Népsport, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-30 / 125. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚG Mezek és emberek­­ az UEFA-tornán Aviemore Észak-Skócia ked­velt idegenforgalmi kiránduló­helye. Mindössze két négyzet­kilométernyi területen fedett sportuszoda, jégcsarnok, színház és moziterem, játékkaszinó és modern, szép szálloda várja a vendégeket. Ide is ellátogatott egyik pihe­nőnapon az UEFA-torna néhány csapata. Kitűnően érezték magu­kat, s a gumiasztaltól kezdve a golfon keresztül a különböző já­tékokig, mindent kipróbáltak. Utána a gyönyörű moziteremben beat-koncertet hallgattak. — Te, nézd csak, mintha a nagymamám énekelne! Az egyik nő harsogta a má­sik fülébe, miközben a színpa­don, vállig érő hajú, lompos fia­talember énekelt a mikrofonba. A szakállas zenekarvezető gi­tárjából csalt ki fülrepesztő han­gokat, míg a szaxofonos — el­hagyva hangszerét — ócska, ma­gasszárú tornacipőben, foltos nadrágban végigcsoszogott a színpadon, majd lábait kereszt­be téve, a földre ült, és unottan rázni kezdett két rumbatököt. A műsor végén vártam, hogy flvöltve, őrjöngve ünnepel majd a közönség. Tévedtem. Udvarias taps köszöntötte a hosszú hajú, szakállas zenekart. Ezután a legutóbbi világbaj­nokságról készült Gól című fil­met vetítették le. Ezután fel­­csattant a tapsvihar! Pályán kívül Largs, a legjobb négy csapat szálláshelye, gyönyörű pihenő­hely a skót tengerparton. Innen indultak a fiúk edzésekre, mér­kőzésekre, szabad idejükben ki­adós sétákra. Egyik reggel hű­vös szél fújt a tengerparti sétá­nyon, amikor megjelentek a skótok. Sétálgattak, majd letele­pedtek két padra. Nézegették a haragos hullámokat, majd egyi­­kük a partra sodort kagylók, ka­vicsok között felfedezett egy rossz pingponglabdát. Gyorsan felkapta, pillanatok alatt két­­két kagyló került a sétányra, s a rögtönzött kapuit között egy­­-Jirintoi kiskapuzáshoz kezdtek.­­ Egy-egy gólnál, akárcsak Euse­­bio, a magasba ugrálva legyin­tettek karjukkal a levegőben. Már 3:3-nál tartottak, amikor az edző véget vetett a játéknak. Délután játszották a Skócia— Hollandia mérkőzést! A B-csoport utolsó fordulója előtt, amikor a magyaroknak a norvégokkal, a franciáknak a finnekkel kellett mérkőzniük, felmerült a gólarány alakulása miatt, hogy a mi mérkőzésünk félórával előbb kezdődik, mint a franciáké. Elég egy telefon, s az ellenfélnek még mindig van ideje „erősíteni­’. A sport tisztaságán azonban nem esett folt. Kérésünket, hogy azonos idő­pontban kezdjünk, a rendezőség elutasította, de a sportszerűség betartásáról gondoskodott. Az englini pálya közelében levő telefonhoz őrséget állítottak, azt a számot sem hívni, sem onnan beszélni nem lehetett, így a mi csapatunk eredményéről csak a saját mérkőzésük befejezése után kapott értesítést a vetély­­társ. Bírók a kapu előtt Largsban, a játékvezetők sem tudták megállni, hogy a gyönyö­rű, rugalmas gyepszőnyegen ne játsszanak egy kicsit. Amint megjelentek a színen, s a labdát vezetve, körbe futottak, a többi pályán a labdarúgók gyorsan be­fejezték az edzést és odasereg­­lettek. Pillanatok alatt kritikus szurkolókká váltak. A