Népsport, 1978. szeptember (34. évfolyam, 212-237. szám)

1978-09-01 / 212. szám

XXXIV. 212. ♦ 1978. szeptember 1. NÉPSPORT : LABDARÚGÁS NB I A­z ősz második NB I-es játéknapján sok volt az elgáncsolt, megrú­gott, feltaszított lab­darúgó. Küszködtek a játék­vezetők — néhol csekély eredménnyel — tekintélyük megőrzése és a kedélyek le­csillapítása érdekében. Az orvosok és a gyúrók Inga­járatban közlekedtek a kis­­padok és a játékterek „csa­tatérré” változott pontjai kö­zött — kötöztek, ápoltak, is­­tápoltak, gyógyítottak. A közönség fütyült, tiltakozott, a szakemberek, a króniká­sok pedig lehangoltan vették tudomásul: elvben kristály­­tisztán válik el egymástól az irtandó durvaság és a fér­fias, harcos játék, a gyakor­latban azonban sokszor el­mosódik a kettő közti határ­vonal­. 32 cserejátékos is szó­hoz jutott, javarészt harc­­képtelenné vált társakat vál­tottak fel kényszerűségből. Annál kevésbé hisszük, hogy a 2. fordulóban egyesegyedül Hauzer szolgált rá a kiállí­tásra. Többen csak a veszé­lyes következményekkel já­ró bírói jószívűségnek kö­szönhetik, hogy 90 percet tölthettek a pályán. Nézzük a legkirívóbb ese­teket. Tatabányán az első fél­órában csattogó, recsegő kö­zelharc folyt. Tóth, Arany, Kisteleki, majd Somogyi fet­­rengett a gyepen — nem sa­ját ügyetlensége folytán. Kö­kény ijesztően durva lábra­­tartása, Néder egyértelmű törlesztés jellegű bodicsekje még egy bírói figyelmezte­tést sem érdemelt. A félidő hajrájára Tátrai rendbeszed­te a renitenskedőket, ám azt pusztán a szerencsének kö­szönhetjük, hogy addig sú­lyosabb sérülés nem történt. Mindenesetre Kisteleki boká­ja kifordult, Csapó is harc­­képtelenné vált, Arany tér­dén a csonthártyáig szakadt fel a hús! Székesfehérvárott az első húsz percben Szoó és Bara­­nyi kizárólag egymással „fog­lalkozott”. Találkozásaik nem a finomkodó fajtából valók voltak. A salgótarjáni csatár észbekapásán múlt, hogy nem fajult el ,végzetesen a pár­harc. Szoó ugyanis napirend­re tért a rúgások felett, a játékra fordította figyelmét és ez hasznára vált csapatá­nak. Dunaújvárosban Mészöly Kálmán segített Kőrös játék­vezetőnek: lehívta a pályáról a sorozatosan szabálytalan­kodó Törököt. A Kohász így is megrövidült egy büntető­vel: Müller Bartókkal szem­ben elkövetett durvasága is megtorlatlan maradt. Újpes­ten a győri Pásztor úszta meg a kiállítást. Diósgyőrött a sérült Morgós másfél per­cig feküdt a lucskos füvön Urbán játékvezető figyelmet­lensége folytán. Egervári utánrúgásáért is mérsékelt ítélet volt a figyelmeztetés. Aszalai saját 16-osán belül­ elkövetett gáncsolása pedig egyenesen szabályosnak mi­nősült. A rossz példákból talán ennyi is elegendő. De az erélytelen bíráskodásból is. A­z élvonalbeli bajnoki nyitány mérkőzései nem ké­nyeztették el a szurkolókat. Igencsak közepes, vagy éppen mérsékelt színvonalon folyt a küzdelem, s a gólokat is szűk marokkal mérték az együttesek. A kilenc találkozón csak 17 alkalommal találtak a hálóba, tehát ezen a téren sem okoztak túl sok gyönyörűséget a nézőknek, örvendetesen javult viszont a kép a folytatásban, a máso­dik fordulóban. Nem csupán gólokban volt lényegesen gaz­dagabb a második felvonás — ezúttal 33 gól született —, hanem javult a mérkőzések színvonala, érdekesebbek, él­vezetesebbek, küzdelmesebbek lettek a találkozók. Akadt már vaskos meglepetés is, mégpedig a Dunaújváros kitűnő teljesítménye, amellyel imponálóan két vállra fektette a Vasas együttesét. Kitett magáért a DVTK is, s végre a zöld-fehér gárda is megörvendeztette híveit az Üllői úton. Noha a MÁV Előre nem állította!