Nemzet, 1892. október (11. évfolyam, 3625-3655. szám)
1892-10-01 / 3625. szám
ferencziek-tere, Athenaeum-épület, 1 emelet, 40 lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Arad kr. vidéken 6 kr. (aati lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: 3625. (271.) szám. Budapest, 1892. Szombat, október 1. Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy pesten kétszer házhoz hordva: jja 1 hónapra -------.................... 2 fel \t 3 hónapra 6» t 6 hónapra 13» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ara 0 kr. vidéken 0 kr . (esti lappal együtt 8 kr.) XI. évi folyam, Felhívás előfizetésre. Az új évnegyed alkalmával felhívjuk olvasóinkat az előfizetés megújítására. A »Nemzet« előfizetési ára: egy hónapra.........................2 frt negyedévre.........................6 » félévre.................................12 » egész évre.......................24 » Az esti lap külön küldéséért vidékre, negyedévenkint 1 írttal több fizetendő. Az előfizetési pénzek lapunk kiadóhivatalához (Ferencziek tere 3. sz. Athenaeum-épület) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, szeptember 30. Holnap kezdik meg a delegációk működésüket. Nem mondhatjuk, hogy valami pesszimistikus hangulatban lennének fogadva. Mindenki tudja, hogy a hadügyi követeléseket, kormányunknak a kellő korlátok között sikerült tartani, úgy, hogy nemcsak államháztartásunk mérlegét nem veszélyeztetik (ezzel mi sem elégednénk meg) de mellettük belszükségleteinknek nagyobb mértékben is eleget lehet tenni. Minthogy mindig úgy ítéltük meg a dolgot, hogy a kultúra mellett — fájdalom — a katonai erőt is folytonosan fejleszteni kell, mert ez is versenytárgy, sőt erőforrás, mert békebiztosíték, így az erőnkhöz mért, a raczionábilis alapon történő hadügyi költségemelkedés elől sem zárkózhatunk el; de két dolog ezzel szemben mindig szem előtt tartandó: egyik, mit már említettünk, az, hogy a közös hadügyi és honvédelmi kiadások államháztartásunk mérlegét ne veszélyeztessék; másik az, hogy ne emelkedjenek nagyobb mértékben, mint belügyi és főleg kulturális kiadásaink, sőt csak akkor egészséges államháztartásunk, ha még ily mértékben sem emelkednek, mert csak akkor hozhatják meg a kulturális befektetések zavartalanul, hasznos gyümölcseiket és csak akkor nem paralizáltatnak, a nagy hadügyi kiadások által. De ha ezt a — nézetünk szerint — közgazdasági szempontból is elfogadható, szigorú mértéket alkalmazzuk, a hadügyi kiadásokkal szemben, nem fogadhatjuk el azt az ellenzék részéről — delegáczióban és azon kívül — gyakran hangsúlyozott két állítást, hogy egyfelől a hadügyi kiadások egyáltaljában ne emelkedjenek; másfelől a hadseregre már eddig annyi költetett és annak készenléte oly határozottan hangsúlyoztatott, hogy nem is jogosult a hadügyi költségeknek bármily szerény emelkedése. Mind a két állításban nagy tévedés van. Minthogy a hadsereg is a nemzetközi helyzet és nemzetközi verseny hatása alatt áll, igen természetes, hogy harczképességéhez minden órán más követelmények és más eszközök, vagy legalább ezeknek mértékében és arányaiban, más igények állanak elő, mert amely hadsereg tegnap még úgy volt felszerelve, mozgósítás, élelmezés, fegyverkezés és betanítás, a fegyvernemek arányai és száma szerint, teljesen úgy ellátva, hogy egészen harczképes volt, az ma vagy holnap, már valami hiányt vagy elmaradást mutathat fel, a fentebb említett harczképességi tényezők valamelyikében, vagy annak több tényezőjében is. És ha azt akarjuk, hogy a milliókat hiába ki ne dobjuk, vagy eddig ki ne dobtuk legyen, igen természetes, hogy amint követeljük a hadseregtől, hogy az erőfejlesztés és harczképesség saját magában tapasztalt