Nemzet, 1891. február (10. évfolyam, 3027-3053. szám)
1891-02-01 / 3027. szám
ShÍfftSWSSTÖSg ®: #® főnőszak-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk «L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (eatl lappal együtt 9 kr.) 3027. (32.) szám. 17 TI fklf 7 TI m 11 £ i Ifi u Xi 1 Reggeli kiadás: __________ Budapest, 1891. Vasárnap, február 1. KuDó-arvATAii: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszíín« Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra » ** ** .. .. .. .* .. ...... » S £rt 3 hónapra ........................ 6 » 6 hónapra .......................................................... 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » óra 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam. A képviselőház kedden, febr. hó 3-án, délelőtt 10 órakor ülést tart. Napirend: A vasárnapi munkaszünetről szóló törvényjavaslat harmadszori felolvasása és a közgazdasági bizottság jelentése az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való biztosításáról szóló törvényjavaslat tárgyában. Budapest, január 31. Egy színdarab sokszor egész korszak lüképét adja, de, hogy egy színdarabnak elő nem adhatása annyira jellemezze egy ország politikai helyzetét, mennyire »Thermidor« előadásának betiltása jellemzi most a franczia politikai helyzetet, azt nem gondoltuk volna. Pedig Sardou darabjának sorsa ebből a szempontból rendkívül fontos. Mert az mégis különös állapotra mutat, hogy egy olyan művelt és szellemes ország, milyen Francziaország, olyan brutális módon járjon el egy kiváló szellemi termékkel, milyennek a critica jellemzi Sardou darabját, csak azért, mert a 100 év előtti politikai szereplőket és politikai helyzetet nem úgy festi és nem úgy dicsőíti, mint némely túlzók azt most megkövetelik, kik Robespierreben és Saint-Justben ősüket látják megsértve, ha kicsinyes és igazságtalan eljárásuk és kegyetlenségeik kellő módon vannak jellemezve. Mert azt most már a franczia történetírás is bebizonyítá — mint ezt Taine, nagy művében roppant adathalmazzal és részletességgel kitünteti, — hogy a jakobinus politika nemcsak erőszakos és kegyetlen, de kicsinyes indokokra, önző rugókra visszavezethető véres pénzpazarlás volt; sőt Taine azt is bebizonyító, hogy nem bel- sem külső események által provokálva sem volt, mert a rémuralom legnagyobb dühöngése épen olyan időre esett, mikor külellenség fenyegetésének, vagy a vendéei nemesek és más számüzöttek kihívásának a vérengzéseket tulajdonítani nem lehetett; továbbá nemcsak néhány német, de több franczia tudós is azt szintén bebizonyító, hogy egyátalán nem áll Peyrat azon tana, mely szerint, csak a rémuralom tudta Francziaország erejét összeszedni és ezáltal a külfölddel szemben a győzelmet biztosítani. Az pedig kétségtelen, hogy a jakobinusok nagy része, csak szép phrasisaiban hirdette a szabadságot és a köztársasági erényeket, de a gyakorlatban, egyéni hiúságuknak, önzésüknek áldoztak és raboltak, harácsoltak, dőzsöltek a legbrutálisabb módon, úgy a tömegek, mint a vezetők, nyíltan és titkon egyaránt. Így aztán az országot és Párist kiszivattyúzták, anarchiába, piszokba sülyesztették, nyomorba hajtották. Sardou a jakobinusok uralmának, a történelem által ily módon megállapított eredményét feste, erős vonásokkal, »Thermidor« czímű darabjában. Igaz, nem adta az egész történelmet és Bourgeois miniszter ezt szemére is veté a parlamentben; de hisz nem történelmet, hanem drámát irt és azt a szabadságot csak meg kell