Nemzet, 1893. január (12. évfolyam, 3716-3746. szám)
1893-01-14 / 3729. szám
SzimbaszTósán: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: Kiadó-hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület. fOLissSat/ Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................... 2 frt 3 hónapra 6 » 6 hónapra 12 s iz esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Arad kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 3729. (14.) szám. Budapest, 1893. Szombat, január 14. XII. évi folyam. Politizáló közigazgatás. Budapest, fan. 13. Hamleti tépelődés vett ismét erőt a parlamenten a fölött az örök téma fölött, hogy szabad-e a közigazgatás hivatalnokainak a politikába avatkozni, vagy nem ? Ennek a kérdésnek még nem érkezett el a Shakspere-re, ki megoldotta volna s igy az okoskodásoknak tág mezeje nyilik jobbra is, balra is. És ezen a tág mezőn messze el is kalandoznak politikusaink, a nélkül, hogy egymással összetalálkoznának valami közös filc&' 11 ápodásban. Bajoe Unlog is apodikticre felelni erre a kérdésre. Mert a kategorikus »nem« épen olyan igazságtalan, mint amily veszedelmes a föltétlen »igen.« Akik a politikában csak a pártpolitika színvonaláig emelkednek, s ilyen az ellenzéknek nagy része, azok például a főispánokat, el akarják tiltani a politikai befolyásolástól, ellenben teljes szabadságot adnának a szolgabíróknak, föltéve, hogy csakis az ellenzéki jelöltek mellett izgatnak. Midőn a közigazgatás reformja foglalkoztatta a közvéleményt, élénk eszmecserékre szolgáltatott alkalmat ez a téma. S ma, midőn a Hieronymi tárczája került tárgyalásra, ismét napirendre került a közigazgatás reformjával együtt, s kétségtelen, hogy ezzel együtt véglegesen meg is kell azt oldani. Igazságos megoldás — mely a párt politikai szempontok és esélyek fölé helyezkedik s ezeknek érdekében nem akarhatja megfosztani a közigazgatás tisztviselőit a politikai jogok szabad gyakorlásától — csak úgy képzelhető, ha minden választópolgárnak, tehát a közigazgatás kinevezett és választott tisztviselőinek is egyaránt megadjuk azt a szabadságot, hogy saját egyéniségének súlyát és befolyását érvényesíthesse a politikában, de őrködünk a fölött, hogy hivatalos hatalmát ne keverje bele a politikai mozgalmakba. Ez az igazságos szétválasztása az egyéni szabadságnak és a hivatalos befolyásnak itt a papiroson és a teóriában nagyon szépen is megy, ellenben igen nehéz a gyakorlatban megvonni azt a határvonalat, hogy meddig megy például egy főispánnak vagy alispánnak a megengedhető politikai befolyása, és hol kezdődik a hivatalos hatalommal való visszaélés. Ha politikai pártjaink között nem volna oly éles az ellentét s oly elkeseredett a harcz, ha egyik pártról is meg a másik pártról is nem kevernének bele itt-ott a választási mozgalmakba oda nem illő motívumokat, akkor más színben látnák a közigazgatás közegeinek politizálását is, s egymás iránt tanusított több engedékenységgel simábban lehetne megoldani a kérdést. Mert mi például nem osztjuk két részre a közigazgatás tisztviselőit — mint az ellenzék — a szerint, amint az egyik rész kinevezett, a másik pedig választott tisztviselő. Mi egyenlő politikai jogokban kívánjuk őket részesíteni, mert föltételezzük róluk, hogy saját meggyőződésük szerint érvényesítik megengedett egyéni befolyásukat a politikában. Az ellenzék a közigazgatási tisztviselők politikai befolyását úgy tünteti föl, hogy az nem áll egyébből, mint a »főispánok erőszakoskodásaiból«, ellenben mélységesen hallgat azokról a meg nem engedhető izgatásokról és terrorizmusról, amelyeket egyes választókerületekben közigazgatási