Nemzeti Sport, 2017. július (115. évfolyam, 176-206. szám)

2017-07-15 / 190. szám

5. TÓTH János at írja Paunoch Péter FIFA-licences futballme­­nedzser az nso.hu-n olvasható blogjában, hogy „a külföldről Magyarországra igazoló játékosok hazajövetelének sokszor elsősorban anyagi okai vannak, mondván, ha itthon is megkeresik ugyan­azt a pénzt vagy még többet, akkor miért maradja­nak külföldön. Viszont érthető, hogy leendő magyar csapattársaik sem akarnak náluk sokkal keveseb­bet keresni, és ez hozzájárul a folyamathoz, az igé­nyek emelkedéséhez.” A rendszerváltást követő időszak tréfás népi játéka volt a magyar futballban, hogy az aktuális bajnokság kezdete előtt azt tippelgette a szurkoló: vajh' hány csapat kiadhot be menet közben, s hány labdarúgó jelenti fel a klubját az MLSZ-nél/FIFA-nál szerződésben rögzített jussának elsinkófálása mi­att. Mifelénk hosszú éveken át a pénztelenség volt az úr a futballban. A csóró korszak helyébe azon­ban új világ lépett azzal, hogy a polgári kormányzat a stratégiai ágazatok közé emelte a sportot (külö­nös tekintettel a futballra), és a helyi önkormányza­tok jó része is sportbarát politikára váltott. S vegyük észre: a taóról még szó sem esett... Tudnivaló, hogy a hála nem politikai kategória. Ami azonban nem egyenlő azzal, hogy a magyar futballban az idők végezetéig nagy ívben lehetne tenni olyan közgazdasági fogalmakra, mint telje­sítményorientáció, versenyképesség és költségha­tékonyság. Értve , CSODÁK NINCSENEK, A NAGY UGRÁS (TAJÜECSIN) MAO CE-TUNGNAK SEM SIKERÜLT, ez alatt, hogy bár a hagyomány az hagyomány, az átlagot jócskán meghaladó jut­tatás (lásd mint fent: Paunoch ma­nager bejegyzése) fejében most már - belső kény­szerig - illendő lenne piacképes teljesítménnyel kirukkolni. Mert lássuk be: nem lehet egy-két jó élménnyel­­ kijutás a 2016-os Európa-bajnok­­ságra, „bajnoki döntő" az NB I záró fordulójában a Honvéd és a Videoton közreműködésével­­ örökre elfeledtetni hosszú évek nulla produkcióját. S mivel a sportág igazi éltetője a klubfutball, a törlesztést Más kérdés, hogy az OTP Bank Liga mezőnye a szombaton rajtoló 2017-2018-as idénynek sem vághat neki tiszta lappal. A szurkolók egy része ugyanis már a nyár közepére friss sebeket kapott, a kupaselejtezők okán vigasztalásra van szüksége. Még jó, hogy a futball attól is futball, hogy a hár­mas sípszó csupán az adott találkozónak vet véget, viszont minden egyes meccsben benne rejlik a következő kilencven perc is, ami reményt ad arra, hogy legközelebb eljő a happy end. Hanem a drukker nem hülye, párás szemű öncsalásának s valósághazudásának megvan a határa. Racionálisan látja, mely exportországok képesek elárasztani elitbajnokságokat futballis­tákkal, s melyek maradnak ki perspektivikusan is az eurószázmilliókat megmozgató játékospiac buja fertőjéből. Csodák nincsenek, a nagy ugrás (ta jüe­­csin) Mao Ce-tungnak sem sikerült. A módosított Magyar Élelmiszerkönyv szerint a párizsiban a korábbi idők 40 százaléka helyett immár minimum 51 százalék húsnak kell lennie. Első lépésként ekkora ugrással is beérnénk az új bajnokság végére. a J­m KV NS|m­it TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A FE­RENCVÁROS 4-2-ES EL-VERESÉGÉRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. hasborzongató „Ja