Nemzet, 1891. február (10. évfolyam, 3027-3053. szám)

1891-02-01 / 3027. szám

ShÍfftSWSSTÖSg ®: #® főnőszak-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (eatl lappal együtt 9 kr.) 3027. (32.) szám. 17 TI fklf 7 TI m 11 £ i Ifi u Xi 1 Reggeli kiadás: __________ Budapest, 1891. Vasárnap, február 1. KuDó-arvATAii: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszíín­« Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra » ** ** .. .. .. .* .. ...... » S £rt 3 hónapra ........................ 6 » 6 hónapra .......................................................... 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » óra 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam. A képviselőház kedden, febr. hó 3-án, dél­előtt 10 órakor ülést tart. Napirend: A vasárnapi munkaszünetről szóló törvényjavaslat harmadszori felolvasása és a közgazdasági bizottság jelentése az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való biztosításáról szóló törvényjavaslat tárgyában. Budapest, január 31. Egy színdarab sokszor egész korszak l­üképét adja, de, hogy egy színdarabnak elő nem adhatása annyira jellemezze egy or­szág politikai helyzetét, mennyire »Thermi­dor« előadásának betiltása jellemzi most a franczia politikai helyzetet, azt nem gondol­tuk volna. Pedig Sardou darabjának sorsa ebből a szempontból rendkívül fontos. Mert az mégis különös állapotra mutat, hogy egy olyan művelt és szellemes ország, milyen Francziaország, olyan brutális módon járjon el egy kiváló szellemi termékkel, milyennek a critica jellemzi Sardou darabját, csak azért, mert a 100 év előtti politikai szereplőket és politikai helyzetet nem úgy festi és nem úgy dicsőíti, mint némely túlzók azt most meg­követelik, kik Robespierreben és Saint-Just­­ben ősüket látják megsértve, ha kicsinyes és igazságtalan eljárásuk és kegyetlenségeik kellő módon vannak jellemezve. Mert azt most már a franczia történetírás is bebizo­­nyítá — mint ezt Taine, nagy művében roppant adat­halmazzal és részletességgel kitünteti, — hogy a jakobinus politika nem­csak erőszakos és kegyetlen, de kicsinyes indokokra, önző rugókra visszavezethető vér­es pénzpazarlás volt; sőt Taine azt is bebizo­nyító, hogy nem bel- sem külső események által provokálva sem volt, mert a rémuralom legnagyobb dühöngése épen olyan időre esett, mikor külellenség fenyegetésének, vagy a vendéei nemesek és más számüzöttek kihívá­sának a vérengzéseket tulajdonítani nem lehetett; továbbá nemcsak néhány német, de több franczia tudós is azt szintén bebizo­nyító, hogy egyátalán nem áll Peyrat azon tana, mely szerint, csak a rémuralom tudta Francziaország erejét összeszedni és ezáltal a külfölddel szemben a győzelmet biztosí­tani. Az pedig kétségtelen, hogy a jakobinu­sok nagy része, csak szép phrasisaiban hir­dette a szabadságot és a köztársasági erénye­ket, de a gyakorlatban, egyéni hiúságuknak, önzésüknek áldoztak és raboltak, harácsol­tak, dőzsöltek a legbrutálisabb módon, úgy a tömegek, mint a vezetők, nyíltan és titkon egyaránt. Így aztán az országot és Párist ki­szivattyúzták, anarchiába, piszokba sülyesz­­tették, nyomorba hajtották. Sardou a jakobinusok uralmának, a tör­ténelem által ily módon megállapított ered­ményét feste, erős vonásokkal, »Thermi­dor« czímű darabjában. Igaz, nem adta az egész történelmet és Bourgeois miniszter ezt szemére is veté a parlamentben; de hisz nem történelmet, hanem drámát irt és azt a sza­badságot csak meg kell engedni a költőnek, hogy tárgyának kereteit és indokait