Nemzet, 1893. augusztus (12. évfolyam, 3925-3955. szám)

1893-08-01 / 3925. szám

Verenc Elek­-tere, Athenaeum-épület, L emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségi­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk ,L Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr.­­esti lappal együtt 8 kr., 3925. (210.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1893. Kedd, augusztus 1. Kiadő-btvataií: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földsim­a Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadós postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .......................... 2 frt 8 hónapra $ > 6 hónapra .......................... 12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr,J XII. évi folyam, Nemzet 1893. augusztus hó 1-vel uj előfizetést nyi­tunk a Nemzet­re. A Nemzet előfizetési ára az esti lappal együtt: egy hónapra.........................2 frt negyedévre.........................6 . félévre.................................12 » Az esti lap vidékre naponkénti külön megkül­désével : egy hónapra .... 2 frt 35 kr. negyedévre...................7 » — » félévre........................14 » — » Különösen figyelmeztetjük t. vidéki előfize­tőinket, hogy minden reklamáczióhoz, lakóhely­változás bejelentéséhez és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalásokhoz egy-egy czímszalagot mellékelni szíveskedj­enek. A fürdőidény alatt a kiadóhivatal pontosan megküldi a Nemzet­et az esetben is, ha az elő­fizető tartózkodási helyét többször változtatja. Levelezőlapon nyilvánított kívánságra a kiadóhivatal készséggel küld mutatványszámot. A »Nemzet» szerkesztősége és kiadóhivatala. Nemzetiségeink. Budapest, júl. 31. Szomorú dolognak tartanák, ha a magyar pártok között véleménykülönbség, pártállásfoglalás, vagy épen pártküzdelem fejlődnék ki a nemzetiségi politikára nézve. Nemcsak az ügyre lenne az fölötte káros, hanem egyúttal a nemzeti izgatóknak szol­gáltatna erőt és fegyvert, minden szó és minden vád, melyet a magyar pártok eb­ben a kérdésben, egymás ellen felhoznak. Ezt nemcsak azért mondjuk, mert a ma­gyar politikának ez a része egyöntetű, ha­tározott, de egyúttal minden szenvedélytől ment és zavartalan kell hogy legyen — már­pedig ezt a pártpolitika megakadályozná — hanem mondjuk azért is, mert ilyen kér­désekben, még a hibákat, túlzásokat és gyöngeségeket is, lehetőleg fedni és vita, vádaskodás nélkül, jóakarattal korrigálni kell, nem pedig küzdelem és gyanúsítás tárgyává tenni. A legkevésbbé alkalmas el­járás volna ez, a magyar ellenzék részéről a magyar kormány ellen intézendő tá­madásra, mert kritikájának vagy követelé­seinek minden túlzása nem a kormányt gyöngíti és nem az ellenzéket erősíti, ha­nem rontja magát az ügyet. Keressük a pártállást és annak érvényesítését, közjogi, szabadelvűségi, közigazgatási, pénzügyi, tár­sadalmi és közgazdasági kérdésekben, de ne a nemzetiségi túlzókkal szemben való eljárás, vagy a nemzetiségi, állítólagos kér­dések megítélése tekintetében. Nem kell azt ellenzéki privilégiummá tenni. Mi, a kormánypárt és annak sajtója, szigorúan ehhez a szabályhoz tartottuk ma­gunkat, oly szigorú következetességgel, hogy mikor az ellenzék révén e tekintetben, gyöngeséget vagy túlzást vettünk észre, nem támadtuk azt meg, mert tudtuk, hogy nemes felhevülésből származik, mely a gya­korlati életben kiforrja magát és legföljebb annyiban mulasztottunk kötelességet, hogy az izgatás és ingerkedés némely jelenték­telen, de mindig káros, jelenségeit is el­hallgattuk. Azonban többször nyíltt alkalmunk annak tapasztalására, hogy ha nem is a parlamentben, de a sajtóban ellenkező eljá­rást követ az ellenzék. A nemzetiségi izgatók merészebb fellépését, a nemzetiségi sajtó