Nemzet, 1890. november (9. évfolyam, 2938-2966. szám)

1890-11-21 / 2957. szám

SzE­­KESZTŐSÉG: Fgyencsiek­ tere, Athenaeum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Fereneciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 2957. (320.) szám. Reggeli Kiadás, Budapest, 1890. Péntek, november 21. Kiadó-hiv­atal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint -----­Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........................................... 3 frt 3 hónapra ....................................... „ „ .. 6 » 6 hónapra ........................................... .. „ 12 * Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) IX. évi folyam. Budapest, november 20. Nagy erőfeszítéssel foly a választási küzdelem Olaszországban. És ennek a nem­zetközi politika szempontjából is meg­van a maga jelentősége. Mert három olyan kérdés dominálja azt, melyek nemzetközi jelleggel és fontossággal bírnak. Az egyik magának a hármas szövetségnek tétele. Mert a Crispi kormány ellen az ellenzék és főleg a radicá­­lisok a hármas szövetségbe lépést és megma­radását abban fővádképpen használják fel. Olaszország állását a szövetségben megalázó­nak tüntetik fel és azt hirdetik, hogy e miatt szükséges a terhes katonai készülődés, a­mi­nek folyománya szerintük, viszont az olasz pénzügyek megromlása. Ezzel az első váddal Crispi már két ízben szállott szembe nagy sikerrel és legújabb turini beszéde szintén azzal foglalkozik legtüzetesebben,­ midőn ki­mutatja, hogy sokkal nagyobb hadikészülő­désekre és pénzügyi terhekre lenne szükség, ha Olaszország nem lenne benn a hármas szövetségben, mert a béke­szövetség akadá­lyozza meg a háborút és így mérsékli a kü­lönben is nagy katonai kiadásokat. Ilyen szövetségben a részesség egy államra nézve sem lehet sem megalázó, sem költséges, sem veszélyes. Különben mi, kik csak a távolból kísér­jük figyelemmel az olasz politika fejlődését, szintén tudjuk, hogy a nagy katonai költe­kezéshez, a­mit részben a kamara kezdemé­nyezett (a hajóhad és lovasság szaporítására már akkor hozzáfogott Olaszország, mikor még nem csatlakozott volt a hármas szövet­séghez) , tudjuk, hogy az olasz pénz­ügyek romlása sem azóta keletkezett, hanem akkor, mikor Magliani ellenzése daczára egyfelől megszüntették a 80 mil­liót jövedelmező őrlési adót, másfelől megindították a nagy közmunkákat és erődítéseket, részben éppen a chauvinis­­ták befolyása alatt, monarchiánk és Fran­­cziaország ellen. És ha Crispi kimutatja, hogy a pénzügyek javulni kezdettek az utóbbi években, a­mennyiben a hiány 7­4 mil­lióról 25 millió lírára szállott le, ha bizo­nyítja, hogy az egyensúlyt helyre lehet állí­tani a közmunkák megszorítása és a közigaz­gatás egyszerűsítése által, ily módon nem­csak a pénzügyi helyzetet tünteti fel az el­lenzék vádjaival szemben kedvezőbbnek, de egyúttal javasolja a visszatérést azon pénz­ügyi politikához, melynek elhagyásából szár­mazott a rendezett olasz pénzügyek újabb megromlása. És még lehet, igaza van Crispi­­nek, mikor azt mondja, hogy ezen az úton adófölemelés, vagy újabb adók nélkül lehet rendezni az olasz pénzügyeket. És ezzel nemcsak egy újabb ellenzéki vádat vagy fenyegetést c­áfolt meg, hanem egyúttal a régi politika takarékosságának igaz és he­lyes voltát bizonyíta be. A másik vád, a­mely ellen újra síkra szállt Crispi, az olasz gyarmati politikára vonatkozik. Tudjuk, hogy az olasz ellenzék egyik legállandóbb jelszava: az olasz vér és pénz idegen területen való pazarlá­sának rosszulása. De