Népsport, 1977. július (33. évfolyam, 155-181. szám)

1977-07-01 / 155. szám

XXXIII. 155. ♦ 1977. július 1 LABDARÚGÁS A Népsport osztályzókönyvének érdekességei­t Tízen játszották végig Az 1976—77. évi bajnok­ság végére pont került, már sporttörténelem. A 3060 perces küzdelemsorozaton sok minden történt: újon­cok mutatkoztak be az él­vonalban, néhány játékos az első perctől az utolsóig ott volt a pályán, jó néhányan viszont alig néhány percet töltöttek a zöld gyepen — és még sorolhatnánk. Az érdekességek közül — a teljesség igénye nélkül — néhányat csokorba kötöt­tünk. Kik kaptak 9-est? A 34 fordulóban mindössze 20 játékos teljesítménye volt olyan jó, hogy munkatársaink 9-es osztályzatot írtak a nevük után. A Vasas balszélsője, Váradi Bé­la és a székesfehérvári közép­pályás, Nagy II János azzal büszkélkedhet, hogy kétszer­ is nagyszerűen játszottak. Váradi ősszel az SBTC-nek lőtt 3 gólt, s tavasszal a Bányász ellen ezt még egy góllal meg is toldotta. A játékok értéke: 9! Nagy II mind a két kilencest ősszel kap­ta,, mégpedig a Dunaújváros és az FTC ellen. A Kohásznak 3 gólt lőtt, a Fradinak viszont egyet sem, de a mezőny leg­jobbjának bizonyult. A két já­tékoson kívül még a követke­zők kapta­k 9-es osztályzatot: Gujdár, Kocsis I., Pintér, Koz­ma és Bodonyi (Bp. Honvéd), Pásztor (Békéscsaba), Hajdú és Vincze (Csepel), Buús (Kapos­vár), Nagy (SZEOL AK), Faze­kas és Töröcsik (II. Dózsa), Tö­rök, Gass, Müller és Zombori (Vasas), Kovács L. (Videoton), és Józsi I (ZTE). Müller: tíz nyolcas! A 9-est kapott labdarúgók kö­zül nem egy több alkalommal is nyolcas osztályzatot kapott. Kö­zöttük Müller Sándor a csúcs­tartó, aki nem kevesebbszer, mint 10 alkalommal játszott na­gyon jól. Nem sokkal marad el tőle klubtársa, Váradi, akinek neve után hétszer állt 8-as osz­tályzat. Mögöttük nagy az űr, hiszen őket a békéscsabai Ke­rekes és a szegedi Birinyi kö­veti 4—4 nyolcassal... A „nyolcasok klubjának” tag­jai: Gujdár, Kocsis I., Kocsis L., Pintér és Kozma (Bp. Hon­véd), Bugyik, Paróczai, Kerekes, Zsembergi, Németh és Pásztor (Békéscsaba), Ozsváth, Braniko­­vits és Somogyi (Csepel), Schnitzer és Szabó­ (Dorog), Né­meth és Bartók (Dunaújváros), Salamon, Veréb és Hajas (DVTK), Hajdú, Bálint, Végi, Nyilasi, Ebedli, Mucha és Ma­gyar (FTC), Szarka, Kovács, Ke­­reki, Halmosi, Király, Sebes­tyén és Horváth I. (Haladás), Buús és Ugfalvi (Kaposvár), Kovács, Takács, Kiss és Siklósi (MTK-VM), Magyar, Horváth L. és Földes (Rába ETO), Kovács II, Orosházi, Kajdi és Básti (SBTC), Forgács, Kádár, Haj­szák, Birinyi és Jemei (SZEOL AK), Juhász, Csapó, Jakab és Lakatos (Tatabánya), Nagy, Tóth J., Kolár, Tóth A., Faze­kas, Fekete, Töröcsik és Zámbó (II. Dózsa), Mészáros, Komjáti, Gass, Müller, Zombori, Ko­vács, Izsó és Váradi (Vasas), Szalmásy, Fejes, Kovács J, Májer, Nagy II. és Burcsa (Vi­deoton), Bolemányi, Mihalecz, Józsi I, Bogáti és Soós (ZTE). Az első sípszótól az utolsóig A 419 szóhoz jutott labda­rúgó között mindössze tíz (!) akadt, akik az első sípszótól az utolsóig a pályán voltak. En­nek a „minitársaságnak” is van érdekessége, mégpedig az, hogy 40 százalék, azaz négy játékos két klubból, a Bp Honvédből és az Újpesti Dózsából került ki: Kocsis István, Kozma, vala­mint Sarlós és Fazekas vall­hatja magát 3060 perces játékos­nak. Mellettük még a dunaúj­városi Judik — ő egyébként 1976. augusztus 20-án, a Kapos­vár ellen mutatkozott be az NB I-ben­ —, a kaposvári Zentai — ő is ezen a napon debütált —, a tatabányai Halász, a Va­sasból Komjáti, a székesfehér­vári Végh és Bolemányi, a ZTE kapusa játszotta végig a baj­nokságot. 