a gyáraknál, mint a bányáknál. És ennek megfelelőleg, a bizonyítás terhét illetőleg, lényegben a közönséges jog elvét fogadja el ez esetekben. Más szóval bányáknál és gyáraknál kártérítés csak úgy" terheli a vállalkozót, ha bebizonyíttatik, hogy a baleset bekövetkezte őt terheli. Amíg tehát a vasutaknál az a jogi vélelem, hogy a vasút a hibás, míg az ellenkező bebizonyítva nincs, addig az utóbbi vállalatoknál a jogi vélelem az, hogy maga a munkás idézte elő a balesetet, mindaddig, míg az ellenkező be nem bizonyíttatik. Ezen általános szempontok előrebocsátása után térjünk át az egyes szakaszokra, illetőleg azok főbb intézkedéseire. Az 1. §. azt mondja, hogy ha valamely vasúti üzemnél valamely ember meghal, vagy megsérül, akkor a vállalkozó felelős az így előállott kárért, hacsak be nem bizonyítja, hogy a balesetet vis major, vagy az elhalt, avagy megsérült saját hibája okozta. Az intézkedés tehát egészben véve azonos a porosz vasúti törvény idevágó rendelkezésével, azzal az eltéréssel, hogy külső véletlen helyett vis major vétetett fel s hogy annak érvénye kiterjed a lóvasutakra is. A javaslat ezt azzal indokolja, hogy a vontató erő a lóvasútnál kevesebb veszélylyel jár ugyan, de az a körülmény, hogy a szállítás a nyilvános közutakon történik, másrészt fokozza a veszélyt. A 2. §. szerint a kő bányát, vagy kőbányát (Bergwerk, Steinbruch, Gräberei, Grube), avagy gyárat tart üzemben, az okozott kárért felelős, ha megbízottja, vagy képviselője, avagy az üzem, vagy a munkások vezetésére vagy felügyeletére a vállalkozó által fölvett személy hibája következtében, valamely munkás az üzemi teendők végzésében meghal vagy megsérül. A kőbányákat azért említi fel külön a javaslat, nehogy kétely támadhasson az iránt, ide tartoznak-e azok vagy sem. Ami pedig a gyár fogalmát illeti, a javaslat indokolása hosszasan foglalkozik annak kimutatásával, hogy e fogalom elvont meghatározása lehetetlen. Utal a szokásos megkülönböztetésekre, melyek szerint a kézműnél a kézi munka, a gyárnál az erőműves munka uralkodik; hogy a kézműnél egy czikket rendszerint ugyan egy ember készít el egészen, míg a gyárnál a munkafelosztás elve alkalmaztatik; hogy a kézműves kicsiben és megrendelésre, a gyáros nagyban és készletre dolgozik, hogy a kézműnél a mester is együtt dolgozik munkásaival, míg a gyáros a munkát csak irányozza; — de egyszersmind utal arra is, hogy mindezen megkülönböztetések ma már sem nem mérvadók sem nem megfelelők. A mellett azonban utal arra is, hogy a birodalmi törvényhozás az ipartörvényben (127. §.) mindamellett szükségesnek találta különös elveket felállítani a gyárakra, nevezetesen a gyárakban alkalmazott fiatal munkásokra. E nehézségekkel szemben esetleges kételyeknél annak eldöntését, hogy valamely vállalat gyár-e, vagy sem, a javaslat indokolása a bíróra kívánja hagyni, annál is inkább, mert azt az angol eljárást, mely szerint a törvény elé tartozó gyárakat külön kellene felsorolni, az ipar haladása mellett helytelennek tartja. Szintúgy nem ajánlja a javaslat a franczia megkülönböztetést (établissements dangereux, incommodes et insalubres), mert azt a német ipartörvény nem ismeri. Nem ajánlja pedig annál inkább, mert a veszélyesség fokát nem könnyű megállapítani. Érvelése szerint a gőz használata egyáltalán nem ismérve