Nemzet, 1890. szeptember (9. évfolyam, 2878-2904. szám)

1890-09-16 / 2892. szám

Szmumisztekio : Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 8 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: 2892. (255.) szám. Budapest, 1890. Kedd, szeptember 16. Kiadó-hivatala : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................... 2 fit. 3 hónapra .......................... 6 , 8 hónapra ........ ...........................- - 12 . As­­Sa kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * óra 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam. Budapest, szeptember 15. A kormány a legközelebbi napokban végleges megállapodásra jut a közigazgatási reform tartalmára, méreteire és tagozataira nézve. A reformnak tulajdonképp ez képe­­zendi alapzatát. Ez a főmunka. Ennél nyilvánul az állam­férfim éleslátás és a conceptio ereje. Ez alapon az egyes törvényjavaslatok kidolgozása szintén magas, de csak technikai feladat, mely széleskörű tudást, jelen köz­­igazgatási rendszerünk alapos ismeretét, a részletek kidolgozásának művészi titkát igényli. De mégis csak a kivitel és nem maga az alkotó gondolat. Nagy erőt igényel, de nem magát a teremtő erőt. A reform alapvető munkájánál úgy kell vigyázni, mint az épület fővázának megraj­zolásánál. Sőt még jobban. Egy ország, nemzet, társadalom reformja (s a közigazgatási reform hatása ki fog ter­jedni az utóbbiakra is) békés időben nem je­lenti a romokon és tabula rasán való, gyöke­resen új építkezést. A régi épületből sok alkatrész megma­rad. Egész oszlopsorozatok, boltívek és kar­zatok beveendők a régiből az új épületbe. Egyik helyen rombolni s egészen újból al­kotni, másutt csak vakolni és tisztítani kell. A vezéreszme az ily munkánál az, hogy a régi anyagból és ódon törmelékből csak azt kell félrelökni, ami használhatatlan, ami az új szerkezetbe be nem illeszthető. De ezt azután félre kell lökni kímélet­lenül. A régi épületnek, melyet a társadalom minden hibái és düledező oszlopai daczára megszokott, csak azon osztályait, termeit és folyosóit kell elpusztítani, melyek az új terv­be bele nem vehetők. Ezeket azonban megalkuvás nélkül el kell pusztítani s helyükre újat építeni. Kü­lönben korcsmunka jönne létre, nemcsak a szylszerűség, hanem a használhatóság és tar­tósság szempontjából is. A költözködésre magát oly nehezen el­szánó társadalom kényelmét és nyugalmát csak azon pontig szabad respectálni, amed­dig az az építés czéljaival megegyeztethető. Mert közigazgatási szerkezetünknek most nem tatarozásáról, javítgatásáról van szó, hanem egészen új alapról, valóságos újra­építésről. Csak a felesleges és zakatoló munkától óvunk. A sok, a czélon túllövő reformálás épp oly hiba, mint a czélon innen maradó félreform. Azonképpen, mint a sokat kor­mányzás vetekszik a nem-kormányzás hibá­jával. Mik azok a főszempontok, irányeszmék, melyeknél a gyökeres, megalkuvást nem tűrő, következetes és rendszeres alkotás szükséges ? Első a közigazgatás államosítása. Vagyis nemcsak a közigazgatás állami közegeinek kinevezése, hanem mindazon functióknak az állam számára való lefoglalása, melyek nem a társadalmat, hanem az államot illetik meg. E közegekkel és functiókkal szemben a tár­sadalom pusztán csak az ellenőrzésre tarthat igényt. Annak szemmel tartására, vájj­on nem történik-e az állam közegeinek részéről túl­lépés. Nem sérti-e valamely tény a helyi au­tonómia, vagy egyesek érdekeit. A második szempont, vagy helyesebben a második tagolat a helyi önkormányzaté. Itt a fősúly a társadalom öntevékenységén van. A társadalom kell, hogy itt kárpótlást kapjon a választási jog és a közigazgatás