Népsport, 1973. november (29. évfolyam, 257-282. szám)

1973-11-01 / 257. szám

XXIX. 257. ♦ 1973. november 1. LABDARÚGÁS Tizenegy perc alatt négy gól a kecskeméti hálóban Végeredményben pedig 6:2­­ az ellenfél javára. Ha ide­genben kapta volna ezt a hatot a KSC, akkor is óriási meg­lepetés lett volna. De otthonában történt a kisiklás és attól a DVSC-től kapta a hatost, amely az előző 11 fordulóban mindössze 7 gólt ért el. A Kecskemét az első 10 mérkőzésén összesen 8 gólt kapott, az utolsó kettőn pedig­­ 11-et! A Pénzügyőr SE a Pasaréten sem volt esélyes a Dunaújváros ellen, és sima 4:1-gyel küldte haza a kohászcsapatot. A Budafok viszont nagy esélyese volt a Szekszárd elleni ta­lálkozónak, az eredmény mégis 0:0 lett. Kása, a DVSC tavaly még NB III-as játékosa négy gólt ért el a hatból, Havasi (Pénzügyőr SE) hármat a négyből. Viszont a gólkirályjelölt Kalmár egyet sem szerzett a budafoki pályán! Az ellentmondások fordulója volt ez a mostani tizenkettedik. A három testőr —■ Budafokon A Kalmár fivérek és Nell népszerűsége Budafokon vitat­hatatlan. De a jelek szerint nemcsak szűkebb hazájukban, hanem Szekszárdon is nagyra becsülik őket, különösen a szekszárdi játékosok. Már a kezdő sípszó után tanúj­elét ad­ták ennek a hazai labdarúgók, három jól megtermett lila me­sés rögtön a nyomukba szegő­dött. Vigyázták minden lépé­süket, gondolataikat is igyekez­tek kitalálni. A testőrök még a labdát is elrúgták helyettük. Persze, nem a saját kapujuk irányába. Alkalmanként, még „távolug­rásra” is vállalkoztak. Óriási sikerük volt. Különösen Simon „testőr” volt elemében. Nagy kedvvel üldözte a fiatalabb Kalmárt. Sikerét bizonyítja, hogy Kalmár II-t le is cserél­ték. De Simon testőrtársai sem vallottak szégyent, remekül tar­tották a két budafoki bajkeve­rőt. Az idősebb Kalmár csak egyetlen pillanatra maradt egyedül. Ez a 1I. félidő kezde­tén adódott. „Árnyéka”, Pusz­tai még a partvonalnál bakta­tott. Üresen állt a gólzsák! Ha­nem azt a rohanást__ Csoda, hogy Kalmár nem talált be a kapuba. Márpedig, ha ő nem rúg gólt, akkor aligha győz a Budafok. És ezen a mérkőzé­sen Kalmár I eredménytelen volt, így történt aztán, hogy — meglepetésre — az eredmény 0:0 maradt! Az újonc gólja Nagykanizsán a hatezres né­­zősereg nemcsak a DVTK-ra, hanem arra is kíváncsi volt, hogy az Olajbányász a két ve­reség után fel tud-e nőni a fel­adat nagyságához, s a hazaiak két játékosának visszatérése, illetve bemutatkozása milyen sikerrel végződik. A DVTK igazolta jó hírét, az olajosok pedig egyenrangú el­lenfelek voltak. Ami pedig a két labdarúgót illeti... Németh András, aki az előző évi NB II-es elsőség elnyerésé­ben komoly érdemeket szerzett, a nyári előkészületek során lábát törte, hosszú pihenőre kényszerült. Bár a Ganz-MÁ­­VAG ellen csereként egy fél­időt játszott, valójában vasár­­nap tért vissza a kezdő tizen­egybe. A csupa szír játékos ne­héz feladatot kapott: a vas­gyáriak veszélyes csatárát, Sa­lamont kellett őriznie. A két labdarúgó végig nagy harcot vívott, s bár Salamonnak sike­rült gólt fejelnie, a sportsze­rűél küzdő Németh a régi volt, bátran, nagyon jól ját­szott! Hangai István a találkozó előtti napokban került a zalai városba, tényleges katonai szol­gálata után. A kanizsai szak­vezetés két éven át figyelte az NB II-es Táncsics SE