Nemzet, 1891. október (10. évfolyam, 3264-3294. szám)
1891-10-18 / 3281. szám
KEHSKESZTŐSEG: Kerenoalek tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bementetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK :87 mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) 3281. (286.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1891. Vasárnap, október 18. KIADÓ-HIVATAL Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, 151daif&4 Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 18 napra .......................................... 2 frt 6 hónapra g, 6 hónapra „ 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül" fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 10 óra 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) X. évi tollam. Budapest, október 17. A nemzeti hős kiterítve fekszik. Rajta van fényes pánczéla, tarajos sisakja. Szemfedője a nemzeti trikolor. Nem kell kérdezni: Ki ő? Sem azt, ki döfte át vitézi mérkőzésben. Nincs szükség tetemre hívásra. Nem Apponyi Albert gróf személye az, a ki a megfordított pajzson nyugszik. Szilágyi Dezső, a könyörtelen bajvívó, nem Apponyi Albertet ölte meg, hanem azt a színpadi alakot, a ki ma nemzeti hős gyanánt jelent meg a politikai küzdtéren. Az a hatalmas őserejű támadás, melyet az igazságügyminiszter a mérsékelt ellenzék vezére ellen intézett, sokakban, különösen Apponyi barátaiban azt a jogos aggodalmat támasztotta, hogy maga Apponyi Albert gróf is összezúzva, az elemi hatalmú érvek kalapácsai által szétlapitva kerül a gyász ravatalra. De csak a nemzeti hős kosztümé az, a mit gyászének által kisérve, elszállítottak ma a parlamenti küzdtérről. Az a kosztüm, melyet Apponyi Albert gróf a mai mérkőzésre választott ki változatos ruhatárából. Ez azonban az es átlyukgatva rongygyá lett. A mérsékelt ellenzék vezére, a ki csupaszon menekült a küzdelemből, többé fel nem öltheti azt magára. Ritkán játszottak szerepet oly bravourral és vakmerő bátorsággal, mint Apponyi Albert gróf ma játszotta a nemzeti hős szerepét. Lendület, hév volt dikcziójában, bátorság, sőt vakmerőség támadásában. Hiszen annyira ment, hogy kíméletlenül provokálta a legfélelmesebb szóharczost, Szilágyi Dezsőt, a kinek nyugalma áttörhetetlen páncél, gúnyja tüzes nyíl, érvei száz tonnás bombák, haragja vihar, mely mindent elseper. És Apponyi Albert gróf, aki a pártkörökben, kortesbeszédekben, Jászberényben, Marosvásárhelyen,Megygyesfalván s másutt, már annyi főpróbát,csinált a nemzeti hős szerepéből, megmerte kísérlem a Kosztumjepev a parlamenti küzdtérre való felvonulást, sőt az igazságügyminiszter személyes megtámadását. A nemzeti politika programmját akarta adni. El akarta fogni színpadi lepkefogójával a nemzeti eszmét, mint valami pillangót. Pedig az meteor, amely kozmikus fénynyel és röperővel vonul át a magyar politika láthatárain. Nap az, mely mindnyájunknak meleget és világosságot ad. Az a pólus, mely körül a magyar globus megfordul. Privilégiumot akart csinálni magának és pártjának mindnyájunk közös tulajdonából. Kizárólagos politikai hitbizományt a fényes levegőből, melyben mindnyájan élünk, a magyar nemzeti eszméből A nemzeti állam építőmestere gyanánt lépett fel, míg mi, a Szapáry-kormány és a szabadelvű párt csak gátjai és rombolói volnánk ez épületnek. Közjogban, belpolitikában csak őt, Apponyi Albertet és pártját vezérli, mai szavai szerint, a nemzeti gondolat. Államjogi, társadalmi, kultúrás regenerácziónk, az összes nagy nemzeti ébredés és mentés csak