Nemzeti Hirlap, 1905. július-december (2. évfolyam, 146-277. szám)

1905-07-01 / 146. szám

t hálták. Ezen kapva-kaptak az élelmes bír­tak, a­kik a lati­fund hunok tulajdonosainak eljárásából vérszemet kaptak, így keletkezett a végső elkeseredés, a sztrájk mozgalom leg­főbb mozgatója. A földmivelésü­gyi kormány idejekorán és pontosan értesült a mozgalomról, úgy, hogy már április végén és május elsején kellő szám­i pótmunkásokat szerződtethetett és c­élirányo­­san szervezhette a védelmet az általános sztrájkkal szemben, melyet ekként megfékezni sikerült. Keményebb rendszabályokra többé szükség nem lesz. A sztrájk góczpontját a Tolna-, Somogy- és Veszprém vármegye egymással érintkező határvonalai képezik. Hogy hányan vannak azok, a­kik: a szokatlan méretű, alapjában eddig kellő tisztázáshoz, megvilágításhoz nem jutott bérháborúban részesek, pontosan meg­állapítva nincs, de a méretekről hozzávetőle­gesen tájékozást nyújthat a közrend biztosí­tására kivezényelt karhatalom ereje. Tolna megyében 21 gyalog-, három lovasszá­zad volt eddig s ma még két huszárszázad­dal növ­elték a szükségből igénybe vett kato­nai erőt az esetleges expresszusok kéznél tartható megfékezésére. Somogy megye terü­letének azon részében, a­hol a sztrájk tart, hét gyalogszázad és egy lovasszázad van ké­szenlétben. Ezenkívül még háromszáz csendőr tart a sztrájk területén szolgálatot. A kar­hatalom fegyveres beavatkozására azonban eddig csak egyszer volt szükség, a­mikor a csendőrök kénytelenek voltak puskát, szu­ronyt használni s egy ember megsérült, egy pedig meghalt. A beérkezett jelentések sze­rint a bél­mozgalom sokkal mélyebben fekvő okokra vezethető vissza, mint pusztán a munkások mostani jövedelmi pretenzióira, annál is inkább, mert a termés hivatalos és nem hivatalos jelentések szerint, legalább itt, egyaránt kedvezőnek mondható. A belügyminiszter és földmivelésügyi mi­niszter, a­ki a sztrájk minden fázisáról azon­nal értesülést szereznek és a mozgalom ál­landó figyelemmel kísérése kapcsán minden rendelkezésre álló módot készséggel ragadtak meg a baj szanálására, elhatározták, hogy mihelyt a sztrájkban levő vidék hangulata le­csillapodott, szakembereket küldenek le a három vármegye bérháborúba került terüle­tére, a mozgalom okainak tanulmányozása végett, hogy ezeknek tapasztalatai alapján azután a hasonló munkás szocziális mozgal­mak eleve elkerülhetők legyenek. Forrongó Oroszország, Odessza bombázása. Odessza most a forradalom gyújtópontja s arra fordul az egész világ figyelme, mert azok az események, a­melyek néhány nap alatt ott lejátszódtak, rettenetes csapást mér­tek a czárizmusra. Föllázadt az orosz tengeri haderő s még nem tudni, hogy a lázadásnak micsoda vége lesz. Az események rendje a táviratokból ismeretes. A Potemkin csata­hajón tört ki a lázadás egy tiszt esztelen el­járása miatt, a­ki koraoly ok nélkül levágott egy matrózt. Erre nyomban fellázadt az egész hajó legénység, leölte a tiszteket, kitűzte a hajóra a piros lobogót, nekiszegezte ágyúit a városnak s el van rá szánva, hogy össze­bombázza a várost, ha a hatóságok megkísé­relnék elvenni a hajót. Ez események híre lázba hozta Odessza munkásnépét, a