Nemzet, 1892. október (11. évfolyam, 3625-3655. szám)

1892-10-09 / 3633. szám

Fertőtlenítve : ^•ArssosteSt­í­cia, Athenaeum-épület,­­ a műtét k­ép szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tsz. Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 3633 (279.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1892 Vasárnap, október 9 iOABŐ­SBCVATHSZ­­ere Hcsiek.-tora, Athenaeum-épület, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre köldve, vagy Buda­pesten kétszer százhoz hordva: l hónapra % Utc 3 hónapra g » 6 hónapra ........................ „ _ 12 j, Az esti kiadás postai ku­li­n küldéséért tels ki­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ára­m kr. vidéken 8 kr­­ '(«éti lappal «gyű« 8 kt.­ XI. évi folyam Budapest, október 8. Egyházpolitikai kérdések fognak domi­nálni nem­sokára a parlamentben és a sajtó­ban. E kérdéseknek és vitáknak nem vágunk eléjük, de már eleve szükségesnek tartjuk körvonalazni azt a közjogi alapot, melyről a vitatkozásnak soha sem szabad letérnie. Ez az alap Magyarország állami függet­lensége és a magyar nemzet teljes souverai­­nitása. Ez alapon kell megvizsgálni azt a nagy kérdést, mily közjogi tartalma van az apostoli királyi jognak egy­részt kifelé, a ró­mai szentszékkel szemben, másrészt a ma­gyar nemzet és képviselete, a parlament irányában ? Erről a jogról, mely valóban igen fon­tos, szinte kardinális joga a magyar koroná­nak, újabban sokat vitatkoztak s vele kap­csolatban sok ellentétes és hibás vélemény merült fel. E jog valódi természetét azonban nem lehet megállapítani ama viszony ismerete nélkül, mely a magyar király és a magyar nemzet közt ős­időktől kezdve volt és van, napjainkig. Az apostoli királyi jog nem tulajdonkép való felségjog. Nem folyik az a régi, vagy modern állami souverainitás tantételeiből, de a tételek végkövetkezményeit is magá­ban foglalja. E szerint tehát tartalma több, mint amennyi az állami souverainitás átalá­­nos doktrínáiból, az állam fejének számára mindenütt következik. Magába foglalja tehát a legfőbb fel­ügyeleti jogot is, mint az állami souveraini­­tásnak természetes következményét.­­Ezt a jo­got a magyar királyok nem kapták a pápáktól. Ez a jog mindenkor kiegészítő része volt a magyar nemzet szuveranitásának s úgy sze­rezte azt meg a magyar korona, mert mint számos fejtegetésemben már kimutattam, a magyar közjog nem ismer a koronával ere­detileg kapcsolatos felségjogokat, tehát fura rezervátákat. Minden felségjog, mely Szent István koronájának varázs­fényét képezi, a magyar nemzetből sugárzott e koronára. Minden felségjog paktum gyanánt tá­madt, mely király és nemzet közt létre jött. A legtöbb felségjogra vonatkozólag vi­lágos törvény által mutatható ki, hogy a nemzet ruházta azt királyára, mint Werbőczy előadja (H. K. I. R. 3. czim), hogy minden, jog forrása a nemzet s a király csak átruhá­­­­zás folytán gyakorolhatja azokat. Kétségte­len törvények alapján mutatható ez ki a­­ hadügyre vonatkozólag, az 1715: VIEL I.