valaki, hát én utálom a Fradit, de azt ki kell jelenteni, hogy tegnap a Fradi nem égett le." bal. »1 „Akik zsigerből gyűlölik a Fradit, azok most is azt majmolják, hogy nem szabadna ennyi gólt kapni meg hasonlók, de abba nem is gondolnak bele, hogy egy nagyon jó Fradit láthattunk 45 percig, amit utána egy bíró egy mozdulattal agyon is vágott." skyshatter „Konkrétan a csávó abban esett el, ahogy indulásnál a bal hátsó lába beleakadt Koch lábába. ..Azaz idióta meg még át is karolta, hogy biztosan büntető legyen..." A Ferencváros kabalasasa esélyektől és eredményektől függetlenül rárepül a kitett húscafatokra, ha úgy tetszik, minden­képpen eléri a célját­­ellentétben a csapattal, amelyet jelképez. A szurkoló persze ekkor még nem tudta, hogy a 2-0-s vezetés ellenére végül szinte kilátástalan helyzetben utazhat a dániai visszavágóra. m r- - v .... . .A-v. 4 KONCZ György 2017. július 15., szombat memmasport A­zen mester ősz, hogy nekiültem, alighanem szükséges tisztázni. 2013 nyarától 2016 nyaráig a Magyar Jégkorongszövetség alkalmazottja is voltam. A 2016 májusában választott új elnök, Such György első döntéseinek egyike volt, hogy nem hosszabbí­totta meg a szerződésem, de nem azért, mert olyan fontos lettem volna, hanem mert valószínűleg így adta az idő: az én szerződésem járt le a leghamarabb, miután hivatalba állt. Na de ettől még nem gondolom, hogy eljött volna a világ vége. Van egy történetem, amivel példálózni szoktam filozo­fikus pillanataimban, mert a sportot messze elkerülő té­mákban is kiváló igazodási pont. 2012-ben az osztrák központú jégkorongbajnokságban, az EBEL-ben a Fehérvár AV19 a negyeddöntőbe jutott, ahol a megboldogult Interligából jól ismert riválisával, a szlovén Olimpija Ljubljanával került szembe. Abban az idényben az Alba Volán olyan fordulatszámon pörgött, mint még soha. Az egyéni pontlista top 12-jében öt játékosa tündökölt, köztük az amerikai Derek Ryan, akinek egész jó dobban­tó volt Fejér megye, hiszen két hete hosszabbította meg szerződését évi 600 ezerről 1.6 millió dollárra emelt fize­téssel az NHL-es Carolina Hurricanesnél. Előtte a Sofron, Vas Ms Ladányi csatársor 151 pontot szerzett a rájátszásig. Sofron konkrétan gólkirály volt az alapszakaszban, ame­lyet a csapat a hatodik helyen zárt, ezt a középszakaszban harmadikra javította - mindkettő történelmi csúcs -, így pályaelőnnyel kezdhetett a negyeddöntőben. Ott az első és a harmadik, azaz hazai meccset gólgálákkal nyerte meg a sérülések meg eltiltások okán kábé másfél soros Olim­­pijával szemben, amely közben a második és a negyedik meccset valahogy behúzta odahaza, majd utána az ötödiket is idegenben, és immár esélyesként a hatodikat is. Magya­rul a playoffig csilivili Fehérvárunkat 4—2-vel kipöckölte a trottyos Ljubljana. Akkor melyik is a jobb csapat? Ez a nagy kérdés, amit az élet más területeire átfogal­mazva is fel szoktam tenni. Ha én most azt állítom, hogy például a kommunikáci­ót tekintve a Magyar Jégkorongszövetségben rosszabbul mennek a dolgok, mint tavaly nyár előtt mentek, akkor a szaktudásomat bevetve azt kell mondjam, az állítás igaz. Ha azt állítom, hogy tavaly óta sok munkatárs, aki nagy szívvel és olykor nagy szaktudással nagyon sokat tett a magyar hokiért, ki lett pörgetve - és én némelyiket