Nemzet, 1889. január (8. évfolyam, 2278-2308. szám)

1889-01-13 / 2290. szám

SZERKESZTŐSÉG: Ferenceiek­ tere, Athenaeum-épü­let, L emelet. A lap szellemi rzínzét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 8 kr. 2290. (13.) szám. Budapest, 1889. Vasárnap, január 18. Reggeli kiadás. KIADÓ-HUVATAÍJ ! Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, foldsstat, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Bud­a­pesten hétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........ ....................... 8 frt 3 hónapra .. ................... M . 6 » 6 hónapra ~ ~ ~ - 18 » Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felü­l­fizetés havonként 85 kr., negyedévenként 1 a Egyes szám helyben 6 kr, vidéken 8 kr. VIII. évf folyam. . j ^^mgBSSSSBBQ sasa......... I »*?****** Budapest, január 12. Hiábavaló dolog lenne eltagadni, hogy nemzetünk egy criticus század legcriticusabb évtizedét éli. Az egész Európa, minden erőit megfe­szítve, ideges, lázas gyorsasággal készül az elm­aradhatlannak látszó nagy mérkőzésre. A moskovitismus, mely harczban van minden államrenddel, s mely harczot folytat tulajdon hazája kormányzata ellen is, minden emberi számítás szerint, még ebben a században keztyűt dob egész világrészünk mai rendjé­nek. Az orosz államférfiak­eszélyes­, s Euró­pával tartó része, a béke fentartására igye­kező fáradozásaival érhet el ideiglenes, érhet el évekig tartó sikereket; a nagy ellentéteket alig enyésztetheti el véglegesen. Mely nemzetet, minő hely illet meg Eu­rópában, melyiknek micsoda szerepe legyen a világrész további sorsának intézésében — azt az erőknek borzalmas háborúban való összemérése fogja eldönteni előbb-utóbb. Ha a conservativ nyugat győz, bátrab­ban és szabadabban fog előrehaladni az a ci­­vilisatorius munka, mely a történelem alkotta államhatárok között, szabadsággal és művelt­séggel akar lehetőleg egyenlően boldoggá tenni minden fajt, minden nemzetet. Ha ellenben a radicális észak — ter­mészetellenes és csupán a revanche vágya által indokolt szövetségben a most hagyo­mányai és szabad szelleme elárulására is kész nyugati grande nationnal, leveri a civilisatiót védelmező conservativ ligát — akkor kiesik sarkaiból a mai Európa. A történelem fo­lyása kilép eddigi medréből. Ezer év összes előzménye dugába dől s az uj tények meg fogják hazudtolni a régi logicát. Fajokra, nemzetiségekre fognak szétesni máig termé­szetszerűleg egységes nemzetek, területekre máig természetes határok által egyesített or­szágok. Európa története máig a civilisatiónak is története. Logicája félreismerhetlen. A ki­sebb egyedeket folytonosan nagyobb egysé­gekbe gyűjti, hogy mindjobban egyesített erők, mind közösebb­­munkát végezzenek az emberi nem boldogítására. És az a mód, a­mely szerint a kisebb tényezőkből egy-egy nagyobbat alkot, min­dig természetes, különben pedig egy merev elvhez nem ragaszkodó, eclecticusra vall. Az egy szigetre szorult celtát, angol­szászt és normannt egy nemzetté és egy or­szággá gyúrja, mert egyenként elsenyvedné­­nek a szűk földön — együtt meghódíthatják az Óceánt. Apró hűbérurságokból csinál egységes nagy franczia nemzetet és államot; kisebb, nagyobb német államocskákból egy nagy Németországot, zengzetes nevű spanyol és olasz királyságokból egy spanyol és egy olasz királyságot — a nyelvközösség alapján. De a történelem ezt az alapot mindjárt elveti, mihelyt még erősebbeket, még termé­szetesebbeket talál. A nagy Francziaországban nem egyesít minden francziát. Azt a tekintélyes franczia tömeget, mely az Alpeseken túl lakik, föld­rajzi helyzetének megfelelően, arra utalja, hogy némettel és olaszszal együtt egy helvét államot alkosson. Egy szintén tekintélyes franczia tömeg ismét a flammandokkal együtt, mint közgazdasági egység, Belgiumot alkotja. Épp ily kevéssé gyűjt össze a nagy Német­ország magában minden németet. Ausztria fél német és fél szláv állam é s itt a nyelv­közösségi eszmét a történelem sutba dobja a politikai szükségességgel szemben. Az Itália Unita szintén lemond arról az ábrándról, hogy minden olaszul beszélőt magában egye­­sítsen s a földrajz szab neki természetes hat­­­tárokat. De reánk nézve mindenesetre legérdeke­sebb nyilvánulása a történelem államalkotó bölcsességének Magyarország maga. Az egész ország földterülete olyan, hogy az földrajzilag egy természetesen elhatárolt, szembetűnő