lassú fu­tás, a könnyű gimnasztika köz­ben még csak egy-két megjegy­zés hangzott el, de amikor a bírók a kapu elé kerültek, s megcélozták a hálót, mindjárt emelkedett a hangulat. Amikor a belga Minnoy többször egy­más után mellé lőtt, zúgott a nézőtérről a „hóóóóó!” Később kiderült, kár volt kia­­­bálni. Biróczkinak ugyanis alig­­alig lehetett­ gólt lőni,­ a svéd Jonsson pedig ügyesen lövöldö­zött. Aztán „forró pillanat” adó­dott, amikor a belga ismét mesz­­szire elrúgta a labdát. Akárcsak a mérkőzésen, a bírók hozzá rohantak, kezük egyszerre len­dült a pálya széle felé: — Hinaus! Hinaus! — azaz: kifelé! Kifelé! A belga rögtönzött „kiállításá­nak” óriási sikere lett. A játé­kosok tapsoltak, hiszen legszebb öröm a káröröm. Frizura és labda Nálunk gyakori a vita, hogy milyen legyen a labdarúgók haj­viselete. Nos ezen a téren is so­kat tapasztaltunk. Érkezéskor, ismerkedéskor meglepődve fi­gyelték egymást a fiúk. Volt kö­zöttük vállig érő hajú, kör- és teljes szakállas, lekonyuló har­csabaj­uszú és még sorolhatnám. Amíg nem került sor a mérkő­zésekre, jókat nevettünk rajtuk. Majd kifutottak a csapatok és csodálkozva figyeltük, hogy a beatzenész formájú, álmodozóan kék szemű, szakállas, francia Becker olyan határozott ke­ménységgel utasítja rendre a csatárokat, hogy dicséretére vál­hat bármely „sziklaegyéniség­nek”. Néztük a norvég Wiig ügyes cseleit, s tapsoltunk. Arra gondoltunk, mégis mennyivel jobb lenne, ha ezek a kitűnő labdarúgók külsejükben is mél­tóak lennének tudásukhoz. A mieink Annak ellenére, hogy a szólás­mondás szerint „minden cigány a maga lovát dicséri”, el kell mondani, hogy a magyar csapat pályán kívüli magatartása, a fiúk megjelenése, viselkedése, együtt és külön-külön is a legmesszebb­menő elismerést váltotta ki. Az­ étkezéseknél mindig egy­szerre jelentek meg, a megbe­szélt találkozók időpontját senki sem késte le, s a programra vo­natkozó edzői utasítást mindenki ugyanúgy betartotta, mint a pá­lyán. Örömmel tapasztaltuk, hogy nemcsak a játékot, az eredményt tekintve, hanem a magatartást illetően sem érhette szó a házuk táját. Ezen az úton kell továbbha­ladniuk ifjúsági labdarúgóink­nak. Péter Róbert Miért a Fáy utcában? Eredetileg úgy volt, hogy a Vasas-Videoton mérkőzés a Nép­stadionban lesz, s így kettős mér­kőzést láthat a közönség, mivel a Ferencváros a Pécsi Dózsát fo­gadja. Hétközben azonban a Va­sas vezetősége úgy döntött, hogy a Fáy utcába viszi a Videotont. Vajon miért? A kérdésre Veres Istvántól, a labdarúgó-szakosztály vezetőjétől kértünk választ. — A változás oka elsősorban az, hogy a jelenlegi helyzetünkben a hazai pálya előnye is szüksé­ges a Videoton legyőzéséhez. Szá­munkra egyáltalán nem közömbös, mi lesz az eredmény, mert cso­portunkban a második helyen akarunk végezni. S ha már itt tartunk, azt is megjegyzem: he­lyesebbnek találtam volna, ha egyidőben játsszák le azokat a mérkőzéseket, amelyek helyezés szempontjából döntőek. Szerelem ... Hűség... Bátorság .. A KIS LOVAG (Pan Wolodyjowski) SIENKIEWICZ regényének színes, szélesvásznú, szinkronizált, kétrészes lengyel filmváltozata. Bemutató: június 4. MODUL! Vasárnapi