Nemzet, 1890. szeptember (9. évfolyam, 2878-2904. szám)
1890-09-16 / 2892. szám
Szmumisztekio : Ferencziek tere, Athenaeum-épület, I. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK ■gy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 8 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: 2892. (255.) szám. Budapest, 1890. Kedd, szeptember 16. Kiadó-hivatala : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ...................................... 2 fit. 3 hónapra .......................... 6 , 8 hónapra ........ ...........................- - 12 . AsSa kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * óra 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam. Budapest, szeptember 15. A kormány a legközelebbi napokban végleges megállapodásra jut a közigazgatási reform tartalmára, méreteire és tagozataira nézve. A reformnak tulajdonképp ez képezendi alapzatát. Ez a főmunka. Ennél nyilvánul az államférfim éleslátás és a conceptio ereje. Ez alapon az egyes törvényjavaslatok kidolgozása szintén magas, de csak technikai feladat, mely széleskörű tudást, jelen közigazgatási rendszerünk alapos ismeretét, a részletek kidolgozásának művészi titkát igényli. De mégis csak a kivitel és nem maga az alkotó gondolat. Nagy erőt igényel, de nem magát a teremtő erőt. A reform alapvető munkájánál úgy kell vigyázni, mint az épület fővázának megrajzolásánál. Sőt még jobban. Egy ország, nemzet, társadalom reformja (s a közigazgatási reform hatása ki fog terjedni az utóbbiakra is) békés időben nem jelenti a romokon és tabula rasán való, gyökeresen új építkezést. A régi épületből sok alkatrész megmarad. Egész oszlopsorozatok, boltívek és karzatok beveendők a régiből az új épületbe. Egyik helyen rombolni s egészen újból alkotni, másutt csak vakolni és tisztítani kell. A vezéreszme az ily munkánál az, hogy a régi anyagból és ódon törmelékből csak azt kell félrelökni, ami használhatatlan, ami az új szerkezetbe be nem illeszthető. De ezt azután félre kell lökni kíméletlenül. A régi épületnek, melyet a társadalom minden hibái és düledező oszlopai daczára megszokott, csak azon osztályait, termeit és folyosóit kell elpusztítani, melyek az új tervbe bele nem vehetők. Ezeket azonban megalkuvás nélkül el kell pusztítani s helyükre újat építeni. Különben korcsmunka jönne létre, nemcsak a szylszerűség, hanem a használhatóság és tartósság szempontjából is. A költözködésre magát oly nehezen elszánó társadalom kényelmét és nyugalmát csak azon pontig szabad respectálni, ameddig az az építés czéljaival megegyeztethető. Mert közigazgatási szerkezetünknek most nem tatarozásáról, javítgatásáról van szó, hanem egészen új alapról, valóságos újraépítésről. Csak a felesleges és zakatoló munkától óvunk. A sok, a czélon túllövő reformálás épp oly hiba, mint a czélon innen maradó félreform. Azonképpen, mint a sokat kormányzás vetekszik a nem-kormányzás hibájával. Mik azok a főszempontok, irányeszmék, melyeknél a gyökeres, megalkuvást nem tűrő, következetes és rendszeres alkotás szükséges ? Első a közigazgatás államosítása. Vagyis nemcsak a közigazgatás állami közegeinek kinevezése, hanem mindazon functióknak az állam számára való lefoglalása, melyek nem a társadalmat, hanem az államot illetik meg. E közegekkel és functiókkal szemben a társadalom pusztán csak az ellenőrzésre tarthat igényt. Annak szemmel tartására, vájjon nem történik-e az állam közegeinek részéről túllépés. Nem sérti-e valamely tény a helyi autonómia, vagy egyesek érdekeit. A második szempont, vagy helyesebben a második tagolat a helyi önkormányzaté. Itt a fősúly a társadalom