engedni a költőnek, hogy tárgyának kereteit és indokait megszabja, főleg ha amit felvesz darabjába, azt a történelem meghamisítása nélkül dolgozza fel. De hát Lissagaray communistának és társainak nem tetszett, hogy a jakobinus politika eredménye és hőseinek jelleme, nem éppen kedvező világításba volt helyezve és féltek attól, hogy az ősök rajzából a mirmidonokra is reá lehet ismerni, akik még annyi tehetséggel és jellemmel, annyi eredménnyel és tekintéllyel sem dicsekedhetnek, mint amennyivel amazok bírtak; és miután látták azt is, hogy az ő phrasisaik és egész észjárásuk mily keményen van 1000 év előtti eseményekben és hősökben satyrisálva, tehát színházi botrányt csináltak, hogy a legbrutálisabb módon, reáerőszakolják a kormányra, a színházigazgatóságra, a párisi közönségre, nem is véleményüket, mert a darab érdeméről és jelentőségéről nem is nyilatkoztak, de egyszerű akaratukat, mely abban összpontosul, hogy a történelem és költészet nevében sem szabad más irányt, más eredményeket és tanulságokat hirdetni, mint amelyeket ők képviselnek, mert a magasabb jellemek és eszmék légköréből ők ki vannak zárva és ott nem szerepelhetnek. Ha tehát e tekintetben ésszel és igazsággal ezért nem érhetnek, erőszakot használnak. Szomorú és tanulságos a dologban, hogy ennek az erőszaknak engedett a franczia kormány és a darabnak előadását eltiltó. Ez veszedelmes gyengeséget és szélsőbaloldalra való részrehajlást árul el, amit különben az e tárgyban kifejtett parlamenti és hírlapi polémia most már világosan kis is derített. Mert a miniszter a betiltást csak azzal tudta igazolni, hogy további botrányok megakadályozása szempontjából, közbiztonsági tekintetből kellett ezt a rendszabályt alkalmazni. De ez inkább vád, mint védelem. Mert nagyon szomorú lenne a művelt, a hatalmas és jól szervezett rendőrséggel bíró Párisra és a franczia kormányra nézve, ha egy maroknyi erőszakos ember képes volna bármely előadást botrány csinálása által betiltatni. Hisz a rendzavarásnak nem áldozata, de intézői ellen kell fellépni; nem a darab előadását kellett volna beszüntetni, de a botránycsinálókkal akképen elbánni, hogy ne legyen kedvük és módjuk azt ismételni. Hogy erre a franczia rendőrség és kormány ne lennének képesek, ha akarják és ha nem félnek, azt ugyan senki el nem hiszi. De hát Freycinet mindig kacérkodott a túlzókkal és ő, valamint a szépművészetek minisztere az interpellation adott válaszukban szintén elárulták ezt, mert Burgeois megrótta a szerzőt, hogy a forradalomnak (pedig csak a rémuralmat rajzolja) kizárólag komor részét mutatja be; Freycinet pedig a rémuralom iránti rokonszenvvel való gyanúsítással szemben sem lépett föl valami erélyesen. Elég az hozzá, hogy a mivelt és szabad franczia köztársaságon, e felvilágosodott század végén megesett az a szégyen, hogy első színpadán egy jó drámát nem mernek előadni azért, mert — néhány túlzónak nem tetszik. Nagyon tanulságos és intő példa ez, minden túlzó iránnyal és politikai szereplővel szemben szükséges erélyre és óvatosságra nézve; mert a jakobinizmus most is létezik és pedig nemcsak Francziaországban, de másutt is, kisebb-nagyobb mértékben mindenütt, ahol politikai phrasishősök és erőszakos izgatók vannak hírlapirodalomban és parlamentben. BELFÖLD, Budapest, jan. 31. (Az országgyűlési szabadelvű pártkörből). Az országgyűlési szabadelvű párt ma d. u. 5 órakor tartott értekezletét : az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását, folytatta. Az