-czik-­­ től kezdve az 1867: XII. E-czikkig. Igaz, hogy a magyar királyok gyakoroltak oly felségjogokat is, melyeket világos törvény nem ruházott rájuk, de e körülmény nem változtatta a király és nemzet ősi jogviszo­nyát. A közjogban elbirtoklásnak, vagy jog­vesztésnek nincs helye. A magyar nemzetnek mindig joga volt és joga van érvényesíteni befolyását utólag is minden királyi jogra, mely előzetes megkérdezése nélkül került a ko­rona gyakorlatába. Ez a magyar közjog alaptétele, a zűr­zavarokon mindig biztosan keresztül vezető fonala. Mit sem határoz, hogy közjogunkba később bele­csempészték a jura rezerváták hamis tanát. Annál kevésbbé határoz az a körülmény, melyre szeretnék hivatkozni, hogy az 1848: III. t.-czikk a királynak fen­­tartott jogokról beszél, mert hisz ép e tör­­vényczikk e jogok gyakorlását is alkotmá­nyos ellenőrzés alá helyezi. De kétségtelen tény, hogy az apostoli királyi jognak tulajdonkép való tartalmát a magyar korona nem a magyar nemzettől kapta. A magyar koronának az a különleges joga, hogy egyházakat alapíthat és szüntet­het meg, teljes és a Szent­ Szék által nem korlátolt hatalommal nevezheti ki az érseke­ket és püspököket, s hogy a magyar kato­likus egyház élén mintegy a pápát helyette­síti, mind e sajátságos viszonya a katolikus egyház irányában, a római szentszéktől vette eredetét. És erre szeretnek is hivatkozni, akik teokratikus államjogi elmélettel ostromolják az állami souverainitás modern és nem mo­dern tanait. Csak egyet felednek: a leglényegeseb­­bet.Azt, hogy a magyar király (köz­jogi és nem pusztán magánjogi tartalmú) jogot csakis a magyar nemzet számára szerezhet. A legfőbb patronátusi jogot is a magyar nemzet számára sze­r­inte, mint ok vilájgnoem Visiinib nomoon.V a­ magyar királyság sajátos természetéből, ha­nem Werbőczy hármas könyve I. részének 11-dik cziméből. E szerint a nemzet járult ahhoz, hogy királya a legfőbb patronátusi jogokat gyakorolhassa. A főpapok kinevezésének joga tehát szintén a magyar nemzet jogává lett, s a ki­rály ezt is mint a nemzet jogát gyakorolja. A nemzet joga az, hogy a magyar ki­rály nevezi ki az érsekeket és püspököket, s hogy a szentszéknek e tekintetben csak pusztán formális megerősítési joga van. A magyar király által kinevezett főpapot el kell fogadnia, kivéve, ha fegyelmi eljárás alapján kimutatható kánonjogi akadály fo­rog fenn. A magyar királyok mindig ily szel­lemben gyakorolták a rájuk bízott jogot, s a római Szent­ Szék, néhány sikertelen kísér­let után, belenyugodott e jognak ily tartal­mába és gyakorlásába. A római szentszéket tehát, kánonjogi akadály hiányában, nem illeti meg a vissza­­vetési jog, annál kevésbbé az, hogy a ma­gyar egyház méltóságait kinevezze. Ez utóbbit egyébiránt az egyházi állás­pont legszélső túlzói sem követelik a Vatikán számára. Törekvésük csakis oda megy ki, hogy a magyar király legfőbb patronátusi jogát közös ügy­gyé akarják tenni a pápa és a magyar király közt. Hogy tehát a legfőbb patronátusi jog nem vonható parlamenti kontrol alá. A mondottakból világosan kö­vetkezik az ellenkező. De következik ugyanez nem csak a magyar nemzet és magyar korona eredeti jogviszonyából, hanem tételes törvények­ből is. Igaz, hogy az 1848: III. t.-czikk Corpus Juristnk által soha nem ismert s csak ké­sőbb becsempészett felfogás szerint beszél a királynak fentartott jogokról, de e jogokat határozottan alkotmányos és parlamenti kontrol alá helyezi. Különben is a III. t.