öntevékenységén van. A társadalom kell, hogy itt kárpótlást kapjon a választási jog és a közigazgatás állami functióinak elvesztéséért. Valamint az állami tagolatnak nyíltnak, határozottnak és őszintének kell lennie, épp úgy kell, hogy nyílt, határozott és őszinte legyen a közigazgatási reform önkormányzati része. Itt szintén oly gyökeresnek kell lenni a munkának, mint a közigazgatás állami tagolásánál. Sokat kell decentralizálni s a helyi társadalom tevékenységére bízni. A járszalagot több helyen el kell szakítani. Amíg az állam és társadalom szerepe a közigazgatásban (épp a választási rendszer fentartása miatt) össze-vissza volt kuszálva, addig legtöbbnyire az állam volt kénytelen játszani az ellenőrző szerepét. Nem pedig megfordítva, a társadalom. Az ellenőrzésnek akkor szükséges jogcímén sok oly ügy került kormányintézkedés, végleges állami eldöntés alá, ami úgy természeténél, mint a kormányzati czélszerűségnél fogva az automia hatáskörébe tartozott volna. Nem szólva a megyékről, még a főváros sem élvezett (még kulturai feladataiban sem!) akkora autonómiát, amekkora azon esetben is megilleti vala, habár egyszerű önálló törvényhatósággal bíró város leendett. Ezért szükséges, hogy a közigazgatási reformnak különösen önkormányzati része új alapra legyen fektetve, ami természetesen nem jelenti azt, hogy úgy a megyék, mint a városok autonómiája kivonassák a kormány felügyelete alól. Sőt a törvényhatóságok az állam közegeivel közösen fogják gyakorolni, önkormányzatukat. A végrehajtás jórészt az állam közegeinek kezében lesz. Csak a szerepek cserélődnek meg. Az állami functióknál az állam a határozó és végrehajtó, míg a társadalom csak ellenőrző szereppel bír. Az önkormányzati ügyekben alkotmányos testületei által, a társadalom a határozó, s közegei, vagy kormánya által az állam az ellenőrző, sőt bizonyos esetekben rendelkező hatalom. Harmadik tagolat a sérelmek orvoslásáé, vagyis a kormányzottak megvédéséé, szemben a közigazgatás túlkapásaival, jogsértéseivel. Közigazgatási reformunk két első, alapvető része nem volna teljes, sőt az egész ma csonka maradna e harmadik nélkül. Itt azután már egészen új alkotásra, oly intézményre van szükségünk, mely eddig ismeretlen volt közigazgatási rendszerünkben. A közigazgatási bíróságra. Ezúttal nem bocsátkozom ez intézmény aprioristicus bírálatába, sem a nagy controversiák fejtegetésébe, melyek rá vonatkozólag nemcsak a tudományban, hanem egyszersmind a gyakorlati megvalósítás terén fennforognak. Arról sem beszélek, hogy melyik rendszerhez csatlakozzunk e bíróság megalkotásánál: a francziához, a poroszhoz, bádenihez, osztrákhoz, stb. Csak egy bizonyos, hogy az angol rendszerhez nem csatlakozhatunk, bármily túlsúlya van ennek a tudományos elméletekben. Legjobb, ha egyihez sem csatlakozunk, hanem saját szükségleteinkhez képest alkotjuk meg ezen új intézményt is. Mint átalában legjobb, ha összes igazgatási reformjainkban minél kevesebbet utánzunk, hanem eredetit, s gyakorlati viszonyainkból alkotunk. Hosszas fejtegetéseim során úgy is igyekeztem kimutatni a külföldi igazgatási rendszerekből, hogy ott kevés utánozni valót találunk. Kettő azonban egészen bizonyos. Az egyik az, hogy a közigazgatás által okozott sérelmeknek lehetőleg maga a közigazgatás által kell orvosoltatniuk. A második, hogy a komoly jogsérelmek esetére —melyek a törvényben szorosan körülírandók — fenn kell tartani a polgárok számára a bírói oltalmat, egy külön e czélra szervezett bíróság által. E három tagolatnak, bár szerves egészben, de egyénileg is ki kell domborodnia közigazgatási reformunkból. Itt