bármely hiányán vagy hibáján azonnal segítsen, úgy másfelől ha erre szükséges és takarékos mértékben bizony pénz szükséges, nem lenne okszerű azt megtagadni. Nem azt teszi ez, hogy Németország, Francziaország vagy Oroszország, minden katonai experimentációját és felszerelés, létszám tekintetében való erőfeszítését, vakon utánozzuk; ezt eddig nem tettük, ezentúl sem tehetjük, mert akkor hazánkban a nemzetgazdasági alapokat támadnák meg, hanem okkal-móddal, mértékletesen, megakadályozhatjuk azt, hogy legalább a mostani aránytól és képességtől — a jövő fejlődése közepette — se essék el hadseregünk, mert csak így lesz képes a monarkiának, szövetségben és ellenséggel szemben egyaránt legalább is azt az erőt és tekintélyt adni, melylyel eddig bírt, és hogy ez elégséges érdekeink védelmére, jó külpolitika folytatására és a hadsereg harczképességének fentartására, azt az eddigi tapasztalatok is bizonyítják.Különösen pedig nem állja meg a józan ész bírálatát az az ellenzéki követelmény, hogy a hadügyi kiadások elég nagyok, tehát egy átaljában többet e czímen áldoznunk nem szabad. Mert hadügyi kiadásainknak sem nemzetközi, sem saját háztartásunkban való aránya egyátaljában nem olyan, hogy azt elviselhetetlennek tartsuk és annak a más téren való hasznos tényezők fejlődésének megóvása és előre bocsátása mellett — szükséges szerény fejlődését megakadályozni nem szabad, főleg, — ha, mint a mostani hadügyi budgetben történik — csakis a már létező katonai intézmények természetes fejlődéséből keletkezik a több kiadás, mely nem haladja meg a 4 milliót. Lehet egyébiránt, hogy ebben is lesz olyan, mi túlmegy a feltétlen szükségen és a czélszerűségen; ezt a delegátusok ítéljék meg. Józan kritikának, nemzetgazdasági szempontoktól kísért hadügyi politikának a delegáczióban mindig helye van, az mindig kötelesség, csak a vakon támadás és a költségek vaktában megtagadása a hiba. Minthogy a magyar delegáczióban már évek óta nincs érdemleges külügyi vita, mert az ellenzék elfogadta a kormány politikáját, igen természetes, hogy a létjogát és különállását a hadügyi költségeknél iparkodik bebizonyítani és minthogy most a 48-as párt is képviselve lesz abban, Ugrón által, természetes, hogy lesz erős hadügyi vita. Sokan nagy változást látnak Ugrón belépésében ; reá és pártjára nézve nagy az, de a delegáczióra nézve nem. Mert ha behatóan és komolyan fogja Ugrón az előterjesztéseket tanulmányozni, meg fog győződni arról, hogy a sok millió nagy összege oly aprólékos, nélkülözhetetlen tételekből áll és annyira kizárja a tárgy a frázist, hogy biz ott nem lehet nagy dikcziókat tartani; a szenvedélynek pedig úgy nincs helye ott, mint egy szalonban — az ordításnak. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szept. 30. Manőver-szerelem. a» — Egy huszártiszt cartoucheából. — Irta : Pekár Gyula. Ah ne mondja nagysád, valóban nem szeretné a lepkéket? Nos, én nem vagyok bogarász, de hozza csak ki fehér flamel tennis ruhájának sailor s knot nyakkendőjéből azt a szafirát s szúrja fel csak hamar azt a csodálatos, pengő sarkantyús arany pillangót, melyet most a tollam alatt tartok .........Megvan ?! Ugye milyen csókolni való egy lepke ? Teste világoskék atilla, kacskaringós aranysujtással, szárnyai mente-szárnyak, melyeken vitézkötések ragyognak ; feje alatt, a nyaka körül csillagok fénylenek .... megsúgom, hogy annál fiatalabb, mentői kevesebb csillaga van a nyaka körül. Aranyos piros lábai fekete, pengős sarkantyus szárakban végződnek, — csápja egy nyalka forgós huszárcsákó . .. . S most nézze meg mosolygó piros száját, mely felett fekete kis bajusz kunkorodik ; lássa ez mérges pillangó, ezzel a csodálatos szájjal oly