a veszélynek, mert a széltől és víztől eltekintve, a hő és légszesz is használtatik hajtóerő gyanánt, és semmi ok sincs arra, hogy ezek és a gőz között különbség tétessék; mi több, vannak gyárak, melyekben a legveszedelmesebb anyagokkal dolgoznak pl. a gyufa és robbanószerek gyárai és sok vegyészeti gyár, melyekben egyáltalán nincs erőművi hajtóerő. Mindezek alapján a javaslat indokolása jónak tartja, a kártérítést általában minden gyárra kiterjeszteni, mert e kiterjesztés a kevésbé veszélyes gyáraknál a balesetek csekélyebb száma miatt nem bír gyakorlati jelentőséggel, s a javaslat tulajdonképpeni czélja, a törvényt minden veszedelmes vállalatra kiterjeszteni, el van érve. Egy szintén angol eljárást, mely a gyárakat a munkások száma szerint különbözteti meg, a javaslat indokolása az itt fenforgó czélra nézve hasonlóképp nem tartja alkalmazhatónak. A 3. §. a kártérítés kötelezettségét halál esetében a megkísérlett gyógyítás s a temetés költségére és azon összes vagyoni veszteségre vonatkozólag állapítja meg, mely a megölt személyt betegsége alatt, keresetképtelensége vagy keresetképességének csökkenése által érte, s amennyiben törvényes kötelezettsége volt más valakiről gondoskodni, a kártérítés kötelezettsége kiterjed azon összes vagyoni veszteségre, mely az utóbbit ezen halál által éri. Sérülés esetében a kártérítés kötelezettsége természetesen csak azon vagyoni kárra vonatkozik, mely a megsérültét keresetképtelensége, vagy kereseti képességének csökkenése által éri. A 4. §. a vállalkozóknak nem engedi meg, hogy munkásaikkal oly szerződést kössenek, mely ezen kártérítési kötelezettséget kizárná vagy korlátolná, és az ily szerződést jogilag semmisnek jelenti ki. Az indokolás megjegyzi, hogy a kártérítési kötelezettséget illetőleg a rajnai polgári törvénykönyv 6. §-a, a vasutaknál a javakra vonatkozólag a birodalmi kereskedelmi törvény 423. §-a, a személyekre nézve az 1869. május 3-iki porosz vasúti törvény, hasonló intézkedéseket tartalmaztak már is. Az 5. §. az eljárást szabályozza, amiből minket csak az érdekelhet, hogy a kártérítés nagyságának megállapítása és azon kérdésnek eldöntését, váljon a kártérítés tőkében vagy járadékban történjék-e, a javaslat egészen a bíróra bízza. A 6. §. a kártérítési kötelezettség elévülési idejét egy évben állapítja meg. Az indokolás e rövid időhatárt azzal igazolja, hogy a kérdéses ügyekben a bizonyítás nehézsége igen kevés idő múlva is kizárja a baleset és a kár kétségtelen megállapítását. A 7. §. végre fentartja az egyes országok törvényeiben előforduló kártérítési kötelezettséget azon esetekre is, melyek e javaslat 1. és 2. §-aiban nem érintettek, és a 3. és 6. §-okat kiterjeszti ezekre is, amennyiben a kártérítési összeg az illető országos törvényekben nem volna nagyobb. A birodalmi gyűlés 1871. ápril 13-án tárgyalta első tanácskozásban a javaslatot. S hogy az mennyire megegyezett az általános hangulattal, mutatja, hogy a ház még abban az ülésben befejezte az első tárgyalást s elhatározta, hogy a ház a bizottsági tárgyalás mellőzésével, a második tanácskozásba bocsátkozzék. A második, vagyis részletes tanácskozás három ülésen át (ápril 28., ápril 29. és május 2.) tartott. Leghosszabb volt a vita a két első szakasz felett, amenynyiben egyrészt voltak olyanok, kik