egészet, organikusat kell alkotni: a félmunka, vagy a megalkuvás itt nem jogosult. A reform természetesen nem szorítkozhatik csak e tagolatokra. Érintenie kell közigazgatásunknak szinte minden ágazatát, hogy összhang és egység legyen az alkotásban. Itt azonban már nincs szükség a gyökeres munkára. Itt van helye a régi fogalmak, traditiók kímélésének. Nem szabad semmit lerombolni, aminek lerombolására nincs okvetlenül szükség. A megszokott külsőségek, p. o. elnevezések, czímek okvetlenül kímélendők, amenynyiben az új lényeg elhelyezhető alájuk. Sokat kell hagyni az időre, a további fejlődésre. A területi beosztás éppen ilyen. Elméleti szempontból mi sem volna helyesebb, mint a megyék departementszerű kikerekítése és egyenlősítése. Csakhogy az egyforma igazgatási területeket Francziaország is forradalom, oly forradalom által létesítette, mely a múltat, a történeti fejlődést alapostól felforgatta. Bizonyos kikerekítésekre okvetlen szükség lesz. Bizonyos tarthatlan enclave-ok és tarthatlan ellentétek már legközelebb megszüntetendők. Különösen a létező keretekben a közigazgatás különböző ágainak helyes beosztása, csoportosítása, a székhelyek lehető közössége stb. mint azt Tibár Antal. barátom a »Nemzet« hasábain igen helyesen és szépen kifejtette, sine qua nonja a reformnak. De az igazgatási területek egyenlősítésének keresztülvitele még korai volna. Ugyanez áll a reform egyéb mellékes részleteiről is. Ismétlem: a lényeges dolgokban a reformnak gyökeresnek kell lennie, minden megalkuvást ki kell zárnia. Egyebekben azonban kíméletes, a múltat és hagyományokat respectáló kell hogy legyen. Nem szabad feledni, hogy az intézmények maguk csak a holt keretet képezik; az élet az, ami azokat betölti. A legjobb intézmény is hasztalan, ha azt nem dolgozza fel az élet számára a társadalom, mely azt megérti s assimilálja és emberei által kezeli. De viszont a jó szervezet irányozza és organizálja a társadalom erőit. Emeli az általános színvonalat, hatalmasabb tevékenységre sarkalja az egyéneket. A kölcsönös hatás hozza létre a kedvező végeredményt. Ha közigazgatási reformunk e szempontokból indul ki — és ezekből fog kiindulni — ez a végeredmény nem maradhat el. Nem fog elmaradni. Beksics Gusztáv: A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 15. AYALA ANGYALA. Irta : Anthony Trollope. Fordította: Apa. Mikor Dormer Egbert meghalt, két leánya minden vagyon nélkül maradt hátra s kénytelenek vagyunk beismerni, hogy Dormer Egberttől nem is lehetett egyebet várni. Mindkét leány csinos volt, de mindenki úgy vélekedett, hogy a huszonegy éves Lucy túlságosan egyszerű és aránylag kevés megnyerő tulajdonokkal rendelkezik, míg ellenben nővérének, Ayalának, költői lelkületét mindenki bámulta. Ayalának nagy hajlama volt a regényességre, mit már neve is bizonyítani látszott. Atyja halálakor Ayala tizenkeilencz éves volt. Még továbbra kell visszamennünk és el kell mondanunk, hogy számos évvel Dormer Egbert halála előtt, élt egy tengerészeti Írnok, név szerint Dosett Reginaid, ki nejével együtt a szépségéről volt hires. Bájaik elenyésztek, de újra feléledni látszottak számos unokáik arczán. Dosettnek volt egy fia is, kit szintén Reginaidnak hívtak s ki hasonlag tengerészeti Írnok és szép ember volt. Olvasóink akkor fognak megismerkedni vele, midőn életének csillaga már lefelé halad. Neki is két leánya volt, kiknek tökéletes szépségét senki sem bátorkodott volna elvitatni. Az idősebbik vagyonos üzletemberhez ment férjhez, ki mikor elvette, csak vagyonos volt, de később rendkívül meggazdagodott. Mikor megházasodott, egyszerűen »uramnak« szólították, de