Nemzet, 1895. szeptember (14. évfolyam, 4676-4707. szám)

1895-09-11 / 4688. szám

SzEKOSZTÖSBO, Ferem­­ins­ek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk és Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencietek tere Athenaeum-épület) küldendők. Ara 5 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) Reggeli kiadás: KiÁylámfatu , Ferenc­iek-tere, Athenaeum-épület, földszint-Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra ........... .............. „ 2 írt-3 hónapra .................................... 6 > 6 hónapra .. ........................................... 12 * Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 * Ara 5 kr. vidékein 6 kr. (esti lappal együtt 8 kr.) 4688. (250.) szám. Budapest, 1895. Szerda, szeptember 11. XIV. évfolyam. Báró Bánffy Dezső beszéde. Budapest, szept. 10. Széles körű és nagy politikai pro­gramai, nem egyszerű képviselői beszá­moló az a beszéd, melyet ma báró Bánffy Dezső miniszterelnök Szilágy-Somlyón vá­lasztói előtt megtartott. Nem az ország egyik választókerületének országgyűlési kép­viselője, hanem az ország kormányának ve­zetője adott számot arról, hogy mit tett a múltban, min dolgozik a jelenben és minő feladatokat tűzött maga elé a jövőre nézve. Átöleli az ország nagy politikai czéljait és kiterjeszkedik az apró részletekre is. De akár az általános kérdésekkel foglalkozik, akár a részletek fejtegetésébe bocsátkozik, kisugárzik belőle a nemzeti irány és a liberalizmus nagy eszméje, melyet mindig és mindenben követ és soha figyelmen kí­vül nem hagy. Báró Bánffy Dezső politikai műkö­désének széles vonásokkal oda vetett ké­pét adja a mai, minden fölösleges frázis nélkül való beszéd, mely egyetlen egy kér­dését az aktív politikának sem hagyja fel­­említés nélkül. A mi feladata a kormány­nak a politika, a társadalom és a közgaz­daság kérdései közül csak lehet, mind fel­öleli ez a programm. Kettőben látja báró Bánffy Dezső is biztosítékát annak, hogy a nagy czélo­­kat, melyeket maga elé tűzött, keresztül is fogja vinni. Az egyik a koronának a kor­mány iránt való bizalma, melyre teljes ön­érzettel hivatkozik, a másik a bizalom a nemzet józan érzékében, mely eddig nem hagyta cserben azokat, a­kik a szabadelvű­­ségnek és a nemzeti iránynak voltak zászlóvivői. Erős és hatalmas biztosítékok ezek, mert a korona kitüntető bizalma nem fog változni kormánya iránt, a­míg az a maga elé tűzött irányhoz hű marad és a nemzet zöme mindig követni fogja azt a vezért, a­ki a liberalizmust és a magyar állam egységének fentartását tekinti politi­kája alapelvének. Élénk és meggyőző c­áfolata a mi­niszterelnök mai beszéde az ellenzék azon vádjának, hogy a kormány tevékenységé­nek nincs egységes iránya és hogy a kor­mány csak kísérletezve, tapogatózva halad előre. Áttetsző és világos a miniszterelnök programmja és minden egyes kérdésre nézve meg van benne adva a megoldásnak módja és a megoldásnak ideje. Előre kijelöli e pro­gram, nemcsak a czélt magát, mely felé törekszik, hanem az irányt is, melyet e czél elérésére lépésről-lépésre követni óhajt. A czél az egységes, erős magyar nemzeti ál­lam, az irány a szabadelvű politika iránya. Ezt az irányt eddig is követte az ország és ebben az irányban haladva jutott el a már elért fényes eredményekhez. A szabadelvűségen alapul a mai Ma­gyarország