meg­szabja, főleg ha amit felvesz darabjába, azt a történelem meghamisítása nélkül dol­gozza fel. De hát Lissagaray communistának és társainak nem tetszett, hogy a jakobinus po­litika eredménye és hőseinek jelleme, nem éppen kedvező világításba volt helyezve és féltek attól, hogy az ősök rajzából a mirmi­­donokra is reá lehet ismerni, a­kik még annyi tehetséggel és jellemmel, annyi ered­mén­nyel és tekintél­lyel sem dicsekedhet­nek, mint amennyivel amazok bírtak; és miután látták azt is, hogy az ő phrasisaik és egész észjárásuk mily keményen van 100­0 év előtti eseményekben és hősökben satyrisálva, tehát színházi botrányt csináltak, hogy a legbrutálisabb módon, reáerőszakolják a kor­mányra, a színház­igazgatóságra, a párisi közönségre, nem is véleményüket, mert a darab érdeméről és jelentőségéről nem is nyilatkoztak, de egyszerű akaratukat, mely abban összpontosul, hogy a történelem és költészet nevében sem szabad más irányt, más eredményeket és tanulságokat hirdetni, mint amelyeket ők képviselnek, mert a ma­gasabb jellemek és eszmék légköréből ők ki vannak zárva és ott nem szerepelhetnek. Ha tehát e tekintetben és­szel és igazsággal ezért nem érhetnek, erőszakot használnak. Szomorú és tanulságos a dologban, hogy ennek az erőszaknak engedett a franczia kormány és a darabnak előadását eltiltó. Ez veszedelmes gyengeséget és szélsőbaloldalra való részrehajlást árul el, amit különben az e tárgyban kifejtett parlamenti és hírlapi po­lémia most már világosan kis is derített. Mert a miniszter a betiltást csak azzal tudta igazolni, hogy további botrányok megakadá­lyozása szempontjából, közbiztonsági tekin­tetből kellett ezt a rendszabályt alkalmazni. De ez inkább vád, mint védelem. Mert na­gyon szomorú lenne a művelt, a hatalmas és jól szervezett rendőrséggel bíró Párisra és a franczia kormányra nézve, ha egy maroknyi erőszakos ember képes volna bármely elő­adást botrány csinálása által betiltatni. Hisz a rendzavarásnak nem áldozata, de intézői ellen kell fellépni; nem a darab előadását kellett volna beszüntetni, de a botránycsinálókkal akképen elbánni, hogy ne legyen kedvük és módjuk azt ismételni. Hogy erre a fran­czia rendőrség és kormány ne lennének ké­pesek, ha akarják és ha nem félnek, azt ugyan senki el nem hiszi. De hát Freycinet mindig kac­érkodott a túlzókkal és ő, vala­mint a szépművészetek minisztere az inter­pellation adott válaszukban szintén elárul­ták ezt, mert Burgeois megrótta a szerzőt, hogy a forradalomnak (pedig csak a rém­uralmat rajzolja) kizárólag komor részét mutatja be; Freycinet pedig a rémuralom iránti rokonszenvvel való gyanúsítással szem­ben sem lépett föl valami erélyesen. Elég az hozzá, hogy a mivelt és szabad franczia köztársaságon, e felvilágosodott század végén megesett az a szégyen, hogy első színpadán egy jó drámát nem mernek előadni azért, mert — néhány túlzónak nem tetszik. Nagyon tanulságos és intő példa ez, minden túlzó irán­nyal és politikai szerep­lővel szemben szükséges erélyre és óvatos­ságra nézve; mert a jakobinizmus most is létezik és pedig nemcsak Francziaországban, de másutt is, kisebb-nagyobb mértékben mindenütt, a­hol politikai phrasishősök és erőszakos izgatók vannak hírlapirodalomban és parlamentben. BELFÖLD, Budapest, jan. 31. (Az országgyűlési szabadelvű pártkörből). Az országgyűlési szabadelvű párt ma d. u. 5 órakor tartott értekez­letét : az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavaslat rész­letes tárgyalását, folytatta. Az értekezlet a törvény­­javaslatot ma a 