később »nagyságos Tringle Tamás urnak« nevezték s akkor már a »Travers és Treason« híres ezég vezetője volt. Abban az időben már a Travers és Treason ezég alapitó tagjai közül egy sem élt s Tringle egyedül kezelte a Lombard-utczai nagy üzletben ki- és bejáró sok milliót. Az öreg Dosett idősebbik leányát, Emmelinet, vette nőül, ki most nagyságos asszony lett. Volt a Queen’s Gate-en évenként 1500 fatot jövedelmező háza, palotaszerű lakása Skótiában, egy birtoka Sussexben s annyi kocsija és lova, hogy egy főherczegnő is megelégedhetett volna velük. Lady Tringle büszkén mondhatta, hogy mindene van a világon: egy fia, két leánya s bőkezű köpezes férje, ki állítólag azt mondta volna neki, hogy soha se kímélje a pénzt. A második Dosett kisasszony, Dosett Adelaide, ki sokkal fiatalabb volt nővérénél, minden áron Dormer Egberthez akart nőül menni, ahhoz a művészhez, kinek haláláról mindjárt az első sorokban megemlékeztünk. Adelaide még előbb halt meg, mint férje. Azok, kik vissza tudtak emlékezni a két Dosett nővér leánykorára, rendesen azt mondták, hogy bár a Lady Tringle vonásainak szabályossága és tökéletessége felülmúlhatatlan, mégis Adelaide volt a bájosabb, arczának megnyerő kifejezése s élénksége folytán. Sizes Lord felajánlta neki kezét és szívét, megígérvén, hogy kedvéért, érett korának minden mulatságát el fogja hanyagolni. Tringle is előtte hajtott térdet, mielőtt nővérére gondolt volna. Program tiszteletes úr pedig, ki abban az időben nagy népszerűségnek örvendett, annyira el volt ragadtatva általa, hogy szerelmét megnyerendő, hajlandó lett volna a catholicus vallásra áttérni. Azt is beszélték, hogy kérői közé számíthatott egy főcancellárt s egy orosz herczeget is. Hódításai egészen elhomályosították volna nővérét, ha megfoghatatlan módon a fejébe nem veszi, hogy minden áron a Dormer Egbert nejévé kell lennie. Rajtuk kívül volt a családnak még egy tagja, Dosett Reginald, a legidősebb a gyermekek között. Ő is megházasodott. Szerencsére nem voltak gyermekei, szerencsére mivel szegény ember volt. Fájdalom a férfinál nem pótolja a szépség a vagyont, mi a leányoknál néha előfordul. Rosett Reginald — most minden egyéb, csak nem fiatal — szépségének nem nagy hasznát vette, mivel csak egy írnoktársa tiszteletre méltó leányát vette el. Most, ötven éves korában 900 fontot kapott évenként hivatalából, s szerényen, de kényelmesen megélhetett volna belőle, ha kora ifjúságából nem nehezedik reá ólom súllyal egy csekély kis adósság. De mégis tisztességesen élt a Notting Hill-i kicsi, de nagyon kényelmes házban, s szívesebben eltűrte volna a legnagyobb nyomort, semhogy a gazdag Tringle-ék előtt elismerje, szegénységét. Ezek voltak tehát az öreg Dosett még életben lévő gyermekei, — úgy mint Lady Tringle és Dosett Reginald, a tengerészeti írnok. Adelaide, a család szemefénye, meghalt, s most férje, a meggondolatlan festő is követte őt a sírba. Dormer nem volt közönséges művész. Már fiatal korában a »Royal Akadémia« tagjává választot- tták; hírneves herczegek, s még hírnevesebb vállalkozók vették meg festményeit; képeiről metszeteket készítettek, s még életében ötszörte nagyobb árért adták el mások az ő munkáit, mint mennyire maga becsülte azokat. Dormer Egbert vagyonos ember is lehetett volna. De feleségén kívül, még egyéb kedvtelései is voltak. Kényelmes kis kocsi, mely úgyszólván semmibe sem kerül; játékszerhez hasonló pici ház dél-Kensingtonban — azzal dicsekedett, hogy minden nagyobb fáradtság nélkül az egészet be lehetett volna Tringle sógora ebédlőjébe pakolni, néhány ékszer felesége részére ; egyszerű, valódi sevres-i