Nemzet, 1891. szeptember (10. évfolyam, 3234-3261. szám)

1891-09-16 / 3249. szám

SZERKESZTŐsiör 3P ® renoalek-teP0, Athen­a­eum-épület, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferenczi­ek - tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ára 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3249. (254.) szám. NEMZ Reggeli kiadás. Budapest, 1891. Szerda, szeptember 16. KIADÓ-HIVATALi­. Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földaálftfe Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra .......................... 2 írt. 3 hónapra .................. 6 » 6 hónapra .. ............. 12 » Az esti kiadás postai kü­lönkü­ldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ara 6 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi folyam. Budapest, szeptember 15. (11.) Az immár véget érő őszi hadgya­korlatok lényegesen nem különböztek a minden esztendőben rendesen megtartottak­tól ; egyáltalán nem bírtak a fajta jelleggel, mi­nővel a néhány év előtti franczia gyakorlatok, a­melyekkel a köztársaság országnak-világ­nak, hadserege hatalmas voltát, harczkészsé­­gét tüntetőleg bizonyítani igyekezett. Termé­szetüknél fogva nem is alkalmasak arra, hogy véderőnk egész hatalmáról, szervezetének ál­lapotáról a nem katonai közönségnek fogalmat nyújtsanak. Az is könnyen érthető, hogy még akkor is ha a szakemberek lényeges fogyat­kozásokat tapasztaltak volna,a sajtó nem lenne oly helyzetben, hogy azokat ismertesse, az illetékesek pedig egyenesen kötelességeket szegnék meg, ha nyilvánosan taglalnák és megrónák. Aki azonban figyelemmel kisérte a gyakorlatok lefolyását s az annak kapcsán történt nyilatkozatokat, bizonyára azt a be­nyomást nyerte, hogy az eredmény örvende­tes, fokozott igényeknek megfelelő volt. Vil­mos császár és kanczellárja, a szövetséges iránti barátságnak és bizalomnak elegendő tanúságát adják vala, ha a látottakról a szokásos elismeréssel nyilatkoznak; ha ők az utóbbi napokban megragadták az alkalmat, hogy ezen messze túl, hangsúlyozzák a közös hadsereg vezérletének kitűnő, a csa­patok harcztéri képzettségének, szívósságá­nak csodálatra méltó voltát, ez szembe­tűnő bizonysága, hogy a tapasztaltak lényegesen fölülmúlták a bizonyára már eleve magasra csigázott várakozásokat, ő fel­ségének a galgóczi és beszterczei gya­korlatnál mondott megjegyzéseiből érthet­jük, hogy itt is úgy a közös hadsereg, mint a honvédség magatartása teljesen megfelelt az irántuk támasztott igényeknek. Az idei gyakorlatok újból bizonyították, hogy a huszonnyolcz esztendő előtt alkotott nagy reform, az általános védkötelezettség, gyümölcseit már tökéletesen megtermi, hogy hadseregünk a szervezkedés és átalakulás nehéz proc­esszusát teljesen befejezte. A gyorsaság és könnyűség, mel­lyel oly nehéz feladatot, mint egy új puska és lőszer keze­lésének megtanulása, csapataink megoldot­tak, semmi kétséget nem engednek e felől. Valószínű, hogy a katonai szakemberek e gyakorlatok alkalmával is tapasztaltak hiá­nyokat, észleltek oly szükségleteket, melyek­nek orvoslása és kiegészítése kívánatos. Ter­mészetes, hogy azok, akik a hadseregért a felelősség terhét viselik, törekesznek, hogy esetleges háború esetére mindaz, ami a győ­zelmet biztosíthatja, ne csak előkészítve és szervezve, hanem már ismételve gyakorlati­lag is kipróbálva legyen. A néphadseregek természetéből következik, hogy bármekkora legyen a békelétszám, ez végre is csak ke­rete az óriás embertömegnek, mely a döntő órában a harcztéren sorakozni fog s a hiva­tásszerű katonák, kik teljes bizalommal