a vasutakra szabott szigorúbb felelősséget ki akarták terjeszteni a javaslatban foglalt egyéb vállalatokra is; míg másrészt voltak olyanok, kik a javaslat második szakaszába, a gyárak mellé minden iparvállalatot fölakartak venni, mely gőzzel dolgozik. A birodalmi gyűlés ezen módosításokkal szemben a javaslat álláspontjára helyezkedett s a két első szakaszt változatlanul elfogadta. A tárgyalás további folyamán azonban e javaslat három jelentékenyebb kiegészítést és egy, szintén nem jelentéktelen módosítást nyert, mindig Lasker indítványára. Az eredeti 3. §. után, 4. §. gyanánt felvétetett ugyanis az a rendelkezés, hogy azon esetre, ha a megölt vagy megsérült munkás, a vállalkozó hozzájárulásával biztosítva van valamely biztosító intézetnél, társládánál, segélypénztárnál, betegpénztárnál vagy valamely más hasonló intézetnél, akkor ezen utóbbi intézet szolgáltatása beszámíttathatik a vállalkozó által adandó kártérítési összegbe, föltéve, hogy a vállalkozó hozzájárulása a biztosítási összeghez, nem volt kisebb annak egyharmadánál. Az indítvány megtételénél talán inkább az a szempont volt az irányadó, hogy a vállalkozó terhe enyhíttessék, míg elfogadását főleg annak köszönheti, hogy maga a kormány is egy újabb biztosítékot látott abban a munkás javára, különösen oly esetekben, hol a vállalkozó kedvezőtlen anyagi viszonyai mellett, annak kártérítési kötelezettsége nem bírna nagy gyakorlati jelentőséggel. Az eredeti 4. § után 6. § gyanánt vétetett föl a másik fontos kiegészítés, mely szerint a kártérítés rendszerint járadékban adassák, hacsak az érdekeltek közös akarata tőkét nem állapít meg. A járadék kikötése azért történt, mert abból indultak ki, hogy az a kártérítés alapjának, a munkaerőnek inkább megfelel. Ugyancsak ezzel kapcsolatosan, a járadéki elvnek mintegy kiegészítésekép, bevezetett még a javaslatba, hogy a kártérítésre kötelezett követelheti utóbb a kártérítési járadék leszállítását, ha azon viszonyok, melyek a kártérítés alapjául szolgáltak, megváltoznak, és viszont a kártérítésre jogosult, ugyanezen okból követelheti a járadék emelését. És végül követelheti még utólag a kártérítésre jogosult a járadék biztosítását, vagy e biztosítás fokozását, ha A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 31. Vénülünk. (Szatira.) Ha vénülünk barátom Ágai, A szatírát kell előrántani. Mit is dicsérget régi jó időket Ki maga ifjan át nem élte őket. És csínyeinken kora még nevetni Annak, ki többet is fog elkövetni. A táblabirák fájja rég kihalt, Grünwald se tudja már ki volt, mi volt. Már nem szolgájuk ingyen a hazát. Azt kérdjük: a haza nekünk mit ád. Az ősi hagyományt lám az öreg Rökk is haltával pecsételte meg, Zavarba ejtve bármi követőit: Oltárra nem vihetnek, mennyit ő vitt. Hajdan nehéz volt jókor felismerni A hivatást magunkba’ s úgy követni, Szentelve annak egész életet, Miben kitűntünk sok mások felett: Ma könnyű, sok közt a válogatás Van arra hatósági gyámkodás. Ha bémagoltad, írva, egy vagy két Nyelven az olvasás művészetét, Megtapogatják bábos koponyádat, S biztosra lóditják el a pályádat. Te humanista lessz, az meg reál, Ne tudja ez, hogy amaz mit csinál. Zsidó, keresztény, bölcsész, atheista. Ember ne légy, de légy specialista. Lenézz s kerülj mind olyan élhetetlent Ki még vagyonra sem tett idején