Nemzeti Sport, 2017. október (115. évfolyam, 267-296. szám)

2017-10-09 / 275. szám

BODNÁR Zalán 2009-es egyiptomi U20-as vb-n az Egervári Sándor vezette válogatott bronzérme olyan eufóriát váltott ki a minden apró sikerre kiéhezett magyar szurkolókból, mint amilyent másutt az A-válogatott dobogós helyezése szokott. Persze, a drukkerek tisztában voltak vele, hogy a bravúr után­­pótlástornán köszöntött be, amelyre a nagymenők nem is a legjobb csapatukat küldték, inkább már a felnőttválogatottban játszatták a húszéves tehetsé­geiket­­, mégis mindenki a szebb jövő zálogát látta az egyiptomi hősökben, és már a tenyerét dörzsöl­ve gondolt azokra az eljövendő évekre, amikor az észak-afrikai országban tizenegyesölővé váló Gulá­­csi Péterrel, a mesterien irányító Komán Vladimírral vagy a remekbe szabott gólokat szerző Németh Krisztiánnal a soraiban vonul majd ki a magyar válo­gatott a zöld gyepre - a remények szerint egy nagy tornán is. Aztán Balajti Ádámtól Dudás Ádámig, Tóth Bencétől Zámbó Bencéig fájdalmasan rövid idő alatt eltűnt mindenki - vagy legalábbis nem tudott kiemelkedni a középszerűségből. MINDENKI A Egyiptom után hét SZEBB JÖVŐ ZÁLÓ- évvel a magyar fut- GÁT LÁTTA ball megélte a cso-AZ EGYIPTOMI Ját­ és a tavalyi Eb-n­­ - harminc év után újra HŐSÖKBEN, nagy tornán szere­pelhetett a válogatott, ám Franciaországban egyes­­egyedül Németh Krisztián lépett pályára az egyiptomi­­bronzérmesek közül, és ő sem volt alapember, 108 percet kapott két csoportmeccsen. Koman Vladimir addigra már rég megbukott a válogatottnál, a több­ség pedig el sem jutott a meghívóig. Gulácsi Péter ugyan kerettag volt Bernd Storck Eb-csapatában, de pályára nem léphetett Király Gábor mellett. Most, nyolc évvel Egyiptom után ott tartunk, hogy a svájci vb-selejtezőn az akkori alapcsapatból - Var­ga Roland csak perceket kapott az U20-as tornán - csupán Gulácsi Péter képviselte a bronzérmes ificsapatot. Ő legalább vitte valamire, Bundesliga­­élcsapatban véd, a Bajnokok Ligájában szereplő két játékosunk egyike - így tekintettek rá a szurkolók Bázel előtt. Aztán két potya góljával a nagy zakó bűnbakja lett, a futball- és sporthonlapok közül több is már arról szavaztatja olvasóit, hogy kikerüljön-e a csapat­ból. Az önvádat már-már művészien megtestesítő, görnyedten a háló előtt földön fekvő alakja a meccs szimbolikus képe lett. Az utolsó bálvány is leomlott. Már csak a szfinx maradt nekünk. TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A SZÁ­MUNKRA SZÉGYENTETTES EREDMÉNNYEL (2-5) VÉGZŐDŐ SVÁJC-MAGYARORSZÁG LABDARÚ­GÓ-VB-SELEJTEZŐRŐL. AZ INTERNETES POR­TÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. novaki Daniel „Kedves Dárdai Pál! Két schwarz­­wörder kirschtorte között, kérlek, gyere haza, és rakd rendbe a dolgokat!" • „Ha Storck szerint ez a ma­ximum, akkor semmivel sem tudunk többet, mint 10 vagy 20 éve... 9 meccsből 5 vereség, ezt feleannyi pénzért bármelyik magyar edző produkálhatta volna..." Koreodms „A svájci kapitány hat nyelven tud beszélni, a magyar nem tudta megtanulni nyelvünket, így aztán hogyan tud irányítani? Láthattuk... " Deli „Mikor tesz már végre a válogatottban egy olyan kapus, akinél nem kell remegni, hogy mikor potyázik." Freeko „ Ugrai valóban megérdemelte. Inkább 11 ilyen csupa szív játékos kelt a válogatottba, mint az úgynevezett magyar első vonal." Homo Criticus „Ez a 2-5 Storck számára az 1-8, szégyen, hogy Andorra és ez után nincs benne legalább annyi, hogy vegye a kalapját." Ajándékba adott gólok * • 2017. október 9., hétfő nemzetisport Tartozékhatalom gerekkoromban, amikor megjelenéstől meg­jelenésig rongyosra olvastam a barnában tálalt Képes Sportot, megfogott egy rövid közlés arról, hogy Nápolyban példátlan eset történt. Szögletrúgás után