ereje. De a magyar állam ha­talmas épületének ezen az alapon való fel­építése még nincs befejezve. A reformok egész sora vár még életbeléptetésr­e és e reformok életbeléptetése képezi a báró Bánffy Dezső által vezetett kormány ko­moly feladatát. Eleve megállapítja a sor­rendet, melylyel egymásután kívánja léte­síteni az átalakítás nagy munkájának rész­leteit és e sorrend mindig szem előtt tartva a czélt, rendszeres és állandó munkával látja el a törvényhozást és a törvények végrehajtóit egyaránt. Csak az ezredév for­­dulójának fényessé teendő ünnepnapjai okoz­nak némi szünetet a munkálkodásban. De ez az ünneplés sem mondható jóba pihenés­nek, mert az is arra van hivatva, hogy szolgálja a végső czélt és ébren tartsa a nemzetnek saját erejébe vetett bizalmát, szorosabbra fűzze a nemzet alkotó elemei­nek kapcsát és fejleszsze az összetartozóság érzetét. A munkanapokra azonban számos fel­adatot tűzött maga elé báró Bánffy Dezső és e feladatok keresztülvitelénél szük­sége van az egész ország közreműködésére, mert nincs egyetlen tényezője sem állami és nemzeti életünknek, melynek ne jutna teendő. Oly számosak és nagyszabásúak a legköze­lebbi jövő feladatai, oly­annyira belevágnak az egész társadalmi életbe, hogy elvégzésük csak hosszabb idő lefolyása alatt lehetsé­ges. Egyszerre való keresztülvitelük erős megrázkódtatásokkal­ járna, és így fokoza­tosan, egyiknek megoldása és végrehajtása után lehet csak a következőnek megoldá­sához és életbeléptetéséhez fogni. Az eddig megvalósított reformok úgyis hatalmas átalakulást idéznek elő a közigaz­gatásban és úgy, mint a társadalomban. Az átmenetet a végrehajtás igyekezett meg­könnyíteni és most már bizonyos, hogy za­varok nem fönnak -­­ a WV-1 1 jr meggondolással készítette elő az eddig lé­tesített átalakuláshoz az átmenetet a báró Bánffy kormánya, és oly megfontolva és alapos munkával készíti elő az új nagy át­alakítást, a közigazgatás reformját, melyet a közigazgatási bíráskodás életbeléptetése fog megelőzni. Az állam fejlődésének azonban nem­csak reformokra van szüksége. A minden­napi élet alakulatai új meg új irányokat hoznak felszínre. A szoczializmus, a gazda­sági helyzet átalakulása, a nemzetiségi kér­dés mindjobban előtérbe tolulnak és a kor­mánynak nem lehet elzárkózni attól, hogy foglalkozzék velük. E részben is határozott és tudatos programmal lép fel a miniszter­­elnök és e programm bizonyára a maga részére fogja hódítani a nemzet józan ér­zékét, melyre a kormány támaszkodni kí­ván, mert épen józansággal, nemes engedé­kenységgel és az érdekek helyes ki­egyez­tetésével óhajtja a fontos kérdéseket meg­oldani. Különösen megnyugvással fog talál­kozni a miniszterelnöknek az a nyilatkozata, hogy a szoc­iális kérdésben nem kívánja kivételes törényhozási intézkedéssel elmér­­gesíteni a kedélyeket, és széles körben fog érdeklődést kelteni az a kijelentése, hogy a katolikus autonómia életbeléptetése ügyé­ben határozó lépések tétele áll küszöbön. Nem terjeszkedünk ki ezúttal a kor­mányelnök fejtegetéseinek sokoldalú rész­leteire. Igen messze vezetne, ha behatóan kívánnánk foglalkozni a közélet minden ágát felölelő, annak minden egyes nyilvá­­nulására kiterjeszkedő kérdésekkel, melyek helyet találnak e nagyszabású programaiban. E programainak minden egyes pontja egy czél felé törekszik: a haladás és