vakmerő támadásait, a romániai és más külföldi izgatás tagadhatatlan terjedését, a pánszláv mozgalmakat, a kormánynak vagy cselekvésével vagy mulasztásával okvetle­nül összeköttetésbe hozzák, de — termé­szetesen — annak konkrét bizonyításával adósak maradnak. Legfölebb a közigazga­tási reform elmaradását hozzák fel vadul, pedig azt két évvel ezelőtt egyenesen és kizárólag az ellenzék akadályozta meg. Ha az állami közigazgatás csak két év óta is érvényben lett volna, a nemzetiségi izgatás is egészen másképen nézne ki. Ezzel tehát jó lesz, az ellenzéknek elhallgatni. Ha pedig a kormány egyházpolitikájának el­lenségei, a nemzetiségi táborban az el­len megindított küzdelmet és panaszko­dást hozzák fel argumentumul; hát ak­kor nem csak a szabadelvűség ellen vé­tenek, melynek egyházpolitikai követelmé­nyeit — ha egyszer az országra üdvösek,­­ semmiféle nemzetiségi izgatásra való hivatko­zással magyar embernek ellenezni nem szabad, hanem egyúttal bizonyítják, hogy a ma­gyar állam és nemzet erősbítése és terjesztése czímén megtámadott reformokból magyar em­bernek a kormány ellen, a nemzeti politika nevében vádat formálni nem illik! A­mi pedig magának a ténynek, a nemzetiségi izgatásnak mesterséges, kívülről s belülről, sajtóban, egyházban és egyletekben szervezett fokozását, mint szintén vád alap­jául felhozott argumentumot illeti, hát ez a post hoc, ergo propter hoc okoskodásnak legszerencsétlenebb formája. Mert először is, a román liga szervezőinek, a visszautasított memorandum szerzőinek mozgékonyabb ak­­c­iója a kormány magatartásával egyáltalán semmi összefüggésben nem áll s politikájá­val is csak annyiban, a­mennyiben ennek ép magyar nemzeti iránya és erősbülése czímén provokál támadást a nemzetiségi túlzók részéről, ezért pedig magyar ember csak el nem ítélhet, sem írásban, sem szóval, egy magyar minisztert. Hogy pedig a mos­tani törvények és mostani hatóságok nem minden esetben nyújtanak egészen biztos fogantyút és egészen czélszerű eszközt a bűnösöknek kellő számban és kellő módon való megfenyítésére, azt — úgy hisszük — a Wekerle-kabinetnek senki szemére nem vetheti. Ez a vád szintén olyan, mint volt annak idején az, hogy a kormány a nem­zetiségekkel paktál. Milyen sokszor ismé­telték ezt s most mégis tökéletesen megfe­ledkeztek arról és a nemzetiségi izgatók­nak a kormány ellen intézett erősebb tá­madásából azt következtetik, hogy rossz a kormány politikája. Pedig: a román liga és a pánszláv izgatók minden czélja és min­den törekvése oly irányban mozog, a­merre annál nagyobb az ellentét a magyar poli­tikával, minél erősebb az. Ezeket kibékíteni vagy csillapítani magyar politika nem fogja, és ha nem csilapul, hanem fokozódik, — a szabad intézmények tiszteletben tartása mellett, — egyebet nem lehet tenni, mint menni a magunk útján, fejleszteni állami és kulturális intézményeinket, erősbíteni a nemzetet. Természetesen a túlzóknak és illegáli­­soknak kellő büntetéséről és úgy kell gon­doskodnunk, mint a mérsékelt és hazafias tótok és románok megnyugtatásáról, ma­gunkhoz csatolásáról. Hanem ehhez is nem egymást gyanúsító és gyengítő, de egyön­tetű magyar politika kell, hogy elriassza a túlzókat és imponáljon a számítani tudók­nak. Szóval, ez az ügy nem a magyar pártpolitika, hanem az egységes magyar közvélemény és az ez által támogatott kor­mány feladata, melyet sem oktalan félelem­mel, sem alaptalan vádakkal, sem fölösleges provokálásokkal zavarni nem szabad. A NEMZET TÁRCZÁJA. Julius 81. Riccardo Joanna élményei. Regény egy kötetben. Irta : Serao M a 111 d. (Folytatás.) 27 — Ha láttad volna lelkem, ha láttad volna — monda a fekete bóbitás grófnő. — Oly sok szép szövetet láttunk Berettánál, hogy az ember alig tudott hova lenni a gyönyörűségtől. Joanna nagyon ügyes kisérő. Ugy­e sokszor eljön még velem ? — Mindig. — Reggeltől estig ?