Nemzet, 1893. január (12. évfolyam, 3716-3746. szám)

1893-01-14 / 3729. szám

Szimb­aszTósán: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­ hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. fOLissSat/ Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................... 2 frt 3 hónapra 6 » 6 hónapra 12 s iz esti kiadás postai különküldéseért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ara­d kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 3729. (14.) szám. Budapest, 1893. Szombat, január 14. XII. évi folyam. Politizáló közigazgatás. Budapest, fan. 13. Hamleti tépelődés vett ismét erőt a parlamenten a fölött az örök téma fölött, hogy szabad-e a közigazgatás hivatalnokai­nak a politikába avatkozni,­ vagy nem ? Ennek a kérdésnek még nem érkezett el a Shakspere-re, ki megoldotta volna s igy az okoskodásoknak tág mezeje nyilik jobbra is, balra is. És ezen a tág mezőn messze el is­ kalandoznak politikusaink, a nélkül, hogy egymással összetalálkoznának valami közös filc&' 11 ápodásban. Bajoe Unlog is apodikticre felelni erre a kérdésre. Mert a kategorikus »nem« épen olyan igazságtalan, mint amily veszedelmes a föltétlen »igen.« Akik a politikában csak a pártpolitika színvonaláig emelkednek, s ilyen az ellen­zéknek nagy része, azok például a főispá­nokat, el akarják tiltani a politikai befo­lyásolástól, ellenben teljes szabadságot adná­nak a szolgabíróknak, föltéve, hogy csakis az ellenzéki jelöltek mellett izgatnak. Midőn a közigazgatás reformja foglal­koztatta a közvéleményt, élénk eszmecse­rékre szolgáltatott alkalmat ez a téma. S ma, midőn a Hieronymi tárczája került tárgyalásra, ismét napirendre került a közigazgatás reformjával együtt, s két­ségtelen, hogy ezzel együtt véglegesen meg is kell azt oldani. Igazságos megoldás — mely a párt politikai szempontok és esélyek fölé he­lyezkedik s ezeknek érdekében nem akar­hatja megfosztani a közigazgatás tisztvise­lőit a politikai jogok szabad gyakorlásától — csak úgy képzelhető, ha minden vá­lasztó­polgárnak, tehát a közigazgatás ki­nevezett és választott tisztviselőinek is egyaránt megadjuk azt a szabadságot, hogy saját egyéniségének súlyát és befolyását érvényesíthesse a politikában, de őrkö­dünk a fölött, hogy hivatalos hatalmát ne keverje bele a politikai mozgalmakba. Ez az igazságos szétválasztása az egyéni szabadságnak és a hivatalos befo­lyásnak itt a papiroson és a teóriában na­gyon szépen is megy, ellenben igen nehéz a gyakorlatban megvonni azt a határvona­lat, hogy meddig megy például egy főispán­nak vagy alispánnak a megengedhető po­litikai befolyása, és hol kezdődik a hivata­los hatalommal való visszaélés. Ha politikai pártjaink között nem volna oly éles az ellentét s oly elkesere­dett a harcz, ha egyik pártról is meg a másik pártról is nem kevernének bele itt-ott a választási mozgalmakba oda nem illő motívumokat, akkor más színben látnák a közigazgatás közegeinek politizálását is, s egymás iránt tanusított több engedékeny­séggel simábban lehetne megoldani a kérdést. Mert mi például nem osztjuk két részre a közigazgatás tisztviselőit — mint az ellenzék — a szerint, amint az egyik rész kinevezett, a másik pedig választott tisztviselő. Mi