mely napok óta már úgyis sztrájkolt s csak ked­vező alkalomra várt, hogy zavargást rendez­zen. Még jobban fellázitolta a népet az a körülmény, hogy a Potemkin matrózai meg­ölt társuk holttestét kirakták a töltésre, a­hol ezrivel tolongott Odessza munkásnépe, így tört ki csakhamar a városban a legret­tenetesebb anarkia. Egy teljes napon és egy éjszakán harczolt, a nép az ellene küldött katonasággal s a folytonos puska ropogásba beleszóltak a Potemkin ágyúi is, a­melyek a rakodóparton megjelent tüzérséget semmi­sítették meg. Öt nagy hadihajó útban van Szebasztopolból Odessza felé, hogy a Potemkint leszerelje, a lázadókat elfogja ..­. Odesszában rendet csináljon. A segítségül hívott hajóknak nehéz, lesz a feladata, mert a Potemkin, a­melynek lázadó legénységéhez három torpedóhajó legénysége is csatlakozott, kész a harczot megkezdeni , mert,, hir sze­rint, a szebasztopoli hajók legénysége is for­­rong. Megbomlott a rend és a fegyelem azon­ban nemcsak a fekete-tengeri haditengeré­szetben, hanem a balti-tengeriben is. Liban­­ban is kitört a lázadás az állomásparancs­nokság matrózai közt, a­kik feltörték a hadi­szertárt s tömérdek fegyvert vittek el belőle. Péterváron igen nagy aggodalommal néznek az események további fejlődése elé, mert attól tartanak, hogy ha a tengerészek láza­dását hamarosan nem sikerül elnyomni, a példa átragad a szárazföldi hadseregre s ki­tör az általános katonai forradalom, a­mely romba döntheti az önkényuralom utolsó re­ményeit is. A legújabb táviratok ezek : (A forradalom Odesszában) Odessza, június 30. Itt teljes anarchia uralkodik. A hatóságok a zendüléssel szem­ben lehetetlenek. A katonaság a zendülő mat­rózok pártjára áll és roppant erőszakoskodá­sokat művel. A kikötőhöz közel fekvő város­részek romokban hevernek. Egy erős kozák­csapatra, a­mely a parton felvonult, lőttek a Potemkin-ról, huszonkilencz kozák elesett, a többiek vad rohanásban kerestek menekvést. A katonai főparancsnokság erre tüzérséget vonultatott fel a tengerparton, de a legény­séget lelőtték, mielőtt még az ágyuk megtöl­tettek volna ; az ágyuk teljesen össze vannak rongálva. E mellett általános sztrájk tört ki. A munkások vörös lobogók alatt vonulnak a városon végig. A Potemkin matrózainak egy része partraszállott, hogy a felkelést szer­vezze. Számos kereskedelmi hajót — külföl­dieket is — erősen megrongáltak Az ó-orosz társaság három hajóját, a­me­lyek a kikötőben horgonyoztak, a tűz el­pusztította. A kormányépületek és négy más épület leégett. A tűzoltóságot akadályozzák a tűzoltásban. Onelesuk matróz holttestét a Potemkin matrózai visszahozták a hajóra. Tizenegy tisztet, a­kiket a Potemkin matró­zai életben hagytak, ma partratettek. A Veeha szállító hajó legénysége, mely Nikolajból ide­érkezett, hir szerint csatlakozott a Potemkin zendülő matrózaihoz és átadta nekik a Vedha kapitányát és tisztjeit. A városban folyton lövöldöznek. A katonaság a tömeg közé lőtt, mely rémülten menekült. A halottak és sebesültek száma igen nagy. Hir szerint az odesszai konzulok kérték kormányaikat, hogy küldjenek hadihajókat Odesszába. A városban kihirdették az ostromállapotot A városban a forradalmárok bombákat