azért Olaszország any­­nyira fontosnak tartá — pártkülönbség nél­kül — az Afrika keleti partján való állás­­foglalást, hogy — főleg mióta a francziák egészen hatalmukba kerítették Tunist — visz­­szavonulást most már az ellenzék sem mer követelni. Minthogy pedig, a további fogla­lás szükségét, és szándékát Crispi szintén tagadta, így a jóslatok ez irányban meg vannak erőtlenítve. Igaz, hogy az assuai olasz foglalás még egyátalában nem befeje­zett actio, de hát az ilyen dolgok későbbi fejleményét előre hirdetni és megállapítani nem lehet, noha nagyon valószínű, hogy Crispi egyelőre nem gondol nagyobb actióra és további költekezésre. Hanem hát a gyar­mati politika most olyan divat és részben szükség némely államokban, hogy előre meg­szabni a korlátokat és lemondani az actió­­ról, nagyon nehéz. De ha Crispi ez irányban tett nyilatkozata megnyugtatja az olasz vá­lasztókat, annál jobb! A harmadik kérdés, mely az olasz vá­lasztási küzdelemben a nemzetközi politikát érdekli, Olaszország viszonya Francziaor­­szághoz, még­pedig úgy politikai, mint nemzetgazdasági szempontból. Ebben a kér­désben már nemcsak ügyesen, de ra­vaszul is védte Crispi, kormányának ál­láspontját , mert egyfelől áradozott a rokonszenvtől Francziaország iránt, más­felől erre hárította a felelősséget a vám­­háborúért; sőt e téren szemügyre vette a franczia vámpolitika legújabb fordulatát és mint első, bizonyítgatta az államférfiak közt, hogy az új franczia vámrendszer olyan reac­­tionárius és olyan merev formák közzé szo­rítja ez ország kormányának politikáját, hogy bár Olaszország kész a vámügyi békességre és concessiókra, ezek ered­ménytelenek és haszontalanok fognak lenni a franczia rendszabályokkal szemben. Ál­talános, nagy fontossággal és igazsággal bír ez a nyilatkozat és Crispi valóban hasz­nos szolgálatot tett a nemzetközi politikának ezen a téren is, hogy óva inte Francziaorszá­­got újabb vámjavaslatának elfogadásától, mert anyagi rész következményei lesznek, nemzetközi szempontból is, Francziaországra nézve. Legjellemzőbb azonban az, hogy a­mi­kor Crispi egyfelől a Vatikán vádjaival szem­ben igazolta politikáját, másfelől az irreden­­tisták ellen védelmezte, s mindig nem csak tetszéssel, de egyúttal »Éljen a király!« fel­kiáltásokkal találkozott. Igen, mert mindkét irányban védelmezte a monarchia érdekeit is, és ez mutatja milyen a helyzet Olaszor­szágban, milyen ügyes politikus Crispi. A képviselőház november hó 21-én d. e. 10 óra­kor ülést tart. Napirend: Az 1891-ik állami költ­ségvetés részletes tárgyalása. A vallás- és közokta­tásügyi tárcza. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. November 20. A­z­r­a­e­l, dalmű 4 felvonásban, irta: Fon­tan­a Ferdinand; olasz­ból fordította B­adó Antal; zenéjét szerzette : Fr­an­ch­e­t­t­i Albert; színre került először november 20-án. Mikor a zeneszerzők oly nagyon keresik és oly gondosan válogatják az erőteljes és már magában is hatásos dalműszöveget, ez mindig vagy a zene átalá­­nos hanyatlásának, vagy pedig a zenész személyes gyöngeségének, vagy némelykor mind a kettőnek is jele. De az ily esetekben valami kis impotent­ia min­dig forog fen. Az igazi nagy tehetségű zeneszerző e tárgyban egészen naiv; őrülten hisz a zenének souve­­rain hatalmában , csak a zenében válogatós, mert hi­szen minden egyéb neki úgyis csak mellékes, jelen­téktelen, hiú sallang. Kell is a zene mellé még más va­lami ! Hiszen a zene maga az ige, a fény, a meny­ország : mit javíthat, mit ronthat azon holmi egy poéta! így