meg­könnyeztem -, szintén igaz. Ha azt állítom, hogy az ilyesmi­nek lehet negatív hatása a jövőben, szintén igaz. Na de az én aggodalmam, esetleg igazam befolyásolja-e a válogatottak teljesítményét, a bajnokság életét, az után­pótlás létszámát? Aligha­­ egyelőre legalábbis nem. Ha mától visszafelé haladunk az időben, akkor az első történés, amelynél meg kell állnunk, hogy a Mól helyett az Erste lesz a magyar bajnokság névadója. Nyilván rosszul hangzott a szalagcím, hogy „Véget ért a Mal és a magyar hoki együttműködése“, de valójában arról van szó, hogy adva van egy 1-1,5 milliárd (vagy még több) forint közötti éves költségvetésű szövetség, amely nem tartott meg egy tao és pluszpromó nélkül szponzorációként az utolsó sza­kaszában legfeljebb 100 millió körüli összeget adó céget, amely persze az ország legnagyobbika, mellesleg évtizedes partner. Sejtenék olyan vonalat is a váltásban, hogy a mi baj­nokságunkhoz csatlakozik a Vienna Capitals farmcsapata, márpedig az Ausztria egyik leggazdagabb, így legfontosabb és legnagyobb hatalmú klubja, az Erste meg az osztrák szövetség egyik főtámogatója, az ottani élvonal névadója. Magyarul az történik, hogy miként a Fehérvár, úgy immár a Vienna is az osztrák központú EBEL-ben szerepelteti a nagy-, és az eddig Mól Ligának hívott, most Erste Ligára át­keresztelt magyar központú bajnokságban a farmcsapatát. Ez így önmagában csak érdekes alakulása az események­nek, a nagy dobás az lehetne, ha középtávon egy bajnok­ságba szerveződne a mostani két Erste-címkés liga, akár A HOKI AKÁRMENNYIRE I5 AZONNALINAK TŰNIK, NEM AZ. AMIT MA LÁTUNK, AZ A NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTTBEN GYÖKEREZIK, KÖVETKEZÉSKÉPP, AMI MOST KEZDŐDIK, AZT NÉHÁNY ÉV MÚLVA ÉRTÉKELHETJÜK IGAZÁN, két tízes, nyugati meg keleti főcsoportként. Ettől az ötlettől a nagy osztrák klubok elsőre kapnának egy infarktust, de azt még túl lehet élni, állítólag hármat nem, azt pedig be kell látniuk, hogy strukturálisan a magyar hoki majdnem, ha nem ugyanott tart, mint az övék (a szlovákokat máris verjük, csak még kitart a csehszlovák lendületük), ráadá­sul ömlik bele a tao, azaz természetesen lehet, hogy rövid távon az eddigi Mol Liga tagjai hígítanák a mezőnyt, de ez kiegyenlítődne, és hosszú távon szélesebb, stabilabb ala­pokon fejlődhetne a monarchikus EBEL. Persze szövetségünk nem Hegyeshalom felé indult elő­ször, hanem inkább északnak, tán nem egészen függetle­nül attól, hogy a jelenlegi vezérkarnak erős háttere jön Bor­sodból, ahol a földrajzi távolság okán hiába is próbálkoztak az eredeti EBEL-be jutással, így maradt nekik Szlovákia. A szövetség is hamarabb ért el eredményeket arrafelé: augusztusban már játszani fognak a Visegrádi Kupában, amely egyelőre csak két ország klubjainak a sorozata, de jöhetnek még a V4-ek más tagjai is, megfigyelőként hall­gatóznak máris. Hozhatnám, hogy információim szerint a V2K-ban részvételt kötelezővé tette a szövi, méghozzá több ezer eurós büntetést beígérve, amivel magára haragította a klubunkat, de az aligha képezheti vita tárgyát, hogy több irányba nyújtózkodik, ami az előrelépést szolgálhatja, aho­gyan a papírra vetett fejlesztési stratégia is, legyen bármi­lyen hevenyészett. A másik nagyon aktuális téma a férfi felnőttválogatott szövetségi kapitányi