Nemzet, 1890. november (9. évfolyam, 2938-2966. szám)
1890-11-21 / 2957. szám
SzEKESZTŐSÉG: Fgyencsiek tere, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Fereneciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2957. (320.) szám. Reggeli Kiadás, Budapest, 1890. Péntek, november 21. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint -----Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........................................... 3 frt 3 hónapra ....................................... „ „ .. 6 » 6 hónapra ........................................... .. „ 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam. Budapest, november 20. Nagy erőfeszítéssel foly a választási küzdelem Olaszországban. És ennek a nemzetközi politika szempontjából is megvan a maga jelentősége. Mert három olyan kérdés dominálja azt, melyek nemzetközi jelleggel és fontossággal bírnak. Az egyik magának a hármas szövetségnek tétele. Mert a Crispi kormány ellen az ellenzék és főleg a radicálisok a hármas szövetségbe lépést és megmaradását abban fővádképpen használják fel. Olaszország állását a szövetségben megalázónak tüntetik fel és azt hirdetik, hogy e miatt szükséges a terhes katonai készülődés, aminek folyománya szerintük, viszont az olasz pénzügyek megromlása. Ezzel az első váddal Crispi már két ízben szállott szembe nagy sikerrel és legújabb turini beszéde szintén azzal foglalkozik legtüzetesebben, midőn kimutatja, hogy sokkal nagyobb hadikészülődésekre és pénzügyi terhekre lenne szükség, ha Olaszország nem lenne benn a hármas szövetségben, mert a békeszövetség akadályozza meg a háborút és így mérsékli a különben is nagy katonai kiadásokat. Ilyen szövetségben a részesség egy államra nézve sem lehet sem megalázó, sem költséges, sem veszélyes. Különben mi, kik csak a távolból kísérjük figyelemmel az olasz politika fejlődését, szintén tudjuk, hogy a nagy katonai költekezéshez, amit részben a kamara kezdeményezett (a hajóhad és lovasság szaporítására már akkor hozzáfogott Olaszország, mikor még nem csatlakozott volt a hármas szövetséghez) , tudjuk, hogy az olasz pénzügyek romlása sem azóta keletkezett, hanem akkor, mikor Magliani ellenzése daczára egyfelől megszüntették a 80 milliót jövedelmező őrlési adót, másfelől megindították a nagy közmunkákat és erődítéseket, részben éppen a chauvinisták befolyása alatt, monarchiánk és Francziaország ellen. És ha Crispi kimutatja, hogy a pénzügyek javulni kezdettek az utóbbi években, amennyiben a hiány 74 millióról 25 millió lírára szállott le, ha bizonyítja, hogy az egyensúlyt helyre lehet állítani a közmunkák megszorítása és a közigazgatás egyszerűsítése által, ily módon nemcsak a pénzügyi helyzetet tünteti fel az ellenzék vádjaival szemben kedvezőbbnek, de egyúttal javasolja a visszatérést azon pénzügyi politikához, melynek elhagyásából származott a rendezett olasz pénzügyek újabb megromlása. És még lehet, igaza van Crispinek, mikor azt mondja, hogy ezen az úton adófölemelés, vagy újabb adók nélkül lehet rendezni az olasz pénzügyeket. És ezzel nemcsak egy újabb ellenzéki vádat vagy fenyegetést cáfolt meg, hanem egyúttal a régi politika takarékosságának igaz és helyes voltát bizonyíta be. A másik vád, amely ellen újra síkra szállt Crispi, az olasz gyarmati politikára vonatkozik. Tudjuk, hogy az olasz ellenzék egyik legállandóbb jelszava: az olasz vér és pénz idegen területen való pazarlásának rosszulása. De azért Olaszország anynyira fontosnak tartá — pártkülönbség nélkül — az Afrika keleti partján való állásfoglalást, hogy — főleg mióta a francziák egészen hatalmukba kerítették Tunist — viszszavonulást most már az ellenzék sem mer követelni. Minthogy pedig, a további foglalás szükségét, és szándékát Crispi szintén tagadta, így a jóslatok ez irányban meg vannak erőtlenítve. Igaz, hogy az assuai olasz foglalás még egyátalában nem befejezett actio, de hát az ilyen dolgok későbbi fejleményét előre hirdetni és megállapítani nem lehet, noha nagyon valószínű, hogy Crispi egyelőre nem gondol nagyobb actióra és további költekezésre. Hanem hát a gyarmati politika most olyan divat és részben szükség némely államokban, hogy előre megszabni a korlátokat és lemondani az actióról, nagyon nehéz. De ha Crispi ez irányban tett nyilatkozata megnyugtatja az olasz választókat, annál jobb! A harmadik kérdés, mely az olasz választási küzdelemben a nemzetközi politikát érdekli, Olaszország viszonya Francziaországhoz, mégpedig úgy politikai, mint nemzetgazdasági szempontból. Ebben a kérdésben már nemcsak ügyesen, de ravaszul is védte Crispi, kormányának álláspontját , mert egyfelől áradozott a rokonszenvtől Francziaország iránt, másfelől erre hárította a felelősséget a vámháborúért; sőt e téren szemügyre vette a franczia vámpolitika legújabb fordulatát és mint első, bizonyítgatta az államférfiak közt, hogy az új franczia vámrendszer olyan reactionárius és olyan merev formák közzé szorítja ez ország kormányának politikáját, hogy bár Olaszország kész a vámügyi békességre és concessiókra, ezek eredménytelenek és haszontalanok fognak lenni a franczia rendszabályokkal szemben. Általános, nagy fontossággal és igazsággal bír ez a nyilatkozat és Crispi valóban hasznos szolgálatot tett a nemzetközi politikának ezen a téren is, hogy óva inte Francziaországot újabb vámjavaslatának elfogadásától, mert anyagi rész következményei lesznek, nemzetközi szempontból is, Francziaországra nézve. Legjellemzőbb azonban az, hogy amikor Crispi egyfelől a Vatikán vádjaival szemben igazolta politikáját, másfelől az irredentisták ellen védelmezte, s mindig nem csak tetszéssel, de egyúttal »Éljen a király!« felkiáltásokkal találkozott. Igen, mert mindkét irányban védelmezte a monarchia érdekeit is, és ez mutatja milyen a helyzet Olaszországban, milyen ügyes politikus Crispi. A képviselőház november hó 21-én d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: Az 1891-ik állami költségvetés részletes tárgyalása. A vallás- és közoktatásügyi tárcza. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 20. Azrael, dalmű 4 felvonásban, irta: Fontana Ferdinand; olaszból fordította Badó Antal; zenéjét szerzette : Franchetti Albert; színre került először november 20-án. Mikor a zeneszerzők oly nagyon keresik és oly gondosan válogatják az erőteljes és már magában is hatásos dalműszöveget, ez mindig vagy a zene átalános hanyatlásának, vagy pedig a zenész személyes gyöngeségének, vagy némelykor mind a kettőnek is jele. De az ily esetekben valami kis impotentia mindig forog fen. Az igazi nagy tehetségű zeneszerző e tárgyban egészen naiv; őrülten hisz a zenének souverain hatalmában , csak a zenében válogatós, mert hiszen minden egyéb neki úgyis csak mellékes, jelentéktelen, hiú sallang. Kell is a zene mellé még más valami ! Hiszen a zene maga az ige, a fény, a menyország : mit javíthat, mit ronthat azon holmi egy poéta! így vélekedhetett Mozart és megírta Schikaneder ostoba koholmányaira