értekezlet a törvényjavaslatot ma a 46-ik §-tól kezdve végigtárgyalta, elvégezvén az előbbi értekezletek folyamán függőben hagyott szakaszokat is. A részletes vitában a mai értekezlet folyamán részt vettek: Tisza István, Hieronymi Károly, Neumann Ármin, Tisza Kálmán, Hegedűs Sándor, Mattekovics Sándor, Busbach Péter, Varasdy Károly és Ivankovits János, Perlaky Elek előadó, a tett megjegyzésekre és módosítványokra többször felszólalván Baross Gábor kereskedelmi miniszter válaszolt. Az értekezleten a minisztérium szakosztályát Lchmerer Gyula miniszteri tanácsos képviselte. Temesvár, jan. 31. (Képviselőjelölés.) [Az »0. E.« távirata.] Kovacsics Gyula, temesmegyei árvaszéki elnök, kit az uj aradi kerület szabadelvű pártja egyhangúlag jelölt a képviselőségre, ma visszalépett a jelöltségtől és pedig, mint nyilatkozatában mondja, bővebb megfontolás után anyagi körülményei és családi viszonyaira való tekintettel. Az uj aradi kerület szabadelvű pártja ma egyhangúlag gr. Hadik Sándort kiáltotta ki jelöltjéül a febr. 9-iki választásra. Budapest, jan. 31. (Utóirat a »Pesti Napló« számára a consuli bíráskodás tárgyában.) A mérsékelt ellenzék bő közlönye, a »Pesti Napló« ismételten megtámadta a consuli bíráskodásról szóló törvényjavaslatot, állítva, hogy az új közös ügyet teremt. Mi ismételten védelmeztük a javaslatot, nem csak állítva, hanem bizonyítva, hogy a consuli bíráskodás tervezett alakja nem képez közös ügyet. T. laptársunk, a »Pesti Napló« ellenben a bizonyítással teljesen adós maradt, mert bizonyításnak csak nem vehetjük azon zűrzavaros fejtegetéseit, melyekkel ismételten előállott, s melyek által legfeljebb csak azt bizonyította be, hogy a közös ügyről, magáról a dualismusról sem bír tiszta fogalommal. És miután ma ezt constatáltuk, s kijelentettük, hogy a vitatkozást részünkről befejezettnek tartjuk mindaddig, amíg a »Pesti Napló« vagy érvekkel nem áll elő, vagy pedig új alapra nem helyezi át támadását ; nevezett laptársunk, esti lapjában nagy mérgesen nekünk ront, fennen kérkedve, hogy meg nem czáfoltuk, sőt mi voltunk azok, akik a vita elől megfutottunk. Nem háborgatjuk a Pesti Naplót nevetséges illuziójában, s vereségét is győzelem gyanánt feltüntető önhittségében. Ez végre is ízlés és modor kérdése, melyből egyébiránt t. laptársunk ép úgy rászorulna a leczkére, mint a köz- és nemzetközi jogból. S hogy ez utóbbiakból mennyire rászorult, mutatja az a körülmény is, hogy a szóban forgó javaslat ellen a közös ügy czímén intézett támadást maga a mérsékelt ellenzék el akarja ejteni, mert valószínűen ép a »Pesti Napló« érvelésének gyengesége azt a meggyőződést érlelte meg benne, hogy e czímen erélyes ostrom a javaslat ellen nem folytatható. Mindenesetre tény, hogy habár a mérsékelt ellenzék ragaszkodik is jobb hiányában, eddigi tacticájához, a Pesti Napló-nak velünk folytatott polémiája óta, t. laptársunk pártja nagyon megcsökkent önbizalommal néz a parlamenti küzdelem elé, melytől kezdetben nagy és zajos eredményt várt. A helyzet e megváltozását a mérsékelt ellenzéken nem magunknak tulajdonítjuk, hanem a »Pesti Napló«-nak. Nem annak, hogy a mi érveink voltak erősek, hanem hogy a »Pesti Napló«-éi voltak gyengék. Nem annak, hogy a mi bizonyításunk volt meggyőző, hanem hogy a »Pesti Napló«-é volt a mérsékelt ellenzékre nézve elbátortalanító. E szerint mi csak köszönettel tartozunk t. laptársunknak s azt óhajtjuk neki, legyen még számos ily győzelme felettünk. De azután valakit fogjon is, aki elhiszi