dobáltak a katonaságra. Ennek következté­ben heves összeütközés volt a csapatok és a tömeg között. Több száz ember esett el. A kórházak megteltek sebesültekkel. Az orvosi segély nem elegendő. Az üzletek csukva vannak, a forgalom megakadt, a főutczákat csapatok zárták el, sok ember elhagy­ta a várost. Hamburg, június 30. Az Északnémet Lloyd odesszai ügynöksége következő táv­iratot kapta : A kereskedők házainak fosztogatása egyre tart. A nép minden elképzelhető eszközzel felfegyverkezve a legborzasztóbb módon rom­bol. A helyőrség legnagyobb része a fellő­lőkkel tan. A néptömeg megtámadta a kereskedelmi bank épületét, a­mely nagy veszedelemben forgott, mikor csapatok érkeztek, a­melyek megakadályozták a bank kifosztását és az épület lerombolását. A katonaság fegyverét használta és több száz embert lelőtt, kétszáz­nál többet megsebesített. Az idegen kereske­delmi hajók elhagyják a kikötőt, a­melyeknek fedélzetén sok polgári személy, köztük sok német van. A lázadókhoz csatlakoztak a vi­déki lakosok is és beözönlöttek a városba. Óriási tömegek vörös zászlókkal és vörös szalagokkal és más forradalmi jelvényekkel bejárták a várost és forradalmi dalokat éne­keltek. Tegnap este a töltényraktárt fosztották ki, melyet a katonai őrség minden ellenkezés nél­kül, a legnagyobb készséggel adott át a fel­kelőknek. (Az odesszai rémnapok.) London, jún. 30. Odessza borzasztó képet mutat. A statáriumot mindját az első napon plakátokon kihirdették és a polgári kor­mányzó kezéből a térparancsnok kezébe ment át a kormány gyeplője, a­ki a legdrákóibb intézkedésekhez folyamodik. A lakosságot fa­ragaszokon kötelezték, hogy este kilencz óra után mindenki maradjon odahaza. A ki­kötőhöz vezető utczákba csak az ottlakókat bocsátják be. A városba folyton újabb csa­patok érkeznek. Tegnapig a felkelők még fö­lényben voltak, a katonaság és rendőrség pe­dig velük szemben teljesen tehetetlennek bi­zonyult. A város több helyen lángban áll. A tűz különösen a nagy áruházakban óriási károkat ok­oz­ott. A tűzoltóság nem volt elég a tüzek eloltására, a­miben különben a forradalmárok is akadályozták. A lakosság ezerszámra me­nekül a városból, hátrahagyva mindenét, hogy legalább a puszta életét megmenthesse. A pályaházakat, minthogy ti forradalmárok azzal fenyegetőznek, hogy azokat a levegőbe röpítik, katonaság tartja megszállva. A hely­őrségnek több százada szintén fellázadt és fegyveres erővel kell engedelmességre kény­­szeríteni. A város utczáin borzasztó harczok folynak. London, jan. 30. Egy itteni hajóczég táv­iratot kapott Odesszából, hogy a Crawley gő­zösnek az ottani rakparton kirakott rako­mányát elégették. Az odesszai központi pályaudvar romokban hever. A pályaudvart még tegnap felgyújtották és nem lehetett megmenteni. A tűz nemcsak az állomási épü­letet, hanem a kikötőhöz vivő vasútvonal faoszlopait is teljesen elemésztette. A rak­part­ mentén egy ház is alig maradt sér­tetlenül Odessza, június 30. A városban a halot­tak számát nyolczszázezerre becsülik, a sebe­sültek száma pedig a 260- at is meghaladja E szám óriási nagynak látszik ugyan, de megmagyarázza az a körülmény, hogy a csa­ljatok gépfegyvert lőttek a népre. A