csak azok iránt viseltethetnek, kik egész éle­tüket e pályának szentelik, mindig ag­godalommal gondolnak arra, hogy a véd­erő nagy része a háború alatt olyanokból fog állan­, akiket békés foglalkozásaiktól szálít fegyver alá a haza veszedelme; némi idegességgel tölti el őket a tudat, hogy a legfontosabb kötelességek teljesítését ilye­nekkel kell megosztaniuk. Még rossz néven sem vehetjük nekik, — hiszen éppen felelős­ségük tudatából következik — ha minden alkalmat megragadnak, hogy a csapatok mentői tökéletesebb fölszerelését, mentői ha­tályosabb szervezését, mentői alaposabb ki­­képezését oly fontosnak igyekezzenek föltün­tetni, hogy semmi áldozat nagysága sem jöhet ezzel szemben tekintetbe. Hiszen a szak­embereknek ez közös vonása, az állami szer­vezet többi ágaiban, mely az igazságügyi, a közigazgatási, az oktatásügyi, a közlekedés­­ügyi karban szintúgy nyilvánul. A népképviseletnek és felelős kormány­formának egyik legbecsesebb tulajdonsága épen az, hogy az ily komoly alappal bíró igényeknek egyoldalú tultengését egy irány­ban, mely a többieket háttérbe szorítaná s az állami élet egyensúlyának megbontásával a nemzet fejlődésére végzetessé válhatnék, képes helyesen megakadályozni. A nagy ál­dozatokkal szemben, amelyeket az osztrák­magyar monarchia két államának polgárai, saját jól felfogott érdekükben a véderőnek állandóan hoznak, megkövetelhetjük, hogy a hadsereg azokat teljesen kamatoztassa, hogy sem puszta katonai fényűzésre, sem kétes eredményű kísérletezésekre ne fordítsák, ha­nem, hogy a velük lehetővé tett szervezetet a legteljesebben kifejtsék. Ezen mert a néphadsereg zöme nincs állandóan fegyverben, föltétlenül szükséges, hogy a vezetésére hivatott tisztikarnak úgy szakszerű, mint általános műveltsége rendkí­vül magas fokú legyen. Szintoly feltétlenül szükséges az is, hogy a legénység kiképezésére fordítandó időt a tiszt teljesen kiaknázhassa, előzetesen már alaposan ismervén a sorozás alá kerülő tömegek sajátságait, előnyeit és hátrányait. Kétségtelenül sok kívánatos, czél­­szerű javítás képzelhető a hadsereg körül, de egyetlen egy sem lehet oly eredménydús, mint az, ha a csapatokat a legteljesebb biza­lom és ragaszkodó szeretet kapcsolja veze­tőihez, a tisztikar pedig tapasztalásból me­ríti az érzést, hogy minden vezényszavának lelkesedéssel engedelmeskednek alantasai s a legnagyobb nélkülözéseket eltűrik, a leg­rettentőbb veszedelmekkel szembeszállnak, mert tudják, hogy parancsnokaik ezeknek csak a kényszerítő szükség esetén teszik ki őket. 1868 óta Ausztria és Magyarország rengeteg terheket vállaltak, hogy megfele­lően lehessen kifejleszteni a közös hadsere­get. Büszkeséggel tekinthetünk már reá, mi­kor Európaszerte elismerik a szakemberek, hogy kiképeztetésre s harczképességre egyen­rangú a többi nagyhatalom seregével. Bár hál’ istennek alkalom nem volt, hogy gyakorlatilag bebizonyuljon, kétségtelenül jogosult a meggyőződés, hogy a had­reg minden külellenséggel szemben meg tudja védeni a haza biztonságát. A kö­zös hadsereg kitűnő szervezői, vezetői fé­nyes eredményeket értek el, de nem szabad elfelejteniük, ha ép ez eredményeket kocz­­káztatni nem akarják, hogy a véderő nem önczél, csak eszköz. A bölcsen megalkotott, szilárd alapokra kifejlesztett véderő intéz­ménye nem abszorbeálhatja a nemzetek min­den erejét. Többi intézményeink kellő kifej­lesztése épp oly nélkülözhetetlen létfeltétele a monarchia két államának, mint a hadse­­reg újjászervezése volt. A véderő természe­tes fejlődése, a katonai költségvetésnek meg­felelő fokozását fogja állandóan