csodált remekműveit. Meyerbeer a rendelkezésére volt legügyesebb szövegírókat még gyötrötte és zaklatta, hogy rendeljék alá szövegeiket az ő zenéjének, mely elvégre is a fődolog. De bezzeg Wagner már nagy súlyt fektetett a »szavakra«, és mikor agyonkínzott agyában már egy dallamot sem tudott találni, kijelentette, hogy a szöveg fődolog, a szöveg fontos, a szöveg fele a dalműnek, a szövegnek jónak és érdekesnek kell lenni, és erre leült maga »szabreimokat« kovácsolni. Persze, hogy a szövegnek jónak és érdekesnek kell lenni a Wagner-zene mellett! Ebben Wagnernek teljesen igaza van. Mert, ha a szöveg nem tetszik és nem érdekes, mi fog tetszeni ? mi fogja az érdeket fog tartani ? A zene nem. Az unalmas. A Wagnerrendszerben, melyben a zene az észhez szól — rationalista — a szöveg van hivatva a dallamot helyettesitni, mely a régi művekben egymaga elég volt arra, hogy a sziveket lelkesítse. Wagnernél a zene magasabbra törekszik; az emberek fejébe megy, majdnem azt mondtam, hogy főben járó dolog. Az utóbbi olasz zenészek is, amennyiben többé vagy kevésbbé megadták magukat Wagner tanainak, nagyon válogatósak a szövegben. Boito nem is igen adja Göthén alól, és még Göthe sem elég jó neki. Azt is megnyirbálja, megfejeli, sőt »kivonatolja«, mint Liebig a bivalyhúst. És midőn a »Faustéból kihántotta »Mephistopheles-t, leül és ír hozzá villanyos zenét. Verdi, ki régente, mikor még csak férfierejének teljességében lévő maestro volt, minden évben két »Troubadour«-t guitározott volna papirosra és az *Aidá*-t 30 nap alatt írta meg az első szövegre, melyet egy franczia basa elejébe tett, most, midőn 70 éven felül lévő zeneisten, hat évig válogatja meg egy-egy operájának szövegét, és végre is Shakspere-hez nyúl. Abban meg- bízik. Nem nehéz. E jelenségekkel szemben igen természetes, hogy valamely új dalmű hallatára — ha a mű Wagner módszerére vall, mint Franchetti »Azrael«-je, melyet ma este adtak először — kiváló figyelmet fordítunk a szövegre, illetőleg a zene alá fektetett drámai cselekvésre, és a bírálatban első helyet is adunk neki. Hiszen a szerző utal minket ez eljárásra. Ő is csak akkor bízza zenécskéjét a szövegre, ha biztosnak vél lenni az iránt, hogy a szárnyas versek égbe vendik a keményen sörényükbe kapaszkodó lovagot , a kottát. Igen természetes, hogy az ilyen zeneszerző a szöveg megítélésében tévedhet is, különösen, ha nem Göthét és nem Shaksteret választotta léggömbül,mint Boito és Verdi, hanem Fontana Ferdinánd urat, mint ezt Franchetti úr tévé. Ilyenkor aztán a szegény muzsikus, útnak indulván a hírnév sphaerái felé, hirtelen csak azt veszi észre, hogy az ő monture-je egyáltalán nem táltos, mint ő zenéje érdekében remélte és kívánta volna, hanem egyszerű, komisz »gambus«, amilyet akár a czigány is árul a vásáron. És így járt Franchetti úr is, mert dalművének szövege valóban igen gyönge egy dolog. Jámbor ugyan — hiszen szerzője, Fontana úr is »legendának« nevezi — de unalmas. Ám minek is szedi Fontana úr a legendákat fölvonásokba ? Fölvonásokba dráma való, nem pedig áhitat, nemde ? De hát hagyjuk a szóbeszédet! Komolyabb dolgunk van. Hiszen talán nem azért megyünk egy Wagner-szerű darabhoz, hogy mulassunk. Halljuk a legendát! Azrael a pokol mélységes fenekén fetrengő egy ördög. A pokol sötét és tartózkodási helynek bizony kissé egyhangú. Azrael tehát unatkozik. Nem is csuda. Az ilyen »végtelen dallammal« súlyosbított gyehennában az ördög sem állja ki. De Azraelnek a »szavaló zene« által okozott gyötrelmein kívül, még más baja is van. Ő valamikor, évezredek, aeonok előtt, mielőtt elkárhozott volt, kapott egy csókot. Ennek a csóknak édes emléke kisért agyában. Ezt nem tudja ő elfeledni. Egy pillanatnyi késért cseng, egy percznyi mámorért. Ha ezt elnyerné, boldog volna. Meg is állítja Lucifert, midőn ez körútját teszi a kárhozat honában és igy »énekszavai« hozzá: »Csak egy évre a földszinére vagyok menni. S’ igérem, az égtől rablók lelket S hozok le néked !