­ túl nagy feladat elé a ferencvárosiakat, az öt gól mellett a csapatjáték bíztató ja­vulását is örömmel vették tudomásul a lelátón. Javított a nyitányon mutatott teljesítményén a PMSC, a Tatabánya is, s veresége ellenére sem rontottak a kezdeti jó benyo­másokon az újoncok, az LTC és a Bp. Vasas Izzó. A két százszázalékos gárda, a Bp. Honvéd és a ZTE vezeti a sort, s a két nyeretlen, a Haladás és a Békéscsaba zárja. E két utóbbi együttes helyzete nem a legrózsásabb, ilyen kezdés után bizony, nem lesz könnyű rendezni a sorokat. Karmesteri mozdulat — Ebedli módra. A Ferencváros középpályása ezúttal Hartyánit csapja be (Koppány György felvétele) A AZ ÚJ RUHÁT IS VISELNI A Mundial után. A Mundial után­ elkövetkezett a tapasztalatok első összegezése, a szakmai tanulságok élére a szakemberek a sokmozgásos játékot, a játékosok fokozott fel­adatvállalását, a posztok közötti határvonalak szinte teljes elmosódását állították. Nagy érdek­lődéssel vártuk, hogy a magyar együttesekk­ szak­vezetőire milyen hatást gyakorolt mindez, me­lyek lesznek azok a csapat játékbeli ismérvek, amelyeket az NB I-es együttesek is játékukba illesztenek. Hamarosan kiderült: a 4—4—2-es formáció reneszánszát éli majd az őszi idény­ben, ebben a hadrendben játszik élvonalbeli együtteseink fele. Hogy milyen követelménye­ket támaszt ez a forma? Egyszerű a válasz: mindenkinek rengeteget kell futnia­, mozognia, megnő a középpályások felelőssége, hiszen el­sősorban nekik kell csatárszerűen játszaniuk. De nagyobb teher nehezedik a védőkre is, akik szá­mára megszűnt a kényelmes egy helyben ját­szás, a zsebk­endőnyi területen való mozgás. A „régi" is lehet divatos, sokáig második fordulójában alaposan megvizsgáltuk: hatnak-e már az új rendszerű játék tényezői, az együttesek játékában miként jelentkezik ez a bizonyos kavargó, kötött posztot nélkülöző fut­ball? Dunaújvárosiban például úgy, hogy a csapat edzője, Novák Dezső nem hódolt be a futball­­divatnak, nem állította át csapatát a 4—4—2-re, hanem idtartott a 4—3—3 mellett, azaz két „vo­­nal szélső­vel” küldte pályára csapatát a Vasas ellen. És kiderült: nek­i van igaza, hiszen még mindig eredményesebben lehet játszani két gyors, a védelem mögé kerülni tudó, a kapu­ra is veszélyes szélsővel, mint olyan belső csa­tárokkal, akik eredeti posztjukat tekintve in­kább középpályások, közel sem vérbeli táma­dók, s ezáltal kikapcsolni, semlegesíteni is köny­­nyebb őket. Novák úgy tervezte, hogy a Vasas ellen a legeredményesebb az lehet, ha azonnal a kezdés után kiragadják a piros-kékek kezé­ből a kezdeményezést — annak ellenére, hogy a vendégeknek négy középpályásjukkal a pálya legfontosabb területén várhatóan fölénybe kel­lett volna kerülniük­­, kiegyenlítik a közép­pályán jelentkező létszámfölényt, s a labda meg­szerzésekor azonnal megjátsszák szélsőiket, Bar­tókot és Kutit. Kulcsszerepet kapott a létszám­fölény kiegyenlítésében a beállós Tóth, aki — a Vasas kétcsatáros játékából következően — ember nélkül maradt, bátran előbbre léphetett egy sorral, segíthetett a középpályásoknak. Már amennyiben azoknak ezúttal segítségre volt szükségük... Mert a dunaújvárosi hármas — Bódi, Hojszák, Suk­a — ezúttal önmagában is felért a Vasas négyesével. Sőt — le is győzte az­t! Mindenekelőtt Bódi