állami functióinak elvesztéséért. Valamint az állami tagolatnak nyíltnak, határozottnak és őszintének kell lennie, épp úgy kell, hogy nyílt, határozott és őszinte legyen a közigaz­gatási reform önkormányzati része. Itt szin­tén oly gyökeresnek kell lenni a munkának, mint a közigazgatás állami tagolásánál. So­kat kell decentralizálni s a helyi társadalom tevékenységére bízni. A járszalagot több he­lyen el kell szakítani. A­míg az állam és társadalom szerepe a közigazgatásban (épp a választási rendszer fentartása miatt) össze-vissza volt kuszálva, addig legtöbbnyire az állam volt kénytelen játszani az ellenőrző szerepét. Nem pedig megfordítva, a társadalom. Az ellenőrzésnek akkor szükséges jogc­ímén sok oly ügy ke­rült kormányintézkedés, végleges állami el­döntés alá, a­mi úgy természeténél, mint a kormányzati czélszerűségnél fogva az auto­­mia hatáskörébe tartozott volna. Nem szólva a megyékről, még a főváros sem élvezett (még kulturai feladataiban sem!) akkora autonómiát, a­mekkora azon esetben is megilleti vala, habár egyszerű önálló tör­vényhatósággal bíró város leendett. Ezért szükséges, hogy a közigazgatási reformnak különösen önkormányzati része új alapra legyen fektetve, a­mi természetesen nem jelenti azt, hogy úgy a megyék, mint a városok autonómiája kivonassák a kormány felügyelete alól. Sőt a törvényhatóságok az állam közegeivel közösen fogják gyakorolni, önkormányzatukat. A végrehajtás jó­részt az állam közegeinek kezében lesz. Csak a szerepek cserélődnek meg. Az állami func­­tióknál az állam a határozó és végre­hajtó, míg a társadalom csak ellenőrző szereppel bír. Az önkormányzati ügyekben alkotmányos testületei által, a társadalom a határozó, s közegei, vagy kormánya által az állam az ellenőrző, sőt bizonyos esetek­ben rendelkező hatalom. Harmadik tagolat a sérelmek orvoslá­sáé, vagyis a kormányzottak megvédéséé, szemben a közigazgatás túlkapásaival, jog­sértéseivel. Közigazgatási reformunk két első, alapvető része nem volna teljes, sőt az egész ma csonka maradna e harmadik nélkül. Itt azután már egészen új alkotásra, oly intéz­ményre van szükségünk, mely eddig isme­retlen volt közigazgatási rendszerünkben. A közigazgatási bíróságra. Ezúttal nem bocsátkozom ez intéz­mény aprioristicus bírálatába, sem a nagy controversiák fejtegetésébe, melyek rá vo­natkozólag nemcsak a tudományban, hanem egyszersmind a gyakorlati megvalósítás te­rén fennforognak. Arról sem beszélek, hogy melyik rendszerhez csatlakozzunk e bíróság megalkotásánál: a francziához, a poroszhoz, bádenihez, osztrákhoz, stb. Csak egy bizo­nyos, hogy az angol rendszerhez nem csat­lakozhatunk, bármily túlsúlya van ennek a tudományos elméletekben. Legjobb, ha egyihez sem csatlakozunk, hanem saját szükségleteinkhez képest alkot­juk meg ezen új intézményt is. Mint átalá­­ban legjobb, ha összes igazgatási reform­jainkban minél kevesebbet utánzunk, hanem eredetit, s gyakorlati viszonyainkból alko­tunk. Hosszas fejtegetéseim során úgy is igyekeztem kimutatni a külföldi igazgatási rendszerekből, hogy ott kevés utánozni valót találunk. Kettő azonban egészen bizonyos. Az egyik az, hogy a közigazgatás által okozott sérelmeknek lehetőleg maga a közigazgatás által kell orvosoltatniuk. A második, hogy a komoly jogsérelmek esetére —melyek a tör­vényben szorosan körülírandók — fenn kell tartani a polgárok számára a bírói oltalmat, egy külön e czélra szervezett bíróság által. E három tagolatnak, bár szerves egész­ben, de egyénileg is ki kell domborodnia köz­­igazgatási reformunkból. Itt egészet, organi­­kusat kell alkotni: a félmunka, vagy a meg­alkuvás itt nem jogosult. A reform