* Az ördögök kara óva inti Lucifert, hogy ne hallgasson e kérelemre, mert Azrael csak »Formára démon [! De más a lénye! » Vigyázz, ő megcsal!« Lucifer azonban nem hallgat az intésre ; ő ma nagylelkűségi kedvben van; megengedi, hogy Azrael egy évig a földön időzzék; de egy föltétel alatt, ha egy év múlva nem váltja be szavát, azaz nem hoz egy égtől rablott lelket magával, akkor Azrael nem térhet vissza, hanem örökre ki lesz zárva a pokolból. Az alku így megköttetvén, Azrael fölmegy a földre, a pokol kaczaja kiséri útján. Hm! Tehát Azrael nem szeret a pokolban lenni és, ha lelket nem hoz, Lucifer azzal fogja büntetni, hogy be nem ereszti többé a pokolba, ahol oly nagyon nem szeret lenni. Mily ostoba ördög ez a Lucifer, azzal fenyegetőzik, ami után Azrael vágyódik, a szabadsággal. Hiszen Azraelnek most már csupán nem kell lelket fogni, és megszabadult a rá nézve oly terhes pokoltól. És oly könnyű lelket nem fogni ! — Valóban ilyen gyakorlatlan ördög volna Lucifer? De hiszen a Sátán a népmesében is híres — az ügyetlenül kötött szerződésekről! És ezen felül oly könnyű az ördögöt megcsalni — a legendákban! Higyjük tehát el, hogy Lucifer inpracticusabb a legutolsó totalisateur-játékosnál, és figyeljünk tovább a színpadra. A szín változik: ime az égben vagyunk. A menyország gyönyörű. De igazán fölülmúlhatatlan szép. Csupa rózsapiros és aranyos felhők messze, messze a háttér végső, borongós mélyéig, melyből, a hozzá vezető arany lépcsőzeten végig gyöngyszínű fény ömlik elé. És itt jönnek a szentek, patriarchák és a picziny angyalok, kik a felhőgomolyokra könyökölnek. Valóságos Fra Angelico-menyország, raphaelicus részletekkel bővítve. Pompás, megigéző! E képre az operaház igazgatója és rendezője igazán büszke lehet. Soha ehhez hasonlót még Budapesten nem láttunk. Ez az egy kép már magában is érdemes rá, hogy érte a darabot megnézzék. Pedig ezen felül az egész kiállítás is nagyon szép, és a zenének is vannak fölötte értékes és vonzó részei. A tiszta lelkek e bűbájos hazájában, az arany lépcső legfelső fokán, látjuk Nephtát, a szép angyalt a boldogságos szűzhöz fohászkodót; engedtessék meg neki egy évre a földre lemenni, hogy ott Azraelt, ki ártatlanul (!) került a pokolba és ott sem nagyon ördöngősködött, megmentse és ide felhozza, hol Azrael régente is Nephta »lelkének hive« volt. E dolog kissé homályos. Mit jelent az, hogy egyik angyal a másik lelkének »hive.« Nephtától kapta Azrael ama bizonyos csókot, mely lelkében él ? Szerették egymást ? A menyországban ? Az angyalok ! Ez már nem egészen legendaszerű. De hát se baj. Halljuk, mit mond tovább az angyal! »S az ég bocsánatára Ha nem lesz méltó Azrael, Ah, mindörökre veszszen el Drága, égi malasztom,S csak mint halandó asszony juthassak az égbe fel.