Nemzet, 1895. március (14. évfolyam, 4496-4525. szám)

1895-03-01 / 4496. szám

SZ­RKESZTŐsfo: Szerencziek­ ter­e, Athenaeum-épület, L emelet. A kép szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk eL Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEI egy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencaiek-tere Athenaeum-épület) küldendők. Ara 6 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 4496. (60.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1895. Péntek, márczius 1. KijaffcBBrxsAfi Verencsiek-tere, Athenaeum-épület, földszinti Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra 2 firt 8 hónapra 6 * 6 hónapra .... ....... ...... 12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Ara 5 kr. éken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr. XIV. évfolyam. Államférfiak és játékosok. Budapest, febr. 28. A haldokló tél végnapjainak zuzmarás borulatján átcsillan az ébredő tavasz ara­nyos, meleg verőfénye. Úgy tetszik, azon a szomorú ködön át is, melyet az appropriáczionális vita mes­terséges kinyújtása idézett a törvényhozás szemhatárára, erőteljes, üde, ifjú sugárzás­sal keresztül villan a nyugodtabb, tisztult parlamenti viszonyok áldásos, munkás nap­világa. Szemben azzal a felbomlási folyamat­tal, mely az összes ellenzéki pártok orga­nizmusát dúlja, mint az elvek, eszmék ren­dületlen sziklája, szilárd egységében áll a szabadelvű-párt. És ha eddigelé kontemplatív, csöndes passzivitással szemlélte biztonságának tuda­tában a rázúduló támadások viharait, ez épenséggel nem az erő megfogyatkozását kisérő rezignáczióból származott. A szabadelvű párt föltétlenül rendel­kezik a maga nagy föladatainak megvaló­sításához kellő erővel s egy perczig sem hiányzott, vagy lankadt meg benne az aka­rat ez erőnek teljes érvényesítése körül. Nagy elveinek s az ezek gyakorlati megvalósítására önzetlen, férfias bátorság­gal vállalkozott kormánynak támogatására, megvédelmezésére nem kért és nem kér se­gítséget a szabadelvű párt senkitől. S hogy ez így van és igy lehet annak bizony nem pusztán az a nem épen horribilis nu­merikus többség a természetes oka, ma­gyarázata, hanem egy kicsit talán mégis az a politikai prestige, melynek hiányát olyan megható bensőséggel siratta meg a minap a nemzeti párt ékesszóló vezére. Nos hát ha eddigelé őszintén kételke­dett ennek a magas közéleti erkölcsi elem­nek létezésén Apponyi Albert gróf, ma meggyőződhetett róla, hogy legalább a sza­badelvű pártot nincs oka ezen a czimen elsiratnia. Titkos és nyílt ellenségei, jóakarói akárhányszor megásták kora sírját s ez a párt mindig diadalmasan, megifjodva lépte át a neki szánt gödört s a vele érző nem­zet tapsai között dokumentálta, hogy van benne élni hit, jog és erő. Ilyen megifjító, diadalmas napja volt ma a szabadelvű­ pártnak ismét. Az a két monumentális beszéd, mely a nap történetét kitölti, leirhatatlanul fel­­villamozó hatással volt a párt egészére, vezérekre és úgy, mint a közkatonákra. P­e­r­c­z­e­l Dezső belügyminiszter nagy­szabású, minden izében finom polemi­kus éllel összerótt beszéd keretében kétsé­get, ellenmondást eleve kizáró férfias nyílt­sággal, a munkaképesség és készség nemes öntudatával kifejtette, megjelölte az alko­tások, kormányzati tevékenység azon egész körét, melynek betöltésére a jelen kabinet a korona bizalmából, a szabadelvű­ párt osz­tatlan, komoly és őszinte támogatásával vállalkozott. S ez a munkakör, ha nem is arro­­gálja magának a nagyzó históriacsinálás nimbuszát, kétségkívül a nemzeti fejlődés, az államélet legreálisabb, legsürgősebb