46-ik §-tól kezdve végig­tárgyalta, elvégezvén az előbbi értekezletek folyamán függőben hagyott szakaszokat is. A részletes vitában a mai értekezlet folyamán részt vettek: Tisza István, Hie­­ronymi Károly, Neumann Ármin, Tisza Kálmán, Hegedűs Sándor, Mattekovics Sándor, Busbach Pé­ter, Varasdy Károly és Ivankovits János, Perlaky Elek előadó, a tett megjegyzésekre és módosítvá­­nyokra többször felszólalván Baross Gábor kereske­delmi miniszter válaszolt. Az értekezleten a minisz­térium szakosztályát Lchm­erer Gyula miniszteri ta­nácsos képviselte. Temesvár, jan. 31. (K­ép­vis­előj­elölés.) [Az »0. E.« távirata.] Kovacsics Gyula, temes­­megyei árvaszéki elnök, kit az uj aradi kerület sza­badelvű pártja egyhangúlag jelölt a képviselőségre, ma visszalépett a jelöltségtől és pedig, mint nyilatko­zatában mondja, bővebb megfontolás után anyagi kö­rülményei és családi viszonyaira való tekintettel. Az uj­ aradi kerület szabadelvű pártja ma egyhangúlag gr. Hadik Sándort kiáltotta ki jelöltjéül a febr. 9-iki választásra. Budapest, jan. 31. (Utóirat a »Pesti Napló« számára a consuli bíráskodás tárgyában.) A mérsékelt ellenzék bő közlönye, a »Pesti Napló« ismételten megtámadta a consuli bírás­kodásról szóló törvényjavaslatot, állítva, hogy az új közös ügyet teremt. Mi ismételten védelmeztük a ja­vaslatot, nem csak állítva, hanem bizonyítva, hogy a consuli bíráskodás tervezett alakja nem képez kö­zös ügyet. T. laptársunk, a »Pesti Napló« ellenben a bizonyítással teljesen adós maradt, mert bizonyítás­nak csak nem vehetjük azon zűrzavaros fejtegetéseit, melyekkel ismételten előállott, s melyek által legfeljebb csak azt bizonyította be, hogy a közös ügyről, magá­ról a dualismusról sem bír tiszta fogalommal. És miután ma ezt constatáltuk, s kijelentettük, hogy a vitatkozást részünkről befejezettnek tartjuk mindad­dig, a­míg a »Pesti Napló« vagy érvekkel nem áll elő, vagy pedig új alapra nem helyezi át támadá­sát ; nevezett laptársunk, esti lapjában nagy mér­gesen nekünk ront, fennen kérkedve, hogy meg nem czáfoltuk, sőt mi voltunk azok, akik a vita elől megfutottunk. Nem háborgatjuk a Pesti Naplót nevetséges illuziójában, s vereségét is győ­zelem gyanánt feltüntető önhittségében. Ez végre is ízlés és modor kérdése, melyből egyébiránt t. lap­társunk ép úgy rászorulna a leczkére, mint a köz- és nemzetközi jogból. S hogy ez utóbbiakból mennyire rászorult, mutatja az a körülmény is, hogy a szóban forgó javaslat ellen a közös ügy czímén intézett táma­dást maga a mérsékelt ellenzék el akarja ejteni, mert valószínűen ép a »Pesti Napló« érvelésének gyengesége azt a meggyőződést érlelte meg benne, hogy e czímen erélyes ostrom a javaslat ellen nem folytatható. Min­denesetre tény, hogy habár a mérsékelt ellenzék ra­gaszkodik is jobb hiányában, eddigi tacticájához, a Pesti Napló­-nak velünk folytatott polémiája óta, t. laptársunk pártja nagyon megcsökkent önbizalommal néz a parlamenti küzdelem elé, melytől kezdetben nagy és zajos eredményt várt. A helyzet e megválto­zását a mérsékelt ellenzéken nem magunknak tulajdo­nítjuk, hanem a »Pesti Napló«-nak. Nem annak, hogy a mi érveink voltak erősek, hanem hogy a »Pesti Napló«-éi voltak gyengék. Nem annak, hogy a mi bi­zonyításunk volt meggyőző, hanem hogy a »Pesti Napló«-é volt a mérsékelt ellenzékre nézve elbátortala­nító. E szerint mi csak köszönettel tartozunk t. lap­társunknak s azt óhajtjuk neki, legyen még számos ily győzelme felettünk. De azután valakit fogjon is, aki elhiszi neki, hogy győzött és ezt a