Nemzet, 1891. október (10. évfolyam, 3264-3294. szám)

1891-10-18 / 3281. szám

KEHSKESZTŐSEG: K­erenoalek­ tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bem­entetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK :87 mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3281. (286.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1891. Vasárnap, október 18. KIADÓ-HIVATAL F­erencziek-tere, Athenaeum-épület, 151daif&4 Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1­8 napra .......................................... 2 frt 6 hónapra­­ g, 6 hónapra „ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül" fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1­0 óra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi tollam. Budapest, október 17. A nemzeti hős kiterítve fekszik. Rajta van fényes pánczéla, tarajos sisakja. Szemfe­dője a nemzeti trikolor. Nem­ kell kérdezni: Ki ő? Sem azt, ki döfte át vitézi mérkőzésben. Nincs szükség tetemre hívásra. Nem A­p­p­o­n­y­i Albert gróf személye az, a ki a megfordított pajzson nyugszik. Szilágyi Dezső, a könyörtelen bajvívó, nem Apponyi Albertet ölte meg, hanem azt a színpadi ala­kot, a ki ma nemzeti hős gyanánt jelent meg a politikai küzdtéren. Az a hatalmas őserejű támadás, melyet az igazságügyminiszter a mérsékelt ellenzék vezére ellen intézett, sokakban, különösen Apponyi barátaiban azt a jogos aggodalmat támasztotta, hogy maga Apponyi Albert gróf is összezúzva, az elemi hatalmú érvek kalapácsai által szétlapitva kerül a gyász ravatalra. De csak a nemzeti hős kosztümé az, a mit gyászének által kisérve, elszállítot­tak ma a parlamenti küzdtérről. Az a kosz­tüm, melyet Apponyi Albert gróf a mai mér­kőzésre választott ki változatos ruhatárából. Ez azonban az es átlyukgatva rongygyá lett. A mérsékelt ellenzék vezére, a ki csupaszon menekült a küzdelemből, többé fel nem ölt­heti azt magára. Ritkán játszottak szerepet oly bravour­­ral és vakmerő bátorsággal, mint Apponyi Albert gróf ma játszotta a nemzeti hős sze­repét. Lendület, hév volt dikcziójában, bátor­ság, sőt vakmerőség támadásában. Hiszen annyira ment, hogy kíméletlenül provokálta a legfélelmesebb szóharczost, Szilágyi Dezsőt, a kinek nyugalma áttörhetetlen pán­cél, gúnyja tüzes nyíl, érvei száz tonnás bombák, haragja vihar, mely mindent el­seper. És Apponyi Albert gróf, aki a pártkörök­ben, kortesbeszédekben, Jászberényben, Ma­rosvásárhelyen,Megygyesfalván s másutt, már annyi főpróbát,csinált a nemzeti hős szerepé­ből, megmerte kísérlem a Kosztumjepev a parlamenti küzdtérre való felvonulást, sőt az igazságügyminiszter személyes megtáma­dását. A nemzeti politika programmját akarta adni. El akarta fogni színpadi lepkefogójával a nemzeti eszmét, mint valami pillangót. Pe­dig az meteor, amely kozmikus fénynyel és röperővel vonul át a magyar politika lát­határain. Nap az, mely mindnyájunknak me­leget és világosságot ad. Az a pólus, mely körül a magyar globus megfordul. Privilé­giumot akart csinálni magának és pártjának mindnyájunk közös tulajdonából. Kizáróla­gos politikai hitbizományt a fényes levegő­ből, melyben mindnyájan élünk, a magyar nemzeti eszméből A nemzeti állam építőmestere gyanánt lépett fel, míg mi, a Szapáry-kormány és a szabadelvű párt csak gátjai és rombolói vol­nánk ez épületnek. Közjogban, belpolitikában csak őt, Ap­ponyi Albertet és pártját vezérli, mai szavai szerint, a nemzeti gondolat. Államjogi, tár­sadalmi, kultúrás regenerácziónk, az összes nagy nemzeti ébredés és mentés csak tőle és pártjától várható. Mi