-czikknek csak 21. §-a beszél a magyar koronának fentartott jogokról, de csak érintve és meg nem ma­gyarázva azokat, úgy, hogy bátran lehetne állítani, hogy e­z sem tulajdonít a fentartott jogoknak oly értelmet, mint tulajdonított az a közjogi irány, mely a felségjogok és jura rezerváták hamis tanát hozta létre. A hivat­kozott § egyszerűen igy szól: »A 7. §-ban említett s egyenesen ő felségének fentartott tárgyakat, a személye mellé rendelt felelős magyar miniszter fogja a mellette levő álla­­dalmi tanácsosokkal és személyzettel ke­zelni. De tegyük fel, hogy e­z­ valóban fura rezervátákat ért, tehát oly jogokat, melyek a magyar közjog szerint soha sem léteztek, mégis kétségtelen, hogy ugyancsak ezeket a II. tezikk a parlamenti felelősség körébe vonja. A 7. §. ugyanis ekkép szól: »Az érsekek, püspökök, prépostok, s apátoknak, s az ország zászlósainak ki­­nevezése, a kegyelmezési jognak gyakor­lása, és a nemességnek, czimeknek, s ren­deknek osztása, mindig az illető fele­lős magyar miniszter ellen­jegy­zése mellett, egyenesen ő felségét illeti.« Ebből világosan következik, hogy nem létezik magyar királyi jog, mely a pápa jo­gaival fuzionálhatna a nemzet jogainak csor­bítására. De következik egyéb is. Parlamentarizmusunk születése, 1848 előtt a király, az apostoli jog révén, parla­menti ellenőrzés nélkül gyakorolhatta bizo­­nyos jogait, sőt rendeleteket bocsáthatott ki, melyek törvényerővel bírtak. Ez azonban 1848. óta nem történhetik. Minden rendelet csak úgy érvényes, ha azt a felelős minisztérium valamelyik tagja alá­írja. Világosan megmondja ezt az 1848. III. tezikk 3. §-sa, s ez vonatkozik nemcsak áta­­lában a rendeletekre, hanem különösen az apostoli kir. jogok gyakorlására. A királyi rendeletek kora l­e j­á­r­t, m­á­r 1848-ban. A rendeletek akkor is csak a ma­gyar nemzettől nyert hatalom alapján vol­tak kibocsáthatók; 1848-tól, most és jövőre pedig csakis miniszteri ellenjegyzés, tehát parlamenti kontrol mellett bocsáthatók ki. Ez a magyar közjog álláspontja. Ez az alap, amelyen vitatkozni lehet. A többi, nemzetünk jogainak félreértése, vagy meghamisítása. Beksics Gusztáv: A NEMZET TÁRCZÁJA. Okt. 8. A harcztérről. Immár a tizenegyedik évet szolgálom, hol a hadsorban, hol a tartalékban — és még nem értem háborút. Pedig az első öt-hat esztendőben, míg legény ember voltam, igazán olyannyira kiváncsi voltam rá, hogy szinte vágyódtam utána. Mióta nem vagyok legény, azóta is, csak úgy bánt a kí­váncsiság, hogy milyen is lehet az, mikor az em­ber éles töltéssel lövöldöz az ellenségre, az meg vissza,­­ mint azelőtt, hanem azóta őszintén félek tőle, hogy kíváncsiságom egyszerre csak kielégí­tést talál nyerni. Most azután, egy hét óta, úgy érzem, hogy, bár nem kaptam kétfejű sasos behívót és nem moz­gósítottak el a galicziai határra, mégis ötszáznegy­ven ezred magammal a harcrtéren vagyok. Igenis, Budapest háborúba van keveredve. Védelmi harczot folytatunk sok, sok ezer milli­árdnyi, láthatatlan ellenség ellen, mely idejekorán kiállított előőrseink léha aluszékonysága és lelki­ismeretlensége folytán, nemcsak betört főváro­sunkba, hanem itt el is terjeszkedett és utálatos, orvmódokon életünkre tör. És a védelmi harcz fárasztó, csúnya és buta egy harcz. Itt is, ott is, amott is elesik, dísztelen gyöt­relmekben vergődik s nyomorult halállal hal meg egy-egy polgártársunk. De az ellenséget nem lát­juk. Hol van? Mi a taktikája? Honnan