« Tehát Nephta is olyforma föltétellel megy a földre, mint Azrael. Mindegyikük a másikat akarandja saját honába csábítani. És melyikük fog győzni ? Az kétségtelen. Az angyal. Rokonszenvünk, traditióink és saját lelkünk jó érzete nem engedi, hogy a pokol diadalmaskodjék az égen. A darab vége tehát világos előttünk. Nephtaé lesz a győzelem, ő fogja az egykori angyalt, kit a bukottak magukkal vittek, ismét a menyekbe fölhozni. Csak az képezhetné kíváncsiságunk tárgyát, hogy miképp fogja Nephta letiporni mindazt, mi Izraelben gonosz, miként fogja őt a pokol salakjától megtisztítani. Szóval, ha itt egyátalán felkeltené valami érdekünket, nem a darab vége, nem a dráma kifejlése, hanem az előttünk megnyíló drámai küzdelem érdekelhetne bennünket e műben. Fájdalom drámai küzdelem a még hátralevő három fölvonásban majdnem semmi. Izrael valami szegényes, sovány intrigyába keveredik egy szép czigány lány, Loretta és Brabanti Lidoria herczegnő között, ki csak ahhoz megy nőül, ki az ő bűvös tekintetét elbírja. Azrael elbírja, de nem veszi el a király kisasszonyt, hanem a czigány leányhoz szegődik, ki viszont őt rontja meg valami babonával. Végre Nephta közelébe kerül, ki mint Klotild testvér járadóidon. Az apácza megtanítja az ördögöt imádkozni. És midőn Azrael a megváltó nevét egyszer kimondta, égbe száll és ott Nephtával ismét boldog lesz. »Enyém vagy végre hát! Te vagy, Nephta, az én egem !« — Ez is kissé pogányul hangzik ugyan a keresztény mennyekben; de hát ez a »legenda« egészben véve is oly furcsa, hogy apróságokon föl sem akadunk. Van ennek a tárgynak, illetőleg e szövegnek egy főhibája, mely lenyomná a mérleg serpenyőjét a többi apró gyöngék ellen még akkor is, ha ez utóbbiak csupa előnyök, csupa szemen szedett virtusok volnának is. Ez a hiba pedig kissé saját lelkünkben van : mi nem hiszszük többé nagyon az ördögöket, és ha hiszszük is őket, nem érdekelnek bennünket. Mit bánjuk mi, hogy miként unatkozik a pokolban egy obscurus ördög, miként hánykódik a földön és miként tanul imádkozni! Ilyenekkel ne jöjjenek nekünk, in-de-sucle-közönségnek. Oh igen! Egy nagy világ- és történeti hírű ördögről, egy közhitellel bíró, publicus ördögről — mint például Mephisto — tessék az ilyenről beszélni! Azt szívesen meghallgatjuk. Mert ő a világirodalom egyik kiváló személyisége, akár mint Roland, Artus, Macbeth, Richard és Manfred, és így bizonyos tekintetben emberszámba megy. De egy kis magán-ördögöcske, mint Azrael! Egy zsebkiadású daemon, ki Fontana Ferdinand agyában támad és az Asphaleja deszkáin üdvözül! Az ilyesmi iránt nem érdeklődünk. Azt mondjuk neki, menjen a pokolba. És ha útját téveszti s menybe jut, az is jó, de nem lelkesülünk rajta. E dalműnek tehát első, fő és nagy hibája az érdektelen és gyarlóan szerkesztett szöveg. Az ilyen hiba pedig minden Wagner-stylü dalműre halálos, mert, mint föntebb bővebben érintettük, egyszerűen kihúzza a dalmű alól a létezhetés gyékényét. Az érdektelen szövegre fárasztó zenét!? Mi lehet az ilyenből? Nézzék csak magát Wágnert. Egész trilógiájában még mindig csak a » Walküre a legelviselhetőbb, mert drámai tárgya erőteljes és érdekes: a többi mortificatio. Leszámolván tehát a dalmű nagy hibájával, a szöveg silányságával, zenéjéről készségesen elismerjük, hogy nagy gonddal, kiváló zenei tudással és sok helyt megnyerő finom ízléssel van szerkesztve. Franchetti feltűnő tehetségű fiatal zeneszerző, ki, ha oly tűzzel halad és oly lelkesedéssel tanul, mint eddig, jelentékeny szerepet játszhat az európai zeneirodalomban. Ismeri, érti és becsüli korunk vezető zenekóit és nem átallja tanaikat követni és fölhasználni, de jórészt Wagnerhez szegődik. Ebből talán a pálya rögei még