Népsport, 1972. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-01 / 1. szám
A harmadik oszlop mellől jelentkezem Senki sem hívott. Ennek ellenére tudtam, hogy mikor és hová kell mennem. Pontosan ott is voltam. December 26-a, vasárnap volt. Este nyolc óra. A hívatlan „meghívottak” egymás után érkeztek. Első pillantásra valamennyien hétköznapi emberek benyomását keltették ... Néhány lépés után aztán kiderült: nem azok! Egyetlenegy sem hagyta el az „oszlopcsarnokot”! Az újságárus közvetlen közelében lehorgonyoztak. Nekem — néhány társsal együtt — csak a harmadik oszlop mellett jutott hely. Nem volt rossz, mert ahogy gyűlt a tömeg — úgy kerültünk a középpontba. És az is sokat nyomott a latban, hogy — véletlenül — néhány hangadó ácsorgott mellettem. A közelemben: a mocisapkás. Régi „ismerősök” voltunk: ez Emke aluljáróban láttam többször is. Néhány hónappal ezelőtt, amagyar—francia mérkőzés után, minden öt percben elmondta: — Albert felvágásáért 11-est kellett volna ítélni... Senki sem vitatkozott vele. Ez érthető is, hiszen az Emker aluljáró évek óta, minden vasárny, este, a magyar fociszurko- lók „szentélye”! Pontosabban : december 26-ig ez volt . A privilégium ezen a napon megszűnt... Ugyanis átadták az Ollói úti aluljárót — és az Emilé törzsközönsége átköltözött. — Magának szólt valaki, hogy ezentúl itt is lehet vitatkozni a fotóiról ? Ezt a kérdést egy huszonéves fiatalember szegezte nekem. — Nem. De gondoltam rá. — J miből? Sejtelmes volt a hangja. Zavarba jöttem. — Csak úgy eszembe jutott, hátha itt is... — Engem ez hozott ide — monet' ' magabiztosan, s egy zöld- fehér zsebkendőt vett elő. — Engem pedig a kíváncsiság. — Csak az? — Igen. — Akkor rossz helyen állok... És arrább ment, egy másik csoporthoz. Két perc múlva már azon vitatkoztak, ki jobb középpályás. Kű, vagy a Zámbó? A válaszokat hallgatva kiderült: Kű a „spíler” — Zámibónak nem ez az igazi posztja .. A micisaokás is bekapcsolódott a vitába. Kijelentve: — Nehéz köztük különbséget tenni, de az az igazság, hogy ennek a két srácnak egymás mellett kellene játszania. Méghozzá ... Jelentőségteljesen körülnézett, megemelte a hangját, s így folytatta: — A válogatottban! — Most feltalálta a spanyolviaszt — szólalt meg egy átmeneti kabátos idős bácsi. — Ha én lennék az Illovszky, már Spanyolországba elvinném a Kút. — Ki helyett? — mosolygott magabiztosan a piros-kék sálas fiú, aki eddig néma tanúja volt a beszélgetésnek. — Valakit itthon kellene hagyni ... — Ez is egy jólértesült... — morogta a micisapkás. — Talán maga tudja, hogy hányan utaznak? — Tudom. Méghozzá a... És itt elharapta a szót. Nevet nem mondott. — Tudom, tudom... — dohogott az átmeneti kabátos. — Mondja meg, hogy hányan? — Hát... — hatásszünet, majd tizenhatan mennék. — Ez tuti? — Mérget vehet rá! — Ezt a három szót már ismerem. A múlt héten, még az Emkénél, valaki azt magyarázta, hogy az MLSZ karácsonyi ajándéka az lesz, hogy felmentik a Dunait, a Sárközig és a Kiss Tibit. Az illető azzal támasztotta alá az igazát: mérget vehet rá... Most nem lennék itt...! Néhányan jót nevettek. Két fiú megérkezett a Hétfői Hírekkel. Az esti kiadással. — Sport? — Ma nincs! Csak kedden... — Mit csinálunk 10-ig? A Sportot mindig megvárom, s csak azután megyek haza. Ha korábban érkeznék, azt hinné az asszony, hogy beteg vagyok... — Akkor