neki, hogy győzött és ezt a világcsodáját — megörökítés végett — tömesse ki. Budapest, jan. 31. (A szabadelvű párt szervezkedése Nógrád megyében.) Losonczi levelezőnktől a következő táviratot kaptuk: Ma a szabadelvű párt végrehajtó bizottságának elnöke összehívta a losonczi szabadelvű párt tagjait, kik — úgy helybeliek, mint a vidékiek — nagy számban jöttek össze és a jövőbeli szervezkedésre tettek intézkedéseket. Ezenkivül határozatilag kimondták, hogy jövő választások alkalmára a választások szabadsága érdekében semminemű pactumra nem fognak lépni. Biztos forrásból értesültem, hogy megyénkben a közeljövőben más kerület is hasonló álláspontot fog elfoglalni. Budapest, jan. 31. (A tarifa-kérdés megoldása.) A tarifa-»conflictus«-ban, melyet egyik éber szemű osztrák lap az által idézett fel, hogy rájött a magyar teheráru-díjszabásnak Ausztria érdekeit illető káros határozmányaira s Bacquehemnek »figyelmébe ajánlotta« a már jó ideje érvényben lévő magyar tarifát, ami nem lehet valami hízelgő az osztrák kereskedelemügyi miniszterre, — a »Wiener Alig. Ztg.« elmés megoldást ajánl. Tény, írja, hogy az osztrák és magyar kormányok közt megegyezés létezik arra nézve, hogy a tarifa-ügyben a szabad rendelkezési jogot kölcsönösen föntartják. Magyarország e jogát a legkiterjedtebb mérvben érvényesítette, Ausztria pedig eddig csak korlátolt mérvben, de most már Ausztria is igyekezni fog a tarifaszabadságból folyó minden consequentiát levonni. Ha megteszi, meg lesz oldva a conflictus. — így gondolja ezt a bécsi lap, ha nem is írja ki egészen. Rosner Ervin bv. főispán beiktatása. Ipolyságh, jan. 31. — Saját tudósítónk távirata. — Hontmegye uj főispánjának Kosner, Ervin bárónak beiktatása rendkívüli fénynyel ment végbe. Az installationalis ünnepélyek fényét túlszárnyalta az a meleg rokonszenv, melylyel Kosner bárót a megye közönsége pártkülönbség nélkül üdvözölte. Az uj főispán működése a legjobb kilátások között indult meg; képességei és egyéni szeretetreméltósága már eddig is megnyerték számára mindazok rokonszenvét, kik vele érintkezhettek. Székfoglaló beszéde őszinte és nyílt programmot adott jövendő működéséről s valódi munkaprogramm volt az. Az ünnepélyességek lefolyása a következő volt: Délelőtt 11 órakor Lestyánszky alispán nyitotta meg a közgyűlést. Kiemelte, hogy az újonnan kinevezett főispán kiváló parlamentáris tevékenysége, a jogtudományok terén elfoglalt előkelő állása, kiterjedt politikai érintkezési köre s egyéni szeretetreméltósága oly előfeltételek, melyek mellett Koszner kineveztetése szerencsésnek s a megyére nézve üdvösnek remélhető. Ezt megerősíti az is, hogy székfoglalásának ünnepén a parlament számos tagja jelent meg s hogy a szomszédos törvényhatóságok is küldöttségileg képviseltetik magukat Hontmegye mai ünnepén. Ezután áttért ama súlyos veszteség tolmácsolására, mely nemcsak az országot és a katholikus egyházat, hanem egyszersmind Hontmegyét is érte Simor János halálával, a ki — mint megyei nagybirtokos — a megye ügyei iránt mindig a legmelegebben érdeklődött. Ezután indítványára Mailáth István, Horváth Béla, Nyáry Béla br., Jakabffy István és Kovács József tagokból álló küldöttség ment a főispán meghívására. — Kis idő elmúltával megjelent az újonnan kinevezett főispán, kit a bizottsági tagok, valamint a szép számú közönség, szűnni nem akaró éljenzéssel fogadott. Jelen voltak többek közt: Majthényi László báró a volt főispán, Majláth István, Dégenfeld főispán, Ivánka Zsigmond, Ivánka