számunk tel­jes 8. oldalán mexikói útikalauzt adunk az ol­vasó kezébe. A tőlünk sok ezer kilométerre, ép­pen ezen a napon rajtoló labdarúgó-világbajnok­ság legérdekesebbnek ígérkező eseményeit elénk varázsolja majd a kép­ernyő. De mennyivel könnyebben igazodik el a kedves Olvasó a három­hetes mérkőzéssorozat eseménytengerében, ha iránytűként kezébe veszi a lapot­­ és megtalál benne mindent egy he­lyen: a részt vevő tizen­hat csapat játékosait, a mezükön feltüntetett szá­mokkal; a világbajnokság lebonyolítása rendjét; a mérkőzések menetrendjét az elsőtől az utolsó na­pig; a stadionok leírását, ahol a Rímet Kupa sorsa eldől; a játékvezetők név­sorát; Mexikó labdarúgó­­térképét; a budapesti és pozsonyi tv világbajnoki műsorát. Még az Azték­stadion grandiózus mére­teiről is képet kap a ked­ves Olvasó! FIATALOK NYOMÁBAN V\^/VA/VV\^\Ar^vA^\A^\A^\AX\A^NA^V\X\A^\A^\A^VV^VV' ....a mester fia va­gyok" A labdát két kezébe fogta, és szép lassan bebandukolt az öltö­zőbe. Azon az estén ifj. Pali ás­ító Tibor egy kicsit kihúzhatta magát, NB I-es futballista lett belőle. Az alma nem esett messze a fájától Tizenegy éves sem volt még, amikor először ment — mint játékos — Hungária körútra. Mi­ért pont a kék-fehérekhez...? Édesapja évekig az MTK kiváló­sága volt. Az úttörőévek pillanatok alatt elszaladtak. Tibi nőtt, erősödött és egy-egy mérkőzése után, a szurkolók már elégedetten cset­tintettek: „Ez igen! Az alma nem esett messze a fájától.” A gyerek pedig minden va­sárnap fenn ült a lelátón. Néz­te, figyelte a nagyokat, Sán­dort, Sípost, Nagy Pistát és a többieket. Minden cselt, trük­köt gondosan megjegyzett, az­tán kedden, az edzés végén, fog­ta labdáját, elment a pálya egyik sarkába és gyakorolt söté­tedésig. Következő állomás az ifjúsági csapat volt. Erősebb, in­tenzívebb edzések, keményebb, gyorsabb ellenfelek. Amikor a második csapatba került, érezte, komolyra fordult a játék. Elér­hető közelségbe került az első csapat, de a csoda­ csak nem akart bekövetkezni. Hosszú hó­napok teltek el a kettőben. Az edzők, a vezetők bíztatták: „Számítunk rád, légy türelem­mel”, Tibi pedig türelmes volt, de közben türelmetlenségében majdnem kibújt a bőréből. Az apából a „főnök" lesz 1969. decemberét mutatta a naptár. A vezetők idősebb Pa­­licskó Tibort szerződtették a csa­pat mellé. Amikor aláírt, egyet­len kérése volt: fiát engedjék el a klubtól. Szakosztály-értekezlet elé került a dolog. A döntés: nem mondanak le egy tehetsé­ges fiatalról, hiszen az edzők sorsát ismerve, lehet, hogy az apa egy év múlva elmegy és a tehetséges fiúnak is bottal üthe­tik a nyomát. Próbáljanak meg valahogy kijönni egymással. A fiú elkeseredett. Kilátástalannak látta helyzetét. Nyilvánvaló, hogy ő lesz az utolsó, aki a csa­patba kerül. Aztán ott volt az egriek ajánlata is, ami­ nagyon kecsegtetőnek bizonyult. „Egy év az NB I B-ben csak hasznom­ra válna”­ —, gondolta. Január­ban az egyik edzés végén kihir­dették az első csapat keretét. Ti­bor közöttük szerepelt. Komló — az álmok városa A tavaszi NDK-beli túra már sejtetett valamit. Érezte, nem kell soká várni a bemutatkozás­ra. Ráadásul a csapat