szük­ségleteinek összegét foglalja magában. E programm végrehajtása nem csak a zászló becsületének kérdése, hanem súlyos felelősséggel járó kötelessége a szabadelvű kormánynak s a szabadelvű pártnak. Ebben a keretben a szabadelvű egy­házpolitikai reformok többé nem ideális vezéreszmék, hanem azok az egyedül gyümöl­csöző szent igéi a magyar szabadelvűség evangéliumának, a­melyek, daczára a pokol minden incselkedéseinek, megmásíthatatlan, kézzelfogható bizonyossággal testet öltenek. S a kormány munkaprogrammjának távolabb perspektívája, a közigazgatás ál­talános, gyökeres reformja, a tárgy s az élet viszonyainak teljes és alapos ismeretén alapuló gyakorlati érzékkel és minden jo­gosult kívánalmat kielégítő liberalizmussal van a belügyminiszter beszédébe bele­illesztve. Minden párttekintetet mellőző objek­tivitással konstatálható a Perczel Dezső mai nagy és általános parlamenti sikere, a­mely jelentékeny mérvben hozzájárult a Bánffy-kabinet politikai helyzetének megszilárdításához. Más formában, más irányból ugyane czélra tört a Tisza István mai beszéde is. Ez a megbocsáthatatlanul fiatal állam­férfin, a­ki teljes fegyverzettel pattant ki az apja, mestere hatalmas homlokából s azóta igen sok, nehéz, népszerűtlen, küzdel­mes lépést tett a legsikamlósabb pályasikon, de mindig előre, — ma megszólalt a »saját csekély személye nevében« s beszédje során, ott az ország szeme láttára csak nőtt, nőtt, míg egyszerre azon vette észre magát ő is, a hallgatóság is, hogy egy egész fővel magasodott föléje a parlamenti küzködés átlagos színvonalának. És milyen okos, tiszta, nemes fővel! A nyugodt, higgadt européer kifogás­talan önmérséklete milyen gazdag, meleg suzogását takarja a saját, nemzetét odaadó rajongással istápoló szeretetnek! Tisza István ma nem a lovagi sar­kantyúit érdemelte ki a szabadelvű párt tomboló tetszése, lelkesült éljenzése, tapsai között, hanem a parlamenti hadrend leg­első sorába küzdötte föl magát, ama ke­vés számú, nagy tehetségű és szeplőtlen jellemű férfiak közé, a­kik nagy és nehéz megpróbáltatás idején a nemzeti fejlődés élén haladni hivatottak. A Tisza István mai beszédének mély és nem múló hatást főleg a 67-es alapon álló parlamenti pártok tervezett egyesülé­sére vonatkozólag tett kijelentések adtak. Eddigelé az összes fuzionális kísérletek sikertelenségének ódiumát divatos dolog volt kizárólag a szabadelvű párt s en­nek kebelében legkivált a Tiszáék nya­kába varrni. Nem lehet fuzionálni, mert Tiszáék görcsösen ragaszkodnak a kizárólagos párt­­uralomhoz s intrikáikkal meghiúsítják a legjobb indulatu törekvéseket is. Nos hát Tisza István, a Tisza Kál­mán fia, ugyan csak a »maga csekély sze­mélye nevében«, de az egész szabadelvű­­párt osztatlan, zajos helyeslése között, kö­zönséges politikai hazugságnak, pilátusi hipokrízisnek bélyegezte ezt az egész kéz­mosogató komédiát. Ha nincs, nem lesz és nem lehet fú­zió, az sem a jelenben, sem a jövőben nem múlik a szabadelvű párton, legkevésbbé pedig épen Tiszáékon. Hanem igen­is múlt és múlik minden­koron azon a szűkkeblű, álszemérmes ki­sebbségi terrorizmuson, mely a maga politikai cselekvéseinek, elhatározá­sainak legmagasabb végokát sohasem ke­reste és találta a haza javának, a nemzeti haladás érdekeinek önzetlen szolgálatában, hanem örökké egy egy hatásos szín­padi pese elfoglalására, pillanat­ kizsák­mányolására törekedett. Pedig ha valaha, most ennek az or­szágnak komoly, erős férfiakra, nem sok­színű alakosokra van égető szüksége, kiküldött bizottságnak, 1892-ben tagja volt a fel­irati bizottságnak, előadója jelenleg a közig, bi­zottságokról szóló törvényjavaslatnak s. t. b. — Utóbbi kérdés szabályozása iránt még 1890-ben egy indokolt törvényjavaslatot adott át az akkori Belügyminiszternek, — tagja volt több törvény­előkészítő enquette bizottságnak. A hetvenes évek elején irodalmi tevékenysé­get is fejtett ki részint a helyi lapokban részint az országos sajtóban. 