Oszkár, Chorinszky és Oberndorf grófok, Luczenbacher osztálytanácsos, Scitovszky nógrádi alispán, Jekelfalussy osztálytanácsos és még sokan. Ott láttuk a közönség körében Henri Gaulhieur és Jean de Wattenwell urakat is. Lestyánszky alispán fogadó beszédében kiemelte, hogy az örömteljes érzelem értékét, melynek hatása alatt Hontmegye közönsége főispánját fogadja, a bizalom lesz hivatva kiegészíteni, melylyel követni kívánják mindazon intézkedésében, melyek, a nyolcz százados törvényhatóság politikai önállóságának, területi integritásának sértetlen fentartása mellett, a közügyek pártatlan és igazságos vezetésére, e megye közönsége jogainak tiszteletben tartására, érdekeinek védelmezésére és előmozdítására irányulnak. Miután a parlamenti életben, s a közélet küzdelmeiben megedzett akarata, törvény tudománya, s kiváló tapintata a főispánnak reményleni engedi, hogy kineveztetése szerencsésnek, a megyére áldásthozónak tekinthető, felhívja, hogy a közgyűlés színe előtt tegye le az esküt s foglalja el a főispáni széket. A nagy tetszéssel és helyesléssel fogadott beszéd után Koszner Ervin báró az esküt ünnepélyesen letette és a jelenlevők élénk éljenzése közt a következő beszédet mondta: Midőn urunk és királyunk (éljenzés) legkegyelmesebb parancsából Hontvármegye kormányzatát ezennel átveszem, első kedves kötelességem hálás köszönetét mondani az ép oly lelkes, mint megtisztelő fogadtatásért, melyben részesíteni szívesek voltak. Eddigi közszereplésem kívül esett e vármegye határain s igy mint idegen lépek e megye közéletébe. Számot vetve tehát e körülmény hátrányaival és előnyeivel egyaránt, mivel csak kevesen kísérhették e törvényhatósági bizottság tagjai közül eddigi működésemet oly megtisztelő figyelemmel, hogy tájékozva lehetnének az általam e megye kormányzatában követni szándékolt irányelvekre vonatkozólag, kötelességemnek ismerem, hogy részletesen nyilatkozzam és leplezetlen őszinteséggel jelöljem meg azon vezérelveket, melyeket érett megfontolás után tűztem magam elé s melyeknek szilárd akarattal és ingadozást nem ismerő következetességgel törekedni fogok eleget tenni. (Halljuk! Halljuk!) Tudom, hogy szigorú bírálat fogja működésemet kisérni. E tekintetben elnézést nem kérek, mert a legszigorúbb bírálatot önmagam fogom gyakorolni. (Élénk helyeslés.) de egyet mégis kell kérnem és ez az, hogy ne mérjenek azon túlfeszített mértékkel, melyet csak elődömmel szemben alkalmazhattak, ki oly A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 31. Saison. Nem egészen úgy, mint ahogy hajdanában a jó öreg Ferdinand császár, aki teljes visszavonultságában az ügyektől, egyszer azt találta kérdezni: »Hát még mindig szerelmeskednek az emberek?« — de valamiképphez hasonlóan kérdezhetnők mi is, hogy még mindig farsangol a főváros ? Mert hogy farsangol, az egészen kétségtelen; de hogy Carneval herczeg sipkájának csörgettyűi most egészen máskép csilingelnek, mint csak néhány évvel ezelőtt; hogy tánczra lendülő lába nyomán máskép seregük az ifjúság, nyüzsgésének zaja, elevensége a régitől egészen eltérő, az, a képviselőválasztások nyelvén szólva több mint bizonyos, tehát némi merészséggel valószínűnek állítható. A mészáros ifjak vérvörös lobogója, az athleták nyalka sárga-kékje, az emkések önérzetes trikolórja ugyan csak úgy lengedez a házak között kifeszitett madzagon, mint azelőtt, de az a zaj, ami a bálok életéből a nyilvánosság elé jut, tompább, mint hajdanta volt; az a nagydob-puffogatás, mely a mulatságokat