­­— Mindig. — Ott hagyja végettem a dolgait ? — Ott, mindig. — Valóságos középkori lovag. Nagyon sze­retem a középkori tárgyakat és embereket. Hát neked Beatrice, tetszenek-e a renaissance virág­kosarak ? — Nagyon közönséges valamik — mondá Beatrice, jobb kezének ujjain a gyűrűket nézve. Riccardo odaállt Elsa Mária mögé, aki még mindig a zongora mellett ült s fantasztikus kö­tésű románczokban lapozgatott. — Beethovent játszotta, nagyon szereti ta­lán? — kérdé a poéta félhalkan. — Szeretem, bár kissé ünnepélyesnek tar­tom, — mondá nyugodtan. Szava szinte lehelletszerüleg hangzott. — Hát ki a kedvencz szerzője? — Chopin. — Az természetes. Tudja-e, hogy halt meg? — Tudom, ■— mondá Elsa Mária, lesütve bársonyos szemét. — Ön is szereti signora a gyöngyvirágot? — A legkedvesebb virágom. — Hoztam önnek egy csokorral. — Oh! — Mondja el nekem mind, hogy mit sze­ret. Mondja el, hogy én is szerethessem. Elsa Mária hosszasan ránézett kristálytiszta tekintetével, de nem felelt. Szerencse, hogy Donna Tecla éles hangja elpalástolta az erre következett hallgatás za­varát. Donna Beatrice di Santaninia némán, min­denfelé mosolyokat osztogatva lengedezett tova, mint valami istennő; donna Clelia pedig az Ac­­cademia di San Luca valamelyik professzorával vitatkozott a szobrászatról. Donna Caterina Spi­­nola meg sem mozdult a székén, csak ruhájának aczélkék gyöngyei csillogtak, mint valami bar­na érez. Riccardo körülnézett a teremben, s azután egy virágokkal teli váza szemléletébe merült. Donna Caterina ezt az alkalmat fölhasználván, felhangon suga neki. — Ugy­e gyűlöl engem ? — Ki mondta ezt önnek asszonyom? — kérdé Riccardo hidegen. Donna Caterina megrezzent s elhalvá­nyodott. Ebben a pillanatban dán Pompeo Savelli lépett be mosolyogva. Magas, sovány, kissé szög­letes, rideg úr volt. Riccardo oly fájdalmas szúrást érzett, hogy a lélekzete is elszorult egy pillanatra. Rögtön átlátta, hogy a bankárnak nem szólhat semmit. Nagyon megszégyenítő dolog lett volna ezzel a nagy úrral ekkor beszélni a váltóról, mikor őt vendégéül látja. S bár a társalgás mint szélesebb mederben folyt, Riccardo mindjobban elnémult, zavarba jött, kényelmetlenül érezte magát, s iszonyú har­czot vivott. Az egyik pere­ben hirtelen elhatá­rozta magát, hogy megmond neki, mindent, a má­sikban pedig bátorsága hirtelen lelohadt, gyávának, erőtlennek érezte magát ily önmegtagadásra. Gondolatokba mélyed­ve szemlélt egy szal­a­­bokrot. — A poéta nagyon szerelmes, mert nem beszél, — mondá nevetve don Pompeo. — Johnna, igaz­ hogy szerelmes? Talán be­lém? kérdé donna Tecla csípősen. — Szolgálatjára. — mondá Riccardo. S meghajtotta magát. Persze hogy meg kellett volna mondania mindent, persze hogy el kellene magát határoz­nia erre a nagy lépésre, hiszen don Pompeo gentleman, a­ki bizonyára beleegyezik a váltó meghosszabbításába. S végre is mibe kerül egy szó? S ha szólt neki, megint meg van mentve három hónapig: azalatt tízszer ezer lírát is összeszedhet, mert sokat fog dolgozni, s barátai is vannak. Igen, igen, jobb lesz megmondani neki, Don Pompeo az ilyen mulatságok alkalmával úgyis oly feledékeny, oly nagy úr, oly keveset törődik a pénzügyekkel. A bankár a belga követtel beszélt, talán diplomácziai ügyekről, s ez nem volt alkalmas pillanat. Később pedig donna Caterina Spinolá­­val kezdett csevegni, s udvariatlanság lett volna félbeszakítani. Riccardo közönyös igyekezett ma­radni, tekintetével azonban lázasan követte don Pompeo minden mozdulatát, s minden perezben alkalomra várt. Donna Tecla eltávozott, egy fiatal nápolyi gróf kíséretében, amire egy kis mozgás keletke­zett a társaságban. Don Pompeo kikísérte