nagyszerű j­átékja ré­vén, aki rengeteget futott, látványosan irányí­totta, szervezte a játékot, jól választotta meg a támadások indításának módját, ha volt rá te­rülete, egyedül tört kapura, ellenkező esetben indította, futtatta a szélsőket. A siker, a kiüté­ses győzelem további kulcsát jelentette a Ko­hász támadójátéka. A két szélsőt ezen a délutá­non alig lehetett tartani, rendre lefutották, ki­cselezték, becsapták őrzőiket, arról nem is be­szélve, hogy Kuti két gólt rúgott, s ugyaneny­­nyit rúghatott volna Bartók is... Újszerű volt játékukban, hogy nem elégedtek meg az elfu­tás-beadás megszokott műveletével , bár meg­tették gyakorta ezt is , hanem védőjük át­játszása után rendre azonnal a kapu irá­nyába vették útjukat, s lövéssel fejezték be az akciót. A Vasasról szólva, csak annyit: a csapat ve­zető edzője, Mészöly Kálmán a rajt előtt azt mondta: az új formájú játék megtanulásához idő­ kell, s amíg minden kocka helyére kerül az épületben, addig a ház időnként talán meginog, s vereségekre is számítani kell! Nos, a duna­újvárosi mérkőzés tipikus esete volt mindennek. Kiderült: a piros-kékek még nem érzik­ ennek a­ játéknak sem a lényegét, sem a form­­ását. A legnagyobb baj a középpályán van, itt lassul le a csapatjáték, akadoznak a váltások, elsza­kadnak egymástól a csapatrészek, gyors ellen­támadások esetén bizonytalanná válik a hátsó formáció, egy szó, mint száz: a gépezetben szemlátomást még nincs minden alkatrész a helyén! In­vál­ló! Bíztató jeleik mutatkoztak vi­­pUlUIIIw szorit a Bp. Honvéd, a Tata­bánya és a Ferencváros játékában. A piros­­fehérek például Békéscsabán úgy nyertek csa­tát,­ hogy esetenként meg tudták valósí­tani a kötetlen játékot, mindenekelőtt azáltal, hogy a labda elvesztése pillanatában a csatárok közül Gyimesi, Weimper vagy Kozma gondolkodás nélkül elhagyta posztját, rohant hátra segíteni a középpályásoknak, akik viszont támadásban — elsősorban Pál révén — adták vissza ezt a se­gítséget. De sok gondot okozott a csabaiaknak Weimper és Kozma gyakori váltása, helycseré­je is, akik hol a jobb, hol a bal szélen tűntek fel, a­ pálya legkülönbözőbb pontjain igyekeztek támadást, vezetni. Ezzel szemben közel sem volt rugalmasnak nevezhető a Békéscsaba játé­ka! Láza példázta ezt a legjobban, aki a be­állós Zsömbörgi melletti üres területre húzó­dott, nem fogott embert, s bár a labdákat meg­játszotta, de alig tett kísérletet a felzárkózás­ra, az előbbrelépésre. Valahogy úgy kellett volna tennie, mint az Üllői úton Bálint tette. A válogatott hátvéd ab­ban a pillanatban, ahogy csapata megszerezte a labdát, szinte kilőtt a védősorból, 40—50 méte­res, labda nélküli (!) sprinteket vágott ki a MÁV Előre kapujának irányába, s amikor meg­kapta a labdát, rendre képes volt az akciók továbbvitelére, esetenként befejezésére is. Vál­lalkozó szellemű játékának eredménye volt, hogy ismét — most már sorozatban — ered-­­ményesnek bizonyult. A posztok gyakori elha­gyása, a pálya teljes területének bejátszása azonban ezúttal nem csak őt jellemezte a zöld­fehéreknél. Megtette ezt bátran a jobb oldali középpályást játszó Martos is, aki szinte jobb­­szélsőként rohamozott, vagy Ebedli,­áld karmes­teri szerepköre ellátása mellett a pálya bal oldali területét is teljesen bejátszotta. De sokat, már-már menetrendszerűen váltott a két elő­retolt cs­atár, Pusztai és Szokolai is. A fehér­vári balhátvéd, Tóth például teljes megadásra kényszerült