a nem a legjobban helyez­kedő játékvezetőről a kapuba pattant a labda. Aki ter­mészetesen megadta a gólt, lévén, hogy - akkori szó­­használattal - a pálya tartozéka, mint a kapufa vagy éppen a szögletzászló. Meglepő csak az volt, hogy a vérmes nápolyi publikum, amelyik egy-egy téves les­behúzás után már-már fegyvert ragadott, zokszó nél­kül vette tudomásul az esetet. Ha jól emlékszem, a legendás Concetto Lo Bello járt pórul, így meglehet, a tekintélye is közrejátszott a békés megoldásban. Akkoriban ugyanis a játékveze­tőknek tekintélyük volt, és nem hatalmuk - de men­jünk sorjában. Élményem még az akkori itthoni legjobb, Zsolt úr (Istvánnak szerintem senki sem szólította), aki a hét­köznapokon a Nemzeti Színház főügyelőjeként gon­doskodott arról, hogy a színházak örökkön-örökké za­jos, zűrös, személyes torzsalkodásoktól sem mentes kulisszák mögötti világából semmit se érezzen a néző, legyen tökéletes az előadás. Egyetlen hangos szó nél­kül érte el mindezt estéről estére, úgy volt együttérző partnere még a segédszínészeknek is, hogy a bratyi­­zásnak még a nyoma is hiányzott a viszonyból. Mindig büszke leszek arra, hogy Malonyai Ii-nek szólított, köszönhetően annak, hogy apám (értelemszerűen Malonyai !) hosszú éveken át volt igazgatója a Nem­zetinek. Ezt csak azért mondom, hogy kiderüljön: jó isko­lám volt a bírókat illetően. Zsolt úr mellett Vadas Gyuri bácsinak és Kaposi Sanyi bácsinak is köszönhetően, akiket mindmáig szívesen emlegetek. Akkoriban a futball-játékvezetők többsége még fe­ketébe öltözött a meccsekre, a keményített fehér gal­lér és a mandzsetta is a jelmez része volt, az elegáns viselet is alkalmas volt arra, hogy tiszteletet keltsenek maguk iránt. Ahogy az is, örültek, hogy mert részesei lehetnek a futball szent őrületének, minden szigorúságuk mellett partnerei voltak a játékosoknak. Vezettek-- nomen est omen -, és nem a hatalmukat fitogtatták. Jobban hittek a baráti szó erejében, mint a látványos mutoga­tásban, ha lett volna már sárga és piros lap, akkor is inkább a csendes meggyőzés eszközével éltek volna. Kaposi úr mesélte, hogy egyszer a legendás Göröcs Titi folyamatosan reklamált nála, ahányszor csak ösz­­szefutottak a pályán, odamondott neki. Nem állította meg a játékot, nem förmedt rá az újpesti zsenire, csak megjegyezte: „Titikém, várjon meg a végén, majd az öltöző előtt lerendezzük...". Volt köztük vagy húsz kiló a játékvezető javára. Göröcs Titi nem emlékszik az esetre, ha Kaposi úr kiszínezve adta elő a történetet, akkor is jellemzi őt, őket meg a kort. Hogy mikor fordult át a (bíró)világ a tartozéklétből az uralkodói szerepig, nem tudom. Az viszont feltűnő, hogy ma már a bíró kitételt is kikérik maguknak, nincs partjelző, ne adj’ Isten, taccsbíró, az asszisztens va­lóban elegánsabb beosztás - mindenesetre az elmúlt néhány évtizedben a legnagyobb feltűnést az keltette nálam, hogy egy játékvezető felsegítette a földről a sérült játékost. Nagy tett, kimagasló gesztus, hiszen fölé hajolva, szikrázó szemmel, lapok felé kotorászva rá is üvölthetett volna, hogy azonnal keljen fel. A meg­lepő tett visszahozott valamit abból az időből, amikor egyértelmű volt, hogy a játékos és a bíró összetartoz­nak­­ a játék égisze alatt. Ma két külön világ. És nem csak azért mert a síp hatalma mögé bújva a játékvezető - mondják a futbal­listák - be-beszól a küzdőknek, olyanokat mond ne­kik, amire az utcán sétálgatva is ugrik egy átlagos ér­zékenységű ember, ám a pályán, feszült küzdelemben muszáj az önuralom, mert ugyebár a csapat érdeke. AKKORIBAN A FUTBALL-JÁTÉKVEZETŐK TÖBBSÉGE MÉG FEKETÉBE ÖLTÖZÖTT A MECCSEKRE, A KEMÉNYÍTETT FEHÉR GALLÉR ÉS A MANDZSETTA IS A JELMEZ RÉSZE VOLT, AZ ELEGÁNS VISELET IS ALKALMAS VOLT ARRA, HOGY TISZTELETET KELTSENEK