bóditóan tud zümmögni, ezzel szívja magába a legkülönbözőbb mezei, kerti és üvegházi virágokból, vadrózsákból, Maréchal Nyelekből s hideg kaméliákból a mézet. Hogy micsoda virágból, az neki körülbelül mindegy, mert hisz, ha az édességet kiszívta belőle, tovább lebben más virágra. S hogy mi az a méz ? Ah, nagysád, még kérdi, ha szerelem az az édes asszonyi méz.... * • Por, por, por, hosszú galoppok, altató trappok, piszkos kvártélyok, napfény, kék ég, balzsamos szabad lég, illatos tarlók, piros parasztlányok, ábrándos falusi úri kisasszonyok, zongoraszó melletti suttogó szerelmi mámorok, jégeső-forma összeszidások, káromkodó kapitányok, fogcsikorgató ezredesek, dühös rekedt generálisok, mértföldes torokkal ordító generál-inspektorok, dübörgő alak-szignálok, repülő adjutánsok, szállongó ordonáncz-tisztek, menydörgő ágyufüst, villogó kardok, fénylő karabélyok s aztán ismét por, por, por. . . . Mindez egy mámoritó, kábító álom, amelyből az ember, mikor a napi hajsza végén a stáczióba berukkol, lázas, részeg agygyal bontakozik ki. .. Ilyen az az édes-kinos manőverhónap. S mindig szélsebesen, galoppban; a huszártiszt mindent galoppban tesz meg, — még a szerelmet is. . . * A társaság a kastély terraszán a legaranyosabban mulatott. A huszár-divízió tisztjeinek atillái aranysujtásos világoskék foltokban ragyogtak a kacsagó fehér nyári toilet tek creme-habja között. A lenyugvó nap sebei a nyugati égről már vérvörös homályban szűrődtek át a fekete fenyvesen. Mintha még az is bepezsgőzött volna; a buja, lanyha meleg légkéjesen aludt el a park gyepe felett. A szép Tasziló barna arcza égett a pezsgőtől s a fiatalságtól; válldragonérjének lecsüngő monoklijával játszott s közben a szerelmes mosolyok egész truppen-diviziójával nézett fel a mellette nevető fehér nyári kalap alá. Háromkor rukkolt be a faluba a két század, négyre a hat tiszt már mind a lillában volt s útban a kastély felé. Nem tudták ugyan, ki lakik ott, de hisz az mindegy. Egyszerre a »kékszakállú kamarás«, — már ahogy a szép lengyel főhadnagyot, Mirolyubinszkyt nevezték, mivelhogy szakálla ugyan nem volt, de annál több bonne-fortunete — homlokára ütött. — Most már tudom, hogy kik ezek; a nevüket ugyan nem tudom, de a sógorom mostohatestvére unokanővérének a nagyapja. . . — »Ist schon gut, lieber Freund«, mondá a vastag kapitány mély komolysággal s teljes meggyőződéssel, akkor hát menjünk s mutass be. A tisztek bementek s a főhadnagy a legmelegebb rokoni érzéssel mutatta be a nagy uzsonnára gyülekezett társaságnak a bajtársakat. A társaság el volt ragadtatva, de a főhadnagy hosszú képet vágott s félre hívta a kapitányt s a fülébe súgott. — Du alter — ezek még se azok! A vastag téglavörös kapitány (August Mord, Ritter von Löwenmord) még csak nem is pislantott: — Jetz is mir schon Wurst — lefekszek és alszok. Csakugyan alig ivott meg egyedül egy üveg pezsgőt, már is eltűnt valami oldalsó szobába. Ott lefeküdt s elaludt. Hortyogása azonban kihallatszott a terraszra. Az egyik hölgy, ki úgy látszik a házhoz tartozott, olykor megjegyzi: — »az a gyalázatos vén neufundlandi!« De a hat fiatal tiszt a terraszon remekül beletalálta magát a társaságba. Bent a szalonban pár öreg dáma, mama és néni mormogott, de kint csupa fiatal nő volt. Majdnem mindenik huszárnak akadt párja. Persze, hogy ki kicsoda, arról fogalma sem volt egynek sem. . . De azért az egész délután mégis úgy telt el, mint valami édes álom. A tisztek, kik hajnalban is alig ettek valamit, ebédelni meg egyáltalában nem ebédeltek, a legműveltebb mosolylyal ugyan, de kannibáli étvágygyal estek neki az asztalnak. A szőke kadét fekete arczában fogai úgy villogtak a kaczagástól s