vélekedhetett Mozart és megírta Schika­neder ostoba koholmányaira csodált remekműveit. Meyerbeer a rendelkezésére volt legügyesebb szöveg­írókat még gyötrötte és zaklatta, hogy rendeljék alá szövegeiket az ő zenéjének, mely elvégre is a fődolog. De bezzeg Wagner már nagy súlyt fektetett a »sza­vakra«, és mikor agyonkínzott agyában már egy dal­lamot sem tudott találni, kijelentette, hogy a szöveg fődolog, a szöveg fontos, a szöveg fele a dalműnek, a szövegnek jónak és érdekesnek kell lenni, és erre le­ült maga »szabreimokat« kovácsolni. Persze, hogy a szövegnek jónak és érdekesnek kell lenni a Wagner-zene mellett! Ebben Wagner­nek teljesen igaza van. Mert, ha a szöveg nem tetszik és nem érdekes, mi fog tetszeni ? mi fogja az érdeket fog tartani ? A zene nem. Az unalmas. A Wagner­­rendszerben, melyben a zene az észhez szól — ratio­­nalista — a szöveg van hivatva a dallamot helyette­­sitni, mely a régi művekben egymaga elég volt arra, hogy a sziveket lelkesítse. Wagnernél a zene maga­sabbra törekszik; az emberek fejébe megy, majdnem azt mondtam, hogy főben járó dolog. Az utóbbi olasz zenészek is, amennyiben többé vagy kevésbbé megadták magukat Wagner tanainak, nagyon válogatósak a szövegben. Boito nem is igen adja Göthén alól, és még Göthe sem elég jó neki. Azt is megnyirbálja, megfejeli, sőt »kivonatolja«, mint Liebig a bivalyhúst. És midőn a »Fausté­ból kihántotta »Mephistopheles-t, leül és ír hozzá villanyos zenét. Verdi, ki régen­te, mikor még csak férfierejének teljességében lévő maestro volt, min­den évben két »Troubadour«-t guitározott volna papirosra és az *Aidá*-t 30 nap alatt írta meg az első szövegre, melyet egy franczia basa ele­jébe tett, most, midőn 70 éven felül lévő zene­isten, hat évig válogatja meg egy-egy operájának szövegét, és végre is Shakspere-hez nyúl. Abban meg-­­ bízik. Nem nehéz. E jelenségekkel szemben igen természetes, hogy valamely új dalmű hallatára — ha a mű Wagner módszerére vall, mint Franchetti »Azrael«-je, melyet ma este adtak először — kiváló figyelmet fordítunk a szövegre, illetőleg a zene alá fektetett drámai cse­lekvésre, és a bírálatban első helyet is adunk neki. Hiszen a szerző utal minket ez eljárásra. Ő is csak akkor bízza zenécskéjét a szövegre, ha biztosnak vél lenni az iránt, hogy a szárnyas versek égbe v­endik a keményen sörényükbe kapaszkodó lovagot , a kottát. Igen természetes, hogy az ilyen zeneszerző a szöveg megítélésében tévedhet is, különösen, ha nem Göthét és nem Shakst­­eret választotta léggömbül,mint Boito és Verdi, hanem Fontana Ferdinánd urat, mint ezt Franchetti úr tévé. Ilyenkor aztán a szegény muzsikus, útnak indulván a hírnév sphaerái felé, hir­telen csak azt veszi észre, hogy az ő monture-je egy­általán nem táltos, mint ő zenéje érdekében re­mélte és kívánta volna, hanem egyszerű, komisz »gambus«, amilyet akár a czigány is árul a vásáron. És így járt Franchetti úr is, mert dalművének szövege valóban igen gyönge egy dolog. Jámbor ugyan — hiszen szerzője, Fontana úr is »legendá­nak« nevezi — de unalmas. Ám minek is szedi Fon­tana úr a legendákat fölvonásokba ? Fölvonásokba dráma való, nem pedig áhitat, nemde ? De hát hagy­juk a szóbeszédet! Komolyabb dolgunk van. Hiszen talán nem azért megyünk egy Wagner-szerű darab­hoz, hogy mulassunk. Halljuk a legendát! Azrael a pokol mélységes fenekén fetrengő egy ördög. A pokol sötét és tartózkodási helynek bizony kissé egyhangú. Azrael tehát unatkozik. Nem is csuda. Az ilyen »végtelen dallammal« súlyosbított gyehennában