viszont valami elfoglaltságot kell keresni. — De mit? Tanácstalanul néztek egymásra. De alig telt el egy perc, megszületett az ötlet: — Menjünk vissza az Emkéhez. Nézzük meg, mi van ott nélkülünk. — Na, végre maga is mondott valami jót! Még a fülemben csengett . A mondat, amikor körülnéztem. Egyedül támasztottam az oszlopot. A harmadikat. És ráadásul még újságom sem volt... Lantos Gábor dás dúlt a nézőtéren. Kralevő 18 perc életem több időszaka volt. öt perccel a V- fújás előtt már úgy helyeztem, hogy minél közelebb egyek a játékoskijáróhoz, is a Komáromból kivezényelt katonai alakulat mentett meg a veréstől, mert a mérkőzés után több ezren óhajtottak még velem találkozni a sporttelep" bejárata előtt. — Grosies „szövegéről” jut eszembe: sokszor látjuk a lelátóról, hogy a bíró mond valamit a játékosnak vagy fordítva. Sokért nem adnák a nézők, ha hallhatnák az ilyen párbeszédeket. Vadas mosolyog. — Volna mit hallaniok. Ha például a bécsi közönség hallotta és értette volna, mit mondtam 1965 húsvétján Göröcsnek a pályán... — Most már elmondhatja. — Most már igen. A Dózsa a Rapiddal játszott. Kitűnő formában levő Dózsát fogtak ki az osztrákok. Nagy iramú, igen kemény mérkőzés volt. Főleg az osztrákok szabálytalankodtak, mert nekik nem ment úgy a játék. Fújtam is rendületlenül. Egyszer aztán Göröcs miatt esett el egy osztrák. Ismerem Titit, tudom, milyen sportszerű játékos, mégis azonnal és határozottan fújtam, sőt, odafutottam hozzá és széles taglejtésekkel figyelmeztettem. Döbbenten nézett rám: — Gyuri bácsi! Idegenben ezért figyelmeztet? — Fal az egész, Titikém! — mondtam neki igen harcias taglejtésekkel. — Csak azt akarom, hogy a közönség lássa, milyen tárgyilagosak a magyar bírók! Nevetünk. Vadas hátradől az öltöző padján, látom rajta, hogy felszakadt a zsilip,jönnek elő az emlékek, amelyek most, utóig magyaráznak meg annak idején érthetetlennek tűnő eseményeket. — Egyszer három lesgyanús gólt adtam még egymás után — mondja. — Jufiért? — Annak idején a játékvezetők csak a hét közepén tudták meg, hol, milyen mérkőzést vezetnek vasárnap. Az egyesületi intézők viszont sokkal előbb tudomást szereztek a küldésről, így hívott fel telefonon a Pipacsban az egyik kiesésre álló Balaton környéki NB II-es csapat intézője. Közölte velem, hogy én vezetem vasárnap a mérkőzésüket. Mindjárt meghívott ebédre a két partjelzővel együtt, mert akkor még megengedte az MLSZ az ilyen vendéglátásokat. Megkérdezte, szeretem-e a rántott csirkét? Azt feleltem, igen. Később visszahívott, hogy bőrrel vagy bőr nélkül? Bőr nélkül. Vasárnap várt is bennünket az ebéd. Kitűnő ebéd! Egyik partjelző kollégám három tányér levest evett meg, majd hét combot, végül nem tudom, hány almás rétest. Mindjárt ott az ebédnél meghívtak bennünket vacsorára is. A mérkőzés úgy kezdődött, hogy a vendégcsapat egyik csatára lesről elfutott és gólt lőtt. Kollégám, aki a rengeteg csirkecombtól elpilledt, nem vette észre. Megadtam a sórt. Ez az eset még kétszer ismétlődött meg. A harmadik lesgól után jutott csak eszembe, lőttek a vacsoránknak. A hazai csapat 5:2-re kikapott és nem is láttuk többé a helyi vezetőket. — Miért nem bírálta felül a partjelzőt? Miért nem ítélte meg a lest? — Hátrább álltam, nem lehettem egészen biztos a dolgomban. Különben is régi tapasztalatom, hogy sokkal nagyobb baj