térpa­­rancsnokság azt mondja, hogy erre a rend­szabályra föltétlenül szükség volt, mert más­különben a forradalmat nem lehet leverni. A petrolturok csapatokban járták be a várost és egymásután gyújtották föl a középületeket. Egyről-másról. — Budapesti levél. — Budapest, jul. 1. Már nem sikk végig robogni a Stefánián, már nem elegáns korzózni a Kossuth Lajos­­utcáán, sőt egyáltalán nem elegáns dolog már itthon lenni. A nagyvilági embernek és nagy­világi asszonynak ma már ungon berken túl kell lennie, ott kell járnia, a­hol madár se jár és képes­ levelezőlappal kell hírt adnia magáról, akár a Balaton mellett nyaral, akár az Adriát járja, a Tátrában hűsül, vagy az Alpeseket mássza ; itt a hármas halom határai­­ közt szórja a pénzt, vagy túl a nagy Krivá­non, sőt túl a Tátrán, Mátrán, a Fátrán és túl mindenen, a mi a miénk, költi a frankot, a márkát, dollárt, vagy a yent! Igen, igen , a yent, mert az idén már olyan fővárosi család is akadt, a­mely a japáni fürdőre utazott! Negyvenöt nap oda, negyvenöt nap vissza, az kerek három hónap vizen és szárazon, vasúton és hajón! Útnak gyönyörű lehet, de „fürdő­zésének legalább is különös . De hát hagyjuk azokat, a­kik elmehettek. Maradt azért még itthon is néhány ember. Az imént láttam épen a Bánffy Dezső báró kávé­barna színű libériás kocsiját, a­mint a vasúttól hozta a kegyelmes urat No lám, Bánffy Dezső is itthon van és itthon van Kossuth Ferencz is, mert most igazán vigyázni kell a ha­zára, nem úgy, mint a szegény Pichler Győző idején­­ . . . * A nyári múzsa ez a nyári Budapest legsa­játosabb spec­ialitása. Ha az ember elmegy Bécsbe, Berlinbe, Parisba, Londonba, hát nyá­ron is talál egy-egy színházat, a­melyben meg­ismerheti az osztrák, a német, a franczia és az angol irodalmat és színművészetét Nálunk a „János vitéz“ unalmasságig elménczkedő paró­diája s a kétségbeejtően szomorú „Víg színpad“ nyújtanak képet színművészetünkről - az alag­­uton innen. Az alaguton túl az idén is jobb a saltliba, ízletesebb a paprikás csirke, édesebb a májusi bor és­­ élvezhetőbb a nyári színészet. Hja, a boldog budaiak a Népszínházat kapták az idén, a­mi ebben az ex­ lexes világban na­gyon vigasztaló. Csak az a baj jár vele, hogy az idén kétsz­er annyi budai diák bukott meg a vizsgákon, mint tavaly! . . . * A­ki eddigelé nem volt babonás, most azzá lehet. íme: Medárd napján esett az eső és­­ azóta mindennap nyakunkba szakad a zápor és végig porzik utczán, téven és bekerget kávé­házija, kocsmába és kétségbeejt bennünket, sze­gény vesz­endő lelkeket, a­kik kénytelenek vagyunk itt csücsülni ebben a rengeteg nagy városban. A­ki pedig babonás, annak tudnia kell, hogy negyven napig fog tartani ez a ked­ves időjárás , annak kalucsnit kell húznia a lá­bára és paraplét kell csapnia a hóna alá, ha m­ég olyan szép időre ébred, mert mire az ut­­czára ér , vagy délben, vagy délután, vagy este, vagy éjfél után) megnyílnak okvetlenül az ég csatornái! . . . Negyven napig tehát Vám­­petics nem örül az életnek, a „disznófő“ is szomorú, a budai „szatócs“ nem politizál, a hí­res márvány menyasszony nem kopaszt csirkét, nem öl le libát . . . minek, az eső úgy is tönkre tesz