Népsport, 1973. július (29. évfolyam, 153-179. szám)

1973-07-01 / 153. szám

1­1 ' ' I Hátba verem. — Persze, nem a szépségedre mondta, hogy csodálatos fickó vagy. Egy hangnemben játsszuk ezt a beszélgetést," viccelődve, mégis komolyan. — A csodálatosságom — ha egyáltalán ez az — a lelkesedé­sem. Meg az, hogy nem kímé­lem magam. Olyan helyzetekbe is „beszállok”, amikor van le­hetőség rá, hogy nem úszom meg szárazon. Nem félek az ütközéstől Pedig a fájdalmat ismerem. Sok adok-kapok ütkö­zetben vettem már részt. — És senkinek sem maradtál adósa... — Az nem baj! De nem ke­nyerem a törlesztés, csak szere­tem a kemény, férfias küzdel­met. Nem ijedek meg a „boka­zenétől”. Egy elvem van: min­dent megtenni a győzelemért. De nem alattomosan. Szemtől szembe! — Őszinte vagy. — A! Csak ,nem szeretem a kozmetikázást. Kemény játékos­nak könyvelnek el, és nem is akarom magam ma született bá­ránynak beállítani. Családapa. Noha csak 24 éves, hétéves a fia, László, aki most fejezte be az első osztályt. — Nem volt korai a házasság? — Mindez csak felfogás kér­dése. Nem bántam meg, hogy szinte gyermekfejjel apa let­tem. Persze akkor, amikor a srác született, még nem minden gondolatom volt komoly. — De 24 éves korban már be­nő az ember feje lágya­. Megtapogatja a feje búbját. — Tényleg! ... El is határoz­tam, hogy válogatott leszek. Egy év hátrányom van, mert már ta­valy kellett volna. De akkor nem ment a spila. — Most megy? — Úgy érzem, igen. De ez még nem az igazi, Illovszky Ru­di bácsi már felfigyelt rám és életemben először az A-keret tagja lettem. Biztos voltam, hogy nem játszom a svédek ellen, de­­ ott álltam a küszöbön. . . Saj­nos, nem láthattam a döntő fon­tosságú VB-selejtezőt. Ugyanaz­nap ugyanis Athénban játszot­tunk EB-selejtezőt. — Nektek a döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz... Közbevág: — Döntetlen?! Erre gondolni sem mertünk. A meccs előtt mindenkibe beleszuggeráltam: győzni kell! — Egy „korvettkapitány” pa­rancsa volt ez? — Nem. Az utánpótlás váloga­tott csapatkapitányáé. Ismerős érkezik. Néhány per­cig igazi mai szokás szerint „adnak egymásnak”. Egy-egy bemondáson jókat nevetnek. Újra kettesben. — A magánéleted? — Órarendszerűen beosztott. Család, edzés, munka. Fotóri­porter akarok lenni. Ez olyan elhatározásom, mint a fiamé, aki mindenáron kapusnak ké­szül. Ő is szorgalmasan gyako­rol, én meg minden szabad időmben fotózok, előhívok, na­gyítok. Azt mondják, hogy van a kezemben fantázia. — És a lábadban? A fejed­ben? — A lábam még nem a leg­jobb, az egyikre csak támasz­kodom. Hogy meglegyen az egyensúlyom... A fejem? Úgy ahogy, már tudok fejelni, de nem vagyok Edström. Sokat kell még gyakorolnom! Ő mondta... Lantos Gábor XXIX. 153. ♦ 1973. július 1 LABDARÚGÁS HUSZONÖT ESZTENDŐ EGY CSAPATNÁL A szobában többen voltak­, amikor beléptem. Baráti La­jos Müllerrel beszélgetett, Vá­­radi Béla a sarokban ült, Va­dász Károly egy levelet tanul­mányozott. A szakosztályvezető felemelte tekintetét, majd a balszélső felé fordult: — Béla, ezt a részt magának címezték. Azt írják, rosszul esett, hogy kedvencük gyengén játszott a kupában. Ha így folytatja jövőre, megszűnik a barátság... Váradi arca pillanatok alatt bíborvörösre változott. Csak nézett maga elé. Szinte kapóra érkezett neki Kovács Ferenc, aki magával vitte a két játé­kost. Hárman maradtunk a szobában. — Hosszasan beszélgettem Váradival — törte meg a csen­det Vadász. — Baj van a fiú­val. Többet várunk tőle a pá­lyán és a pályán kívül