1890. év elején a kormány megkínálta a Liptómegyei, 1891-ben p­edig a Trencsénmegyei főispánsággal. 1894-ben az országos határok és határfolyók (Morva vize s. t. b.) szabályozása tárgyában ki­küldött magyar országos bizottságnak elnöke volt és az Alsó-Ausztriai valamint Morvaországi hason bizottsággal folytatott több heti tárgyalás után sikerült a fenforgott elvi ellentéteket kiegyenlíteni. A képviselőház 1. évi márczius hó 1-én, pén­teken, d. e. 10 órakor ülést tart. Tárgy: A költségvetési törvényjavaslat folytatólagos tár­gyalása- Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. BELFÖLD. Budapest, febr. 28. (Minisztertanács.) Ma délután, mint a »B. T.» írja, több óráig tartó minisztertanács volt. Budapest, febr. 28. (A belügyi állam­titkár). Mint értesülünk, a legközelebbi napok­ban meg fog történi Latkóczy Imre országgyű­lési képviselőnek, parlamentünk e kitűnő alakjának belügyi államtitkárá való kinevezése. Érdemesnek tartjuk ez alkalomból Latkóczy Imre életrajzi ada­tait a következőkben ismertetni: Latkóczy Imre szül. Nyitrán 1848 évi szep­tember hó 4-én. Tanulmányait Pozsonyban illető­leg Budapesten fejezte be. 19 éves korában már mint megyei aljegyző működött, néhány hóval ez­után pedig városi tanácsnoknak (törvényszéki biró) választatott. 1870-ben letette az ügyvédi, 1871-ben pedig a váltó vizsgát. Mint gyakorló ügyvéd a vármegye legtekintélyesebb intézeteit és birtokosait képviselte. Idejének túlnyomó részét azonban a közigazgatás szolgálatának szentelte. Nyitravár­­megye és város közgyűléseinek ő volt a vezérszó­noka, alig volt megyei és városi fontosabb bizott­ság, melynek ne lett volna döntő tagja vagy el­nöke. A regáli kártalanítási bizottságnak is, Nyit­­ramegye törvényhatóságának területére kihatólag ő volt az elnöke és ezen minőségben — a­mi ak­koron a legnagyobb ritkaságok közé tartozott — nemcsak a közönségnek de a pénzügyi kormánynak elismerésében is részeltetett. Ny­it­r­a két legszebb középülete kitartó buzgalmának köszöni létrejöt­tét, az egyik a városháza a másik a Nyitrai nem­zeti színház. 1884. óta mint ország, képviselő képviseli Nyitra megye egyik legnagyobb választó kerületét. A törvényhozás körében öt éven keresztül állandó rendes előadója volt a közigazgatási bizottságnak, 1889. óta pedig tagja a pénzügyi bizottságnak és itt a jogi és részben az igazgatási szakba eső kér­déseket adja elő, ezenkívül ismételten előadója volt jelenleg pedig elnöke az egyik bíráló bizottságnak, tagja a Curia bíráskodását (választási ügyekben) szabályozó törvényjavaslat előzetes tárgyalására A múzeumok kérdése. — Két czikk. — II. A létesítendő képzőművészet-törté­neti múzeum tervezésénél, első berendezésénél és tovább­fejlesztésénél óhajtanám, hogy ne es­sünk oly hibákba, a­melyeket később helyrehozni nehéz volna, vagy a­melyek legalább is pénzáldo­zatokat követelnének kevésbé szükséges és és sür­gős czélokra, elvonván azokat a szükségesebbektől és sürgősebbektől, így — nézetem szerint, — nem volna helyes a történeti képcsarnokot a létesítendő kép­zőművészeti múzeum keretébe beilleszteni; ez a két intézmény egészen különböző szempontok szerint jött létre és fog jövőben is kiegészíttetni s igy