vagyunk a nemzeti lethargia, ő az ébresztő óra. Mi vagyunk a hanyatlás, ő az emelke­dés. Mi vagyunk a múlt, ő a jövő. A kosztüm és a szerep nem véletlenül volt a mai napra előkészítve. A szélső frak­­c­iókkal nemzeti párttá alakulandó mérsé­kelt ellenzék­i nyílt fellépését vették czélba. A még sok hónap múlva bekövetkezendő vá­lasztási csata számára adta ki Apponyi Al­bert gróf az uj harczi jelszavakat. De csak gunykaczal fogadta a szabad­elvű párt s fogja fogadni a közvélemény ré­széről a megbukott nemzeti hős nagyhangú dikczióját s azt a kosztümöt, melyből öt Szilágyi Dezső igazságügyminiszter, a szabadelvű párt tapsvihara és az ellenzék hosszúképű megdöbbenése közepett csupasz­ra vetkőztette. Szilágyi Dezsőnél szokva van a par­lament az ékes szó legmeglepőbb művészeté­­jéhez, a fizikai és szellemi erő bámulatos összhangjához, a lángész lobogó kisugárzá­sához. Tudja róla mindenki, hogy hatalmas agyának gépezete összemorzsol minden át­okoskodást. Hogy logikája aczélláncz, mely megfojtja a logikátlanságot. Hogy szellemé­nek sziporkái tüzes zsarátnokok, melyek el­­égetnek minden érvet, ami nem szinarany. És hogy szónoki temperamentuma vulkán, molymok sziteropo lödön! mindent, ami nem BZUK.i­tszi.uaau.. Amit azonban ma produkált, az meg­lepte még legőszintébb bámulóit is. Meglepte nemcsak a szabadelvű pártot, hanem magát az ellenzéket. Az ékesszólás erőművészeté­­nek, a megsemmisítő kritikának, a szellemi túlnyomóság romboló erejének oly produk­­c­iója volt ez, ötnegyed órán át tartó rögtön­zött szónoklatban előadva, minőre még nem sok volt példa parlamentünk történetében. Nagy és fényes szónoklatok hangzottak már a Sándor-utczai palotában. Ott beszél­tek a szó legelső mesterei, az orátori művé­szet örökbecsű remekeit alkotva. De arra ritkán volt példa, hogy egyetlen és hozzá rögtönzött szónoklat egyszer s mindenkorra megsemmisített volna egy ép azon pillanat­ban kifejtett pártprogrammot, mint megsem­misítette Szilágyi Dezső igazságügymi­niszter mai improvizácziója, Apponyi Albert gróf és a mögötte újra átalakulni készülő párt programmj­át. És ennek oka nem csak Szilágyi Dezső páratlan szónoki képességében, hanem a programmnak és előadója politikai egyéni­ségének gyengeségében rejlik. Az igazságon nem győzedelmeskedhe­­tik a legnagyobb erő sem. A napot nem ho­mály­osíthatj­a el a langesz legfényesebb tűzi­játéka. Ha Apponyi Albert gróf nemzeti programmjában és a szabadelvűpárt ellen intézett vádjaiban csak egy szemernyi szin­arany igazság leendett is, ezt érintetten hagyta volna maga azon megsemmisítő tűz­­próba, melynek azt S­z­i­l­á­g­y­i Dezső ékes­szólása alávetette.­­ És ha Apponyi Albert grófban volna az igazi államférfim nagyságnak csak egy tört márványdarabja is, a mérsékelt ellenzék vezérének alakja nem törpül oda egyszerre oly kicsinynyé, minővé lett, midőn az igaz­ságügyminiszter a nemzeti hős kosztümjéből kivetkőztette. Az igazi hivatás útját nem egy szónok­lat, még egy óczeán, egy világ sem állhatja el. A valódi politikai erő daczol a leggyilko­­sabb kritikával is. Akiknek missziójuk van nemzetük tör­ténetében, azok győzedelmeskednek minden akadály felett. Az isteni szikra és nemzeti géniusz ezeket, a legnagyobb gátakon is, dia­dalmasan segítik át. Kossuthot nem bírta megállítani még Széchenyi sem. Deák és a közjogi kiegyezés útjába hiában gördítette Kossuth az akadá­lyok hegyeit. Aki nemzetének vezére és jövője, az el­­­szövetkeznek a­ legnagyobb harczban is, legádázabb ellenségei. Apponyi Albert gróf szeretné magát kettős