világcsodáját — megörökítés végett — tömesse ki. Budapest, jan. 31. (A szabadelvű párt szervezkedése Nógrád megyében.) Loson­­czi levelezőnktől a következő táviratot kaptuk: Ma a szabadelvű párt végrehajtó bizottságának elnöke ös­­­szehívta a losonczi szabadelvű párt tagjait, kik — úgy helybeliek, mint a vidékiek — nagy számban jöttek össze és a jövőbeli szervezkedésre tettek intéz­kedéseket. Ezenkivül határozatilag kimondták, hogy jövő választások alkalmára a választások szabadsága érdekében semminemű pactumra nem fognak lépni. Biztos forrásból értesültem, hogy megyénkben a közel­jövőben más kerület is hasonló álláspontot fog elfog­lalni. Budapest, jan. 31. (A tarifa-kérdés meg­­oldása.) A tarifa-»conflictus«-ban, melyet egyik éber szemű osztrák lap az által idézett fel, hogy rá­jött a magyar teheráru-díjszabásnak Ausztria érde­keit illető káros határozmányaira s Bacquehemnek »figyelmébe ajánlotta« a már jó ideje érvényben lévő magyar tarifát, ami nem lehet valami hízelgő az osztrák kereskedelemügyi miniszterre, — a »Wiener Alig. Ztg.« elmés megoldást ajánl. Tény, írja, hogy az osztrák és magyar kormányok közt megegye­zés létezik arra nézve, hogy a tarifa-ügyben a szabad rendelkezési jogot kölcsönösen föntartják. Ma­­gyarország e jogát a legkiterjedtebb mérvben érvénye­sítette, Ausztria pedig eddig csak korlátolt mérvben, de most már Ausztria is igyekezni fog a tarifa­szabad­ságból folyó minden consequentiát levonni. Ha meg­teszi, meg lesz oldva a conflictus. — így gondolja ezt a bécsi lap, ha nem is írja ki egészen. Rosner Ervin bv. főispán beiktatása. Ipolyságh, jan. 31. — Saját tudósítónk távirata. — Hontmegye uj főispánjának K­o­s­n­e­r, Ervin bárónak beiktatása rendkívüli fénynyel ment végbe. Az installationalis ünnepélyek fényét túlszárnyalta az a meleg rokonszenv, melylyel Kosner bárót a me­gye közönsége pártkülönbség nélkül üdvözölte. Az uj főispán működése a legjobb kilátások között indult meg; képességei és egyéni szeretetreméltósága már eddig is megnyerték számára mindazok rokonszenvét, kik vele érintkezhettek. Székfoglaló beszéde őszinte és nyílt programmot adott jövendő működéséről s valódi munka­programm volt az. Az ünnepélyességek lefolyása a következő volt: Délelőtt 11 órakor Lestyánszky alispán nyitotta meg a közgyűlést. Kiemelte, hogy az újonnan kinevezett főispán kiváló parlamentáris tevékenysége, a jogtudományok terén elfoglalt előkelő állása, kiter­jedt politikai érintkezési köre s egyéni szeretetre­méltósága oly előfeltételek, melyek mellett Koszner kineveztetése szerencsésnek s a megyére nézve üdvös­nek remélhető. Ezt megerősíti az is, hogy székfoglalá­­sának ünnepén a parlament számos tagja jelent meg s hogy a szomszédos törvényhatóságok is küldöttségi­­leg képviseltetik magukat Hontmegye mai ünnepén. Ezután áttért ama súlyos veszteség tolmácsolására, mely nemcsak az országot és a katholikus egyházat, hanem egyszersmind Hontmegyét is érte Simor János halálával, a ki — mint megyei nagybirtokos — a megye ügyei iránt mindig a legmelegebben érdek­lődött. Ezután indítványára Mailáth István, Horváth Béla, Nyáry Béla br., Jakabffy István és Kovács Jó­zsef tagokból álló küldöttség ment a főispán meghí­vására. — Kis idő elmúltával megjelent az újonnan kinevezett főispán, kit a bizottsági tagok, valamint a szép számú közönség, szűnni nem akaró éljenzéssel fogadott. Jelen voltak többek közt: Majthényi László báró a volt főispán, M­a­j­l­á­t­h István, D­é­­g­e­n­f­e­l­d főispán, Ivánka Zsigmond, Ivánka