tőle és pártjától várható. Mi vagyunk a nemzeti lethargia, ő az ébresztő óra. Mi vagyunk a hanyatlás, ő az emelkedés. Mi vagyunk a múlt, ő a jövő. A kosztüm és a szerep nem véletlenül volt a mai napra előkészítve. A szélső frakciókkal nemzeti párttá alakulandó mérsékelt ellenzéki nyílt fellépését vették czélba. A még sok hónap múlva bekövetkezendő választási csata számára adta ki Apponyi Albert gróf az uj harczi jelszavakat. De csak gunykaczal fogadta a szabadelvű párt s fogja fogadni a közvélemény részéről a megbukott nemzeti hős nagyhangú dikczióját s azt a kosztümöt, melyből öt Szilágyi Dezső igazságügyminiszter, a szabadelvű párt tapsvihara és az ellenzék hosszúképű megdöbbenése közepett csupaszra vetkőztette. Szilágyi Dezsőnél szokva van a parlament az ékes szó legmeglepőbb művészetéjéhez, a fizikai és szellemi erő bámulatos összhangjához, a lángész lobogó kisugárzásához. Tudja róla mindenki, hogy hatalmas agyának gépezete összemorzsol minden átokoskodást. Hogy logikája aczélláncz, mely megfojtja a logikátlanságot. Hogy szellemének sziporkái tüzes zsarátnokok, melyek elégetnek minden érvet, ami nem szinarany. És hogy szónoki temperamentuma vulkán, molymok sziteropo lödön! mindent, ami nem BZUK.itszi.uaau.. Amit azonban ma produkált, az meglepte még legőszintébb bámulóit is. Meglepte nemcsak a szabadelvű pártot, hanem magát az ellenzéket. Az ékesszólás erőművészetének, a megsemmisítő kritikának, a szellemi túlnyomóság romboló erejének oly produkciója volt ez, ötnegyed órán át tartó rögtönzött szónoklatban előadva, minőre még nem sok volt példa parlamentünk történetében. Nagy és fényes szónoklatok hangzottak már a Sándor-utczai palotában. Ott beszéltek a szó legelső mesterei, az orátori művészet örökbecsű remekeit alkotva. De arra ritkán volt példa, hogy egyetlen és hozzá rögtönzött szónoklat egyszer s mindenkorra megsemmisített volna egy ép azon pillanatban kifejtett pártprogrammot, mint megsemmisítette Szilágyi Dezső igazságügyminiszter mai improvizácziója, Apponyi Albert gróf és a mögötte újra átalakulni készülő párt programmját. És ennek oka nem csak Szilágyi Dezső páratlan szónoki képességében, hanem a programmnak és előadója politikai egyéniségének gyengeségében rejlik. Az igazságon nem győzedelmeskedhetik a legnagyobb erő sem. A napot nem homályosíthatja el a langesz legfényesebb tűzijátéka. Ha Apponyi Albert gróf nemzeti programmjában és a szabadelvűpárt ellen intézett vádjaiban csak egy szemernyi szinarany igazság leendett is, ezt érintetten hagyta volna maga azon megsemmisítő tűzpróba, melynek azt Szilágyi Dezső ékesszólása alávetette. És ha Apponyi Albert grófban volna az igazi államférfim nagyságnak csak egy tört márványdarabja is, a mérsékelt ellenzék vezérének alakja nem törpül oda egyszerre oly kicsinynyé, minővé lett, midőn az igazságügyminiszter a nemzeti hős kosztümjéből kivetkőztette. Az igazi hivatás útját nem egy szónoklat, még egy óczeán, egy világ sem állhatja el. A valódi politikai erő daczol a leggyilkosabb kritikával is. Akiknek missziójuk van nemzetük történetében, azok győzedelmeskednek minden akadály felett. Az isteni szikra és nemzeti géniusz ezeket, a legnagyobb gátakon is, diadalmasan segítik át. Kossuthot nem bírta megállítani még Széchenyi sem. Deák és a közjogi kiegyezés útjába hiában gördítette Kossuth az akadályok hegyeit. Aki nemzetének vezére és jövője, az elszövetkeznek a legnagyobb harczban is, legádázabb ellenségei. Apponyi Albert gróf szeretné magát kettős