mindent! . . . * A színésznő vőlegénye — kijött a lipótme­­zei tébolydából! Adtak neki egy bizonyítványt, hogy épelméjű, hogy semmi baja nincs, hogy szórhatja tovább a pénzt, szeretheti ezután is a színésznőjét, automobilozhatik, tehet, vehet a­mit akar és a­mit hitelbe adnak neki ! . . . Erről írása van , de mit ér az Írás ! ? . . A mamája mégis összepakolta, föltette a vonatra és vitte Czernovitz felé! De nem jut át vele messzire, mert az ifjú leugrott a vonatról és most — megint együtt kocsizik a színésznőjé­vel, látni itt és látni ott, a helyét — a Li­Hát még a mikor ez is meggyérült és nem akadt munka semerre?! Az apró gye­rekét — gondolta magában akkoriban a pa­raszt — azt majd csak táplálja az anyja emlője, de mi fogja táplálni az anyát? . . . Mert hát igaz ugyan, hogy a szeretetnek kiapadhatatlan forrása az anyai szív, de a tejmirigyeket véletlenül nem a szív formájára konstruálta meg a természet. Mikor legnagyobb volt a szükség, akkor fölmerült a férfi lelkében a kivándorlás gon­dolata. Úgy támadt föl a lelke előtt ez az ötlet, mint valami csodálatosan nagy, lomha bagolyhoz hasonló, fantasztikus madár, mely szögletes körvonalaival kiemelkedik a kalá 8708 földből és a melynek szétterpesztett szárnyai hosszú árnyékot vetnek a néző felé, baljóslatú sivár tekintetében pedig az idegen­szerűség végtelenje ring. Elhagyni mindent, a­mit a családján kí­vül szeretett?! És a­mint végigtekintett szülőföldje síkján és halmain, egyszerre úgy tetszett előtte, mintha ezer betűvel volna ott felírva és mintha a róna suhogó szellője is azt suttogná : ez itt a hazád. Eddig csak érzés és gondolat volt ránézve a haza, de most, e pillanattól kezdve beszélt hozzá a föld. Néma jelekben volt megírva és a fülébe csengett lelke kialakulásának a bölcsődala: a múlt, az élet, az ő egész élete. Ott zsibongtak előtte az emlékei. Megeleve­­nültek és mintha hajosdit játszottak volna az emlékezetes pillanatok a fák és cserjék kö­zött. Szinte félve irányította szemét arra, a­hol a porladozók pihennek. „Nem h­agy itt egyebet, csak ideje javát, csöndes szeretetét, nyugvó halottakat.“ És a­míg azon tépelő­­dött, hogy neki vágjon-e övéivel együtt an­nak az újvilágnak, a­hol majd le kell törölnie lelke táblájáról mindent, a­mi magyar, min­dent, a mi benne régi, mindent, a mihez hozzászokott és a mit megszeretett és a mi­ből érzelem és értelemvilága kialakult, az­alatt egyszerre egy háztenger merült föl lelke szemhatárán, fényes kupolákkal, melyek meg­sokszorozzák a nap sugarát, hatalmas tor­nyokkal, melyek kettészelik a felhőt. Zaka­toló gyárakkal és lüktető munkakedvvel és örökös forgalommal, melyek száz és százezer embernek, meg annyi magyarnak nyújtanak kenyeret. És a paraszt nem vándorolt ki, csupán átköltözködött a fővárosba. Apró melye motyóit pénzzé tette és fel­jött Budapestre övéivel együtt, szerencsét próbálni. Itt azután akadt is munka meg nem is Egyszer volt kereset, azután meg volt kilá­tás munkára. Hanem a téli hónapokban na­gyon megfeneklett minden. A vaczakért, a­hol meghúzódtak, házbért kellett volna fizetni és a fizetség elmaradt. Az egyik gyerek, a kis­fiú betegen nyöszörgött otthon, az anyába is csak hálni járt már a lélek, a férj pedig a Munkaközvetítő előtt ácsorgott. Úgy, vagy 617 ember ajánlkozott földmunkára, ezzel szemben állott a kereslet: néha nyolc­, néha három. Négy hónapos, házbér restanczia után esett meg, hogy mire a férj hazajött, akkorra már ki volt ürítve a lakás. .