Oszkár, Chorinszky és Oberndorf grófok, Luczenbacher osztálytanácsos, Scitovszky nógrádi alispán, Jekelfalussy osztálytanácsos és még sokan. Ott láttuk a közönség körében Henri Gaulhieur és Jean de Wattenwell urakat is. Lestyánszky alispán fogadó beszédében kiemelte, hogy az örömteljes érzelem értékét, mely­nek hatása alatt Hontmegye közönsége főispán­ját fogadja, a bizalom lesz hivatva kiegészíteni, mely­lyel követni kívánják mindazon intézkedésében, me­lyek, a nyolcz százados törvényhatóság politikai önállóságának, területi integritásának sértetlen fen­­tartása mellett, a közügyek pártatlan és igazságos vezetésére, e megye közönsége jogainak tiszteletben tartására, érdekeinek védelmezésére és előmozdítására irányulnak. Miután a parlamenti életben, s a közélet küzdelmeiben megedzett akarata, törvény tudománya, s kiváló tapintata a főispánnak remény­leni engedi, hogy kineveztetése szerencsésnek, a megyére áldást­­hozónak tekinthető, felhívja, hogy a közgyűlés színe előtt tegye le az esküt s foglalja el a főispáni széket. A nagy tetszéssel és helyesléssel fogadott beszéd után Koszner Ervin báró az esküt ünnepélyesen letette és a jelenlevők élénk éljenzése közt a követ­kező beszédet mondta: Midőn urunk és királyunk (éljenzés) legkegyel­mesebb parancsából Hontvármegye kormányzatát­­ ezennel átveszem, első kedves kötelességem hálás kö­szönetét mondani az ép oly lelkes, mint megtisztelő fogadtatásért, melyben részesíteni szívesek voltak. Eddigi közszereplésem kívül esett e vármegye hatá­rain s igy mint idegen lépek e megye közéletébe. Számot vetve tehát e körülmény hátrányaival és előnyeivel egyaránt, mivel csak kevesen kísérhet­ték e törvényhatósági bizottság tagjai közül eddigi működésemet oly megtisztelő figyelemmel, hogy tájé­kozva lehetnének az általam e megye kormányzatá­ban követni szándékolt irányelvekre vonatkozólag, kötelességemnek ismerem, hogy részletesen nyilat­kozzam és leplezetlen őszinteséggel jelöljem meg azon vezérelveket, melyeket érett megfontolás után tűztem magam elé s melyeknek szilárd akarattal és ingadozást nem ismerő következetességgel törekedni fogok eleget tenni. (Halljuk! Halljuk!) Tudom, hogy szigorú bírálat fogja működése­met kisérni. E tekintetben elnézést nem kérek, mert a legszigorúbb bírálatot önmagam fogom gyakorolni. (Élénk helyeslés.) de egyet mégis kell kérnem és ez az, hogy ne mérjenek azon túlfeszített mértékkel, me­lyet csak elődömmel szemben alkalmazhattak, ki oly A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 31. Saison. Nem egészen úgy, mint a­hogy hajdanában a jó öreg Ferdinand császár, aki teljes visszavonultságá­­ban az ügyektől, egyszer azt találta kérdezni: »Hát még mindig szerelmeskednek az emberek?« — de valamikép­phez hasonlóan kérdezhetnők mi is, hogy még mindig farsangol a főváros ? Mert hogy farsan­gol, az egészen kétségtelen; de hogy Carneval herczeg sipkájának csörgettyűi most egészen máskép csilin­gelnek, mint csak néhány évvel ezelőtt; hogy tánczra lendülő lába nyomán máskép seregük az ifjúság, nyüzsgésének zaja, elevensége a régitől egészen el­térő, az, a képviselőválasztások nyelvén szólva több mint bizonyos, tehát némi merészséggel valószínűnek állítható. A mészáros ifjak vérvörös lobogója, az athleták nyalka sárga-kékje, az emkések önérzetes trikolórja ugyan csak úgy lengedez a házak között kifeszitett madzagon, mint azelőtt, de az a zaj, ami a bálok életéből a nyilvánosság elé jut, tompább, mint hajdanta volt; az a nagydob-puffogatás, mely a mu­latságokat