szerepben feltüntetni, a nemzeti vezér és az üldözött ártatlanság szerepében. Szi­lágyi Dezső kimutatta, hogy sem egyik, sem másik szerep nem illik rá. Ha szemé­lyes politika van ez országban, azt Appo­nyi Albert gróf űzi, aki minden alkalmat és politikai áramlatot, minden taktikai sakk­­húzást személyes érvényesülésére használ fel. Szilágyi Dezsőnek idevonatkozó ke­gyetlen gúnyja már nemcsak a nemzeti hős kosztümét sújtotta, hanem mélyen belevá­gott a hős, az egyén elevenébe is. Találta a húst és csontot egyszerre. A nemzeti vezér szerepét pedig senki sem tulajdoníthatja magának. Senki sem nevezheti ki magát, mint Apponyi Albert gróf vakmerően cselekedte, a nemzet útmutatójá­nak és jövőjének. Az ily szerep csak a nemzet, a közvéle­mény lelkesült adományozásából származha­­tik. A nemzet vezére az, akit a nemzet tesz azzá. Aki kinevezési dekrétumát maga írja alá, mint Apponyi Albert gróf, lehet az el­­bizakodás komikus alakja, de nem a nemzet vezére.­­ És nem különösen Apponyi Albert gróf, aki a nemzetnek, a közszellemnek soha sem adott irányt, sőt maga is a legkülönbözőbb irányok útvesztőiben tévelygett. Aki sohasem járt a közvélemény előtt világító fáklyájával, hanem hol a szenvedélyek zsarátnokát, hol a politikai mocsarak lidércz­­fényét követte. Aki sohasem vezetett, hanem mindig vezettetett. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter meglepőbb kritikát gyakorolt Apponyi Al­bert gróf politikai pályája felett, mint azok az összes eddigi beszédek, ujságczikkek s röp­­iratok, amelyek a magyar politikai élet e sa­játságos vándorlásokon keresztülment alak­jával foglalkoztak. A közigazgatási vitának és előzményeinek, valamint az apasági kere­setnek kérdéseire pedig egészen új világos­ságot vetett. Ebben a rá nézve sajnálatos világítás­ban, politikai pályájának e romlása közepett, valóban magáévá teheti Apponyi Albert gróf a mór vezérnek, Soldanonak, pusztulása felett való siránkozását, amelyről Tasso szól: . . . Indorno esser sostegno, Io procurai questa, fatal ruina. Apponyi Albert grófot kiváló tehetsé­gei, fényes szónoki adománya kétség kívül még jövőre is előterében fogják tartani a maszvar nolitiká­nak Boliónbol föl­ső iba­­tozatosabb kosztümökben. Egy szerepben és egy kosztümben azon­ban többé nem jelenhet meg­ a nemzeti hős jelvényeivel. A képviselőház holnapután, f. hó 19 én, hétfőn d. e. 10 órakor ülést tart. N­apirend: Az indem­­niti­ törvényjavaslat részletes tárgyalása. A főrendiház f. hó 19-én, hétfőn délelőtt 11 órakor ülést tart. Napirend: 1. a román ki­rálysággal létesítendő vasúti összeköttetésekről. Thais. — Arczkép a történetből. — Ó, nem hal meg a művészetek fénykorának, a bűvös-bájos antikvitásnak emléke és nem fog meghalni soha ! Kitilthatják Anakreon zengő sza­vait az iskolából; kiszabályozhatják Horatiusnak vett érmekhez hasonlító mondásait az emberek tudásából: azért a szellemet, mely Athénben lán­golt és Rómát még parázsként melegíté, megölni nem fogják. A prakticzizmus valóságos műtrágyája a tudatlanságnak, melynek gyoma fölburjánozha­­tik az őserdő magasságáig, de az ily vadon árnyá­ban mindig akad egy-egy ember, ki némelykor a »megázott Amor« didergő kezecskéit, fölmelegiti, »Palamaisi cheiras auto anethalpon", vagy pedig végig sétál a költővel a via sacrán, elmélyedvén vele a csekély gondolatokba, »nescio qud meditans ungarum, et totus in illis.