az ördög sem állja ki. De Azraelnek a »szavaló zene« által okozott gyötrelmein kívül, még más baja is van. Ő valamikor, évezredek, aeonok előtt, mielőtt elkárhozott volt, kapott egy csókot. Ennek a csóknak édes emléke kisért agyában. Ezt nem tudja ő elfeledni. Egy pillanatnyi késért cseng, egy percz­­nyi mámorért. Ha ezt elnyerné, boldog volna. Meg is állítja Lucifert, midőn ez körútját teszi a kárhozat honában és igy »énekszavai« hozzá: »Csak egy évre a földszinére vagyok menni. S’ igérem, az égtől rablók lelket S hozok le néked !* Az ördögök kara óva inti Lucifert, hogy ne hallgasson e kérelemre, mert Azrael csak »Formára démon [! De más a lénye! » Vigyázz, ő megcsal!« Lucifer azonban nem hallgat az intésre ; ő ma nagylelkűségi kedvben van; megengedi, hogy Azrael egy évig a földön időzzék; de egy föltétel alatt, ha egy év múlva nem váltja be szavát, azaz nem hoz egy égtől rablott lelket magával, akkor Azrael nem tér­het vissza, hanem örökre ki lesz zárva a pokolból. Az alku így megköttetvén, Azrael fölmegy a földre, a pokol kaczaja kiséri útján. Hm! Tehát Azrael nem szeret a pokolban lenni és, ha lelket nem hoz, Lucifer azzal fogja büntetni, hogy be nem ereszti többé a pokolba, ahol oly nagyon nem szeret lenni. Mily ostoba ördög ez a Lucifer, azzal fenyegetőzik, a­mi után Azrael vágyódik, a sza­badsággal. Hiszen Azraelnek most már csupán nem kell lelket fogni, és megszabadult a rá nézve oly ter­hes pokoltól. És oly könnyű lelket nem fogni ! — Valóban ilyen gyakorlatlan ördög volna Lucifer? De hiszen a Sátán a népmesében is híres — az ügyet­lenül kötött szerződésekről! És ezen felül oly könnyű az ördögöt megcsalni — a legendákban! Higyjük te­hát el, hogy Lucifer inpracticusabb a legutolsó tota­­lisateur-játékosnál, és figyeljünk tovább a színpadra. A szín változik: ime az égben vagyunk. A menyország gyönyörű. De igazán fölülmúlhatatlan szép. Csupa rózsapiros és aranyos felhők messze, messze a háttér végső, borongós mélyéig, melyből, a hozzá vezető arany lépcsőzeten végig gyöngyszínű fény ömlik elé. És itt jönnek a szentek, patriarchák és a picziny angyalok, kik a felhőgomolyokra könyökölnek. Valóságos Fra Angelico-menyország, raphaelicus részletekkel bővítve. Pompás, meg­­igéző! E képre az operaház igazgatója és rendezője igazán büszke lehet. Soha ehhez hasonlót még Buda­pesten nem láttunk. Ez az egy kép már magában is ér­demes rá, hogy érte a darabot megnézzék. Pedig ezen felül az egész kiállítás is nagyon szép, és a ze­nének is vannak fölötte értékes és vonzó részei. A tiszta lelkek e bűbájos hazájában, az arany lépcső legfelső fokán, látjuk Nephtát, a szép angyalt a boldogságos szűzhöz fohászkodót; engedtessék meg neki egy évre a földre lemenni, hogy ott Azraelt, ki ártatlanul (!) került a pokolba és ott sem nagyon ördöngősködött, megmentse és ide felhozza, hol Azrael régente is Nephta »lelkének hive« volt. E dolog kissé homályos. Mit jelent az, hogy egyik angyal a másik lelkének »hive.« Nephtától kapta Azrael ama bizonyos csókot, mely lelkében él ? Szerették egymást ? A menyországban ? Az angya­lok ! Ez már nem egészen legendaszerű. De hát se baj. Halljuk, mit mond tovább az angyal! »S az ég bocsánatára Ha nem lesz méltó Azrael, Ah, mindörökre veszszen el Drága, égi malasztom,­­S csak mint halandó asszony juthassak az égbe fel.