igényelni, miként az állam többi szerveié is; ettől az áldozattól egyik törvényhozás sem fog meg­riadni. De ez egyszersmind a határ. Az óriási erőfeszítéssel, áldozatkészség­gel elért pénzügyi egyensúlyt sem a hadse­reg, sem más intézmény követeléseinek nem szabad megzavarni. Szakemberek jóhiszemű, de egyoldalú buzgalma ábrázolhatja komor színekben a külpolitikai láthatárt, nagy ké­szültséggel bizonyítgathatj­a, hogy mi min­den javítható, fokozható a hadsereg keretein belül, de sohasem fog nekik sikerülni meg­rendíteni, az annyi keserű tapasztalásból merített meggyőződést, hogy még a hadse­regnél magánál is sokkal hatalmasabb bizto­sítéka a nemzet biztonságának a pénzügyek rendezettsége és ettől nem fogja eltéríteni sem a magyar közvéleményt sem azokat a kitűnő férfiakat, kiknek bölcsesége és szilárdsága garancziául szolgál a nemzetnek, hogy a nél­külözhetetleneken kívül egyéb terhekkel nem engedik megterhelni. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 15. Üdvözlet ö felségének, I. Ferencz Józsefnek, Magyarország királyának látogatása ünnepére Temesvártt, 1891. szept. 16-án. Felséges ur, királyok közt király! A nép, mely itt körülvesz lelkesedve, Önként borul a földig s igy kiált: Áldás szakadjon koszorús fejedre! Nem vasparancs hajlitja meg előtted, Magyar hajolni, szóra, úgy se tud! Hanem a lázas, nagy öröm szivében, Hogy pillanatra közeledbe jut! Oh, adta voln’ csak azt nekünk a sors, Hogy mindig itthon, közelünkbe lássunk: Akkor látnád csak, hogy’ szeret e nép, Milyen rajongó s tiszta hódolásunk! Trónt sziveinkből épitnénk fenéked És körülállnánk büszkén, lelkesen! Tigy ügyelnénk mi drága életedre, Hogy nem volna borús egy percre sem! Mert nincs a földön trónoló király, Kit nép, miként mi téged, úgy szeressen! Kit békében, mint atyját a fiú S­harcz viharában, mint hőst, úgy kövessen. Te vagy nekünk a jog, erény, igazság, Hazát szerető legfőbb mintakép, Biró bajunkban, áldás nyomorunkban.... Hogyne szeretne téged hát e nép ?! E hisz, ez ünnep s e virágözön Jele csak annak, mit e nép ma érez! Nézz szembe, szivbe s olvass, mert te tudsz: Ott látod meg, mily közel állsz szivéhez! A hálának, e legtisztább erénynek Örök lámpája szór ma lángot­ott: Dicső félszázad minden nagy művéért, Mit jóságos kezed csak alkotott! Te adtad vissza, oh fölséges ur, Az önbizalmat újra e hazának; Neked köszönjük, hogy bus­tereink Aranykalászszal felvirágozának; Hogy a jövő, mit Széchenyink szavában Az isten lelke nékünk megígért, Jelenre vált s nemcsak »sudárba szökkent A kisded makk«, de, ime, meg is ért! Hajó szeli a dagadó folyót, Gyárak szivében munkás nép kovácsol, A nemzet itthon boldog és szabad, Kinn meg hatalmas, gyámolít, tanácsol. Most már jöhet, ha jönni tán merészel, A vészt üvöltő, támadó vihar: Megedzett szívvel és erős karokkal, Bátran fogadja mindig a magyar ! S mi, itt kivált az ősi Zambarán,*) Hol Hunyadink járt koszorúba’ hajdan És megmutatta — kell-e példa más ? — Hogy’ kell megállni bátran a viharban! Hol Kinizsy és Szondy és Losonczy Dicső nevéről zeng minden bokor! Török­, tatár had újra ránk zúdulhat, Készen talál itt minket bármikor! Mert bár a nyelvben annyiféle nép is, De érzelemben magyarok vagyunk! S fölséges Ur! A trónért és hazáért Mi együtt élünk és együtt halunk. Egy ezredév tanúja mind a tettnek, Mely esküvésünk megpecsételé . . . S trónért, hazáért hűen egybeforrva Bizton megyünk az uj ezred felé! »Tisztán« szeretjük mind mi a hazát, »Kárhozatos iránytól mentve«, hűen . . . S ha volna tán . .. Királyi haragod Villáma sújtsa azt le keserűen ! Tanulja meg igédből a világ Beláthatatlan hosszú, nagy időre: Hogy e hazában mindig a király A honszerelem legszilárdabb őre! *) Zambara Temesvár ősneve. DENGI JÁNOS: Belföld, Budapest, szept. 