szert. Pazarlva tehetségi problémákra, Mik semmit sem hozhatnak a konyhára. A táblabiró bár ezt nem ismerte, Legtöbb dolognak a nyitját meglelte. Vagy hát őszinte volt a vallomása, Hogy ebbe s abba nincs tapasztalása, Egyéb mit a szomszédban hallhatott, Vagy róla tán egy könyvben olvasott. Csak egyet feledett: önnön magát, Adómentes, kis ősi vagyonát. Bár lassan haladott, sohsem futott. Kitűzött czélhoz bizton eljutott. Felülről jött parancs vagy rendelet. Azt végrehajtani nem sietett. Nem ütköznék-e, azt kérdezte nyomba. Törvénybe avagy privilégiumba? Mert gyors eljárás olykor bárha jó. Előbb való — a constitutio. A szabadságnak mi vagyunk az őre. Jobblétet aztán vigyünk csak előre. Itthon nem várt, hogy tüstént megtegye Mit jónak ítélt a Jeni vármegye, Ha kellett iskola, építtetett. Nem hagyta el a jó kisdedeket. Ha elvesztették az édes szülőket, Úgy árvaházba helyezé el őket. Árvizek ellen gát csatorna, és Viszont aszályra föld- s rétöntözés. Épült a templom helység közepett, Szinház, ha épp’ jó színész érkezett. Magtár, ha ínség vészharangja kondult, De tánczterem, ha sorsunk jobbra fordult. Késztetve monda csak Ítéletet, Békélteté előbb a feleket, Csititgatá a peres atyafit, És rendhez szoktatá jobbágyait. Felszabaditni népet, s úgy nevelni, Hogy majd magához lehessen emelni; Fékezni halkan földesúri önkényt, Pótolni, hol hézagos, a törvényt, Nyugtatni a pórt, hogyha zúgolódott, S oktatni védve, neki ada gondot. Keresni munkát heverés helyett, Vérontás nélkül üljön ünnepet, Ha van miből, hát jókor tenne félre, Kímélje fát kiültetvén útszélre, Közmunka, tudják, mire hogy megyen, És árvapénznek hijja ne legyen. Nagy hatalom volt az a vármegye! Országgyűlés volt üléstereme. Vitatkozunk a nagy politikáról, Tudván, hogy onnét ránk is mennyi hárul; Ha fel se vett diplomata ravaszság, Megmondtuk, hogy mi az örök igazság. Tudtuk mi a királynak szent joga, Mit tőlünk félteni sohsincs oka; De nem király ad jussot a hű népnek, Ez méri jussát a fejedelmének. A Corpus Jurist, hogyha bár betéve, A táblabiró biztosan idézte: Tudá mit szólt mellette s ellene A felvilágosult kor szelleme, S miként kell törvénykönyvet kieszelni, Mit Németország fog majd irigyelni. S ha együtt látjuk három év alatt Pozsonyban az országos karokat, Uralgva habzó szenvedély fölött , közvetít trón és nemzet között. " De hogyha elfajul a vad tusa, kitér, mint Róma Cincinnatusa, Te tartsd a gyeplőt, merész Phaeton. Felfordulunk, ha én is meg fogom. Később — az ég ne engedné megérnem. — Ha rám szorultok, küldjétek csak érttem. Ádáz csatákban ontunk drága vért, Sok hű kebel szakad meg a honért; A riadalt sir csendje váltja fel, Ki marad élve ? Ki nem csügged el ? Ott néztem, a mint lánczot, lakatot, A hárs alatt puszpángból faragott. Ki tudja merre járt a gondolatja, Mig egy-egy vendég jötte nem zavarja. Ez bő kíváncsisággal van tele, s egy friss adomával hűti le. Boldog, boldogtalan tervezgetett, kitartást ő hallgatva hirdetett. S alig hogy hallat egyebet magáról: Nép nem vesz el, ha le nem mond jogáról. De ha eljön az időd új alkotás! S az építő mester ki lenne más. Ki nem gyűlölte úgy az ellenséget, Mint szeretett oh ! Árpád hánja téged. Megalkuszik, ha üdvöd úgy kívánja, Mig jóváhagyja keble kis bírája. S a siker napján a hálás király, Örömkönnyük közt előtte megáll. Oszt bő kegyéből, mindnek hányadot: »Neki csak — kézszorítást adhatott.