kigyógyítják. Ha a mai előadáson jelen van, láthatta volna, hogy művéből nálunk sem azon részek tetszettek, melyek Wagnerhez legközelebb állnak. Különben közönségünk elismerte a mű jelesebb részeit, így az első felvonás második színét a menyország-jelenetet, az egész harmadik felvonást pompás zenei képeivel, a beálló est, a holdvilágos éj és a keletkező förgeteg képével, valamint a negyedik felvonás hangulatteljes bekezdő női karát és nagyszabású, hatásos kettősét (3. jelenet Azrael-Klotild.) Átalában azt mondhatjuk e dalmű zenéjéről, hogy értékes, tartalmas, helyenként színes is, de többnyire kissé keresett; meglátszik rajta, hogy erőteljes, de még ifjú két műve. Mahler igazgató úr igen helyesen tette, hogy e művet színre hozta. Azon új művek között, melyek jelenleg az opera igazgatóknak rendelkezésükre állnak, ez mindenesetre kiváló helyet foglal el és megérdemli, hogy az ember vele megismerkedjék. A közönség ezt el is ismerte, midőn mindjárt az első felvonás után nem csupán az összes szereplőket, de magát a dirigáló igazgatót is hívta, ki a dalművet nagy buzgalommal betanította. A czímszerepet Prévostur énekelte elég sikerrel, habár kissé több színi hatásosság ráfért volna alakítására. Nagyon tetszett Hilgermann asszony, kinek hangja erőteljesen csengett és melegségével is tetemesen hatott. A harmadik felvonásban nagy magándala után (2. jel. »Szeretlek! Szeretlek ....«) zajosan és hosszan megtapsolták nyílt jelenetben. Meg is érdemelte a kitüntetést, mert igen szépen énekelt. Rotter kisasszony is jól megállta helyét Nephta szerepében. Szilágyi kisasszony szerepe Lidoria nem éppen hálás, és elég az énekesnőtől, hogy képessége tisztességesen érvényesült benne. A király rövid mondókáját Ney Dávid énekli, a nála szokott tökéletességgel. Nem dicsérhetjük eléggé a darab színpadi kiállítását. A menyország színén kívül, még a 3. felvonás éji jelenete imponált, szépsége és természethűsége által. Holdvilága gyönyörűen világított, égi tájképe teljes illuziót keltettek és a szinilátványnak netovábbját képezik. Végül még Radó Antalról kell dicsérettel megemlékeznünk, ki a szöveget fényes, zengzetes magyarsággal fordította le. Költői nyelvezete kifogástalan, és a zene alatt is pompásan hangzik. KESZLER, JÓZSEF. BELFÖLD, Budapest, nov. 20. (Német könyv Szapáry Gyula gr. miniszterelnökről.) Lapunk ma esti kiadásában jeleztük a megjelenését annak az érdekes kötetnek, mely Lipcsében, Duncker és Humbolt kiadásában imént került ki sajtó alól, s a melynek czime: Szapáry Gyula gr. Magyarország élén. Élet és jellemrajz.« Azokon kívül, a mikben már ismertettük a könyv tartalmát és irányát, a Szapáry kormány jellemzéséből adjuk meg a következő részt: ». . . . A Szapáry-kormány legfigyelemre méltóbb jellemvonásai e két rendkívül nagy horderejű szóban foglalhatók össze: szabadelvűség és reformok. Ezt a programmot nem csak a kormánypárt, hanem a mérsékelt ellenzék is tetszéssel fogadta. Ez utóbbi körülmény, nagy, sokat ígérő jelentőségű. Általában véve Magyarországon a bekövetkezett új kormányalakulást nemcsak a Szapáry dr. által jelzett reformok miatt, de azért is, mert legközelebbről a parlamenti pártok életében új átalakulásokat, mindenben jobbra fordulást jelez, az ország belső fejlődésében határkörnek tekintik. E könyvben előadásunk folyama kimutatta, hogy 1848. év alkotásai és 1867. év kiegyezése, mint logikai és jogi következményei egymásnak, azon két oszlopnak tekintendő, a melyeken újabb időben