éhségtől, hogy a hölgyek szinte megijedtek tőle, s elkeresztelték Zulukadétnak. De a legmeghatóbb, amint mondják, az én Dog barátom volt. E nagy bajuszu főhadnagy egy kisasszony felé fordulva még jobb kezét szivére is tette s a legábrándosabb szavakban ravaszul szerelmet színlelt, s az alatt balkezével össze-vissza kotorászván az asztalon, ami keze ügyébe akadt, mindent kérlelhetlenül harcsabajuszos szájába sülyesztett. Mikor aztán — valószínűleg a háziúr — bár hogy ez melyik lehetett a jelenlevő czivilek közül, senki sem tudta, pezsgőt hozatott, a mámoros fiatal vér valóságos tündérbirodalomban galoppírozott a fiatal tisztekkel. A kadét kihúzta a zongorát a terrasz elé s karonfogva egy öreg dámát, pezsgőszó rekedt hangon ültette mellé. Elkezdődött a »Blaue Donau« mellett a szerelmes félhomályban a táncz. A czivilek valahol bent kártyáztak .... Közben csak a Mord kapitány mély egyöntetű hortyogása hallatszott ki s olykor egy-egy mozdulása: »verdammte Fliegen!----—«A mamák az ajtóba álltak s láthatólag gyönyörködtek a fiatalságban. Struczi, aki forradásos ördögi arczával és remek breechesekben tántorgó rozoga lépteivel merészen tánczolta a lerchenfeldi frakker-valczert,már harmadszor hívta félre Dogot s kérdezte meg minden szentekre, hogy ki az az angyali leány, akinek ő az előbb szerelmet vallott .. . Mind hiába, senki se tudta. Ugyanily kérdéssel rontott a vad Zulu-kadét Mirolyubinskyhez — — Te kamarás — wer ist der netter Käfer ? — Melyik. — Az, akivel most tánczoltam. — Keine Idee, lieber Cadet. , — Hát legalább azt mondd meg, hogy aszszony-e vagy leány! — Bist du dumm, Cadet — kaczagott a lengyel — hát hogy tudjam azt, csak nem mehetek és----------Minek akarod tudni ? — Hát csak — nevetett gonoszul a Zulu — hogy tudjam, hogy jobbra-e vagy balra kelljen auimasíroznom! A terrasz körül a parkban nehéz vízszintes fellegekben úszott a czigaretta füst — a kacsagás, halk zene, ruhasuhogás, lihegő szerelmi suttogás, mind mámoros parfümbe elegyedtek . .. Majd aztán abbahagyták a tánczot s a társaság sétára oszlott a parkban. Ez alatt a szép Tasziló fejében a huszonhárom éves szerelmes huszár-vér már valóságos lanszádokban ágaskodott. Egy csodálatos, bájos aszszonyi lénynyel hozta össze a sors. Empire ruhában volt s nagy szalmakalapjának a karimája annyira le volt szorítva álla köré, hogy arczából alig lehetett látni valamit. Taszi mámoros szemeivel dévajul játszott ez a bájos kép. Keveset beszólt s ha Taszi rá nézett, elnézett. Csak legalább azt tudnám, hogy asszony-e, vagy leány, tűnődők. De a bájos teremtést is lassan magával ragadta a mámoros lég, legyezőjével idegesen játszott s mintha csiklandozták volna, részeg szemekkel hallgatta a huszár hangjának csengését. Táncz alatt mintha hozzá is akart volna simulni, nem is . .. Mikor aztán a homályban lementek a parkba, végre először felpillantott Taszira s csengőhangon, de mintegy álomban kérdé: — volt-e már szerelmes . .. . ? Taszi elgondolkozott, hogy vájjon csakugyan volt-e ő már szerelmes ? Dumme Frag’! Biz’Isten nem tudta. Mámoros fejében vad kankánnal lejtett keresztül az orfeumi énekesnők s kóristánék kifestett mosolya hada. Biz’isten nem tudta, sose jutott még eszébe ilyesmin törni a fejét. Annyit azonban tudott, hogy itt most egy szép asszonyi lény áll előtte ... A tóhoz értek; a hold fénye beezüstözte a zöld vizet, melyen egy magányos hattyú úszott. Taszi eldobta czigarettejét. Vére karrierben szökött agyába. Nem jutott eszébe, hogy hátha ez ennek a leánynak első szerelme ? s hogy ő csak játszik vele — vadszenvedélylyel ölelte át. Valójában nem tudta, mit csinál, de hát az oly természetesnek tűnt fel előtte, hogy ha egy szép leány hagyja