is! Szo­rosabbra kell fogni nála a gyeplőt! Az edző is elköszönt. Ketten maradtunk a szakosz­tályvezetővel. Ezen a délelőttön érte men­tem ki a pályára. Beszélgetni akartam a vezetői felelősség­ről. És íme, kérdezni sem kel­lett, máris belecseppentünk az egyik legrrázósabb témába: a nevelés nagyon is bonyolult labirintusába. — Béla olyan környezetben nőtt fel, ahol csak jót tanul­hatott. Felkerült hozzánk, meg­csapta a főváros forgataga. Oly­kor magával is ragadta. Ezért örültünk, amikor a család úgy döntött, hogy nővérével együtt kell laknia. Most tanárnő test­vére tölti be a „mama”, a szakosztály pedig a „papa” sze­repét. Nem vagyunk elnézőek. Béla mostanában nem játszott jól, kimaradt a válogatottból is. Ebbe nem törődünk bele! Nyílt az ajtó. Az öregfiúk in­tézője jött beszámolni arról, hogy Varsóban, 85 ezer néző előtt, az öregfiúk 2:1-re ját­szottak. — Örülünk a sikernek, de máskor nem tudunk hozzá­járulni az ilyen utakhoz — mondta Vadász. — A csapat tagjainak többsége nálunk ed­­zősködik, nem hagyhatják ma­gukra csapatukat. Tetszik , a szakosztályvezető határozottsága. Szemtől szem­be megmondja mindenkinek a véleményét. Őszintesége pedig jólesik. Nem titkolózik az új­ságíró előtt sem. Bátran be­szél gondjairól, a bajokról. Mert akadnak problémák is a Vasas labdarúgó-szakosztályá­ban. — Még ma is foglalkoztat például az MTK elleni várat­lan vereség — mondja. — Túl voltunk a nehéz mérkőzéseken. A csapat elképzelhetően meg­őrizhette volna tavaszi veret­lenségét. Micsoda erkölcsi erő lett volna! Néhányan azonban megfeledkeztek erről. Most nem arról van szó, hogy a Va­sas bajnok akart lenni. Azt hiá­nyolom, hogy a hajrában a csa­pat egy időn át nem úgy ját­szott, mint kellett volna. Csengett a telefon. Puskás Lajos dr. jelentkezett. Vadász hosszasan tanácskozott a csa­patkapitánnyal. Hangjából me­legség áradt. Az őszről beszélgettek a kö­zéppályással. Vajon mit hoz a csapatnak az új idény? Miként tervezi a jövőt a szak­osztályvezető? — Nem titok, néhány játé­kost szeretnénk igazolni. Szük­ség van arra,­­hogy egy-két poszton erősítsünk — magyaráz­ta. — Azt sem rejtjük véka alá, hogy megválunk több lab­darúgónktól. Azoktól, akik megrekedtek a fejlődésben. Ta­lán alacsonyabb osztályban, más környezetben, ki tudják bon­takoztatni azt, ami bennük van. Éppen ezért nem állunk útjukba. Tartalékcsapatunkat szinte teljesen kicseréljük. El­jött az ideje, hogy új alapok­ra helyezzük az utánpótlás-ne­velést a klubban! Új edzőket is hozunk. Mintha visszahallanánk, ami­ről már annyit írtunk: először a klubokban kell mindent meg­tenni, hogy más legyen a válo­gatott! És Vadász érzi a fele­lősséget. Szinte szárnyakat ad a tervek Valóraváltásához, hogy a klub elnöke, a szakosztály vezetősége egyetért az elkép­zelésekkel. Vadász elégedett ember lehetne, mégsem az. — Nagyot léptünk idén elő­re. A csapat dobogón végzett, miénk az MNK, kilépünk a nemzetközi porondra. Döntő változást akarunk az utánpót­lás területén is elérni. A csa­pat holnapját, a holnaputánt nekünk kell megteremteni lent is, fent is. Olyan edzőket ke­resünk, akik megfelelnek el­képzeléseinknek. Az utánpót­lást együtt akarjuk felemelni a nagycsapattal. Ezért itt is, ott is meg kell oldani néhány prob­lémát. Még a jó eredmények fényénél sem hunyunk szemet a rendellenességek felett. Ná­lunk nincs különbség váloga­tott és nem válogatott játé­kos között. Sőt, többet követe­lünk azoktól, akik felveszik a címeres mezt. Ezt éppen né­hány hónapja mondtam meg Vidátsnak! Három órát beszélgettünk. Közben telefonok, látogatók so­kasága szakított félbe néhány percre. Csak a tevékeny em­bereket keresik gyakran, azok­nak cseng a telefonja, s kopog­nak az ajtaján. Búcsúzkodtunk, amikor még megkérdeztem, hány éve van az egyesületben? Gyorsan papírt és ceruzát vett elő. 1948-ban igazolta le a klub, a MÁVAG- ból. 1956-ig játszott, aztán visz­­szament a gyári együtteshez. Később edző lett, majd vissza­jött a Fáy utcába. Itt is ed­­zősködött, aztán szakosztályve­zető lett. Ennek egy éve már. — Lassan jubilálok — mond­ja meglepetten — 25. éve ke­rültem a Vasasba, nem szere­tek helyet változtatni. Jó érzés Vadásszal, egy ilyen vezetővel beszélgetni. Nyíltsá­ga, tájékozottsága imponáló. Nem zárkózik el a legkénye­sebb ügyekben sem. Megmond­ja kit, miért bűntetteit, kit akarnak átigazolni, s a terveket sem rejti véka alá. — A csapatunk jövőre még előbbre lép, ez biztos! — mond­ja határozottan. — A hazai és a nemzetközi porondon egy­aránt. És ami legalább ilyen fontos, az utánpótlás-nevelés­ben is! Egy év múlva ismét értéke­lünk — ezzel váltunk el. Varga Béla NÉPSPORT 3 ÉS MOST? Hát, igen, most mi lesz? Egyáltalán: igaz ez az egész? Jövőre nem jön ide az Újpest, a Vasas, a Fradi? Létezik az, hogy a DVTK csakugyan kiesett? Néznek egymásra döbbenten és nem akarják elhinni. Különösen a szurkolók nem. Nagyon meg­szokták már, hogy csapatuk a legjobbak között játszik. A tény azonban, tény, akár tu­domást veszünk róla, akár nem. Nézem az utcát. Nem álltak le a villamosok és az autóbuszok, tovább füstölnek a Gépgyár és Lenin Kohászati Művek kémé­nyei, épül az LKM csupa üveg, csupa acél finomhengerműve, amelynek alapterületén éppen tizennégy labdarúgó­pálya férne el. Az emberek is éppen úgy járnak-k élnek, mintha semmi sem történt volna, így hát csak nem dőlt össze a világ. Megy tovább az élet a maga útján, s ha egyesek le is maradnak, a nagy áradat fel­­tarthatatlanul hömpölyög végte­lenbe vesző céljai felé. A stadion éttermében éppen vége az idényt lezáró ebédnek. Nem vacsorát rendeztek, mint egyébkor. Kinek van kedve most bankettezni? — Befejeztük az idényt — mondja Preiner Kálmán. — Két hét szabadságra mennek a fiúk, aztán újrakezdjük. Megpróbá­lunk visszajutni az NB 1-be. — Menni fog? Fügeczky Róbert is hallja a kérdést. Apró ráncok futnak össze a DVTK elnökének hom­lokán. — Sajnos, a kiesés nálunk nem old meg semmit — mondja. — Kicsit furcsán hangzik, amit mondok, de így van. Sok csa­pat ilyenkor megtisztul, rendezi sorait, hogy úgy mondjam, új életet kezd. Nálunk azonban nem voltak rossz szellemű játé­kosok, akiktől szabadulnunk kellene, elégedettek vagyunk az edzővel is, így meg sem válunk tőle. Belső ellentétek, nagy vi­ták sem akadtak, vagy ha néha igen, megtaláltuk a megoldást. A kiesés tényének ez a morális hatása tehát nem lendít raj­tunk. Ugyanakkor elszenvedjük az ilyenkor törvényszerűen be­következő veszteséget: egyik­másik játékosunk elhagy ben­nünket. — Például? — Például esetleg Salamon Jóska. Hívják két helyre is, NB I-es csapathoz: Szombathelyre és Tatabányára. Megértem ,őt­ mégis csak más a legjobbak kö­zött játszani, különösen neki, akinek képességei alapján még a válogatottságra is van esélye.