És a kétségbeesett paraszt eszeveszett dühében megtalálta fojtani a ház törvényes urát, azt a k­iúz tekintetű agg igényt, a­kinek a nagy bérkaszárnya jo­gos tulajdona volt. Hogy a beszámíthatóság kérdése is tisz­­táztassák, az elnök szondát bocsátott a vád­lott lelkébe. De mivelhogy a bűncselek­vés motora nélkülözte az elegancziának még a látszatát is, nagyon rossz hatással volt az es­küdtekre a demonstráló kísérletképen megej­tett pszichológiai szemle. — Igaz-e, — kérdezte szántszándékkal érdesen az elnök — hogy maga négy hóna­pon át nem fizetett a lakásért a házi urának, a­kit megölt, egy garast sem ? — Igaz — válaszolt a paraszt. — És miért nem ? — Mert nem volt munkám és igy nem volt pénzem. — Hát akkor miből élt annyi időn át és miből táplálkozott a családja, ha épen sem­mije se volt ? — Garasos hitelből, meg leginkább ab­ból, a­mit a feleségem összekoldult. — Úgy ! És nem tudja azt maga, hogy a koldulás rendőrileg tiltva van? — De tudom. — Nos -- tovább? . . . — Hát, instálom : nincs tovább! . . . — De ki van ám mutatva az is édes atyámfia, hogy magának egyszer négy napig, azután meg ismét egyszer egy egész hétig akadt ám munkája ! Meg is kapta érte a bé­rét Hát ebből miért nem fizetett a házi út­nak is valamit? — Mert nem tellett. Nagyon ki voltak éhezve a gyerekek, canno­ut kenyérre, fám, meg a fiam mediczinájára az a kis keres­mény egészen, házbérre nem maradt egy ga­ras sem. — Úgy ! Hát maga arra számított, hogy ingyen fog lakni egy idegen ember házában, minden fizetség nélkül? — Erre én nem számítottam , ez nem igaz! De igaz. Ez csak ez magyarázza meg — taglalta a vádat fokozódó szigorúsággal az elnök — hogy maga annyira felbőszült, mi­kor a háziura jogával élt és kiürítette a la­kást. Maga ezt a törvényes eljárást annyira igazságtalannak tartotta, hogy megvadultan felrohant a házi úr lakásába és mielőtt segít­ségére jöhettek volna, megfojtotta a jólelkü, beteges öreget . . . — Kit? — kiáltott most már eltorzult arczc­al a paraszt — egy jólelkű öreget? Nem igaz ! Én egy vén gazembert fojtottam meg. Egy nyomorult gazembert, a­ki ki­­dobatta a családomat az utczára. A ki nem könyörült meg a nyomorúságunkon és meg­ölte a beteg fiamat, mikor egy kettőre kiker­gette őket a lakásból. Kiűzte őket télen, hidegbe, hóba, fagyba Úgy potyogtak a hó­­pelyhek az égből és úgy üvöltött a jég kö­zül kiszabadult szél, hogy emberséges ember még a rühös kutyát is sajnálta volna kiűzni. Megöltem a gazembert, mert ő megölte a fiamat. Megöltem, mert gyűlöltem a czudart. Megöltem, mert jól esett a lelkemnek fojto­gat­ni a göthös nyakát. És megölném a nyo­morultat újra, százszor egymásután, ha csak egyszer láthatnám még élve a fiamat ! . . . Itt fuldokló zokogás szakította meg a gyilkos parasztnak — pszichopatológiai szem­pontból megfigyelt és az elnök által a meg­figyeltetés c­­éljából provokált — kitöréseit. Hirtelenül