megelőzi, szerényebb; a kardcsattogtatás, mely a szuper-csárdások lovagias lökdösődéseiből szokott támadni, ritkább, — csak egy következmé­nye a mulatságoknak nem maradt el az idén sem : a szállongó hymen-hirek sürü galambpostája. Mikor volt jobb a világ sora ? akkor-e, most-e, én nem firtatom, de hogy úgy van, amint van, króni­­nikus kötelességem följegyezni. S ennek nemcsak az az oka, hogy a főváros lakossága immár elérte a fél­milliót, ezt a büszke, nagyszerű számot, melyben a »fél«-t halkan, a »milliót« annál erőteljesebben har­­sogtatjuk, — mert hiszen ha többen vagyunk, mint azelőtt, mulatozásunk hangosságának csak annál na­gyobbnak kellene lennie. S ma is látjuk a kirakatok­ban azokat a »duftig« ruhácskákat százával, melyek is a lányok teste hüvelyéül szolgálandnak a bálokon; halljuk éjjelenkint a fogatok és bérkocsik őrült robo­­gását; látjuk a ragyogóra kivilágított táncztermeket és hajnal felé részegen ődöngni hazafelé a czigányt; sőt a hires rácz női fodrász, akinek mesteri keze nyoma nélkül nagyúri asszony vagy lány a maga haj­­diszét vajmi ritkán meri megmutatni hálózó társaság­nak, gorombább, mint valaha, s elkezd hölgyeink fején babrálni a bál napjának reggelétől fogva egész késő éjjelig, szakadatlanul lót-fut, ahova be nem bo­csátják azonnal, onnan elrohan vagy oda éppen be­rohan, bárminő sikoltozást is idéz elő, mert őrá vára­kozik mindenki, de őt meg nem várakoztathatja sen­ki , s mégis más a farsang mint azelőtt, nagyon más! Hiányzik belőle az ifjúságnak az a része, amely számítás nélkül, önzetlenül mulat és mulattat, élve­­halva a mulatságért »mint olyanért«. A lányok hajdani bemutatója, a jogászbál már évek óta csak csenevész utódja volt régi híres előd­jének, melyre úgy vártak azelőtt, mint a tavaszt hir­dető májusra — míg aztán teljesen megszűnt; a reá­lis technikusok, akik talán kevésbé vidáman, de annál alaposabban tudtak mulatni, nem hagyták a báljukat sokáig tengődni, de gyorsan megértvén az idők jelét, az első bekövetkezett balsiker után egyszerre végét vetették minden meddő kísérletezésnek; az orvosnö­vendékek báljai, egészen méltóan a rendezők pályá­jához, mint valami híres betegnél szokták hirdetni, a »gyógyulás folytonos és határozott tünetei között« múlt ki; s még a bölcsészek is felhagytak a bálozás­sal, daczára annak, hogy az ő báljaik emberemléke­zet óta mindig megbuktak, nekik tehát a világ új rendjével nem volt semmi veszteni valójuk. Pedig amint hajdan nem a testületi bál képezte a­ boldog ifjúság egyedüli mulatságát, úgy annak el­maradása sem foszthatja meg azt a maga nélkülöz­hetetlen tombolásaitól: a duzzadó erő és pezsdülő vér ma ép úgy megkívánja a maga biztonsági szellen­­tyűinek működését, mint hajdan, történjék ez a szel­lőzés akár frakkban a parketten, akár zubbonyban a kövér huszárnál. Hanem a világ változott meg. A szü­lők bölcsesége hajdan is nagy volt, nagyobbá nem nő­hetett, s culminál abban, hogy az aranyos leányzó főkötő alá jusson minél hamarabb, és minél kevesebb hozomán­nyal; a leányok sem változtak meg lénye­gesen, bár az élet civilisatorius fejlődése folytán nö­vekedtek az ő igényeik is; indulatjaikat inkább lát­szanak pórázon tartani most, mint azelőtt, de az ag­gódás az igazi indulat erejével szemben ma ép olyan ezérnagyöngeségű, mint aminő azelőtt volt. Hanem megváltozott az élet, de nagyon. A küzdelem a ke­nyérért sokkal erősebb, mint azelőtt volt, a társadalom többet követel és kevesebbet nyújt; a versenygés min­den téren elhatalmasodott; a sikkasztás kezd kimenni a