megelőzi, szerényebb; a kardcsattogtatás, mely a szuper-csárdások lovagias lökdösődéseiből szokott támadni, ritkább, — csak egy következménye a mulatságoknak nem maradt el az idén sem : a szállongó hymen-hirek sürü galambpostája. Mikor volt jobb a világ sora ? akkor-e, most-e, én nem firtatom, de hogy úgy van, amint van, króninikus kötelességem följegyezni. S ennek nemcsak az az oka, hogy a főváros lakossága immár elérte a félmilliót, ezt a büszke, nagyszerű számot, melyben a »fél«-t halkan, a »milliót« annál erőteljesebben harsogtatjuk, — mert hiszen ha többen vagyunk, mint azelőtt, mulatozásunk hangosságának csak annál nagyobbnak kellene lennie. S ma is látjuk a kirakatokban azokat a »duftig« ruhácskákat százával, melyek is a lányok teste hüvelyéül szolgálandnak a bálokon; halljuk éjjelenkint a fogatok és bérkocsik őrült robogását; látjuk a ragyogóra kivilágított táncztermeket és hajnal felé részegen ődöngni hazafelé a czigányt; sőt a hires rácz női fodrász, akinek mesteri keze nyoma nélkül nagyúri asszony vagy lány a maga hajdiszét vajmi ritkán meri megmutatni hálózó társaságnak, gorombább, mint valaha, s elkezd hölgyeink fején babrálni a bál napjának reggelétől fogva egész késő éjjelig, szakadatlanul lót-fut, ahova be nem bocsátják azonnal, onnan elrohan vagy oda éppen berohan, bárminő sikoltozást is idéz elő, mert őrá várakozik mindenki, de őt meg nem várakoztathatja senki , s mégis más a farsang mint azelőtt, nagyon más! Hiányzik belőle az ifjúságnak az a része, amely számítás nélkül, önzetlenül mulat és mulattat, élvehalva a mulatságért »mint olyanért«. A lányok hajdani bemutatója, a jogászbál már évek óta csak csenevész utódja volt régi híres elődjének, melyre úgy vártak azelőtt, mint a tavaszt hirdető májusra — míg aztán teljesen megszűnt; a reális technikusok, akik talán kevésbé vidáman, de annál alaposabban tudtak mulatni, nem hagyták a báljukat sokáig tengődni, de gyorsan megértvén az idők jelét, az első bekövetkezett balsiker után egyszerre végét vetették minden meddő kísérletezésnek; az orvosnövendékek báljai, egészen méltóan a rendezők pályájához, mint valami híres betegnél szokták hirdetni, a »gyógyulás folytonos és határozott tünetei között« múlt ki; s még a bölcsészek is felhagytak a bálozással, daczára annak, hogy az ő báljaik emberemlékezet óta mindig megbuktak, nekik tehát a világ új rendjével nem volt semmi veszteni valójuk. Pedig amint hajdan nem a testületi bál képezte a boldog ifjúság egyedüli mulatságát, úgy annak elmaradása sem foszthatja meg azt a maga nélkülözhetetlen tombolásaitól: a duzzadó erő és pezsdülő vér ma ép úgy megkívánja a maga biztonsági szellentyűinek működését, mint hajdan, történjék ez a szellőzés akár frakkban a parketten, akár zubbonyban a kövér huszárnál. Hanem a világ változott meg. A szülők bölcsesége hajdan is nagy volt, nagyobbá nem nőhetett, s culminál abban, hogy az aranyos leányzó főkötő alá jusson minél hamarabb, és minél kevesebb hozománnyal; a leányok sem változtak meg lényegesen, bár az élet civilisatorius fejlődése folytán növekedtek az ő igényeik is; indulatjaikat inkább látszanak pórázon tartani most, mint azelőtt, de az aggódás az igazi indulat erejével szemben ma ép olyan ezérnagyöngeségű, mint aminő azelőtt volt. Hanem megváltozott az élet, de nagyon. A küzdelem a kenyérért sokkal erősebb, mint azelőtt volt, a társadalom többet követel és kevesebbet nyújt; a versenygés minden téren elhatalmasodott; a sikkasztás kezd