azokat együvé valóknak semmikép sem ismerhetem el. A történelmi képcsarnokban szük­ségkép helyet foglal sok kép, a­mely mint művé­szeti termék semmi, vagy csak igen csekély érték­kel bír, de a mely hűsége, eredetisége, a korra nézve jellemző volta miatt történeti szempontból érdekes; továbbá a történeti képcsarnok, ha egy­szer kifejlesztjük, igen nagy részben fog másolato­kat tartalmazni, mert hiszen főleg az arczképek azok, a­melyektől tulajdonosuk nem szívesen válik meg s a melyek, a mennyiben történeti érdekűek a legtöbb esetben csak másolatban lesznek megsze­rezhetők. Már­pedig egy képzőművészeti múzeum­ban, — ha az egész világon követett eljárást tart­juk szem előtt — csak oly kép foglalhat helyet, a­mely határozott nagy művészeti becscsel­ek­ és képek másolatai oda egyáltalán be nem fogadha­tók. A történeti képcsarnokot én — mint már előbbi czikkemben kifejtettem — csak a nemzeti múzeum kiegészítő részének tekinthetem, ha egy­szer ez utóbbi nemzeti történeti múzeummá lesz kifejlesztve, s ezt a körülményt annál inkább kell az intézőknek figyelmekbe ajánlanom, mert a tör­ténelmi képcsarnoknak a tervből való kirekesztése esetében­­ a képzőművészet-történeti múzeum dimen­­­ziói, tehát az igényelt költségek is — esetleg csökkenthetők lesznek. Egy másik szempont az, hogy véleményem szerint régi képzőművészeti termékek­nek bizonyos meghatározott összeg erejéig rövid idő, — úgyszólván záros határidő — alatt való tömeges összevásárlása nem ajánlatos. E czélra a terv szerint 700,000 frt van fölvéve, a­mely öt év alatt volna felhasználandó; felhasznál­tatott ebből eddig úgy hiszem 167,600 frt. Az eddig vásárolt képek és plasztikai művek egy kis részét a képtárigazgató úr szívessége folytán meg­tekinthettem s azok között néhány olyat láttam, a­melynek megszerzése mindenesetre nagy előnyére fog szolgálni gyűjteményünknek; de mégis azt hi­szem, nem kívánatos, hogy a tömeges vásárlá­sok útján tovább haladjunk. A czél, gondo­lom nem az, hogy a létesítendő képzőművészeti múzeumnak falait mielőbb megtöltsük, hanem az, hogy oly gyűjteményt hozzunk létre, a­mely­nek minden darabja nagy műbecscsel bír. Már­pedig az ilyen tömeges vásárlásnál mindenesetre selejtesebb darabok is fognak a múzeumba beke­rülni, mert a­míg a pénz tart, addig meg van a csábítás arra, hogy minden kínálkozó, csak némi­leg értékes darabot megszerezzünk s ha azután később valami véletlen eset folytán mód nyílik arra, hogy igazán becses, jelentékeny műveket sze­rezzünk be, akkor nem lesz elegendő pénzünk. Mai nap jelentékenyebb művészeti termékek már úgyszólván csakis szerencsés alkalmi vételek útján szerezhetők meg, a­melyeknek ideje kiszámíthatat­lan; képzőművészeti múzeumunk fejlesztése szem­pontjából tehát nem azt tartanám lényegesnek és czélravezetőnek, hogy megtöltésére most egyszerre ráfordítsunk százezreket s azután esetleg ismét egy kicsiny, évről-évre felhasználandó dotáczióval legyünk kénytelenek beérni, hanem azt, hogy je­lentékenyen fölemelt, rendes évi dotáczió mellett, erre az egy budgettételre tétessék kivétel a bud­­getjog elvei alól és engedtessék meg an­nak alapként való tőkésítése, hogy ezt az alapot azután az intézet akkor és annyiban használhassa fel, a­mikor és a­mennyiben valóban becses beszerzésre alkalom kínálkozik. Az újabbkori képek és szobrok vá­­­­sárlására nézve nem oszthatom azt a nézetet, mintha e vásárlások eddig elhibázottak lettek volna azért, mert azoknál a kiállítást rendező képzőmű­vészeti társulat érdekei voltak irányadók. Az, hogy a kiállításokon az állam is vásároljon, nem