15. (Az állami tisztvi­selők helyzete.) A Budapesti Hírlap mai szá­mában : Az állami tisztviselők helyzete czím alatt megjelent czikkében közli a minisztertanácsnak az állami tisztviselők helyzetének javítására vo­natkozó állítólagos határozatát. Erre a közle­ményre, legilletékesebb helyről vett értesülés nyo­mán, megjegyezzük, hogy a kormány, adott ígére­téhez képest, a képviselőháznak legközelebbi őszi ülésszaka alatt tesz ugyan az említett tárgyban előterjesztést, de az abban javaslatba hozandó in­tézkedések nem felelnek és nem is felelhetnek meg a Budapesti Hírlap közleményének. A király Erdélyben. — Távirati tudósítások. — Besztercze, szept. 15. (B. C.) Egyes lapoknak azon jelentése, hogy Beszterczén tiltott zászlók és feliratok miatt, állítólag súrlódások lettek volna, teljesen alaptalan. A kék-vörös városi zászlók még ma is lengenek a városházáról és minden második zászlóárboczról. A pályaháztól a városba vezető utczán is alig látható egyetlen ház, amelyen nem­zeti zászló ne volna. Az egyes testületek felállási helyein alkalmazott táblák részben német felirat­tal még ma is ott vannak, mint pl. az iparegye­sület táblája a megyeház közelében. Csakis az egyes községek neveit kelletett magyarul megje­lölni, nehogy egy ugyanazon község több egészen különböző névvel legyen megjelölve. A mai hadgyakorlat azzal végződött, hogy az északi fél teljesen bekerítette a déli felet úgy, hogy végül 18 zászlóalj állott héttel szemben. Az északi fél parancsnoka, Galgótzy altábornagy há­rom dandárát négy hadoszlopban részint az útra, részint Boriadra rendelte. A déli fél parancsnoka Waldstätten br. altábornagy csapatait három osz­lopba osztotta és az elsőt szintén az útra, a másik kettőt Kis-Budak felé küldötte, hogy az ellenséget még egyszer megtámadja. Mivel az északi fél már 22, a déli fél pedig csak 14 zászlóaljból állott, a déli félnek nagyobb elővigyázattal kellett kifej­lődni s előbb a jobb szárnya ütközött össze az ellenséggel. Az északi fél oszlopai a Gal­genberg melletti völgykatlanba egész a sűrü erdőig nyomultak elő, mialatt a tüzérség az ellenséges csapatok közeledtét megakadályozta. Még nagyobb nehézség várt az északi félre az er­dőből kijövet, mert a Magúra szemben levő ma­gaslatairól félkörben szórták rájuk a bombákat. Ennek daczára a 75. honvéd gyalogdandár keresz­tül küzdte magát, hogy a harczot a 76. honvéd gyalogdandárral megkezdje, mig az ut mentén az északi fél védekező harczot folytatott. Midőn a bekerítés teljesen láthatóvá lett, ő felsége lefúva­tott s az önálló csapatparancsnokokat maga köré gyűjtvén, a csapatok kiképzésével és képességeik­kel való megelégedésének adott előttük kifejezést. Ezután a három huszárezred felett szemlét tartott. Az érdekes látványt kocsin és gyalog száz, meg száz ember nézte, köztük Szapáry gróf és Szö­­gyény miniszterek kocsin. D. u. 1 órakor ő felsége a gyakorlatról Beszterczére ment vis­­­sza. Délután Vilmos és József főherczegek, vala­mint a hadgyakorlat vezetőségének tagjai és a döntnökök Albrecht és Vilmos főherczegek, Beck b. táborszernagy, Bauer b. hadügyminiszter, Kö­nig b. tábornagy, gyalogsági főfelügyelő esti 6 órakor Bécsbe utaztak. Ugyancsak esti 6 órakor 50 teritékü udvari ebéd volt, melyen ő felségén kívül részt vettek: Szapáry gr., Fejérváry br. és Szögyény miniszterek, Lahováry román hadügy­miniszter, ennek