egész a kertig. Riccardo a teremben maradt, a­hol a zene tovább folyt. Donna Caterina Spinola hal­kan játszotta Pergolese kesergő­s Stabat Materi­jét. Riccardo elborultan hallgatta, mert a zene épen hozzáillett az ő kedélyállapotához. De azért donna Clelia, a szép, frivol asszony még ezen a zenén is nevetett. — Mily szépen világit a hold a kertben! — mondá don Pompeo, visszatérve a terembe. Riccardo még habozva várt, de közönyös mosolya nem árulta el azt a harczot, melyen lelke keresztülment. Végre elhatározta magát s búcsút vett Cleliától. Elhatározta, hogy inkább gyáva lesz s nem szól don Pompeonak. A túl­­udvarias bankár kikisérte az előszobába. — Nem tűrhetem a szomorú zenét, — mondá a bankár nevetve. — Donna Caterina úgy néz ki, mint egy szemfödő. — Nekem sincs kedvem meghalni, — felelt Riccardo. A bankár a költővel kiment a kertbe, ahol az áprilisi telihold körülvette őket fényözö­nével. — Mily bájos est! — mormolá dón Pompeo. — Elragadó! — mondá az ifjú. Azután egyszerre, minden átmenet nélkül, hirtelen mondá: — Önnél egy holnap lejáró váltóm van.­­— Igen, láttam, azt hiszem ezer líráról. — Nem lehetne megújítani? S hangját elfojtotta a remegés. — Lehetetlen kedvesem, — mondá a ban­kár hidegen. — A váltó már nem a mienk. — Pedig . . . nagy szívességet tenne ve­lem . . . — Biztosítom, hogy lehetetlen. Hiszen önöknek oly könnyű az életük! Önök irók any­­nyit szereznek, a­mennyit csak akarnak. De mi szegény üzletemberek ... — Jó éjt! — mormolá Riccardo udvariasan. — Jó éjt. A hírlapíró lassan haladt át a téren. A tornyokban egyet ütött, így végződött ez a napja. Mialatt az elhagyatott, holdfényes Via Nazionalén keresztül haladt, úgy érezte magát, mint a pártatlan látogató a színházban, ahol valami erős menetű drámát játszanak; fölmerült lelkében mindaz, a­mit ma gondolt és tett, a­mi vele ma történt. Keserűség és irónia nélkül, hi­degen engedte magát kábult álmodozásában tova­ragadtatni egy asszonyi profil, egy végigkez­­tyűs női kar látománya által. Újra látta magát, hogy mint megy a czuk­­rázdából a jótékony sorsjátékra, a hangverseny­ből a templomba, a műkereskedésből a virágos boltba, a színházból a szalonba, akarat nélkül, erélytelenül, a nőiesség varázsa alatt, mint egy gyönge gyermek. Föláldozta a nőkért minden idejét, nehe­zen szerzett pénzét, elhanyagolva a munkáját, pedig ebben volt az ő ereje. Teljes nagyságában látta, nagy gyógyíthatatlan hiúságát. Belátta, hogy nem szereti ezeket az asszonyokat, kik mint Delila, arra esküdtek össze, hogy megnyir­bálják az ő erejét. Egyikük sem bírta őt arra a szenvedélyes érzelemre, mely tűzként szokott pusztítani. Az az érzelem, melyért mindent föl­áldozott, nem volt sem mély, sem nemes, nem volt egyéb mint az ösztönök vonzódása, rokon­­szenv, az önszeretetnek kielégítése. S mindebben az volt a legkomolyabb, leg­fájdalmasabb, egyszersmind legkomikusabb dolog, hogy ez asszonyok közül senki sem szerette. Szelíden néztek rá, mosolyogtak, elkísérték a templomba, a hangversenybe, a műkereskedésbe, együtt ettek vele süteményt, eljátszottak neki egy-egy Chopin-darabot, de szeretni nem szerette őt egyik sem. (Folyt. köv.) Belföld, Budapest, júl. 31. (Korai híresztelé­sek.) Gyakran felmerült az utóbbi időben az a hír, hogy az osztrák-magyar államvasutak vala­mint a déli vasutak magasabb kamatozású el­sőbbségei legközelebb konverzió alá fognak ke­rülni. A »B. C.