tá­mad? Merre tart? Ér-e valamit most már egyáltalán az ellene való küzdelem? Vagy ta­lán immár bölcsebb, fatalizmussal megadni ma­gunkat neki, hogy ám pusztítson el közülünk annyit, a mennyit tud s aztán menjen tova, a mint szokott ? Hol van ! Az állítólagos hozzáértők azt mond­ják, hogy mindenütt van és még ezenfelül egyebütt is lehet. A talajban, amelyet taposunk, az ételben, melyet megeszünk, a vízben, melylyel szomjunkat oltjuk s melyben mosdózunk, a kendőn, melylyel törülközünk, a légben, melyet beszivunk, a ruhán, melyet felöltünk, a porban és szennyben, melyet kisöprünk, a baráti kézen, melyet megszorítunk, a kedves ajkon, melyet megcsókolunk — mindenütt és mindenütt lehet. Taktikájából csak annyi világos, hogy kez­detben inkább a szegényekre támad, de azért hir­telen megrohanhatja a tiszta, gondos úri­embert is. Hol ? Mikor ? Talán patyolat ágyában, édes éji álma közepett. Talán szorgos tisztasággal terített asztalánál. Talán az utczán, mikor egy embertársa véletlenül hozzá surlódik. Talán a színházban, amit mulat, vagy talán a templomban, ahova imád­kozni ment: »a kommabaczillustól ments meg Uram minket!« Csupa talán és talán. Minden orvos, aki el­töpreng a szörnyű baj felett s minden laikus, aki­nek némi képzelőtehetsége van, ezer és ezer újabb lehetőséget fedez föl. A láthatatlan és számtalan ellenség támadhat itt is, ott is, ránk törhet ebből is, abból is, megragadhat bennünket igy is, úgy is. És mi a fegyver ellene ? A tisztaság valószínűleg nyújt némi védel­met, de lehetséges-e oly pontos tisztaság, amely abszolút immunitást nyújt? Végre is földön élünk, emberek közt és fővárosunk olyan urak gondjaira van bízva, akik fölengedik gyűrni az utczák pisz­kát és a tisztálkodás leghatalmasabb eszközének, a víznek neve alatt, maguk vezetik a gyilkos ellensé­get házainkba. Valóban, ha nálunk törne ki kolera­zavargás, itt nem volna alaptalan az a lázító mese, hogy gonosz emberek megmérgezik a szegények italát és ebből ered minden baj. De, miután senki sem tud valamely biztos fegyvert a láthatatlan ellenség ellen, azért min­denki tud ellene valami szert. Ezek közül bizo­nyosan nem egy, vagy teljesen haszontalan, vagy épen káros,­­ de legalább mindenik nyújt némi megnyugvást annak, aki hisz benne. A karból- és a szublimát-oldatok mégis a legkomolyabb s a tu­domány szerint a legindokoltabb fegyverek. De ezekkel is csak vaktában lövöldözhetünk, mert hi­szen nem látjuk az ellenséget és nem is vehetjük czélba. S ha vaktában el is találunk és meg is ölünk egy-két millió baczillust,­­ mi az, a tenger sima tükréhez képest ? Egyetlen vízcsöppben, vagy sárparányban bántatlanul él, virul és szaporodik csodagyorsan még milliárd és milliárd. Erélyt megtörő, észt kimerítő küzdelem ez, most már, mikor a főváros roppant területén mindenfelé felütötte gonosz fejét a láthatatlan ellenség. A legtisztább utczák, a legszebb paloták egyik-másikából is vittek már el haladó, nehéz se­besülteket s a Duna balpartján — meglepő megin­gatásául a tisztasági védekező theóriának — épen csak a töméntelen disznó mocsok bűzében úszó Kőbánya volt legtovább szűz a kórságtól. Tehát lehet a piszoknak olyan foka és olyan neme is, mely ér védelmül annyit, ha nem többet, mint a pedáns tisztaság. Amit különben nem a fővárosi hatóságok elégtételére és felbátorítására jegyez­tem meg. Harcz vakon, hol teljes sötétben, hol a sötét­nél rosszabb, sejtelmes, rémképes félhomályban — ez ma Budapest sorsa. És mégis, — mi ez egy valóságos háborúhoz, vagy csak egyetlen ütközethez képest! — mond­ják a statisztika iránt vonzódó elmék. Végre is, egy hete múlt már a baczillusokkal való küzde­lemnek s még a halottak száma csak száz, a sebe­sültekké kétszáz körül jár. Egyetlen kisebb fajta összeütközése ötszáznagyvenezer embernek a lát­ható, emberi ellenséggel, néhány óra alatt tízszer és százszor ennyi áldozatot követel. Hiszen még Hamburgnak, a mienkénél sok­kalta nagyobb kolera-veszedelme is, korántsem olyan borzasztó számokban, mint szavakban kife­jezve. Még Hamburgban sem halt meg több em­ber, mint az összes lakóság egy egész és négytized százaléka, vagyis, akinek a járvány előtt Ham­burgban csak kilenczvenkilencz ismerőse volt, az a járvány után átlag kilenczvennyolc­at megint megtalálhat­ott friss, jó egészségben. A kilenczvenkilenczedik ismerős nagy való­színűség szerint még szintén él, bár nem lehetet­len, hogy a járványban meghalt. Átlag minden száz ember közül azonban okvetlenül hiányzik egy, néha kettő is. De egészen bizonyos, hogy ezer ember közül nem hiányzik több, mint tizennégy. Tessék most már elgondolni, hogy egy szá­zad katona kivonulásánál tesz-e számot, észreve­hető-e egyátalán, ha egy vagy két közember bete­get jelent és otthon marad? Van-e olyan gya­korlott szem, amely azt észre tudná venni ? És van-e az a Moltke a világon, aki különbséget tudna tenni egy kilenczszázkilenczvenhat és egy kerek ezer főnyi csapat fölött ? És hála Istennek, hol vagyunk mi még ma Hamburgtól! Még ugyan igen korai volna bizonyos­ra venni,hogy egyát­lán nem érjük el a mi fővárunk­nál nem sokkal piszkosabb, hatalmas Hanza-város rekordját, de azért ma Budapesten, a baczillusok támadása folytán valósággal nem hiányzik több ember, mint körülbelül minden ötezer közül egy. Igazán, ha a rideg statisztika szemüvegén át nézzük az egész nagy harczot, az egy csekélységgé zsugorodik össze. Csakhogy az ember nem statisztikus, ha em­berről, de különösen nem az, ha szeretteiről és önmagáról van szó. Ha ötezer ember közt kisor­solnak egy arany órát, alig lesz a nagy tömegben valaki, aki előre ujjongana a felett, hogy épen az ő neve kerül ki az urnából. De, amikor ötezer em­ber tudja, hogy közüle egynek okvetlenül meg kell kínos és undok halállal halni — valamennyinek megdobban a szive : nem-e épen ő az az egy ? És ha nem is épen ő, nem-e azok közül egy, akiket szeret, akikkel együtt halad az élet néha rózsás, többször tövises és rögös útjain? Valamint a most folyó harcz egyszerre cse­kély és félelmes, úgy maga a harcrtéren mozgó félmilliónyi embertömeg is egyszerre gondatlan, vakmerő és elrémült gyáva. Senkinek sincs igaz képe a budapestiek mai lélekállapotáról, aki nincs ma itt. Aligha képzeli például el a vidéken bárki is, hogy a szem ma még Budapesten egyáltalán sem­­mit sem vesz észre abból a nehéz harczból, melyet egy hét óta vívunk. Az utczák aszfaltján tolong a díszes és toprongyos nép, fővárosunk tipikusan »vegyes« közönsége. A színházak előtt esténként csődület van s a pénztárhoz tolakodók bokszolják egymást. A kávéházak kiülő helyeire a langy őszi idő