a kép­zőművészeti társulatnak, hanem képzőművé­­szetünknek érdeke, mert ezektől a vételektől függ nagy részben kiállításaink sikere, kiállításaink sikerétől pedig képzőművészetünk föllendülése és műszlésünk fejlődése; ha tehát az eddigi művásár­­lások — értve különösen a modern külföldi mű­termékek vásárlását, — valami tekintetben kifogás alá eshettek, ez a kifogás csak az lehetett, hogy igen szerény lévén a rendelkezésünkre álló java­dalom, nem vehettük meg mindig a legjobb, a legszebb képeket, melyek kiállításainkon kapha­tók voltak, hanem be kellett érnünk néha a ke­­vésbbé jelesekkel, bár szintén becsesekkel. És én föltétlenül fentartandónak vélném jövőre is azt az elvet, hogy modern külföldi műtermékek első­sorban és rendszerint kiállításainkon vásároltassa­nak s csak a másodsorban és kivételesen megbízás útján, a külföldön , mert, először ez kiállításaink színvonalának fenntartása s lehetőleg emelése ér­dekében szükséges és másodszor, mert ily után múzeumunkba csak oly művek fognak bekerülni, a melyeknek megszerzéséhez úgyszólván összes mű­ér­tőinknek s közönségünknek van módja hozzá­szólni. Nagyon helyesnek tartom a milleniumi or­szágos bizottság ama határozatát, a­mely szerint a magyar képzőművészeti termékek meg­vásárlásra s megrendelésére szánt összeget na­­gyobbitotta s egyúttal annak több évre való biztosítását határozta el, úgy, hogy a millenium után még 8 évig fog évenként 50.000 frt hazai művásárlásokra rendelkezésre állani. Ebben egy­felől a hazai művészet arányosabb méltánylását, másfelől annak az előbb hangsúlyozott elvnek ki­fejezését látom, hogy nem egyszerre kell múzeu­munkat megtöltenünk, hanem hosszabb időre kell biztosítanunk a bőkezűbb művásárlás lehetőségét. A millenium alkalmából hazai művásárlásra szánt 200.000 írtra nézve kívánatosnak tartanám, ha annak legalább egy része megrendelésekre mi­előbb igénybe vétetnék, mert tartok tőle, hogy ha a művészek mind egészen bizonytalan esélyek­kel fognak szemben állani, a millennáris kiállításon bemutatandó produkc­ió sem mennyiségileg, sem minőségileg nem fog a vásárlásra szánt nagy ösz­­szegnek megfelelni. Annál inkább kell erre figyel­meztetnem, mert a millenium alkalmából az ál­lamnak, a művészeti megrendelések terén hatalmas és örvendetes konkurrenc­iát csinálnak a volt kultuszminiszter úr felhívására a törvényhatóságok és egyházi főhatóságok, a­melyek, értesülésem sze­rint, már eddig 110.000 írtra eszközöltek meg­rendeléseket, emlékszerű képzőművészeti tárgyakra. Azzal tisztában kell lennünk, hogy az a ha­talmas lendület, a­melyet képzőművészetünknek — értve alatta különösen a szobrászatot és festésze­tet — a millenium alkalmából adni készülünk, bizonyos következményekkel fog járni s bizonyos kötelezettségeket fog ránk hárítani. A fellendült művészetet ugyanis nem lesz többé lehetséges az eddigi szerény dotáczió keretébe visszaszorítani. Én azonban azt hiszem, hogy aggodalom nélkül néz­hetünk e kötelezettségnek elébe. Ma már tényleg arra a pontra jutottunk, hogy a művészetek terén nem képezheti többé kizárólagos feladatunkat az, a­mi eddig fő feladatunk volt, t. i. uj meg új te­hetségek kiképzése és munkára bátorítása, hanem az, hogy a valóban szép számmal megtermett mű­vészi tehetségeket foglalkoztassuk is, megrendelések­kel lássuk el; csak igy lévén lehetséges oly művészetet fejleszteni, a­minőt a franczia a »grand art« nevével illetés a mely sehol sem fejlődhetik, ahol a művészet csak a közönséges művásárlás­ piacz számára dol­gozik ; oly művészet, a mely a nemzeti irányt a maga komolyabb