Nemzet, 1889. január (8. évfolyam, 2278-2308. szám)
1889-01-13 / 2290. szám
SZERKESZTŐSÉG: Ferenceiek tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi rzínzét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 8 kr. 2290. (13.) szám. Budapest, 1889. Vasárnap, január 18. Reggeli kiadás. KIADÓ-HUVATAÍJ ! Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, foldsstat, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten hétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........ ....................... 8 frt 3 hónapra .. ................... M . 6 » 6 hónapra ~ ~ ~ - 18 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 a Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 8 kr. VIII. évf folyam. . j ^^mgBSSSSBBQ sasa......... I »*?****** Budapest, január 12. Hiábavaló dolog lenne eltagadni, hogy nemzetünk egy criticus század legcriticusabb évtizedét éli. Az egész Európa, minden erőit megfeszítve, ideges, lázas gyorsasággal készül az elmaradhatlannak látszó nagy mérkőzésre. A moskovitismus, mely harczban van minden államrenddel, s mely harczot folytat tulajdon hazája kormányzata ellen is, minden emberi számítás szerint, még ebben a században keztyűt dob egész világrészünk mai rendjének. Az orosz államférfiakeszélyes, s Európával tartó része, a béke fentartására igyekező fáradozásaival érhet el ideiglenes, érhet el évekig tartó sikereket; a nagy ellentéteket alig enyésztetheti el véglegesen. Mely nemzetet, minő hely illet meg Európában, melyiknek micsoda szerepe legyen a világrész további sorsának intézésében — azt az erőknek borzalmas háborúban való összemérése fogja eldönteni előbb-utóbb. Ha a conservativ nyugat győz, bátrabban és szabadabban fog előrehaladni az a civilisatorius munka, mely a történelem alkotta államhatárok között, szabadsággal és műveltséggel akar lehetőleg egyenlően boldoggá tenni minden fajt, minden nemzetet. Ha ellenben a radicális észak — természetellenes és csupán a revanche vágya által indokolt szövetségben a most hagyományai és szabad szelleme elárulására is kész nyugati grande nationnal, leveri a civilisatiót védelmező conservativ ligát — akkor kiesik sarkaiból a mai Európa. A történelem folyása kilép eddigi medréből. Ezer év összes előzménye dugába dől s az uj tények meg fogják hazudtolni a régi logicát. Fajokra, nemzetiségekre fognak szétesni máig természetszerűleg egységes nemzetek, területekre máig természetes határok által egyesített országok. Európa története máig a civilisatiónak is története. Logicája félreismerhetlen. A kisebb egyedeket folytonosan nagyobb egységekbe gyűjti, hogy mindjobban egyesített erők, mind közösebbmunkát végezzenek az emberi nem boldogítására. És az a mód, amely szerint a kisebb tényezőkből egy-egy nagyobbat alkot, mindig természetes, különben pedig egy merev elvhez nem ragaszkodó, eclecticusra vall. Az egy szigetre szorult celtát, angolszászt és normannt egy nemzetté és egy országgá gyúrja, mert egyenként elsenyvednének a szűk földön — együtt meghódíthatják az Óceánt. Apró hűbérurságokból csinál egységes nagy franczia nemzetet és államot; kisebb, nagyobb német államocskákból egy nagy Németországot, zengzetes nevű spanyol és olasz királyságokból egy spanyol és egy olasz királyságot — a nyelvközösség alapján. De a történelem ezt az alapot mindjárt elveti, mihelyt még erősebbeket, még természetesebbeket talál. A nagy Francziaországban nem egyesít minden francziát. Azt a tekintélyes franczia tömeget, mely az Alpeseken túl lakik, földrajzi helyzetének megfelelően, arra utalja, hogy némettel és olaszszal együtt egy helvét államot alkosson. Egy szintén tekintélyes franczia tömeg ismét a flammandokkal együtt, mint közgazdasági egység, Belgiumot alkotja. Épp ily kevéssé gyűjt össze a nagy Németország magában minden németet. Ausztria fél német és fél szláv állam é s itt a nyelvközösségi eszmét a történelem sutba dobja a politikai szükségességgel szemben. Az Itália Unita szintén lemond arról az ábrándról, hogy minden olaszul beszélőt magában egyesítsen s a földrajz szab neki természetes hattárokat. De reánk nézve mindenesetre legérdekesebb nyilvánulása a történelem államalkotó bölcsességének Magyarország maga. Az egész ország földterülete