« Tehát Nephta is olyforma föltétellel megy a földre, mint Azrael. Mindegyikük a másikat akarandja saját honába csábítani. És melyikük fog győzni ? Az kétségtelen. Az angyal. Rokonszenvünk, traditióink és saját lelkünk jó érzete nem engedi, hogy a pokol diadalmaskodjék az égen. A darab vége tehát világos előttünk. Nephtaé lesz a győzelem, ő fogja az egy­kori angyalt, kit a bukottak magukkal vittek, ismét a menyekbe fölhozni. Csak az képezhetné kíváncsisá­gunk tárgyát, hogy miképp fogja Nephta letiporni mindazt, mi Izraelben gonosz, miként fogja őt a pokol salakjától megtisztítani. Szóval, ha itt egyáta­lán felkeltené valami érdekünket, nem a darab vége, nem a dráma kifejlése, hanem az előttünk megnyíló drámai küzdelem érdekelhetne bennünket e műben. Fájdalom­­ drámai küzdelem a még hátralevő három fölvonásban majdnem semmi. Izrael valami szegényes, sovány intrigyába ke­veredik egy szép czigány lány, Loretta és Brabanti Lidoria herczegnő között, ki csak ahhoz megy nőül, ki az ő bűvös tekintetét elbírja. Azrael elbírja, de nem veszi el a király kisasszonyt, hanem a czigány leányhoz szegődik, ki viszont őt rontja meg valami babonával. Végre Nephta közelébe kerül, ki mint Klotild testvér jár­adóidon. Az apácza megtanítja az ördögöt imádkozni. És midőn Azrael a megváltó ne­vét egyszer kimondta, égbe száll és ott Nephtával is­mét boldog lesz. »Enyém vagy végre hát! Te vagy, Nephta, az én egem !« — Ez is kissé pogányul hangzik ugyan a keresz­tény mennyekben; de hát ez a »legenda« egészben véve is oly furcsa, hogy apróságokon föl sem akadunk. Van ennek a tárgynak, illetőleg e szövegnek egy főhibája, mely lenyomná a mérleg serpenyőjét a többi apró gyöngék ellen még akkor is, ha ez utób­biak csupa előnyök, csupa szemen­ szedett virtusok volnának is. Ez a hiba pedig kissé saját lelkünkben van : mi nem hiszszük többé nagyon az ördögöket, és ha hiszszük is őket, nem érdekelnek bennünket. Mit bánjuk mi, hogy miként unatkozik a pokolban egy obscurus ördög, miként hánykódik a földön és miként tanul imádkozni! Ilyenekkel ne jöjjenek nekünk, in-de-sucle-köz­önségnek. Oh igen! Egy nagy világ- és történeti hírű ördögről, egy közhitellel bíró, publi­­cus ördögről — mint például Mephisto — tessék az ilyenről beszélni! Azt szívesen meghallgatjuk. Mert ő a világirodalom egyik kiváló személyisége, akár mint Roland, Artus, Macbeth, Richard és Manfred, és így bizonyos tekintetben emberszámba megy. De egy kis magán-ördögöcske, mint Azrael! Egy zseb­­kiadású daemon, ki Fontana Ferdinand agyában tá­mad és az Asphaleja deszkáin üdvözül! Az ilyesmi iránt nem érdeklődünk. Azt mondjuk neki, menjen a pokolba. És ha útját téveszti s menybe jut, az is jó, de nem lelkesülünk rajta. E dalműnek tehát első, fő és nagy hibája az érdektelen és gyarlóan szerkesztett szöveg. Az ilyen hiba pedig minden Wagner-stylü dalműre halálos, mert, mint föntebb bővebben érintettük, egyszerűen kihúzza a dalmű alól a létezhetés gyékényét. Az érdektelen szövegre fárasztó zenét!? Mi le­het az ilyenből? Nézzék csak magát Wágnert. Egész trilógiájában még mindig csak a » Walküre a legelvi­­selhetőbb, mert drámai tárgya erőteljes és érdekes: a többi mortificatio. Leszámolván tehát a dalmű nagy hibájával, a szöveg silányságával, zenéjéről készségesen elismer­jük, hogy nagy gonddal, kiváló zenei tudással és sok­­ helyt megnyerő finom ízléssel van szerkesztve. Fran­chetti feltűnő tehetségű fiatal zeneszerző, ki, ha oly tűzzel halad és oly lelkesedéssel tanul, mint eddig, jelentékeny szerepet játszhat az európai zeneiroda­lomban. Ismeri, érti és becsüli korunk vezető zene­­k­óit és nem átallja tanaikat követni és fölhasználni, de jórészt Wagnerhez szegődik. Ebből talán a pálya