egység volna akkor is, ha egyet­len ember sem laknék rajta. És lakjék rajta bármennyi és bármily különféle fajta és nyelvű, annak ezen a területen egyetlen, egységes államot kell alkotnia. A magyar ál­lam megalakulása és ezer éves fennállása, annyi nemzetiségével s »annyi balszerencse közt s oly sok viszály után,« valóságos csoda volna, ha nem volna minden ellenkező lát­szat daczára is oly nagyon természetes. És a kicsiny magyar faj országlási erényeit és tehetségeit valóban a csodálatosságig túl kel­lene becsülni, a­miért annyi különféle népet egyetlen államalkotó nemzetté tud összetar­tani, ha ebbeli törekvése nem volna annyira természetes és észszerű. A népvándorlás befejezte óta, mind­máig, arra hajt a civilisatiót előre vivő történelem, hogy egységessé legyen minden, ami bármily alapon, de természetesen egyesülhet. A ma­gyar faj vakmerőnek látszó vállalkozása csak okos és biztos sikerű elfogadása és vitele ezen missiónak. Államot szervezvén arra al­kalmas területen, annak nyugodt hatalmával tartván egyensúlyt más-más ajkú és fajú tö­megek közt, egy munkára egyesitvén az e nélkül egymás vesztére törő erőket s az egységes magyar nemzetben lehetővé tevén továbbfejlődését öt-hat nemzetiségnek, me­lyek azonkívül veszendőbe mentek volna; a magyar­ faj folytonosan szolgál a civili­satiónak. Ez ad neki létjogot s ez életerőt, így alkotta meg természetesen, logiku­­san, ezer év történelme Európa egész állam­­rendszerét. S ezen a berendezésen mint ala­pon építik mind feljebb a világrész összes népei a civilisatiót. De keleten és északon roppant ereje öntudatára ébred a barbár, a nyugati civilisatió merész tagadója. Mint a barbárok mindig, legelőbb egy régi rendet, egy régi civilisatiót akar elseperni az útjá­­ból. Positív terve, mit építsen majd a romok felett, nincs még, de nem is lehet. Ábrándok, jóslatok, vágyak beszélnek Pansláviáról, nagy szabad sláv testvériesülésről — de ezek nem érnek többet, mint a lázbetegek félrebeszélései arról, hogy milyen az üdvös­ség a halál után. Rombolás — nihil — ez a moskovita barbárnak több, mint czélja — ez ösztöne. Ez az ösztön nyilatkozik meg, amint lassan, komoran és fenyegetőleg vonja a nyugati ha­tárokra hadait, hogy azok a kellő perc­ben lezúduljanak, mint a romlás maga, a gyűlölt nyugatra. De Európa a veszedelemhez méltó óriási védekezésre készül. A középkorbeli barbár támadások mind készületlenül érték. Csakis ennek köszönheti Európa, hogy a Balkánt szá­zadokig elzárta az izlám a civilisatió elől. A moskovita barbarismus, ha támad, egy elszánt és hatalmas védelmen fog meg­törni. A mérkőzés tulajdonképpen már egy év­ , tized óta foly , csak a válság van még hátra. A barbár dicsekedve, mutatja erőit. A védelem még nagy obs­ erőket vonultat el szemei előtt. A barbár a ka­tonák százezreivel akar rémületet kelteni. A védelem fegyverbe Aliit minden férfit s milliókkal felel a rémítésre. A bar­bár megindítja tömegeit. A védelem új, raffinirozott fegyvereket oszt szét katonái kö­zött, fölszereli várait, reámutat hatalmas vas­útvonalaira s megfenyegeti a barbárt a pénz­­piaczon. Mikor tör ki mégis az igazi, véres há­ború? Majd, ha a barbár valamelyik provoca­­tiójára a védelem nem tud imposáns választ adni! Amikor majd az észak azt véli, hogy most erősebb, mint a nyugati civilisatió védelmi ligája. Addig nem! Addig folyni fog ez a ret­tentő mérkőzés, melyben még csak a népek verejtéke szakad és nem a vére. Míg ezt a verejtékes versenyt győzzük, míg erőink felsőbbsége a támadásra készülő­nek imponál, addig aligha lesz háború. így, még az is megeshetik, hogy a moskovitismus merül ki a harcz előtt é s egy időre legalább lemond a támadásról. Ezt a nagy és folytonos erőfeszítést, melyre a civilisatió védő ligáját a fenyegető vész kényszeríti, hívják militarismusnak. Ám, legyen ez a neve s legyen igaz, hogy ez tengernyi erőt von el az egyéb civilisato­­rius munkáktól, de, mint a templomépítő zsi­dók, kiknek félkezében a vakoló kanál, fél­kezében a kard villogott, úgy vagyunk ma mi is. Ha két kézre fogjuk a kanalat f elejt­jük a kardot, gyorsabban fogunk építeni, de nem tudjuk megvédelmezni azt, a­mit épí­tettünk. A veszedelem az egész Európát fenye­geti, de, ha el nem hárítjuk, mi, magyarok vesztünk általa legtöbbet. A német elveszti vezérszerepét, talán el néhány tartományát. Ausztria tán darabokra szakad, de egyes ré­szeiben