Népsport, 1973. július (29. évfolyam, 153-179. szám)
1973-07-01 / 153. szám
11 ' ' I Hátba verem. — Persze, nem a szépségedre mondta, hogy csodálatos fickó vagy. Egy hangnemben játsszuk ezt a beszélgetést," viccelődve, mégis komolyan. — A csodálatosságom — ha egyáltalán ez az — a lelkesedésem. Meg az, hogy nem kímélem magam. Olyan helyzetekbe is „beszállok”, amikor van lehetőség rá, hogy nem úszom meg szárazon. Nem félek az ütközéstől Pedig a fájdalmat ismerem. Sok adok-kapok ütközetben vettem már részt. — És senkinek sem maradtál adósa... — Az nem baj! De nem kenyerem a törlesztés, csak szeretem a kemény, férfias küzdelmet. Nem ijedek meg a „bokazenétől”. Egy elvem van: mindent megtenni a győzelemért. De nem alattomosan. Szemtől szembe! — Őszinte vagy. — A! Csak ,nem szeretem a kozmetikázást. Kemény játékosnak könyvelnek el, és nem is akarom magam ma született báránynak beállítani. Családapa. Noha csak 24 éves, hétéves a fia, László, aki most fejezte be az első osztályt. — Nem volt korai a házasság? — Mindez csak felfogás kérdése. Nem bántam meg, hogy szinte gyermekfejjel apa lettem. Persze akkor, amikor a srác született, még nem minden gondolatom volt komoly. — De 24 éves korban már benő az ember feje lágya. Megtapogatja a feje búbját. — Tényleg! ... El is határoztam, hogy válogatott leszek. Egy év hátrányom van, mert már tavaly kellett volna. De akkor nem ment a spila. — Most megy? — Úgy érzem, igen. De ez még nem az igazi, Illovszky Rudi bácsi már felfigyelt rám és életemben először az A-keret tagja lettem. Biztos voltam, hogy nem játszom a svédek ellen, de ott álltam a küszöbön. . . Sajnos, nem láthattam a döntő fontosságú VB-selejtezőt. Ugyanaznap ugyanis Athénban játszottunk EB-selejtezőt. — Nektek a döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz... Közbevág: — Döntetlen?! Erre gondolni sem mertünk. A meccs előtt mindenkibe beleszuggeráltam: győzni kell! — Egy „korvettkapitány” parancsa volt ez? — Nem. Az utánpótlás válogatott csapatkapitányáé. Ismerős érkezik. Néhány percig igazi mai szokás szerint „adnak egymásnak”. Egy-egy bemondáson jókat nevetnek. Újra kettesben. — A magánéleted? — Órarendszerűen beosztott. Család, edzés, munka. Fotóriporter akarok lenni. Ez olyan elhatározásom, mint a fiamé, aki mindenáron kapusnak készül. Ő is szorgalmasan gyakorol, én meg minden szabad időmben fotózok, előhívok, nagyítok. Azt mondják, hogy van a kezemben fantázia. — És a lábadban? A fejedben? — A lábam még nem a legjobb, az egyikre csak támaszkodom. Hogy meglegyen az egyensúlyom... A fejem? Úgy ahogy, már tudok fejelni, de nem vagyok Edström. Sokat kell még gyakorolnom! Ő mondta... Lantos Gábor XXIX. 153. ♦ 1973. július 1 LABDARÚGÁS HUSZONÖT ESZTENDŐ EGY CSAPATNÁL A szobában többen voltak, amikor beléptem. Baráti Lajos Müllerrel beszélgetett, Váradi Béla a sarokban ült, Vadász Károly egy levelet tanulmányozott. A szakosztályvezető felemelte tekintetét, majd a balszélső felé fordult: — Béla, ezt a részt magának címezték. Azt írják, rosszul esett, hogy kedvencük gyengén játszott a kupában. Ha így folytatja jövőre, megszűnik a barátság... Váradi arca pillanatok alatt bíborvörösre változott. Csak nézett maga elé. Szinte kapóra érkezett neki Kovács Ferenc, aki magával vitte a két játékost. Hárman maradtunk a szobában. — Hosszasan beszélgettem Váradival — törte meg a csendet Vadász. — Baj van a fiúval. Többet várunk tőle a pályán és a pályán kívül