természetesen nem szorítkoz­­hatik csak e tagolatokra. Érintenie kell köz­­igazgatásunknak szinte minden ágazatát, hogy összhang és egység legyen az al­kotásban. Itt azonban már nincs szükség a gyö­keres munkára. Itt van helye a régi fogal­mak, traditiók kímélésének. Nem szabad semmit lerombolni, aminek lerombolására nincs okvetlenül szükség. A megszokott külsőségek, p. o. elneve­zések, czímek okvetlenül kímélendők, ameny­­nyiben az új lényeg elhelyezhető alájuk. So­kat kell hagyni az időre, a további fejlő­désre. A területi beosztás éppen ilyen. Elmé­leti szempontból mi sem volna helyesebb, mint a megyék departementszerű kikerekí­­tése és egyenlősítése. Csakhogy az egyforma igazgatási területeket Francziaország is forradalom, oly forradalom által létesítette, mely a múltat, a történeti fejlődést alapostól felforgatta. Bizonyos kikerekítésekre okvetlen szük­ség lesz. Bizonyos tarthatlan enclave-ok és tarthatlan ellentétek már legközelebb meg­szüntetendők. Különösen a létező keretekben a köz­­igazgatás különböző ágainak helyes beosz­tása, csoportosítása, a székhelyek lehető kö­zössége stb. mint azt T­i­b­á­r Antal­­. bará­tom a »Nemzet« hasábain igen helyesen és szépen kifejtette, sine qua nonja a reformnak. De az igazgatási területek egyenlősíté­sének keresztülvitele még korai volna. Ugyanez áll a reform egyéb mellékes részleteiről is. Ismétlem: a lényeges dolgok­ban a reformnak gyökeresnek kell lennie, min­den megalkuvást ki kell zárnia. Egyebekben azonban kíméletes, a múltat és hagyományo­kat respectáló kell hogy legyen. Nem szabad feledni, hogy az intézmé­nyek maguk csak a holt keretet képezik; az élet az, ami azokat betölti. A legjobb intéz­mény is hasztalan, ha azt nem dolgozza fel az élet számára a társadalom, mely azt meg­érti s assimilálja és emberei által kezeli. De viszont a jó szervezet irányozza és organizálja a társadalom erőit. Emeli az ál­talános színvonalat, hatalmasabb tevékeny­ségre sarkalja az egyéneket. A kölcsönös hatás hozza létre a ked­vező végeredményt. Ha közigazgatási reformunk e szempon­tokból indul ki — és ezekből fog kiindulni — ez a végeredmény nem maradhat el. Nem fog elmaradni. Beksics Gusztáv: A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 15. AYALA ANGYALA. Irta : Anthony Trollope. Fordította: Apa. Mikor Dormer Egbert meghalt, két leánya min­den vagyon nélkül maradt hátra s kénytelenek va­gyunk beismerni, hogy Dormer Egberttől nem is le­hetett egyebet várni. Mindkét leány csinos volt, de mindenki úgy vélekedett, hogy a huszonegy éves Lucy túlságosan egyszerű és aránylag kevés megnyerő tu­lajdonokkal rendelkezik, míg­ ellenben nővérének, Ayalának, költői lelkületét mindenki bámulta. Ayalá­­nak nagy hajlama volt a regényességre, mit már neve is bizonyítani látszott. Atyja halálakor Ayala tizen­­keilencz éves volt. Még továbbra kell visszamennünk és el kell mondanunk, hogy számos évvel Dormer Egbert ha­lála előtt, élt egy tengerészeti Írnok, név szerint Do­sett Reginaid, ki nejével együtt a szépségéről volt hires. Bájaik elenyésztek, de újra feléledni látszottak számos unokáik arczán. Dosettnek volt egy fia is, kit szintén Reginaidnak hívtak s ki hasonlag tengerészeti Írnok és szép ember volt. Olvasóink akkor fognak megismerkedni vele, midőn életének csillaga már le­felé halad. Neki is két leánya volt, kiknek tökéletes szépségét senki sem bátorkodott volna elvitatni. Az idősebbik vagyonos üzletemberhez ment férjhez, ki mikor elvette, csak vagyonos volt, de később rend­kívül meggazdagodott. Mikor megházasodott, egy­szerűen »uramnak« szólították, de később »nagy­ságos Tringle Tamás urnak« nevezték