Nemzet, 1889. december (8. évfolyam, 2609-2637. szám)
1889-12-03 / 2611. szám
SZEfTKESZTŐSÉG: Éerenciaiek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bementetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2611. (333.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1889. Kedd, deczember 3. SIAHÓ-ETv ATAL : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, főlábaiate. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ......................................... 2 frt. 3 hónapra .............. 6 » 6 hónapra .. . . .* .. .. .......... í 2 a Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * óra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) VIII. évi folyam, Budapest, deczember 2. Az ellenzék éhes oroszlánjai ma ismét lecsapni készültek a rég kiszemelt prédára, fogaik csattogtatását már előre lehetett hallani, hiszen előre hirdették, hogy ma, midőn a miniszterelnökség költségvetése kerül vita alá, ma szét fogják tépni a miniszterelnököt. A fogatlan oroszlánkölyköket nem számítva, Ugron Gábor és Apponyi Albert gróf vállalkoztak erre a vérengző szerepre, melyben már valóban nagy routinnal, de még mindig igen kevés — szerencsével dicsekedhetnek. Csak természetesnek találjuk, hogy a miniszterelnökség költségvetésének tételénél bírálat tárgyává tette az ellenzék a miniszterelnök politikáját s a mai ellenzéktől még azt is természetesnek találjuk, hogy ez alkalommal különös kritika alá vette a miniszterelnök személyét. Tagadjuk minden támadásnak parlamenti jogosultságát, mely a miniszterelnök személye ellen fordul; — de ha megtörtént, szembe merünk azzal is állani. Ha személyes kritikát akarnak a kormányelnök és pártja fölött gyakorolni: hát legyen! Majd gyakorlunk mi is személyes kritikát az ellenzék és tagjai fölött. Tessék a hazafiság, tessék a parlamenti munkaképesség, tessék a politikai morál, tessék bármely államférfiúl erény egyéni mértékével mérlegelni a szabadelvű párt vezérét s a pártot magát; — nem térünk ki e mérlegelés elől. Álljunk ki a közvélemény szeme elé pártonként és egyenként. Mérjük végig egymást. Mérjük össze egymást. Vezért — vezér ellen. Politikai charaktert — charakter ellen. Classificáljuk egymást. Classificáljuk a pártokat. Ha a Parlamentarismus igaz barátai a harcznak ily nemét rosszaini is fogják; nekünk az ily harcztól — félni nincs okunk. De hát az ellenzék még a személyes criticának — hogy ne mondjuk — gáncsoskodásnak is sajátságos módját privilegizálja, amire Horváth Gyula ma elmésen rámutatott. Nagyon egyszerű az a politikai recipe, amely szerint az ellenzéki vegyészek a maguk támadó bombáit a szenvedélyek izzó kohójában gyártják. A tétel ennyi: A miniszterelnök elvesztette tekintélyét. Ezt a tételt bizonyítani is kell ? Jól van. Végy bizonyítékot onnan, ahol van, vagy onnan, ahol nincs. A fő dolog, hogy a tétel megtámadhatatlan, szent és igaz. Valóban mintabíróságot ül az ellenzék. Előbb megalkotja magának az ítéletet, azután keres hozzá indokokat. Előbb kimondja és kinyomatja, hogy a miniszterelnök a parlamentben lehetetlenné vált, aztán — hogy ezt bebizonyítsa — csinál a parlamentben rendzavarást, gyerekcsinyt, parlamenti fegyelmi vétségeket. S mikor az ellenzék megtámadja a parlamentarismust, akkor az ellenzék vezére Pilátussá változik, mossa kezeit s mentegetődzik, hogyan gátolja meg ő ezen »külső jelenségeket,« mikor meg van a nagyobb baj, mikor a »Parlamentarismus elvei szerint lehetetlenné vált« miniszterelnök még mindig a bársonyszékében ül? Tisza Kálmán parlamenti positióját mi Apponyi Albert gróffal szemben nem védelmezzük. Ez egyszerűen comicus volna. De egy kérésünk van a nemes grófhoz: intézzen egy kérdést önmagához. Váljon az az államférfiu, ki olyan bámulatos tapintattal és éleslátással kerülte el az alkalmat a véderővita alatt s azóta is számtalanszor, hogy a Parlamentarismus védelmére szót emeljen, a ki fel tudta pillanatnyi népszerűségért áldozni azt az államférfim kötelezettségét, hogy elitéljen minden oly politikai eszközt, mely a Parlamentarismus tiszta elveivel ellenkezik s a ki elég tapintatos volt a nyilt szövetséget proclamálni a Parlamentarismus elleneivel — váljon ez az államférfiu nem vált-e legalább is hosszú időre a Parlamentarismus elvei szerint igazán lehetetlenné fölfelé és lefelé egyaránt ? Erről gondolkozzék a nemes gróf odahaza csöndes magányában, midőn kétségkívül szépnek ígérkező politikai jövendőjének rózsás légvárain álmodozik. A nemes grófnak nagyon megtetszett az a mondás, amit egyik fegyverhordozója ejtett el, hogy a miniszterelnök mindig minden ajtót nyitva hagy a maga számára. Most nem vitatkozunk e fölött, csak egyet constatálunk: a nemes grófnak az ő »parlamentáris« eljárásával igazán sikerült maga előtt minden ajtót becsukni. A nemes gróf poeticus képet rajzolt arról a tizenöt esztendős kormányzatról, mely szerinte Magyarországot egy Saharának hagyta meg düledező vagy félig készült romokkal s a melyen az ő prófétai szemei hiába keresik a magyar állam kész épületét. Hát ki mondta azt, hogy a magyar állam épülete teljesen elkészült ? S hol van az a próféta, ki meg tudja jövendölni, hogy mikor fog betetőzést nyerni az az épület, melyre e szavak írvák: Modern Magyarország ? Hát lehet államokat egyik napról a másikra puszta törvényekkel átalakítani? Hát a 67. előtti Magyarországból a 67. utáni Magyarországot egyszerre megteremtette az a közbeneső 67-diki XU-dik törvényczikk ? Hát a modern magyar állam minden atributuma készen állott akkor, mikor ezen állam lehetőségére megnyílt az alkalom ? Hát a magyar politikai közszellem, a magyar cultúra, a magyar parlamenti rendszer, a politikai érettség, a közgazdasági aktivitás, az ipari versenyképesség, mind megannyi gránitkoczkái a modern magyar állam épületének, készen, kifaragva állottak 67-ben vagy 75-ben, hogy csudálkoznak azon, ha az épület még nem teljes? Hát érett volt maga a nemzet, hogy az 1867 11011 nyert nagy keretet minden részében betöltse? Meg volt hozzá az intelligentiája, meg volt hozzá a qualificatiója, meg volt hozzá a társadalma ? meg volt hozzá a nemzeti ereje? Napok alatt születik, napok alatt nő az meg mind ? Nézzen szét a nemes gróf az országban nyitott szemekkel s látni fogja, hogy a modern Magyarország impozáns épülete a kormányhatalom pallérkodása mellett, a nemzet erejéből mint emelkedik s ne képzelje, hogy az ő ékesszóló hangjának bűbájos zenéje olyan hatalmas, mint ama bizonyos bibliai trombita harsogása, melyre Jerikó falai dőlni kezdenek s a modern államnak csupán romjai merednek ki a tizenöt esztendős kormányzás Saharájából. Azzal is vádolta Apponyi gróf a miniszterelnököt, hogy tisztán magyar belügyi kérdésekben is közös miniszteri tanácskozásokat tartott, a mi szélbali dialectusra lefordítva azt teszi, hogy Tisza Kálmán mindig Bécstől kér parancsot. S Apponyi elő is áll bizonyítékával, midőn azt állítja, hogy a zágrábi czimerkérdésben — ami tisztán magyar ügy — »közös« miniszteri tanácskozást tartott Tisza Kálmán. Erre a » bizonyítás «ra az a ténybeli rectificatiónk van, hogy amaz ügyben a magyar miniszterelnök erélyes katonai rendszabályokat kívánt alkalmazni s ebben — de csak is ebben — a tárgyban tartott közös miniszteri tanácskozást, ami teljesen correct volt s ezenfelül üdvös is volt. A vád concret nyilvánulásának tehát alapja nincs, de hogy a vád azért általánosságban mégis tovább fog hangzani, az iránt nincs kétségünk. Néznünk tehát egyszer szembe ezzel a régi általános vádaskodással is. Vizsgáljuk meg az elmúlt tizenöt esztendő történetét: jött-e haza a miniszterelnök Bécsből, azokból a közös miniszteri értekezletekről, Magyarország — vereségével? S ha hazajött Magyarország győzedelmével, — kérkedett-e ezzel idehaza? Azok az államférfiak, akik a népszerűség istenének mindent hajlandók föláldozni, azok kétségkivül máskép járogattak volna Bécsbe: előbb itthon hangulatot kelteni, amire odafönn hivatkozni lehessen, aztán nagy zajjal felcsörtetni, majd diadallal hazavonulni s nagy zajjal beszélni Ausztria vereségéről s a magyar érdekek diadaláról: igy lehet idehaza népszerűséget hajhászni, igy lehet tapintatlanságot és fölösleges sértést elkövetni a velünk kapcsolatban lévő államon, lehet fölkelteni a két állam lakossága között oly hangulatot, mely a kapcsot lazíthatja, de nem lehet igazi jó viszonyt létesíteni a két állam között s semmi esetre sem lehet a magyar érdekeket érvényesíteni! Abból a harczból, melyet az ellenzék ma vívott a miniszterelnök személye ellen, kirítt egy sajátságos vád, mely szemére vetette a miniszterelnöknek, hogy annak az állásnak, melyet betölt, külső fényét nem emeli. A demokrata párt legnagyobb demokratája, Ugron Gábor emelte ma ezt a vádat s külön vádpontokként emelte ki a vendégszeretet hiányát és a miniszterelnök számozott bérkocsiját. Íme, tehát idejutottunk a mi nagy demokrataságunkban. Akad egy miniszterelnök, ki az államférfi a méltóság legmagasabb polczán is megmarad polgárnak, egyszerű magyar nemes embernek, kerüli a hivalgás külső mázát, megveti a hatalom éreztetésének oly eszközeit, melyek csak kisebbítik a hatalom fényét, megveti a hatalmi gőg minden symbolumát és akkor előáll a democratia köntösében sivalgó kurta nemesi észjárás a maga fejedelmi gőgjével s a nemzeti hetykélkedés prédájául akarja odadobni annak a miniszterelnöknek igazi puritán polgár-erényeit, melyekre büszke ennek a nemzetnek minden igazi democratája! Budapest, deczember 2. Évek óta a magyar közélet legörvendetesebb jelenségei közé tartoznak azok a jelentések, melyek a közoktatás állapotáról a kormány által a parlament elé terjesztetnek. Most meg éppen kapóra jön dr. Csáky Albin miniszter jelentése e fontos közügyről, midőn az ellenzéken minden érdemet, minden alkotást megtagadnak a kormánytól. A közoktatás állapotáról szóló 18-dik miniszteri jelentés olyan eredményeket tár elénk, melyek eddigelé páratlanul állnak a magyar nemzeti közművelődés történetében. S ha a Tisza-kormány ideje alatt, melyet ócsárolni és becsmérelni nem szűnnek meg az ellenzéken, semmi egyébb nem történt volna, mint amit a közoktatás és közművelődés terén látunk és tapasztalunk, — pedig mennyi minden jó és hasznos történt a közélet valamennyi ágában! — már ez is elég volna arra, hogy számára a nemzet hálás elismerését biztosítsa. Sokat beszélnek mindkét ellenzéki árnyalat soraiban nemzeti szellemről, nemzeti aspirálókról és nemzeti geniusról. Nos, ha van valami, ami a nemzeti aspiratióknak, a nemzeti törekvéseknek igazán megfelel, az azon törvény, mely ezelőtt tiz esztendővel kötelezővé tette a népiskolákban az államnyelv tanitását (az 1879. XVIII. tcz.) Ezen törvény pedig a Tisza-kormány idejének elején alkottatott. És hát vajjon minő eredményét látjuk e törvénynek ? Ennek megalkotását követő évben még csak 7404 magyar tannyelvű népiskola volt az országban, az 1887—8ki tanévben már 8641-re szaporodott a kizárólag magyar tannyelvű népiskolák száma az országban, ami 1237-tel való gyarapodását jelenti ez idő alatt a magyar tannyelvű népiskoláknak. Ugyanezen idő alatt 177-tel szaporodott a magyarral vegyes tannyelvű népiskolák száma, úgy hogy ma már azon népiskoláink, melyeknek tannyelve részint kizárólag magyar, részint pedig magyarral vegyes, az összes népiskolák számának 69,57 százalékát teszi! Azonkívül pedig a nem kizárólag magyar tannyelvű népiskolák közül több mint 3000-ben tanították teljes sikerrel a magyar nyelvet. A tanítók? A több mint 24,000 tanítónak 88,46 °/o-a (21,321) immár anyanyelvi képességgel bírja és tanítja az államnyelvet! Nem nagy siker, nem nagy eredmény ez ? És még egy szempontot? A magyar faj az ország összes népességének 45 ° C-át teszi — az 1880-diki népszámlálás szerint. Már most lássuk, minő számerőt mutatnak föl az említett tanévben a magyar tankötelesek. Az ország összes tankötelesei közt a magyar anyanyelvű tankötelesek már 49-38 °/o-ot tesznek, ami más szavakkal azt jelenti, hogy a magyar faj 8 év alatt számbelileg is gyarapodott. Van-e magyar ember e földön, ki ennek lelkéből ne örvendene s ne tartaná e tényt nemzeti szempontból a legkimagaslóbbak egyikének? És lehetséges volna-e a nemzet faji és számbeli gyarapodása, ha igaz volna, — mint az ellenzék állítja — hogy a Tiszaaera oly nyomasztó, áldástalan, sőt pusztító volt a nemzetre? Még csak azt akarjuk kiemelni, hogy a népoktatás körében is immár elérte a magyar faj az absolut többséget, amennyiben az iskolába járó tankötelesek közt a magyarajknak már 52 ° C-ot mutatnak fel. Mi a nemzeti reconstructions megizmosodás munkája, ha nem ez? És az itt csak röviden érintett eredmények, nem maradandó becsű szolgálatok-e a nemzeti aspiratióknak? Lehet-e, szabad-e ezeket kicsinyleni, vagy ezek előtt szemet hunyni? Aki teszi, lehet annak ajkán, de soha sem volt szivében az igazán nemzeti érdek fölérzése. Kitelik különben az ellenzéktől, mely minden más, bármi néven nevezendő közügy iránt több érdeklődést és több érzéket szokott tanúsítani, mint például a népoktatás iránt. Avagy mikor hallotta valaki, hogy Apponyi gróf nagyon exponálta volna magát valaha a népoktatás érdekeiért? Ugron? A közoktatási tárcza költségvetésének tárgyalásakor minden tudományát s ékes szólását a catholicus autonómia kérdésében szokta ki A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 2. A GAZDAG SZEGÉNYEK. REGÉNY HÁROM KÖTETBEN. Irta: TÓKAI ZMIDiA. III. KÖTET. (Folytatás.) 24 HARMADIK FEJEZET. Mikor még Ádi és Zsuzsika voltak. Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét s gyöngéden visszaültette a karszékébe. A szegény, alacsony sorsú némbernek az arczán csupa jóság volt kifejezve. — Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az orczáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja kisírni. — Igaz, úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. — De hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, aki akarja, s aztán dobjon ránk követ, aki gyalázatot talál rajtunk. — Épen ebben a hónapban múlt annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat éves leány voltam, az én Ádámom pedig husz esztendős legény. Mind a ketten itt laktunk a Ferenczvárosban, az én anyámnak a háza szemközt volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a kelengyém is készen volt s az Ádámnak a móring pénze. Mind a kettőnk szülői jómódúak voltak , már ahogy alacsony sorsú emberek között mondják. Az anyám milimári volt: négy szép tehene állt az istállóban, magam hordtam be a tejet a városba egy lovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet. — Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel ? Szólt közbe a Szüköl Makár úr. — Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy »ember tervez, Isten végez«. — Meg hogy »szegény ember akaratját boldog Isten bírja.« — Azon a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre kisértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút tettünk mind a kettőnek keresztfájára — téli zöldből, meg piros csipkebogyókba. — Én is árva lettem, ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a farsangról. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk »uj kenyérrel«, vagy később »uj borral.« S az alatt csak úgy az ablakon keresztül beszéltünk egymással, ahogy tisztességes jegyeseknek illik. — A biz úgy volt! Erősité Kapor Ádám. — Ekkor jött az a márczius 15-ike, ami nekem is, másoknak is örökké emlékezetes marad. A Duna árja átszakitotta a gátakat s két oldalról rohant a városra. Úgy emlékezem rá, mintha csak az idén történt volna. — Sötét éjszaka volt. A mi utczánknak csak a végén pislogott egy olajlámpás. Egyszer csak ágyudördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az utczára, s az utczaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy nem lesz semmi baj. Császári pattantyúsok ágyuzzák a megtorlódott jeget Promontornál. Nemsokára azonban a szent Gellér fokáról kezdtek az ágyulövések megvillanni. Az ágyuk mind a város felé voltak fordítva, hogy a dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet ? Egyikünk sem tudta. Minden lakos kinn volt az utczán a háza előtt, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk volna. Egyszer csak azt látjuk, hogy az utczánk sarkán égő lámpásból két lámpás lesz. Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a második lámpás. Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt, hogy a mi értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem ágyneműt, fehérneműt felczepelni. Magamra maradtam. Ami cseléd volt a háznál, az mind elszaladt, ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóból kiszabadítani. — De mire le akartam jönni a padlásról, már akkor az ajtó ragasztóig ért az árvíz. Én ott rekedtem a padláson, de még oda is utánam jött a víz, úgy, hogy ki kellett másznom a háztetőre. — Hát nem tudott constabler után kiáltani! Monda János. — Hát a tűzoltók ? A mentőtársaság ? Kérdeze Makár úr. — Volt is akkor constabler, tűzoltó, mentőtársaság ! — A nagy jéghasábok egymás hegyén hátán torlódva harsogtak végig az utczán, csak úgy rengett alattam a ház, ítéletnapja volt az! Rettenetes volt hallgatnom az állatok rémítő bömbölését, amik az istállóban rekedtek. Átellenben az Ádám lovai nyerítettek s a sertései visítottak a halálos vívódásban. Minden állat olyan hangokon ordított, a minőt ember soha sem szokott hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, a mint egy ház összedült az utcza sorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogból voltak épitve. S a viz még egyre nőtt. Az utcza sarkán égő lámpás, meg az a másik ott a vizben mindig közelebb értek egymáshoz: utoljára eggyé lettek, nagyot lobbantak , a viz kioltotta a lámpást. Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert téglából van épitve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a nagykendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogyan döntögeti le a jeges vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon. — Hát a propellerek nem jöttek segítségükre ? Meg a csolnak-egyletek ? szólt közbe Lidi kisasszony. — Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor ! Hát egyszer, mikor már a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok ? Az Ádám padlásának az ajtaján, ahol a szénát szokták felhúzni, valami sötét alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga ott állt a tetején. Tutajt csinált magának. — Az valami: a tutaj! kiáltott közbe a Frányo. — Kivált a jeges árvízben ! — Amint az Ádám meglátott engem a kéménybe kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, amíg értem jön a tutajjal. — De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a gyarló alkotmánnyal át lehessen vádolni a jégzajon. — Hasztalan volt minden erőlködése. Végre egy nagy, óriási jégtábla egészen elzárta az utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövő jéghasábok úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. »No most frissen!« Én hirtelen leugrottam a háztetőről rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyújtva, vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott aztán magához szorított, megcsókolt: először életünkben. — Jajb! Még a sarkamban is meghűlt a vér!sóhajtá a Riska Panna. — »De már most igyekezzünk innen sebtén!« mondá az Ádám, mert ha ez a megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket tutajostul. Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, ahol kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a víz ára sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensúlyt fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a »tuláj-machen«. Erről sem tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel: »luláj rechts, luláj links!« igy törték a jeget. S a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a mig vizet értünk. — Az volt a »nászutazás«, galambom szerelmem ! Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét. — Azt hittem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas-jeges víz fehér. Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk. Hideg, metsző szél fújt. A két üres bordóból, a padlásajtóból, az én nagykendőmbül, meg az Ádám köpenyegébül csináltunk egy sátort: ez volt a menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret: ez volt az én kelengyém; az Ádám hozott el egy darab szalonnát: ez volt az ő móringja. Együtt összevéve ez volt a mi lakodalmi traktánk. — Minek is menekültünk mi meg akkor ? motyogd Ádám apó. Mi szükség volt két koldussal többnek megmaradni a világon ? — Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi is visszatértünk a városba, addig jámbor földmivesek fogták pártunkat. Nem város volt itt, hanem temető. — Elkezdtük keresni a házainkat. De még csak annak az utczának se találtunk a nyomára, amelyben szüleinknek a lakása állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve abba a rettenetes sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én korall-nyakkötőmet, amit az anyámtól kaptam egyszer karácsonyra. Kisütötték róla, hogy pogánykorbeli maradvány, s betették a múzeumba. Ott láttam meg. — Kezdek a sorsommal kibékülni! sóharta fel a diurnista. Az öreg asszony derültebb arcczal folytatá: — De hát azért mégsem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő meg engem! S megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem viaszgyertyák fénye mellett, — hanem csak egy virágos kökénybokornál a csillagok ragyogása mellett; — de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, — pedig a kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra meg újra eszünkbe jut, hogy mit esküdtünk akkor egymásnak. Szüköl Makár szomorúan szólt közbe: Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolta,