Nemzet, 1892. október (11. évfolyam, 3625-3655. szám)
1892-10-09 / 3633. szám
Fertőtlenítve : ^•ArssosteStícia, Athenaeum-épület, a műtét kép szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Ferencziek-tsz. Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 3633 (279.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1892 Vasárnap, október 9 iOABŐSBCVATHSZere Hcsiek.-tora, Athenaeum-épület, Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre köldve, vagy Budapesten kétszer százhoz hordva: l hónapra % Utc 3 hónapra g » 6 hónapra ........................ „ _ 12 j, Az esti kiadás postai kulin küldéséért tels kifizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Áram kr. vidéken 8 kr '(«éti lappal «gyű« 8 kt. XI. évi folyam Budapest, október 8. Egyházpolitikai kérdések fognak dominálni nemsokára a parlamentben és a sajtóban. E kérdéseknek és vitáknak nem vágunk eléjük, de már eleve szükségesnek tartjuk körvonalazni azt a közjogi alapot, melyről a vitatkozásnak soha sem szabad letérnie. Ez az alap Magyarország állami függetlensége és a magyar nemzet teljes souverainitása. Ez alapon kell megvizsgálni azt a nagy kérdést, mily közjogi tartalma van az apostoli királyi jognak egyrészt kifelé, a római szentszékkel szemben, másrészt a magyar nemzet és képviselete, a parlament irányában ? Erről a jogról, mely valóban igen fontos, szinte kardinális joga a magyar koronának, újabban sokat vitatkoztak s vele kapcsolatban sok ellentétes és hibás vélemény merült fel. E jog valódi természetét azonban nem lehet megállapítani ama viszony ismerete nélkül, mely a magyar király és a magyar nemzet közt ősidőktől kezdve volt és van, napjainkig. Az apostoli királyi jog nem tulajdonkép való felségjog. Nem folyik az a régi, vagy modern állami souverainitás tantételeiből, de a tételek végkövetkezményeit is magában foglalja. E szerint tehát tartalma több, mint amennyi az állami souverainitás átalános doktrínáiból, az állam fejének számára mindenütt következik. Magába foglalja tehát a legfőbb felügyeleti jogot is, mint az állami souverainitásnak természetes következményét.Ezt a jogot a magyar királyok nem kapták a pápáktól. Ez a jog mindenkor kiegészítő része volt a magyar nemzet szuveranitásának s úgy szerezte azt meg a magyar korona, mert mint számos fejtegetésemben már kimutattam, a magyar közjog nem ismer a koronával eredetileg kapcsolatos felségjogokat, tehát fura rezervátákat. Minden felségjog, mely Szent István koronájának varázsfényét képezi, a magyar nemzetből sugárzott e koronára. Minden felségjog paktum gyanánt támadt, mely király és nemzet közt létre jött. A legtöbb felségjogra vonatkozólag világos törvény által mutatható ki, hogy a nemzet ruházta azt királyára, mint Werbőczy előadja (H. K. I. R. 3. czim), hogy minden, jog forrása a nemzet s a király csak átruházás folytán gyakorolhatja azokat. Kétségtelen törvények alapján mutatható ez ki a hadügyre vonatkozólag, az 1715: VIEL I.-czik- től kezdve az 1867: XII. E-czikkig. Igaz, hogy a magyar királyok gyakoroltak oly felségjogokat is, melyeket világos törvény nem ruházott rájuk, de e körülmény nem változtatta a király és nemzet ősi jogviszonyát. A közjogban elbirtoklásnak, vagy jogvesztésnek nincs helye. A magyar nemzetnek mindig joga volt és joga van érvényesíteni befolyását utólag is minden királyi jogra, mely előzetes megkérdezése nélkül került a korona gyakorlatába. Ez a magyar közjog alaptétele, a zűrzavarokon mindig biztosan keresztül vezető fonala. Mit sem határoz, hogy közjogunkba később belecsempészték a jura rezerváták hamis tanát. Annál kevésbbé határoz az a körülmény, melyre szeretnék hivatkozni, hogy az 1848: III. t.