származik abból, ha a három bíró nincs szinkronban, mint ha szinkronban tévednek. — Pedig a partjelző sokat segíthet ... • — Segít is! Egy alkalommal mint partjelző mentettem meg egy mérkőzést. — Hogyan? — A Székesfehérvári MÁV Előre—Győri Dózsa mérkőzésen a kollégám kiállította a győri Tullnert. Tullner nemértett egyet az ítélettel, nem vonult le, hanem ülősztrájkba kezdett az ötös és a tizenhatos vonal között. Ült a füvön és az istennek se mozdult. Edző, vezetők, játékomnak körbevették és könyörg neki, hogy menjen le. Mozdult. Ült konokul a füvön. A partvonal mellé figyelttem az esetet és jót derültem magamban, mert határozottan volt az egészben valami komikus. Végül eluntam a szórakozást, bementem a pályára, lehajoltam Tullnerhoz, súgtam valamit a fülébe. Tullner azonnal felkelt, belekaroltam és velem együtt szépen lesétált a pályáról. — Mit súgott neki? Vadas felnéz a plafonra, lélegzetet vesz, mint új: beszélni akar, aztán hirtelen meggondolja magát: — Ezt sajnos, még most sem mondhatom el... Széttárja a kezét és a nevet. Szombathy István ... ÉS FOCIZTUNK EGY ÉT! BEVEZETŐ, amelyből kiderül, miért játszottunk. Mert ezt a mai napig csak mi tudtuk. Mi, akik a mérkőzést megszerveztük. A vendégek, az NB I-es labdarúgók legfeljebb azt gondolhatták, hogy mivel holtidény van, nyilván mi is jobban ráérünk, s unalmas óráinkat kiskapuzással kívánjuk agyonütni. Szó, ami szó, kézenfekvőbb indokot alig lehet felhozni a nagyszerű „rangadó” létrejöttét illetően. Legalábbis látszólag. Pedig volt „tétje” az összecsapásnak. Nem is kicsi. Bizonyítékot kívántunk szerezni arról, hogy nálunk a labdarúgók mennyire szeretnek futballozni. És nem csupán, mint a rossz nyelvek híresztelik, a prémium viszi ki őket a játéktérre, meg a „kötelesség”. Ezért jött létre a mérkőzés. Emigyen: I. FEJEZET, amelyből kiderül, hogy kilencből öt „elvállalta” a játékot. Pillanatok alatt. A csapat, illetőleg a játékosok megszervezését közvetlenül a mérkőzés előtt kezdtük el. Szerdán este. Telefon Juhász Pistának. — Ráérsz csütörtökön délelőtt? — Miért? — így a vonal túlsó végéről. — Játszani kellene. Kispályán. Kis szünet. — Tyű, ez egy kicsit problémás. Délelőtt ugyanis vizsgázom az egyetemen. Nem lehetne délután? — Sajnos nem. — Hánykor kezdenénk? . — Fél 11-kor. — Kilencre megyek a vizsgára. Ha nem nyaggatnak meg túlságosan, s hamar kész leszek, akkor jövök. Jó? — Jó. Új telefon. Vidátsékhoz. — Sajnos 10-re megbeszélés lesz a klubban. Az egész csapatnak. Egyébként szívesen... A következő páciens: Kocsis Lajos. — Focizni kellene, Lajos. Amolyan bulimeccsen, kiskapura. Jössz? — Megyek — jelentette ki a csatár. — Hová és mikor? — Holnap délelőtt találkozunk a Sportcsarnoknál. — Rendben. Szerelés van? — Nincs. Azt is hozzál. — El van intézve. Nell Lajost a Jégszínház portájához kértük. — Ráérsz csütörtökön délelőtt? — Attól függ. —Focizni kellene. — Arra rá. — Tehát eljössz? — Természetesen. Szűcs Lajos őszintén sajnálkozott. — Bármikor szóljatok, s meglátjátok, megyek. Most azonban nem merem kockáztatni a dolgot. A túrát. Hogy megsérüljek. Rudi bácsi kifejezetten felhívta a figyelmünket arra, hogy vigyázzunk magunkra. Ne haragudjatok ... Dehogy haragudtunk. Megértettük. Dunai is meghalt, s nem akart még jobban megfázni. Fazekas Laci pedig nem ért rá. — Ne haragudjatok. Ha előbb