« Igen. Amig létezik egy emberi szem, mely­nek sugara a külső tárgyakra irányul, a melosi Vénus kebléről áradozó igézetnek, a Lysikrates emlékén diszló oszlopfejek akanthusz-leveleinek lesz bámulója; és a greczizmus szelleme ujra-újra ki fog gyuladni az emberiség létének egyes kor­szakaiban, a minthogy magasan lobogott az isteni flaneur, Horatius idejében, a minthogy lángot ve­tett Michel Angelo századában és izzóra hevite Louis David korában az ideggyötrő politikán el­bágyadt kedélyeket. Jelenleg, az igaz, nem az Ilissus partjától fúj a szél hozzánk; Plato mélyen alszik és a fele­dés csöndes leple alatt szövi hímes álmait; Aris­toteles trónja zsámolyánál Virchow-t ünnepük és Demosthenes művészete az esthomályban koldul népszerűséget, a klubb erkélye alatt zsibongó vargainasoktól, de azért a közegykedvűség örvé­nyének mélyén Athén hallatlan lelke ébren van; és ha az óriások, kikben hajdan jelentkezett, néma­ságra kárhoztatvák is, a lezajlott évezredek egy­­egy alsóbbrendű híressége, némelykor szétrepeszti a homály függönyét, mely minket az ókortól el­választ és a nyíláson betekint korunkba, mely vi­szont ámulattal látja maga fölött a történeti ma­gasságban a meglepő, idegenszerű, érdekes jelen­séget. Ilyen jelenség Thais, a hetaira is, kinek egy kalandját meséli jelenleg Simoni olasz festő, az andrássy-úti műcsarnokban. A külvárosi háziúr, midőn vasárnap délutáni sétája közben betéved a képzőművészeti társulat A NEMZET TÁRCZÁJA. __________________ Október 17.__________________ palotájába, némi rölönnyel nézi a kevéssé leple­zett úrhölgyet, amint még fesztelenebb társnői kíséretében, betör Nagy­ Sándor bakkhanalisába és kihívó magatartással áll meg az akkor ismert egész világ hódítója előtt. Ki volt ez a Thais ? kérdi jogos kíváncsisággal. Thais, a világ egyik legbájosabb leánya, számításunk előtt, vagy negyedfélszáz évvel kel­tett csodálatot Athéné sétakerteiben, és a szerel­mes ifjú, ki a hetaira nevét remegő kézzel írta fel a keramikus falára, boldog vo­lt, ha másnap, ott találta a bámult szépséget a szive gyötrelmét ma­gyarázó sorok előtt. Ott állt a bűvös tekintetű leány távolban virító színes ruházatában, melynek hosszú redőit a hímzett virágok és madarak tarki­­ták , várta az epedő gavallért, kivel aztán elsétál­­gatott a fehér márvány kövek és sötétzöld cypru­­sok alatt örök álmaikat alvó nagy férfiak sírjai között. Mily édes szavakat válthatott itt Enthydé­­mos­szal, kit annyira szeretett, és kit, midőn az ifjú lemondott a szerelem gyönyöreiről, hogy Ari­­stoteles-t kövesse, oly szellemes és oly meleg ékes­szólással igyekezett visszahódítani: »Mióta nagy bölcsész lettél, büszkén lépdelsz és felvonod szemöldeidet; fél kezeddel köpenye­ged fogod föl, a másik kezedben a könyvtekercset tartod, így megy komoly lépéssel az Akadémia felé, és nem fordítod a fejedet ama kis ajtó irá­nyába, mely előtt naponként elhaladsz. Bolond vagy, Enthydémos és nem ismered ama szofista hiúságát, ki nagyképű okoskodásaival törekszik téged jól tartani. Könnyen saraimhoz lánczolhattam volna őt is, midőn oly lángolva kereste előzékenységemet; de visszautasítottam és ő eme megszégyenülését Mégara barátnám rabszolgálója, Herpyllis karjai­ban kísérlette meg elfeledni. És tudod mért utasí­tottam vissza ? Mert jobb szerettem a te gyöngéd­ségedet a szofisták minden szellemi kincsénél. Most azonban, hogy téged tőlem elszakasztott, el­határoztam, hogy meghallgatom. És nem látod, te esztelen! hogy az az ember csupa hiúság, csupa bolondság, önzés és hogy mesterileg tesz titeket bolonddá ? És miben is különbözik a szofista a hetairá­­tól ? Csak módozatban, mert czéljuk egy és ugyan­az : pénzt nyerni. De mennyivel jobbak és jámborabbak