szerepben feltüntetni, a nemzeti vezér és az üldözött ártatlanság szerepében. Szilágyi Dezső kimutatta, hogy sem egyik, sem másik szerep nem illik rá. Ha személyes politika van ez országban, azt Apponyi Albert gróf űzi, aki minden alkalmat és politikai áramlatot, minden taktikai sakkhúzást személyes érvényesülésére használ fel. Szilágyi Dezsőnek idevonatkozó kegyetlen gúnyja már nemcsak a nemzeti hős kosztümét sújtotta, hanem mélyen belevágott a hős, az egyén elevenébe is. Találta a húst és csontot egyszerre. A nemzeti vezér szerepét pedig senki sem tulajdoníthatja magának. Senki sem nevezheti ki magát, mint Apponyi Albert gróf vakmerően cselekedte, a nemzet útmutatójának és jövőjének. Az ily szerep csak a nemzet, a közvélemény lelkesült adományozásából származhatik. A nemzet vezére az, akit a nemzet tesz azzá. Aki kinevezési dekrétumát maga írja alá, mint Apponyi Albert gróf, lehet az elbizakodás komikus alakja, de nem a nemzet vezére. És nem különösen Apponyi Albert gróf, aki a nemzetnek, a közszellemnek soha sem adott irányt, sőt maga is a legkülönbözőbb irányok útvesztőiben tévelygett. Aki sohasem járt a közvélemény előtt világító fáklyájával, hanem hol a szenvedélyek zsarátnokát, hol a politikai mocsarak lidérczfényét követte. Aki sohasem vezetett, hanem mindig vezettetett. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter meglepőbb kritikát gyakorolt Apponyi Albert gróf politikai pályája felett, mint azok az összes eddigi beszédek, ujságczikkek s röpiratok, amelyek a magyar politikai élet e sajátságos vándorlásokon keresztülment alakjával foglalkoztak. A közigazgatási vitának és előzményeinek, valamint az apasági keresetnek kérdéseire pedig egészen új világosságot vetett. Ebben a rá nézve sajnálatos világításban, politikai pályájának e romlása közepett, valóban magáévá teheti Apponyi Albert gróf a mór vezérnek, Soldanonak, pusztulása felett való siránkozását, amelyről Tasso szól: . . . Indorno esser sostegno, Io procurai questa, fatal ruina. Apponyi Albert grófot kiváló tehetségei, fényes szónoki adománya kétség kívül még jövőre is előterében fogják tartani a maszvar nolitikának Boliónbol fölső ibatozatosabb kosztümökben. Egy szerepben és egy kosztümben azonban többé nem jelenhet meg a nemzeti hős jelvényeivel. A képviselőház holnapután, f. hó 19 én, hétfőn d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: Az indemniti törvényjavaslat részletes tárgyalása. A főrendiház f. hó 19-én, hétfőn délelőtt 11 órakor ülést tart. Napirend: 1. a román királysággal létesítendő vasúti összeköttetésekről. Thais. — Arczkép a történetből. — Ó, nem hal meg a művészetek fénykorának, a bűvös-bájos antikvitásnak emléke és nem fog meghalni soha ! Kitilthatják Anakreon zengő szavait az iskolából; kiszabályozhatják Horatiusnak vett érmekhez hasonlító mondásait az emberek tudásából: azért a szellemet, mely Athénben lángolt és Rómát még parázsként melegíté, megölni nem fogják. A prakticzizmus valóságos műtrágyája a tudatlanságnak, melynek gyoma fölburjánozhatik az őserdő magasságáig, de az ily vadon árnyában mindig akad egy-egy ember, ki némelykor a »megázott Amor« didergő kezecskéit, fölmelegiti, »Palamaisi cheiras auto anethalpon", vagy pedig végig sétál a költővel a via sacrán, elmélyedvén vele a csekély gondolatokba, »nescio qud meditans ungarum, et totus in illis.