divatból; a patriarchális bőség mindenütt megcsap­pant, s azt a takarót, melynél tovább szoktunk nyúj­tózkodni mint a­meddig ért, a sok használás, hánya­­tás nagyon megviselte. Budapest nagy várossá lett, s az emberek többé nem borulnak egymás nyakába csak azért, mert mind a ketten egy városrészben laknak, minthogy egyik sem bizonyos a­felől, hogy a kedves felebarátja nem veszi-e ki az óráját ölelkezés közben. A nyilvános mulatozás mind szűkebb térre szorul, s inkább a jótékonyczélú sokadalmak, mint a régi kedves, bizalmas bálok jellegét kezdi magára ölteni; a magán estélyek, társas mulatsá­gok, club-picnicek dimensiói folyton nőnek. Az apák szeretik az ifjú legényeket megfogni egy-egy parthie farokra, mert ebben is erősen halad a jogászság, minden facultásbeli társaival együtt; a mamák pedig szívesebben látják, ha a lányuk derekát olyan ölelgeti muzsikaszóra, aki ugyan egy kissé nehézkesen tánczol, de annál szorgalmasabban keres. S ámbár ő, a mama, meg van győződve arról, hogy gyermeke elég okos arra, hogy ha valami nevető vidám ficzkóval fordul­­gat egyet-egyet és végig salon­ duhajkodik egy kis csárdást, ahol több köze van a lábának mint a szivé­nek ; a tűzzel játszani még­sem jó, mert hiszen tudja azt az ember, tapasztalatból, amit a saját barát­­néján tett, hogy hiába való az okoskodás, amikor . . . szóval, nem lehet egy anya sohasem eléggé óvatos és okos , kár kikezdeni azokkal a diákokkal, — mikor olyan kiállhatatlanul — kedvesek! A nyilvánosság előtt mozgó csoportok meg­szűnnek társaságok lenni és válik belőlük közönség, amelynek mindenik tagja idegen egymás iránt, csak sok századmagával képez egy tömböt. Az egyén vagy teljesen eltűnik a tömegben, vagy csakis abban érvé­nyesül. A középszerű nagyságok, melyek eddigi sze­repelésüket valami külső járuléknak, köszönhették, a­mely lehet születés előnye, vagy szokatlanul nagy orr, sok ostoba párbaj szerzetté hírnév, vagy épen ön­­hitt hordozási módja a monokliba vágott ablaküveg­darabnak, — eltűnnek, mert fejükön keresztül csap a tömeg árja, amely ugyan meg-meg­állapodik az ilyen gen­el ember láttára is egy pillanatig, de csak akkor, ha abnormitása rendkívüli, ha vagyona mesés, születése nagyszerű, orra elffelt toronyra emlékeztető, párbajai a bambaságig nevezetesek és monoklit mind a két szemén hord. A tömeg hódolata ezentúl csak az igazán nagyokat illeti meg — de akkor erő­teljes, intensiv, s megbízhatóbb a szikla erősségénél mind­addig, amíg ép véletlenül meg nem változik. Hullámzik egyiktől a másikig, palctát tör a fölött, akit tegnap fölemelt és zsákmány után ép úgy leske­­lődik, mint a­hogy ráéhezik a bálványra, s ha za­varba jő, fölfalja azt másnap, akit tegnap imádott. Az átmenetet képezi a pletyka A kis magyar fővárost és a világvárosias Budapestet ez a híd for­rasztja össze. S amikor átjöttünk a nevezetes alkot­mányon, azt nem égettük össze, mint hajdanán szok­ták, de fölosztottuk magunk között minden darab fácskáját, elvittük a forgácsokat haza, s az cso­dálatos módon, a legtöbb helyen gyökeret vert, kivirágzott, sőt termett gyümölcsöket is, még pedig mérgeseket. Még most nem vagyunk annyira nagy világ, — így együtt félmillió, — hogy egymás ügyei iránt teljességgel ne érdeklődjünk, s azért minden alkalommal ott illatoz a pletykafa-virágja, a­hol három ember összeül, különösen ha van közöttük férfi, a­ki a pletykát meg is hallgatja. S nincs sem rang, sem osztálykülönbség. A műveltség nem fékezi a pletykát, sőt ki­hegyesíti az élét, s talán még egy kis finomított