rögei még kigyógyítják. Ha a mai előadáson jelen van, láthatta volna, hogy művéből nálunk sem azon részek tetszettek, melyek Wagnerhez legközelebb állnak. Különben közönségünk elismerte a mű jelesebb részeit, így az első felvonás második színét a meny­­ország-jelenetet, az egész harmadik felvonást pompás zenei képeivel, a beálló est, a holdvilágos éj és a keletkező förgeteg képével, valamint a negyedik fel­vonás hangulatteljes bekezdő női karát és nagy­szabású, hatásos kettősét (3. jelenet Azrael-Klotild.) Átalában azt mondhatjuk e dalmű zenéjéről, hogy értékes, tartalmas, helyenként színes is, de több­nyire kissé keresett; meglátszik rajta, hogy erőteljes, de még ifjú két műve. Mahler igazgató úr igen helyesen tette, hogy e művet színre hozta. Azon új művek között, melyek jelenleg az opera igazgatóknak rendelkezésükre áll­nak, ez mindenesetre kiváló helyet foglal el és meg­érdemli, hogy az ember vele megismerkedjék. A kö­zönség ezt el is ismerte, midőn mindjárt az első fel­vonás után nem csupán az összes szereplőket, de ma­gát a dirigáló igazgatót is hívta, ki a dalművet nagy buzgalommal betanította. A czímszerepet Prévostur énekelte elég si­kerrel, habár kissé több színi hatásosság ráfért volna alakítására. Nagyon tetszett Hilgermann asszony, kinek hangja erőteljesen csengett és melegségével is tetemesen hatott. A harmadik felvonásban nagy magándala után (2. jel. »Szeretlek! Szeretlek ....«) zajosan és hosszan megtapsolták nyílt jelenetben. Meg is érdemelte a kitüntetést, mert igen szépen éne­kelt. Rotter kisasszony is jól megállta helyét Nephta szerepében. Szilágyi kisasszony szerepe Lidoria nem éppen hálás, és elég az énekesnőtől, hogy képessége tisztességesen érvényesült benne. A király rövid mondókáját N­e­y Dávid énekli, a nála szokott tökéletességgel. Nem dicsérhetjük eléggé a darab színpadi kiál­lítását. A menyország­ színén kívül, még a 3. felvonás éji jelenete imponált, szépsége és természethűsége által. Holdvilága gyönyörűen világított, égi­ tájképe teljes illuziót keltettek és a szinilátványnak netovább­ját képezik. Végül még Radó Antalról kell dicsérettel megemlékeznünk, ki a szöveget fényes, zengzetes ma­gyarsággal fordította le. Költői nyelvezete kifogásta­lan, és a zene alatt is pompásan hangzik. KESZLER, JÓZSEF. B­ELFÖLD, Budapest, nov. 20. (Német könyv S­z­a­­páry Gyula gr. miniszterelnökről.) La­punk ma esti kiadásában jeleztük a megjelenését annak az érdekes kötetnek, mely Lipcsében, Duncker és Humbolt kiadásában imént került ki sajtó alól, s a melynek czime: Szapáry Gyula gr. Magyarország élén. Élet és jellemrajz.« Azokon kívül, a mikben már ismertettük a könyv tartalmát és irányát, a Szapáry kormány jellemzéséből adjuk meg a következő részt: ». . . . A Szapáry-kormány legfigy­elemre mél­tóbb jellemvonásai e két rendkívül nagy horderejű szóban foglalhatók össze: szabadelvűség és reformok. Ezt a programmot nem csak a kormánypárt, hanem a mérsékelt ellenzék is tetszéssel fogadta. Ez utóbbi körülmény, nagy, sokat ígérő jelentőségű. Általában véve Magyarországon a bekövetkezett új kormány­alakulást nemcsak a Szapáry dr. által jelzett reformok miatt, de azért is, mert legközelebbről a parlamenti pártok életében új átalakulásokat, minden­ben jobbra fordulást jelez, az ország belső fejlődé­sében határ­körnek tekintik. E könyvben előadásunk folyama kimutatta, hogy 1848. év alkotásai és 1867. év kiegyezése, mint logikai és jogi következményei egymásnak, azon két oszlopnak tekintendő, a melye­ken újabb időben