« Igen. Amig létezik egy emberi szem, melynek sugara a külső tárgyakra irányul, a melosi Vénus kebléről áradozó igézetnek, a Lysikrates emlékén diszló oszlopfejek akanthusz-leveleinek lesz bámulója; és a greczizmus szelleme ujra-újra ki fog gyuladni az emberiség létének egyes korszakaiban, a minthogy magasan lobogott az isteni flaneur, Horatius idejében, a minthogy lángot vetett Michel Angelo századában és izzóra hevite Louis David korában az ideggyötrő politikán elbágyadt kedélyeket. Jelenleg, az igaz, nem az Ilissus partjától fúj a szél hozzánk; Plato mélyen alszik és a feledés csöndes leple alatt szövi hímes álmait; Aristoteles trónja zsámolyánál Virchow-t ünnepük és Demosthenes művészete az esthomályban koldul népszerűséget, a klubb erkélye alatt zsibongó vargainasoktól, de azért a közegykedvűség örvényének mélyén Athén hallatlan lelke ébren van; és ha az óriások, kikben hajdan jelentkezett, némaságra kárhoztatvák is, a lezajlott évezredek egyegy alsóbbrendű híressége, némelykor szétrepeszti a homály függönyét, mely minket az ókortól elválaszt és a nyíláson betekint korunkba, mely viszont ámulattal látja maga fölött a történeti magasságban a meglepő, idegenszerű, érdekes jelenséget. Ilyen jelenség Thais, a hetaira is, kinek egy kalandját meséli jelenleg Simoni olasz festő, az andrássy-úti műcsarnokban. A külvárosi háziúr, midőn vasárnap délutáni sétája közben betéved a képzőművészeti társulat A NEMZET TÁRCZÁJA. __________________ Október 17.__________________ palotájába, némi rölönnyel nézi a kevéssé leplezett úrhölgyet, amint még fesztelenebb társnői kíséretében, betör Nagy Sándor bakkhanalisába és kihívó magatartással áll meg az akkor ismert egész világ hódítója előtt. Ki volt ez a Thais ? kérdi jogos kíváncsisággal. Thais, a világ egyik legbájosabb leánya, számításunk előtt, vagy negyedfélszáz évvel keltett csodálatot Athéné sétakerteiben, és a szerelmes ifjú, ki a hetaira nevét remegő kézzel írta fel a keramikus falára, boldog volt, ha másnap, ott találta a bámult szépséget a szive gyötrelmét magyarázó sorok előtt. Ott állt a bűvös tekintetű leány távolban virító színes ruházatában, melynek hosszú redőit a hímzett virágok és madarak tarkiták , várta az epedő gavallért, kivel aztán elsétálgatott a fehér márvány kövek és sötétzöld cyprusok alatt örök álmaikat alvó nagy férfiak sírjai között. Mily édes szavakat válthatott itt Enthydémosszal, kit annyira szeretett, és kit, midőn az ifjú lemondott a szerelem gyönyöreiről, hogy Aristoteles-t kövesse, oly szellemes és oly meleg ékesszólással igyekezett visszahódítani: »Mióta nagy bölcsész lettél, büszkén lépdelsz és felvonod szemöldeidet; fél kezeddel köpenyeged fogod föl, a másik kezedben a könyvtekercset tartod, így megy komoly lépéssel az Akadémia felé, és nem fordítod a fejedet ama kis ajtó irányába, mely előtt naponként elhaladsz. Bolond vagy, Enthydémos és nem ismered ama szofista hiúságát, ki nagyképű okoskodásaival törekszik téged jól tartani. Könnyen saraimhoz lánczolhattam volna őt is, midőn oly lángolva kereste előzékenységemet; de visszautasítottam és ő eme megszégyenülését Mégara barátnám rabszolgálója, Herpyllis karjaiban kísérlette meg elfeledni. És tudod mért utasítottam vissza ? Mert jobb szerettem a te gyöngédségedet a szofisták minden szellemi kincsénél. Most azonban, hogy téged tőlem elszakasztott, elhatároztam, hogy meghallgatom. És nem látod, te esztelen! hogy az az ember csupa hiúság, csupa bolondság, önzés és hogy mesterileg tesz titeket bolonddá ? És miben is különbözik a szofista a hetairától ? Csak módozatban, mert czéljuk egy és ugyanaz : pénzt nyerni. De mennyivel jobbak és