egészen ellenkező irányba csapott át a hangulata is, a viselkedése is A daczos lé­­lekállapotot könyörgés váltotta fel. Térdre borult és alázatosan nyöszörögve kért vala­miféle istápolást a felesége, meg az életben maradt gyermeke számára. Közbe-közbe fel­­ajánlgatta magát, mintegy büntetésre alkal­mas médium gyanánt, úgyszólván — cserébe. Nehezen érthető, szakgatott­ mondatokban­ be­ismerte a saját bűnösségét, akasztófát emle­getett és egyben a beteg asszony meg a gyönge gyerek ártatlanságát hánytorgatta ... A törvényszéki orvosok lelkiismeretesen megfigyelték ugyan a vádlott vehemens ki­töréseit és átmenet nélkül szűkölködő hangu­latváltozásait, hanem azért a szakvéleményük mégis kedvezőtlenül alakult a vádlottra nézve. Nem adtak neki „salvus conductus“-t a bűn­­cselekvések országútjára. Mindössze annyit ál­lapítottak meg, hogy a vádlott rendkívül vér­mes temperanaentummal bír, hirtelen fellob­­banásokra hajlik, kelletén túl fogékony a pil­lanatnyi behatások iránt, de azért egészen normális eszű, testben lélekben ép, erőteljes ember. Semmiféle víziók, kényszerképzetek, ideges rohamok nem háborgatják. Hisztérikus illetőleg neurasztenikus rendellenességekről­­ vagy épenséggel beszámíthatatlanságról szó sem lehet. Rendben van az esze is, a szíve is, így tehát teljes súlyával nehezedik rá az elkövetett bűn. A salvus conductus, mely elegáns bűnöket mentesít a bűnhödéstől, elmaradt, így tehát csakis a nyomor és szeretet kölcsönhatásának méltányos mérlegelésében rejlett a kedvező elbírálás lehetősége. A búzakalászos védőügy­véd a szocziális lelkiismeretre hivatkozott és ettől várta az igazságos ítéletet. Mikor az es­küdtek tanácskozásra és ítélethozatalra vissza­vonultak, akkor jutott szóhoz a szocziális lelkiismeret. És várjon mit mondhatott ? Körülbelül ezt: „Hát szabad volna a munka nélkül ten­gődő parasztnak megölni egy adófizető pol­gárt ? Nevetséges! Talán azért, mert nincs munkája és mert nincs mit euuie? Abszur­dum ! Egyáltalán minek jött föl a vidékről Budapestre? Maradt volna ott vagy ment volna Amerikába ! Egy idő óta a fővárosban sem igen akad munka. Utővégre is ki tehet erről? Senki! Különben pedig a munkásaik nem is az a végczélja, hogy foglalkozást nyújtson. De nem ám ! A munka egyáltalá­ban nem végczél, hanem mellőzhetetlen elő­feltétele valamelyes kitűzött czélnak. Nem azért csináltat az ember magának ingeket, hogy a szegény varrónőnek legyen betevő falatja. De nem ám! Hanem azért, m­rt szüksége van az ingekre. Nem azért épít­tetünk házat, hogy kőműves, ács, napszá­mos keresethez jusson, hanem azért, mert szükség van lakásokra, —­ persze olyan emberek számára, a­kik meg tudják fizetni­­ a házbért. De még a földet is nem azért mű­veltetik, hogy szántóvetők, aratók napszámban dolgozhassanak, hanem azért, mert szükség van arra, a­mit a föld terem. A boltokban sem azért vásárolgatnak az emberek, hogy a kereskedőknek hasznuk le­gyen az eladásból, hanem, mert szükség van a portékára. Mit nyavalyognak hát azok a munkátalanok és szoczialista vezetők? Ha nincs munka, hát nincsen. Punktum. Furcsa ! Utó­djára még majd a sírások is azon fognak panaszkodni, hogy kevés a haláleset és így a