magát, az ember megölelje. S az a szép bebó kalapos teremtés ? Nem tudom, mi lüktetett Empire-mellfodrai alatt, — de hát oly szép volt ez a magas huszár, kinek aranyos atilláját most a hold mélán ezüstözte be. Azután még sokat sétáltak a parkban. Az Empire-mellfodrok habja mámorosan remegett s a bebé kalap szerelemtől részegen kérdé — Taszi folya természetesnek találta, hogy minden gondolkozás nélkül ezt felelje — — Persze, hogy örökre ... A park masszív zöld kulisszái mögül fuldokolva ért hozzájuk a »Blaue Donau« pár édes zongora akkordja.* E perezben a zongora-akkordba, ölelésbe, csókba egy éles, nyugtalanító, vad hang sikoltott bele. Trombitaszó volt az. Taszi eleresztette, szinte eltolta magától a havas bársony vállat s mint valami szép dámvad, felfigyelt. A csattogó, staccato hangok nyugtalanító kadencziájukkal szinte fenyegetőleg harsogtak bele a park sötétzöld, álomba sülyedt nyugalmába. Taszi oldalához kapott , kardja a terraszon maradt. Egy bosszúsat káromkodott s elkiáltotta magát a többi felé: Alarm! Azzal futott a kastély felé . . . A terraszon már kint állt a vastag kapitány : Mord von Löwenmord. Ásított s káromkodott: — Ne nészd, ne nészd, ezt a pofont generális, hogy hajhászsza minket! Verfluchte Schinderei mit dem elenden Nachtmanöver! No de én lekalap kialudtátok engemet. Szegény sárkám, óta lesz, felpukja sötétbe vele egy drogba! Most már a divízió minden trombitása, mint egy közelgő vihar sistergése fújta a tagbaszakadt dühös szignált. A tisztek egyenként kerültek elő a hölgyekkel, akik aztán mint a vihartól félő fehér galambok egybe bújtak össze a terrasz karfája mentén. — Cadet, bist da ? süvölte Dog, felcsatolva a kardját. S aztán nem búcsúzott ott senki... A tisztek csörtetve, káromkodva szaladtak le a lépcsőn. És a szép Taszi ? Észre sem vette, hogy szó nélkül hagyta ott a bájos Empire ruhás fantomot a holdfényben. Mintha kiégették volna az emlékéből, azt sem tudta, hogy beszólt-e vele valaha .. . Nem gondolt ő rá többet — hanem csak arra, hogy kvártélyára találjon, vörös nadrágot rántson s lóra üljön.* No nem káromkodtak még annyit abban a faluban mint ez este. A berúgott káplárok fogcsikorgatva üvöltöztek az utczasarkokon a legénységre. Szegény lovak úgy nyírtak a rosszul felszoritott heveder csikarására... itt-ott elszabadult egy paripa. — — Aztán csend lett, a hadnagyok jelentettek a kapitányoknak. Még egy pár szóló kommandó a hüvösödő éjben s aztán a divízió egy gyors trappban gomolygó vak fehér bundás porfellegben tűnt el. Trap-trap ... A tisztek némán lovagoltak helyeiken. Vájjon hova gondoltak ? Az oda maradt szép leányokra ? Dehogy! A huszár sose gondol hátra, mindig csak előre — — trapp-trap. .. Senki sem tudta,hova, merre mennek.Egyszerre óriási tarló szólón puskaropogás közepette felmasírozott a két század. Taszi felállt nyergében, hajrá! itt a harmadik század s amott az egész második divízió. Pár percz múlva az egész ezred csatalánczban állott. Tuban menydörögve galoppírozott előre a lovas tüzérség. Most a brigadéros eszeveszett mars marsban vágtatott el a kísérteties holdfényben úszó ezredsor előtt. A mély fekete erdő felől hideg szél sivtott el a csákó-forgók felett. Aztán megszólalt egy vékony tiszta hang, az ezredes hangja; a kapitányok felemelték magasra kardjaikat. Közben egy földrengésszerű ágyúdörgés morajlott végig a tájon. E perezben a távolból szinte sebzett kadencziákban sikoltva egy szaggatott ezüstös trombita szignál rebbent fel. Utána mintegy őrült hangversenyben zendült meg sötét istenítéletkép a hat mély regiszterű század-trombita, veszett görgetegben sisteregtek fel a fülbe nyilalló magas hangokig, hogy aztán mintegy csattogó sziklaomlás ismét a mély regiszterekbe dörögjenek vissza. ... A kísérteties holdfényben egyszerre villant meg ezer sápadt kard. S az ezred lomha nagy teste nehezen megindult. Aztán még egy lenge ritmusú szignál: galoppot fújtak. . . Pokolian sátánias, fantasztikus kép volt. Elöl a távolban mintegy rejtelmes álom lovag vágtatott a brigadir, a szép dragonyos ezredes, könyökig érő fehér lovaskertyüi libegtek a roham viharában. Mellette repült a sárga csap- Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Belföld, Budapest, szept. 