s ak­kor már a »Travers és Treason« híres ezég ve­zetője volt. Abban az időben már a Travers és Treason ezég alapitó tagjai közül egy sem élt s Tringle egyedül kezelte a Lombard-utczai nagy üz­letben ki- és bejáró sok milliót. Az öreg Dosett idő­sebbik leányát, Emmelinet, vette nőül, ki most nagy­ságos asszony lett. Volt a Queen’s Gate-en évenként 1500 fatot jövedelmező háza, palotaszerű lakása Skótiában, egy birtoka Sussexben s annyi kocsija és lova, hogy egy főherczegnő is megelégedhetett vol­na velük. Lady Tringle büszkén mondhatta, hogy mindene van a világon: egy fia, két leánya s bőkezű­­ köpezes férje, ki állítólag azt mondta volna neki, hogy soha se kímélje a pénzt. A második Dosett kisasszony, Dosett Adelaide, ki sokkal fiatalabb volt nővérénél, minden áron Dor­mer Egberthez akart nőül menni, ahhoz a művészhez, kinek haláláról mindjárt az első sorokban megemlé­keztünk. Adelaide még előbb halt meg, mint férje. Azok, kik vissza tudtak emlékezni a két Dosett nővér leány­korára, rendesen azt mondták, hogy bár a Lady Tringle vonásainak szabályossága és tökéletessége felülmúlhatatlan, mégis Adelaide volt a bájosabb, arczának megnyerő kifejezése s élénksége folytán. Sizes Lord felajánlta neki kezét és szívét, megígér­vén, hogy kedvéért, érett korának minden mulatságát el fogja hanyagolni. Tringle is előtte hajtott térdet, mielőtt nővérére gondolt volna. Program tiszteletes úr pedig, ki abban az időben nagy népszerűségnek örvendett, annyira el volt ragadtatva általa, hogy szerelmét megnyerendő, hajlandó lett volna a catholi­­cus vallásra áttérni. Azt is beszélték, hogy kérői közé számíthatott egy főcancellárt s egy orosz herczeget is. Hódításai egészen elhomályosították volna nővérét, ha megfog­hatatlan módon a fejébe nem veszi, hogy minden áron a Dormer Egbert nejévé kell lennie. Rajtuk kívül volt a családnak még egy tagja, Dosett Reginald, a legidősebb a gyermekek között. Ő is megházasodott. Szerencsére nem voltak gyermekei, szerencsére mivel szegény ember volt. Fájdalom a férfinál nem pótolja a szépség a vagyont, mi a leányoknál néha előfordul. Rosett Reginald — most minden egyéb, csak nem fiatal — szépségének nem nagy hasznát vette, mivel csak egy írnoktársa tiszteletre méltó leányát vette el. Most, ötven éves korában 900 fontot kapott évenként hivatalából, s szerényen, de kényelme­sen megélhetett volna belőle, ha kora ifjúságá­ból nem nehezedik reá ólom súl­lyal egy csekély kis adósság. De mégis tisztességesen élt a Notting Hill-i kicsi, de nagyon kényelmes házban, s szívesebben el­tűrte volna a legnagyobb nyomort, semhogy a gazdag Tringle-ék előtt elismerje, szegénységét. Ezek voltak tehát az öreg Dosett még életben lévő gyermekei, — úgy mint Lady Tringle és Dosett Reginald, a tenge­részeti írnok. Adelaide, a család szemefénye, meghalt, s most férje, a meggondolatlan festő is követte őt a sírba. Dormer nem volt közönséges művész. Már fia­tal korában a »Royal Akadémia« tagjává választot- t­ták; hírneves herczegek, s még hírnevesebb vállalko­zók vették meg festményeit; képeiről metszeteket ké­szítettek, s még életében ötszörte nagyobb árért adták el mások az ő munkáit, mint mennyire maga becsülte azokat. Dormer Egbert vagyonos ember is lehetett vol­na. De feleségén kívül, még egyéb kedvtelései is voltak. Kényelmes kis kocsi, mely úgy­szólván semmibe sem kerül; játékszerhez hasonló pic­i ház dél-Kensing­­tonban — azzal dicsekedett, hogy minden nagyobb fáradtság nélkül az egészet be lehetett volna Tringle sógora ebédlőjébe pakolni, néhány ékszer felesége ré­szére ; egyszerű, valódi sevres-i­ porczellán asztalára; egyetlen festett