tisztviselők az ellenzék javára megengednek maguknak. Ha puritanizmust követel az ellenzék a kormánypárttól, tessék magától is ugyanezt követelnie. S e végből nem elégséges, ha a képviselőházban az ellenzék is helyesléssel kíséri Miklós Gyulának és másoknak az izgatás és lázítás ellen tett kifakadásait, hanem adandó alkalommal a gyakorlatban is követnie kell a parlamentben hangoztatott elveket. Mert ha a közigazgatás és a politika között megvonjuk a szigorú korlátot, akkor ezen a korláton ne tessék az ellenzéknek sem átugrálni, mert ne tessék oly naivnak gondolni a kormányt és a szabadelvű pártot, hogy az ellenzéki politizálásra kizárólagos privilégiumot ad az egész adminisztrációnak. Úgy látszik, hogy sok helyen nagy a kedv az olyan drákói rendszabályra, amely nemcsak hogy a főispáni állásokat akarja megfosztani minden politikai jellegétől, hanem az egész tisztviselői kart, megyeit és államit, vissza szeretné szorítani a politikai mozgalmaktól. Akik erre törekszenek, azok számára van egy figyelmeztetésünk és egy tiltakozásunk. Figyelmeztetjük ugyanis arra őket, hogy a tisztviselői kar a magyar nemzet intelligenciájában óriási kontingenst képez. S ha ily nagy tömeget apodiktisre kizárunk a politikából, annak csak a politika adja meg az árát. Mert akkor tulajdonképen csak azok fognak Magyarországon teljes politikai szabadsággal bírni, akiknek nagy vagyonuk van, s azért nem hivatalnokosoknak, s akiknek abszolúte semmijük, még hivataluk sincsen. Tiltakozásunk pedig az ellen a divatos feltevés ellen szól, amely a magyar tisztviselőket úgy akarja föltüntetni, mint akik nem bírnak a meggyőződés erejével és bátorságával s akiket felettes hatóságaik rabszolgaként hajthatnak a pártpolitikai mozgalmakba. A képviselőház folyó évi január hó 14-én, szombaton, d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: A költségvetés részletes tárgyalásának folytatása. A NEMZET TÁRCZÁJA. Január 13. Színház. Nemzeti színház: A tétovázó, magánjelenet 1 felvonásban, irta: D ó r y ; A recidiva, magánjelenet 1 felvonásban, irta D ó r y ; Révben, színmű 2 felvonásban, irta Molnár Sándor, mind a három január 18-án került először színre. Ez tehát az álnevek napja volt. Mert a Tétovázó és a Reddiva szignatáriusa, Dóry alatt, mint mondják, a budapesti társaság legfőbb osztályának egyik előkelő tagja rejtőzik; a Hévben alatt olvasható, egészen polgári hangzású Molnár Sándor álnévvel pedig Kabos Edétől kezdve egészen le az egyetem összes tanáraiig mindenkit gyanúsítanak, aki csak magyarul betüt vetni képes. És ez igen természetes is. Mert rossz darabot írni mindenki tud. Az álnév használása ellen különben nincs és nem is lehet semmi kifogás. Ősi szokás szentesítette gyakorlatát, melynek megalapítására és föntartására sok volt az ok mindenkoron. Az első ok az lehet, hogy az író nem akarja kitenni családja nevét az írói és művészi élet sikerrel és bukással egyaránt kínálkozó esélyeinek. Ily helyzetben lévőnek véljük a Dory masque viselőjét. A második szokásos oka az, hogy az író nem bízik a közönség tárgyilagosságában és a bírálók igazságos voltában. Amazt tekintély-imádónak véli emezeket pedig pajtáskodónak. Hogy tehát a magára nézve károsnak vélt preokkupácziót kikerülje, az író álnevet vesz föl; titkát jól megőrzi és a gyepre kiállva, mintegy így szól a közvéleményhez : »Tessék ítélni, még pedig csupán a tárgy erősségei és gyöngéiből, nem pedig a szerző nevének hangzatosságából vagy ismeretlen voltából !