va­gyunk mi, mint ők ? Tagadtuk mi valaha az istenek létezését ? Hogy nem tudjuk, mily erők gyűjtik egybe a felhőket és tartják össze a pará­­nyokat ? De hiszen e dolgokhoz is konyitunk kissé. Aztán volt-e rá eset, hogy aki az élveket szereti, megzavarta volna az állam nyugalmát, hogy mi­dőn karjainkból kibontakozott, kényuralmat ment volna alapítani, vagy forradalmat kelteni. Este a kések mámorába dőlvén, hajnalban pedig Bacchus ajándékaiból ittasan, délutáni három vagy négy óráig alszik. Mondj le, ó mondj le, szerelmem, Enthydém, ama szomorú ostobaságról. A te gyönyörű szeme­idbe nem való a komoly és szigorú tekintet. Térj vissza kedvesedhez olyannak, mint valál, midőn a lyceumból jövél!­­, hogy kezeim, a palestra játéka után ismét törülgetnék szép testedet és újra kínál­nának a Babhus kincseitől illatozó serleggel! Ó jöjj, ismerjük fel együtt az igazi boldogságot! Lám az ég rövidre határolja éltünk napjait, ne fecséreld el őket esztelenül, fölületes búvárkodással és talá­nyok fejtegetésével! Légy boldog!« így tartotta fen Alkyphron, a híres levélmű­­vész, Thais levelét, ha ugyan nem ő komponálta olyannak, a­minőnek képzelete szerint lennie kel­lett vala. Az irály válogatottsága egészen erre vall, de még a vidám, könnyed életfelfogás is, mely benne nyilvánul. A rózsaszín bölcseletek külön­­ben nem voltak idegenek a hetairák előtt. Az isko­lákban, hol őket nevelék, a tánczon, zenén, költé­szeten és ékesszóláson kívül még bölcsészetre is tanították őket, kiválóan pedig Epicur tanaira. Műveit, szellemes hölgyek voltak ők, kiket min­denki sokra becsült, de csak kevesen tudtak meg­közelíteni. A közönséges emberek a fuvolás leányok zenéje mellett mulatták végig hosszú lakomáikat; a hetairáknál csak költők, tudósok, államférfiak és művészek voltak bejáratosak. Ezek lelkesedésüket, szellemük szórakozását és gyakran legremekebb mű­alkotásaik mintáit találták meg a hetairák elfogadó termeiben, melyeknek az antik Görögországban ugyanolyan jelentőségük volt, mint később a XVII. században, a franczia nagyvilági hölgyek salon­­jainak. A hetairák »bureau d'esprit«-t tartottak ép úgy, mint később Scudéry kisasszony, vagy legutóbb Madame de Récamier. A görög férfiú, kinek neje a háztartásra ügyelt, takarékoskodott és a gyermekeket nevelő, mulatságot, szellemi ösz­tönzést csak a hetairánál talált. Ehhez járt a gaz­dag kereskedő is, ki — mint most a tőzser - a mulatság költségeit viselé. Mindezek folytán a hetairák befolyása nagy volt a városban; a nép bámulta és szerette is őket, mint a város valamely különleges kiváltságát. És többször, midőn egyné­mely hetairát a szomszéd nép elrabolt, a város háborút viselt értük, mígnem visszaszerezte őket. A híres hetairák g­azdagsága, sőt némelyek­nek fényes társadalmi pályája is feltűnő volt. Tudjuk, hogy Pericles Aspásiát nőül vette anél­kül, hogy Aspásia a hetaira-életmódot abbanhagyta volna. De a legfényesebb cári évek egyike Thais­­nak jutott osztályrészül, ki a keramikos árnyas sétautairól az egyptomi trón lépcsőjéig jutott; az igaz, hogy nem egészen egyenesen, hanem jelenté­keny kerülővel — Ázsián keresztül. Thais, mint láttuk, nagy kedvelője volt Aris­toteles tanítványainak. Ez volt egyik eredetisége. El is szerette a híres mestertől ennek legjelesebb neveltjét, a világhódító makedoniai Sándort. És midőn Nagy­ Sándor útnak indult, hogy Ázsiát hatalmába ejtse, seregének kíséretében látjuk azt , is, kinek a mindig győztes hadvezér már Athéné-­­ ben meghódolt, a bűbájos Thais-t. Hogy voltaképen kit követett a