posztja. Erről hivatalosan nem tud senki semmit, sajtóalapszabály-követően magam sem írhatok konkrétumot, egyelőre csakis annyit, hogy ha az értesüléseim helyesek, akkor a felvetődő szakemberek kezébe nyugodtan odaadnám a nemzeti csapatot, némely jelöltnek még örülnék is. Ez nyilvánvaló előrelépés ahhoz képest, amit április legvégén, a világbajnokságunk után írtam, miszerint nem állunk jól, és lehet még rosszabb is (erről mindjárt valamivel bővebben azért) - számomra megnyugtató irányváltás, hogy megbecsült jégkorongnem­zetek elismert tagjaira vadászik a szövetségünk, és nem másokra, akikről hallhattunk anno. Szóval akkor elégedett vagyok a szövetség vezetésé­vel? Hát, aggályaim is vannak. Az például aggasztó, hogy egy 230-szoros válogatott, a nemzeti csapattal az elitet megjáró és tőle csapatkapitány­ként búcsúzó, tíz évig légiós, ebből az utolsó kettőt igazga­tóként töltő szaktekintéllyel megcsinálhatják, hogy haza­hívják, tárgyalnak vele hónapokat, a legenda hazaköltözteti az iskolába-óvodába addig csak idegen nyelvkörnyezetben járó gyermekeit valamint a feleségét - majd másnak adják a posztot, amire nem is sportágunk nagyja jelentkezett, hanem felkínálták neki. (Megjegyzendő, idén egy másik visszavonuló klasszisunk térhet haza eddig ismeretlen munkakörbe.) Az is aggasztó, hogy a kinevezett szakmai vezető nyártól tava­szig nem jár egyik felnőtt- vagy korosztályos válogatott kör­nyékén sem, mondván, nem akarja zavarni a munkát, majd egyéb (esetenként még újabb) vezetőkkel együtt megjelenik a vb-n a csapatszálláson, ahol lélekromboló vereség után akar együtt vacsorázni a sokkolt kerettel, majd a másnapra tolt vacsoráról menekülnek a játékosok, és a szakvezetőség is kelletlenül ül át a vezérkarhoz, amely nem érti a szövetségi kapitány szakvéleményét. Mondjuk, ez megoldódott azóta, mert az említett szöv. kap. már nem szöv. kap. Legfelső szakembereink legfelső vezetőink iránti ellen­szenvének egyik táplálója, hogy az előbbiek nem bíznak az utóbbiakban, főleg nem szakmailag, miután például a magyar hokitörténelem legsikeresebb felnőtt férfi-vb-jét azzal honorálták, hogy megvágták a stáblétszámot, majd olyan szakmai ellenőrző személyt illesztettek pozícióba, aki a töredékét sem tudja és tapasztalta annak, mint akiknek az engedélyét kiállítani hivatott, ráadásként nem izgatott senkit, hogy az utánpótlás-kapitány lemondja a stratégia­ilag fontos idényzáró edzőtábort, mert nem lehet tudni, ki lesz a felnőttkapitány, így az irányvonalat sem. De a sport, a hoki akármennyire is azonnalinak tűnik, nem az. Amit ma látunk, az a néhány évvel ezelőttben gyökerezik, következésképp, ami most kezdődik, azt néhány év múlva értékelhetjük igazán. Magabiztosan tehát csak a Charlie Wil­son háborújából idézhetünk egyelőre, amiben a néhai Philip Seymour Hoffman sztorizgatja, hogy: „Van ez a fiú, aki a szülinapjára lovat kap. A mindenki azt mondja: de csodás l vat kapott! A zen mester azt mondja: meglátjuk... Két évre rá a fiú leesik a lóról, és kitöri a lábát. A falusiak azt mondják: de szörnyű! A zen mester azt mondja: meglátjuk... Aztán kitör a hábo­rú, minden fiatalnak harcolnia kell, kivéve a fiút, mert neki a lába kampec. A falusiak azt mondják: de csodás! A zen mester azt mond­ja: meglátjuk...” SZŰCS András

Next