párkány festői műtermében; közönsé­ges atlaszfüggönyök nappalijában — és egypár egyszerű czifraság kis leányai számára; ezek, né­hány gyűrűvel a maga számára s a bársony öltö­zék melyben festeni szokott; néhány kis ebéddel, melyekben szép porczellánját mutogathatta, voltak legkisebb s legnagyobb pazarlásai. De mikor kimúlt s apró kincseit eladták, alig volt mivel fedezni adós­ságait. Nevét azonban bizonyos dicsfény vette kö­rül. Midőn meghalt, azt mondták, hogy felesége elvesztése vitte a sírba. Pallotáját kiejtette kezéből, kijelentette, hogy képtelen az X. . . . herczegnő által megrendelt festmény befejezésére ; egyszerűen meg­fordult és meghalt. Két leánya maradt, Lucy és Ayala. Ki kell je­lentenünk, hogy bár a három család, a. m. Tringle és Dormer és Dosett család mindig fen­tartotta az illő összeköttetést, igazi rokonszenv még­sem létezett az első és két utóbbi között. Mintha a Tringle va­gyona bizonyos kellemetlen illatot terjesztett volna maga körül. Dormer Egbert, a sok fényűzés daczára, melylyel körülvette magát , úgy tett, mintha meg­vetné a Tringle nehézkes pompáját. Talán azért, mert úgy találta, hogy Tringle soha sem lesz képes elsajá­­títni az ő műveit,­ előkelő modorát. Cosett Reginald pedig sem divatos, sem fényűző, hanem valóban füg­getlen s talán kissé túlságosan érzékeny. Nem tette ki magát a Tringle sértő gőgjének. És valóban úgy látszott, hogy Tringle sógor egész lénye csupa gőg­ből van alkotva. Pedig talán inkább csak modorában, mint szivében fészkelt a gőg. Vannak emberek, kiknek az a szokásuk, hogy zsebekben zörgetik a pénzt, s ránczba szedett szemöldökök alól nézik kife­­szített kabátjukat, oly elbizakodott kinézést kölcsönöz, melyet valódi jellemük semmikép sem igazol. Lehet, hogy bizonyos alkalmaknál egy-két oly szót mondott Dosettnek, melyért az titokban neheztelt, s attól fogva mindig kész volt Dormerrel a milliomos ellen szövetkezni. Lady Tringle még figyelmeztette is nő­vérét, Dormernét, hogy ne költsön annyit, s a művész ezt soha sem bocsátotta meg. így állottak a dolgok, mikor Dormerné meghalt, s így maradtak akkor is, midőn férje őt követte. Ekkor gyors cselekvés vált szükségessé és Dosett Regináld gyakrabban érintkezett Tringle-el és felesé­gével. Okvetlen kellett valamit kigondolni a szegény leányok érdekében és természetesnek látszott, hogy az a valami a Tringle zsebéből kerüljön ki. Nála a pénz nem is jött tekintetbe — éppen nem. Egy-két leány­nyal több, nem is csinált volna különbséget a háztar­tásban­­— a­mi a költséget illeti. Hanem sir Thomas nagyon jól tudta, hogy egy élő­lényről gondoskodni, nem könnyű feladat. Dosettnek nem voltak gyerme­kei és egy fiatal leány jelenléte csak elevenséget és verőfényes derűt kölcsönözhetne házának. Azt hitte, hogy Dosett — természetesen a Dosett igényeihez ké­pest — teljesen rendezett körülmények között él. En­nél fogva a következő indítványt tette. Az egyik leányt ő veszi magához, a másikról gondoskodjék Dosett. Lady Tringle még azt kötötte ki, hogy övé legyen a válasz­tás. Az ő idegeire nagyon jótékony hatással van, ha ízlését kielégítheti. Dosett engedett. A Lady Tringle kis nappalijában hozták ezt a határozatot. A válasz­tást illetőleg nem is kérték ki a Dosettné véleményét, mivel már úgy is kijelentette, hogy kötelességének tartja az egyik árváról gondoskodni. Dosett úgy gon­dolkozott, hogy a milliomos sógor, némi szándékot nyilváníthatott volna az iránt is, hogy gondoskodni fog a vagyontalan leány anyagi helyzetéről, minthogy jól tudja, hogy ő oly keveset tehet érte. De Sir Thomas semmi olyast sem mondott s Dosett nem volt elég bátor, sem elég