egyenlő politikai jogokban kívánjuk őket részesíteni, mert föltételez­zük róluk, hogy saját meggyőződésük sze­rint érvényesítik megengedett egyéni befo­lyásukat a politikában. Az ellenzék a közigazgatási tisztvise­lők politikai befolyását úgy tünteti föl, hogy az nem áll egyébből, mint a »főispá­nok erőszakoskodásaiból«, ellenben mélysé­gesen hallgat azokról a meg nem enged­hető izgatásokról és terrorizmusról, amelye­ket egyes választókerületekben közigazga­tási tisztviselők az ellenzék javára megen­gednek maguknak. Ha puritanizmust követel az ellenzék a kormánypárttól, tessék magától is ugyan­ezt követelnie. S e végből nem elégséges, ha a képviselőházban az ellenzék is helyes­léssel kíséri Miklós Gyulának és mások­nak az izgatás és lázítás ellen tett kifaka­­dásait, hanem adandó alkalommal a gya­korlatban is követnie kell a parlamentben hangoztatott elveket. Mert ha a közigazgatás és a politika között megvonjuk a szigorú korlátot, akkor ezen a korláton ne tessék az ellenzéknek sem átugrálni, mert ne tessék oly naivnak gondolni a kormányt és a szabadelvű pártot, hogy az ellenzéki politizálásra kizárólagos privilégiumot ad az egész adminisztrác­iónak. Úgy látszik, hogy sok helyen nagy a kedv az olyan drákói rendszabályra, amely nemcsak hogy a főispáni állásokat akarja megfosztani minden politikai jellegétől, ha­nem az egész tisztviselői kart, megyeit és államit, vissza szeretné szorítani a politikai mozgalmaktól. Akik erre törekszenek, azok számára van egy figyelmeztetésünk és egy tiltakozásunk. Figyelmeztetjük ugyanis arra őket, hogy a tisztviselői kar a magyar nemzet intelli­­genc­iájában óriási kontingenst képez. S ha ily nagy tömeget apodiktisre kizárunk a politikából, annak csak a politika adja meg az árát. Mert akkor tulajdonképen csak azok fognak Magyarországon teljes politikai sza­badsággal bírni, akiknek nagy vagyonuk van, s azért nem hivatalnokosoknak, s akiknek abszolúte semmijük, még hivataluk sincsen. Tiltakozásunk pedig az ellen a divatos feltevés ellen szól, amely a magyar tisztvi­selőket úgy akarja föltüntetni, mint akik nem bírnak a meggyőződés erejével és bá­torságával s akiket felettes hatóságaik rab­szolgaként hajthatnak a pártpolitikai moz­galmakba. A képviselőház folyó évi január hó 14-én, szombaton, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A költségvetés részletes tárgyalásának folytatása. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 13. Színház. Nemzeti színház: A tétovázó, magánjelenet 1 felvonásban, irta: D ó r y ; A recidiva, magánjelenet 1 felvonásban, irta D ó r y ; Révben, színmű 2 felvonásban, irta Molnár Sándor, mind a három január 18-án került először színre. Ez tehát az álnevek napja volt. Mert a Tétovázó és a Red­diva szignatáriusa, D­ó­r­y alatt, mint mondják, a budapesti társaság legfőbb osz­tályának egyik előkelő tagja rejtőzik; a Hévben alatt olvasható, egészen polgári hangzású Mol­nár Sándor álnévvel pedig Kabos Edétől kezdve egészen le az egyetem összes tanáraiig minden­kit gyanúsítanak, aki csak magyarul betüt vetni képes. És ez igen természetes is. Mert rossz da­rabot írni mindenki tud. Az álnév használása ellen különben nincs és nem is lehet semmi