Magyarország egész politikai és nemzeti fejlődéstörténete nyugszik. Csakhogy e nagy reform periódusok még nem jutottak a szerves befe­jezésig, tökéletes kiépítésük a modern, egységesen megszilárdult jogállamnak értelmében még csak ez­után eszközlendő. És a Szapáry-kormány az, mely ez épület betetőzésére vállalkozott. Az ország ráru­házta azt a nagy missiót és tényleg ettől a kormány­tól reméli megoldását és befejezését a reconstructió nagy művének, melyre a magyar állam időszerint még várakozik. És a Szapáry-kormány az ország várako­zásának tudatában ehez a ráruházott missióhoz tel­jes komolysággal fogott. E mellett tanúskodik az az előkészítő és bevezető tevékenység, melyet ez a kor­mány a belső állami és közigazgatási életben az egész­­ vonalon fölülmulhatatlan buzgósággal és a legoda-­­ adóbb szorgalommal kifejt.« Budapest, nov. 20. (Püspökválasztás az ágostai evangelicus egyházban.) Mint előre jeleztük, az ágostai evangélikus egyház bánya­kerületében Szeberényi Gusztáv halálával megürese­dett püspöki állásra a kerület főgymnasiumaiból és egyházaiból lepecsételve beérkezett szavazatokat az egyházkerület közgyűlése által kiküldött bizottság ma délután felbontotta és összeszámlálta. A szavazatok eredménye a következő : Sárkány Sámuel pilisi evan­gelicus lelkész 185 szavazattal 48 ellenében a bánya­­kerület püspökévé megválasztatott. A szerencsés vá­lasztás, miután a fenkölt szellemű, magas műveltségű lelkész általános tiszteletben áll és nagy népszerűség­nek örvend, az egész kerületben általános lelkesedést keltett. A szavazatszedő bizottság rögtön elhatározta, hogy Földváry Mihály pestmegyei alispán elnöklete alatt Sárkány Sámuelt küldöttség által üdvözli, mely holnap utazik Pilisre. Az új püspök beiktatása deczember 17-én lesz. Sárkány Sámuel ev. püspök ősrégi nemes székely családból származik, mely a XVII. század elején Erdélyből Gömör vármegyébe költözött és itt a református vallásról áttért az ágostai hitvallásra. Atyja, Sárkány Sámuel előbb egyházai­, később pilisi evangelicus lelkész és főesperes volt. Testvérei, Sár­kány József királyi táblai alelnök és Sárkány János kiskőrösi evang. lelkész. Sárkány Sámuel püspök 1824-ben született Egyházán, Pest megyében. Tanul­mányait Pozsonyban, majd Jenában végezte. Ezután nagyobb, két évig tartó utazást tett a külföldön, főleg Német- és Francziaországban. Több európai nyelvet megtanult, ezenkívül az ó­kori classicusok nyelvében is teljesen otthonos. Atyja halála után 1850-ben pilisi lel­­készszé választatott meg. A pilisi lelkészség a legna­gyobb és leggazdagabb egyházak egyike a kerületben. Sárkány Sámuel csakhamar nagy népszerűségre tett szert az egyházban Megválasztották pestmegyei főespe­ressé,majd gyámintézeti egyházi elnökké. 1872-ben már volt püspökjelölt, de akkor Szeberényi Gusztávval szemben 1 szavazattal kisebbségben maradt. Ezután lemondott a főesperességről és a gyámintézeti elnök­ségről és egyedül családjának és hivatalának élt, me­lyet nagy buzgósággal töltött be. Tagja lett azonban a pestmegyei törvényhatósági bizottságnak. Vagyonos ember, másodszor nősülvén, nagy családja van. Egy fia a közös hadseregben tettleges állományú hadnagy, a másik fia a papi pályára készül. Felemlítjük, hogy kívüle a mai választáson Belohorszky Gábor bácsszerémi esperes 19, Doleschall Sándor budapesti lelkész 12, Achim Ádám békési esperes 16 és Svehla János nógrádi esperes­­ szava­zatot kaptak. Budapest, nov. 20. (A kormány nyilat­kozatai az elkeresztelések ügyében.) A bécsi »Fremdenblatt«, mai száma miután az ide­vonatkozó törvényczikket, Trefort és Csáky rendele­teit, és a nálunk hónapok óta folyó izgatás jellegét­­ röviden ismerteti, így folytatja vezérczikkét: »Az | ügy eddigi folyamatából és a tegnapi ülés le­­­folyásából az az egy tény világlik ki, hogy * | mérvadó körök, azaz a magyar korm­ány és a magyar püspöki kar találkoznak abban az óhaj­tásban, hogy a fatális ügy az egyházi békére néz­ve üdvös megoldásra vezessen. Az egyházpolitikai­­lag legmozgalmasabb időben Magyarország meg volt kimérve a culturharcztól, a­mi egyformán érdeme az államhatalomnak és a többségében békülékeny szel­lemi főpapságnak. S most az elkeresztelések ügye bolygatná meg ezt a békés állapotot ? A parlamenti ellenzék ezt bizonyára nem szívesen nézi, mert, hite szerint, nagy zavarba hozhatná a kormányt és a több­séget, a­miért igyekezett is az ügyet tőle telhetőleg el­­mérgesíteni s örömest csatlakozott némely egyházi kö­rök azon nézetéhez, hogy Csáky, a maga rendeletével túllépte a maga hatáskörét, míg valójában csak a tör­vénynek megfelelő anyakönyvvezetést akarja lehet­ségessé tenni. Csáky gr. constatálta tegnap, hogy 1886 óta ugyanazt, mit ő februári rendeletével álta­lánosítani akart, már tényleg gyakorolják egész egy­házmegyékben, s a dogmával megegyezteth­etőnek tartják; constatálhatta, hogy az egyházi körök dogmai akadályt nem gördítettek elébe, hiszen az egész püs­pöki kar elfogadta rendeletét s végrehajtás czéljából kiadta az alpapságnak. Ha a püspöki kar Rómába fordult is, ez csak bizonyos pontok tisztá­zása s nem dogmai akadályok constatálása vé­gett történt. Csáky ezek szerint három factorral ta­lálja magát szemben: az alpapsággal, a mérsékelt ellenzékkel és a szélsőballal, mely ez alkalommal a teljes vallásszabadságot, a polgári házasság behoza­talát szerette volna proclamálni. De az egyházi béke föntartásának és a cultur­harcz elkerülésének bizto­síték a főpapság mérsékletében és a kormány bölcs­öntartózkodásában rejlik, mely ragaszkodik az állam jogának teljes megóvásához, szükség esetén azonban nem riad vissza e tárgyban uj törvényjavaslat beter­jesztésétől.« Budapest,nov.20. (Román lapok hábor­gás­a.) A román lapok dühös kitöréseinek szép mutat­ványait szedtük össze a következőkben: A nagy­szebeni » Tribunal még mindig a nagy­szebeni értekezlet hatása alatt áll és egyebet sem tesz, mint egyre reprod­u­­cálja a német­országi lapoknak czikkeit a nemzeti­ségi kérdésről annak hangsúlyozásával, hogy a nem­zetiségi párt bizottságának működése még csak ezen­túl veszi kezdetét. — Épen olyan extásisban van a temesvári »Luminatoriulu«, midőn azt írja, hogy a magyar chauvinisták öröme rövid ideig fog tarta­ni. — A nagy­szebeni » Telegraful román« a kisded­óvodákról szóló törvényjavaslat felett tör pálczát és kijelenti, hogy kötelességének tartja minden rendel­kező eszközzel küzdeni ezen javaslat ellen. A brassói »Gazetta Transilvaniei* Beksics Gusztáv könyvét a közigazgatás reformjáról megtámadva, czikkét így fejezi be: »Kocha híres berlini orvos jótéteményt gyakorolta a magyar globus egy bizonyos társasá­gával szemben, hogyha feltalálná a Chauvinismus ve­szettsége (furor asiaticus) elleni gyógyszert, mert ez mindig félelmesebben terjed és az állam létezésének alapját is fenyegeti már.« Zágráb, nov. 20. (A horvát regnicoláris bizottság ülése.) [Az »O. É.« távirata] A föld­­tehermentesitési alap ügyében kiküldött regnicolaris bizottság ma délután tartott ülésében megállapította a nuntium főbb alapvetését.

Next