kíméletlen, hogy ilyesmire c­éloz­­zon. Lady Tringle kijelentette, hogy neki Ayala kell s ezzel a kérdés el lett intézve. A regényes, a költői Ayala! Előlegesen is tudni lehetett, hogy Ayalára esik a választása. Ayala már otthonos volt a Tringleck fényes nappalijában s nénje is tisztában volt azzal, hogy ő nagy vonzerővel fog bírni. Hosszú fekete fürt­jei, melyeket soha sem kellett feltekerni vagy meg­­fodrosítani, már akkor is a legszebb fürtöknek voltak elismerve Londonban. Úgy énekelt, mintha a termé­szet dalos madárnak teremtette volna, nem szorult iskolára vagy gyakorlatra. Egy alkalommal há­rom hónapot töltött Párában s folyékonyan be­szélt francziául. Atyja kissé bevezette művészete titkaiba is s a hízelgők már kezdték mondani, hogy ő lesz az első nagy nő-festő a világon. Karjai, kezei, lábai, termete kifogástalanok voltak. Még csak tizenkilencz éves volt ugyan, de Londonban máris beszéltek Dormer Ayaláról. Nem csoda tehát, hogy Lady Tringle Ayalát választotta, nem gondolva akkor arra, hogy esetleg saját leányai fognak mellette háttérbe szorulni. A két leány elég idős és értelmes volt arra, hogy felfogják e választás fontosságát, midőn Lady Tringle, legnyájasabb mosolyával, személyesen érte­sítette erről Lucyt. Dosettné Lucyt választotta volt, Ayala, tehát a fiatalabbik, rendkívül vagyonos körbe jut, míg Lucyra, ezzel összehasonlítva, szegény­ség vár. Lucy nem ismerte Dosett bátyja körülményeit, de a Notting Hill, Kringsbury Crescent 3. számú ház nem volt ismeretlen előtte s az még ahhoz a »játék­szerhez« képest is, melyben addig lakott, szegényes­nek volt nevezhető. Dosettné kétszer is meggondolta, mig egyszer megengedte magának, hogy kocsira ülve tegye meg útjait. Ayala pedig szép divatos kocsiban fog a parkban kocsizni, oly lovakkal melyekhez hason­lót, mint mondják, egész Londonban alig lehet ta­lálni. Ayala nénjével s unokatestvéreivel a Bond-utczai híres szabónőnél Madame, Tonsonvillenél fog dolgoz­tatni, míg Lucy valószínűleg kénytelen lesz saját ke­zeivel megvarrni ruháit. Ayala az egész Queen­’s Gate-i divatot s némileg az kátén Square-it is utánozhatni fogja. Lucy eléggé ismerte a világot és tudta hogy az Ayala szépsége előtt sok kapu fel fog tárulni, Dosettné ellenben semmi­féle kapun sem szokott belépni. Lucy természetesnek is ta­lálta ugyan, hogy Ayalát választották, de testvérek voltak, s oly közel állottak egymáshoz! Mily különb­ség lesz most köztük, s mily távolság fogja őket elvá­lasztani ! Lucy is szép volt, s jól tudta azt. Szőkébb volt Ayalánál, valamivel magasabb s sokkal nyugodtabb. Eszes is volt, de szellemességét nem fitogtatta. Ki­tűnő zenei műveltsége volt, míg nővére csupán éne­kelt. Igazán tudott festeni, ellenben Ayala csak a hatást kereste s rajta nem volt mindig tökéletes. Lucy igyekezett művelni magát, francziául és né­metül is tudott, habár még nem beszélt folyékonyan. Az igazat megvallva mindkét leány nagyon tehetsé­ges volt, csakhogy Ayala inkább érvényre juttatta adományait, bár távolról sem gondolt arra, hogy mu­togassa azokat. Lucy azonban jól tudta, hogy húga őt elhomályosítja. (Folyt, köv.) Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva- Miniszter és irredenta. Budapest, szept. 