kifogás. Ősi szokás szen­tesítette gyakorlatát, melynek megalapítására és föntartására sok volt az ok mindenkoron. Az első ok az lehet, hogy az író nem akarja kitenni családja nevét az írói és művészi élet sikerrel és bukással egyaránt kínálkozó esélyeinek. Ily hely­zetben lévőnek véljük a Dory masque viselőjét. A második szokásos oka az, hogy az író nem bízik a közönség tárgyilagosságában és a bírálók igazsá­gos voltában. Amazt tekintély-imádónak véli emezeket pedig pajtáskodónak. Hogy tehát a ma­gára nézve károsnak vélt preokkupácziót kike­rülje, az író álnevet vesz föl; titkát jól megőrzi és a gyepre kiállva, mintegy így szól a közvé­leményhez : »Tessék ítélni, még pedig csupán a tárgy erősségei és gyöngéiből, nem pedig a szer­ző nevének hangzatosságából vagy ismeretlen vol­tából !« E gondolat vezérlő talán a Révben szer­zőjét, ki azonban, mint hasonló helyzetben lévő társai, egyet kifelejtett a számításból. Azt tud­niillik, hogy ilyenkor a közönség és a sajtó mindig kissé szigorúbb a szokottnál. Mert ezek viszont így okoskodnak: »Ha te, szerző uram, jeles ember volnál, nem szárulnál a bujósdi végső expediensére , hanem bírnál hirneved bátorságával. Tehát nem vagy valami eget verő portentum. Ennélfogva csak azért is megmaradunk tartózkodó állásunkban és lemondunk minden elő­zékenységről­. A harmadik ok a szerénység volna. Erre pedig a 13-ik század óta az írói vi­lágban nem volt példa. Akkor IV. Béla király­nak volt egy erényes, klerikus nótáriusa, akinek kéziratos műve a bécsi császári könyvtárban hir­deti a tiszta szerénységből származó névtelen­ség ősi dicsőségét. De hát ez oly régen volt! Talán nem is igaz. Az erény antik dolog. ( An­nak becsét csak Pulszky Ferencz ismeri. És ti­tokban tartja, mint a szilágy-somlyói aranylelet értékét. Ily körülmények között tehát, tájékozatla­nok lévén a szerzők személyes kitűnőségei iránt, tisztán a művek minőségéből kellene ítélnünk. Beszéljenek tehát ezek. A tétovázó egy igen derék úri ember, a lob­­banékony szivü Gontran gróf, ki Trouville-ban ismerkedett meg egy nem éppen érett korú, de első ifjúságán mégis csak túl lévő úri hölgygyel. Udvarolt neki és belé szeretett. Midőn mindkettő hazajött Budapestre, Gontran elhatározta, hogy megkéri a szép asszony kezét. Korra nézve éppen illenek egymáshoz; az asszony kimondha­tatlanul bájos, a házasság tehát minden ponton indikálva van. A gróf megtette első láto­gatását, és ez alkalommal imádottja mellett ta­lálta ennek legalább is épp oly bájos, tizenhat éves leányát, ki őt épp úgy kitüntette szeretetre­­méltóságaival, mint mamája. Erre a gróf meghök­kent; fontolóra vette a dolgot, és addig gondolko­zott, addig okoskodott, mig végre belátta, hogy neki nem is annyira a mamát, mint inkább leányát kell nőül vennie. A tükör elé áll, vizsgálja hom­loka ránczait, apró szakála pöndörü­leteit és illeszt­­geti mellényét. Mindezekből perczről-perczre vilá­gosabbá lesz előtte, hogy a leányért eped. Már indul, ennek kezét megkérni, midőn két levél érkezik: egyik a mamától, a másik a leánytól. A levelek illata mindjárt elárulta, hogy melyik kié. Az egyik rózsa­ illatú: az a mamáé; a másik ibolya: ez a leányé. Gontran tehát ezt bontja fel előbb, és — ámulattal olvassa benne a hírt, hogy a leányka eljegyezte magát de a. ,jó­­ »Gontran bácsit« hívja meg tanyul nászához. Erre Gontran fölháborodik: »Nézze meg az ember ezt a tacskót! . . . És bácsinak szólit.. . . Gontran bácsi! ... Ki hallott ilyet?