kimenni a divatból; a patriarchális bőség mindenütt megcsappant, s azt a takarót, melynél tovább szoktunk nyújtózkodni mint ameddig ért, a sok használás, hányatás nagyon megviselte. Budapest nagy várossá lett, s az emberek többé nem borulnak egymás nyakába csak azért, mert mind a ketten egy városrészben laknak, minthogy egyik sem bizonyos afelől, hogy a kedves felebarátja nem veszi-e ki az óráját ölelkezés közben. A nyilvános mulatozás mind szűkebb térre szorul, s inkább a jótékonyczélú sokadalmak, mint a régi kedves, bizalmas bálok jellegét kezdi magára ölteni; a magán estélyek, társas mulatságok, club-picnicek dimensiói folyton nőnek. Az apák szeretik az ifjú legényeket megfogni egy-egy parthie farokra, mert ebben is erősen halad a jogászság, minden facultásbeli társaival együtt; a mamák pedig szívesebben látják, ha a lányuk derekát olyan ölelgeti muzsikaszóra, aki ugyan egy kissé nehézkesen tánczol, de annál szorgalmasabban keres. S ámbár ő, a mama, meg van győződve arról, hogy gyermeke elég okos arra, hogy ha valami nevető vidám ficzkóval fordulgat egyet-egyet és végig salon duhajkodik egy kis csárdást, ahol több köze van a lábának mint a szivének ; a tűzzel játszani mégsem jó, mert hiszen tudja azt az ember, tapasztalatból, amit a saját barátnéján tett, hogy hiába való az okoskodás, amikor . . . szóval, nem lehet egy anya sohasem eléggé óvatos és okos , kár kikezdeni azokkal a diákokkal, — mikor olyan kiállhatatlanul — kedvesek! A nyilvánosság előtt mozgó csoportok megszűnnek társaságok lenni és válik belőlük közönség, amelynek mindenik tagja idegen egymás iránt, csak sok századmagával képez egy tömböt. Az egyén vagy teljesen eltűnik a tömegben, vagy csakis abban érvényesül. A középszerű nagyságok, melyek eddigi szerepelésüket valami külső járuléknak, köszönhették, amely lehet születés előnye, vagy szokatlanul nagy orr, sok ostoba párbaj szerzetté hírnév, vagy épen önhitt hordozási módja a monokliba vágott ablaküvegdarabnak, — eltűnnek, mert fejükön keresztül csap a tömeg árja, amely ugyan meg-megállapodik az ilyen genel ember láttára is egy pillanatig, de csak akkor, ha abnormitása rendkívüli, ha vagyona mesés, születése nagyszerű, orra elffelt toronyra emlékeztető, párbajai a bambaságig nevezetesek és monoklit mind a két szemén hord. A tömeg hódolata ezentúl csak az igazán nagyokat illeti meg — de akkor erőteljes, intensiv, s megbízhatóbb a szikla erősségénél mindaddig, amíg ép véletlenül meg nem változik. Hullámzik egyiktől a másikig, palctát tör a fölött, akit tegnap fölemelt és zsákmány után ép úgy leskelődik, mint ahogy ráéhezik a bálványra, s ha zavarba jő, fölfalja azt másnap, akit tegnap imádott. Az átmenetet képezi a pletyka A kis magyar fővárost és a világvárosias Budapestet ez a híd forrasztja össze. S amikor átjöttünk a nevezetes alkotmányon, azt nem égettük össze, mint hajdanán szokták, de fölosztottuk magunk között minden darab fácskáját, elvittük a forgácsokat haza, s az csodálatos módon, a legtöbb helyen gyökeret vert, kivirágzott, sőt termett gyümölcsöket is, még pedig mérgeseket. Még most nem vagyunk annyira nagy világ, — így együtt félmillió, — hogy egymás ügyei iránt teljességgel ne érdeklődjünk, s azért minden alkalommal ott illatoz a pletykafa-virágja, ahol három ember összeül, különösen ha van közöttük férfi, aki a pletykát meg is hallgatja. S nincs sem rang, sem osztálykülönbség. A műveltség nem fékezi a pletykát, sőt kihegyesíti az élét, s talán még egy kis