volt erős­ségét, s amikor anyaegyesülete, a szintén NB II-es Bp. Építők nem gördített akadályt átigaz­zolása elé, Németh Lajos edző habozás nélkül a „tűzvonalba” dobta a tehetséges fiút. A kö­­zönség a 90 perc alatt sokat tansolt a 20 éves „kis” Han­gárnak, aki hálás volt a sok tatúért, mert rögtön kitűnő tel­­jesítménnyel rukkolt ki, s mint középpályás, a kam­ra is állan­dó veszélyt jelentett. Amikor pedig a 84. percben berúgta az egyenlítő gólt, a sokezres néző­tábor tombolva ünnepelte az Újoncot. Pontot érő bemutatkozás volt! Ilyen a futball Karalitos már csak a szolnoki karnissal állt szemben, s már magasba emelkedtek a hazai karok. Ebedli megnézte magá­nak a felső sarkot, oda is fe­jelte a labdát, csak éppen más­fél arasznyival feljebb. Aztán megint Karalyos következett. Megugrott — védő sehol —, Szendrei viszont kapujából ki­ugrott, még így is a csatáré lett a labda, átívelte a kapus fe­lett, ám a labda nem a hálóba, hanem a felső lécre pottyant. Lehetne folytatni a sort Anto­­nival, Jemeivel s a többiekkel. Akár négy góllal is nyerhetett volna a Kossuth KFSE a Szol­noki MTE ellen, ha csatárai csak kicsit is jobban összpontosíta­nak. Mert helyzetük számtalan akadt. Na de milyen a futball? A szentendrei hármas felszaba­dító rúgásába Mile beletette a lábát, a szolnoki fiúnak szeren­cséje volt, nyert! Igaz, hogy vagy két méterre elpattant tőle a labda, de a nyurga csatár úgy csapott le rá, mint héja a mezei egérre. S miközben az egyenruhás szurkolók elfordulva behunyták szemüket, ő célzott. Nem mellé, nem fölé, hanem éppen az elvetődős kapus kezé­be. Két perccel a befejezés előtt, 0:0-nál! Szerencse? Balszerencse? Ki­nek így, kinek úgy. Minden­esetre Czibulka Mihály dr., a szolnokiak mestere nem hivat­kozott erre az ordító helyzetre. — Nagyon örülünk az egy pontnak, a fiúk minden dicsé­retet megérdemelnek, derekasan harcoltak. És, hogy mi volt a véleménye a Budai Lászlónak? — Ilyen a futball. Szinte végigtámadjuk a mérkőzést, s a végén egy szolnoki játékosnak kell megköszönnünk, hogy egy pontot Szentendrén „hagyott”. Gyepszőnyeg o­ati színvonal ősz hajú futballmatuzsálemek mondják: „Rosszul lehet játsza­ni, de szív nélkül soha!” Nos, a Békéscsaba—Orosz­lány mérkőzésen egy kis baj volt a szívvel, és a­­ színvo­nallal. Pedig ennek a mérkőzésnek volt ám érdekessége! Ha jól utánaszámolunk, csaknem egy éve rabolt el két egész pontot az Oroszlány a csabai „orosz­lánbarlangból”. És vasárnap az egy év előtti csata 8 csabai és 7 oroszlányi résztvevője nézett egymással farkasszemet. Szóval amolyan visszavágó, vagy — ha a vendégek szemszögéből néz­zük — „bizonyító” jelentősége volt a mostani 90 percnek. A csabai kispadon (no meg a nézőtéren) derültek fel hama­rabb az arcok. Minden úgy kezdődött, ahogyan rendszerint Csabán lenni szokott: a 9. perc­ben 1:0-ra vezettek a lila-fehé­rek. De aztán olyan 81 perc kö­vetkezett, amire mindent lehe­tett mondani, csak azt nem, hogy futball. Gyenge volt az iram, a színvonal a gyepsző­nyeg alá süllyedt, már az is feltűnt, ha egymás után három­szor azonos mezben „mozgó” fiúhoz került a pettyes. Az iramra mi sem jellemzőbb: a hazaiak egy, a vendégek két szögletet tudtak „kicsikarni” ... A futball szép, a futball iz­galmas, magával ragadó, vonzó, egyszóval ezerarcú. De ezen a délutánon