seregesen csalja minden kerület urait és a VI—VII. kerület kiöltözött hölgyeit, kik család­anyai kötelmeik buzgó teljesítésének ragyogtatá­­sára nem tudnak alkalmasabb helyet, mint az Opera-kávéház előtti aszfaltot. Hat, usque nyolcz csemete alkalmatlankodik, sőt szemtelenkedik egy­­egy kávéházaló családanya tövében. Néhány közü­lök az obsetén újságok meztelen képei után la­poz, néhány a vendégek közt nyargalász, de mind a hat, usque nyolcz piszkálja az orrát és kiiszsza a határos asztalokon feledett poharakból a dezin­­ficziálatlan, forralatlan s baczillusokkal teljes víz­vezetéki vizet. Közben a mama egyéb mamákkal együtt elmélyed a lapok kolera-hireibe s azt mondja, hogy az egész dolog igazán »schrecklich.« Sohasem volt tán a főváros közönsége többet az utczákon, mint éppen most. Gyermek pedig, egész határozottan mondhatom, soha nem hemper­­gett annyi az aszfalton s a robogó kocsik kerekei körül, mint a mai kolerás napokban. Nagy árny­oldala ez az iskolák soká sürgetett és végre meg is történt becsukásának. Jobb is lett volna egysze­rűen annyit kimondani, hogy az iskolába most egy szülő sem köteles elküldeni a gyermekét, de azért az iskolák a gyermekeket ezentúl is befogad­ják, így a tehetős, gondos, gyermekeikre vigyázni tudó szülők otthon tartották volna gyermekeiket, míg a szegény, szűk lakásokba szorult, egész nap munkával elfoglalt szülők is tudnák ma, hogy szur­­tos kis magzataikkal mitévők legyenek. Mert a szegény ember gyerekeiért ez iskolát, ha nem volna, ki kellene találni. Nem mintha abban rop­pant bölcscsé fejlődhetnék akárki is, hanem azért hogy a nap 8—10 óráján keresztül ne kellessék a szegény ember számos gyerekének, vagy dohos, fülledt, szennyes lakás­zugokban fetrengeni, vagy az utczákon csavarogni, porban és csatorna-pocso­lyában játszadozni — minden felügyelet nélkül. Hál’ isten, a búcsúkat betiltotta a hatóság, de az utczák majdnem e nélkül is olyan képet mutatnak mostanában, mintha bucsujárás volna. És a tömeg közt az egyes ember csak úgy megy, izeg, mozog és nevetgél, mint máskor. Mindössze is a szem nem lát a kolerából néhány kolera­kocsinál többet s ezekről is haj­landó az ember úgy ítélni, hogy : »lám, végre mé­gis vannak Budapesten tisztességesebb omnibu­szok !« A minthogy egy, fővárosi viszonyainkat nem ismerő osztrák delegátus minap a legnagyobb részvéttel kérdezte meg a városligetbe döczögő valóságos omnibusz kalauzát, hogy »hány szeren­csétlen beteget szállít ezúttal a barakkba?« A fül már könnyebben pedzi, hogy Budapest harczban van. A nép tolong, kavarog, siet és ne­vetgél, — de még tréfa közben sincs egyéb be­szédtárgya, mint a kolera. Minden pillanatban ez a szó üti meg az embert az utczán: »kolera«, »ko­lera«, »kolera«. Bizony, bizony, az emberek féltükben csö­­dültek ki az utczákra, hol azután sokad magukkal lévén, gyermekesen nekibátorodnak. Félnek otthon maradni, pedig okosabb volna. Csakhogy az ott­hon csendjében az ember elgondolkozik és na­gyon elszontyolodik. Teljes tudatára jön annak, hogy a harertéren van s hogy ezer és ezer kiszá­míthatatlan módon törhet rá s végezhet vele a láthatatlan és megfoghatatlan, borzasztó ellenség. Mert nem kétséges, hogy itt bizonyos számú ember, bár gyors, de gyötrelmes és undok halálra van predestinálva. Csak az a nagy, megdöbbentő kérdés, hogy — kik azok ? Andronicus. Mai számunkhoz másfél év melléklet van csatolva Belföld. Budapest, okt. 8. (A delegácziók.) Mikes László gróf és Vukotinovics Lajos, a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottság tagjai, a bizottsági tagságról lemondtak. Ennek követ­keztében Cziráky Antal gróf és Pavkics Ármin póttagokat hívták be. Karlócza, okt. 8. (A szerb egyházi kon­gresszus) [Távirat.] Brankovics pátriárka ma a miniszterelnök útján a szerb egyházi kon­gresszus egybehívását november 5-ére indítvá­nyozta. A jövő héten közzéteszik a kongresszusi bizottság szervezési javaslatait. A készülődő Lengyelország — Saját levelezőnktől. — Varsó, okt. 3. La Russie ment! Oly igazság ez, melyet Turgenjew állított, Ignatiew bebizonyított, Werescsagin megrajzolt. Igazolja ezt a gali­cziai ruthenek kivándorlása is. Az orosz kor­mány, bujtogatásával czélt nem érvén, gú­nyolódva beszélt ez ügyről, melyet —­ sze­­­­rinte — annyira felfújtak az osztrák, de kü­lönösen a galicziai lapok. Pedig ma már köz­tudomású, hogy a kivándorlást fél évvel ezelőtt rendszeresen előkészítet­ték. A czél kivitelére időről-időre szaporí­tották a határállomásokat Brodytól Husszinty­­nig, hogy a csekélyszámú osztrák határőr­séggel szükség esetén annál könnyebben el­bánhassanak ; orosz ügynökök éjnek ide­jén lepték el a határszéli városokat és hely­ségeket, lakhelyeik elhagyására bujtogatva a szegény népet; a kivándorlók legnagyobb része is éjjel osont a határok felé, hol az orosz tisztek a legnagyobb előzékeny­séggel fogadták őket. Mindannyian útle­vél nélkül indultak az uj hazába s a kivándorlás inkább hasonlított szökéshez mint költözködéshez. Említésre méltó az a körülmény is, hogy sem a csendőrség, sem a rendőrség még csak szóval sem állta útját a szökevényeknek. Az orosz rubel a közbiztonság őreinél szintén bebizonyította, hogy hallgatni arany. Az osztrák hivatalos jelentés 700-ra teszi a ki­vándorlónak számát, míg ellenben a Hnilica határállomáson parancsnokl­ százados maga 2000-nél többre mondja a kiköltözködötte­­ket. Az orosz ügynökök nyíltan bevallották, hogy az orosz kormány ez­élj a a kiutasí­tott német s egyéb idegen tele­­pítvényesek helyébe galicziai rutheneket ültetni.­­ Ez a valódi tényállás s Oroszország csak azért tagadja ezt, mert tervével — legalább részben — felsült. De Oroszország nem csupán tartomá­nyait, hanem börtöneit is benépesíti s külö­nösen a varsói c­itadella annyira megtelt foglyokkal, hogy ideiglenes fogházról kellett gondoskodni. A foglyok legnagyobb részét az elbocsájtott lengyel hivatalnokok serege szolgáltatja, kik kétségbeesett helyzetükben a zendülés mesterségére adták magukat. A kormány által elbocsájtottak számát 10,000 családfőre becsülik, amihez hozzászámítva a családtagokat, kör­ülít előle 50.000 S&S-­­zódó elégületlenségnek elejét veendő, az el­bocsátottak egy részét a kormány az Ural vidékére szándékozik belebbezni. Midőn ez a hir nyilvánosságra jutott, az elégületlenek falragaszokon tiltakoztak ellene s azzal fe­nyegetőztek, hogy: abiában igyekezik a kor­mány ily módon megfosztani az alsó néposz­tályt műveit elemeitől, marad itthonn még két és fél millió lengyel, kiket semmiféle barbár rendszabály el nem mozdít he­lyéről.­ A rendőrség e fenyegetés után

Next