jámborabbak vagyunk mi, mint ők ? Tagadtuk mi valaha az istenek létezését ? Hogy nem tudjuk, mily erők gyűjtik egybe a felhőket és tartják össze a parányokat ? De hiszen e dolgokhoz is konyitunk kissé. Aztán volt-e rá eset, hogy aki az élveket szereti, megzavarta volna az állam nyugalmát, hogy midőn karjainkból kibontakozott, kényuralmat ment volna alapítani, vagy forradalmat kelteni. Este a kések mámorába dőlvén, hajnalban pedig Bacchus ajándékaiból ittasan, délutáni három vagy négy óráig alszik. Mondj le, ó mondj le, szerelmem, Enthydém, ama szomorú ostobaságról. A te gyönyörű szemeidbe nem való a komoly és szigorú tekintet. Térj vissza kedvesedhez olyannak, mint valál, midőn a lyceumból jövél!, hogy kezeim, a palestra játéka után ismét törülgetnék szép testedet és újra kínálnának a Babhus kincseitől illatozó serleggel! Ó jöjj, ismerjük fel együtt az igazi boldogságot! Lám az ég rövidre határolja éltünk napjait, ne fecséreld el őket esztelenül, fölületes búvárkodással és talányok fejtegetésével! Légy boldog!« így tartotta fen Alkyphron, a híres levélművész, Thais levelét, ha ugyan nem ő komponálta olyannak, aminőnek képzelete szerint lennie kellett vala. Az irály válogatottsága egészen erre vall, de még a vidám, könnyed életfelfogás is, mely benne nyilvánul. A rózsaszín bölcseletek különben nem voltak idegenek a hetairák előtt. Az iskolákban, hol őket nevelék, a tánczon, zenén, költészeten és ékesszóláson kívül még bölcsészetre is tanították őket, kiválóan pedig Epicur tanaira. Műveit, szellemes hölgyek voltak ők, kiket mindenki sokra becsült, de csak kevesen tudtak megközelíteni. A közönséges emberek a fuvolás leányok zenéje mellett mulatták végig hosszú lakomáikat; a hetairáknál csak költők, tudósok, államférfiak és művészek voltak bejáratosak. Ezek lelkesedésüket, szellemük szórakozását és gyakran legremekebb műalkotásaik mintáit találták meg a hetairák elfogadó termeiben, melyeknek az antik Görögországban ugyanolyan jelentőségük volt, mint később a XVII. században, a franczia nagyvilági hölgyek salonjainak. A hetairák »bureau d'esprit«-t tartottak ép úgy, mint később Scudéry kisasszony, vagy legutóbb Madame de Récamier. A görög férfiú, kinek neje a háztartásra ügyelt, takarékoskodott és a gyermekeket nevelő, mulatságot, szellemi ösztönzést csak a hetairánál talált. Ehhez járt a gazdag kereskedő is, ki — mint most a tőzser - a mulatság költségeit viselé. Mindezek folytán a hetairák befolyása nagy volt a városban; a nép bámulta és szerette is őket, mint a város valamely különleges kiváltságát. És többször, midőn egynémely hetairát a szomszéd nép elrabolt, a város háborút viselt értük, mígnem visszaszerezte őket. A híres hetairák gazdagsága, sőt némelyeknek fényes társadalmi pályája is feltűnő volt. Tudjuk, hogy Pericles Aspásiát nőül vette anélkül, hogy Aspásia a hetaira-életmódot abbanhagyta volna. De a legfényesebb cári évek egyike Thaisnak jutott osztályrészül, ki a keramikos árnyas sétautairól az egyptomi trón lépcsőjéig jutott; az igaz, hogy nem egészen egyenesen, hanem jelentékeny kerülővel — Ázsián keresztül. Thais, mint láttuk, nagy kedvelője volt Aristoteles tanítványainak. Ez volt egyik eredetisége. El is szerette a híres mestertől ennek legjelesebb neveltjét, a világhódító makedoniai Sándort. És midőn Nagy Sándor útnak indult, hogy Ázsiát hatalmába ejtse, seregének kíséretében látjuk azt , is, kinek a mindig győztes hadvezér már Athéné- ben meghódolt, a bűbájos Thais-t. Hogy voltaképen kit