Magyarország egész politikai és nemzeti fejlődéstörténete nyugszik. Csakhogy e nagy reform periódusok még nem jutottak a szerves befejezésig, tökéletes kiépítésük a modern, egységesen megszilárdult jogállamnak értelmében még csak ezután eszközlendő. És a Szapáry-kormány az, mely ez épület betetőzésére vállalkozott. Az ország ráruházta azt a nagy missiót és tényleg ettől a kormánytól reméli megoldását és befejezését a reconstructió nagy művének, melyre a magyar állam időszerint még várakozik. És a Szapáry-kormány az ország várakozásának tudatában ehez a ráruházott missióhoz teljes komolysággal fogott. E mellett tanúskodik az az előkészítő és bevezető tevékenység, melyet ez a kormány a belső állami és közigazgatási életben az egész vonalon fölülmulhatatlan buzgósággal és a legoda- adóbb szorgalommal kifejt.« Budapest, nov. 20. (Püspökválasztás az ágostai evangelicus egyházban.) Mint előre jeleztük, az ágostai evangélikus egyház bányakerületében Szeberényi Gusztáv halálával megüresedett püspöki állásra a kerület főgymnasiumaiból és egyházaiból lepecsételve beérkezett szavazatokat az egyházkerület közgyűlése által kiküldött bizottság ma délután felbontotta és összeszámlálta. A szavazatok eredménye a következő : Sárkány Sámuel pilisi evangelicus lelkész 185 szavazattal 48 ellenében a bányakerület püspökévé megválasztatott. A szerencsés választás, miután a fenkölt szellemű, magas műveltségű lelkész általános tiszteletben áll és nagy népszerűségnek örvend, az egész kerületben általános lelkesedést keltett. A szavazatszedő bizottság rögtön elhatározta, hogy Földváry Mihály pestmegyei alispán elnöklete alatt Sárkány Sámuelt küldöttség által üdvözli, mely holnap utazik Pilisre. Az új püspök beiktatása deczember 17-én lesz. Sárkány Sámuel ev. püspök ősrégi nemes székely családból származik, mely a XVII. század elején Erdélyből Gömör vármegyébe költözött és itt a református vallásról áttért az ágostai hitvallásra. Atyja, Sárkány Sámuel előbb egyházai, később pilisi evangelicus lelkész és főesperes volt. Testvérei, Sárkány József királyi táblai alelnök és Sárkány János kiskőrösi evang. lelkész. Sárkány Sámuel püspök 1824-ben született Egyházán, Pest megyében. Tanulmányait Pozsonyban, majd Jenában végezte. Ezután nagyobb, két évig tartó utazást tett a külföldön, főleg Német- és Francziaországban. Több európai nyelvet megtanult, ezenkívül az ókori classicusok nyelvében is teljesen otthonos. Atyja halála után 1850-ben pilisi lelkészszé választatott meg. A pilisi lelkészség a legnagyobb és leggazdagabb egyházak egyike a kerületben. Sárkány Sámuel csakhamar nagy népszerűségre tett szert az egyházban Megválasztották pestmegyei főesperessé,majd gyámintézeti egyházi elnökké. 1872-ben már volt püspökjelölt, de akkor Szeberényi Gusztávval szemben 1 szavazattal kisebbségben maradt. Ezután lemondott a főesperességről és a gyámintézeti elnökségről és egyedül családjának és hivatalának élt, melyet nagy buzgósággal töltött be. Tagja lett azonban a pestmegyei törvényhatósági bizottságnak. Vagyonos ember, másodszor nősülvén, nagy családja van. Egy fia a közös hadseregben tettleges állományú hadnagy, a másik fia a papi pályára készül. Felemlítjük, hogy kívüle a mai választáson Belohorszky Gábor bácsszerémi esperes 19, Doleschall Sándor budapesti lelkész 12, Achim Ádám békési esperes 16 és Svehla János nógrádi esperes szavazatot kaptak. Budapest, nov. 20. (A kormány nyilatkozatai az elkeresztelések ügyében.) A