Pusztaival szemben, aki hol a kö­zépcsatár, hol a bal szélső posztjáról veszélyez­tette a kaput. No, persze, ehhez a játékhoz — legyen bármennyire dicséretes — ellenfélre van szükség! Az FTC új szellemű játékának igazi próbáját a rangadók jelentik majd,s ott dől el az is, mennyit ér a MÁV Előre elleni siker? Szinte ugyanebben a cipőben jár a szomba­ton látszólag remeklő Tatabánya is. A kék­­fehérek a Csepel ellen felvonultatták azokat az erényeket, amelyek a 4—4—2-es játékrendszer megvalósítása felé mutatnak, ellenfelük azonban nem fejtett ki olyan ellenállást, hogy ez az új játékmód valós próbája lehetett volna. Fegyelem is kell, veszélyeket is rejt magában­, ha a kivitelezés nem elég tudatos, fegyelmezett. A Megyeri úton például, amíg a lilák fegyelmezetten, példás taktikai megbízhatósággal futballoztak, addig nem volt semmi baj, tetemes előnyhöz jutot­tak, s úgy tűnt , még további gólokat szerez­nek, 3-0 után azonban a védők elhagyták poszt­jaikat, keresztül-kasul, de minden különösebb ok, cél nélkül száguldozni kezdtek a pályán, a győriek pedig villámgyorsan bejátszották mögöt­tük az üresen hagyott területeket. Az utolsó negyed órában két gólt lőttek a vendégek, s végül majdnem kiegyenlítettek! A tapasztalatokat összegezve elmondhatjuk: a második fordulóban láttunk néhány határozott kísérletet, jó példát az újszerű játék megvaló­sítására. A kezdeti lépések még többnyire csak félsikerekkel járnak, sok bennük a buktató, miként az újban — mindig! De hát az új ru­hát viselni is meg kell tanulni... Ha sikerül, mindenki jól érzi majd magát benne! „Újra válogatott akarok lenni!” A kis Pásztornak nagy napja volt szerdán délután. Amikor átvette a Népsport Kupát, úgy ünnepelte őt a békéscsabai közönség, mint talán eddig még soha. Ak­kor is zúgott a taps, amikor a serleget szorongatva végig­­poroszkált a vörös salakon, amikor pedig helyet foglalt a lelátón, szinte mindenki ke­zet akart szorítani vele. — Elfogódottnak látszik, így van? — kérdeztük a Bé­késcsabai Spartacus Előre vá­logatottját. — Valóban az vagyok, s különösen az voltam, amikor a bajnokság befejezése után telefonon értesítést kaptam arról,­ hogy az én tulajdo­nomba kerül a vándorserleg, kicsinyített mása pedig vég­leg az enyém lesz. Mondha­tom, ennél csak akkor vol­tam boldogabb, amikor válo­gatott lettem. És nagyon örülök annak is, hogy az egyesületem is emlékezetessé tette számomra ezt a napot.­­ Úgy tudjuk, hogy még Vencsellőn sem feledkeztek meg a Népsport Kupa győz­teséről? — Nem bizony! A VB előtt régi csapatommal, a Vencsel­­lői TSZ együttesével játszot­tunk egy hírverő mérkőzést. Kaptam tőlük egy nagy kris­tályvázát. — Év közben gondolt ar­ra, hogy első lesz? — Őszinte legyek? Nem! Az osztályzatokból már tud­tam, hogy ott leszek az él­mezőnyben, de nem hittem, hogy megelőzöm a válogatot­takat, például Pintért vagy Törőcsiket.­­ Hetek óta sérült. Ho­gyan történt? — A nyári felkészülési idő­szakban még alig voltunk túl öt-hat edzésen, amikor át­utaztunk a Békéscsabától 15 km-re fekvő Szabadkígyósra edzőmérkőzést játszani. Egy kapuralövés alkalmával gö­dörbe léptem, megrándult a jobb bokám, s a külső sza­lag elszakadt. • És azóta?­­ Másnap megoperáltak. Hat hétig gipszben volt a bokám, majd két héten át Gyulán kaptam utókezelést. Pásztor József, a Békéscsabai Előre Spartacus válogatottja a Népsport Kupával, amelyet tavalyi játékával érdemelt ki és néhány napja elkezdtem az edzéseket. Ez, persze egyelőre csak könnyű futká­­rozásokból áll. „ Mikor játszhat? — Orvosi vélemény sze­rint szeptember vége felé, de én nagyon remélem, hogy egy kicsit előbb!