olyan, hogy az földrajzilag egy természetesen elhatárolt, szembetűnő egység volna akkor is, ha egyetlen ember sem laknék rajta. És lakjék rajta bármennyi és bármily különféle fajta és nyelvű, annak ezen a területen egyetlen, egységes államot kell alkotnia. A magyar állam megalakulása és ezer éves fennállása, annyi nemzetiségével s »annyi balszerencse közt s oly sok viszály után,« valóságos csoda volna, ha nem volna minden ellenkező látszat daczára is oly nagyon természetes. És a kicsiny magyar faj országlási erényeit és tehetségeit valóban a csodálatosságig túl kellene becsülni, amiért annyi különféle népet egyetlen államalkotó nemzetté tud összetartani, ha ebbeli törekvése nem volna annyira természetes és észszerű. A népvándorlás befejezte óta, mindmáig, arra hajt a civilisatiót előre vivő történelem, hogy egységessé legyen minden, ami bármily alapon, de természetesen egyesülhet. A magyar faj vakmerőnek látszó vállalkozása csak okos és biztos sikerű elfogadása és vitele ezen missiónak. Államot szervezvén arra alkalmas területen, annak nyugodt hatalmával tartván egyensúlyt más-más ajkú és fajú tömegek közt, egy munkára egyesitvén az e nélkül egymás vesztére törő erőket s az egységes magyar nemzetben lehetővé tevén továbbfejlődését öt-hat nemzetiségnek, melyek azonkívül veszendőbe mentek volna; a magyar faj folytonosan szolgál a civilisatiónak. Ez ad neki létjogot s ez életerőt, így alkotta meg természetesen, logikusan, ezer év történelme Európa egész államrendszerét. S ezen a berendezésen mint alapon építik mind feljebb a világrész összes népei a civilisatiót. De keleten és északon roppant ereje öntudatára ébred a barbár, a nyugati civilisatió merész tagadója. Mint a barbárok mindig, legelőbb egy régi rendet, egy régi civilisatiót akar elseperni az útjából. Positív terve, mit építsen majd a romok felett, nincs még, de nem is lehet. Ábrándok, jóslatok, vágyak beszélnek Pansláviáról, nagy szabad sláv testvériesülésről — de ezek nem érnek többet, mint a lázbetegek félrebeszélései arról, hogy milyen az üdvösség a halál után. Rombolás — nihil — ez a moskovita barbárnak több, mint czélja — ez ösztöne. Ez az ösztön nyilatkozik meg, amint lassan, komoran és fenyegetőleg vonja a nyugati határokra hadait, hogy azok a kellő percben lezúduljanak, mint a romlás maga, a gyűlölt nyugatra. De Európa a veszedelemhez méltó óriási védekezésre készül. A középkorbeli barbár támadások mind készületlenül érték. Csakis ennek köszönheti Európa, hogy a Balkánt századokig elzárta az izlám a civilisatió elől. A moskovita barbarismus, ha támad, egy elszánt és hatalmas védelmen fog megtörni. A mérkőzés tulajdonképpen már egy év , tized óta foly , csak a válság van még hátra. A barbár dicsekedve, mutatja erőit. A védelem még nagy obs erőket vonultat el szemei előtt. A barbár a katonák százezreivel akar rémületet kelteni. A védelem fegyverbe Aliit minden férfit s milliókkal felel a rémítésre. A barbár megindítja tömegeit. A védelem új, raffinirozott fegyvereket oszt szét katonái között, fölszereli várait, reámutat hatalmas vasútvonalaira s megfenyegeti a barbárt a pénzpiaczon. Mikor tör ki mégis az igazi, véres háború? Majd, ha a barbár valamelyik provocatiójára a védelem nem tud imposáns választ adni! Amikor majd az észak azt véli, hogy most erősebb, mint a nyugati civilisatió védelmi ligája. Addig nem! Addig folyni fog ez a rettentő mérkőzés, melyben még csak a népek verejtéke szakad és nem a vére. Míg ezt a verejtékes versenyt győzzük, míg erőink felsőbbsége a támadásra készülőnek imponál, addig aligha lesz háború. így, még az is megeshetik, hogy a moskovitismus merül ki a harcz előtt é s egy időre legalább lemond a támadásról. Ezt a nagy és folytonos erőfeszítést, melyre a civilisatió védő ligáját a fenyegető vész kényszeríti, hívják militarismusnak. Ám, legyen ez a neve s legyen igaz, hogy ez tengernyi erőt von el az egyéb civilisatorius munkáktól, de, mint a templomépítő zsidók, kiknek félkezében a vakoló kanál, félkezében a kard villogott, úgy vagyunk ma mi is. Ha két kézre fogjuk a kanalat f elejtjük a kardot, gyorsabban fogunk építeni, de nem tudjuk megvédelmezni azt, amit építettünk. A veszedelem az egész Európát