­­ De vajon ki nem ért meg en­gem, az egyesület vezetőjét, aki nem szeretné elveszteni a csapat legjobb játékosát? Kérdő tekintettel fordulok a középhátvéd felé. Salamon Jós­ka átfogja felesége vállát, rá néz: — Itt születtem, ide köt min­den. Én hiszek abban, amit a szülőföld jelent. Őszintén meg­mondom: nem tudom, mit csi­náljak? Nem is döntöttem még. Nehezen tudnám elképzelni másutt az életem, de ugyanak­kor itt motoszkál bennem az a gondolat is, hogy Tatabánya kö­zelebb van Pesthez, közelebb van a válogatott csapathoz. Ez nem mindegy... Szeretném va­lamire vinni. De a DVTK-t is szeretem ... Nem tudom, nem tudom... Bár, ha elmennék is, végül mégis visszajönnék. Min­denképpen diósgyőri vagyok ... Még sokat kell rá aludni, il­letve nem aludni... Ez csakugyan fogas kérdés, mert Salamon Jóska nem ván­dormadár.­­ Az élet szomorú tré­fája, hogy akár megy, akár ma­rad, valaki mindenképpen veszít. — Gondolnak-e erősítésre? — Kénytelenek vagyunk vele — mondja Hőrich Tibor szak­osztályvezető —, függetlenül Jóska ügyétől. Támadó sorunkat mindenképpen meg kell erősíte­nünk. De nem „uraságtól leve­tett” játékosokra gondolunk, öregedő félben levő nagy nevek eszünkbe sem jutnak, mert ők rendszerint csak allűrjeiket hoz­zák magukkal. Fiatalokat aka­runk, akik majd itt, közöttünk érnek játékossá. A főnökség asztalt bont. — Nem késhetünk,­ gyerekek! Nagy zajjal szánkáznak hátra a székek az asztal mellől, szede­­lőzködik az egész társaság. Hor­váth odajön hozzám: — Ha még van egy kis ideje, nézzen be a harmadik kerületi tanácsba. Ott is lesz valam­i... Indul az autókaraván. A diósgyőri tanács új épülete előtti téren parkolunk. Földesi nevét hallom innen is, onnan is, különféle megjegyzések kísére­tében, amelyek nincsenek min­den humor, vagy káröröm nél­kül. Amikor látom, hogy min­denki a házasságkötő terem bejárata felé igyekszik, egyszer­re megértem a helyzetet. — Szóval, őt is behálózták.. . — Miért legyen neki jobb,­ mint nekünk — mondja valaki, de nem írom meg a nevét, mert van bennem férfiúi szolidaritás. A virággal borított emelvé­nyen, az anyakönyvezető asz­tala előtt két pár áll. Két lány megy ma férjhez, két testvér, s az egyiknek Földesi Karcsi lesz a férje. Ott feszít a srác, tiszta feketében és feltűnően kerüli a csapat többi tagjának tekinte­tét. A fiúk ott szoronganak a bejárat mellett, a sarokban. Kar­csi mögött a tanú, ugyancsak ünnepi díszben: Kolláth. A két menyasszony szép és fiatal. Földig ér hófehér, csipke ruhá­juk, tüllfátyol borul az arcukra és ezt nagy igazságtalanságnak tartom. Meleg van a teremben, patakzik rólunk az izzadtság. " Felhangzik a húszinduló, elko­molyodnak az arcok, és az ten­nepélyes, forró csendben beszél­ni kezd az anyakönyvezető. Felteszi a kérdést, amelyre már előre tudjuk a választ:* „IGEN!” Házastársaknak nyilvánítja, őket. Újra megszólal a zene, a hár­masfelek, tanúk nem minden meghatódottság nélkül írják be nevüket az anyakönybe. Beál­lók a gratuláló rokonok és ba­rátok­­sorának végére. A két lány és a két fiú gyön­gyöző homlokkal fogadja a jó kívánságokat. Most ne­m tréfál senki. Az életben éppen az a szép, hogy ha bármi befejeződik, mindjárt elkezdődik valami új is. Szombathy István I­I­­ A Galbács Kupa a KSI-é maradt A címben szereplő trófea nem a fenti néven vonul be a fut­­balltörténelembe. E néven szigo­rúan csak házi használatban il­­­­letik­, s akkor is elsősorban a Központi Sportiskola labdarúgó­edzői. A hivatalos neve Mezít­lábas Kupa. De a tornacipőben játszották. — Jópofa név, s közel áll ezekhez a gyerekekhez. Azért ezt adtam neki — mondta a ku­patulajdonos, Galbács Pál, a KSI legfiatalabb labdarúgóinak edzője. Mert a kupát ő találta ki. Ő készítette el a torna kiírását, tervezett, szervezett, kivitele­zett, míg összeállt a