-czikk a királynak fentartott jogokról beszél, mert hisz ép e törvényczikk e jogok gyakorlását is alkotmányos ellenőrzés alá helyezi. De kétségtelen tény, hogy az apostoli királyi jognak tulajdonkép való tartalmát a magyar korona nem a magyar nemzettől kapta. A magyar koronának az a különleges joga, hogy egyházakat alapíthat és szüntethet meg, teljes és a Szent Szék által nem korlátolt hatalommal nevezheti ki az érsekeket és püspököket, s hogy a magyar katolikus egyház élén mintegy a pápát helyettesíti, mind e sajátságos viszonya a katolikus egyház irányában, a római szentszéktől vette eredetét. És erre szeretnek is hivatkozni, akik teokratikus államjogi elmélettel ostromolják az állami souverainitás modern és nem modern tanait. Csak egyet felednek: a leglényegesebbet.Azt, hogy a magyar király (közjogi és nem pusztán magánjogi tartalmú) jogot csakis a magyar nemzet számára szerezhet. A legfőbb patronátusi jogot is a magyar nemzet számára szerinte, mint ok vilájgnoem Visiinib nomoon.V a magyar királyság sajátos természetéből, hanem Werbőczy hármas könyve I. részének 11-dik cziméből. E szerint a nemzet járult ahhoz, hogy királya a legfőbb patronátusi jogokat gyakorolhassa. A főpapok kinevezésének joga tehát szintén a magyar nemzet jogává lett, s a király ezt is mint a nemzet jogát gyakorolja. A nemzet joga az, hogy a magyar király nevezi ki az érsekeket és püspököket, s hogy a szentszéknek e tekintetben csak pusztán formális megerősítési joga van. A magyar király által kinevezett főpapot el kell fogadnia, kivéve, ha fegyelmi eljárás alapján kimutatható kánonjogi akadály forog fenn. A magyar királyok mindig ily szellemben gyakorolták a rájuk bízott jogot, s a római Szent Szék, néhány sikertelen kísérlet után, belenyugodott e jognak ily tartalmába és gyakorlásába. A római szentszéket tehát, kánonjogi akadály hiányában, nem illeti meg a visszavetési jog, annál kevésbbé az, hogy a magyar egyház méltóságait kinevezze. Ez utóbbit egyébiránt az egyházi álláspont legszélső túlzói sem követelik a Vatikán számára. Törekvésük csakis oda megy ki, hogy a magyar király legfőbb patronátusi jogát közös ügygyé akarják tenni a pápa és a magyar király közt. Hogy tehát a legfőbb patronátusi jog nem vonható parlamenti kontrol alá. A mondottakból világosan következik az ellenkező. De következik ugyanez nem csak a magyar nemzet és magyar korona eredeti jogviszonyából, hanem tételes törvényekből is. Igaz, hogy az 1848: III. t.-czikk Corpus Juristnk által soha nem ismert s csak később becsempészett felfogás szerint beszél a királynak fentartott jogokról, de e jogokat határozottan alkotmányos és parlamenti kontrol alá helyezi. Különben is a III. t.-czikknek csak 21. §-a beszél a magyar koronának fentartott jogokról, de csak érintve és meg nem magyarázva azokat, úgy, hogy bátran lehetne állítani, hogy ez sem tulajdonít a fentartott jogoknak oly értelmet, mint tulajdonított az a közjogi irány, mely a felségjogok és jura rezerváták hamis tanát hozta létre. A hivatkozott § egyszerűen igy szól: »A 7. §-ban említett s egyenesen ő felségének fentartott tárgyakat, a személye mellé rendelt felelős magyar miniszter fogja a mellette levő álladalmi tanácsosokkal és személyzettel kezelni. De tegyük fel, hogy ez valóban fura rezervátákat ért, tehát oly jogokat, melyek a magyar közjog szerint soha sem léteztek, mégis kétségtelen, hogy ugyancsak ezeket a II. tezikk a parlamenti felelősség körébe vonja. A 7. §. ugyanis ekkép szól: »Az érsekek, püspökök, prépostok, s apátoknak, s az ország zászlósainak kinevezése, a kegyelmezési jognak gyakorlása, és a nemességnek, czimeknek, s rendeknek osztása, mindig az illető felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett, egyenesen ő felségét illeti.« Ebből világosan következik, hogy nem létezik magyar királyi jog, mely a pápa jogaival fuzionálhatna a nemzet jogainak csorbítására. De következik egyéb is. Parlamentarizmusunk születése, 1848 előtt a király, az apostoli jog révén, parlamenti ellenőrzés nélkül gyakorolhatta bizonyos jogait, sőt rendeleteket bocsáthatott ki, melyek törvényerővel bírtak. Ez azonban 1848. óta nem történhetik. Minden rendelet csak úgy érvényes, ha azt a felelős minisztérium valamelyik tagja aláírja. Világosan megmondja ezt az 1848. III. tezikk 3. §-sa, s ez vonatkozik nemcsak átalában a rendeletekre, hanem különösen az apostoli kir. jogok gyakorlására. A királyi rendeletek kora le járt, már 1848-ban. A rendeletek akkor is csak a magyar nemzettől nyert hatalom alapján voltak kibocsáthatók; 1848-tól, most és jövőre pedig csakis miniszteri ellenjegyzés, tehát parlamenti kontrol mellett bocsáthatók ki. Ez a magyar közjog álláspontja. Ez az alap, amelyen vitatkozni lehet. A többi, nemzetünk jogainak félreértése, vagy meghamisítása. Beksics Gusztáv: A NEMZET TÁRCZÁJA. Okt. 8. A harcztérről. Immár a tizenegyedik évet szolgálom, hol a hadsorban, hol a tartalékban — és még nem értem háborút. Pedig az első öt-hat esztendőben, míg legény ember voltam, igazán olyannyira kiváncsi voltam rá, hogy szinte vágyódtam utána. Mióta nem vagyok legény, azóta is, csak úgy bánt a kíváncsiság, hogy milyen is lehet az, mikor az ember éles töltéssel lövöldöz az ellenségre, az meg vissza, mint azelőtt, hanem azóta őszintén félek tőle, hogy kíváncsiságom egyszerre csak kielégítést talál nyerni. Most azután, egy hét óta, úgy érzem, hogy, bár nem kaptam kétfejű sasos behívót és nem mozgósítottak el a galicziai határra, mégis ötszáznegyven ezred magammal a harcrtéren vagyok. Igenis, Budapest háborúba van keveredve. Védelmi harczot folytatunk sok, sok ezer milliárdnyi, láthatatlan ellenség ellen, mely idejekorán kiállított előőrseink léha aluszékonysága és lelkiismeretlensége folytán, nemcsak betört fővárosunkba, hanem itt el is terjeszkedett és utálatos, orvmódokon életünkre tör. És a védelmi harcz fárasztó, csúnya és buta egy harcz. Itt is, ott is, amott is elesik, dísztelen gyötrelmekben vergődik s nyomorult halállal hal meg egy-egy polgártársunk. De az ellenséget nem látjuk. Hol van? Mi a taktikája? Honnan támad? Merre tart? Ér-e valamit most már egyáltalán az ellene való küzdelem? Vagy talán immár bölcsebb, fatalizmussal megadni magunkat neki, hogy ám pusztítson el közülünk annyit, a mennyit tud s aztán menjen tova, a mint szokott ? Hol van ! Az állítólagos hozzáértők azt mondják, hogy mindenütt van és még ezenfelül egyebütt is lehet. A talajban, amelyet taposunk, az ételben, melyet megeszünk, a vízben, melylyel szomjunkat oltjuk s melyben mosdózunk, a kendőn, melylyel törülközünk, a légben, melyet beszivunk, a ruhán, melyet felöltünk, a porban és szennyben, melyet kisöprünk, a baráti kézen, melyet megszorítunk, a kedves ajkon, melyet megcsókolunk — mindenütt és mindenütt lehet. Taktikájából csak annyi világos, hogy kezdetben inkább a szegényekre támad, de azért hirtelen megrohanhatja a tiszta, gondos úriembert is. Hol ? Mikor ? Talán patyolat ágyában, édes éji álma közepett. Talán szorgos tisztasággal terített asztalánál. Talán az utczán, mikor egy embertársa véletlenül hozzá surlódik. Talán a színházban, amit mulat, vagy talán a templomban, ahova imádkozni ment: »a kommabaczillustól ments meg Uram minket!« Csupa talán és talán. Minden orvos, aki eltöpreng a szörnyű baj felett s minden laikus, akinek némi képzelőtehetsége van, ezer és ezer újabb lehetőséget fedez föl. A láthatatlan és számtalan ellenség támadhat itt is, ott is, ránk törhet ebből is, abból is, megragadhat bennünket igy is, úgy is. És mi a fegyver ellene ? A tisztaság valószínűleg nyújt némi védelmet, de lehetséges-e oly pontos tisztaság, amely abszolút immunitást nyújt? Végre is földön élünk, emberek közt és fővárosunk olyan urak gondjaira van bízva, akik fölengedik gyűrni az utczák piszkát és a tisztálkodás leghatalmasabb eszközének, a víznek neve alatt, maguk vezetik a gyilkos ellenséget házainkba. Valóban, ha nálunk törne ki kolerazavargás, itt nem volna alaptalan az a lázító mese, hogy gonosz emberek megmérgezik a szegények italát és ebből ered minden baj. De, miután senki sem tud valamely biztos fegyvert a láthatatlan ellenség ellen, azért mindenki tud ellene valami szert. Ezek közül bizonyosan nem egy, vagy teljesen haszontalan, vagy épen káros, de legalább mindenik nyújt némi megnyugvást annak, aki hisz benne. A karból- és a szublimát-oldatok mégis a legkomolyabb s a tudomány szerint a legindokoltabb fegyverek. De ezekkel is csak vaktában lövöldözhetünk, mert hiszen nem látjuk az ellenséget és nem is vehetjük czélba. S ha vaktában el is találunk és meg is ölünk egy-két millió baczillust, mi az, a tenger sima tükréhez képest ? Egyetlen vízcsöppben, vagy sárparányban bántatlanul él, virul és szaporodik csodagyorsan még milliárd és milliárd. Erélyt megtörő, észt kimerítő küzdelem ez, most már, mikor a főváros roppant területén mindenfelé felütötte gonosz fejét a láthatatlan ellenség. A legtisztább utczák, a legszebb paloták egyik-másikából is vittek már el haladó, nehéz sebesülteket s a Duna balpartján — meglepő megingatásául a tisztasági védekező theóriának — épen csak a töméntelen disznó mocsok bűzében úszó Kőbánya volt legtovább szűz a kórságtól. Tehát lehet a piszoknak olyan foka és olyan neme is, mely ér védelmül annyit, ha nem többet, mint a pedáns tisztaság. Amit különben nem a fővárosi hatóságok elégtételére és felbátorítására jegyeztem meg. Harcz vakon, hol teljes sötétben, hol a sötétnél rosszabb, sejtelmes, rémképes félhomályban — ez ma Budapest sorsa. És mégis, — mi ez egy valóságos háborúhoz, vagy csak egyetlen ütközethez képest! — mondják a statisztika iránt vonzódó elmék. Végre is, egy hete múlt már a baczillusokkal való küzdelemnek s még a halottak száma csak száz, a sebesültekké kétszáz körül jár. Egyetlen kisebb fajta összeütközése ötszáznagyvenezer embernek a látható, emberi ellenséggel, néhány óra alatt tízszer és százszor ennyi áldozatot követel. Hiszen még Hamburgnak, a mienkénél sokkalta nagyobb kolera-veszedelme is, korántsem olyan borzasztó számokban, mint szavakban kifejezve. Még Hamburgban sem halt meg több ember, mint az összes lakóság egy egész és négytized százaléka, vagyis, akinek a járvány előtt Hamburgban csak kilenczvenkilencz ismerőse volt, az a járvány után átlag kilenczvennyolcat megint megtalálhatott friss, jó egészségben. A kilenczvenkilenczedik ismerős nagy valószínűség szerint még szintén él, bár nem lehetetlen, hogy a járványban meghalt. Átlag minden száz ember közül azonban okvetlenül hiányzik egy, néha kettő is. De egészen bizonyos, hogy ezer ember közül nem hiányzik több, mint tizennégy. Tessék most már elgondolni, hogy egy század katona kivonulásánál tesz-e számot, észrevehető-e egyátalán, ha egy vagy két közember beteget jelent és otthon marad? Van-e olyan gyakorlott szem, amely azt észre tudná venni ? És van-e az a Moltke a világon, aki különbséget tudna tenni egy kilenczszázkilenczvenhat és egy kerek ezer főnyi csapat fölött ? És hála Istennek, hol vagyunk mi még ma Hamburgtól! Még ugyan igen korai volna bizonyosra venni,hogy egyátlán nem érjük el a mi fővárunknál nem sokkal piszkosabb, hatalmas Hanza-város rekordját, de azért ma Budapesten, a baczillusok támadása folytán valósággal nem hiányzik több ember, mint körülbelül minden ötezer közül egy. Igazán, ha a rideg statisztika szemüvegén át nézzük az egész nagy harczot, az egy csekélységgé zsugorodik össze. Csakhogy az ember nem statisztikus, ha emberről, de különösen nem az, ha szeretteiről és önmagáról van szó. Ha ötezer ember közt kisorsolnak egy arany órát, alig lesz a nagy tömegben valaki, aki előre ujjongana a felett, hogy épen az ő neve kerül ki az urnából. De, amikor ötezer ember tudja, hogy közüle egynek okvetlenül meg kell kínos és undok halállal halni — valamennyinek megdobban a szive : nem-e épen ő az az egy ? És ha nem is épen ő, nem-e azok közül egy, akiket szeret, akikkel együtt halad az élet néha rózsás, többször tövises és rögös útjain? Valamint a most folyó harcz egyszerre csekély és félelmes, úgy maga a harcrtéren mozgó félmilliónyi embertömeg is egyszerre gondatlan, vakmerő és elrémült gyáva. Senkinek sincs igaz képe a budapestiek mai lélekállapotáról, aki nincs ma itt. Aligha képzeli például el a vidéken bárki is, hogy a szem ma még Budapesten egyáltalán semmit sem vesz észre abból a nehéz harczból, melyet egy hét óta vívunk. Az utczák aszfaltján tolong a díszes és toprongyos nép, fővárosunk tipikusan »vegyes« közönsége. A színházak előtt esténként csődület van s a pénztárhoz tolakodók bokszolják egymást. A kávéházak kiülő helyeire a langy őszi idő seregesen csalja minden kerület urait és a VI—VII. kerület kiöltözött hölgyeit, kik családanyai kötelmeik buzgó teljesítésének ragyogtatására nem tudnak alkalmasabb helyet, mint az Opera-kávéház előtti aszfaltot. Hat, usque nyolcz csemete alkalmatlankodik, sőt szemtelenkedik egyegy kávéházaló családanya tövében. Néhány közülök az obsetén újságok meztelen képei után lapoz, néhány a vendégek közt nyargalász, de mind a hat, usque nyolcz piszkálja az orrát és kiiszsza a határos asztalokon feledett poharakból a dezinficziálatlan, forralatlan s baczillusokkal teljes vízvezetéki vizet. Közben a mama egyéb mamákkal együtt elmélyed a lapok kolera-hireibe s azt mondja, hogy az egész dolog igazán »schrecklich.« Sohasem volt tán a főváros közönsége többet az utczákon, mint éppen most. Gyermek pedig, egész határozottan mondhatom, soha nem hempergett annyi az aszfalton s a robogó kocsik kerekei körül, mint a mai kolerás napokban. Nagy árnyoldala ez az iskolák soká sürgetett és végre meg is történt becsukásának. Jobb is lett volna egyszerűen annyit kimondani, hogy az iskolába most egy szülő sem köteles elküldeni a gyermekét, de azért az iskolák a gyermekeket ezentúl is befogadják, így a tehetős, gondos, gyermekeikre vigyázni tudó szülők otthon tartották volna gyermekeiket, míg a szegény, szűk lakásokba szorult, egész nap munkával elfoglalt szülők is tudnák ma, hogy szurtos kis magzataikkal mitévők legyenek. Mert a szegény ember gyerekeiért ez iskolát, ha nem volna, ki kellene találni. Nem mintha abban roppant bölcscsé fejlődhetnék akárki is, hanem azért hogy a nap 8—10 óráján keresztül ne kellessék a szegény ember számos gyerekének, vagy dohos, fülledt, szennyes lakászugokban fetrengeni, vagy az utczákon csavarogni, porban és csatorna-pocsolyában játszadozni — minden felügyelet nélkül. Hál’ isten, a búcsúkat betiltotta a hatóság, de az utczák majdnem e nélkül is olyan képet mutatnak mostanában, mintha bucsujárás volna. És a tömeg közt az egyes ember csak úgy megy, izeg, mozog és nevetgél, mint máskor. Mindössze is a szem nem lát a kolerából néhány kolerakocsinál többet s ezekről is hajlandó az ember úgy ítélni, hogy : »lám, végre mégis vannak Budapesten tisztességesebb omnibuszok !« A minthogy egy, fővárosi viszonyainkat nem ismerő osztrák delegátus minap a legnagyobb részvéttel kérdezte meg a városligetbe döczögő valóságos omnibusz kalauzát, hogy »hány szerencsétlen beteget szállít ezúttal a barakkba?