« Kedvezne vajha nékünk a szerencse. Nem lesz hazánknak több Deák Ferencre ! Most más divat van: én is követem. Biz’ én magam ki nem nevettetem. Először is szakembernek beállok, De csak ha jó kis gázsival kínáltok. Eddig sok munka, semmi fizetés. Eztán jó dijjazás, dolog kevés. Ingyen reám ne is számítsatok, Ingyen színházat sem igazgatok. Ingyen munkámnak a köszönete: Hogy olcsó húsnak, — mondták, — hig leve. Ülésbe, jó, nem bánom hívjatok, Prezencz — markot de mindig adjatok. S elnök legyek, vagy bár igazgató. De tantiéme kell, kézzelfogható. Részvényt aláírok, ha osztalék Lesz biztosítva nyolcz-tiz százalék, De egyletekkel hagyjatok békében, Mik éljenekkel fizetnek ki szépen, S mig szembe Maecenásnak kidicsérnek, Házban csúfolnak rut szemita vérnek. Bölcsőde kisdedóvó, menhelyek, Több szeretetház, É. M. K. E. perzselyek, írók, Újságírók, rokkant szinészek, Honvédek, Veteránok, meg művészek, S mindennek neveletlen gyermeke S vigasztalatlan árva özvegye. Börtönjavitók, erkölcsnemesitők, Csődtől meg uzsorától mentesitők, Tanítók, tanítónők és óvók, Hajléktalannak jó szállást adók, Felnőttet oktatók, vagy életmentők, Népkonyhán őrködő s másféle nemzők. Sokféle képzők, mennyi árvaház S kiket dologban utolér a láz, A betegek, veres, fehérkereszt, S kit puszta kézzel kórház kiereszt, S ki tudja rímbe szedni mind, mit a kultúra kíván s philantrophia! ? Az apró pénzemet mind elszednétek: S mint Weisz B. F.-nek visszafizetnétek! ? Nem, nem, beállók én is kaparónak: A közügyet használva takarónak. Gondozza minden ember a magáét, Aztán tekintse a kedves hazáét. Saját erszényét ki nem tölti meg, Hogyan használjon az a többinek ?! A kikötőbe, bárminő csatornán, Duzzaszsza minden szél az én vitorlám. Fejet hajtok bármilyen hatalomnak Császárnak, papnak, utcza-uralomnak. Eszményen nem gyötrődöm s elveken, Mosolygok nevetőkkel ezeken. Tovább szolgálok Bach, Schmerling alatt. (Betudják hosszas szolgálatomat.) Miért maradjak és holtig közember, Ki tábornokkal szóba állni sem mer. Van a ki rangot, czimet osztogat, Miért ne tartanám a markomat. Miért ne lennék excellentiás, Öcsém uram rég az, meg annyi más! ? Sa házasság is, nem jó eszköze? (Az érzelemnek ahoz nincs köze.) Máskép utálom bár, de arra jó, Hogy »parthiet« közvetítsen, — a zsidó. Számitgatom, hány hold a hozománya (Bár jobb a készpénz) — s hogyha márnem árva, Hány jó családdal, (bár a szerződésbe Ez nem jöhet,) hoz összeköttetésbe. És ily irányban nevelődjenek Utódaim, fi- és lány gyermekek. Tanom s példám után induljanak, Kaparni jókor megtanuljanak. Már ABC-és könyvét olybá vegye, Hogy keresetképessebbé tegye. Czukrot, cseresnyét szája ne kívánja; Megy takarékpénztárba a krajczárja. Érezze és megértse idején, Mily nagy különbség: gazdag és szegény! Bekunyerálom ingyenes helyekre. (Lesz annyi emberség miniszterekbe.) Mert hivatalt mindig előbb kapott, Kit már az állam iskoláztatott. A lánynak szinte lesz oklevele A férje keresőt is kap vele. Minden veszélyes ábrándom lehűtve, Mi károm eddig volt, mind helyreütve. Uj élet annyi tévelygés után : Megkezdem úgyse’ holnap, — még ma tán !... Megkezdem-e ? Azt könnyű mondani, De . . . vénülünk, barátom Ágai! ZICHY ANTAL.