« Nyomban világossá lesz Gontran előtt, hogy nem is a le­ányt szereti, hanem a mamát. Felbontja tehát a mama levelét, és leüledezve veszi belőle tudomás­­sul, hogy ez is eljegyezte magát, és majdnem ugyanazon szavakkal, —­ mintha mindkettő egy levelezési mintakönyvből vette volna stílusát — hívja meg Gontrant tanuul nászához. A jó Gon­tran két szék között a saját divánjára roskad, és az alászálló függöny barátságosan födi el felsülését. A másik darab hősnőjének Saint-André marquise-nak sorsa nem különb Gontran­ónál. E »még mindig szép és még mindig ked­­■ vés« úrhölgy hírsz év óta viseli a csöndes özvegységnek tisztes, de nem mindig mulat­ságos sorsát. Lemondott mindenről, a fény­ről, a piperéről, még a kaczérságról is. Regé­nyeket olvas, de ezek sem szórakoztatják va­lami nagyon. »Istenem! — sóhajt — az embe­rek most már semmit sem tudnak; még regé­nyeket írni sem.» És amint így ismét berendez­kedik az olvasásra és bányát dőlve pamlagon, a könyvbe tekint, megszállja lelkét az ábránd és benépesíti képzeletét ama képekkel, melyekkel ily csöndes, magányos órákban oly gyakran fog­lalkozott. Ha még egyszer találkoznék egy em­ber, aki az ő leírására vágyódnék! Neki bizony nem kellene. De hogy meggyötörné! Majd meg­mutatná e nyomorult, tétlen kor haszontalan fiainak........! Binny! A csengetyű megszó­lalt. Ki lehet ez? Ki jő ily késő ide, hová oly rég óta már senki sem jár ? A marqitisnő kíváncsian néz az ajtóra, melyen belép a szolga, egy szép virágbokrétával kezében. Most hozták. Az úrnő nem tud hová lenni meglepetésében. Izgatottan vizsgálja a csokrot és virágai között megtalálja a bokráták lelkét, a szerelmes levelet. »Eped ön után, imádja önt és estére el fog jönni, Róbert.« Róbert! Melyik Róbert ? Ki ez a Róbert ? Ah, az a fiatal, csinos ember . . . az a kedves, szere­tetreméltó !Róbert ... Ő igen, ő az, Ró­bert ! . . . És miért ne ? Hiszen fiziológiai törvény, hogy a húsz éves suhanczok a kissé érettebb hölgyekért rajongnak ! Igen, igen, ő az. És erre a marquise, elfelejti minden előbbi fogadkozását, szalad a terem mellett levő öl­tözködőbe, kicsipi, kendőzi, fölcsipkézi magát, és elrendez mindent az ifjú szerelmes fogadására, kit csak nem kergethet kétségbe, túlzott tartózko­dás által. Izgatottságában kinéz az ablakon és — valóban — látja jönni és a házba belépni ama bizonyos Róbertet. Vár, vár .... öt perczig.... tíz perczig . . . senki! Mi lehet ez ? Hiszen be­jött a házba? Hol késhetik? Talán a lépcsőn vár, hogy felindulása csillapuljon. De az idő mind jobban múlik, és Róbert nem jó. A mar­cruise nyugtalalXSiiga. q. getyi­ végre ismét megszólal. Itt van! — De nem Róbert lép be, hanem a szolga, ki egyked­vűen jelenti, hogy a bokréta nem ide volt szán­va, hanem a szomszédba. A szolga, ki hozta, el­tévesztette az ajtót és most visszakéri a csok­rot. A marquise szégyenkedve adja vissza, és újra kezdheti ábrándjait a mostani tétlen, ha­szontalan korról. Mint