mezőny. Méghozzá neves klubok képviseltették magukat, így az FTC, az Újpesti Dózsa, a Va­sas, a Bp. Honvéd, az MTK és a BVSC. A Csepel is elküldte volna legfiatalabb futballistáit, de ők végül nem tudtak jönni, s így a KSI két csapattal kép­viseltette magát. A kiírás értelmében két né­gyes csoportban vetélkedtek egy­mással a gyerekek. Közel egy hétig tartott a torna, míg el­érkezett a döntő napja. Ezen pedig Galbács edző legnagyobb gyönyörűségére a két KSI-csa­­pat állt szemben egymással. S noha nem volt különösebb pro­pagandája e kupatornának, a döntőn több mint kétszázan áll­ták körül a Fehér úti füves pályát, s biztatták óriási lelke­sedéssel a csapatokat. A legnagyobb „rumlit” termé­szetesen az apró futballista­palánták szülei csinálták. Akik, ha már csak a fiuk közelébe került a labda, taktikai utasí­tások tucatját kiabálták be a korláton túlra, s ha netalántán csemetéjük egy-egy összecsapás után nagyot nyekkent a fűben, halk sikoly közepette követelték az ellenfél azonnali hazazavará­sát. Végül a KSI A- és KSI B-csa­­patainak kupadöntőjéből az előbbiek kerültek ki győztesen, 6:2 arányban. A kis B-sek pedig nagyon igyekeztek. Előző nap ugyanis ők verték ki a torna egyik nagy favoritját, az FTC gárdáját. Végül azon­ban elfárasztotta őket a nagy csata, s a döntőre már el­fogyott a „szufla”. A végén drámai jelenetek kö­zepette, a fűre borulva sírt a vesztes kis csapat, míg a másik társasággal verebet lehetett vol­na fogatni. Galbács edző pró­bálta vigasztalni a szenvedőket, akik kisírt szemekkel porosz­­káltak oda az eredményhirdetés­hez. Amikor amazok örömtől duz­zadva magasra emelték a ser­leget, a veszteseknek megint eleredtek a könnyei. És sem ők, sem pedig a nyertesek nem akarták levenni magukról a me­zeket. Az edző könyörgött: — Vizesek, piszkosak ezek a mezek. Vegyétek le, s menjetek fürödni. Csak nagyon nehezen lehetett minderre rábeszélni a társasá­got. Ami pedig a kupát illeti, arra azt mondta az edző, hogy — közös. Mert a vesztesek is tettek érte valamit. Azzal, hogy korábban legyőzték a fradistá­­kat. A döntő után meglátogattam a kupát nyert társaságot. Kint edzettek a Fehér úti pályán. Annak ellenére, hogy árnyék­ban is legalább 32 fok „dühön­gött”, Galbács Pál kicsomagolta a papírból a serleget. — Még nincs belevésve a ku­pavédő neve. De erre is sor kerül majd ... — Hol vannak a kupagyőzte­sek? — érdeklődtem. A fiatal szakoktató — mert Galbács Pál szakoktatói képesí­téssel foglalkozik a 10—11 éves kis­emberekkel, nagy szeretet­tel, s főleg szakértelemmel — visszacsomagolta a trófeát. — Kint vannak még, de már készülnek az ebédhez. Közben jött a gondnok, s be­jelentette, hogy néhány kupa­győztest legutóbb a barackfákon látott... Erre az edző elnézést kért, s elment rendezni a sorokat. Kisvártatva visszajött. — Megkérdeztem a gyerekek­től, hogy ki szereti a zöld ba­rackot. Erre rögtön feltette ki a kezét az egyik kis fickó, s mondta, hogy ő volt fenn a fán. Mert szomjas volt. De nem akarta ő megenni azt a barac­kot. Csak kiszívni a levét. Ilyen srácok ezek. Aranyosak, vagá­nyak, de szeretetre méltók. Végül megismerkedtem a tor­na gólkirályával is. A kis Kö­kény Miklóssal. Aki nyolc al­kalommal viselte meg a kapusok idegeit. — És mit csinálnak a kupa­védők egész nyáron? — búcsúz­tam el az ebédelni induló külö­nítménytől. — Mindennap délelőtt és dél­után futballoznak. A legfiata­labb, az idén felvett gyerekek­kel együtt — mondta Galbács Pál.­ Szép program. Vitathatatlanul szép. T. S.

Next