szóltok... Varga Laci, az Egyetértés kapusa keservesen nyöszörögte a telefonkagylóba: — Jaj, már napok óta ki sem lépek a szobából. Tanulok, készülök az egyetemi vizsgákra. Az a másfél óra, ha elvész... — így igaz. Első a tanulás. A vizsga. Mást ne kockáztass... A viszontlátásra ... — Halló, halló! ... egy pillanat! Hányra kell kint lenni? — kérdezte búcsúzóul. Bicskei Bertalannal folytatott beszélgetés szinte csak néhány szavas volt: — Nagyon szívesen jövök. Legalább mozgok egy kicsit. Csütörtökön már valamennyien ott voltunk a pályán, a megbeszélt időpont előtt. Táskák a kézben, táskában a cuccal. — Ki lesz az ellenfél? — érdeklődött a kis Kocsis. Mert végre ezt is tudni akarta. Előző este tudniillik ezt a csekélységet nem tisztázta, s — Csak semmi izgalom. Az összeállítás közvetlenül a mérkőzés előtt tisztázódik — nyugtattuk meg a fiút. II. FEJEZET, amelyben kiderül, hogy nincs mese, focizni kell. A szerelést sajnos nem egyeztettük össze, s így ahányan voltunk, annyiféle színt öltöttünk magunkra. Ami pedig a két öszszeállítást illette, itt kezdetben adódtak némi nehézségek. — Akkor, ugye van két kapusunk ... — Bocsánat, én mezőnyjátékos vagyok — így Varga Laci. — Én is — mondta Berci, s ettől már-már válságba jutott a játék. _ Kint a pályán viszont helyreállt a rend, ugyanis Bicskeiék egyszerűen megoldották a kapuskérdést. Leborították a kézilabdakapukat, s ez alá legfeljebb két törpe fért volna be. Kapusra tehát már nem volt szükség. Sajnos, mezőnyjátékosra viszont, igen, így játszottunk mi is, néhány focit kedvelő újságíró , a Népsporttól. A két exkapus választott, ezzel pedig a kocka el lett vetve. Játszani kellett. A mérkőzés természetesen rendkívül heves volt, s hallatlanul izgalmas. Mind a három néző lélegzetvisszafojtva szemlélte, hogy a két lebontott kapu között mi minden történik a lasztival. Különösen akkor csinált mókás dolgokat a bőr, amikor Kocsis Lajos kezdte pofozgatni maga előtt. Lomha mozdulattal kezdte a dolgot, s akkor még mindenki azt hitte, csak pillanatok műve, s leszerelik. Később meglódult a mokány kis csatár, bement három szorosan egymás mellett álló védő közé, s aztán általános csodálkozásra megjelent mögöttük. Aztán még két csel, s Bicskei közelről „belopta” a pettyest a háló alá. Az ellentábor „vezetői”, Nell és Varga egyszerűbben csinálták mindezt. Nell Lajos megsodorta a „műszert”, amely a zoknik mellett ment el pár centivel, s az embert úgy bosszantotta ez, hogy legszívesebben a labda után vágta volna a cipőjét A hajrá simának ígérkezett. A Kocsis-féle csapat 11:8-ra vezetett, s ajánlatokat tett az ellenfélnek, hogy amennyiben a hátralévő időben is labdával kívánnak játszani, úgy kérjenek ki még egyet a szertárból, mert a jelenlévőt többen már nem találják meg. Talán ez bőszítette fel annyira kelléket, hogy kiegyenlítsenek. Két perc volt még hátra. Több százan elfordították volna a fejüket a játéktérről, abban ez esetben, ha nyilvános e találkozó, s kijött volna az a több száz néző. Mert ekkor már kulminált az izgalom. Az utolsó előtti percben Varga Laci kapott egy labdát a kapu előtt, összecsapott két védővel, az egyiknek előbb ráállt a nagyujjára, a másik lábával pedig betuszkolta a lasztit a hálóba. Óriási volt az ováció, az ellentábor persze megpróbálta semmisnek tekinteni a dolgot, de a győztesek erőszakosabbak