szép Thais e hosszú és fáradalmas utón, magát Sándort-e vagy pedig ennek legbélczegebb, legvitézebb táborno­kát, Ptolemeust ? erre nézve a kétely még mindig nyílt a történelemben. A klasszikusok nem igen értenek egyet e tárgyban. Tény az, hogy Sándor sokat meg­tett a hölgy kedvéért; de nem kevésbé tény az is, hogy Sándor halála után Thais egész csöndben megmaradt Ptolemeus oldalán. Hogy talán a vezér és a tábornok testvérileg osztozkod­tak meg a szép hölgy szellemes társalgásán? Az is meglehet. Hiszen Ptolemeust, Lagus fiát,a make­­dóni Fülöp gyermekének tartották a talán; és amennyiben anyját, a jó Arsinoet illete a dolog, bizony testvére lehetett ő Sándornak. Nem cso­dálhatni tehát, hogy Ízlésben ennyire egyezett fejedelmével. Sándor e fényes diadalútján, mely a sírban végződött, történt ama hires kaland is, mely a mű-­­ csarnokban kiállított képen van lefestve. A mi kedves, szelíd barátunk, a jó Plutarchus , igy beszéli a dolgot:­­­­ »Sándor Perzsiában annyi vert aranyat es , ezüstöt talált, mint Susában: húsz ezer öszvé­­­ren és ötezer tevén inditatta útnak a sok kin- i eset...........Minthogy seregének pihenni kel­­­­lett és már a tél is beköszöntött, négy hóna­pig maradt veszteg Persepolisban .... Midőn aztán innen Dárius ellen készült, nagy lakomát adott barátainak, és ez alkalommal egészen áten­­­­gedte magát a kicsapongó vigságnak. Még a höl- l­gyek is eljöttek és együtt mulattak szeretőikkel. . E hölgyek leghíresebbike volt akkor a hetaira . Thais,­ki Atticában született és akkoriban szere-­­­tője volt Ptolemeusnak, a későbbi egyiptomi ki­­­­rálynak. Miután sok dicsérettel hizelgett volna Sándornak, sőt néhány tréfát is megengedett vala­­ magának, a bortól hevülten annyira ment, hogy egy beszédet tartott neki, melyben ugyan hazája szelleme nyilvánult, de mely messze túlhaladta állását, így szólott: »Dusán meg vagyok jutal­mazva minden fáradságért, melybe hosszú ázsiai utam került, midőn ime, Perzsia királyainak gőg­jét magam is megalázhatom. De mennyivel nagyobb volna örömem, ha ünnepünk teljessé tételére meg volna engedve, hogy a király jelenlétében lángba borítsam és porrá égessem azon Xerxes lakát, ki Athént felgyújtotta. Erre azt mondaná a világ, hogy a Sándor táborában volt hölgyek jobban megbosz­­szulták a perzsák által Görögországon elkövetett bántalmakat, mint az összes tábor- és tengernagyok, kik a hazáért küzdöttek.« E beszédet felkiáltások­kal és tapsokkal fogadták. Maga a király e föl­hívás és barátai bátorítása által ösztönözve, előre ment, a virágkoszorúval fején és az égő fáklyával kezében. Utána jövének a vendégek mind, tán­­czolva és kurjongatva, és körülállták a palotát. A többi makedoniaiak is elesiettek abban a hitben, hogy a király most már, minthogy a palotákat megsemmisíti, el fogja hagyni a barbárok országát és vissza fog térni Makedoniába. Némelyek ta­núsága szerint, így égették rommá Persepolist. Mások azt állítják, hogy Sándor hoszúi megfon­tolás után gyújtatta fel a palotát. De mindannyian megegyeznek abban, hogy ez elhatározását csak­hamar megbánta és hogy parancsot adott a tűz eloltására.« Thais szereplése tehát e dologban is kétes­nek látszik. De egész bizonyos az, hogy Sándor­nak később elkövetkezett halála után, midőn a tábornokok a birodalmat fölosztották, Ptolemeus az egyptomi királyságot nyerte el és hogy ekkor maga mellé emelte a könnyűvérű és bátor lelkű Thaist, kinek ezután három gyermeke volt tőle: Leontiscus, Lagus és Irén. Ez volt ama Ptolemeus (Soter), ki megalapította a nagy dinasztiát, mely­nek minden tagja oly bőkezűen támogatta a mű­vészeteket és tudományokat. Ő írta meg Sándor hadjáratainak egyik történetét; ő alapította _— mint vélik — az alexandriai könyvtárt; ő gyűjtötte egybe trónja között korának leghí­resebb tudósait és íróit: Demetriust, Ermadest, Diodorus Cronust, a grammatista Zénodot­ot és még sok mást. Menandert, a vígjátékí­ót is meg­hívta udvarába. De a költő oly jól érezte magát Glycera — egy másik hetaira — karjaiban, hogy szeretőjét nem akarta elhagyni, még az egyiptomi udvarnál reá váró minden kitüntetésért sem. Elment helyette Stilpon, a bölcsész, ki vi­szont nagy ellensége volt Glyceranak. — Te megrontod az ifjúságot, — igy támadt egyszer a szép leányra. — Te szintén, — felesé emez — és még un­tatod is. . Egész Görögország nevetett a csípős válaszon. Ptolemeus udvarában a bölcs Stilpon nem igen terjesztheté az unalmat, mert hiszen ott volt Thais, a szórakozás nemzeje, kinek emléke még ma is lelkesíti a művészeket és oly mély tekinte­tet enged az antik kor érdekes életébe. KESZLER JÓZSEF: Mai számunkhoz másfél iv melléklet van csatolva. 2. a felek fogarasi; 3. a nagyszeben—vöröstoronyi h. e vasút engedélyezése; 4. a győr-sopron- ebenfurti vasút részvénytársaság ügyeinek rende­zéséről ; 5. a kézi lőfegyverek megvizsgálásáról szóló törvényjavaslatok. Belföld, Budapest, okt. 17. (A miniszterelnök válasza.) Jelentettük esti lapunkban, hogy Szapáry Gyula gr. miniszterelnöknek szándéka volt a képviselőháznak hétfői ülésén válaszolni azokra az interpellác­iókra, a­melyeket az Uselac ügyben hozzá Horánszky Nándor és Ugron Gábor képviselő urak intéztek. Ez a válasz, mint a ház ülésének mai gyorsírói jegyzeteiből látjuk, nincs a hétfői ülés napirendjére kitűzve, a­mi kétségen kívül azért történt így, mert az interpellálok egyike, Ugron Gábor nem volt jelen a képviselő­­ház ülésén és nincs Budapesten. . Budapest, okt. 17. (Csáky gr. miniszter a királynál.) A »Bud. Corr.« jelenti Bécsből: Csáky gr. miniszter ma délután ő felsége által hosszabb kihallgatásban fogadtatott és este Sző­­gyény miniszterrel Budapestre visszautazott. Budapest, okt. 17. (A hadügyminiszter jubileuma.) Bécsből távirják. Ő felsége Bauer b. közös hadügyminiszterhez a következő legfelsőbb kéziratot intézte : Kedves Bauer báró táborszernagy! Holnap üli ön meg a hadseregem­ben töltött teljes 50 évi szolgálat ritka ünnepét. A midőn ép erővel és munkakedvvel visszatekint az évek e szép sorára, melyeket főkép a csapat­szolgálatnak szentelt, lélekemelőleg fog önre hatni az az öntudat, hogy a nagyfontosságú, felelősség­­teljes állásra, melyet ön jelenleg elfoglal, békében és öt hadjáratban megszerezte amaz érett tapasz­talatokat, melyeknek értékesítése önt abba a helyzetbe juttatta, hogy a hadsereg összes szük­ségleteiről — élénk érzékkel annak java és felvirágzása iránt — gondoskodhatik. Odaadás­teljes, általam ismételten kitüntetett szolgá­latait állandóan emlékemben tartva, azokért is­mételten legmelegebb köszönetemet és megelé­gedésemet fejezem ki önnek, azzal az őszinte ban°TááT^°okt."J?lén.1 Te rencF'Jozsef, illk­— másik távirat jelenti. Bauer báró közös hadügy­minisztert ötven éves katonai szolgálati jubileuma alkalmából Rainer főherczeg, Krauss báró, Cseh­ország volt helytartója és számos előkelőség már ma üdvözölte. Budapest, okt. 17. (Samassa érsek és Ugron Gábor.) A primási szék betöltését ille­tőleg a »Pol. Corr.« teljes bizonyossággal arról értesül, hogy Samassa érseket nagyon sértette Ugron Gábornak legutóbbi föllépése, bár a látszat

Next