követett a szép Thais e hosszú és fáradalmas utón, magát Sándort-e vagy pedig ennek legbélczegebb, legvitézebb tábornokát, Ptolemeust ? erre nézve a kétely még mindig nyílt a történelemben. A klasszikusok nem igen értenek egyet e tárgyban. Tény az, hogy Sándor sokat megtett a hölgy kedvéért; de nem kevésbé tény az is, hogy Sándor halála után Thais egész csöndben megmaradt Ptolemeus oldalán. Hogy talán a vezér és a tábornok testvérileg osztozkodtak meg a szép hölgy szellemes társalgásán? Az is meglehet. Hiszen Ptolemeust, Lagus fiát,a makedóni Fülöp gyermekének tartották a talán; és amennyiben anyját, a jó Arsinoet illete a dolog, bizony testvére lehetett ő Sándornak. Nem csodálhatni tehát, hogy Ízlésben ennyire egyezett fejedelmével. Sándor e fényes diadalútján, mely a sírban végződött, történt ama hires kaland is, mely a mű- csarnokban kiállított képen van lefestve. A mi kedves, szelíd barátunk, a jó Plutarchus , igy beszéli a dolgot: »Sándor Perzsiában annyi vert aranyat es , ezüstöt talált, mint Susában: húsz ezer öszvéren és ötezer tevén inditatta útnak a sok kin- i eset...........Minthogy seregének pihenni kellett és már a tél is beköszöntött, négy hónapig maradt veszteg Persepolisban .... Midőn aztán innen Dárius ellen készült, nagy lakomát adott barátainak, és ez alkalommal egészen átengedte magát a kicsapongó vigságnak. Még a höl- lgyek is eljöttek és együtt mulattak szeretőikkel. . E hölgyek leghíresebbike volt akkor a hetaira . Thais,ki Atticában született és akkoriban szere-tője volt Ptolemeusnak, a későbbi egyiptomi királynak. Miután sok dicsérettel hizelgett volna Sándornak, sőt néhány tréfát is megengedett vala magának, a bortól hevülten annyira ment, hogy egy beszédet tartott neki, melyben ugyan hazája szelleme nyilvánult, de mely messze túlhaladta állását, így szólott: »Dusán meg vagyok jutalmazva minden fáradságért, melybe hosszú ázsiai utam került, midőn ime, Perzsia királyainak gőgjét magam is megalázhatom. De mennyivel nagyobb volna örömem, ha ünnepünk teljessé tételére meg volna engedve, hogy a király jelenlétében lángba borítsam és porrá égessem azon Xerxes lakát, ki Athént felgyújtotta. Erre azt mondaná a világ, hogy a Sándor táborában volt hölgyek jobban megboszszulták a perzsák által Görögországon elkövetett bántalmakat, mint az összes tábor- és tengernagyok, kik a hazáért küzdöttek.« E beszédet felkiáltásokkal és tapsokkal fogadták. Maga a király e fölhívás és barátai bátorítása által ösztönözve, előre ment, a virágkoszorúval fején és az égő fáklyával kezében. Utána jövének a vendégek mind, tánczolva és kurjongatva, és körülállták a palotát. A többi makedoniaiak is elesiettek abban a hitben, hogy a király most már, minthogy a palotákat megsemmisíti, el fogja hagyni a barbárok országát és vissza fog térni Makedoniába. Némelyek tanúsága szerint, így égették rommá Persepolist. Mások azt állítják, hogy Sándor hoszúi megfontolás után gyújtatta fel a palotát. De mindannyian megegyeznek abban, hogy ez elhatározását csakhamar megbánta és hogy parancsot adott a tűz eloltására.