alakjában valósítja meg s a melynek úgyszólván kulminácziója a nálunk ma még igen nehéz viszonyokkal küzdő történelmi fes­tészet. Erre a kezdet megtörtént már s különösen nagy lépést tehetünk ez irányban a millenáris mű­­vásárlások és megrendelések által. E fejlődésnek legegészségesebb irányát abban látnám, ha az ál­lam és a törvényhatóságok állandóan felkarolnák a vidéki múzeumok ügyét s azok gazdagítá­sára is törekednének. A mire nézve a dunántúli köz­művelődési egyesületnek s az annak kebeléből kiindult orsz. múzeum- és könyvtárbizottságnak igen üdvös kez­deményezést köszönhetünk. A vidéki múzeumok fel­adatát ugyanis én inkább a képzőművészetek istá­­polásában s könyvtárak létesítésében látom, ke­­vésbbé a régiségek gyűjtésében, a­mely téren nem szeretném, ha a vidéki múzeumok nemzeti múzeu­munknak, — melyet épen történeti irányban kell fejlesztenünk, — erős konkurrenseivé válnának. Azt hiszem, mai nap minden arra int, arra utal bennünket, hogy­­nemzeti kultúránk fejleszté­sében a művészetekre különös gondot fordítsunk. A képzőművészetek terén határozottan produktív korszakot él most nemzetünk, majdnem minden év­i és jelentékeny tehetségeket hoz felszínre, képzőművé­szetünk a nemzetközi versenyben is már becsülettel állja meg helyét; ezt az időszakot föl kell használni, mert ki tudja, nem következik-e meddőbb utána? A művészetek legtöbbje nyelvhez kötve nincs, az azok terén létrehozott alkotások nyelvi elszigetelt­ségünk daczára érthetően szólnak az egész világ­hoz és nemzetünk sokszor félreértett szellemébe bepillantást engednek mindenkinek. Mindezek a tekin­tetek eléggé érthetővé teszik a képzőművészeti múzeum létesítésének, de egyutal s talán még in­kább képzőművészetünk hathatós és állandó felkarolásának fontosságát, nem­zeti kultúránk fejlődése szempontjából. Berzeviczi Albert: A kettévált szélsőbal. Budapest, febr. 28. A függetlenségi és 48-as pártból kilépett országgyűlési képviselők ma J­u­s­t­h Gyula elnök­lete alatt értekezletet tartottak és abból kiáltványt intéztek választóikhoz. Mindkettőről az alábbiak­ban tudósítunk: A kiáltvány. A függetlenségi és 48-as párt Justh Gyula el­nöklete alatt ma értekezletet tartott, a­melynek jó lefo­­lyásáról alább talál tudósítást az olvasó, az ér­tekezlet megállapította a választó­polgárokhoz inté­zendő kiáltvány szövegét, a­melyet főbb vonásaiban a következőkben ismertetünk: A kiáltvány elmondja, hogy a régi függetlenségi és 48-as párt­kör febr. 28-án tartott értekezleten megtagadta a hozzájárulást azon indítványhoz, mely a függetlenségi és 48-as párt programmjának megalku­vás nélküli fentartását mondta ki, s az 1848-iki tör­vényhozás nagy elveit kívánta a párt működésében jövőre is tekinteni, s mely indítvány az elvekhez való szigorú ragaszkodást jövőre a párt minden tagjára nézve pártkérdésül jelentette ki. Ezért a leszavazottak kiléptek a körből, mert elveiket akarták a maguk tisztaságában megmenteni, és a függetlenségi és a 48-as párt hatályos működését a jövőre biztosítani. Csak az a párt lehet erős, mely egységes elvi alapon küzd, és kizárja kebeléből azokat, a­kik más irányeszmék szol­gálatára vállalkoztak. Régóta érezte — így szól a kiáltvány — a függetlenségi és 48-as párt minden igaz és hű tagja, annak hiányát, hogy a párt nincsen kellően szervezve, azért méltán félhettünk attól, hogy a velünk szemben álló és erős szervezettel bíró pártok ellenében, pártunk a választásoknál nem lesz akc­ióképes. De a párt beléletében felismert helyzetünk el­határozásunkban óvatosságra utalt. Számíthat-e a választópolgárok bizalmára az a párt, mely beléletében meghasonlott ? Azok, akiktől elválnunk elutasíthatlan köteles­ségünk volt, oly szervezetet akartak a párttal elfogad­tatni, mely úgy bent, mint künn, eredetileg a kormányzást, majd utólag módosítva a vezetést egy intéző bizottságra kivánta ráruházni. Az általunk szükségesnek ismert előfeltételeket mellőzték s a párt beléletében uralgó ellentéteket nem igyekeztek megszüntetni. Elutasítot­tak maguktól minden oly törekvést, mely az elvi egység visszaállítására irányult. Az általunk szüksé­geseknek tartott előfeltételek nélkül a szervezkedés nem a pártnak, hanem csak egyeseknek befolyását és hatalmi körét tágította volna. Ezzel szemben foglal­tunk mi állást. Nem személyes tekintetekből, hanem a párt érdekében. Mi is szervezkedni akarunk, de más okokból, más czélból. A kormány által nyíltan hangoztatott ama tö­rekvéssel szemben, hogy a 67-es közjogi alapon álló pártokat egy táborba akarja tömöríteni és szemben ama sajnos jelenséggel, hogy hazánkban egy oly párt alakulása van folyamatba, mely párt a 67-es közjogi alap elfogadása mellett, még a felekezeti harc­ot is felszítani igyekszik — a függetlenségi és 48-as párt­nak elutasíthatatlan kötelességévé tette úgy az elvek terén, mint a működési irány tekintetében a nyílt állásfoglalást, mert megtörtént, hogy a párt meg­bízásából az országgyűlésen elmondott beszéd után, a párt tagjai közül mások oly irányú beszé­deket tartottak, a­melyek épen ama törekvések ellen foglaltak állást, mely törekvések a párt­­programmjából előbbi pártnyilatkozatokból és pártha­tározatokból következtek. Nyíltan elismerjük, hogy a pártkör egyik ezért tévesztett határozata idézte elő e jelenségeket. Az egymás iránt való bizalmatlan­­ság a pártkörben már oly mérveket k öltött, hogy egyesek, a kör szabályainak világos rendeletével ellen­tétben, külön titkos értekezletekben tanácskoztak s ál­lapodtak meg, hogy az intéző hatalmat magukhoz ra­gadhassák. A pártkör értekezletein mindig készen le­hettünk a külön tanácskozók részéről előkészített meglepetésekre. Most legutóbb is a párt szervezkedé­­­ének kérdése, a szervezkedés mikéntje meglepetés­­szerűleg a külön tartott értekezlet megállapodása szerint került a pártkor elé. Meggyőződésünk volt mindig, hogy magyar állam függetlenségét, nem vív­hatjuk ki oly elemekkel, melyek a pártban való egye­netlenségeket állandósítani akarják. Sőt még oly hang is emelkedett a pártkör többsége kebelében, hogy a függetlenségi és 48-as párt programmjának alap­kövét képező 1848. törvények elavultak s már alap­jukban is hevenyészet alkotások. Oly pártkörben, melyben ily hangok emelked­hetnek, melynek többsége sem kész kimondani, hogy a párt programmjához ragaszkodik, mely jövőre is meg­engedhetőnek tartja az 1848-iki törvénynek nagy elveivel ellentétes irányt követni, tehát az elvi egy­séget nem akarja, mi, mint a függetlenségi és 48-as párt hű tagjai meg nem maradhattunk. Mi is szer­vezni akartuk a pártot, de mi nem az ellentéteket kerestük, hanem a létező ellentéteket akartuk elsimítani. Törekvésünk megtört a pártkör többségének merev­ségén. Inkább kevesebb számmal legyünk, hűen, ki­tartóan ragaszkodók az elvekhez, mint nagyobb szám­mal, de ellentétes elv­eket követve. A függetlenségi és 48-as párt elvei magasztosak, de mi csak azokat ismerjük el a párt tagjaiul, a­kik a programm min­den elvének megvalósítására törekesznek. Mi határo­zott ellenzék vagyunk minden oly kormánynyal szem­ben, mely a 67-es közjogi alapon áll. De ellenzéki voltunknak nem áldozzuk fel elveinket. Czélunk nem

Next