porczellán asztalára; egyetlen festett párkány festői műtermében; közönséges atlaszfüggönyök nappalijában — és egypár egyszerű czifraság kis leányai számára; ezek, néhány gyűrűvel a maga számára s a bársony öltözék melyben festeni szokott; néhány kis ebéddel, melyekben szép porczellánját mutogathatta, voltak legkisebb s legnagyobb pazarlásai. De mikor kimúlt s apró kincseit eladták, alig volt mivel fedezni adósságait. Nevét azonban bizonyos dicsfény vette körül. Midőn meghalt, azt mondták, hogy felesége elvesztése vitte a sírba. Pallotáját kiejtette kezéből, kijelentette, hogy képtelen az X. . . . herczegnő által megrendelt festmény befejezésére ; egyszerűen megfordult és meghalt. Két leánya maradt, Lucy és Ayala. Ki kell jelentenünk, hogy bár a három család, a. m. Tringle és Dormer és Dosett család mindig fentartotta az illő összeköttetést, igazi rokonszenv mégsem létezett az első és két utóbbi között. Mintha a Tringle vagyona bizonyos kellemetlen illatot terjesztett volna maga körül. Dormer Egbert, a sok fényűzés daczára, melylyel körülvette magát , úgy tett, mintha megvetné a Tringle nehézkes pompáját. Talán azért, mert úgy találta, hogy Tringle soha sem lesz képes elsajátítni az ő műveit, előkelő modorát. Cosett Reginald pedig sem divatos, sem fényűző, hanem valóban független s talán kissé túlságosan érzékeny. Nem tette ki magát a Tringle sértő gőgjének. És valóban úgy látszott, hogy Tringle sógor egész lénye csupa gőgből van alkotva. Pedig talán inkább csak modorában, mint szivében fészkelt a gőg. Vannak emberek, kiknek az a szokásuk, hogy zsebekben zörgetik a pénzt, s ránczba szedett szemöldökök alól nézik kifeszített kabátjukat, oly elbizakodott kinézést kölcsönöz, melyet valódi jellemük semmikép sem igazol. Lehet, hogy bizonyos alkalmaknál egy-két oly szót mondott Dosettnek, melyért az titokban neheztelt, s attól fogva mindig kész volt Dormerrel a milliomos ellen szövetkezni. Lady Tringle még figyelmeztette is nővérét, Dormernét, hogy ne költsön annyit, s a művész ezt soha sem bocsátotta meg. így állottak a dolgok, mikor Dormerné meghalt, s így maradtak akkor is, midőn férje őt követte. Ekkor gyors cselekvés vált szükségessé és Dosett Regináld gyakrabban érintkezett Tringle-el és feleségével. Okvetlen kellett valamit kigondolni a szegény leányok érdekében és természetesnek látszott, hogy az a valami a Tringle zsebéből kerüljön ki. Nála a pénz nem is jött tekintetbe — éppen nem. Egy-két leánynyal több, nem is csinált volna különbséget a háztartásban— ami a költséget illeti. Hanem sir Thomas nagyon jól tudta, hogy egy élőlényről gondoskodni, nem könnyű feladat. Dosettnek nem voltak gyermekei és egy fiatal leány jelenléte csak elevenséget és verőfényes derűt kölcsönözhetne házának. Azt hitte, hogy Dosett — természetesen a Dosett igényeihez képest — teljesen rendezett körülmények között él. Ennél fogva a következő indítványt tette. Az egyik leányt ő veszi magához, a másikról gondoskodjék Dosett. Lady Tringle még azt kötötte ki, hogy övé legyen a választás. Az ő idegeire nagyon jótékony hatással van, ha ízlését kielégítheti. Dosett engedett. A Lady Tringle kis nappalijában hozták ezt a határozatot. A választást illetőleg nem is kérték ki a Dosettné véleményét, mivel már úgy is kijelentette, hogy kötelességének tartja az egyik árváról gondoskodni. Dosett úgy gondolkozott, hogy a milliomos sógor, némi szándékot nyilváníthatott volna az iránt is, hogy gondoskodni fog a vagyontalan leány anyagi helyzetéről, minthogy jól tudja, hogy ő oly keveset tehet érte. De Sir Thomas semmi olyast sem mondott s Dosett nem