is! Szorosabbra kell fogni nála a gyeplőt! Az edző is elköszönt. Ketten maradtunk a szakosztályvezetővel. Ezen a délelőttön érte mentem ki a pályára. Beszélgetni akartam a vezetői felelősségről. És íme, kérdezni sem kellett, máris belecseppentünk az egyik legrrázósabb témába: a nevelés nagyon is bonyolult labirintusába. — Béla olyan környezetben nőtt fel, ahol csak jót tanulhatott. Felkerült hozzánk, megcsapta a főváros forgataga. Olykor magával is ragadta. Ezért örültünk, amikor a család úgy döntött, hogy nővérével együtt kell laknia. Most tanárnő testvére tölti be a „mama”, a szakosztály pedig a „papa” szerepét. Nem vagyunk elnézőek. Béla mostanában nem játszott jól, kimaradt a válogatottból is. Ebbe nem törődünk bele! Nyílt az ajtó. Az öregfiúk intézője jött beszámolni arról, hogy Varsóban, 85 ezer néző előtt, az öregfiúk 2:1-re játszottak. — Örülünk a sikernek, de máskor nem tudunk hozzájárulni az ilyen utakhoz — mondta Vadász. — A csapat tagjainak többsége nálunk edzősködik, nem hagyhatják magukra csapatukat. Tetszik , a szakosztályvezető határozottsága. Szemtől szembe megmondja mindenkinek a véleményét. Őszintesége pedig jólesik. Nem titkolózik az újságíró előtt sem. Bátran beszél gondjairól, a bajokról. Mert akadnak problémák is a Vasas labdarúgó-szakosztályában. — Még ma is foglalkoztat például az MTK elleni váratlan vereség — mondja. — Túl voltunk a nehéz mérkőzéseken. A csapat elképzelhetően megőrizhette volna tavaszi veretlenségét. Micsoda erkölcsi erő lett volna! Néhányan azonban megfeledkeztek erről. Most nem arról van szó, hogy a Vasas bajnok akart lenni. Azt hiányolom, hogy a hajrában a csapat egy időn át nem úgy játszott, mint kellett volna. Csengett a telefon. Puskás Lajos dr. jelentkezett. Vadász hosszasan tanácskozott a csapatkapitánnyal. Hangjából melegség áradt. Az őszről beszélgettek a középpályással. Vajon mit hoz a csapatnak az új idény? Miként tervezi a jövőt a szakosztályvezető? — Nem titok, néhány játékost szeretnénk igazolni. Szükség van arra,hogy egy-két poszton erősítsünk — magyarázta. — Azt sem rejtjük véka alá, hogy megválunk több labdarúgónktól. Azoktól, akik megrekedtek a fejlődésben. Talán alacsonyabb osztályban, más környezetben, ki tudják bontakoztatni azt, ami bennük van. Éppen ezért nem állunk útjukba. Tartalékcsapatunkat szinte teljesen kicseréljük. Eljött az ideje, hogy új alapokra helyezzük az utánpótlás-nevelést a klubban! Új edzőket is hozunk. Mintha visszahallanánk, amiről már annyit írtunk: először a klubokban kell mindent megtenni, hogy más legyen a válogatott! És Vadász érzi a felelősséget. Szinte szárnyakat ad a tervek Valóraváltásához, hogy a klub elnöke, a szakosztály vezetősége egyetért az elképzelésekkel. Vadász elégedett ember lehetne, mégsem az. — Nagyot léptünk idén előre. A csapat dobogón végzett, miénk az MNK, kilépünk a nemzetközi porondra. Döntő változást akarunk az utánpótlás területén is elérni. A csapat holnapját, a holnaputánt nekünk kell megteremteni lent is, fent is. Olyan edzőket keresünk, akik megfelelnek elképzeléseinknek. Az utánpótlást együtt akarjuk felemelni a nagycsapattal. Ezért itt is, ott is meg kell oldani néhány problémát. Még a jó eredmények fényénél sem hunyunk szemet a rendellenességek felett. Nálunk nincs különbség válogatott és nem válogatott játékos között. Sőt, többet követelünk azoktól, akik felveszik a címeres mezt. Ezt éppen néhány hónapja mondtam meg Vidátsnak! Három órát beszélgettünk. Közben telefonok, látogatók sokasága szakított félbe néhány percre. Csak a tevékeny embereket keresik gyakran, azoknak cseng a telefonja, s kopognak az ajtaján. Búcsúzkodtunk, amikor még megkérdeztem, hány éve van az egyesületben? Gyorsan papírt és ceruzát vett elő. 1948-ban igazolta le a klub, a MÁVAG- ból. 1956-ig játszott, aztán viszszament a gyári együtteshez. Később edző lett, majd visszajött a Fáy utcába. Itt is edzősködött, aztán szakosztályvezető lett. Ennek egy éve már. — Lassan jubilálok — mondja meglepetten — 25. éve kerültem a Vasasba, nem szeretek helyet változtatni. Jó érzés Vadásszal, egy ilyen vezetővel beszélgetni. Nyíltsága, tájékozottsága imponáló. Nem zárkózik el a legkényesebb ügyekben sem. Megmondja kit, miért bűntetteit, kit akarnak átigazolni, s a terveket sem rejti véka alá. — A csapatunk jövőre még előbbre lép, ez biztos! — mondja határozottan. — A hazai és a nemzetközi porondon egyaránt. És ami legalább ilyen fontos, az utánpótlás-nevelésben is! Egy év múlva ismét értékelünk — ezzel váltunk el. Varga Béla NÉPSPORT 3 ÉS MOST? Hát, igen, most mi lesz? Egyáltalán: igaz ez az egész? Jövőre nem jön ide az Újpest, a Vasas, a Fradi? Létezik az, hogy a DVTK csakugyan kiesett? Néznek egymásra döbbenten és nem akarják elhinni. Különösen a szurkolók nem. Nagyon megszokták már, hogy csapatuk a legjobbak között játszik. A tény azonban, tény, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Nézem az utcát. Nem álltak le a villamosok és az autóbuszok, tovább füstölnek a Gépgyár és Lenin Kohászati Művek kéményei, épül az LKM csupa üveg, csupa acél finomhengerműve, amelynek alapterületén éppen tizennégy labdarúgópálya férne el. Az emberek is éppen úgy járnak-k élnek, mintha semmi sem történt volna, így hát csak nem dőlt össze a világ. Megy tovább az élet a maga útján, s ha egyesek le is maradnak, a nagy áradat feltarthatatlanul hömpölyög végtelenbe vesző céljai felé. A stadion éttermében éppen vége az idényt lezáró ebédnek. Nem vacsorát rendeztek, mint egyébkor. Kinek van kedve most bankettezni? — Befejeztük az idényt — mondja Preiner Kálmán. — Két hét szabadságra mennek a fiúk, aztán újrakezdjük. Megpróbálunk visszajutni az NB 1-be. — Menni fog? Fügeczky Róbert is hallja a kérdést. Apró ráncok futnak össze a DVTK elnökének homlokán. — Sajnos, a kiesés nálunk nem old meg semmit — mondja. — Kicsit furcsán hangzik, amit mondok, de így van. Sok csapat ilyenkor megtisztul, rendezi sorait, hogy úgy mondjam, új életet kezd. Nálunk azonban nem voltak rossz szellemű játékosok, akiktől szabadulnunk kellene, elégedettek vagyunk az edzővel is, így meg sem válunk tőle. Belső ellentétek, nagy viták sem akadtak, vagy ha néha igen, megtaláltuk a megoldást. A kiesés tényének ez a morális hatása tehát nem lendít rajtunk. Ugyanakkor elszenvedjük az ilyenkor törvényszerűen bekövetkező veszteséget: egyikmásik játékosunk elhagy bennünket. — Például? — Például esetleg Salamon Jóska. Hívják két helyre is, NB I-es csapathoz: Szombathelyre és Tatabányára. Megértem ,őt mégis csak más a legjobbak között játszani, különösen neki, akinek képességei alapján még a válogatottságra is van esélye. De vajon ki nem ért meg engem, az egyesület vezetőjét, aki nem szeretné elveszteni a csapat legjobb játékosát? Kérdő tekintettel fordulok a középhátvéd felé. Salamon Jóska átfogja felesége vállát, rá néz: — Itt születtem, ide köt minden. Én hiszek abban, amit a szülőföld jelent. Őszintén megmondom: nem tudom, mit csináljak? Nem is döntöttem még. Nehezen tudnám elképzelni másutt az életem, de ugyanakkor itt motoszkál bennem az a gondolat is, hogy Tatabánya közelebb van Pesthez, közelebb van a válogatott csapathoz. Ez nem mindegy... Szeretném valamire vinni. De a DVTK-t is szeretem ... Nem tudom, nem tudom... Bár, ha elmennék is, végül mégis visszajönnék. Mindenképpen diósgyőri vagyok ... Még sokat kell rá aludni, illetve nem aludni... Ez csakugyan fogas kérdés, mert Salamon Jóska nem vándormadár. Az élet szomorú tréfája, hogy akár megy, akár marad, valaki mindenképpen veszít. — Gondolnak-e erősítésre? — Kénytelenek vagyunk vele — mondja Hőrich Tibor szakosztályvezető —, függetlenül Jóska ügyétől. Támadó sorunkat mindenképpen meg kell erősítenünk. De nem „uraságtól levetett” játékosokra gondolunk, öregedő félben levő nagy nevek eszünkbe sem jutnak, mert ők rendszerint csak allűrjeiket hozzák magukkal. Fiatalokat akarunk, akik majd itt, közöttünk érnek játékossá. A főnökség asztalt bont. — Nem késhetünk, gyerekek! Nagy zajjal szánkáznak hátra a székek az asztal mellől, szedelőzködik az egész társaság. Horváth odajön hozzám: — Ha még van egy kis ideje, nézzen be a harmadik kerületi tanácsba. Ott is lesz valami... Indul az autókaraván. A diósgyőri tanács új épülete előtti téren parkolunk. Földesi nevét hallom innen is, onnan is, különféle megjegyzések kíséretében, amelyek nincsenek minden humor, vagy káröröm nélkül. Amikor látom, hogy mindenki a házasságkötő terem bejárata felé igyekszik, egyszerre megértem a helyzetet. — Szóval, őt is behálózták.. . — Miért legyen neki jobb, mint nekünk — mondja valaki, de nem írom meg a nevét, mert van bennem férfiúi szolidaritás. A virággal borított emelvényen, az anyakönyvezető asztala előtt két pár áll. Két lány megy ma férjhez, két testvér, s az egyiknek Földesi Karcsi lesz a férje. Ott feszít a srác, tiszta feketében és feltűnően kerüli a csapat többi tagjának tekintetét. A fiúk ott szoronganak a bejárat mellett, a sarokban. Karcsi mögött a tanú, ugyancsak ünnepi díszben: Kolláth. A két menyasszony szép és fiatal. Földig ér hófehér, csipke ruhájuk, tüllfátyol borul az arcukra és ezt nagy igazságtalanságnak tartom. Meleg van a teremben, patakzik rólunk az izzadtság. " Felhangzik a húszinduló, elkomolyodnak az arcok, és az tennepélyes, forró csendben beszélni kezd az anyakönyvezető. Felteszi a kérdést, amelyre már előre tudjuk a választ:* „IGEN!” Házastársaknak nyilvánítja, őket. Újra megszólal a zene, a hármasfelek, tanúk nem minden meghatódottság nélkül írják be nevüket az anyakönybe. Beállók a gratuláló rokonok és barátoksorának végére. A két lány és a két fiú gyöngyöző homlokkal fogadja a jó kívánságokat. Most nem tréfál senki. Az életben éppen az a szép, hogy ha bármi befejeződik, mindjárt elkezdődik valami új is. Szombathy István II A Galbács Kupa a KSI-é maradt A címben szereplő trófea nem a fenti néven vonul be a futballtörténelembe. E néven szigorúan csak házi használatban illetik, s akkor is elsősorban a Központi Sportiskola labdarúgóedzői. A hivatalos neve Mezítlábas Kupa. De a tornacipőben játszották. — Jópofa név, s közel áll ezekhez a gyerekekhez. Azért ezt adtam neki — mondta a kupatulajdonos, Galbács Pál, a KSI legfiatalabb labdarúgóinak edzője. Mert a kupát ő találta ki. Ő készítette el a torna kiírását, tervezett, szervezett, kivitelezett, míg összeállt a mezőny. Méghozzá neves klubok képviseltették magukat, így az FTC, az Újpesti Dózsa, a Vasas, a Bp. Honvéd, az MTK és a BVSC. A Csepel is elküldte volna legfiatalabb futballistáit, de ők végül nem tudtak jönni, s így a KSI két csapattal képviseltette magát. A kiírás értelmében két négyes csoportban vetélkedtek egymással a gyerekek. Közel egy hétig tartott a torna, míg elérkezett a döntő napja. Ezen pedig Galbács edző legnagyobb gyönyörűségére a két KSI-csapat állt szemben egymással. S noha nem volt különösebb propagandája e kupatornának, a döntőn több mint kétszázan állták körül a Fehér úti füves pályát, s biztatták óriási lelkesedéssel a csapatokat. A legnagyobb „rumlit” természetesen az apró futballistapalánták szülei csinálták. Akik, ha már csak a fiuk közelébe került a labda, taktikai utasítások tucatját kiabálták be a korláton túlra, s ha netalántán csemetéjük egy-egy összecsapás után nagyot nyekkent a fűben, halk sikoly közepette követelték az ellenfél azonnali hazazavarását. Végül a KSI A- és KSI B-csapatainak kupadöntőjéből az előbbiek kerültek ki győztesen, 6:2 arányban. A kis B-sek pedig nagyon igyekeztek. Előző nap ugyanis ők verték ki a torna egyik nagy favoritját, az FTC gárdáját. Végül azonban elfárasztotta őket a nagy csata, s a döntőre már elfogyott a „szufla”. A végén drámai jelenetek közepette, a fűre borulva sírt a vesztes kis csapat, míg a másik társasággal verebet lehetett volna fogatni. Galbács edző próbálta vigasztalni a szenvedőket, akik kisírt szemekkel poroszkáltak oda az eredményhirdetéshez. Amikor amazok örömtől duzzadva magasra emelték a serleget, a veszteseknek megint eleredtek a könnyei. És sem ők, sem pedig a nyertesek nem akarták levenni magukról a mezeket. Az edző könyörgött: — Vizesek, piszkosak ezek a mezek. Vegyétek le, s menjetek fürödni. Csak nagyon nehezen lehetett minderre rábeszélni a társaságot. Ami pedig a kupát illeti, arra azt mondta az edző, hogy — közös. Mert a vesztesek is tettek érte valamit. Azzal, hogy korábban legyőzték a fradistákat. A döntő után meglátogattam a kupát nyert társaságot. Kint edzettek a Fehér úti pályán. Annak ellenére, hogy árnyékban is legalább 32 fok „dühöngött”, Galbács Pál kicsomagolta a papírból a serleget. — Még nincs belevésve a kupavédő neve. De erre is sor kerül majd ... — Hol vannak a kupagyőztesek? — érdeklődtem. A fiatal szakoktató — mert Galbács Pál szakoktatói képesítéssel foglalkozik a 10—11 éves kisemberekkel, nagy szeretettel, s főleg szakértelemmel — visszacsomagolta a trófeát. — Kint vannak még, de már készülnek az ebédhez. Közben jött a gondnok, s bejelentette, hogy néhány kupagyőztest legutóbb a barackfákon látott... Erre az edző elnézést kért, s elment rendezni a sorokat. Kisvártatva visszajött. — Megkérdeztem a gyerekektől, hogy ki szereti a zöld barackot. Erre rögtön feltette ki a kezét az egyik kis fickó, s mondta, hogy ő volt fenn a fán. Mert szomjas volt. De nem akarta ő megenni azt a barackot. Csak kiszívni a levét. Ilyen srácok ezek. Aranyosak, vagányak, de szeretetre méltók. Végül megismerkedtem a torna gólkirályával is. A kis Kökény Miklóssal. Aki nyolc alkalommal viselte meg a kapusok idegeit. — És mit csinálnak a kupavédők egész nyáron? — búcsúztam el az ebédelni induló különítménytől. — Mindennap délelőtt és délután futballoznak. A legfiatalabb, az idén felvett gyerekekkel együtt — mondta Galbács Pál. Szép program. Vitathatatlanul szép. T. S.