« szerint ezek a hírek koraiak. A­míg a valutarendezés annyira nem haladt, hogy az államjegyek, habár nem is mind, de legalább legnagyobbrészt be legyenek vonva, egyáltalán nem lehet hitelpapírok azon nagy mozgalmát, a­mely minden konverzióval együtt jár, egyenesen felidézni, mert ez az eddigi mindenütt tett ta­pasztalások szerint igen könnyen külföldi vál­tóink árfolyamainak újabb ingadozásához ve­zethetne. Budapest, júl. 31. (A takarmánykivi­­t­el.) A különböző érdekek által felszínre hozott hírlapi közlésekkel szemben, melyek a szá­las takarmány kivitelére vonatkozó tilalom el­rendelése alkalmából folyton ismétlődnek, illeté­kes helyről fel vagyunk hatalmazva annak kije­lentésére, hogy a magyar királyi kormánynak lesz alkalma úgy ez ügy eredetét, valamint a történt intézkedések indokait illetőleg, az illeté­kes fórum, a törvényhozás előtt nyilatkozni. Vidéki élet, Szabadka, jul. 31. A bácsmegyei esperessé­­geknek Mamusich Mátyás prépost-plébános elnöklete alatt tartott értekezlete az újvidéki espereskerület kezdeményezésére elhatározta, hogy a liberális-egyházpolitika elleni tüntetés czéljából Szabadkán szeptember 10-én a nagy plébánia előtti térségen (az utczán ?) a bács­megyei hívek »meghívásával« katholikus nép­­gyűlést tart, melynek elnökéül Eszterházy Miklós Móricz grófot kérik fel. A gyűlés előké­szítésére egyháziakból és világiakból álló végre­hajtó bizottságot szerveztek. Nagyvárad, júl. 31. A nagyváradi vízve­zeték kérdése egy lépéssel ismét közelebb jutott a megoldáshoz. Ma tartatott meg az állandó árverező bizottság előtt a vízvezetéki árlejtés. A következő ajánlatok érkeztek be: A »Societe d’entreprise gene­rale Paris­ 453,366 írttal, Rumpl és Nikies Buda­pest 415,974 írttal, a bécsi és budapesti vízvezeték, légszesz és fütés berendezési társaság 426,713 írttal, mely összegből még 4100 frt elengedtetik a tervekért, ha az ajánlat elfogadtatik; Knuth Károly Budapest 415,527 írttal, Walser Ferencz részvénytársaság 441,800 írttal, Ganz és társa és Glassner József Budapest együttesen 478,437 írt. Az összes tervek és ajánlatok Barcza Károly földmivelésügyi minisz­tert műszaki tanácsosnak küldetnek el felülvizsgálás és véleményadás végett, ki 10—14 nap alatt véle­ményt ígért és az ő véleménye alapján tesz majd a városi tanács egy rendkívüli közgyűlésen előterjesztést. Nagybecskerek, jul. 31. Schiller Lipót béga­­szentgyörgyi jegyzőt, a torontáli jegyzőegylet elnökét, az országos jegyzőegylet alelnökét a király arany érdemkeresztel tüntette ki. A kitün­tetettnek az érdemkeresztet tegnap Rónay főis­pán adta át nagy ünnepélyességek között. Jelen volt a megye egész intelligencziája, a különböző nemzetiségek és felekezetek küldöttei. Az ünne­pély után bankett volt 300 személyre. A sziámi ügy vége. Budapest, júl. 31. (ul.) A franczia-sziámi viszály, úgy látszik, szerencsésen véget ért. Van is nagy öröm Párisban. Úgy ünnepük ezt a ked­vező eredményt, mint Francziaországnak Angolország fölött kivett nagy diadalát. Fölösleges rámutatnunk, mennyire téves ilyen irányú kizsákmányolása a viszály el­intézésének. Angolország tudvalevőleg egé­szen kezében tartja Sziámot. Angolok bír­ják ott az összes, valamire való állásokat. Könnyen kiviheti tehát, hogy Sziám az an­gol érdekeknek megfelelőleg igazítsa poli­tikáját. Alig kételkedhetünk benne, hogy most szintén így történt. Örey államtitkár nyilatkozatai szerint a st.-jamesi kabinet­nek nem volt semmi kifogása azok ellen a követelések ellen, a­melyeket a franczia ultimátum tényleg magában foglalt; ezek: a Me-Kong balpartja képezte Annám ha­tárát Sziám felé, a sziámiak által megölt francziák és annamiták hátramaradottai kárpótlást kapjanak Sziámtól, a bűnösök megérdemelt büntetésben részesüljenek, ezeknek a feltételeknek teljesítéséig Sziám tegyen le biztosítékot. Később azonban a köztársaság tovább ment követeléseivel. Battam-Bang és Ang-Khor tartományokat is meg akarta szerezni, a­melyek ugyan nem fekszenek a Me-Kong balpartján, ha­nem állítólag Kambodzsához tartoztak va­lamikor; továbbá igényt támasztott olyan vidékekre, a­melyekről lemondani Sziám­­nak nincs joga, és a­melyek révén a hátsóindiai franczia­ és angol birtokok szom­szédságba jutottak volna egymással. Az an­gol kormány­főkép ezt az utóbbi eshető­séget óhajtja minden áron elkerülni, mert az ilyen szomszédságban számos súrlódás és összeütközés csíráját látja. Korábbi je­lentésekből, valamint a ma érkezett párisi táviratokból azt lehet következtetnünk, hogy Francziaország és Angolország bizonyos előzetes megegyezésre jutottak a határrende­zésre nézve, és Sziám csak ennek megtörténte után küldötte újabb értesítését Párisba, a­melylyel föltétlenül aláveti magát a franczia ultimátumnak. Az angol érdekek továbbá azt kívánják, hogy a Francziaország által elrendelt körülzárolása a sziámi partoknak lehető­eg elmaradjon, mert a sziámi keres­kedelem 80—85°/6-a angol kézben van; mindenesetre nagy nyereség tehát az angol kereskedelemre nézve már az egymagában véve, ha a körülzárolás megszűnik, még mielőtt tényleg ő kezdődött volna. Mind­ezekből az látszik, hogy a sziámi viszály­nak békés elintézése épen úgy kielégíti az angol, mint a franczia érdekeket. Nincs okuk eszerint a francziáknak arra, hogy az angolok fölött kivívott valami nagy diadal­ról ábrándozzanak. Hanem tudvalevőleg a francziák nem igen szokták fárasztani ma­gukat a körülmények higgadt mérlegelésé­vel, amikor a gloire dicsfényét megpillant­ják. Annál kevésbbé teszik ezt most, a­mi­kor gyarm­atpolitikai kérdésben az angolok­kal állottak szemben, és a választások kü­szöbén a Dupuy-kormány mindent el fog követni, hogy a sziámi diadalt a maga czéljaira tőle telhetőleg kihasználja. Kü­lönben mindegy, bármiképen értékesítik a francziák az általuk meglehetősen köny­­nyelműen fölidézett sziámi összeütközést, az bizonyára örvendetes, hogy olyan gyors és szerencsés véget ért. Most már csak az az óhajtandó, hogy Francziaország és Angol­ország között, a sziámi határvonal megálla­pítása iránt folytatandó tárgyalások ne vezessenek újabb súrlódásokra. A franczia-sziámi viszályra vonatkozólag ma érkezett távirati tudósításokat itt közöljük: London, júl. 31. A »Reuter-ügynökség« je­lenti: A franczia kormány, hogy biztosí­tékot nyerjen a Sziám által elfogadott föltételek teljesítésére, az ultimátumban foglalt feltétele­ken kívül is követeli, hogy ideiglenesen bir­tokba vehesse a csantaboni kikötőt, a­mely a sziámi öbölben, Bangkoktól 200 kilomé­ternyire délkeletre van. Ezen kívül a franczia kormány azt követeli, hogy Sziám ne állítson katonai állomást a kambodsai határ bizonyos pontjain és a Mekong folyótól bizonyos tá­volságra. London, jul. 31. Bangkokból jelentik, hogy Human tengernagy a »Triomphante« fedélze­tén Kosichangba ment. A körülzárolást más öt hajó tartja fenn. A kereskedelmi levelezést, a szárazföldi utón továbbítják. (M. E.) London, júl. 31. Az alsóházban Grey külügyi államtitkár kijelentette, hogy a tárgyalások a Mekong felső vidékére vonatkozólag tovább foly­nak és valószínűleg nem fognak nehézségekbe ütközni, minthogy a franczia és angol kormá­nyok nézetei az alapelvekre vonatkozólag átalá­­ban egyeznek. Gladstone megjegyezte, hogy nézete szerint, minthogy Hayes Fischer és Logan a múlt csütörtöki sajnálatos események fölött saj­nálatuknak adtak kifejezést, az egész háznak az a kívánsága, hogy ezen események végleg elin­­tézetteknek tekintessenek és ne indíttassák ez ügyben semmiféle vizsgálat. (Helyeslés.) Páris, júl. 31. A »Temps« szerint az a jegy­zék, melyet a kormány válaszul az ultimátum elfogadására, Bangkokba fog küldetni, újabb biz­tosítékok kieszközlésére fog irányulni, hogy úgy az ultimátum feltételeinek keresztülvitele biz­tosíttassák, mint eleje vétessék a jövőben az oly konfliktusoknak, a­minek a jelenlegi bonyodal­makat előidézték.

Next