volt elég bátor, sem elég kíméletlen, hogy ilyesmire célozzon. Lady Tringle kijelentette, hogy neki Ayala kell s ezzel a kérdés el lett intézve. A regényes, a költői Ayala! Előlegesen is tudni lehetett, hogy Ayalára esik a választása. Ayala már otthonos volt a Tringleck fényes nappalijában s nénje is tisztában volt azzal, hogy ő nagy vonzerővel fog bírni. Hosszú fekete fürtjei, melyeket soha sem kellett feltekerni vagy megfodrosítani, már akkor is a legszebb fürtöknek voltak elismerve Londonban. Úgy énekelt, mintha a természet dalos madárnak teremtette volna, nem szorult iskolára vagy gyakorlatra. Egy alkalommal három hónapot töltött Párában s folyékonyan beszélt francziául. Atyja kissé bevezette művészete titkaiba is s a hízelgők már kezdték mondani, hogy ő lesz az első nagy nő-festő a világon. Karjai, kezei, lábai, termete kifogástalanok voltak. Még csak tizenkilencz éves volt ugyan, de Londonban máris beszéltek Dormer Ayaláról. Nem csoda tehát, hogy Lady Tringle Ayalát választotta, nem gondolva akkor arra, hogy esetleg saját leányai fognak mellette háttérbe szorulni. A két leány elég idős és értelmes volt arra, hogy felfogják e választás fontosságát, midőn Lady Tringle, legnyájasabb mosolyával, személyesen értesítette erről Lucyt. Dosettné Lucyt választotta volt, Ayala, tehát a fiatalabbik, rendkívül vagyonos körbe jut, míg Lucyra, ezzel összehasonlítva, szegénység vár. Lucy nem ismerte Dosett bátyja körülményeit, de a Notting Hill, Kringsbury Crescent 3. számú ház nem volt ismeretlen előtte s az még ahhoz a »játékszerhez« képest is, melyben addig lakott, szegényesnek volt nevezhető. Dosettné kétszer is meggondolta, mig egyszer megengedte magának, hogy kocsira ülve tegye meg útjait. Ayala pedig szép divatos kocsiban fog a parkban kocsizni, oly lovakkal melyekhez hasonlót, mint mondják, egész Londonban alig lehet találni. Ayala nénjével s unokatestvéreivel a Bond-utczai híres szabónőnél Madame, Tonsonvillenél fog dolgoztatni, míg Lucy valószínűleg kénytelen lesz saját kezeivel megvarrni ruháit. Ayala az egész Queen’s Gate-i divatot s némileg az kátén Square-it is utánozhatni fogja. Lucy eléggé ismerte a világot és tudta hogy az Ayala szépsége előtt sok kapu fel fog tárulni, Dosettné ellenben semmiféle kapun sem szokott belépni. Lucy természetesnek is találta ugyan, hogy Ayalát választották, de testvérek voltak, s oly közel állottak egymáshoz! Mily különbség lesz most köztük, s mily távolság fogja őket elválasztani ! Lucy is szép volt, s jól tudta azt. Szőkébb volt Ayalánál, valamivel magasabb s sokkal nyugodtabb. Eszes is volt, de szellemességét nem fitogtatta. Kitűnő zenei műveltsége volt, míg nővére csupán énekelt. Igazán tudott festeni, ellenben Ayala csak a hatást kereste s rajta nem volt mindig tökéletes. Lucy igyekezett művelni magát, francziául és németül is tudott, habár még nem beszélt folyékonyan. Az igazat megvallva mindkét leány nagyon tehetséges volt, csakhogy Ayala inkább érvényre juttatta adományait, bár távolról sem gondolt arra, hogy mutogassa azokat. Lucy azonban jól tudta, hogy húga őt elhomályosítja. (Folyt, köv.) Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva- Miniszter és irredenta. Budapest, szept. 