rosszul rajtolt. Ő azonban a Videoton­tól elszenvedett vereség után sem kapott lehetőséget. A kis­­padra viszont már minden va­sárnap odaverekedte magát. Csak egy intésre várt. Egy mon­datra: „Tibi! Melegíts”... A mondat azonban késett. Komlón is úgy látszott, hogy nem törik meg a jég. A 79. percben aztán mégis elhangzott a várva-várt mondat. Egy perc múlva igazo­lását lobogtatva becsörtetett a pályára. Hatszáz másodperc boldogság következett a komlói délutánban. Hogyha ekkor va­laki megkérdezte volna Tibitől, hogy szerinte melyik a legszebb város a világon, gondolkodás nélkül Komlóra szavazott volna. „Csak a közönség ne bántana...?" Most amikor beszélgetünk már „öreg” NB I-es játékosnak számít. Győrben, majd a Vasas ellen ugyanis lekopírozta az első bemutatkozását. — Végre sikerült! Éppen ak­kor, amikor a legkevésbé hittem benne. Pedig higgyék el, nekem nagyon nehéz a helyzetem. Én a mester fia vagyok ...! — Mit akar ezzel mondani? — Játszhatok én akárhogyan, mégis vannak, eleik szereplése­met kizárólag édesapámnak tu­laj­doní­tjá­k. Meggyőződésük, hogy őmiatta játszom, ha ugyan nagy néha szóhoz jutok az első csapatban. De ezek szerencsére nem játékosok. ővelük nem is volt soha ilyen jellegű problémám. Nem azért szeret­nek, és nem azért barátaim, mert apám az edző. Persze, volt már olyan, aki kimaradt a csa­patból, rám is csúnyábban né­zett legközelebb. Mintha én tehetnék róla ... De amit a kö­zönség csinál velem, az teljesen érthetetlen. Ifista koromban ki­mondottan szerettek. Amióta az egyhez kerültem, mintha min­denki ellenem fordult volna. — „Ez is csak az apja miatt játszik — kiabálják a tribünről. Kimondhatatlan, hogy milyen rossz érzés ezt odabent hallgat­ni. Amikor amúgy is egy kis se­gítségre, egy kis biztatásra len­ne szükségem ... Olyan, mintha baltával csapnák fejbe az em­bert. — Nagyon haragszik a közön­ségre? — Ez nem harag! Csak felfog­hatatlan számomra, hogy miért bántanak? Palirakó Tibi a csapatba kerü­lésért már megvívta a harcot. A közönség szeretetét még nem sikerült elnyernie. Akik ismerik, azt mondják, nagyon rendes fiú. Lakat T. Károly Mottó: Valóban minden szentnek maga felé hajlik a keze ...? Segítség! Görcsöt kapott a lábam . A kapáslövés tudora Zsong a lelátó. Közben egy idősebb szurkoló egy fiata­­labbnak magyaráz. — Uram, én már akkor is meccsre jártam, amikor ma­ga még hátulgom­­bolós volt. Régi szép idők! Akkor láthatott az ember gólokat. Toldi, Ja­kab, Kardos, az új­pesti Kállai, no meg később Szusza. Azok voltak ám a nagy bombázók. Ka­pásból, jobbal-bal­­lal. Manapság nem is lát az ember ilyet — így az idősebb. — No, azért Tichy is ért egy kicsit ehhez a szakmához — replikázott a fia­talabb. — Jó, jó, ó igen, de aztán... Tuniszban történt, jó néhány évvel ezelőtt, a magyar válogatott egyik mérkőzésén. Szojka átívelte a labdát az ellenfél középhát­védjének feje fö­lött. Az ifjú csatár sprintert, aztán jobb lábbal fel­nyúlt, szinte egy pillanatra meg­állítva a labdát a levegőben. S mielőtt az földet ért volna, bal lábbal küldte a kapu jobb felső sarkába. Még a játékvezető is odament gratulálni. Azóta eltelt pár év