az ál­lameszme kifejlesztése felé. Ki ne követné azokat, a­kik ezt a czélt tűzték maguk elé? Báró Bánffy Dezső lelkes hangon hívta fel választóit, hogy kövessék őt a szabad­elvű haladás útján, a­mely az egységes, erős, nemzeti magyar állam létesítése felé visz. Választói kitörő lelkesedése mutatta meg neki, hogy azok, a­kik mai beszédét végig hallgatták, követni is fogják. Holnap teln­e felhívás, mert van é­­l­zetmír fok­lv ne óhajtaná a magyar nemzeti állam egy­ségét és erős voltát. A koporsó átszállítása. Emberemlékezet óta a Szentgyörgy-téren nem volt annyi nép együtt, mint ma este. Már délután négy órakor valóságos emberáradat hömpölygött át Pestről Budára a lánczhídon. Mindenki sietett, hogy jól helyet kapjon, s láthassa a szomorú gyászszertartást. A siklónál az emberek egymás hátán álltak, s valóságos veszedelem volt rajta feljutni. A rend csak akkor állt helyre, a­midőn hat órakor este egy szakasz lovas és egy szakasz gyalogos , rendőr jött, a­kik a lánczhídfőnél, az alagútnál és a siklónál foglaltak állást. A szakadatlan egymás után érkező kocsik, az óriási forgalom következtében csak lépésben haj­tattak. A kocsik telve voltak küldöttségi tagokkal és vendégekkel, a­kik mind a várba igyekeztek. Azonkívül számos kocsin koszorúkat is hoztak, hogy még a mai nap folyamán tehessék le az el­hunyt László főherczeg ravatalára. A rend a láncz­hídon példás volt, daczára a rendkívüli sokaságnak. De nemcsak Pestről, Budáról is sokan siettek a Szent-György-térre. A budai lóvasúti kocsikon mber­eember hátán volt. A rendőrök este József főherczeg palotájától a Zsigmond kápolnáig kordont vontak. Későbben, mikor a tömeg egyre növekedett, újra négy szakasz gyalogos rendőr jött, a­kik az előbbiekkel együtt fenntartották a rendet. A kordonon belül ezalatt az Entreprise kocsijai hordták a palotából a ká­polnába a koszorúkat. A koszorúk átszállítása négy órát vett igénybe. Mivel olyan sok koszorú van, hogy a kápolnában nem tudták mind elhe­lyezni, a koszorúk egy részét József főherczeg palotájában hagyták, a­honnét csak a holnapi nap folyamán fogják átszállítani a kápolnába, a­hol e czélra a sekrestyében csinálnak helyet. Már egészen besötétedett, a mikor az I • i l • -_ri­­___ . uo C8 kHölillllä Covogy kocsi is .o’W .? , J * n­­onörökösne koszorújává!. Ezalatt a palotában a ravatal előtt össze­gyűlt az egész főherczegi család. A ravataltól jobbra József főherczeg megtört alakja látszott, a ravatal előtt Klementina, koburgi herczegasszony és Klotild főherczegnő talpig gyászban, Klotild főherczegnőtől jobbra a két kis herczegnő szintén gyászban, balra pedig József Ágost főherczeg és neje álltak. A gyászoló család mögött báró Vécsey főudvarmester, Himmel alezredes és Loebenstein udvari szertartásmester foglaltak helyet. Kilencz órakor Bogisich budapesti prépost­­plébános lépett a ravatal elé s rövid imát mon­dott. Ima után beszentelte a koporsót. Az ima alatt Klotild főherczegnő néhányszor hangosan föl­zokogott. A beszentelés után az Entreprise négy embere a ravatalról lerakta a gyertyákat s azután vállára emelte a koporsót s levitte a fekete gyászlepellel bevont lépcsőn. A gyászoló család visszavonult lakosztályába. Negyed tiz órakor a Szent György-téren a halottas menet a következő sorrendben indult meg a Zsigmond-kápolna felé: Elől haladt egy szakasz