« E gondolat vezérlő talán a Révben szerzőjét, ki azonban, mint hasonló helyzetben lévő társai, egyet kifelejtett a számításból. Azt tudniillik, hogy ilyenkor a közönség és a sajtó mindig kissé szigorúbb a szokottnál. Mert ezek viszont így okoskodnak: »Ha te, szerző uram, jeles ember volnál, nem szárulnál a bujósdi végső expediensére , hanem bírnál hirneved bátorságával. Tehát nem vagy valami eget verő portentum. Ennélfogva csak azért is megmaradunk tartózkodó állásunkban és lemondunk minden előzékenységről. A harmadik ok a szerénység volna. Erre pedig a 13-ik század óta az írói világban nem volt példa. Akkor IV. Béla királynak volt egy erényes, klerikus nótáriusa, akinek kéziratos műve a bécsi császári könyvtárban hirdeti a tiszta szerénységből származó névtelenség ősi dicsőségét. De hát ez oly régen volt! Talán nem is igaz. Az erény antik dolog. ( Annak becsét csak Pulszky Ferencz ismeri. És titokban tartja, mint a szilágy-somlyói aranylelet értékét. Ily körülmények között tehát, tájékozatlanok lévén a szerzők személyes kitűnőségei iránt, tisztán a művek minőségéből kellene ítélnünk. Beszéljenek tehát ezek. A tétovázó egy igen derék úri ember, a lobbanékony szivü Gontran gróf, ki Trouville-ban ismerkedett meg egy nem éppen érett korú, de első ifjúságán mégis csak túl lévő úri hölgygyel. Udvarolt neki és belé szeretett. Midőn mindkettő hazajött Budapestre, Gontran elhatározta, hogy megkéri a szép asszony kezét. Korra nézve éppen illenek egymáshoz; az asszony kimondhatatlanul bájos, a házasság tehát minden ponton indikálva van. A gróf megtette első látogatását, és ez alkalommal imádottja mellett találta ennek legalább is épp oly bájos, tizenhat éves leányát, ki őt épp úgy kitüntette szeretetreméltóságaival, mint mamája. Erre a gróf meghökkent; fontolóra vette a dolgot, és addig gondolkozott, addig okoskodott, mig végre belátta, hogy neki nem is annyira a mamát, mint inkább leányát kell nőül vennie. A tükör elé áll, vizsgálja homloka ránczait, apró szakála pöndörületeit és illesztgeti mellényét. Mindezekből perczről-perczre világosabbá lesz előtte, hogy a leányért eped. Már indul, ennek kezét megkérni, midőn két levél érkezik: egyik a mamától, a másik a leánytól. A levelek illata mindjárt elárulta, hogy melyik kié. Az egyik rózsa illatú: az a mamáé; a másik ibolya: ez a leányé. Gontran tehát ezt bontja fel előbb, és — ámulattal olvassa benne a hírt, hogy a leányka eljegyezte magát de a. ,jó »Gontran bácsit« hívja meg tanyul nászához. Erre Gontran fölháborodik: »Nézze meg az ember ezt a tacskót! . . . És bácsinak szólit.. . . Gontran bácsi! ... Ki hallott ilyet?« Nyomban világossá lesz Gontran előtt, hogy nem is a leányt szereti, hanem a mamát. Felbontja tehát a mama levelét, és leüledezve veszi belőle tudomássul, hogy ez is eljegyezte magát, és majdnem ugyanazon szavakkal, — mintha mindkettő egy levelezési mintakönyvből vette volna stílusát — hívja meg Gontrant tanuul nászához. A jó Gontran két szék között a saját divánjára roskad, és az alászálló függöny barátságosan födi el felsülését. A másik darab hősnőjének Saint-André marquise-nak sorsa nem különb Gontranónál. E »még mindig szép és még mindig ked■ vés« úrhölgy hírsz év óta viseli a csöndes özvegységnek tisztes, de nem mindig mulatságos sorsát. Lemondott mindenről, a fényről, a piperéről, még a kaczérságról is. Regényeket olvas, de ezek sem szórakoztatják valami nagyon. »Istenem! — sóhajt — az emberek most már semmit sem tudnak; még regényeket írni sem.» És amint így ismét berendezkedik az olvasásra és bányát dőlve pamlagon, a könyvbe tekint, megszállja lelkét az ábránd és benépesíti képzeletét ama képekkel, melyekkel ily csöndes, magányos órákban oly gyakran foglalkozott. Ha még egyszer találkoznék egy ember, aki az ő leírására vágyódnék! Neki bizony nem kellene. De hogy meggyötörné! Majd megmutatná e nyomorult, tétlen kor haszontalan fiainak........! Binny! A csengetyű megszólalt. Ki lehet ez? Ki jő ily késő ide, hová oly rég óta már senki sem jár ? A marqitisnő kíváncsian néz az ajtóra, melyen belép a szolga, egy szép virágbokrétával kezében. Most hozták. Az úrnő nem tud hová lenni meglepetésében. Izgatottan vizsgálja a csokrot és virágai között megtalálja a bokráták lelkét, a szerelmes levelet. »Eped ön után, imádja önt és estére el fog jönni, Róbert.« Róbert! Melyik Róbert ? Ki ez a Róbert ? Ah, az a fiatal, csinos ember . . . az a kedves, szeretetreméltó !Róbert ... Ő igen, ő az, Róbert ! . . . És miért ne ? Hiszen fiziológiai törvény, hogy a húsz éves suhanczok a kissé érettebb hölgyekért rajongnak ! Igen, igen, ő az. És erre a marquise, elfelejti minden előbbi fogadkozását, szalad a terem mellett levő öltözködőbe, kicsipi, kendőzi, fölcsipkézi magát, és elrendez mindent az ifjú szerelmes fogadására, kit csak nem kergethet kétségbe, túlzott tartózkodás által. Izgatottságában kinéz az ablakon és — valóban — látja jönni és a házba belépni ama bizonyos Róbertet. Vár, vár .... öt perczig.... tíz perczig . . . senki! Mi lehet ez ? Hiszen bejött a házba? Hol késhetik? Talán a lépcsőn vár, hogy felindulása csillapuljon. De az idő mind jobban múlik, és Róbert nem jó. A marcruise nyugtalalXSiiga. q. getyi végre ismét megszólal. Itt van! — De nem Róbert lép be, hanem a szolga, ki egykedvűen jelenti, hogy a bokréta nem ide volt szánva, hanem a szomszédba. A szolga, ki hozta, eltévesztette az ajtót és most visszakéri a csokrot. A marquise szégyenkedve adja vissza, és újra kezdheti ábrándjait a mostani tétlen, haszontalan korról. Mint meséjük e rövid kivonatából is látszik, a két bluette ügyesen van megszerkesztve és drámailag helyesen fölépítve. Bonyodalmuk eléggé érdekes, a jellemzés pedig bennük különösen sikerült. A szerelmei végén minden szerencse után mohón kapkodó férfiú és az éltesebb kaczér asszony alakja, gondos és éles megfigyelés alapján, jól vannak megfestve. A két szellemes apróságot a közönség hízelgő elismeréssel fogadta. Tapsolta a szerzőt, és a két jeles művészt, kik a darabokat előadták, Helvey Laurát és Nádayt. »A harmadik darab czime, mint már mondók, Révben , és hőse ... Ki is a hőse ? Magdus? Miklós? vagy . . . Genesy orvos? .... Nem, így nem fogunk boldogulni. Mondjuk inkább el tartalmát. Majd kikeresi belőle a hőst maga az olvasó. Vajda Istvánnénak van egy derék fia, Miklós, és egy fogadott leánya, Magdus, ki szerelmes a fiúba. Miklós, midőn mint fiatal gavallér-gyerek a társaságba kezdett járni, egy Török nevezetű, igen féltékeny úriember kaczér nőjének, Olgának hálójába került és a mulatságtól nem idegenkedő asszony által jóformán elengedte magát csábítani. Később a viszony megszakadt, de nem anélkül, hogy a tréfálódzáshoz éppen nem szokott férj el ne fogott volna egy szerelmes levélkét, melyet nejéhez Miklós intézett volt. A férj azóta a párbaj pisztolylyal kezében keresi neje szerelmesét, de nem találja. Miklós persze hallgat. Nem evett bolondgombát, hogy beszéljen. Mindenki, az egész színlap tudja, hogy Miklós ama levél szerzője, csak Török úr nem. Ez rendjén van. Sganarelle hagyományos sorsa. Miklós példás rendességgel vezeti anyja számos gőzmalmait, és mikor esze egészen megjő, megkéri Baranyi Károly nővérének, Idának kezét, kibe szerelmes és ki őt viszont szereti. Nem szeretik ugyan egymást valami nagyon meggyőző hévvel, de úgy polgárias őszinteséggel, csak annyira, hogy a