« A fül már könnyebben pedzi, hogy Budapest harczban van. A nép tolong, kavarog, siet és nevetgél, — de még tréfa közben sincs egyéb beszédtárgya, mint a kolera. Minden pillanatban ez a szó üti meg az embert az utczán: »kolera«, »kolera«, »kolera«. Bizony, bizony, az emberek féltükben csödültek ki az utczákra, hol azután sokad magukkal lévén, gyermekesen nekibátorodnak. Félnek otthon maradni, pedig okosabb volna. Csakhogy az otthon csendjében az ember elgondolkozik és nagyon elszontyolodik. Teljes tudatára jön annak, hogy a harertéren van s hogy ezer és ezer kiszámíthatatlan módon törhet rá s végezhet vele a láthatatlan és megfoghatatlan, borzasztó ellenség. Mert nem kétséges, hogy itt bizonyos számú ember, bár gyors, de gyötrelmes és undok halálra van predestinálva. Csak az a nagy, megdöbbentő kérdés, hogy — kik azok ? Andronicus. Mai számunkhoz másfél év melléklet van csatolva Belföld. Budapest, okt. 8. (A delegácziók.) Mikes László gróf és Vukotinovics Lajos, a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottság tagjai, a bizottsági tagságról lemondtak. Ennek következtében Cziráky Antal gróf és Pavkics Ármin póttagokat hívták be. Karlócza, okt. 8. (A szerb egyházi kongresszus) [Távirat.] Brankovics pátriárka ma a miniszterelnök útján a szerb egyházi kongresszus egybehívását november 5-ére indítványozta. A jövő héten közzéteszik a kongresszusi bizottság szervezési javaslatait. A készülődő Lengyelország — Saját levelezőnktől. — Varsó, okt. 3. La Russie ment! Oly igazság ez, melyet Turgenjew állított, Ignatiew bebizonyított, Werescsagin megrajzolt. Igazolja ezt a galicziai ruthenek kivándorlása is. Az orosz kormány, bujtogatásával czélt nem érvén, gúnyolódva beszélt ez ügyről, melyet — szerinte — annyira felfújtak az osztrák, de különösen a galicziai lapok. Pedig ma már köztudomású, hogy a kivándorlást fél évvel ezelőtt rendszeresen előkészítették. A czél kivitelére időről-időre szaporították a határállomásokat Brodytól Husszintynig, hogy a csekélyszámú osztrák határőrséggel szükség esetén annál könnyebben elbánhassanak ; orosz ügynökök éjnek idején lepték el a határszéli városokat és helységeket, lakhelyeik elhagyására bujtogatva a szegény népet; a kivándorlók legnagyobb része is éjjel osont a határok felé, hol az orosz tisztek a legnagyobb előzékenységgel fogadták őket. Mindannyian útlevél nélkül indultak az uj hazába s a kivándorlás inkább hasonlított szökéshez mint költözködéshez. Említésre méltó az a körülmény is, hogy sem a csendőrség, sem a rendőrség még csak szóval sem állta útját a szökevényeknek. Az orosz rubel a közbiztonság őreinél szintén bebizonyította, hogy hallgatni arany. Az osztrák hivatalos jelentés 700-ra teszi a kivándorlónak számát, míg ellenben a Hnilica határállomáson parancsnokl százados maga 2000-nél többre mondja a kiköltözködötteket. Az orosz ügynökök nyíltan bevallották, hogy az orosz kormány ezélj a a kiutasított német s egyéb idegen telepítvényesek helyébe galicziai rutheneket ültetni. Ez a valódi tényállás s Oroszország csak azért tagadja ezt, mert tervével — legalább részben — felsült. De Oroszország nem csupán tartományait, hanem börtöneit is benépesíti s különösen a varsói citadella annyira megtelt foglyokkal, hogy ideiglenes fogházról kellett gondoskodni. A foglyok legnagyobb részét az elbocsájtott lengyel hivatalnokok serege szolgáltatja, kik kétségbeesett helyzetükben a zendülés mesterségére adták magukat. A kormány által elbocsájtottak számát 10,000 családfőre becsülik, amihez hozzászámítva a családtagokat, körülít előle 50.000 S&S-zódó elégületlenségnek elejét veendő, az elbocsátottak egy részét a kormány az Ural vidékére szándékozik belebbezni. Midőn ez a hir nyilvánosságra jutott, az elégületlenek falragaszokon tiltakoztak ellene s azzal fenyegetőztek, hogy: abiában igyekezik a kormány ily módon megfosztani az alsó néposztályt műveit elemeitől, marad itthonn még két és fél millió lengyel, kiket semmiféle barbár rendszabály el nem mozdít helyéről. A rendőrség e fenyegetés után