fenyegeti, de, ha el nem hárítjuk, mi, magyarok vesztünk általa legtöbbet. A német elveszti vezérszerepét, talán el néhány tartományát. Ausztria tán darabokra szakad, de egyes részeiben élni fog tovább. De mi elvesztünk mindent! Mi elveszünk! Magyarországnak, mint magyarnak, csak a dolgok régi és mai rendjében van helye. A magyar faj vezérszerepe megszűnvén, egy képtelen, haoticus nyomorult állapot várhat csak ez országra, melynek annyi fajta népeiből, csak a magyar képes egy egységes nemzetet alkotni s mely a mindent egyensúlyban tartó vezérfal bukása után, csak a hatalomért küzködő nemzetiségek boldogtalan szereplési tere lenne. Természetes, hogy a civilisatió nagy ellenségének támadása ellen, legfeljebb sóhajtva, de zúgolódás nélkül fegyverkezik egész Európa. Nekünk, akik a győzelemtől remélhetjük egész jövendőnket s a vereségtől egész nemzeti- és államéletünket féltjük, éppen nem szabad zúgolódni, még sóhajtani is alig. Jegyezzék ezt meg népképviselőink is, akik mindig készek voltak áldozatokra, ha nemzetünk védképességének emeléséről volt szó. Előttük fekszik az uj védtörvény. A felséges hadúr katonai tanácsosainak műve. Szakértelem s lelkiismeretes buzgalom alkotta minden sorát. Gyermekes és méltatlan gyanúsítás, bármely intézkedés mögött, a magyarság, vagy a polgárelem megvetését keresni indokol. Minden intézkedést csak az az egy törekvés sugallt,hogy a monarchia a közelgő nagy mérkőzésben erős legyen és győzelmes. A monarchia ereje és győzelme pedig éppen a magyarság és polgárelem jövő nagyságát jelenti. Igaz, hogy nagy és súlyos új áldozatot kérnek a népképviselőktől. A képviselőkön áll megadni azt, vagy megtagadni. Bírálják meg a javaslatot, számoljanak lelkiismeretükkel , és úgy szavazzanak. De egyet tartsanak okvetlenül szem előtt s ez az, hogy a hadügyi kormány a javaslatban nem »pro domo sna« beszél, hanem »pro patria.« A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 12. A TENGERSZEM!) HÖLGY. Regény négy kötetben. Irta : XÓIC.A.X IdÓR. H. KÖTET. (23) (Folytatás.) Tiz óra lehetett, mikor feljutottam a Pogány oltárra. Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! — Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó határig, a melyből hóbérczek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget, a legmagasabb hegyeknek ormai. — Hű képe a valónak. — Nincs — semmi sincs már! — Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg az erdőt, mezőt, de addig én nem rajzolhatok. Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra , bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam egy krumpnezfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába, elnézegettem a vándor hangyákat, a mik a maguk rendes utját követve, keresztül mászkáltak rajtam, nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt az útjukba hegyláncznak. Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet. A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült , a fejem ott pihent a nagy zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám. Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem messziről: »Nézd, ott a hegytetőn Egy bátor férfi néz felénk. Fegyverén tartja jobb kezét, Őrzi eszközét . . . .« Férfihang volt. Olyan ismerősnek tetszett. Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, aki szintén ismer engem. De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő magaslatára csak egy ösvény vezet: akár Tardonáról, akár Mályinkáról jön valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé. A dal folytatása közelebbről hangzott. »Nézd ott a kalpagján Egy vérszintoll lobogva leng ! Sötét palást függ a nyakán. Vad szeme ránk mereng.« Most még egy női hang is hallatszott. Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen. Tehát ketten is vannak. Amint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a sziklapárkány mögül az alakja is. »Reszkess ! Féljed a vakmerőt ! Inkább nevezd te így őt Diavolo, Diavolo, Diavolo !« De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi alakot meglátott a földön elnyúlva maga előtt, a mint ő maga a sziklára egészen fölhágott. Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, a mint báránybőr süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre emelkedem előtte. Én hamarább ráismertem, mint ő én rám. — Servus Bálványosy! Hát te hol jársz itten, ahol a madár sem jár ? Ekkor aztán nála is örömre változott az ijedelem. — Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk. Ezalatt a kisérő útitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a párkányra. Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem számátva maradjon. Az a női alak Erzsiké volt: — a tengerszemű szépség. Hát »ez« hogy jön ide? Hogy jönnek ezek ketten »együtt« ide ? Hogy jönnek ezek »ide« mind a ketten ? Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás kifejezés, amit az ijedtség mosolyának lehet venni. Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon , igazi histrio-humorral fordult a kísérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e szavakkal: — Az öreganyám. Erre az életre a hölgy elnevette magát. És én bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak ezzel a szóval — Akkor, jer kehiemre, fiacskám! — én vagyok a te öreg apád! Beértem ezzel a mondással: — Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk. Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak instructióba lett volna neki zárjel közé írva a szerepében (egyszerre komor arczot ölt.) — Azonban, édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat, hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, amig a régi, szőke hajam ki nem női. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas dij van kitűzve. Egy szó: — és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz senkinek felőlem. — Ez a fogadás kölcsönbe megy — feleltem rá. — Én éppen olyan komolyan követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is bujdoklóban vagyok itten. Erre a szóra az én dupla minőségű emberem elkezdett kaczagni. A legszabályszerűbb színpadi kaczagás volt az, a kezét a hasára téve, a hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített hangon. — Pruhühu, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is buldokolsz a német elől. No ez derék! Én elförmedve kérdezem, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való. — Hogy te bujdokolsz ? A császáriak elől bujdokolsz ? — És te ? Hát nem tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi magát, hogy a te »Esti Lap«-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál Debreczenben a »békepárt«-nak az orgánuma. Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese. Ez meg már éppen dühbe hozott. — Láttad te valaha az »Esti Lap«-omat? — Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a közvélemény, hogy te vagy az a ki a császáriakkal együtt trafikálsz. Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a barátom gallérján. — Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök híresztelték, mint maga! Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, akik hetvenkedtek. — Jó jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. — Sietett a véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a »nagyanyjának« a rendreutasításától. — Hogy nem voltam az, aminek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy most itt vagyok veled együtt, a pogányoltáron, s újból kérlek, hogy senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál. Erre megint Erzsike vette fel a szót. — Noé felől aztán én állok jót. Majd én ott ott leszek a tisztelt úr mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi betapaszsza. Bálint úr nevetett. — Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem. Én erre nagyon criticus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle, hogy kiváncsi vagyok rá, miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás tenyerei által naponkint felképeztetni. — A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dübpörgés és ágyuk dörgése mellett. No ez elég jogczim. (Folytatása köv.) Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budapest, január 12. Ha hitelt adhatunk a Szerbiából legújabban jött híreknek, akkor valószinű, hogy Milán király csakugyan teljes győzelemmel fog kikerülni abból a merész játékból, melyre adta magát akkor, mikor a radicálisokkal kezet fogott és országának új alkotmányt adott. Merész játékában kockáztatta volt egyfelől az ország nyugalmát, másfelől trónusát és dynastiáját, mert a radicálisok eddig mind a kettőre nézve ellenséges, illetőleg megbízhatlan elemek voltak. És Milán sokat kockáztatott akkor, midőn ezeket választások és újabb alkotmányos biztosítékok által, befolyással ruházta fel, döntő szerephez jutni engedte a törvényhozásban és hajlandónak mutatkozott az ország kormányát is reájuk bízni. A radicálisok, ezen kilátások által vagy meggyőzve és komolyan megtérve, vagy kibékülést színlelve, Milán királyhoz nagy mértékben közeledtek és kezére játszottak. Úgy annyira, hogy egy pár fékezhetetlen ember félretolásával, engedelmeskedtek a király parancsszavának, en bloc elfogadták az új alkotmányt; érintetlenül hagyták a királyi előjogok azon részét, melyről Milán önként le nem mondott; tartózkodtak házassági ügyeinek bolygatásától, pedig ennek kizsákmánylására és ez által a hangulat elkeserítésére közülük sokan el voltak készülve. A fegyelmetlen elemek a rend őreivé avatták fel magukat. Sőt még az általuk gyűlölt Christics-kormányt is dicséretekkel halmozták el, úgy, hogy Risticscsel vetélkedtek annak elismerésében, hogy a kormány, a rend és választási szabadság fentartásában pártatlanul járt el, érdemeket szerzett az ország iránt. És így általános kibékülés látszott lenni a pártok és kormány között; természetesen abban a feltevésben, hogy a Christies-kormány az alkotmány megszavazása után elbocsáttatik, és akkor jön Ristics, vagy a radicalisok. És erre a komoly, döntő lépés meg is történt. A Christics-kabinet leköszönt, azzal az indokolással, hogy a radicálisok voltak többségben a nagy skupstinában, tehát az ő kormányzásuknak nincs létalapja; annak létokát pedig valósíták, mert a rendet és alkotmányreformot keresztülvitték. Már akkor feltűnt, hogy Milán a rendes skupstina megválasztására és annak pártviszonyaira utalva vette tudomásul a kormány lemondását, érdemül tudván be neki azt, hogy a tulajdonképeni parlamenti változás előtt, már lemondott és szokásos módon kérte őket, a kormánynak egy ideig vitelére. A radicálisok, hogy útjukat a hatalomhoz még biztosabbá tegyék , kiadták a jelszót, hogy Ristics is lejárta magát, csakis ők következhetnek a kormányra. De az ellen semmit sem tehettek, hogy a mostani kormány még egy rövid ideig maradjon. Most aztán az a hír jön, hogy a Christies-kormánynak addig kell maradnia, míg az új alkotmány minden intézkedése végre lesz hajtva, melyek közzé tartozik, természetesen, az új skapstina választása is, új alapon, melyen az intelligencia külön képviselete is biztosítva van. És ha a radicálisok egészen elfogulatlanul és önzetlenül fogják a helyzetet és teendőket megítélni, ennek a követelésnek (ha ugyan érvényesítik) jogosultságát nem fogják tagadhatni. Mert az kétségtelen, hogy a megteremtendő parlamenti kormányzás alapját Szerbiában, csak az új választási alapon összeülendő skupstina pártviszonyai adhatják meg. Ha a radicálisok ebben is többségben lesznek, természetesen őket illeti meg a hatalom. Ha higgadt és komoly párt akarnak lenni, kormányképességüknek első bizonyítéka ennek a helyzetnek elfogadása lesz. És ha a radicálisok, bármely ok miatt, nem fogják a szerbiai dolgoknak ezen utón való megindulását és fejlődését akadályozni, hanem bona fide bele menek abba, akkor Milán győzelme teljesnek, trónja és politikája nagy mértékben megszilárdultnak lesz mondható. Mert a radicálisok már eddig is oly obligábtan vannak irányában; régi,illegális és talán antidynasticus politikájukhoz való visszatérésüknek annyi útját elvágták,hogy ha most Milán haza küldi őket, hogy eddig félrevezetett publikumukat dolgozzák újra át és szoktassák vezéreik, a forradalmi elemeket, rendre és lojalitásra; ha még egy ideig sikerülne neki a hatalom utáni versenyben őket megtartani, megdolgoztatni, bele fegyelmezni, Christies biztos kormányzásának egy ideig való fentartása által, akkor használható, a rendhez és dynastiájához lekötött és a kettő érdekeinek megfelelő politika tényezőivé tette a radicálisokat, mert különben compromittálva lesznek. Ezt oly üdvös és ügyes sakk-húzásnak tartanók Milán király részéről, mely csak betetőzné és megszilárdítná eddigi munkáját és sikereit.