mérget is önt a kiröpitendő nyil hegyére. — Én nem mondhatok semmit, — kezdi a nagy­úri asszony, — mert nem szoktam a más ügyeibe avat­kozni, csak constatálom azt a sűrű érintkezést azzal az úrral, hogy nagyon gyakran látni őket együtt, hogy a férj elhanyagolja a feleségét, ugy­e hisz ezt maga is láthatta, édesem? — Persze hogy láttam! — Nos, vak is a­ki nem látja, a többit pedig eltalálhatja bárki is. S úgy történik, a­mint azt a Szevillai borbély­ban éneklik: terjed a mérges nyelv nyálából fakadt pletyka-baczillus, viszi szerte a szél, a­merre csak jár mindenütt, zöld kelevényt támasztva, a­míg csak meg nem ölik. A hangversenyben, a jégen, az utczán,­ min­denütt megterem, kivétel nélkül, mint a penészgomba, s szaporodik ijesztő módon. — Vajjon miből telik annak a szép asszonynak olyan gyönyörű gyémántokra ? — suttog az egyik. — Hát maga is észrevette? — Hogyne! Mindjárt gyanús volt előttem az ékszer, mert azt látom, hogy a gyémántok­­ va­lódiak ! Suttogják a többit olyan finom neszezéssel, mint a légy szárnyának a rezdülése, de azért van rá gondjuk, hogy ezt a suttogást meghallja az egész világ. S még abban is gáncsoskodnak, a­miben semmi kivetőt nem találnak. A korcsolya csarnokból jő ki egy fiatal, elegáns asszony. Arcza még csupa rózsa az erőteljes futkosástól, félig nyitva álló ajkai lihegnek a sport izgalmától s örömeitől mosolyognak, mint az élet és az ifjúság, olyan szép látványt nyújt igy, a mint belenevet a tél tiszta, hideg, friss levegőjébe, s várja a kapus által már előordított kocsiját. Benn az üvegajtó mögött nézi két nagyúri dáma, sötét, irigy szemmel, s mégis az önkéntelen bámulat kifejezésé­vel arczán. A kocsi végre előrobog. Pompás két fe­kete lova a hosszas várakozásban kipihenve, nyugta­lanul rugkapálja a havat, délezeg, karcsú alakja a pompás állatoknak éles hátteret kap a fölhányt hó fehérségében. Asszonyuk, ruháját egy piczinyt föl­emelve lábujhegyen fut le a lépcsőn, a kocsi ajtajában kalaplevéve áll az inas, s burkolja úrnője szép termetét nehéz prémes bundába. A következő pillanatban el­tűnnek — mintha a szellő fújta volna el az egész kedves látományt. Bent az üvegtábla mögött az egyik asszony önkéntelenül felsóhajt. — Igazán, elegáns egy asszony! — Csakugyan, nagyon elegáns, — mond lassan, komoran a másik, mintha sajná­lná a szót, aztán némi megkönyebbüléssel teszi hozzá: — De van az elegan­­tiájában valami, hogy is mondjam, parvenueskedés! —­ Ah! Milyen éles látása van magának!.. . S folyik a terefere, a kiadott motto landirozva van, és nem telik meg újra a fogyó hold, a­mikor már a föntisztelt asszonyság kénytelen lesz elkeseredetten törni a fejét azon, hogy miképen küszöbölhetné ki a saját háztartásából a parvenueskedés színezetét, mert hogy ez meg­van, azt mondja az egész világ, tehát kétségtelenül igaz is. Hát még lenn a jégen! Egyetlen bizalmasabb kézszorítás, valami derűsebb tekintet, megkaczagott tréfa, a legparányibb valami a­mi csak a figyelmet felkeltheti, elég arra, hogy belőle hímet varrjon, a sok figyelő, éles eszű, kegyes szívü asszony, vagy as­­­szonyos természetű férfi. Hát még ha az együtt kor­csolyázók véletlenül, vagy a támadt lendület folytán kissé szorosabban simul össze a jó isten, milyen themát szolgáltatnak! Elszörnyűködhetnének bele, ha tudnák. De szerencséjükre nem tudják, csak akkor, midőn már súlyát érzik. Addig boldogan és vidáman élnek ebben a nagy, világvárosias, gyönyörű Buda­pesten. ADORJÁN SÁNDOR: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva.

Next