« Thais szereplése tehát e dologban is kétesnek látszik. De egész bizonyos az, hogy Sándornak később elkövetkezett halála után, midőn a tábornokok a birodalmat fölosztották, Ptolemeus az egyptomi királyságot nyerte el és hogy ekkor maga mellé emelte a könnyűvérű és bátor lelkű Thaist, kinek ezután három gyermeke volt tőle: Leontiscus, Lagus és Irén. Ez volt ama Ptolemeus (Soter), ki megalapította a nagy dinasztiát, melynek minden tagja oly bőkezűen támogatta a művészeteket és tudományokat. Ő írta meg Sándor hadjáratainak egyik történetét; ő alapította _— mint vélik — az alexandriai könyvtárt; ő gyűjtötte egybe trónja között korának leghíresebb tudósait és íróit: Demetriust, Ermadest, Diodorus Cronust, a grammatista Zénodotot és még sok mást. Menandert, a vígjátékíót is meghívta udvarába. De a költő oly jól érezte magát Glycera — egy másik hetaira — karjaiban, hogy szeretőjét nem akarta elhagyni, még az egyiptomi udvarnál reá váró minden kitüntetésért sem. Elment helyette Stilpon, a bölcsész, ki viszont nagy ellensége volt Glyceranak. — Te megrontod az ifjúságot, — igy támadt egyszer a szép leányra. — Te szintén, — felesé emez — és még untatod is. . Egész Görögország nevetett a csípős válaszon. Ptolemeus udvarában a bölcs Stilpon nem igen terjesztheté az unalmat, mert hiszen ott volt Thais, a szórakozás nemzeje, kinek emléke még ma is lelkesíti a művészeket és oly mély tekintetet enged az antik kor érdekes életébe. KESZLER JÓZSEF: Mai számunkhoz másfél iv melléklet van csatolva. 2. a felek fogarasi; 3. a nagyszeben—vöröstoronyi h. e vasút engedélyezése; 4. a győr-sopron- ebenfurti vasút részvénytársaság ügyeinek rendezéséről ; 5. a kézi lőfegyverek megvizsgálásáról szóló törvényjavaslatok. Belföld, Budapest, okt. 17. (A miniszterelnök válasza.) Jelentettük esti lapunkban, hogy Szapáry Gyula gr. miniszterelnöknek szándéka volt a képviselőháznak hétfői ülésén válaszolni azokra az interpellációkra, amelyeket az Uselac ügyben hozzá Horánszky Nándor és Ugron Gábor képviselő urak intéztek. Ez a válasz, mint a ház ülésének mai gyorsírói jegyzeteiből látjuk, nincs a hétfői ülés napirendjére kitűzve, ami kétségen kívül azért történt így, mert az interpellálok egyike, Ugron Gábor nem volt jelen a képviselőház ülésén és nincs Budapesten. . Budapest, okt. 17. (Csáky gr. miniszter a királynál.) A »Bud. Corr.« jelenti Bécsből: Csáky gr. miniszter ma délután ő felsége által hosszabb kihallgatásban fogadtatott és este Szőgyény miniszterrel Budapestre visszautazott. Budapest, okt. 17. (A hadügyminiszter jubileuma.) Bécsből távirják. Ő felsége Bauer b. közös hadügyminiszterhez a következő legfelsőbb kéziratot intézte : Kedves Bauer báró táborszernagy! Holnap üli ön meg a hadseregemben töltött teljes 50 évi szolgálat ritka ünnepét. A midőn ép erővel és munkakedvvel visszatekint az évek e szép sorára, melyeket főkép a csapatszolgálatnak szentelt, lélekemelőleg fog önre hatni az az öntudat, hogy a nagyfontosságú, felelősségteljes állásra, melyet ön jelenleg elfoglal, békében és öt hadjáratban megszerezte amaz érett tapasztalatokat, melyeknek értékesítése önt abba a helyzetbe juttatta, hogy a hadsereg összes szükségleteiről — élénk érzékkel annak java és felvirágzása iránt — gondoskodhatik. Odaadásteljes, általam ismételten kitüntetett szolgálatait állandóan emlékemben tartva, azokért ismételten legmelegebb köszönetemet és megelégedésemet fejezem ki önnek, azzal az őszinte ban°TááT^°okt."J?lén.1 Te rencF'Jozsef, illk— másik távirat jelenti. Bauer báró közös hadügyminisztert ötven éves katonai szolgálati jubileuma alkalmából Rainer főherczeg, Krauss báró, Csehország volt helytartója és számos előkelőség már ma üdvözölte. Budapest, okt. 17. (Samassa érsek és Ugron Gábor.) A primási szék betöltését illetőleg a »Pol. Corr.« teljes bizonyossággal arról értesül, hogy Samassa érseket nagyon sértette Ugron Gábornak legutóbbi föllépése, bár a látszat