élni fog tovább. De mi­­ elvesztünk mindent! Mi elveszünk! Magyarországnak, mint magyarnak, csak a dolgok régi és mai rendjében van helye. A magyar faj vezérszerepe megszűnvén, egy képtelen, h­aoticus nyomorult állapot várhat csak ez országra, melynek annyi fajta népei­ből, csak a magyar képes egy egységes nem­zetet alkotni s mely a mindent egyen­súlyban tartó vezérfal bukása után, csak a ha­talomért küzködő nemzetiségek boldogtalan szereplési tere lenne. Természetes, hogy a civilisatió nagy el­lenségének támadása ellen, legfeljebb sóhajt­­­­va, de zúgolódás nélkül fegyverkezik egész Európa. Nekünk, akik a győzelemtől remél­hetjük egész jövendőnket s a vereségtől egész nemzeti- és államéletünket féltjük, éppen nem szabad zúgolódni,­­ még sóhajtani is alig. Jegyezzék ezt meg népképviselőink is, akik mindig készek voltak áldozatokra, ha nemzetünk védképességének emeléséről volt szó. Előttük fekszik az uj védtörvény. A fel­séges hadúr katonai tanácsosainak műve. Szakértelem s lelkiismeretes buzgalom al­kotta minden sorát. Gyermekes és méltatlan gyanúsítás, bármely intézkedés mögött, a ma­gyarság, vagy a polgárelem megvetését ke­resni indokol. Minden intézkedést csak az az egy törekvés sugallt,hogy a monarchia a kö­zelgő nagy mérkőzésben erős legyen és győ­zelmes. A monarchia ereje és győzelme pedig éppen a magyarság és polgárelem jövő nagy­ságát jelenti. Igaz, hogy nagy és súlyos új áldozatot kérnek a népképviselőktől. A képviselőkön áll megadni azt, vagy megtagadni. Bírálják meg a javaslatot, számoljanak lelkiismeretük­kel , és úgy szavazzanak. De egyet tartsanak okvetlenül szem előtt s ez az, hogy a hadügyi kormány a javaslat­ban nem »pro domo sna« beszél, hanem »pro patria.« A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 12. A TENGERSZEM!) HÖLGY. Regény négy kötetben. Irta : XÓIC.A.X IdÓR. H. KÖTET. (23) (Folytatás.) Tiz óra lehetett, mikor feljutottam a Pogány oltárra. Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez iga­zán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! — Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó határig, a melyből hóbérczek, hókupo­lák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt amott emelkedett ki be­lőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget, a legmaga­sabb hegyeknek ormai. — Hű képe a valónak. — Nincs — semmi sincs már! — Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg az erdőt, mezőt, de addig én nem rajzolhatok. Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra , bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztot­tam egy krumpnezfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába, elnézegettem a vándor han­gyákat, a mik a maguk rendes utj­át követve, keresz­tül mászkáltak rajtam, nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt az útjukba hegyláncznak. Itt fenn a magasban még a rigófütty sem za­varta a csendet. A nap melegen sütött alá, egy szellő sem len­dült , a fejem ott pihent a nagy zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám. Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hang­zott fel valahonnan, nem messziről: »Nézd, ott a hegytetőn Egy bátor férfi néz felénk. Fegyverén tartja jobb kezét, Őrzi eszközét . . . .« Férfihang volt. Olyan ismerősnek tetszett. Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst ta­lálni e nagy elhagyatottságban. Csak ezután gondol­tam arra, hogy ez fogadásom ellen van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, aki szintén ismer engem. De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő magaslatára csak egy ösvény ve­zet: akár Tardonáról, akár Mályinkáról jön valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé. A dal folytatása közelebbről hangzott. »Nézd ott a kalpagján Egy vérszin­toll lobogva leng ! Sötét palást függ a nyakán. Vad szeme ránk mereng.« Most még egy női hang is hallatszott. Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen. Tehát ketten is vannak. A­mint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a sziklapárkány mögül az alakja is. »Reszkess ! Féljed a vakmerőt ! Inkább nevezd te így őt Diavolo, Diavolo, Diavolo !« De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi alakot meglátott a földön elnyúlva maga előtt, a mint ő maga a sziklára egé­szen fölhágott. Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, a mint báránybőr süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre emelkedem előtte. Én hamarább ráismertem, mint ő én rám. — Servus Bálványosy! Hát te hol jársz itten, a­hol a madár sem jár ? Ekkor aztán nála is örömre változott az ije­delem. — Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk. Ezalatt a kisérő útitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a párkányra. Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem szám­­átva maradjon. Az a női alak Erzsiké volt: — a tengerszemű szépség. Hát »ez« hogy jön ide? Hogy jönnek ezek ketten »együtt« ide ? Hogy jönnek ezek »ide« mind a ketten ? Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás kifejezés, a­mit az ijedtség mosolyának lehet venni. Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon , igazi histrio-humorral fordult a kísérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e szavakkal: — Az öreganyám. Erre az életre a hölgy elnevette magát. És én bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak ezzel a szóval — Akkor, jer kehiemre, fiacskám! — én vagyok a te öreg apád! Beértem ezzel a mondással: — Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk. Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak instructióba lett volna neki zárjel közé írva a szerepében (egyszerre komor arczot ölt.) — Azonban, édes barátom, mindenekelőtt sza­vadat kérem, lovagias szavadat, hogy senkinek a te­remtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, a­mig a régi, szőke hajam ki nem női. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas dij van kitűzve. Egy szó: — és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz senkinek felőlem. — Ez a fogadás kölcsönbe megy — feleltem rá. — Én éppen olyan komolyan követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is buj­­doklóban vagyok itten. Erre a szóra az én dupla minőségű emberem el­kezdett kaczagni. A legszabályszerűbb színpadi ka­­czagás volt az, a kezét a hasára téve, a hátát meggör­bítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyí­tett hangon. — Pruhühu, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is buldokolsz a német elől. No ez derék! Én elförmedve kérdezem, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való. — Hogy te bujdokolsz ? A császáriak elől buj­­dokolsz ? — És te ? Hát nem tudod, hogy a haditör­vényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi magát, hogy a te »Esti Lap«-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál Debreczenben a »békepárt«-nak az orgánuma. Hiszen mindenki­­ tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese. Ez meg már éppen dühbe hozott. — Láttad te valaha az »Esti Lap«-omat? — Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a közvélemény, hogy te vagy az a ki a császáriakkal együtt trafikálsz. Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a ba­rátom gallérján. — Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhő­sök híresztelték, mint maga! Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, a­kik het­­venkedtek. — Jó jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. — Sietett a véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a »nagy­anyjának« a rend­reutasításától. — Hogy nem voltam az, a­minek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy most itt vagyok veled együtt, a pogányoltáron, s újból kérlek, hogy senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál. Erre megint Erzsike vette fel a szót. — Noé felől aztán én állok jót. Majd én ott ott leszek a tisztelt úr mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi betapaszsza. Bálint úr nevetett. — Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hir­telen keze van. Nincs egy nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem. Én erre nagyon criticus képet csináltam. A ba­rátom olvashatta belőle, hogy kiváncsi vagyok rá, mi­féle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás tenyerei által naponkint felképeztetni. — A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dübpörgés és ágyuk dörgése mellett. No ez elég jogczim. (Folytatása köv.) Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Budapest, január 12. Ha hitelt adhatunk a Szerbiából leg­újabban jött híreknek, akkor valószinű, hogy Milán király csakugyan teljes győzelemmel fog kikerülni abból a merész játékból, mely­re adta magát akkor, mikor a radicálisokkal kezet fogott és országának új alkotmányt adott. Merész játékában koc­káztatta volt egyfelől az ország nyugalmát, másfelől tró­nusát és dynastiáját, mert a radicálisok eddig mind a kettőre nézve ellenséges, illetőleg megbízhatlan elemek voltak. És Milán sokat koc­káztatott akkor, midőn ezeket választá­sok és újabb alkotmányos biztosítékok által, befolyással ruházta fel, döntő szerephez jutni engedte a törvényhozásban és hajlandónak mutatkozott az ország kormányát is reájuk bízni. A radicálisok, ezen kilátások által vagy meggyőzve és komolyan megtérve, vagy ki­békülést színlelve, Milán királyhoz nagy mértékben közeledtek és kezére játszottak. Úgy annyira, hogy egy pár fékezhetetlen em­ber félretolásával, engedelmeskedtek a király parancsszavának, en bloc elfogadták az új al­­­kotmány­t; érintetlenül hagyták a kirá­lyi előjogok azon részét, melyről Milán ön­ként le nem mondott; tartózkodtak házas­sági ügyeinek bolygatásától, pedig ennek ki­­zsákmánylására és ez által a hangulat elke­­serítésére közülük sokan el voltak készülve. A fegyelmetlen elemek a rend őreivé avat­ták fel magukat. Sőt még az általuk gyűlölt Christics-kormányt is dicséretekkel halmozták el, úgy, hogy Risticscsel vetélkedtek annak elismerésében, hogy a kormány, a rend és vá­lasztási szabadság fentartásában pártatlanul járt el, érdemeket szerzett az ország iránt. És így általános kibékülés látszott lenni a pár­tok és kormány között; természetesen abban a feltevésben, hogy a Christies-kormány az alkotmány megszavazása után elbocsáttatik, és akkor jön Ristics, vagy a radicalisok. És erre a komoly, döntő lépés meg is történt. A Christics-kabinet leköszönt, azzal az indokolással, hogy a radicálisok voltak többségben a nagy skupstinában, tehát az ő kormányzásuknak nincs létalapja; annak lét­okát pedig valósíták, mert a rendet és alkotmányreformot keresztülvitték. Már ak­kor feltűnt, hogy Milán a rendes skup­­stina megválasztására és annak pártviszo­nyaira utalva vette tudomásul a kormány le­mondását, érdemül tudván be neki azt, hogy a tulajdonképeni parlamenti változás előtt, már lemondott és szokásos módon kérte őket, a kormánynak egy ideig vitelére. A radicálisok, hogy útjukat a hatalom­hoz még biztosabbá tegyék , kiadták a jel­szót, hogy Ristics is lejárta magát, csak­is ők következhetnek a kormányra. De az ellen semmit sem tehettek, hogy a mostani kor­mány még egy rövid ideig maradjon. Most aztán az a hír jön, hogy a Christies-kormány­­nak addig kell maradnia, míg az új alkot­mány minden intézkedése végre lesz hajtva, melyek közzé tartozik, természetesen, az új skapstina választása is, új alapon, melyen az intelligencia külön képviselete is bizto­sítva van. És ha a radicálisok egészen elfogulatlanul és önzetlenül fogják a helyzetet és teendőket megítélni, en­nek a követelésnek (ha ugyan érvényesí­tik) jogosultságát nem fogják tagadhatni. Mert az kétségtelen, hogy a megteremtendő parlamenti kormányzás alapját Szerbiában, csak az új választási alapon összeülendő skup­­stina pártviszonyai adhatják meg. Ha a radi­cálisok ebben is többségben lesznek, termé­szetesen őket illeti meg a hatalom. Ha hig­gadt és komoly párt akarnak lenni, kormány­képességüknek első bizonyítéka ennek a hely­zetnek elfogadása lesz. És ha a radicálisok, bármely ok miatt, nem fogják a szerbiai dolgoknak ezen utón való megindulását és fejlődését akadályozni, hanem bona fide bele menek abba, akkor Milán győzelme teljesnek, trónja és politikája nagy mértékben megszilárdultnak lesz mond­ható. Mert a radicálisok már eddig is oly obli­­gábtan vannak irányában; régi,illegális és talán antidynasticus politikájukhoz való visszatérés­­­üknek annyi útját elvágták,hogy ha most Mi­lán haza küldi őket, hogy eddig félrevezetett publikumukat dolgozzák újra át és szoktas­sák vezéreik, a forradalmi elemeket, rendre és lojalitásra; ha még egy ideig sikerülne neki a hatalom utáni versenyben őket megtartani, megdolgoztatni, bele fegyelmezni, Christies biztos kormányzásának egy ideig való fen­­tartása által, akkor használható, a rendhez és dynastiájához lekötött és a kettő érdekei­nek megfelelő politika tényezőivé tette a ra­­dicálisokat, mert különben compromittálva lesznek. Ezt oly üdvös és ügyes sakk-húzásnak tartanók Milán király részéről, mely csak betetőzné és megszilárdítná eddigi munkáját és sikereit.

Next