meséjük e rövid kivonatából is lát­szik, a két bluette ügyesen van megszerkesztve és drámailag helyesen fölépítve. Bonyodalmuk eléggé érdekes, a jellemzés pedig bennük különö­sen sikerült. A szerelmei végén minden szeren­cse után mohón kapkodó férfiú és az éltesebb kaczér asszony alakja, gondos és éles megfigyelés alapján, jól vannak megfestve. A két szellemes apróságot a közönség hízelgő elismeréssel fo­gadta. Tapsolta a szerzőt, és a két jeles művészt, kik a darabokat előadták, Helvey Laurát és Nádayt. »A harmadik darab czime, mint már mon­dók, Révben , és hőse ... Ki is a hőse ? Mag­­dus? Miklós? vagy . . . Genesy orvos? .... Nem, így nem fogunk boldogulni. Mondjuk in­kább el tartalmát. Majd kikeresi belőle a hőst maga az olvasó. Vajda Istvánnénak van egy derék fia, Miklós, és egy fogadott leánya, Magdus, ki szerelmes a fiúba. Miklós, midőn mint fiatal gavallér-gyerek a társaságba kezdett járni, egy Török nevezetű, igen féltékeny úri­ember kaczér nőjének, Olgá­nak hálójába került és a mulatságtól nem ide­genkedő asszony által jóformán el­engedte magát csábítani. Később a viszony megszakadt, de nem a­nélkül, hogy a tréfálódzáshoz éppen nem szokott férj el ne fogott volna egy szerelmes levélkét, melyet nejéhez Miklós intézett volt. A férj azóta a párbaj­ pisztoly­lyal kezében keresi neje szerel­mesét, de nem találja. Miklós persze hallgat. Nem evett bolondgombát, hogy beszéljen. Min­denki, az egész színlap tudja, hogy Miklós ama levél szerzője, csak Török úr nem. Ez rendjén van. Sganarelle hagyományos sorsa. Miklós példás rendességgel vezeti anyja számos gőzmalmait, és mikor esze egészen meg­­jő, megkéri Baranyi Károly nővérének, Idának kezét, kibe szerelmes és ki őt viszont szereti. Nem szeretik ugyan egymást valami nagyon meggyőző hévvel, de úgy polgárias őszinteséggel, csak annyira, hogy a szerelem-vallomás perczében még ráérnek bujósdit is játszani és a szobában egymás után szaladgálni. Midőn a heves vérű Magdus, kinek legmeg­­nyerőbb vonása a tiszta lelkű ártatlanság, meg­tudja, hogy Miklós eljegyezte Idát, roppant föl­indul és egészen kikelve eddigi naivságából, el­határozza, hogy fölfedezi Töröknek, hogy ki volt ama szerelmes levélke szerzője. Az első fölvonás végén fölkiált: »Ha Miklós nem lehet az enyém ^ Q-i lunniff gint" _ _ -----­Megvalljuk, hogy e változást nagyon meg­lepőnek találjuk a naivánál. Halottja! Hogy le­het az ártatlan, kedves és jó leányka ily vé­rengző ? És különösen azon nő fia iránt, aki őt nevelte, gyermekévé fogadta! Testvére iránt! Mert hát Miklós eddig úgy viselkedett iránta, mint testvére. Igen természetes, hogy e kannibális fölbuz­­dulást nem veszszü­k komolyan. Fölvonás közben jogos reménykedéssel kombináljuk, hogy a pár­bajból nem lesz semmi; vagy a Török férj úr valamikép fel fog sülni; vagy ki fog tudódni Magdus szerelme, és Miklós lemondván félig kon­­venczionális házasságáról, végül Magdust veszi nőül, aki őt igazán »halálosan« szereti. De ebben nagyot csalódunk. Mikor a füg­göny másodszor föllebben, a párbaj megtörtént; Miklós meg van lőve (a darab is), és Magdus sírva ólálkodik a halállal vivődő fiú ajtajánál. Ki látott ilyet? Hogy fogunk ebből kilábolni? Az orvos