15. Seismit-Doda az olasz pénzügyminiszter — mint a lapunk esti kiadásában közölt római távirat jelenti — lemondott, a király azonnal elfogadta lemondását és ő haladék nélkül el is búcsúzott minisztériumának tisztviselőitől. Nem ismeretlen olvasóink előtt, hogy mi az oka ennek a föltűnő változásnak. Udinében Seismit-Doda pénzügyminiszter tiszteletére nagy lakomát adtak. Ennek tíz napja. Néhány napig igen szép tudósítások érkeztek a finánczminiszter ünnepléséről és általánosan örömmel gondoltak arra, hogy Udinében mennyire szeretik a kormány tagjait. A múlt hét vége felé azonban kellemetlen hír érkezett. Egy újság elárulta, hogy az udinei lakomán fölháborító botrány történt. Egy országgyűlési képviselő, Solimbergo és egy ügyvéd, Feder, irredentista áldomásokat mondottak a miniszter tiszteletére adott lakomán. Távolról sem akarják azzal gyanúsítani a Crispi-kabinet bármely tagját, azt sem, aki a múlt héten, még az volt, de ma már nem az, hogy valamiképpen rokonszenvezne az irredentismussal, amely lényegében éppen oly ellensége az olasz dynastiának, mint az osztrák-magyar monarchia integritásának. Az irredenta odahaza Olaszországban a forradalmat jelenti és minden komolyan számba veendő olasz államférfimnak elsősorban éppen ezért kell üldöznie azt minden eszközzel. De, ha fölteszszük Seismit-Dodáról, hogy föltétlenül elítéli az irredentát, azért mégis olyannak láttuk azt a helyzetet, amelybe a pénzügyminiszter — nem tudjuk kinek a hibájából — az udinei banquetten az irredentista tüntetés által belesodortatott, hogy megmaradását a Crispi-kabinetben lehetetlennek tartottuk. Azért örömmel értesülünk Crispi gyors és erélyes eljárásáról. Amíg Olaszország helyet akar foglalni az európai nagyhatalmak társaságában,addig a gyanú árnyékának sem szabad hozzátapadnia a kormány valamelyik tagjához, hogy szívesen látja a nemzetközi összeesküvés üzelmeit, amely fennen hirdeti, hogy czélja megbontani az osztrák-magyar monarchia határait. Ha Seismit- Doda pénzügyminiszter nem tudott legalább távozásával tüntetni az irredentista botrány ellen az udinei banquetten, akkor eldőlt, hogy ezért a kabinetből való távozásával kell bűnhődnie. Többször constatáltuk, hogy Crispi nehéz helyzetekben mindig correctül viselte magát és megtette azt, amit hazája becsülete és érdeke megkívánt. Perczig sem kételkedtünk benne, hogy most is meg fogja tenni. Éppen azért meg vagyunk győződve róla, hogy monarchiánk részéről semmiféle fölszólalás vagy figyelmeztetés tárgyát Seismit- Doda malheurje nem képezte. Mert külügyi hivatalunk tudja, hogy ilyen lépés szüksége fönn nem forgott. Hanem, ha Seismit-Doda demissionálásával befejezettnek is tekintjük az udinei intermezzot, azért még van néhány szavunk a » Capitan Fracassa« cz. római újsághoz, amely abban a hírben áll, mintha öszszeköttetései lennének Crispi miniszterelnökkel. Ilyen előkelő positiójú újságnak nem illik azon a hangon írnia, amilyet a »Capitan Fracassa « használt, amikor ezeket mondotta: »Olaszország nem fogja tűrni, miszerint Ausztria-Magyarország az esetre vonatkozólag felvilágosítást követeljen, mert belügyeiket az olaszoknak maguknak kell rendezniük.« Továbbá: A miniszter kötelességét bizonyos visszás körülmények között olasz álláspontunkról ugyan mi megvitathatjuk, de e mellett nem fogjuk eltűrni a beavatkozást senki részéről sem. Az említett újság írói bizonyosan szintén igen jól tudják, hogy az osztrák-magyar monarchia nem szokott beleavatkozni egy országnak a belügyeibe sem; és hogy ilyen föllépéssel legkevésbbé akar szövetségestársának, Olaszországnak kellemetlenséget csinálni, azt bebizonyította azzal a magatartásával, amelyet az olaszországi irredentista üzelmek iránt tanúsít. Tudjuk méltányolni a belpolitikai tacticát a képviselőválasztások előtt. Hanem úgy gondoljuk, hogy olyan leyális szövetségesről, mint aminőnek az osztrák-magyar monarchia mindig bizonyította magát, semminemű pártérdekekért sem szabadna azon a goromba hangon írni, mint a szóban forgó újság most