hadsegéde : Ghika kapitány, Szé­­chen Miklós gr. követségi titkár, Szvetenay lovas­sági tábornok,­­Waldstätten br. altábornagy, Ker­­czek, Pach és Czerk­en vezérőrnagyok, Laizner, Ballacs, Schlacher, Zalay, Kotrtsch, Reviczky István, Bozick­evich, Honig és Patay ezrede­sek, Maruzzi gróf százados, Philippovich őr­nagy, ifj. Huszár báró, Bálintitt József báró, Sombory Lajos képviselő, Bánffy György gr., Jó­sika Sámuel b. kamarások, Huszár b., Fluger Ká­roly, Jell­inek Arthur, Szentiványi Kálmán orsz. képviselők, Pánczél János alispán, Pellion polgár­­mester, továbbá Brusati és Deines attachék. Esti 8 órakor ő felsége, a lakosság lelkesült ovácziói között elutazott. A pályaudvaron nagy közönség gyűlt egybe. A főispán, az összes állami- és községi hatóságok fejei, valamint az összes küldöttségi ta­gok és tábornokok vártak itt ő felségére, aki bú­csúzóul kezet nyújtott Bethlen főispánnak és azon­nal a szalonkocsiba ment. Az egybegyűltek zajos éljenzése között robogott ki a vonat 8 órakor a pályaházból. Ő felsége holnap reggel 1/45 órakor érkezik Temesvárra, ahonnét holnap délután 1/45 órakor kis kísérettel Budapesten át Miramarebe utazik, ahova 17-én d. e. fél 9 órakor érkezik meg. Az uralkodó nagy kísérete egy másik udvari vo­nattal fél 5 órakor Temesvárról közvetlenül Bécsbe megy. A király ma reggel 2200 forintot küldött Bethlen főispánhoz jót­ékony czélra ; ebből 500 frt a szegények közt kiosztandó. Ő felsége elutazása alkalmából a várost kivilágítják. Besztercze, szept. 15. (0. E.) Bucsuzás al­kalmával ő felsége a főispánhoz így szólt: »Kel­lemes emléket viszek magammal«, majd a tábor­noki karnak köszönt, kezét nyújtotta a külföldi attachéknak és azután kocsijába lépett. Táviratok, Spalato, szept. 15. (Eredeti táv­irat.) A Zágrábból visszatért dalmaták élénken agitálnak a mellett, hogy a közvé­leményt megnyerjék a Horvátor­szággal való egyesülés eszméjé­nek. Eddig azt az alapelvet propagálták, hogy az egyesülés vagy a horvát államjog alap­ján történjék a magyar-horvát államjogi ki­egyezés megkerülésével, vagy sehogy. Bulat képviselő, a spalatoi polgármester és pártja ezt az elvet kivihetetlennek tartják s a mel­lett vannak, hogy az egyesülés a magyar­­horvát kiegyezési törvény alapján történjék. Erre vonatkozólag a párt em­ncziácziót ké­­szít elő, melyben többi közt ez áll: »tiszteljük, szeretjük, "becsüljük a horvát államjogot, a horvát párt gyakran fölemelte a horvát ál­lamjog zászlaját a dalmát tartománygyülés­­ben, bízunk a horvát államjog diadalában; — de ha az egyesülésről, programmunk­a sarkpontjáról van szó, akkor az élő törvény­re kell támaszkodnunk, mert csak ez bizto­sítja a sikert. Az egyesülés hamarabb elér­hető a kiegyezési törvény­, mint a horvát ál­lamjog alapján.« Bécs, szept. 15. (E­r­e­d­e­t­i t­á­v­i­r­a­t). Ille­tékes körökből nyert felhatalmazás szerint, egy magyar lapnak az a híre, mely szerint egy 101. sz. ezredbeli közkatona Uzelac századosra éles töltén­nyel rálőtt volna, valamint az azokhoz fűzött kombinácziók minden ala­pot nélkülöznek (P. C.) Hága, szept. 