voltak. Varga Laci pedig így sommázta az ügyet. — Amikor annak idején egy Vasas—Honvéd rangadón Szendrei néhány méteres nekifutás után egy kissé túlpenderített labdástól a gólvonalon, azt hittem, egy traktor jött nekem. Az újságban másnap olvastam, hogy a kemény, s határozott csatár szabályos körülmények között ért el gólt. Akkor ezt is tessék elkönyvelni. Elkönyveltük. . Befelé menet Neli vigasztalta a veszteseket. — Igaz, ami igaz, ti játszottatok szépen. Mi meg ésszel. Kocsis csak azt kérdezte meg: — Ki írja erről a meccsről a tudósítást? Mert ha tőlünk valaki, akkor nincs baj. Végre a toll a mi kezünkben van, én pedig nem szeretek vesztes csapatban játszani. Íme így festett négy futballista közelről közelebbről, mint a sajtóhelyről. S ők négyen meggyőztek bennünket arról, szeretik a játékot. A meccs után átmentünk a Jégszínház büféjébe egy kis sörre. Tehettük, hiszen „amatőr” játékosoknál ez nem kifogásolható. Várkonyi Sándor Futballisták egymás között. Kocsis igyekszik „"elrejteni” a golyót Nell orra elöl, aki viszont sanyargatja a kis csatárt Csapatösszeállítás. Edzők hiányában Bicskei és Varga végzi A kép önmaga helyett beszél. Tessék megnézni, s kitalálni, kik nyertek és kik lettek a „másodikok”? (A felvételeket Rédei Ferenc készítette.) k Csapata lapstás — Na, hogy teltek az ünnepek? — Remekül. Mondhatom, kitűnően szórakoztam. — Foci nélkül tud maga szórakozni? — Ki mondta, hogy kiküszöböltem e családias ünnepsorozatból a futballt? — Csak nem akarja nekem bebeszélni, hogy az elmúlt napokban találkozott valahol bármilyen osztályú csapattal? — Nem találkoztam, hanem megalakítottam egyet. — Ne vicceljen. — Nem viccelek. Akarja látni az emblémánkat? — Ugyan, menjen! Maga alapított focicsapatot? Családon belül? Röhögnöm kell. Pont maga, akinek az anyósa elcserélte a veje pályabelépőjét egy angolanyúlra, amikor egyszer kint felejtette a sublóton. — Nevetni fog. Az anyósom a díszelnök! — Nevetek is. És már nem akarja leverni a lábát a mozsártörővel vasárnaponként? — Nincs magának fantáziája. Most, hogy díszelnök, már egészen másként viszonyul a focihoz. Az első találkozót, amelyet a gyerekkel vívtam két hokedli között, a díszpáholyban ülte végig. A fregolin. És tapsolt is. A góloknak. Pedig az egyik lövés leverte a kedvenc fűszertartóját. Ha ez illegálisan történik, két napig a gardróbszekrényben élhettem volna viseletes cipők, s elnyűtt átmeneti kabátok között, míg kiengesztelődik. — Na és a felesége? Ő legalább úgy utálja a futballt, mint a házi munkát. — Ő a szakosztály díszelnöke. Minden hétfőn elvisszük vacsorázni, s kapott e klub színeivel ékesített lila kalapot — Mindezt minek? — Látszik, hogy maga amatőr ebben a játékban. Azért kellett ez a nagy felhajtás, mert mégiscsak az asszonynál van a kosztpénz. Ő finanszírozza majd a költségeket. A sógort is bevettük az elnökségbe, mert van egy Trabantja, s valahogy meg kellett oldani a csapatszállítás problémáit, ha strandra, vagy pecázni megyünk a hétvégeken. A nagynénikém ugyancsak tagja a szűkebb vezetésnek, mivel ő halsütő a piacon. — Na és? — Egyszerű. Szeretem a halat. S mivel tizenkét tagú a vezetőség, még benne van a házmester is, akinél nem kell többé kapupénzt fizetni,s tíz apósom, akinek viselem a házi kabátját és a papucsait. — Maga egy zseni! — Ah, dehogy. Csak tanulékony...V. S.