a foci 1001. arcát mu­tatta az ezerfejű (bocsánat) hét­ezerfejű Cézár felé. A legrútab­bat! Ez a találkozó „dobogós hely” reményében indulhatna az év legalacsonyabb színvonalú mér­kőzése versenyben! Szürke já­tékkal nyert 2:0-ra a Békéscsa­ba, a még szőkébben játszó oroszlányiak ellen. De a közönség­­ mégis meg­bocsátott már-már kegyvesztett kedvenceinek. Este, amikor a tv és a rádió a sporthíreket mondta! Mert a hazaiak győ­zelmükkel a 4. helyre ugrot­tak! Ott várják a 13. fordulót. Ott, ahol az 1972—73-as év vé­gén lehorgonyoztak. « Újra Nagy István Ha a Kőér utcai pálya egyik nézőjének az az ötlete támadt volna, hogy ezúttal behunyt szemmel élvezze a Bp. Sparta­­cus—Eger mérkőzést, minden bi­zonnyal hamis benyomásokat szerzett volna annak iramáról és színvonaláról. Az egriek já­téka ugyanis „szövegében” egé­szen mást mutatott, mint a valóságban. „Indulj be!”, „Tá­madd meg!”, „Gye­tnik, hajtsa­tok!” Efféle kiáltásoktól volt hangos a pálya, s a buzdító szavak alánján óriási lelkese­dést tételezhetett volna fel az egriekről a behunyt szemű néző. De a vendégjátékosok több­sége állva, jó esetben kocogva „karmesterkedett”, a vezény­szavakat pedig a „címzettek” igen ritkán vették magukra. Gyenge iram jellemezte a játé­kot. Érthetően a Bp. Spartacus­­nak kedvezett ez. Hogy miért? Mert a hazaiaknak volt egy játékosuk, aki látszólagos „ké­nyelmes” ■ mozgása, lassúbb fu­tása mellett is mindenhová idő­ben érkezett. Természetesen Nagy Istvánról, a szövetkeze­tiek kapitányáról van szó. Egy gólt előkészített, kettőt rúgott. Szó, ami szó, az egri védők a maguk módján „mérsékelhették” volna Nagy István egyébként nagyszerű teljesítményét. Mind­­két gólja előtt legalább öten nyüzsögtek körülötte, megtá­madásával, leszerelésével azon­ban mindkétszer egymásra vártak az egri legények ... Talán elfelejtették már, hogy a múlt évi bajnokság utolsó mérkőzésein milyen fogcsikorga­­tó, verítékes küzdelemben si­került kiharcolniuk a bennma­radást? Ahogy a táblázaton el­foglalt utolsó előtti helyüket el­nézzük, valószínű, hogy ehhez az elkövetkezendő találkozókon nemcsak szurkolói bíztatásra lesz szükségük. Mert vasárnap NB III-as szinten játszottak! S ha így folytatják, könnyen le­het, meg sem állnak az NB III-ig... Kecskeméti csúcs Amikor Győri játékvezető hármas sípszava véget vetett a kecskeméti csapat 90 perces vergődésének, az elkeseredett szurkolók közül sokan Dezsőfi edző fejét követelték (néhány hete még, a három idegenben elért győzelem után, a szurko­lók szemében ő volt az ország legjobb szakembere). A józa­nabbak, szerencsére ők voltak többen, elkeseredetten indultak hazafelé, s közben arról folyt a vita, hogy kapott-e már a kecskeméti együttes hat gólt idehaza. Ilyenre ugyanis a leg­öregebb mérkőzéslátogatók sem emlékeztek. A vasárnapi eredmény tehát kecskeméti csúcs. De az is rit­kaság, hogy egy NB I B-s csa­pat, rövid 11 perc leforgása alatt, négy potyagólt kap. Az elsőnél például ketten is el­rúghatták volna a labdát, de hagyták a kapusnak, aki viszont azt hitte, hogy valaki majd — helyette — elrúgja. A gólszerző Kósa remek bukfencet vetett örömében. Ezt a mutatványát aztán később még háromszor megismételhette. Való igaz, az első félidőben, a pálya köze­pén a debreceniek remekül szervezték a játékot, s szünet után, amikor már az ötödiket is belőtték, sem engedtek az iramból. Ónodi és Koós beállá­sával a játék súlypontja ugyan áttevődött a második félidőben a DVSC térfelére és két gólt is lőtt a KSC, de a kecskeméti védőknek ekkor sem volt egy nyugodt percük, mert a gyors Rósa, Torkos és Szojka állan­dóan ott álltak, ugrásra ké­szen. így alakult ki aztán a gól­parádé a Széktói stadionban, amelynek azonban nem a ha­zaiak, hanem — ezúttal — a debreceniek tapsoltak..! RITKASÁG Alaposan megfiatalí­totta támadósorát az őszi idényre a Debreceni VSC. „Csikó”-támadósor ez a javából. Torkos 17 éves. A közelmúltban igazolták le a középiskolás Bodo­­nyit és Babályt, két má­sik ifjú, Szabó Loránd és Garabuczi Zoltán most vonultak be katonai szolgálatra. Ügyesek, te­hetségesek. De a leg­gyorsabb fiatal a 24 éves Kósa János, aki vasárnap egymaga négy gólt kül­dött a Kecskemét háló­jába. S ami példátlan az NB I B 10 éves történeté­ben: a négy gólt idegen­ben érte el! Kósa János a Szabolcs- Szatmár megyei Ópályi­­ban ismerkedett meg a labdával, még általános iskolás korában. Máté­szalkán érettségizett, és középiskolás korában ját­szott először „igazi” mér­kőzéseket, az NB III-as Mátészalkai MEDOSZ- ban. 1969-ben az Északke­leti csoport gólkirálya volt 23 góllal, és 1970- ben még eggyel többet is ért el, akkor azonban ez nem volt elég a ,,gólki­rálysághoz”. A DVSC-hez ez év tavaszán került, és akkor nyolc mérkőzésen öt gólt szerzett. Az új idényben a rajt­tal nem volt szerencséje. Éppen a volt csapata el­leni edzőmérkőzésen sé­rült meg, és kétszer nem játszhatott. Eddig tíz mérkőzésen öt gólt szer­zett (átadásaiból társai még ennél is többet), és az ötből négyet éppen az elmúlt fordulóban, Kecs­keméten, ahol eddig igen kevés babér termett a DVSC számára. — Már rúgtam egyszer négy gólt egy mérkőzé­sen, 1970 őszén, a Nagy­­kálló elleni NB III-as mérkőzésen, örülök, hogy most újra sikerült — mondta a középcsatár. Debrecenben megsze­rették a száguldó csa­tárt, aki robbanékony, villámgyors kezdősebes­ségével sokszor faképnél hagyja őrzőjét. Sokat várnak tőle a debreceni szurkolók és vezetők. Nőtlen, a debreceni nagy­állomáson dolgozik, bár tanult mestersége vasesz­tergályos. Mostanában a góllövés tudományát sa­játítja el. A kecskeméti példa szerint nem is akárhogyan. A négygólos Kósa János. NÉPSPORT : NB I B ÉS NB II Semmi sem tart örökké A FÖSPED Szállítók és a Bp. Építők veretlensége is véget ért, így most már nincs veretlen együttes a Nemzeti Bajnok­ság első három osztályában. Különösen a FÖSPED hajdú­­böszörményi veresége volt váratlan, hiszen a böszörményiek szenzációszámba menő győzelmükkel is csak a 12. helyre kerültek. De, hogy milyen nagy előnyt jelent a hazai pálya, azt éppen az NB II 24 mérkőzése mutatja: egyetlen vendég­nek sem sikerült idegenben győznie. Gyógymód — A Táncsics SE megérzi majd, hogy olyan játékosok tá­voztak el Kaposvárról (leszerel­tek), mint Ludányi, Garamvöl­­gyi meg Hangai. Ezért nem va­gyunk esélytelenek Kaposvárott sem — mondotta Stepán Tibor, a vendégcsapat edzője a Táncsics SE—Máza-Szászvár mérkőzés előtt. Nem alaptalanul! Koráb­ban bizony a menetközben tör­tént csapatátalakítás elég sok zavart okozott a Táncsics SE- ben. Keresték is a vissza-visz­­szatérő bajra a gyógymódot a sportkör vezetői. Az idei bajnokság előtti át­igazolási időszakban meg is tet­ték az első lépést a Táncsics­ban. Első ízben a sportkör fenn­állása óta, szolgálatot nem tel­jesítő labdarúgók igazolását is kérte a Táncsics, így lett a csa­pat játékosa Szöllősi, Horváth I., meg Szabó. (Mindhárman az ellenlábas K. Rákócziból kerül­tek a Táncsicshoz.) Nos, a gyógymód bevált. A jelekből ítélve a kísérlet pom­pásan sikerült. A tapasztalt, de korántsem öreg Szöllősi és tár­sai rövid idő alatt a Táncsics csapatának pillérei lettek. Most, amikor az együttesben a rése­ket máról holnapra be kellett tömni, egy pillanatig sem in­gott meg a Táncsics. Sőt! Ennek éppen a szászváriak a megmondhatói, akik vasárnap Kaposvárott 3:0-ra kaptak ki! Tele­tarisznya Üres tarsollyal tért haza ide­genből a két héttel ezelőtti for­dulóban a DEAC, a DMTE és a Hajdúböszörményi Bocskai, a három hajdú-bihari NB II-es csa­pat. Kiskunhalason, Kecskemé­ten, illetve Rákoscsabán szenved­tek vereséget. Nem kevesebb, mint 12 gólt kaptak és csak né­gyet adtak hárman, pontot pedig egyet sem szereztek! Ahogy a múltkor üresen ma­radt a tarsolyuk, a mostani for­dulóban viszont színültig meg­telt: mind a három együttes győzött. A legnagyobb fegyver­tényt a Hajdúböszörményi Bocs­kai hajtotta végre. Nemcsak meglepetést okozott azzal, hogy legyőzte az eddig veretlen, lis­tavezető FOSPED-et, de jobban, lelkesebben és tervszerűbben játszott a bajnokjelöltnél. A DMTE félgőzzel is biztosan nyert a Kiskunhalas ellen, amely nagyon gyengén játszott Debre­cenben. A szurkolók joggal cso­dálkoztak azon, hogy kapha­tott ki ettől a csapattól hét nappal korábban a DEAC. Per­sze, a DEAC is javított, hiszen Kiss László vezérletével ismét győzött. A három hajdú-bihari NB II-es csapat a mostani for­dulóban hat pontot szerzett, tíz gólt adott és csak négyet ka­pott. A két vasárnap hajdú-bihari példája is bizonyítja: a hazai pálya az NB II-ben is óriási előny. Vasárnap például a 24 mérkőzésen egyetlen vendég­csapatnak sem sikerült győznie a harmadik vonalban. Holtvágányon a Szegedi VSE Az NB II Keleti csoportjában az egyik legnagyobb meglepe­tés a Szegedi VSE várakozáson aluli szereplése. Az 1972—73. évi bajnokságot az 5. helyen zárták a Tisza-partiak, most a táblázat utolsó előtti helyén ta­nyáznak, eddig még nyeretle­nül. Legutóbb a Békéscsabai T­TSK volt az SZVSE vendége. A ta­lálkozó 90 perce kevés örömet szerzett a valaha jobb napokat is megért szegedi piros-kékek szurkolótáborának, mintegy bi­zonyítva azt, hogy nem véletle­nül került a vasutasgárda a se­reghajtók közé. Különösen si­ralmas volt a mérkőzés első 45 perce, amikor a hazai csatárok, egyetlen lövése találta el a ven­dégek kapuját. Az is szabadrúgás után, de tegyük hozzá azt is, hogy a labda a csabai sorfalon irányt változtatva a hálóban kö­tött ki! És — ami szinte nevetséges — ez százszázalékos teljesítmény­nek számít, hiszen az egyetlen kapura ment lövésből gól lett. Ez az „eredményesség” azonban bizonyára nem elégítette ki azo­kat a szurkolókat, akik már a szünetben a kijáratok felé in­dultak. Közöttük elégedetlenül, de stílszerűen jegyezte meg az egyik vasutas: — Kár itt tovább eltölteni az időt, holtvágányon áll a moz­dony ... Keserű pirulák Gólzáporos, 6:0-ás győzelem­­­mel rajtolt a mostani bajnokság­ban az SZSE Dózsa ellen a Ba­kony Vegyész. Az újonc Szoko­­lai például mesterhármassal mu­tatkozott be. Mi történt azóta? Elképesztő gólképtelenség jel­lemzi a veszprémieket. Az utol­só négy (!!) hazai mérkőzésükön , képtelenek voltak a hálóba ta­lálni. A BKV elleni 0:0-ra még vigasztalás lehetett a jó játék. De nem ment a Fűzfő elleni rangadón, sem, ahol csupán a vélt jogos gól meg nem adása kavarta fel a kedélyeket. A vár­va várt győzelem helyett ezt kö­vette a PVSK elleni 0:3-as hazai hideg zuhany, ahol már az edző is elvesztette türelmét. A ta­é­valyi „mumus” Körmend ellen mindenki reménykedett, és mi lett? Újra csak 0:0, hazai pályán. A görcsös akarásban és a tehe­­­tetlenségben Szokolai még a ka­pu torkából se tudott a hálóba fejelni! Mindennek aztán a levét a gyakran fölfutó hátvéd, Pus­kás itta meg. Amikor a csatá­rok tehetetlenségén próbált se­gíteni, ő is az idegesség csap­dájába esett. Gól helyett tör­lesztett ellenfelével szemben, s a kiállítás sorsára jutott, pedig még egyszer sem állt a fegyel­mi bizottság előtt! És mit tesz ilyenkor a közön­ség? Megfogyatkozik, bosszan­kodik, az edzővel együtt hétről hétre nyeli a keserű pirulákat! Hogy meddig? Erre csak a Ba­kony Vegyész csatárai adhatná-­ nak feleletet! Az egyiknek sikerül a másiknak nem... Már az első félidőben nagy fölényben játszott az Izzó a ven­dég kisterenyeiek ellen, de ek­kor mindössze egy gólra futotta a csatárok erejéből. Különösen Hanzel játszott gyengén, egyma­ga három, százszázalékos hely­zetet hagyott ki. Kovács Jó­zsef, az Izzó edzője látva a fiú bukdácsolását, a szünet utáni első percekben Szilágyit küldte be helyette. Szilágyi mindjárt góllal hálálta meg edzője bizal­mát. Ettől kezdve az Izzó-csatársor lendületbe jött és ezután már potyogtak a gólok. Pintér két gólt lőtt, Kékesi 11-est rúgott be, majd ismét Szilágyi lőtt a kapu­ba, s így mindhárman két-két góllal terhelték meg a Kistere­­nye hálóját. A 6:0 az Izzó cse­réjének a sikerét bizonyította. Nem így a kisterenyeieké. Cser­mák László, a vendégek edzője hiába cserélte le Gaigert és Ub­­rankovicsot, sem Tőre, sem Ba­­ranyi nem tudta eredményessé tenni a csapatot. Sőt, a csapat szerkezeti egysége még jobban felbomlott és nem rajtuk múlt, hogy nem lett vereségük na­gyobb arányú. Mert: „Az egyiknek sikerült, a másiknak nem...” Nem a játékos ítélkezik A Nyugati csoport rangadójá­­ra, a Fűzfő elleni mérkőzésre, bizakodó hangulatban utaztak el a győriek. A mérkőzés első moz­zanata csak erősítette bennük a győzelembe vetett hitet. A fel­futó Vinic lövése a kifutó ka­pus mellett a kapufára, onnan pedig a befutó Gábor elé pat­tant, aki hat méterről az üres kapu fölé bombázott. Játékosok, szurkolók, még a kimaradt óriá­si helyzet hatása alatt voltak, mikor a labda már bent táncolt a győriek hálójában. A győri védők ugyanis meg­feledkeztek arról, hogy ők játé­kosok és nem játékvezetők. A jobb oldali ellentámadásnál lest véltek és leálltak. A fűzfői Ke­rekes viszont nem így gondol­kozott: elfutott és a kapuba rúg­ta a labdát. Csernefalvy vele ér­tett egyet, és gólt ítélt. A logi­kus az lenne, hogy a védők okultak az esetből. Nem így történt. A Gy. Dózsa védői „is­mételtek”, öt perccel később ugyanis újra lest véltek, ismét leálltak és újabb gólt kaptak. A 13. percben, már a másodikat.­ Ezzel el is dőlt a rangadó sor­sa.

Next