utász, egy udvari írnok, egy kamarai írnok, az elhunyt mellé beosz­tott két úr, a két szolgálattevő kamarás, Korinyák altábornagy, a koporsó a holttesttel. A koporsó két oldalán haladtak: hat darabant-testőr alabár­­dokkal és hat lovas testőr, kivont oldalfegyvert tartva, félebbvalóikkal. Erre következtek: a főherczegi kamarasze­­mélyzet, egy szakasz gyalogság, utána két szakasz lovasrendőr. A menet mindkét oldalán a katonaság mozgó sorfalat képezett. Az őrségek, a­melyek előtt a menet elvonult) szabályszerűen tisztelegtek. A holttestet a várkápolna előcsarnokában Steiner Fülöp székesfehérvári püspök fogadta se­gédletével. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 10. A Tamina partján. Valamikor, a vulkanikus ősi időkben, a föld műbe, egy szörnyű erupezió pillanatában égnek tolt nyolcz-tizezer láb magas kőkolosszust, akkorát mint Árva vármegye, s mikor már nem birta fel­jebb tolni , megrázkódott tehetetlen dühében, s a rettenetes sziklaóriás kettérepedt, a két fele zig­­zugos ormával egymásnak dőlt, onnét kezdve le, feneketlen mélységig sötét sziklahasadékot képez. Ebben a sziklahasadékban folyik a »Ta­rni­na.« Folynék, ha ráérne. De nem enged neki annyi időt az a millió szikla-él meg kőfok, hogy egy csöndes hullámot gördíthessen alá. A kezdet­ben halavány-zöld vizet úgy össze-vissza dobálja, töri, zúzza, gyötri, egyik szirtfokról a másikra löki a sziklahasadék ezer apró koboldja, hogy nem is viz az már, de tiszta fehér tajték. Forr, pezseg, habzik, föcsög, sistereg, magasra szökken egy egy megszorított helyen meg lebukik a pokol­­szinti mélységbe, a­honnét csak az örvény torká­nak a gargarizálását hallani jó darabig. Meg elő­villan a mélyben, mint egy villámgyorsan iramodó hermelin — csak a hófehér hátát látni egy pilla­natra. Most meg áll, szinig tölt egy kőmedenczét, mely­nek széléről, mint a túltöltött lapos pezsgős­ pohárból, szakad le a hab. Szinte várom, hogy valami barlang­óriás keresztbe tegye rajta a két öles kése élét. Mentős tovább megy, annál mélyebben zúg. S fölötte min­denütt a viszhangos, egymásnak támaszkodó sötét, sziklafal, melynek az élei valahol fönt, a jég- és hórégióban érintkeznek. Itt-ott a tető­szikla repe­désén át megpillantjuk az eget, futó felhőivel. S a sziklafalakról csepeg, szürengszik, néhol hosszú víz­vonalban fut le a gletscherek olvadt jege. A vilá­gosság nem fölülről jön, hanem oldalt tör be a távolban széjjelhúzott kő-kortina alakban szétmenő sziklaszájon át. Ez a Tamina futása. Oldalt az egyik sziklába gyalogutat vágtak, deszkapadlót raktak, néhol a sziklába ékelt vasru­­dakra fektetve a padlót, a­melyen a Tamina zugó futását lehet kisérni. Ez az út mélyen bevág a roppant sziklarepedésbe, egész odáig, a­hol a Pfaffen-ragazi hévizek rejtett forrása van. Ott, a­hol elvégződik a gyalogjáró, keskeny alagút van a kemény sziklába vésve. Fojtó gőz, fülledt, ése­nem elviselhetetlen melegség csap meg ben­nünket, a­mint belépünk, pár perczig ko­romsötétben, a vezető lámpája által egészen megvilágított gőzkörben topogunk, tocsogunk, lá­baink alatt meleg csurgó, fejünk fölött forró cseppeket izzadó szikla. Végre a forrásra buk­kanunk. Tíz láb mély sziklakut,a­melynek mé­lyéből alvilági sötétségben, fojtó gőzben, perczenkint czirka ezer liter bugyog fel abból a haravány zöld, forró gyógyvízből, a­melyet