szerelem-vallomás perczében még ráérnek bujósdit is játszani és a szobában egymás után szaladgálni. Midőn a heves vérű Magdus, kinek legmegnyerőbb vonása a tiszta lelkű ártatlanság, megtudja, hogy Miklós eljegyezte Idát, roppant fölindul és egészen kikelve eddigi naivságából, elhatározza, hogy fölfedezi Töröknek, hogy ki volt ama szerelmes levélke szerzője. Az első fölvonás végén fölkiált: »Ha Miklós nem lehet az enyém ^ Q-i lunniff gint" _ _ -----Megvalljuk, hogy e változást nagyon meglepőnek találjuk a naivánál. Halottja! Hogy lehet az ártatlan, kedves és jó leányka ily vérengző ? És különösen azon nő fia iránt, aki őt nevelte, gyermekévé fogadta! Testvére iránt! Mert hát Miklós eddig úgy viselkedett iránta, mint testvére. Igen természetes, hogy e kannibális fölbuzdulást nem veszszük komolyan. Fölvonás közben jogos reménykedéssel kombináljuk, hogy a párbajból nem lesz semmi; vagy a Török férj úr valamikép fel fog sülni; vagy ki fog tudódni Magdus szerelme, és Miklós lemondván félig konvenczionális házasságáról, végül Magdust veszi nőül, aki őt igazán »halálosan« szereti. De ebben nagyot csalódunk. Mikor a függöny másodszor föllebben, a párbaj megtörtént; Miklós meg van lőve (a darab is), és Magdus sírva ólálkodik a halállal vivődő fiú ajtajánál. Ki látott ilyet? Hogy fogunk ebből kilábolni? Az orvos segélyével. Van tudniillik a darabban egy orvos is, doktor Genesy, ki az egész fölvonáson át mindig találós meséket mondott Magdusnak, a talmudból, meg a postakönyvből, meg a »Fliegende Blätter «-ből. Ez a doktor egyrészt meggyógyítja Miklóst, úgy, hogy mégis nőül veheti Idát, másrészt addig példálódzik Magdus előtt, míg ez végre — látván, hogy az árulással magát Olgát, Török úr nejét vádolják — újra fölbuzdul és bevallja bűnét, nehogy ártatlan embert érjen az ő hibájának gyanúja. Ez annyira kimeríti a szegény leányt, hogy végre nőül megy a jó doktor úrhoz, Gencsyhez. Ez aztán még meglepőbb. A doktorhoz ? Miért ? Mert ez két fölvonáson át anekdotizált ? Hát Magda csak ennyire szerette Miklóst? Akkor mért lövette meg? Az ő árulási ténykedése csak úgy volna némileg érthető, ha életföltételét képező szerelem kifolyása volna. Az ilyen szerelemnek pedig nem szabad valamely baráti kebel melegén örökre elszunnyadni. Igazán, megdöbbenve állunk a kifejtés előtt, mely sem a doktor vénasszonyos papolásából, sem leány erőteljes, lázongó temperamentumából nem indokolható. Sajnáljuk Magdust, sajnáljuk a doktort, sajnáljuk Miklóst és Idát! Szegény emberek. Mégis csak igaz a régi közmondás: Szegény ember dolga csupa komédia. E darab nem szinműs, hanem komédia, melynek komolyságában, őszinteségében senki sem hisz, kivévén a jámbor igazgatót, ki színre hozza. Nem mondjuk, hogy ilyen kiszeretést és beszeretést egyátalán nem lehet színre hozni. Lehet. De az ilyen dolgot alaposan meg kell okolni. E darabnak hiányzik a középső fölvonása, melyben a doktornak tetteket kell elkövetnie, malviife a rmzenséjjeimnei győzik szerelméről fs, megnyerik az ő részére. A doktornak cselekedetek által kell Magdust meggyőznie arról, hogy csak ő vele lehet boldog. Ekkor aztán Magdus színváltozása fölfogható, és hibája, minthogy komoly következései elhárultak, úgy ahogy menthető volna. De igy? Adomákkal és arczsimogatásokkal ? Nem. Ez nagyon is primitív. Ez nem színmű, hanem elhibázott novella. Novellának is elhibázott pedig azért, mert hiányzik belőle a lélektani fordulat minden magyarázata. Cziméül pedig helyesen ezt kellene tenni. A levelező malomiparos, vagyis A naiva mint intrikus. Nagy Ibolya (Ida), Mihályfi (Miklós), Magdus (Csillag T.) és Náday (Genesy orvos) játékukkal eléggé jól védelmezték a művet, de fáradságuk kárba veszett. A közönség részvétlensége cserben hagyta őket is, a szerzőt is. Az első felvonást még csak barátságosan fogadták, mert vígjátéknak hitték a darabot. Mihelyt azonban elhangzott a szó, hogy: »Legyen halottam!« és ebben a dráma érezhetővé vált, a hangulat is megfordult, és a darab di sztélén bukásnak indult. Magda önvádolásának jelenete alatt a közönség tömegesen szökött meg. Hiába ! Az öreg Aristotelesnek igaza van. Egység kell a színdarabba. Keszler József: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. Belföld, Budapest, jan. 13. (Az orsz. szabadelvű pár t kö r b . 1.) Az országgyűlési szabadelvű pártnak mai értekezletén Csáky Albin gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter ismertette ama válaszok tartalmát, melyeket a ház holnapi ülésében adni szándékozik két interpelláczióra. Az egyiket Várady Károly intézte a nemzeti múzeumban állítólag előfordult bűncselekmények és vétkes mulasztások tárgyában, a másikat Vajay István az u. n. elkeresztelési rendelet rögtöni visszavonása, Ivánkovics János apátplébánosnak a vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztálytanácsosává kinevezése s a kát. alapokat és alapítványokat ellenőrző bizottságba egy kinevezés tárgyában. A miniszter válaszát egyértelmű helyesléssel tudomásul vették. A párt hétfőn d. u. 1/27 órakor tartja legközelebbi értekezletét, melynek tárgyát a földmivelési tárca költségvetésének tárgyalása s az állami számvevőszéki elnöki állásra vonatkozó kijelölés fogja képezni. Budapest, jan. 13. (A képviselőház pénzügyi bizottságából) A képviselőház pénzügyi bizottsága ma a ragadós tüdőlob irtásáról szóló törvényjavaslatot általánosságban egyhangúlag elfogadta A részletes tárgyalás alkalmával a 4. §-nál Hegedűs ellene szól annak, hogy alapok teremtessenek. ■— Bethlen gr. miniszter felszólalása után az alapszerű kezeléstől eltekintettek. Ily értelemben módosítva fogadták el a többi szakaszokat is. Bécs, jan. 13. (Kereskedelmi szerződésünk Romániával.) [Távirat.] Lipthay István magyar földmivelési miniszteri tanácsos jelenlegi üt idézését összeköttetésbe hozzák az Ausztria- Magyarország és Románia között legközelebb meginduló vám- és kereskedelmi szerződési tárgyalások ügyével. Debácle, Budapest, jan. 13. (ul.) Napról-napra nyugtalanítóbb hírek érkeznek Páriából. Azok, akik megindították a szégyenletes Panama-campagnet, megdöbbentő tervszerűséggel dolgoznak és haladnak kitűzött czéljuk felé. Sőt ez nemis fejezi ki elég hűen a helyzetet. Nemcsak haladnak czéljuk felé, hanem szemmel láthatólag közelednek is ahhoz. Kezdetben azt hihettük, hogy óriási, igazi fin de siécle botrányt akarnak csinálni. Most azonban kétségtelen, hogy nem járnak ilyen alant törekvéseikkel. Annak a rendnek a szétrombolásán munkálkodnak rendszeresen, amely rend a III. köztársaság szerkezetének alapját képezi. Hogy ennek megdöntése után mit akarnak, azt épen olyan kevéssé mondhatjuk meg, amint hogy nem tudjuk határozottan megállapítani: tulajdonképen honnan indult ki ez a példátlan pusztulás. Titkos rugókat kerestek mindjárt kezdetben sokan, de nem találták meg. S azok a rugók még ma is titkosak, ha ugyan egyátalában léteznek. A boulangeristák bosszúja a brav générale kudarczáért ? Az orleanisták kétségbeesett erőfeszítése a restauráczióra ? Olyan kérdések, amelyekre eddig nem kaptuk meg a feleletet. Az egész világ szörnyüközve nézi az erkölcsi romlottságnak azt a kolosszális drámáját, amelyet most a szajnaparti Babylonban játszanak. Mindenki sejti, hogy rendkívüli események állanak