34 mérkőzésen, de... A tíz 3060 perces mellett 13 olyan játékos van, a­kik a baj­nokság valamennyi mérkőzésén szóhoz jutottak — tehát 34 ta­lálkozón játszottak —, de vagy lecserélték őket, vagy a játék megkezdése után léptek valaki helyett pályára. Ők a követke­zők: Gulyás (Csepel), Engel­brecht, Péntek — mindkettő újonc! — és Peszeki I (Dorog), Fekete (DVTK), Bálint (FTC), Szarka (Haladás), G­lézer (Rába ETO), Birinyi (SZEOL AK), Gass, Müller, Zombori és Vá­radi (Vasas). Klencvenhárom újonc Nem volt olyan NB I-es együttes, amely ne avatott vol­na újoncot a bajnokságban. A legkevesebbet — egyet! — a baj­nok Vasas és a SZEOL AK, a legtöbbet — húszat! — a ki­esett Dorog. Az újoncok név­sora: Fejes, Gyimesi és Bodo­nyi (Bp. Honvéd), Lukács és Maján (Békéscsaba), Fekete, Kóczián, Aszalai, Szikszói és Hafta (Csepel), Peszeki II, En­­gelbrecht, Major, Pásztor, Sza­bó, Péntek, Kiss L. Gerstner, Rozgonyi, Farszki, Ecker, Ka­pitány, Szilasi, Balogh, Csapó, Sarlós, Morecz, Merényi, Herná­di és Honti (Dorog), Judik, Né­meth, Fajkusz, Szűcs, Kántor, Tímár, Klement, Majzlinger, Bó­­di, Sul­a, Horváth Z., Pásztor és Sajó (Dunaújváros), Szántó, Móricz, Grolmusz, Kerekes és Szalai (DVTK), Csaja, Vad, Né­­rey, Giron, Pogány és Mészöly (FTC), Pető, Vörös, Tar és Hor­váth I. (Haladás), Zentai, Ma­ter, Eger, Czabula és Csorba (Kaposvár), Hornyák, Horák, Lipták, Farkas és Gellért (MTK­­VM), Stier, Cs. Horváth, Hor­váth D., Berecz és Pásztor (Rá­ba ETO), Mártha, Lajkó, Szliv­­ka és Balázs (SBTC), Kolozs­vári (SZEOL AK), Jakab, Z. Nagy, Fertői és P. Nagy (Tata­bánya), Kerekes, Gyöngyösi és Stemler (II. Dózsa), S­öldházi (Vasas), Pörögi és Nagy T. (Videoton), Pusztai, Péter, Fo­dor, Szentes és Simon (ZTE), Mesterlövészek Váradi (Vasas), Bodonyi (Bp. Honvéd), Vincze (Csepel) és Józsi I (ZTE) büszkélkedhet az­zal, hogy egy mérkőzésen a leg­több gólt rúgták-fejelték, 4—4 alkalommal voltak eredménye­sek. A dolog érdekessége, hogy Váradi, Józsi I és Bodonyi egy­aránt az SBTC hálóját terhel­ték meg így! Vincze a Duna­újváros ellen húzta fel a góllö­vőcipőt. Nézzük, kik rúgtak, fejeltek 3 gólt és mely együtteseknek. Váradi (Vasas): U. Dózsa, SBTC, Békéscsaba és Haladás. Kozma (Bp. Honvéd): Kapos­vár, Haladás. Szabó (Dorog): DVTK. Mártha (SBTC): DVTK. Fazekas (Ü. Dózsa): DVTK, Vasas. Tóth A.­­(U. Dózsa): SZEOL AK. Fekete (Ü. Dózsa): Békéscsa­ba. Töröcsik (Ü. Dózsa): Kaposvár. Gass (Vasas): Rába ETO és Dorog. Nagy II (Videoton), Dunaúj­város. Kiállások A bajnoki évben 45 labdarú­gót állítottak ki a játékveze­tők. Van olyan, akit nem is egyszer... A csapatcsúcsot a SZEOL AK tartja: hat játéko­sát állították ki — összesen ki­lenc alkalommal! A szegediek mögött a Videoton nem sokkal maradt le. .. A kiállítottak a következők: Póczik, Varga I — kétszer! —, Varga II (Bp. Hon­véd), Kerekes, Zsömbörgi, Po­­gács, Bánáti (Békéscsaba), Go­dán, Vellai, Ozsváth (Csepel), Scnitzer, Major — kétszer! —, Peszegi