30. (A királyné és Kossuth.) A »L’ind-Belge« nyomán több lap azt a hírt közölte, hogy Kossuth Lajosért ő felsége a királyné misét mondatott és őt főudvarmestere útján üdvözöltette volna. Ebben az ügyben dr. Nopcsa Ferencztől, a királyné főudvarmesterétől a következő levelet vettük: »T. Szerkesztőur ! Több budapesti lapban megjelent és a L’ind belge«-ből átvett »Kossuth és királyné« czim alatti közleményre, említve lévén nevem, kötelességszerűen kijelentem, hogy az egész közlemény rosszakaratú, merész és minden alapot nélkülöző koholmány. Tisztelettel Gödöllőn, 1892. szept. 30. B. Nopcsa Ferencz, ő Felsége a császárné és királyné főudvarmestere.« Budapest, szept. 30. (Minisztertanács.) Ma délután a »B. C.« jelentése szerint több órai minisztertanács volt. Budapest, szept. 30. (A költségvetés.) Wekerle pénzügyminiszter a képviselőház holnapi ülésén, a B. C. hire szerint, az 1893. évi költségvetési előirányzaton kívül az aldunai szabályozási munkálatok költség-előirányzatát is elő fogja terjeszteni, amely mintegy másfél millióra terjed; részletes jelentést fog továbbá előterjeszteni az államjavaknak részint már megtörtént, részint még tervbe vett eladásáról. — Egyúttal Szapáry Gyula gróf miniszterelnök be fogja nyújtani a háznak az 1891. évi zárszámadásokat. Budapest, szept. 30. (a delegácziók.) A »B. C.« írja: Zichy Ferencz gróf, a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottság tagja, hivatkozással magas korára és megtámadott egészségére, bizottsági tagságáról lemondott. Helyébe Gáli Józsefet, az első főrendiházi póttagot hívják be. E lemondás következtében a korelnökségben is változás áll be. Zichy Ferencz gróf után Erdödy István gróf a legidősebb tagja a delegácziónak, akinek megérkeztét holnapra várják; ha a magyar delegáczió holnapi ülésén nem jelennék meg, Széchen Antal gróf s ha ez is távol volna, Russevich Szvetozár veszi át a korelnökségi tisztet. A delegácziók megalakulása után nem csak a jövő évi közös költségelőirányzatot, hanem azon kívül a közös külügyminisztériumnak egy csekély póthitelét a konzuli irodák hivatalnokai számára s a miniszteri palota épületének javítására, továbbá a közös hadügyminiszter egy póthitelét az élelmi czikkek áremelkedése következtében a folyó évben okozott többszükséglet iránt, végre egy tengerészeti czéloknak szolgáló póthitelt fognak előterjeszteni, valamint az 1890. évi közös zárszámadásokat és miként eddig is mindig szokásban volt, a boszniai közigazgatás költségelőirányzatát is. A jövő évi közös költségelőirányzat, körülbelül 41 millió forint több szükségletet fog ugyan feltüntetni, mivel azonban a vámbevételek 2 millió forinttal magasabbak s azon kívül a Boszniában állomásozó csapatok rendkívüli többszükséglete 800.000 forinttal csekélyebb, a tényleges többszükséglet egészen 2 millió forint lesz. A magyar delegáczió ma délután 6 órakor tartotta a képviselőház első termében alakulási, illetőleg kijelölő értekezletét. Elnök Kussevich Szvetozár, jegyző Münnich Aurél. A kormány részéről Szapáry Gyula gr. miniszterelnök volt jelen. Az értekezlet következőleg ejtette meg a kijelöléseket: Elnök: Tisza Lajos