segélyével. Van tudniillik a darabban egy orvos is, dok­tor Genesy, ki az egész fölvonáson át mindig találós meséket mondott Ma­gdusnak, a talmud­­ból, meg a postakönyvből, meg a »Fliegende Blätter «-ből. Ez a doktor egyrészt meggyógyítja Miklóst, úgy, hogy mégis nőül veheti Idát, más­részt addig példálódzik Magdus előtt, míg ez végre — látván, hogy az árulással magát Olgát, Török úr nejét vádolják — újra fölbuzdul és bevallja bűnét, nehogy ártatlan embert érjen az ő hibájának gyanúja. Ez annyira kimeríti a sze­gény leányt, hogy végre nőül megy a jó doktor úrhoz, Gencsyhez. Ez aztán még meglepőbb. A doktorhoz ? Miért ? Mert ez két fölvonáson át anekdotizált ? Hát Magda csak ennyire szerette Miklóst? Ak­kor mért lövette meg? Az ő árulási ténykedése csak úgy volna némileg érthető, ha életföltéte­­lét képező szerelem kifolyása volna. Az ilyen szerelemnek pedig nem szabad valamely baráti kebel melegén örökre elszunnyadni. Igazán, megdöbbenve állunk a kifejtés előtt, mely sem a doktor vénasszonyos papolásából, sem leány erőteljes, lázongó temperamentumából nem indokolható. Sajnáljuk Magdust, sajnáljuk a doktort, sajnáljuk Miklóst és Idát! Szegény emberek. Mégis csak igaz a régi közmondás: Szegény em­ber dolga csupa komédia. E darab nem szinműs, hanem komédia, mely­nek komolyságában, őszinteségében senki sem hisz, kivévén a jámbor igazgatót, ki színre hozza. Nem mondjuk, hogy ilyen kiszeretést és beszeretést egyátalán nem lehet színre hozni. Lehet. De az ilyen dolgot alaposan meg kell okolni. E darabnak hiányzik a középső fölvonása, melyben a doktornak tetteket kell elkövetnie, malviife a rmzenséjjeimnei győzi­k szerelméről f­s, megnyerik az ő részére. A doktornak cseleke­detek által kell Magdust meggyőznie arról, hogy csak ő vele lehet boldog. Ekkor aztán Magdus színváltozása fölfogható, és hibája, mint­hogy komoly következései elhárultak, úgy ahogy menthető volna. De igy? Adomákkal és arcz­­simogatásokkal ? Nem. Ez nagyon is primitív. Ez nem színmű, hanem elhibázott novella. Novel­lának is elhibázott pedig azért, mert hiányzik belőle a lélektani fordulat minden magyarázata. Cziméül pedig helyesen ezt kellene tenni. A le­­­velező malomiparos, vagyis A naiva mint intrikus­. Nagy Ibolya (Ida), Mihályfi­ (Miklós), Magdus (Csillag T.) és Náday (Genesy orvos) játékukkal eléggé jól védelmezték a művet, de fáradságuk kárba veszett. A közönség részvétlensége cser­ben hagyta őket is, a szerzőt is. Az első felvo­nást még csak barátságosan fogadták, mert víg­játéknak hitték a darabot. Mihelyt azonban el­hangzott a szó, hogy: »Legyen halottam!« és ebben a dráma érezhetővé vált, a hangulat is­ megfordult, és a darab di sztélén bukásnak in­dult. Magda önvádolásának jelenete alatt a kö­zönség tömegesen szökött meg. Hiába ! Az öreg Aristotelesnek igaza van. Egység kell a színdarabba. Keszler József: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Belföld, Budapest, jan. 13. (Az orsz. szabadelvű p­á­r t k­ö r b . 