15. A regens királyné az országgyűlést trón­beszéddel nyi­totta meg, mely az átalános helyzetet kielégítőnek mondja és kifejti, hogy a viszo­nyok a külföldi hatalmakkal igen barátságosak, a hadsereg és a hajóhad folyton fényesen eleget tesznek kötelessé­güknek, kivált Atschinban, hol a tengerpart körülzárolása rendkívüli erőfeszítést igényel. A pénzügyi eszközök szaporítása szük­séges a már jóváhagyott kiadások fedezése vé­gett. A választások bizonyítják, mennyire kívánatos az igazgatásban szükséges refor­mok tervszerű és haladéktalan keresztülvitele. A választási jogról szóló törvény­­javaslat előkészítés alatt áll s követni fogja a tartományi­ és községi igazgatásról szóló törvény revíziója, az adórendszer javítása és a hadsereg újjá­szervezése, mely biztosítani fogja a nemzeti védelmet a­nélkül, hogy túlságos személyes­ és pénzügyi áldoza­tokat igényelne. A miliczia behozataláig a felszerelés tökéletesbítését s a tengerészet körében több javítást vettek tervbe. A t­ö­r­­vénykezési rendtartást szabályozni fogják és törvényjavaslatot fognak előter­­jeszteni a kötelező iskolai oktatásról. Színház. — M. kir. operaház. »Szent Erzsébet legendája.« Oratórium. Szerzette : Liszt Ferencz. Szövegét irta : Roquette Ottó. — A legkomolyabb és legdrágább budapesti színház is megnyílt ma este. Az operában már szintén játszottak. Egyelőre még nem operát. A season egy laikus szempontból magasztosan unal­mas, de zenészi szempontból felette érdekes orató­riummal kezdődött, melynek előadásával a m. kir. opera régi, immár nyomasztó tartozást rótt le. Bi­zonyos elszántság kellett hozzá,, hogy ezen a fize­tésen túl essünk. Gróf Zichy Géza intendánsnak nem csekély érdeme, hogy ma már megkön­­­nyebbülve sóhajthatunk fel: hála Istennek, vég­re helyrehoztuk a nagy mulasztást! A leg­nagyobb magyar zenész, Liszt Ferencz egyik chef d’oeuvreje, a »Szent Erzsé­bet oratórium« tehát mégis csak megérte, hogy Magyarország első és egyetlen zeneszínházában előadatott. Most, mikor a dolog már megtörtént, szinte szégyenkezve gondolunk arra, hogy milyen hosszú ideig elvoltunk e nélkül.Persze, a kissé ne­hezebb kötelességek teljesítése alól az ember ki­búvik, amíg csak lehet. Dicsőség gróf Zichy Gézának, amiért lelkesedéssel és kegyelettel nézett szembe a rég teljesítésre váró feladattal! Mert a feladat nem volt csekély. » A legzenekedvelőbb színházi közönség is nagyobbrészt zenekedvelő laikusokból áll. Ezért kell neki a színházban az opera, tudniillik az olyan zene, mely színpadi játékkal van egybekötve.­­ Ha a beszéd helyét az ének foglalja is el, a szín­padon a személyeknek cselekedni kell, — ha csak nem csupa igazi zeneműértő tölti meg a színházat Már pedig annyi igazi zeneműértő tán a vilá­gon sincs, amennyi egy nagy operaházat megtölt­het. De szerencsére van elég ember, aki, ha nem is igazi zeneműértő, szereti affektálni, hogy az. Ezek önkéntes támogatásával azután mégis le­hetséges nagynéha egy olyan tisztán zenei mű­ előadása is a színpadon, amelynek szövegében nincs cselekvés, amelynek szereplői nem a maguk egész lényével, hanem csupán a hangjukkal ábrá­zolnak valakit, amelyben egy szóval a zene min­den. Ilyen tisztán zenei mű az oratórium. Az oratórium tudvalevőleg első­szülöttje a középkori vallásos mysteriumnak; az opera, mely többre vitte, nagyobb népszerűségre tett szert, csak a másodikszülött, ha ugyan nem egészen mostoha gyerek. Az oratórium jobban is hasonlít szülőjéhez. Jellegében vallásos, ámbár van néhány úgynevezett világi oratórium is. Ezek persze szintén vallásosak, csakhogy nem keresztény ka­­tholikus, hanem pogány, vagy protestáns, avagy általában pantheistikus értelemben. Ilyenek pél­­dául Händel: »Herkules«, Löwe: »Husz« és Haydn »Évszakok« czímü oratóriumai. Az oratóriumban éppen, mint a mysteriumokban, a a drámai cselekvés, bonyodalom és kifejlés helyett csak történet, legenda, hogy úgy mondjuk, csak a vallásos tradíczióval egyező szent e­s­e­m­é­ny van. És még ennek az eseménynek a közreadója is első­sorban nem a szöveg, nem is a játék, hanem