gr., alelnök: Szapáry Géza gr., jegyzők : Hegedűs Sándor, Rakovszky István, Rudnyánszky József b., háznagy: ifj. Wodianer Albert b. Az albizottságokba kijelöltettek : — I. Költségvetési albizottság: Rudnyánszky József b., Szerb György, ifj. Wodianer Albert b. — II. Naplóbiráló albizottság: Fenyvessy Ferencz, Kubinyi Árpád, Kussevich Szvetozár, Mikes Miklós gróf, Rudnyánszky József. — III. Külügyi albizottság: Ábrányi Kornél, Andrássy Aladár gróf, Andrássy Tivadar gróf, Apponyi Albert gróf, Beksics Gusztáv, Brankovich György, Fáik Miksa, Fenyvessy Ferencz, Gáli József, Gyurkovich György, Jókai Mór, Károlyi István gr., Mikes Miklós gr., Nikolich Fedor gr., Perczel Dezső, Samassa József, Szécsen Antal gr., Sztáray István gr., Tisza Kálmán. — IV. Hadügyi albizottság, Apponyi Lajos gr., Asbóth János, Beöthy Ákos, Bokross Elek, Bolgár Ferencz, Czernkovics Miklós, Hegedűs Sándor, Hollán Ernő, Lukács Antal, Münnich Aurél, Nákó Kálmán gróf, Nopcsa Elek báró, Pulszky Ágost, Rakovszky István, Rudnyánszky József báró, Szapáry Géza gróf, Széll Kálmán, Sztáray Antal gróf, Ugrón Gábor, Vukotinovich Lajos, Wahrmann Mór, Zichy Nándor gr. — V. Tengerészeti albizottság: Batthyányi Lajos gr., Bethlen Ödön gr., Dániel Ernő, Erdödy István gr., Huszár Károly b., Kubinyi Árpád, Kussevich Szvetozár, Pallavicini Ede őrgróf, Rakovszky Géza. — VI. Pénzügyi albizottság: Bohus Zsigmond, Fluger Károly, Francisci Henrik, Harkányi Frigyes, Kiss Pál, Latinovics Ernő, Schlauch Lőrincz, Szerb György, ifj Wodianer Albérta. Ma este Bécsből ide érkeztek a közös miniszterek és a közös minisztériumok több osztályfőnöke és szakelőadója. Budapest, szept. 30. (Új bírósági szervezetünk és a külföld.) A »Journal des Débats« utolsó számainak egyikében egy, a franczia jogszolgáltatási viszonyokat tárgyazó czikket találtunk, melyet érdekesnek tartunk fölemlíteni. Érdekesnek tartjuk azért, mert abból a czikkből azt látjuk, hogy nemcsak nálunk, ahol annyi ideig pénzügyeink viszonyai a legmesszebb menő takarékosságra kényszerítettek minden téren és ahol egy új állami életet kellett teremteni a legrövidebb idő alatt, hanem a gazdag Francziaországban is nagyon panaszkodnak a bíróságok hátralékai és a peres eljárás lassúsága miatt. Erre azonban legfélebb azt mondhatnók, hogy »solamen miseris socies habuisse malorum.« Annál kellemesebben hatott azonban ránk a czikk ama része, mely oly újítást sürget Francziaország részére, mely hazánkban az 1891. XVII. t. sz. hatályba lépése óta már is életben van. Korábbi bírói szervezetünk mellett ugyanis éppen az első fokú bíróságokat, a bírói személyek elhelyezése szempontjából is átmeneti alaknak tekintették; az előléptetési rendszer pedig olyan volt, hogy az elsőfokú bírónak előléptetése egyúttal a bíróság gyöngítését jelentette. Az új törvény szakított ezzel a rendszerrel, mely azt az eszmét uralta, hogy a felsőbbfokú bíróságok erőssége az első fokúak gyengeségén alapszik és lehetővé tette, hogy ezentúl az első bíróságnál nem a gyengébb, hanem az erősebb elem lesz az állandó. Az új törvény mellett tudvalévően lehetséges, hogy az első fokon kiválónak bizonyult bíró megmaradjon ama hatáskörében, melynek oly kitűnően megfelel és ebben az állásban nyerje az előlépéssel járó összes előnyöket, a magasabb czímet, rangot és díjazást. És ez az, amit a »Journal des Débats« Francziaország részére is óhajt, a következőket mondván : »Mostani bírósági szervezetünk, szerencsétlenségünkre, olyan, hogy ha a szajnamelléki törvényszék valamelyik alelnöke bámulatosan alkalmasnak bizonyult a tárgyalások vezetésére, ez e kiváló tulajdonságaiért és buzgalmáért nem lehet másképpen megjutalmazni, mint előléptetéssel — amely