1.) Az országgyűlési szabadelvű pártnak mai értekezletén Csáky Albin gróf vallás- és közok­tatásügyi miniszter ismertette ama válaszok tartalmát, melyeket a ház holnapi ülésében adni szándékozik két interpelláczióra. Az egyiket Várady Károly in­tézte a nemzeti múzeumban állítólag előfordult bűn­­cselekmények és vétkes mulasztások tárgyában, a má­sikat Vajay István az u. n. elkeresztelési rendelet rögtöni visszavonása, Ivánkovics János apátplébános­nak a vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztály­­tanácsosává kinevezése s a kát. alapokat és alapítvá­nyokat ellenőrző bizottságba egy kinevezés tárgyában. A miniszter válaszát egyértelmű helyesléssel tudomá­sul vették. A párt hétfőn d. u. 1/27 órakor tartja legközelebbi értekezletét, melynek tárgyát a földmi­vel­ési tárc­a költségvetésének tárgyalása s az állami számvevőszéki elnöki állásra vonatkozó kijelölés fogja képezni. Budapest, jan. 13. (A képviselőház pénz­ügyi bizottságából) A képviselőház pénzügyi bizottsága ma a ragadós tüdőlob irtásáról szóló tör­vényjavaslatot általánosságban egyhangúlag elfogadta A részletes tárgyalás alkalmával a 4. §-nál Hege­dűs ellene szól annak, hogy alapok teremtessenek. ■— Bethlen gr. miniszter felszólalása után az alap­­szerű kezeléstől eltekintettek. Ily értelemben módosítva fogadták el a többi szakaszokat is. Bécs, jan. 13. (Kereskedelmi szerző­désünk R­o­mániával.) [Távirat.] Lipthay István magyar földmivelési miniszteri tanácsos jelen­legi ü­t idézését összeköttetésbe hozzák az Ausztria- Magyarország és Románia között legközelebb meg­induló vám- és kereskedelmi szerződési tárgyalások ügyével. Debácle, Budapest, jan. 13. (ul.) Napról-napra nyugtalanítóbb hí­rek érkeznek Páriából. Azok, akik megin­dították a szégyenletes Panama-campagnet, megdöbbentő tervszerűséggel dolgoznak és haladnak kitűzött czéljuk felé. Sőt ez nem­­is fejezi ki elég hűen a helyzetet. Nemcsak haladnak czéljuk felé, hanem szemmel lát­hatólag közelednek is ahhoz. Kezdetben azt hihettük, hogy óriási, igazi fin de siécle botrányt akarnak csinálni. Most azonban kétségtelen, hogy nem járnak ilyen alant törekvéseikkel. Annak a rendnek a szét­­rombolásán munkálkodnak rendszeresen, amely rend a III. köztársaság szerkezeté­nek alapját képezi. Hogy ennek megdön­tése után mit akarnak, azt épen olyan ke­véssé mondhatjuk meg, amint hogy nem tudjuk határozottan megállapítani: tulaj­donképen honnan indult ki ez a példátlan pusztulás. Titkos rugókat kerestek mind­járt kezdetben sokan, de nem találták meg. S azok a rugók még ma is titkosak, ha ugyan egyátalában léteznek. A boulan­­geristák bosszúja a brav génér­ale kudar­­czáért ? Az orleanisták kétségbeesett erő­feszítése a restauráczióra ? Olyan kérdések, amelyekre eddig nem kaptuk meg a fele­letet. Az egész világ szörnyüközve nézi az erkölcsi romlottságnak azt a kolosszális drámáját, amelyet most a szajnaparti Baby­­lonban játszanak. Mindenki sejti, hogy rend­kívüli események állanak küszöbön és alig meri ismételni valaki Xni. Leo szavait, hogy a franczia köztársaság megerősödve fog kikerülni a romok közül. Sokkal inkább hajlik a közvélemény az aggodalom felé, hogy az örvény elnyeli a respublikát. Egy­másután dőlnek meg a férfiak, akik erős oszlopai voltak az eddigi rendnek. Már csak Carnot áll kifogástalan gallérjaival és frakk­jaival. Bár ő maga is olyan intakt volna, mint toiletteje. De ezzel valóban nem di­csekedhetik a