a beirt gyalogút mellett, hosszú csővezetékben vezetnek le a pfäffeni, onnét pedig a félmértföldnyire fekvő ragazi fürdőig. Ragaz-Pfäffen, a­melynek környékén ez a csodálatos sziklahasadék van, Svájcz északkeleti határához igen közel fekszik. Legközelebbi állo­mása Sargans, honnét Zürichből három óra alatt, a tiroli határ­állomásról, Buchsról pedig körülbe­lül két óra alatt, egyszeri átszállással érhetni ide. Én Zürichből jővén, megálltam Sargansban, ebben a gyönyörű, havas, jeges csúcsokkal berámázott völgy katlanban, hogy ott töltsem az éjszakát s reg­gel jókor menjek át Bagazra. A »Baedecker« melyhez pedig ilyen esetekben mindig bizalmatlan­sággal fordulok, Sargans legelső rangú hoteljeként a »Hotel Thoma«-t nevezte meg, »am Bahnhöfe«. Ez kell nekem! Leszálltam a sargausi állomáson, holott tizenkét percz alatt Ragazba értem volna, s kerestem a »Hotel Thoma« embereit. A vasúti portás nagy nehezen előkerített egy mezítlábas gyereket, a­kit konok következetesség­gel »portier«-nek nevezett. Igaz, hogy a fején sárga­ peremű simléderes sipka volt. Lehet, hogy ezért nevezte­m portásinak. Ez a gyöngéd krim ifjú aztán kezébe vette a bagázsfánkat és kalau­zolt engem feleségestül egy sin-labirintuson keresz­tül, teher­kocsik alatt, ütközők között, egy nedves fakorlátig, a­melyen át kellett mászni. Késő éjszaka lévén, a dolog kevésbé volt zsenánt, de veszedelmesebb, mert a korláton túl patakocska csordogált, már pedig a svájczi pata­kocskák igen hidegek, különösen éjjel, s minthogy a patakocska minden lépten-nyomon átfolydogált az utón. Tulajdonképen nem tudtam, hogy az utón járok-e, vagy a patakban? Kis negyedóra alatt elértük a »Hotel Tho­­ma­«t, »Am Bahnhoft«. Mikor az út gyalázatoss­­sága miatt szemrehányást tettem a »portás«-nak, azzal mentegetődzött, hogy ez a »rövidebb út«. Ez némileg megnyugtatott. Az elsőrangú hotelben minden el volt fog­lalva, egy deszkafalu padlósszoba kivételével, a­melyet potom három forintért rendelkezésünkre bocsátott a nyájas háziasszony. Az első rangú hotel, a­mint futtában észrevettem, egy desperátu­­san összetákolt deszkabódé, a­melynek átmeneti előcsarnoka a söntés. Ebben gőzölögtek a vasúti útkaparók és vagyontologatók nedves gubái, míg gazdáik szabad svájcziakhoz ülő halálmegvetéssel szívtak valami gyilkos szagu növényt és nyeltek egy bizonyos, később »sör« név alatt nekem is fölajánlott folyadékot, mely gyufaszagu volt és meleg. Vacsorához ültünk. Az »ebédlő« az ivószoba szomszédságában volt, amennyiben egy spanyolfal választotta el attól. A korcsmárosné menyasszonyi bukétta üveg­bura alatt és a svájczi hadsereg és tengerészet tiszti karának olajnyomásu képe, voltak az ebédlő maradandóbb díszei. Rettentő gyanús szag terjengett azonban szanaszerte, a­minek oka a háziállatok sokaságában volt keresendő. Épen egy szürke macska mászott elő a rozzant kanapé alól. Alkalmasint ott költött. A vacsora nem volt rossz, mert nem ettem belőle, de az ágy igen rossz volt, mert bele kellett feküdnöm. Nem­sokára azonban megvirradt, s én elszánt lélekkel szállván szembe egy »café com­­plete nevű emeticummal, a »portás« kíséretében újra az indóházhoz siettem, hogy a sínek és ütkö­zők tömegén át a váróteremben pihenjem ki az elsőrangú hotel fáradalmait. Mialatt a ragazi vonat elindulására vár­tam, biztosítottam az életemet. A váróteremben egy automata van fölállítva, melybe ha tíz ce­n­­times-t dobunk, egy életbiztosítási bárczát dob ki, mely szól halál­ vagy teljes bénaság esetére öt­ezer frankról, s így fokozatosan lefelé. Az utolsó grádus, gondolom egy kéz vagy láb elvesztése és valami napidíj. Érvényes pedig a biztosítás Európa bármely vasútján, másnap délig. A dátumot persze, a jegy kidobásakor az automata maga nyomja rá. Mint mondom, Sarganstól Ragazig kis ne­gyedóra alatt jut el a vonat. A vidék remek. Ha­vasok övezte zöld völgyben kanyargó vasútvonal, festői fekvésű falvak, várromok és fenyvesek kö­zött. Nem sokkal megérkezésünk előtt mutatnak egy roppan hegyhátat, melynek tetején itt visz ke­resztül. Ennek a belsejében van a »Tamina« ágyát képező sziklarepedés, a meleg forrás meg a vasru­­dakra épített gyalogút. Fenn a béreztetőn a szét­repedt szikla összeérő végei fölött vezet át az út Pfaffen faluba, s a kevésbé szédülősek az út mel­lett jobbra, balra lenézhetnek a rettenetes örvény­be, melybe az itt-ott szétnyílt szikla­tető enged egy kis betekintést. Alant, mint a pokol­ konyhájában, forr siste­reg a Tamina. A ragazi vasúti állomás egyike a legmoder­nebbek és kényelmesebbeknek. Meglátszik rajta, hogy világfürdő. Tudnunk kell, hogy a fürdőven­dégek száma évente meghaladja az ötvenezret, tehát annyi, a­mennyi Magyarország összes für­dőiben szokott kimutatva lenni. Remek fasor vezet az indóháztól egyenes vonalban fölfelé. Jobbra-balra kezdetben hotelek,­­ majd villák, azon túl utczává tömörül, melyben a fényes üzletek egymást érik. Végre negyed órai kocsizás után, a Wartenstein ormára vezető gőz­sikló indulóháza mellett a nagy parkba kanya­rodunk. Útközben a temető mellett is elhaladunk. Ebben van eltemetve Schelling, a filozófus, meg egy kedves, szép hajadon, a­kit a Tamina-zugó megtekintésekor, a sziklafalról levált roppant kő­darab sújtott agyon. Emléktábla hirdeti a temető­ben is, meg a hegyszakadék oldalfalán is. A fürdő­park Ragazban remeke az európai kertészetnek. A kurfalon meg a »Quellenhof« ho­tel, a »Hof Ragaz«-zal együtt építészeti remekmű­vek. A hotelek nagyszabását csak a luzerni Sweitzer­­hoffal lehet összehasonlítani, vagy a párisi hotel Terminus-szel. A távoli hőforrás­ roppant költség­gel ide, a fürdőházakba, sőt a hotelekbe is be van vezetve. Az egészségi szempontból itt tartózkodók­nak, tehát meg van az a nagy kényelmük, hogy reggel a hoteljükben vehetnek legkényelmesebben gyógyfürdőt, aztán zárt folyosókon, liften mehetnek vissza a szobájukba, siestát tartani. Dél felé a »Kurgarten« utain hemzseg a rend­kívül előkelő közönség, a­mely legszívesebben telep­szik le a keleti oldalon levő tágas oszlopcsarnok­ban, a honnét gyönyörű kilátás nyílik a Rhein­­thalra, a Rajna-völgyére, mely itt zöld ifjú korát éli s csak messzebb. Északon válik ama bizonyos »he­ves ifjúvá« s önti le Laufen mellett a bodeni tó felé hires zuhatagát. — A kedvelt séták egyike a »Felsenkeller«, a mely felé vezető útról egy gyö­nyörű, romantikusan fekvő várrom, Freudenberg, meg az alanti Rajna-völgy tűnnek folyton sze­münkbe. A vendéglők — az első rangunkat ér­tem — rendkívül drágák, igaz, hogy páratlanul fényesek és kényelmesek. Az élelmezés csaknem oly drága mint Siófokon vagy Tátrafüreden az az elsőrangú éttermekben. Szoba, hat-h­ét franc, pensió 18—20 franc naponta. Ritka dolog, hogy a fürdői zenekar művészi magaslaton álljon. Nem azt értem alatta, hogy a zene-pavillonjunk torony magasságban áll a sétáló halandók fölött, hanem, hogy zenei produkczióik bármely konc­ert­terembe is beillenének. Valóságos élvezet hallgatni. Hogy egy óra alatt miképen haladhat az ember száz évet visszafelé , azt Ragazban le­het tapasztalni. Szerény, nyitott egyfogatú kocsi két frankért elviszi az embert a Tamina­schlacht mentén a pfäffeni fürdőbe, mely a levelem kezde­tén leirt sziklarepedés szájánál fekszik, tehát köz­vetlenebbül s egy fokkal melegebben — persze külön vezetékből — kapja a gyógyvizet, mint Ragaz. Az út odáig rendkívül érdekes, már a sziklahasadék megtekintése szempontjából is, — de maga a pfäffeni fürdő legalább száz esztendő­vel mögötte áll a ragazinak. De épen ez az óvilági mivolta nagyon érdekes. Keskeny kocsiút vezet a zugó Tamina-partján 150 és 250 méter magasság között váltakozó két sziklafal tövében, folyton hegynek, a Pfäffeni­­-fürdő felé. Alant habzik a Tamina, haragos zúgással vervén az ágyában akadékoskodó, háznagy­­ságu sziklákat — két oldalt meg a széditően me­redek sziklafalról csepeg, permetez, itt-ott foly, szakad, sőt zuhog le a viz.’ Viz alant, viz fönt, előttünk, mögöttünk, mindenütt. A legszebb időben olyan pára, gőz, köd és permetezés van itt, mint nálunk egy-egy szürke novemberi napon, midőn az újságokban sem szenzácziós öngyilkosság, sem bot­rány nincsen. Egyébiránt a legnagyobb kánikulá­ban, mely alatt itt tizenöt fok Celsius értendő, a leghosszabb napon, délelőtt tíz órakor pillant be a napsugár e végtelen sziklaoduba s ebéd utáni három órakor mond neki végbucsut. Az igaz, hogy napbarnitotta arczokkal nem is igen találkoztam. Egy órajárásnyira mászunk könnyű kocsink­kal folyton fölfelé. A sziklafalba vágott, deszka­­elejü keserves csárdát kivéve, semmiféle épületet sem találunk az utón. Végre előttünk a fürdő. Előttünk ám. Csakhogy az egész fürdőből tulajdonképen egy fehér homlokzatfalat látunk. Két iszonyú sziklafal közé szorítva, a­melyek tete­jét hátraszegett nyakkal lehet csak meglátni. Bal­oldalt a Tamina békétlenkedik, jobbról a szikláról csöpög az örök víz. Egy kis keskeny udvar, a­melyből néhány lépcső vezet fel a fürdőházba — ez a bejárás. Beléptünk. A két sziklafal közé ékelt s anno 1704-ben épült, klastrom­szerű fürdőépület csak­nem olyan széles, mint a sziklahasadék, épen csak a Tuminának hagy egy kis helyet, a­hol éjjel­nappal zubogva marja az elébe meredő szikla­­sarkantyúkat, s három emeletes, csakhogy lefelé. A­mint az oldalajtón belépünk, körül­belül három méter magas, széles, lapos-hajlású, messze, borongó sötétségben elvesző végfs folyóson vagyunk, melynek oldala a sziklafal felé vagy öt­ven, egyre kisebbedő ablakon át kapja a világí­tást. A másik oldalon nyílnak a vendéglők, étkező helyiségek, olvasó- és társalgó termek, irodák, posta- és táviró, igazgatóság, főpénztár, kezelő he­lyiségek s néhány lakószoba. A végtelennek tetsző folyosó végén zegzugos lépcső vezet, — a jó Isten a megmondhatója hány tekervényen át le, — az alsó emeletre, ott épen olyan barátságtalan, komor, alacsony bolthajtásos folyosó nyúlik a dohos szagu, homályos végtelenbe, mint Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. László főherczeg halála.

Next