II (Dorog), Staller, Sze­pesi (Dunaújváros), Váradi, Oláh (DVTK), Ebedli, Szabó (FTC), Halmosi (Haladás), Kon­­rád (Kaposvár), Kovács, Kiss (MTK-VM), Somogyi, Meny­hárt (Rába ETO), Gecse, Ko­vács II, Kmetty (SBTC), Nagy, Egervári, Hegedűs — mindhár­man kétszer! —, Szalai, Kádár, Hojszák (SZEOL AK), Juhász, Knapik (Tatabánya), Szőke (Va­sas), Kovács L., Burányi, Kar­sai, Kovács J., Nagy N­, Csong­rádi (Videoton), Soós — két­szer! —, Molnár (ZTE). Sucia 10 perc... Nagy T. 13 perc... Jó néhány olyan játékos van, aki éppen csak belekósolt az NB I ízébe: alig néhány percet játszott. A legkevesebb időt a dunaújvárosi Sul­a töltötte a pályán, 10 percet játszott. Csak 3 perccel szárnyalta túl őt a székesfehérvári Nagy T. A diós­győri Móricz 14, a győri Hor­váth D. 18 perc játéklehetőséget kapott. Egy félidőnyi, vagy annál ke­vesebb ideig a következők ját­szottak: Pörögi (Videoton) és Giron (FTC) 25­-25 perc, Fertői (Tatabánya) 26 perc, Bántó (Ka­posvár) 31 perc, Nérey (FTC) 32 perc, Mészöly (FTC) 38 perc, Klement (Dunaújváros) 43 perc és Gertsner (Dorog) 45 perc. Érdekesség: Klement négy (!), Mészöly pedig három (!) ta­lálkozón „hozta össze” ezt az időt... Elúszott a 100 százalékos bajnokság! Az országos ifjúsági bajnokság Északi csoportjának táblázata az utolsó mérkőzés előtt így kezdő­dött: 1. Haladás 29 29 ----- 189-18 58 Az utolsó mérkőzésen aztán folt esett a ragyogó teljesítményen, elúszott a már biztosra vett 100 százalékos bajnokság. Nem a zöld gyepen, hanem a zöld asztalnál, és nem a csapat, hanem a vezető­ség veszített. Mi történt? Az idei sorsolás szerint június 12-én kellett volna Sopronban le­játszani a Soproni Textiles—Hala­dás ifjúsági és tartalékbajnoki mérkőzést. A soproniak írásban je­lezték, hogy június 11-én, szom­baton rendezik a mérkőzéseket. A Haladás nem válaszolt, aztán a le­vélben foglaltakról megfeledkezve, a csapatok nem utaztak el szom­baton. A mérkőzések elmaradtak. A­­Sopron a 2 pontokat, a Haladás új időpont kijelölését kérte. A szö­vetséghez intézett levelük utolsó bekezdéséből érdemes idézni: „Szíveskedjenek méltányolni a körülményeket. . . Esetleg a Hala­dás ifjúsági csapatának 100 szá­zalékos bajnoksága múlik ezen.’* A Győr-Sopron megyei LSZ is a sportszerűségből indult ki, an­nak ellenére, hogy bebizonyosodott a Haladás vétsége. A mérkőzése­ket június 26-ra írta ki. Az újbóli lejátszás előtt 24 órá­val aztán robbant a bomba. A Ha­ladás távbeszélőn bejelentette, hogy a mérkőzéseket nem tudják lejátszani, adják a Sopronnak a pontokat. A „kívánság” teljesítést nyert, 3 — 0-ás gólkülönbséggel a Soproni Textiles javára igazolták mind az ifjúsági, mind a tartalék­­mérkőzést. Ugyanakkor kötelezték a Haladást, hogy az őszi szombat­­helyi mérkőzések alkalmával fel­merült költséget térítse meg. Az utolsó mérkőzésen tehát el­szenvedte első és egyetlen „vere­ségét” a Haladás ifjúsági csapata, ezzel nem lett százszázalékos a bajnoksága. A fiatalok számára talán soha vissza nem térő óriási lehetőség, erkölcsi siker úszott el. Nem a játékosok, a vezetők miatt... Ilyen esetnek sehol sem szabad­na előfordulni. Olyan nagy múltú egyesületre pedig, mint a Hala­dás VSE, az ilyen ügy különösen rossz fényt vet. ­ N­agyhírű csapatként vágott neki a baj­nokságnak a Videoton, hiszen az előző bajnoki évet úgy zárta, hogy az utolsó pillanatig versenyben volt az első helyért, s végül neves fővárosi együtteseket megelőzve, az ezüstérmet kaparintotta meg! A Videoton volt a vidék bástyája, olyan fellegvár, amely mindenki számára tiszteletet parancsolt. Az új bajnokságban azonban váratlan for­dulat következett: nemcsak a második helyet nem tudták megőrizni, hanem a legjobb vi­déki csapat címét is elvesztették, s lejjebb végeztek a táblázaton, mint az utóbbi évek­ben bármikor. Olyan időszak is volt, amikor a Haladás hét (!) ponttal vezetett előttük, nem is beszélve azokról a fővárosi csapatokról, amelyeknek csak a hátát nézhették. ősszel még nem volt különösebb baj, mert — noha sérülések tizedelték a csapatot — a hazai nagyszerű szereplésnek köszönhetően mégsem szakadtak le túlságosan, csupán az Újpeti Dózsa és a Ferencváros került elérhe­tetlen messzeségbe eléjük. A Videotonban meggyőződéssel vallották, hogy tavasszal min­den másként lesz, mert felépülnek a sérül­tek, újra egységes, ütőképes csapat lép majd pályára s kikászálódnak a bajból. No, éppen az ellenkezője történt! A válogatott játékosokkal teletűzdelt Video­ton állandó formaingadozásokkal, további sé­rülésekkel küzdött, tovatűnt régebbi lendü­lete, elhalványult stílusos játéka, lelohadt a harci készsége, megingott a szerkezeti­­egy­sége, s véget ért hazai győzelmi sorozata is. És mivel egész évben mérsékelten szerepelt idegenben — tizenegy mérkőzést vesztett (’) — a középcsapatok szintjére zuhant vissza. Mindez azért is történhetett, mert meglazult a fegyelem, morális problémák nehezítették a talpraállá­st, csökkent az edzésmunka haté­konysága, megbomlott a közösségi érzés, la­zultak a baráti szálak, s végül rá sem mehe­­tett ismerni az egy évvel ezelőtti Videotonra! D­érfalvi Imre, a szakosztály elnöke is valahogyan így vélheti ezt, mert kerek-­­ perec kijelentette: „Mi álldogáltunk, a többiek pedig elrohantak mellettünk, mert tovább fejlődtek!...” Mi a véleménye, Kovács Ferenc vezető­edzőnek? LABDARÚGÁS 1976-77 A Videotonra alig lehetett ráismerni . Már ősszel is számos nehézséggel birkóztak, ha kitették a lábukat Székes­­fehérvárról, kikaptak, az UEFA Kupában súlyos ve­reséget szenvedtek a Magde­­burgtól, a játékosok edzett­ségi állapota megközelítően sem volt egységes. Miért? — Példátlan sérüléssorozat sújtotta a csapatot. Gondoljunk csak Karsát, Csongrádi, Wollek, Májer, Szalmásy és Tieber ki­esésére. Nincs abban semmi túl­zás, ha azt mondom: néha csak annyian maradtunk, hogy ki tudtunk állni. Szó sem lehetett a csapatjáték fejlesztéséről, a stílus formálásáról, valamiféle taktikkai előrelépésről. Toldoztuk­­foldoztuk a csapatot, küszköd­tünk, hogy elkerüljük az össze­roppanást! Olyanok voltak hete­kig sérültek, akik meghatározói, kulcsemberei voltak csapatjáté­kunknak, mint például Csongrá­di és Karsai. Otthon mégis de­rekasan helytállt a csapat, s ki­telt magáért a rangadókon is, az UEFA Kupában pedig kivertük a török Fenerbahcsét, az oszt­rák Innsbruckot, s bekerültünk a legjobb tizenhat közé. Jobb teljesítményre csak az MTK-VM volt képes a nemzetközi poron­don! A Magdeburg ellen az volt a baj, hogy azok­ a játékosok, akik a bajnokságban, éppen a kulcsjátékosok kiesése miatt, túl nagy terhet cipeltek, idegileg és fizikailag elfáradtak, akik pedig felépültek a sérülésből, még nem voltak megfelelő formában. A játékosok edzettségi állapota között valóban nagy különbsé­gek mutatkoztak, mégpedig azért, mert az őszi idény folya­mán nem voltak egyformán ter­helhetők, sok volt az úgy­nevezett kímélő edzés. Akik hét­ről hétre játszottak, nagyon igénybe voltak véve, őket csak óvatosan lehetett terhelni, a sé­rültekkel pedig óvatosan kellett bánni. Nem tudtunk azonos szintre kerülni. " Azt remélte, hogy ta­vasszal minden jobb lesz, nyilatkozataiban derűlátó volt, biztosra vette a fel­zárkózást, a jobb eredménye­ket, a jobb játékot. Remé­nyei azonban nem váltak valóra. Miért nem? — Bizakodásomnak az volt az alapja, hogy újra rendelkezé­semre állt majd a teljes játé­koskeret, a leszerelt Barcsával és Jankoviccsal kiegészítve. Ez a két játékos azonban januárban még nem alapozott. Csongrádi, Karsai és Wollek ugyan elkezd­te, de nem dolgozhattak teljes erőbedobással, elég intenzíven. Ráadásul a válogatott Nagy Il­inek és Kovács Lászlónak is ke­vés ideje maradt az akklimati­zálódásra, s így történt, hogy a bajnoki rajtra nem volt igazán felkészült a csapat. Kaposvá­rott kikaptunk 1-0-ra, mégpedig azért, mert éppen legjobbjaink okoztak csalódást. És jöttek az újabb sérülések: Csongrádi, Karsai, Kovács J., Tieber alig­hogy felépült, újra kivált. És továbbra sem értük el az igé­nyeknek megfelelő edzésszintet, hol volt már a régi intenzitás, lelkesedés, ügybuzgalom?__ A játékosok elvesztették kedvüket, nem volt, ami ösztökélje, ser­kentse őket, mert — noha igye­keztem beléjük lelket verni — maguk is látták, tudták: olyan nagy a lemaradásunk, hogy ere­deti célkitűzésünket, az 1—4. hely valamelyikének megszerzé­sét, már úgy sem tudjuk telje­síteni. A csapat megközelítően sem játszott tudásához mérten, de még így is volt lehetősé­günk arra, hogy mi legyünk a vidék legjobbjai, hiszen az utol­só előtti fordulóban megelőztük a Haladást, de az utolsó aka­dályban ismét megbotlottunk, ki­kaptunk az MTK-VM-től. • Morális problémák is voltak. Meglazult a fegye­lem, hat kiállítás is történt, baj volt néhány játékos ma­gánéletével, s a pályán való magatartásával. Az edzése­ket ímmel-ámm­al végezték, s a csapatösszeállítás olyan­kor sem változott, amikor az indokolt lett volna, marad­tak a régiek. Miért nem pró­bálkozott fiatalokkal, Disztl­­lel, Schábellal, Borsányival, Porogival, hiszen a csapat­ban öt játékos már harminc év körül jár? Nem érzi ma­gát hibásnak a helyzet ilyen alakulásáért? — Most utólag úgy vélem, hibát követtem el, amikor májusban bejelentettem a já­tékosoknak, hogy nem újí­tok szerződést. Az egyesületi vezetőkkel egyetértésben tettem ezt, hiszen akkoriban már elég köztudott volt, hogy távozom. A városban nyíltan beszéltek erről, gondoltam, jobb, ha tő­lem tudják meg az igazságot. Kértem a fiúkat, hogy a hátra­lévő időben saját érdekükben, a csapatért tegyenek meg min­dent, becsületesen készüljenek, méltóan ahhoz az öt évhez, amit szeretetben, megértésben együtt töltöttünk. Azt szerettem volna, hogy szép legyen a búcsú, hi­szen közös összefogással oly szép eredményeket értünk el. Ma már tudom, hogy a bejelentés nem volt helyes, mert ha a já­tékosok nem bizonyosodtak vol­na meg az edzőváltozásról, fe­gyelmezettebbek maradtak vol­na. — A változás érdekében so­kat beszélgettem a játékosokkal, megpróbáltam jobb belátásra bírni őket, de ez nem vezetett eredményre. Az a rend, az a fegyelem, az az összhang, amely a pályán és az életben egyaránt éveken át jellemzője volt a Vi­deotonnak, megbomlott. Ebben közrejátszott az is, hogy a szí­vem az eszem fölé kerekedett, az utolsó hetekben megalkudtam a helyzettel, nem voltam olyan szigorú és következetes, mint addig, nem akartam már bün­tetni, s a játékosok visszaéltek a jóindulatommal! — És, sajnos, nemcsak azt je­lentettem be, hogy más klub­hoz megyek, hanem azt is, hogy az összeállításon alapvetően már nem változtatok. Miért nem? Az indíték, ugyancsak lelki motí­vum. Én úgy kerültem Székes­­fehérvárra, hogy előtte az MTK- ban másfél évig, Egerben pedig két és fél évig voltam edző. Bukdácsoltam, nehéz utat jár­tam be, mígnem eljutottam egy olyan csapathoz, ahol mindazt elértem, amit az előző egyesü­leteknél megközelítően sem. S kö­­zös összefogással, a játékosok és a vezetők segítségével olyan csapatot teremtettünk, amely évről évre felfelé kapaszkodott. Stílusosan, sokszor talán látvá­nyosan is játszott, megvetette az élmezőnyben a lábát, s egész sor válogatottat adott a nemzeti ti­zenegybe. Új nevek röppentek fel, én pedig ismert edző tet­teséi. Talán nem hangzik sze­rénytelenül, ha azt mondom: ve­lük együtt én is eljutottam a válogatottságig. Nos, a távozás küszöbén már nem volt lelki­erőm ahhoz, hogy kilökjem a csapatból azokat, akik egyéni sikereim elérésében segítettek. Nem tudom, megértik-e, de eze­ket a játékosokat nem akartam mellőzni, pedig néhányan meg­érdemelték volna. — És abban, hogy nem változ­tattam, vezérelt egy szakmai elv is, mégpedig az: nem akartam az utódomnak egy merőben megváltozott összetételű, szét­dúlt csapatot átadni. Tudtam, hogy a szükséges átalakulást már úgysem tudom végrehajta­ni, mert az huzamosabb időt igényel. Nos, ezért nem vállal­koztam már átszervezésre, fia­talok beállítására. A játékosok­ban pedig nem volt megújhodá­si igény, lelkileg már az edző­­változásra készültek.­­ Most, miután már el­távozott Székesfehérvárról, mit gondol, miként alakul­hat a csapat további sorsa? Pontosabban arra vagyunk kíváncsiak: a jelenlegi ösz­­szetételű csapattal képes-e még a Videoton megújho­dásra, kiemelkedő szereplés­re? — Kényes a kérdés, de nem keresek kibúvót. A Videoton hét év alatt, amióta visszakerült az NB I-be, rengeteget fejlődött. A vezetés minden évben maga­sabbra tette a mércét. Az utób­bi évben már túlzottan magas­ra, olyannyira, hogy nem is tud­tak „átugrani”. Az idő közben rohant. A csapat legjobbjai kö­zül többen már lefelé tartanak. Tudásuk megkopott, a többség túl van a delelőn! Egy csapat életében nagy idő a hét év, ilyenkor rendszerint már elke­rülhetetlen a mértéktartó fiata­lítás, átszervezés. Ezért az a véleményem, hogy a jelenlegi összetételű Videoton csak át­menetileg érhet el a régiekhez hasonló sikereket, megújhodás­ra már nem képes! Átszervezés szükséges! Kovács Ferenc, az igazán őszinte, tárgyilagos kitárulkozás után, annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a Video­ton továbbra is fellegvára lesz a vidék labdarúgásának. Németh Gyula NÉPSPORT 3

Next