és Tichy Lajos számos gólt rúgott az el­lenfelek kapujába. Jónéhányszor kapásból. Mint legutóbb Kispes­ten a Szeged elleni bajnoki mér­kőzés 55. percében, amikor Pusz­tai beadását a megdermedt Ko­rányi mellett bevágta a hálóba. A Bp. Honvéd hetvenszeres válogatott csatárával egy csen­des körúti presszóban találkoz­­tunk. Tudtam, hogy edzői szak­dolgozatát a kapáslövésről írta. Ezért arról faggattam, mi a tit­ka ennek a lövésfajtának. - Titok? Ha a gyakorlást titoknak lehet nevezni, akkor az. Elég baj, hogy ma ez téma lehet. Régen elfogadott, sőt alapvető követel­mény volt a játékostól, hogy kapásból tudjon rúgni. Leszok­tak erről. Sok a rövid passzos játék, a kiskapuzás. A játéko­sok az edzéseken is közel állnak egymáshoz. Nem gyakorolják ezt a rúgásformát, így nem tud­ják, nem is szeretik. Félnek a sérülésektől. Az edzők is ide­genkednek a gyakoroltatásától. Pedig a mostani, modern, kor­szerű játék sokszor megkövete­li, hogy a labdát átvétel nélkül továbbítsák egymáshoz a játé­kosok. Nincs idő dédelgetésre. — Mi a kapáslövés előnye? — A kapusok az álló labdából, vagy a futtából leadott lövésre általában idejében felkészülnek. A kapásrúgás előnye, hogy a lábtartásból nem lehet kiszámí­tani a lövés irányát, így az váratlanul éri a kapust. A rúgó játékos egy ütemmel meggyorsítja a labda útját. A rúgás általában csüddel, belső és külső csüddel történik. A tiszta és belső csüddel leadott lövés lentről fölfelé bombaként vágó­dik a kapuba. Külső csüddel pörgetve, ravaszabbal lehet irá­nyítani. Olyan ez, mint amikor az asztaliteniszben megnyesik a labdát. Mindez úgy a legveszé­lyesebb, ha mindkét lábbal egy­formán tudja alkalmazni a já­tékos. Egy szó, mint száz, a ka­páslövés meglepi a kapusokat, ezért rettegnek tőle. — Tichy Lajos hogyan sajátí­totta el ezt a lövésformát? — Nekem szerencsém volt, sok jó játékos között tanultam a labdarúgást, ők olyan rúgó­technikával rendelkeztek, akik­től edzés közben, ha oda sem figyelt az ember, akkor is rára­gadt valami. Aztán ott volt a nagy példaképem, Szusza Feri. Már ifjúsági játékos koromban szerettem kapásból rugdosni. So­kat gyakoroltam, jobbal, ballal. Amikor már eltaláltam a labdát, akkor azért gyakoroltam, hogy állandóan sikerüljön. Edzések után különóráztam is. A labdát kapásból eltalálni élményt je­lentett. Még ma is minden edzé­sen gyakorolom. Nálunk az ed­zésprogram egyik része a kapás­lövés. — Mi az oka annak, hogy ma­napság kevesen élnek ezzel a lövésfajtával? — A mai generáció nem elég labdabiztos. A labdakezeléssel és a küzdeniakarással kevesebb a baj, de gyakorolni nem szeretnek. A beszélgetés után eszeimbe jutott egy kedves epizód­: egyik kitűnő edzőnk mesélte nemré­gen, hogy gyerekkorában mindig tele volt a zsebe apró kavicsok­kal. Hazafelé menet a grundról, azokat dobálta a levegőbe és igyekezett kapásból eltalálni. Napjainkban ez ifjú labdarúgó palántáknak egész más szórako­záson jár az eszük, pedig ilyen­kor kellene elkezdeni a kapás­lövés gyakorlását, ha nem is ka­viccsal, de labdával mindenkép­pen. Boross Dezső A lelátón már gólt kiáltanak, Tichy kapásból lő... (Fuszek Ferenc felvétele)

Next