­­ Milyen érzés a lelátóról nézni a mérkőzést? — Nagyon rossz! Idegesebb vagyok, mint a pályán. Lá­tom a hibákat, azt is, hogy mire készül az ellenfél, de nem tudok segíteni. Legszí­vesebben elkiabálnám ma­gam, de hát jobb, ha az em­ber csendben van. • Vágya?­­ Szeretnék minél előbb játszani, mert úgy látom, hogy az Előre bajban lesz, legalábbis nehéz időszakokat kell átélnie. Ha már a pá­lyán lehetek, nagyon fogok igyekezni, mert újra váloga­tott akarok lenni! Most ke­vesebb a versenytárs, hiszen Nyilasi és Törőcsik egy évig nem játszhat. Merem remél­ni, hogy az új szövetségi kapitány bizalmát én is él­vezhetem. Harcos, kemény, lelkes csapat A szövetségi kapitány a finnekről Kovács Ferenc szövetségi ka­pitány szerdán Helsinkiben vé­gignézte a Finnország—Lengyel­­ország találkozót. Csütörtökön délután már haza is érkezett és tapasztalatairól így számolt be: — Nagy izgalommal foglaltam helyet a lelátón, hiszen a fin­nekről az utóbbi hetekben sok jót hallottam. Most már szemé­lyesen is meggyőződhettem ar­ról, hogy a hírek nem megala­pozatlanok. Annak ellenére, hogy a lengyelek 1-0-ra győz­tek, a finnek a mérkőzés nagy részében jobb benyomást kel­tettek. Játékfelfogásukat harcos­ság, keménység, egészséges ér­telemben vett erőszakosság jel­lemzi. Egyszerűen, sallangmen­tesen játszanak, a csapatérde­kek szem előtt tartásával. Fizi­kailag nagyon erőteljesek. Ki­fogástalan állóképességükre jel­lemző, hogy szünet után való­sággal lerohanták a lengyeleket. Két magas termetű játékosuk van, a 196 cm-es Hetin és a 182 cm-es Suomalainen.­­ Az első félidőben 4—3-3-at játszottak, de nem túlságosan jól, mert elég lassú volt az összjátékuk és meglehetősen pontatlan is. A kapura nem vol­tak elég veszélyesek. Ha elvesz­tették a labdát, nem elég gyor­san zárkóztak vissza, s átütőerő sem volt bennük. A kapuk rit­kán kerültek veszélybe, ki­egyenlített játék folyt.­­ Szünet után jelentős for­dulat következett be. A finnek áttértek a 4—4—2-re, cseréltek is, s ettől kezdve egyszerűen nem lehetett rájuk ismerni. Fel­gyorsult, pontosabban, fegyelme­­­zettebb lett a csapatjátékuk. So­kat mozogtak, ügyesen alkal­mazták a helycseréket, a váltá­sokat, s kitűntek helyezkedésük kötetlenségével is, főleg a csa­tárok, akik keresztül-kasul vil­logtak a pályán. Most már hely­zeteket is kidolgoztak, mégpedig három százszázalékosat, de eze­ket sorra elügyetlenkedték. Já­tékfelfogásukból, gyakori kez­deményezéseikből látni lehetett, hogy mindenáron döntésre akar­ják vinni a dolgot. Nagyon so­kat támadtak, a lengyelek fél­órán át csak ritkán jöttek át a félvonalon. A gól az utolsó tíz percben született egy szög­­letrúgás utáni fejesből, amely­nél Alaja kapus ügyetlenkedett, a beívelésnél a labda alá futott. A hátralevő időben a finnek belenyugodtak az eredménybe, pedig a játék képe alapján nem érdemeltek vereséget! — összegezésül csupán annyit: Helsinkiben, az EB-selejtező mérkőzésen a jelek szerint na­gyon nehéz dolgunk lesz. Ala­posan fel kell készülnünk, mert a finn csapat kiemelkedő ké­pességű játékosok nélkül is olyan együttes, amely hazai környezetben jelentős játékerőt képvisel. Legjobbjuk egyébként Salonen középhátvéd, Suomalai­nen középpályás és J. Niemm­ert balszélső.

Next