bécsi »Fremdenblatt«, mai száma miután az idevonatkozó törvényczikket, Trefort és Csáky rendeleteit, és a nálunk hónapok óta folyó izgatás jellegét röviden ismerteti, így folytatja vezérczikkét: »Az | ügy eddigi folyamatából és a tegnapi ülés lefolyásából az az egy tény világlik ki, hogy * | mérvadó körök, azaz a magyar kormány és a magyar püspöki kar találkoznak abban az óhajtásban, hogy a fatális ügy az egyházi békére nézve üdvös megoldásra vezessen. Az egyházpolitikailag legmozgalmasabb időben Magyarország meg volt kimérve a culturharcztól, ami egyformán érdeme az államhatalomnak és a többségében békülékeny szellemi főpapságnak. S most az elkeresztelések ügye bolygatná meg ezt a békés állapotot ? A parlamenti ellenzék ezt bizonyára nem szívesen nézi, mert, hite szerint, nagy zavarba hozhatná a kormányt és a többséget, amiért igyekezett is az ügyet tőle telhetőleg elmérgesíteni s örömest csatlakozott némely egyházi körök azon nézetéhez, hogy Csáky, a maga rendeletével túllépte a maga hatáskörét, míg valójában csak a törvénynek megfelelő anyakönyvvezetést akarja lehetségessé tenni. Csáky gr. constatálta tegnap, hogy 1886 óta ugyanazt, mit ő februári rendeletével általánosítani akart, már tényleg gyakorolják egész egyházmegyékben, s a dogmával megegyeztethetőnek tartják; constatálhatta, hogy az egyházi körök dogmai akadályt nem gördítettek elébe, hiszen az egész püspöki kar elfogadta rendeletét s végrehajtás czéljából kiadta az alpapságnak. Ha a püspöki kar Rómába fordult is, ez csak bizonyos pontok tisztázása s nem dogmai akadályok constatálása végett történt. Csáky ezek szerint három factorral találja magát szemben: az alpapsággal, a mérsékelt ellenzékkel és a szélsőballal, mely ez alkalommal a teljes vallásszabadságot, a polgári házasság behozatalát szerette volna proclamálni. De az egyházi béke föntartásának és a culturharcz elkerülésének biztosíték a főpapság mérsékletében és a kormány bölcsöntartózkodásában rejlik, mely ragaszkodik az állam jogának teljes megóvásához, szükség esetén azonban nem riad vissza e tárgyban uj törvényjavaslat beterjesztésétől.« Budapest,nov.20. (Román lapok háborgása.) A román lapok dühös kitöréseinek szép mutatványait szedtük össze a következőkben: A nagyszebeni » Tribunal még mindig a nagyszebeni értekezlet hatása alatt áll és egyebet sem tesz, mint egyre reproducálja a németországi lapoknak czikkeit a nemzetiségi kérdésről annak hangsúlyozásával, hogy a nemzetiségi párt bizottságának működése még csak ezentúl veszi kezdetét. — Épen olyan extásisban van a temesvári »Luminatoriulu«, midőn azt írja, hogy a magyar chauvinisták öröme rövid ideig fog tartani. — A nagyszebeni » Telegraful román« a kisdedóvodákról szóló törvényjavaslat felett tör pálczát és kijelenti, hogy kötelességének tartja minden rendelkező eszközzel küzdeni ezen javaslat ellen. A brassói »Gazetta Transilvaniei* Beksics Gusztáv könyvét a közigazgatás reformjáról megtámadva, czikkét így fejezi be: »Kocha híres berlini orvos jótéteményt gyakorolta a magyar globus egy bizonyos társaságával szemben, hogyha feltalálná a Chauvinismus veszettsége (furor asiaticus) elleni gyógyszert, mert ez mindig félelmesebben terjed és az állam létezésének alapját is fenyegeti már.« Zágráb, nov. 20. (A horvát regnicoláris bizottság ülése.) [Az »O. É.« távirata] A földtehermentesitési alap ügyében kiküldött regnicolaris bizottság ma délután tartott ülésében megállapította a nuntium főbb alapvetését.