küszöbön és alig meri ismételni valaki Xni. Leo szavait, hogy a franczia köztársaság megerősödve fog kikerülni a romok közül. Sokkal inkább hajlik a közvélemény az aggodalom felé, hogy az örvény elnyeli a respublikát. Egymásután dőlnek meg a férfiak, akik erős oszlopai voltak az eddigi rendnek. Már csak Carnot áll kifogástalan gallérjaival és frakkjaival. Bár ő maga is olyan intakt volna, mint toiletteje. De ezzel valóban nem dicsekedhetik a franczia köztársaság elnöke. A rohamot most az Elysée ellen intézik. Baihaut vallomásai szolgáltatják a fegyverreket. Eszünkbe sem jut csak gondolni is arra, mintha Carnotnak bármi csekély része lehetne azokban az üzelmekben, amelyek elnyelték a Panama-társaság millióit. Hanem ennek ellenére majdnem tarthatatlannak kell néznünk állását Francziaország élén, amikor a gyanúsítás őt sem hagyja érintetlenül és képtelen egy csapással meggyőzni a közvéleményt a vádak nevetséges voltáról. Ilyen körülmények között vége a prestigenek és ugyan mije marad Carnotnak, ha prestige-zse is elvész? Egész szereplése a borzasztó válság alatt csak sajnálkozást kelthetett. Sajnálták a köztársaságot, hogy ilyen katasztrófa közepette Carnot az elnöke. Ha végig az marad, ami eddig volt, akkor egy sikere mégis lesz: sikerül demonstrálnia, hogy Carnot a XIX. század végén éppen olyan kicsi, amilyen nagy volt Carnot a XVIII. század végén. És ennek ellenére bukása mégis újabb csapást mérne a köztársaságra. Mert a teljes fölfordulásra az alkalmat az elnökválasztó nemzetgyűlés összeülése adná meg. A Panama-botrány rendezői ezért dolgoznak most egyesített erővel Carnot megbuktatásán, ami talán nem is fog nagy munkájukba kerülni. Vidéki élet. Az Újpest községi esküdtek ügye. Pest megye közigazgatási bizottsága tegnap tárgyalta az Újpest községi esküdteknek a hivataluktól való felfüggesztésére vonatkozó alispáni határozatot. Hosszas és beható tárgyalás után a közigazgatási bizottság Pöldváry Mihály alispán határozatát — Fazekas Gusztáv t. főjegyző előadása alapján — helybenhagyta, olyan változtatással, hogy két esküdt ellen, — akikről a panaszok kizárólag a sajtó útján jöttek tudomásra — a fegyelmi vizsgálatot megszüntette és hivatalaikba őket visszahelyezte, mert a fölmerült vádakat a panaszlottak a föllebbezésükhöz csatolt okiratokkal megcáfolták. A többi esküdtek ellen most már a fegyelmi vizsgálatot fogják foganatosítani , ennek befejezte után hoz az alispán érdemleges határo-zatot. Hosszas vita fejlődött ki abban a kérdésben, hogy a község regálejogának házi kezelése következtében a községi tisztviselők, milyeneknek az esküdtek is tekinthetők, ha foglalkozásuknál fogva kocsmárosok, pálinkamérők és mészárosok, vájjon érdekelteknek tekinthetők-e annyira, hogy ez állásokat nem viselhetik. A bizottság kimondotta, hogy azért, mert valaki kocsmáros, pálinkamérő, vagy mészáros, ellene fegyelmi vizsgálat érdekeltség czímén nem indítható, mert ily alapon fölvetve az inkompatibilitás kérdését, az egész odáig vezethetne, hogy az elidíljárói állatokra vagy senki, vagy csak nagyon kevés ember vállalkozhatnék. A WzuoDijag eu.u.o.n kimondotta az esküdtek ellen a fegyelmi vizsgálat megindítását és a hivataluktól való felfüggesztésüket, azért, mert bebizonyultnak látszik, hogy az elöljárósági üléseken az esküdtek magaviselete miatt határozatot hozni nem lehet, továbbá, hogy az esküdtek a község érdeke ellenében aláírták ama kérvényt, amely szerint több mint 120 szatócstól vonassék meg a bornak, sörnek és szesznek kicsinyben való elárusító joga, valamint azért, mert az utczán és korcsmában a veszekedéseikkel botrányt okoztak..