a zene. Jellemzője első­sorban nem a jelmez, nem a díszlet, hanem megint csak a zene. Filippo Neri, 16-ik századbeli florenczi pap «congregazione deli1 oratorio«-já­­ban még éppen semmit sem játszottak, — csu­pán énekelték a szent dicséreteket és történe­teket. Az a kevés szinszerüség, ami az újabb ora­tóriumokban már megvan, későbbi keletű s hajlan­dók vagyunk azt olyan koncressziónak tekinteni, melyet arra való tekintettel adtak meg az orató­­rium-szerzők, hogy a közönség nagyobb része val­lásos és zenei tekintetben egy képen laikus. Az már, amit ma este az operában láttunk, határozottan nagy konc­esszió a világiasságnak. Szent Erzsébet legendája színre alkalmazva, fé­nyes díszletekkel és jelmezekkel, ágáló urakkal és hölgyekkel, sőt egy kis ballettel, — már ez külső tekintetre nézve alig egyéb egy kiállításos operánál, melynek szövegírója nem volt eléggé drámaíró tehetség. Ezzel a nagy konc­esszióval természetesen nem a mi operánk jár elöl; ebben már csak utánzója a legelőkelőbb német zeneszin­­padoknak, melyek ami Liszt Ferenczünket az »uj német iskola« egyik legnagyobb meste­reként ünnepelvén, megelőztek bennünket színre is alkalmas oratóriumának színi előadásában. A Szent Erzsébet oratórium nem színi-, hanem tisztán zenei előadásában, Liszt Ferencz jóvoltából mi előztük meg a németeket. A bol­dogult nagy mester ugyanis 1865-ben elhozta már a művet Rómából, a­hol azt megírta, Buda­­pestre s itt adatta elő az országos zeneünne­pélyen. Akkora sikert világias előadásban •— legyen bár az előadás színszerű, avagy nem — amekkora a szerző ihletéhez méltó volna, sohasem érhet el egy oratórium sem. A templomi, vallásos hangula­tot nem kapja meg a közönség sem a hangverseny­teremben, sem a színházban. És, még ha zeneileg nem is volna az, vallási tekintetben a sok feleke­­zetből összeverődő modern közönség kissé mindig profán, így a legmagasabb vallásos zenének, az oratóriumnak legnagyobb sikere is még mindig csak félsiker. A profán közönség, ha még úgy tap­sol is, csak a fülével hisz az oratóriumnak, a szí­vével nem. A magyarországi szent Erzsébet legendája sokkal ismeretesebb, semhogy annak elmondása szükséges volna; elegendőnek véljük tehát, ha az oratórium vázlatát adjuk a következőkben: A bevezetésben a nagy mester egy régi ka­­tholikus antifona dallamot csendít meg. Ez vonul aztán vezérmotívumként, a legkülönbözőbb ryth­­mikai kombinácziókban, az egész oratóriumon ke­resztül. Mesteri különösen ez egyetlen théma variácziója a prelúdiumban, melyet harsonákkal, himnuszszerű emelkedettséggel fejez be. Ugyanez a motívum diadalmaskodik a második kép rózsa­csoda jelenetében is s így azok, akik szeretik a tetszetős elnevezéseket, azt a »rózsa-csoda moti­­vum«-nak is nevezhetik. Az első kép a gyermek Erzsébet magyar ki­rálykisasszony Wartburgba érkezését mutatja be. Egy gyorsütemü kardal, triolás figurákkal ra­gadja meg e képben legjobban a figyelmet. Az Erzsébetet kisérő magyar főnemes dala, mel­lyel a gyermek árát a wartburgi udvar kegyeibe ajánlja, stíljében magyaros. Érdekes a kis jegyes pár né­hány ütemből álló naiv éneke is. A magyar kiséret kardalából először zeng ki az ismeretes magyar nép­dal :»Nem ettem én ma egyebet«— motívuma, mely később még néhányszor fölmerül a hangok árada­tából — mindannyiszor azon világos czélzattal, hogy a germán világba szakadt Erzsébet magyar eredetét jelezze. E népdal motívumot, mint ko­moly zenei feldolgozásra kiválóan alkalmast, állí­tólag Reményi ajánlotta volt Liszt Ferencz figyelmébe. A második képben az első képbeli kis

Next