finomított mérget is önt a kiröpitendő nyil hegyére. — Én nem mondhatok semmit, — kezdi a nagyúri asszony, — mert nem szoktam a más ügyeibe avatkozni, csak constatálom azt a sűrű érintkezést azzal az úrral, hogy nagyon gyakran látni őket együtt, hogy a férj elhanyagolja a feleségét, ugye hisz ezt maga is láthatta, édesem? — Persze hogy láttam! — Nos, vak is aki nem látja, a többit pedig eltalálhatja bárki is. S úgy történik, amint azt a Szevillai borbélyban éneklik: terjed a mérges nyelv nyálából fakadt pletyka-baczillus, viszi szerte a szél, amerre csak jár mindenütt, zöld kelevényt támasztva, amíg csak meg nem ölik. A hangversenyben, a jégen, az utczán, mindenütt megterem, kivétel nélkül, mint a penészgomba, s szaporodik ijesztő módon. — Vajjon miből telik annak a szép asszonynak olyan gyönyörű gyémántokra ? — suttog az egyik. — Hát maga is észrevette? — Hogyne! Mindjárt gyanús volt előttem az ékszer, mert azt látom, hogy a gyémántok valódiak ! Suttogják a többit olyan finom neszezéssel, mint a légy szárnyának a rezdülése, de azért van rá gondjuk, hogy ezt a suttogást meghallja az egész világ. S még abban is gáncsoskodnak, amiben semmi kivetőt nem találnak. A korcsolya csarnokból jő ki egy fiatal, elegáns asszony. Arcza még csupa rózsa az erőteljes futkosástól, félig nyitva álló ajkai lihegnek a sport izgalmától s örömeitől mosolyognak, mint az élet és az ifjúság, olyan szép látványt nyújt igy, a mint belenevet a tél tiszta, hideg, friss levegőjébe, s várja a kapus által már előordított kocsiját. Benn az üvegajtó mögött nézi két nagyúri dáma, sötét, irigy szemmel, s mégis az önkéntelen bámulat kifejezésével arczán. A kocsi végre előrobog. Pompás két fekete lova a hosszas várakozásban kipihenve, nyugtalanul rugkapálja a havat, délezeg, karcsú alakja a pompás állatoknak éles hátteret kap a fölhányt hó fehérségében. Asszonyuk, ruháját egy piczinyt fölemelve lábujhegyen fut le a lépcsőn, a kocsi ajtajában kalaplevéve áll az inas, s burkolja úrnője szép termetét nehéz prémes bundába. A következő pillanatban eltűnnek — mintha a szellő fújta volna el az egész kedves látományt. Bent az üvegtábla mögött az egyik asszony önkéntelenül felsóhajt. — Igazán, elegáns egy asszony! — Csakugyan, nagyon elegáns, — mond lassan, komoran a másik, mintha sajnálná a szót, aztán némi megkönyebbüléssel teszi hozzá: — De van az elegantiájában valami, hogy is mondjam, parvenueskedés! — Ah! Milyen éles látása van magának!.. . S folyik a terefere, a kiadott motto landirozva van, és nem telik meg újra a fogyó hold, amikor már a föntisztelt asszonyság kénytelen lesz elkeseredetten törni a fejét azon, hogy miképen küszöbölhetné ki a saját háztartásából a parvenueskedés színezetét, mert hogy ez megvan, azt mondja az egész világ, tehát kétségtelenül igaz is. Hát még lenn a jégen! Egyetlen bizalmasabb kézszorítás, valami derűsebb tekintet, megkaczagott tréfa, a legparányibb valami ami csak a figyelmet felkeltheti, elég arra, hogy belőle hímet varrjon, a sok figyelő, éles eszű, kegyes szívü asszony, vagy asszonyos természetű férfi. Hát még ha az együtt korcsolyázók véletlenül, vagy a támadt lendület folytán kissé szorosabban simul össze a jó isten, milyen themát szolgáltatnak! Elszörnyűködhetnének bele, ha tudnák. De szerencséjükre nem tudják, csak akkor, midőn már súlyát érzik. Addig boldogan és vidáman élnek ebben a nagy, világvárosias, gyönyörű Budapesten. ADORJÁN SÁNDOR: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva.