Népsport, 1978. szeptember (34. évfolyam, 212-237. szám)
1978-09-01 / 212. szám
XXXIV. 212. ♦ 1978. szeptember 1. NÉPSPORT : LABDARÚGÁS NB I Az ősz második NB I-es játéknapján sok volt az elgáncsolt, megrúgott, feltaszított labdarúgó. Küszködtek a játékvezetők — néhol csekély eredménnyel — tekintélyük megőrzése és a kedélyek lecsillapítása érdekében. Az orvosok és a gyúrók Ingajáratban közlekedtek a kispadok és a játékterek „csatatérré” változott pontjai között — kötöztek, ápoltak, istápoltak, gyógyítottak. A közönség fütyült, tiltakozott, a szakemberek, a krónikások pedig lehangoltan vették tudomásul: elvben kristálytisztán válik el egymástól az irtandó durvaság és a férfias, harcos játék, a gyakorlatban azonban sokszor elmosódik a kettő közti határvonal. 32 cserejátékos is szóhoz jutott, javarészt harcképtelenné vált társakat váltottak fel kényszerűségből. Annál kevésbé hisszük, hogy a 2. fordulóban egyesegyedül Hauzer szolgált rá a kiállításra. Többen csak a veszélyes következményekkel járó bírói jószívűségnek köszönhetik, hogy 90 percet tölthettek a pályán. Nézzük a legkirívóbb eseteket. Tatabányán az első félórában csattogó, recsegő közelharc folyt. Tóth, Arany, Kisteleki, majd Somogyi fetrengett a gyepen — nem saját ügyetlensége folytán. Kökény ijesztően durva lábratartása, Néder egyértelmű törlesztés jellegű bodicsekje még egy bírói figyelmeztetést sem érdemelt. A félidő hajrájára Tátrai rendbeszedte a renitenskedőket, ám azt pusztán a szerencsének köszönhetjük, hogy addig súlyosabb sérülés nem történt. Mindenesetre Kisteleki bokája kifordult, Csapó is harcképtelenné vált, Arany térdén a csonthártyáig szakadt fel a hús! Székesfehérvárott az első húsz percben Szoó és Baranyi kizárólag egymással „foglalkozott”. Találkozásaik nem a finomkodó fajtából valók voltak. A salgótarjáni csatár észbekapásán múlt, hogy nem fajult el ,végzetesen a párharc. Szoó ugyanis napirendre tért a rúgások felett, a játékra fordította figyelmét és ez hasznára vált csapatának. Dunaújvárosban Mészöly Kálmán segített Kőrös játékvezetőnek: lehívta a pályáról a sorozatosan szabálytalankodó Törököt. A Kohász így is megrövidült egy büntetővel: Müller Bartókkal szemben elkövetett durvasága is megtorlatlan maradt. Újpesten a győri Pásztor úszta meg a kiállítást. Diósgyőrött a sérült Morgós másfél percig feküdt a lucskos füvön Urbán játékvezető figyelmetlensége folytán. Egervári utánrúgásáért is mérsékelt ítélet volt a figyelmeztetés. Aszalai saját 16-osán belül elkövetett gáncsolása pedig egyenesen szabályosnak minősült. A rossz példákból talán ennyi is elegendő. De az erélytelen bíráskodásból is. Az élvonalbeli bajnoki nyitány mérkőzései nem kényeztették el a szurkolókat. Igencsak közepes, vagy éppen mérsékelt színvonalon folyt a küzdelem, s a gólokat is szűk marokkal mérték az együttesek. A kilenc találkozón csak 17 alkalommal találtak a hálóba, tehát ezen a téren sem okoztak túl sok gyönyörűséget a nézőknek, örvendetesen javult viszont a kép a folytatásban, a második fordulóban. Nem csupán gólokban volt lényegesen gazdagabb a második felvonás — ezúttal 33 gól született —, hanem javult a mérkőzések színvonala, érdekesebbek, élvezetesebbek, küzdelmesebbek lettek a találkozók. Akadt már vaskos meglepetés is, mégpedig a Dunaújváros kitűnő teljesítménye, amellyel imponálóan két vállra fektette a Vasas együttesét. Kitett magáért a DVTK is, s végre a zöld-fehér gárda is megörvendeztette híveit az Üllői úton. Noha a MÁV Előre nem állította! túl nagy feladat elé a ferencvárosiakat, az öt gól mellett a csapatjáték bíztató javulását is örömmel vették tudomásul a lelátón. Javított a nyitányon mutatott teljesítményén a PMSC, a Tatabánya is, s veresége ellenére sem rontottak a kezdeti jó benyomásokon az újoncok, az LTC és a Bp. Vasas Izzó. A két százszázalékos gárda, a Bp. Honvéd és a ZTE vezeti a sort, s a két nyeretlen, a Haladás és a Békéscsaba zárja. E két utóbbi együttes helyzete nem a legrózsásabb, ilyen kezdés után bizony, nem lesz könnyű rendezni a sorokat. Karmesteri mozdulat — Ebedli módra. A Ferencváros középpályása ezúttal Hartyánit csapja be (Koppány György felvétele) A AZ ÚJ RUHÁT IS VISELNI A Mundial után. A Mundial után elkövetkezett a tapasztalatok első összegezése, a szakmai tanulságok élére a szakemberek a sokmozgásos játékot, a játékosok fokozott feladatvállalását, a posztok közötti határvonalak szinte teljes elmosódását állították. Nagy érdeklődéssel vártuk, hogy a magyar együttesekk szakvezetőire milyen hatást gyakorolt mindez, melyek lesznek azok a csapat játékbeli ismérvek, amelyeket az NB I-es együttesek is játékukba illesztenek. Hamarosan kiderült: a 4—4—2-es formáció reneszánszát éli majd az őszi idényben, ebben a hadrendben játszik élvonalbeli együtteseink fele. Hogy milyen követelményeket támaszt ez a forma? Egyszerű a válasz: mindenkinek rengeteget kell futnia, mozognia, megnő a középpályások felelőssége, hiszen elsősorban nekik kell csatárszerűen játszaniuk. De nagyobb teher nehezedik a védőkre is, akik számára megszűnt a kényelmes egy helyben játszás, a zsebkendőnyi területen való mozgás. A „régi" is lehet divatos, sokáig második fordulójában alaposan megvizsgáltuk: hatnak-e már az új rendszerű játék tényezői, az együttesek játékában miként jelentkezik ez a bizonyos kavargó, kötött posztot nélkülöző futball? Dunaújvárosiban például úgy, hogy a csapat edzője, Novák Dezső nem hódolt be a futballdivatnak, nem állította át csapatát a 4—4—2-re, hanem idtartott a 4—3—3 mellett, azaz két „vonal szélsővel” küldte pályára csapatát a Vasas ellen. És kiderült: neki van igaza, hiszen még mindig eredményesebben lehet játszani két gyors, a védelem mögé kerülni tudó, a kapura is veszélyes szélsővel, mint olyan belső csatárokkal, akik eredeti posztjukat tekintve inkább középpályások, közel sem vérbeli támadók, s ezáltal kikapcsolni, semlegesíteni is könynyebb őket. Novák úgy tervezte, hogy a Vasas ellen a legeredményesebb az lehet, ha azonnal a kezdés után kiragadják a piros-kékek kezéből a kezdeményezést — annak ellenére, hogy a vendégeknek négy középpályásjukkal a pálya legfontosabb területén várhatóan fölénybe kellett volna kerülniük, kiegyenlítik a középpályán jelentkező létszámfölényt, s a labda megszerzésekor azonnal megjátsszák szélsőiket, Bartókot és Kutit. Kulcsszerepet kapott a létszámfölény kiegyenlítésében a beállós Tóth, aki — a Vasas kétcsatáros játékából következően — ember nélkül maradt, bátran előbbre léphetett egy sorral, segíthetett a középpályásoknak. Már amennyiben azoknak ezúttal segítségre volt szükségük... Mert a dunaújvárosi hármas — Bódi, Hojszák, Suka — ezúttal önmagában is felért a Vasas négyesével. Sőt — le is győzte azt! Mindenekelőtt Bódi nagyszerű játékja révén, aki rengeteget futott, látványosan irányította, szervezte a játékot, jól választotta meg a támadások indításának módját, ha volt rá területe, egyedül tört kapura, ellenkező esetben indította, futtatta a szélsőket. A siker, a kiütéses győzelem további kulcsát jelentette a Kohász támadójátéka. A két szélsőt ezen a délutánon alig lehetett tartani, rendre lefutották, kicselezték, becsapták őrzőiket, arról nem is beszélve, hogy Kuti két gólt rúgott, s ugyanenynyit rúghatott volna Bartók is... Újszerű volt játékukban, hogy nem elégedtek meg az elfutás-beadás megszokott műveletével , bár megtették gyakorta ezt is , hanem védőjük átjátszása után rendre azonnal a kapu irányába vették útjukat, s lövéssel fejezték be az akciót. A Vasasról szólva, csak annyit: a csapat vezető edzője, Mészöly Kálmán a rajt előtt azt mondta: az új formájú játék megtanulásához idő kell, s amíg minden kocka helyére kerül az épületben, addig a ház időnként talán meginog, s vereségekre is számítani kell! Nos, a dunaújvárosi mérkőzés tipikus esete volt mindennek. Kiderült: a piros-kékek még nem érzik ennek a játéknak sem a lényegét, sem a formását. A legnagyobb baj a középpályán van, itt lassul le a csapatjáték, akadoznak a váltások, elszakadnak egymástól a csapatrészek, gyors ellentámadások esetén bizonytalanná válik a hátsó formáció, egy szó, mint száz: a gépezetben szemlátomást még nincs minden alkatrész a helyén! Inválló! Bíztató jeleik mutatkoztak vipUlUIIIw szorit a Bp. Honvéd, a Tatabánya és a Ferencváros játékában. A pirosfehérek például Békéscsabán úgy nyertek csatát, hogy esetenként meg tudták valósítani a kötetlen játékot, mindenekelőtt azáltal, hogy a labda elvesztése pillanatában a csatárok közül Gyimesi, Weimper vagy Kozma gondolkodás nélkül elhagyta posztját, rohant hátra segíteni a középpályásoknak, akik viszont támadásban — elsősorban Pál révén — adták vissza ezt a segítséget. De sok gondot okozott a csabaiaknak Weimper és Kozma gyakori váltása, helycseréje is, akik hol a jobb, hol a bal szélen tűntek fel, a pálya legkülönbözőbb pontjain igyekeztek támadást, vezetni. Ezzel szemben közel sem volt rugalmasnak nevezhető a Békéscsaba játéka! Láza példázta ezt a legjobban, aki a beállós Zsömbörgi melletti üres területre húzódott, nem fogott embert, s bár a labdákat megjátszotta, de alig tett kísérletet a felzárkózásra, az előbbrelépésre. Valahogy úgy kellett volna tennie, mint az Üllői úton Bálint tette. A válogatott hátvéd abban a pillanatban, ahogy csapata megszerezte a labdát, szinte kilőtt a védősorból, 40—50 méteres, labda nélküli (!) sprinteket vágott ki a MÁV Előre kapujának irányába, s amikor megkapta a labdát, rendre képes volt az akciók továbbvitelére, esetenként befejezésére is. Vállalkozó szellemű játékának eredménye volt, hogy ismét — most már sorozatban — ered-ményesnek bizonyult. A posztok gyakori elhagyása, a pálya teljes területének bejátszása azonban ezúttal nem csak őt jellemezte a zöldfehéreknél. Megtette ezt bátran a jobb oldali középpályást játszó Martos is, aki szinte jobbszélsőként rohamozott, vagy Ebedli,áld karmesteri szerepköre ellátása mellett a pálya bal oldali területét is teljesen bejátszotta. De sokat, már-már menetrendszerűen váltott a két előretolt csatár, Pusztai és Szokolai is. A fehérvári balhátvéd, Tóth például teljes megadásra kényszerült Pusztaival szemben, aki hol a középcsatár, hol a bal szélső posztjáról veszélyeztette a kaput. No, persze, ehhez a játékhoz — legyen bármennyire dicséretes — ellenfélre van szükség! Az FTC új szellemű játékának igazi próbáját a rangadók jelentik majd,s ott dől el az is, mennyit ér a MÁV Előre elleni siker? Szinte ugyanebben a cipőben jár a szombaton látszólag remeklő Tatabánya is. A kékfehérek a Csepel ellen felvonultatták azokat az erényeket, amelyek a 4—4—2-es játékrendszer megvalósítása felé mutatnak, ellenfelük azonban nem fejtett ki olyan ellenállást, hogy ez az új játékmód valós próbája lehetett volna. Fegyelem is kell, veszélyeket is rejt magában, ha a kivitelezés nem elég tudatos, fegyelmezett. A Megyeri úton például, amíg a lilák fegyelmezetten, példás taktikai megbízhatósággal futballoztak, addig nem volt semmi baj, tetemes előnyhöz jutottak, s úgy tűnt , még további gólokat szereznek, 3-0 után azonban a védők elhagyták posztjaikat, keresztül-kasul, de minden különösebb ok, cél nélkül száguldozni kezdtek a pályán, a győriek pedig villámgyorsan bejátszották mögöttük az üresen hagyott területeket. Az utolsó negyed órában két gólt lőttek a vendégek, s végül majdnem kiegyenlítettek! A tapasztalatokat összegezve elmondhatjuk: a második fordulóban láttunk néhány határozott kísérletet, jó példát az újszerű játék megvalósítására. A kezdeti lépések még többnyire csak félsikerekkel járnak, sok bennük a buktató, miként az újban — mindig! De hát az új ruhát viselni is meg kell tanulni... Ha sikerül, mindenki jól érzi majd magát benne! „Újra válogatott akarok lenni!” A kis Pásztornak nagy napja volt szerdán délután. Amikor átvette a Népsport Kupát, úgy ünnepelte őt a békéscsabai közönség, mint talán eddig még soha. Akkor is zúgott a taps, amikor a serleget szorongatva végigporoszkált a vörös salakon, amikor pedig helyet foglalt a lelátón, szinte mindenki kezet akart szorítani vele. — Elfogódottnak látszik, így van? — kérdeztük a Békéscsabai Spartacus Előre válogatottját. — Valóban az vagyok, s különösen az voltam, amikor a bajnokság befejezése után telefonon értesítést kaptam arról, hogy az én tulajdonomba kerül a vándorserleg, kicsinyített mása pedig végleg az enyém lesz. Mondhatom, ennél csak akkor voltam boldogabb, amikor válogatott lettem. És nagyon örülök annak is, hogy az egyesületem is emlékezetessé tette számomra ezt a napot. Úgy tudjuk, hogy még Vencsellőn sem feledkeztek meg a Népsport Kupa győzteséről? — Nem bizony! A VB előtt régi csapatommal, a Vencsellői TSZ együttesével játszottunk egy hírverő mérkőzést. Kaptam tőlük egy nagy kristályvázát. — Év közben gondolt arra, hogy első lesz? — Őszinte legyek? Nem! Az osztályzatokból már tudtam, hogy ott leszek az élmezőnyben, de nem hittem, hogy megelőzöm a válogatottakat, például Pintért vagy Törőcsiket. Hetek óta sérült. Hogyan történt? — A nyári felkészülési időszakban még alig voltunk túl öt-hat edzésen, amikor átutaztunk a Békéscsabától 15 km-re fekvő Szabadkígyósra edzőmérkőzést játszani. Egy kapuralövés alkalmával gödörbe léptem, megrándult a jobb bokám, s a külső szalag elszakadt. • És azóta? Másnap megoperáltak. Hat hétig gipszben volt a bokám, majd két héten át Gyulán kaptam utókezelést. Pásztor József, a Békéscsabai Előre Spartacus válogatottja a Népsport Kupával, amelyet tavalyi játékával érdemelt ki és néhány napja elkezdtem az edzéseket. Ez, persze egyelőre csak könnyű futkározásokból áll. „ Mikor játszhat? — Orvosi vélemény szerint szeptember vége felé, de én nagyon remélem, hogy egy kicsit előbb! Milyen érzés a lelátóról nézni a mérkőzést? — Nagyon rossz! Idegesebb vagyok, mint a pályán. Látom a hibákat, azt is, hogy mire készül az ellenfél, de nem tudok segíteni. Legszívesebben elkiabálnám magam, de hát jobb, ha az ember csendben van. • Vágya? Szeretnék minél előbb játszani, mert úgy látom, hogy az Előre bajban lesz, legalábbis nehéz időszakokat kell átélnie. Ha már a pályán lehetek, nagyon fogok igyekezni, mert újra válogatott akarok lenni! Most kevesebb a versenytárs, hiszen Nyilasi és Törőcsik egy évig nem játszhat. Merem remélni, hogy az új szövetségi kapitány bizalmát én is élvezhetem. Harcos, kemény, lelkes csapat A szövetségi kapitány a finnekről Kovács Ferenc szövetségi kapitány szerdán Helsinkiben végignézte a Finnország—Lengyelország találkozót. Csütörtökön délután már haza is érkezett és tapasztalatairól így számolt be: — Nagy izgalommal foglaltam helyet a lelátón, hiszen a finnekről az utóbbi hetekben sok jót hallottam. Most már személyesen is meggyőződhettem arról, hogy a hírek nem megalapozatlanok. Annak ellenére, hogy a lengyelek 1-0-ra győztek, a finnek a mérkőzés nagy részében jobb benyomást keltettek. Játékfelfogásukat harcosság, keménység, egészséges értelemben vett erőszakosság jellemzi. Egyszerűen, sallangmentesen játszanak, a csapatérdekek szem előtt tartásával. Fizikailag nagyon erőteljesek. Kifogástalan állóképességükre jellemző, hogy szünet után valósággal lerohanták a lengyeleket. Két magas termetű játékosuk van, a 196 cm-es Hetin és a 182 cm-es Suomalainen. Az első félidőben 4—3-3-at játszottak, de nem túlságosan jól, mert elég lassú volt az összjátékuk és meglehetősen pontatlan is. A kapura nem voltak elég veszélyesek. Ha elvesztették a labdát, nem elég gyorsan zárkóztak vissza, s átütőerő sem volt bennük. A kapuk ritkán kerültek veszélybe, kiegyenlített játék folyt. Szünet után jelentős fordulat következett be. A finnek áttértek a 4—4—2-re, cseréltek is, s ettől kezdve egyszerűen nem lehetett rájuk ismerni. Felgyorsult, pontosabban, fegyelmezettebb lett a csapatjátékuk. Sokat mozogtak, ügyesen alkalmazták a helycseréket, a váltásokat, s kitűntek helyezkedésük kötetlenségével is, főleg a csatárok, akik keresztül-kasul villogtak a pályán. Most már helyzeteket is kidolgoztak, mégpedig három százszázalékosat, de ezeket sorra elügyetlenkedték. Játékfelfogásukból, gyakori kezdeményezéseikből látni lehetett, hogy mindenáron döntésre akarják vinni a dolgot. Nagyon sokat támadtak, a lengyelek félórán át csak ritkán jöttek át a félvonalon. A gól az utolsó tíz percben született egy szögletrúgás utáni fejesből, amelynél Alaja kapus ügyetlenkedett, a beívelésnél a labda alá futott. A hátralevő időben a finnek belenyugodtak az eredménybe, pedig a játék képe alapján nem érdemeltek vereséget! — összegezésül csupán annyit: Helsinkiben, az EB-selejtező mérkőzésen a jelek szerint nagyon nehéz dolgunk lesz. Alaposan fel kell készülnünk, mert a finn csapat kiemelkedő képességű játékosok nélkül is olyan együttes, amely hazai környezetben jelentős játékerőt képvisel. Legjobbjuk egyébként Salonen középhátvéd, Suomalainen középpályás és J. Niemmert balszélső.