franczia köztársaság elnöke. A rohamot most az Elysée ellen intézik. Baihaut vallomásai szolgáltatják a fegyver­­­reket. Eszünkbe sem jut csak gondolni is­­ arra, mintha Carnotnak bármi csekély része lehetne azokban az üzelmekben, amelyek el­nyelték a Panama-társaság millióit. Hanem ennek ellenére majdnem tarthatatlannak kell néznünk állását Francziaország élén, amikor a gyanúsítás őt sem hagyja érin­tetlenül és képtelen egy csapással meggyőzni a közvéleményt a vádak nevetséges voltá­ról. Ilyen körülmények között vége a pres­­tigenek és ugyan mije marad Carnotnak, ha prestige-zse is elvész? Egész szereplése a borzasztó válság alatt csak sajnálkozást kelthetett. Sajnálták a köztársaságot, hogy ilyen katasztrófa közepette Carnot az el­nöke. Ha végig az marad, ami eddig volt, akkor egy sikere mégis lesz: sikerül de­monstrálnia, hogy Carnot a XIX. század végén éppen olyan kicsi, amilyen nagy volt Carnot a XVIII. század végén. És ennek ellenére bukása mégis újabb csapást mérne a köztársaságra. Mert a teljes fölfordulásra az alkalmat az elnökválasztó nemzetgyűlés összeülése adná meg. A Panama-botrány rendezői ezért dolgoznak most egyesített erővel Carnot megbuktatásán, ami talán nem is fog nagy munkájukba kerülni. Vidéki élet. Az Újpest községi esküdtek ügye. Pest megye közigaz­gatási bizottsága tegnap tárgyalta az Újpest községi es­küdteknek a hivataluktól való felfüggesztésére vonat­kozó alispáni határozatot. Hosszas és beható tárgyalás után a közigazgatási bizottság Pöldváry Mihály alispán határozatát — Fazekas Gusztáv t. főjegyző előadása alapján — helybenhagyta, olyan változtatással, hogy két esküdt ellen, — akikről a panaszok kizárólag a sajtó útján jöttek tudomásra — a fegyelmi vizsgálatot meg­szüntette és hivatalaikba őket visszahelyezte, mert a föl­merült vádakat a panaszlottak a föllebbezésükhöz csa­tolt okiratokkal megc­áfolták. A többi esküdtek ellen most már a fegyelmi vizsgálatot fogják foganatosítani , ennek befejezte után hoz az alispán érdemleges határo-­­zatot. Hosszas vita fejlődött ki abban a kérdésben, hogy a község regálejogának házi kezelése következtében a községi tisztviselők, milyeneknek az esküdtek is tekint­hetők, ha foglalkozásuknál fogva kocsmárosok, pálinka­mérők és mészárosok, vájjon érdekelteknek tekinthetők-e annyira, hogy ez állásokat nem viselhetik. A bizottság kimondotta, hogy azért, mert valaki kocsmáros, pálin­kamérő, vagy mészáros, ellene fegyelmi vizsgálat érde­keltség czímén nem indítható, mert ily alapon fölvetve az inkompatibilitás kérdését, az egész odáig vezethetne, hogy az elidíljárói állatokra vagy senki, vagy csak na­gyon kevés ember vállalkozhatnék. A WzuoDijag eu.u.o.n­ kimondotta az esküdtek ellen a fegyelmi vizsgálat meg­indítását és a hivataluktól való felfüggesztésüket, azért, mert bebizonyultnak látszik, hogy az elöljárósági ülése­ken az esküdtek magaviselete miatt határozatot hozni nem lehet, továbbá, hogy az esküdtek a község érdeke­­ ellenében aláírták ama kérvényt, amely szerint több mint 120 szatócstól vonassék meg a bornak, sörnek és szesznek kicsinyben való elárusító joga, valamint azért, mert az utczán és korcsmában a veszekedéseikkel bot­rányt okoztak..

Next