15. Seismit-Doda az olasz pénzügyminiszter — mint a lapunk esti kiadásában közölt római távirat jelenti — lemondott, a király azonnal elfogadta lemondását és ő haladék nélkül el is búcsúzott minisztériumának tiszt­viselőitől. Nem ismeretlen olvasóink előtt, hogy mi az oka ennek a föltűnő változásnak. Udinében Seismit-Doda pénzügyminiszter tiszteletére nagy lakomát adtak. Ennek tíz napja. Néhány napig igen szép tudósítások érkeztek a finánczminiszter ünnepléséről és általánosan örömmel gondoltak arra, hogy Udinében mennyire szeretik a kormány tag­jait. A múlt hét vége felé azonban kellemet­len hír érkezett. Egy újság elárulta, hogy az udinei lakomán fölháborító botrány történt. Egy országgyűlési képviselő, Solimbergo és egy ügyvéd, Feder, irredentista áldomásokat mondottak a miniszter tiszteletére adott la­komán. Távolról sem akarják azzal gyanúsí­tani a Crispi-kabinet bármely tagját, azt sem, a­ki a múlt héten, még az volt, de ma már nem az, hogy valamiképpen rokonszenvezne az irredentismussal, a­mely lényegében éppen oly ellensége az olasz dynastiának, mint az osztrák-magyar monarchia integritásának. Az irredenta odahaza Olaszországban a for­radalmat jelenti és minden komolyan számba veendő olasz államférfimnak első­sorban ép­pen ezért kell üldöznie azt minden eszközzel. De, ha fölteszszük Seismit-Dodáról, hogy föl­tétlenül elítéli az irredentát, azért mégis olyannak láttuk azt a helyzetet, a­melybe a pénzügyminiszter — nem tudjuk kinek a hi­bájából — az udinei banquetten az irreden­tista tüntetés által belesodortatott, hogy meg­maradását a Crispi-kabinetben lehetetlen­nek tartottuk. Azért örömmel értesülünk Crispi gyors és erélyes eljárásáról. A­míg Olaszország helyet akar foglalni az európai nagyhatalmak társaságában,addig a gyanú ár­nyékának sem szabad hozzátapadnia a kormány valamelyik tagjához, hogy szívesen látja a nemzetközi összeesküvés üzelmeit, amely fen­nen hirdeti, hogy czélja megbontani az osz­trák-magyar monarchia határait. Ha Seismit- Doda pénzügyminiszter nem tudott legalább távozásával tüntetni az irredentista botrány ellen az udinei banquetten, akkor eldőlt, hogy ezért a kabinetből való távozásával kell bűn­hődnie. Többször constatáltuk, hogy Crispi nehéz helyzetekben mindig correctül viselte magát és megtette azt, amit hazája becsülete és érdeke megkívánt. Perczig sem kételked­tünk benne, hogy most is meg fogja tenni. Éppen azért meg vagyunk győződve róla, hogy monarchiánk részéről semmiféle fölszó­­lalás vagy figyelmeztetés tárgyát Seismit- Doda malheurje nem képezte. Mert külügyi hivatalunk tudja, hogy ilyen lépés szüksége fönn nem forgott. Hanem, ha Seismit-Doda demissionálásával befejezettnek is tekintjük az udinei intermezzot, azért még van néhány szavunk a » Capitan Fracassa« cz. római új­sághoz, amely abban a hírben áll, mintha ösz­­szeköttetései lennének Crispi miniszterelnök­kel. Ilyen előkelő positiójú újságnak nem il­lik azon a hangon írnia, amilyet a »Capitan Fracassa « használt, amikor ezeket mondotta: »Olaszország nem fogja tűrni, miszerint Ausz­­tria-Magyarország az esetre vonatkozólag fel­világosítást követeljen, mert belügyeiket az olaszoknak maguknak kell rendez­niük.« Továbbá: A miniszter kötelessé­gét bizonyos visszás körülmények között olasz álláspontunkról ugyan mi megvitathat­juk, de e mellett nem fogjuk eltűrni a beavat­kozást senki részéről sem. Az említett újság írói bizonyosan szintén igen jól tudják, hogy az osztrák-magyar monarchia nem szokott beleavatkozni egy országnak a belügyeibe sem; és hogy ilyen föllépéssel legkevésbbé akar szövetségestársának, Olaszországnak kellemetlenséget csinálni, azt bebizonyította azzal a magatartásával, amelyet az olasz­­országi irredentista üzelmek iránt tanúsít. Tudjuk méltányolni a belpolitikai tacticát a képviselőválasztások előtt. Hanem úgy gon­doljuk, hogy olyan leyális szövetségesről, mint aminőnek az osztrák-magyar monarchia mindig bizonyította magát, semminemű párt­érdekekért sem szabadna azon a goromba hangon írni, mint a szóban forgó újság most

Next