sirgödörásás, ez a nagyfontosságú iparág pang, teng“ ... Ilyenforma kommentár után a szocziális lelkiismeret, mely az úri gyilkosokat föl szokta menteni, a szegény parasztot termé­szetesen elitélte. NEMZETI HÍRLAP, 1905. julius 1. pótmezőn­­ pedig elfoglalta egy másik ga­vallér. íme, milyen változatos az élet ezen a nagy Pesten ! . . . N. Faragó Jenő: A székely iparkamarából. Marosvásárhely, jun. 28 A marosvásárhelyi kereskedelmi ipar­­kamara június hó 2- án rendes közgyűlését tartotta. Tauszik B Hugó kir. tanácsos elnök rész­vétteljes szavakban jelentette be József kir. herczeg elhuny­tát. Azután Kulinyi Zsigmond szegedi kamarai titkár elhunyta fölött fejezte ki a kamara jegyzőkönyvileg is részvétét. Hieronymi Károly volt kereskedelemügyi mi­­niszter tárczájától megválását sajnálattal vet­ték tudomásul, Vöröss Lászlónak az új mi­niszternek leiratát tudomásul vették. A teljes ülés egyben azon reményének adott kifejezést, hogy a miniszter úr minden lehetőt el fog követni arra nézve, hogy a mostani szeren­­csétlen politikai viszonyokkal kapcsolatos súlyos közgazdasági válság a legrövidebb idő alatt véget érjen. A tárgy­sorozat rendjén a nagyváradi társ­kamarának az önálló vámterület létesítése ügyében a kormányhoz tett fölterjesztéséhez hozzájárulván, hasonszellemű felirat küldése elhatároztatott Az ipari jutalmak elnyerésére a kerületből 20 pályázat érkezett be, azok közül a kamara négyet ajánl 100 — 100 ko­rona pénzjutalommal való kitüntetésre. Tudo­másul vették a titkárnak a szászrégeni kádár­iparosok termelő szövetkezetének megalaku­lásáról és a szászrégeni czipész tanfolyam eredményeiről tett jelentését. A székeky­ fiuk ipari elhelyezését őszre halasztották s ez ügygyel kapcsolatban örömmé­ vette tudomá­sul a kamara a beszterczei Székely Társa­ságnak egy székely tanoncz otthon létesítése iránt tett kezdeményezés­ét. A Baróth­on létesítendő uj ipartestület alapszabályait a kamara a kereskedelemügyi miniszternél jóváhagyásra ajánlja. A Székely­ Szövetségnek Sepsiszentgyörgyön és az O. M. K. E. marosvásárhelyi kerületének Székely­­­ Udvarhelyt augusztus hó folyamán tartandó közgyűlésén, a kamara képviseltetni fogja magát. Vargha István budapesti lakos 300 drb. szövőszékkel a Székelyföldön egy házi ipar vállalatot szándékozván létesíteni, a kamara a vállalat székhelyéül Székelykeresztúr és Csíkszeredát ajánlotta. Az elnök bejelentette, hogy a Székelyföld házi iparát ismertető munkálat elkészült és az a kereskedelemügyi miniszterhez fölterjesztetett, továbbá, hogy a munkálat egész terjedelmében, a kamara évi jelentésében is meg fog jelenni. A kereskedői körök részéről fölmerült kívánság folytán a kamara sürgős kérelmet intéz az Osztrák-Magyar Ban­k budapesti igazgatóságához, hogy Székely­udvarhelyt és Csíkszeredában kapcsolatosan valamelyik pénz­intézettel bankmellékhelyeket létesítsen. Végül elhatározták, hogy a nyár folya­mán július és augusztus hónapokban közgyű­léseket nem tartanak. „Nemzeti Hírlap“. Az új évnegyed küszöbén előfize­tést nyitunk a „Nemzeti Hírlap” jú­lius— szept folyamára. Lapunk — úgy, mint eddig tette — jövőre is gyors, pontos és megbízható hírszolgálattal fogja

Next