MAGUK IRÁNT. Ha arra gondolok, hogy ma már több mint félcsa­­patnyi hatalmasság igyekszik kordában tartani azo­kat, akikre kíváncsi a néző ,még nem hallottam, hogy valaki felkiáltott volna, kiváltom a szurkolói kártyát, hogy lássam vezetni ezt meg azt­, még mosolyogni is tudnék, de csak azt látom, hogy most fél tucat él visz­­sza a közhellyel: tévedni emberi dolog. Fura világ, amelyben a tévedés jogára építve lehet valaki­­ hivatásos. Ha egy mérnök téveszt, mondjuk, egy híd tervezésénél, a sebész az operációnál, pró­bálna csak meg ezzel takarózni. Számot kell adnia tettéről jogilag és szakmailag egyaránt, a szűkebb és a tágabb nyilvánosságnak (esete válogatja) joga van tudni, mi miért történt. Nem úgy a játékvezetőknél. Kifejezetten tiltott náluk, hogy elmagyarázhassák, miért ítéltek úgy, ahogy. Ráadásul a (fő)szereplőknek, a futballistáknak, az edzőknek sem adatik meg, hogy megtorlás nélkül mondják el a véleményüket. Ahogy a balmazújvárosi edző, Horváth Ferenc frappánsan megfogalmazta, megígérte a feleségének, hogy visz­­szafogja magát, költsék inkább a gyerekekre a pénzt. Bezárkóznak, összezárnak a tartozékok, őrzik, sőt növelik a távolságot azoktól, akik nélkül azért nem nagyon van meccs. Szerencse, hogy a kapufa, a léc, a szöglet és a taccszászló (nehogy megsértődjön...) még azt teszi, amire kitalálták, lenne itt nemulass, ha ők is hatalomra törnének. Hogy ne csak futballpéldát mondjak, jöjjön a vízi­labda. Az a sportág, amelyben egy-egy ítélet a kívülál­lónak ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes, de nem erről akarok írni. Az atlantai olimpián a magyar csapat a bronzmeccsen hosszabbítás után kapott ki 20-18-ra az olaszoktól, akiknek a kispadján a horvát Ratko Rudic ült. A parton pedig az akkor jugoszláv Miroszlav Radenovics és a horvát Zeljko Klaric fújt. Nem is olyan régen még azonos ország állampolgá­rai voltak. „Sohasem fogom megérteni, a nemzetkö­zi szövetség hogy adhat maga ellen ilyen támadási felületet" - értettem egyet a szövetségi kapitánnyal, Horkai Györggyel. A hazaérkezés után volt a szerkesztőségben egy kerekasztal-beszélgetés a szokásos miért nem si­került témában, amelyen a játékvezetők is képvisel­tették magukat. Küldöttük egy szót sem szólt a kerek asztal mellett, ám amikor fölálltunk, és elindultunk kifelé, odajött hozzám, és nemes egyszerűséggel szü­lőanyám közbejöttével adott úticélt. Csak ezért jött el. Nem szóltam, egyrészt roppant tiszteltem, tisztelem ma is, meg hát a mundér becsülete (mintha ilyeneken múlna...). Ha a bírók viselkedését, gesztusait nézem, meg lehetek győződve arról, hogy a játékosok elvetemült gazemberek, akiknek nincs más vágyuk, mint hogy kijátsszák a szabályokat, átvágják a játékvezetőt, még az írmagját is kiirtsák az ellenfélnek. Tiszta terrorel­hárítás, amit a derék hatalmasok művelnek a pályán. Én bizony a legtöbbjük gesztusaiban a félelmet is ész­­re­ észreveszem, no, nem a pályán és a pálya körül lé­vőktől tartanak, leginkább attól, hogy valamit elronta­nak. Csak ne hibázzak. Ez lehet az alapelvük, ahelyett, hogy a zsigereikben lenne, hogy a futball akkor is játék, ha nem az - legalábbis a pénzügyi oldalát néz­ve (újra mondom­, ők is ebből élnek). És ha már játék, azon kellene lenniük, hogy én, az érdeklődő kívülálló észrevegyem az örömöt, a felszabadultságot (is), lásd még a játék szakirodalmát. Meglehet, még őrzök valamit a gyermeki naivitásból, de hiszem, ha azt mondanák két profi csapatnak, hogy a fél tucat hatalmas nélkül kell megküzdeniük egymás­sal, különösen figyelnének egymásra (plusz-mínusz egy-két renitens mindkét oldalon), sportszerűbb lenne a légkör, mint a folyamatos bírói fenyegetés árnyéká­ban. Megjegyzem, annak idején, a BLASZ II-ben, a le­gendás Budatoursszal számtalanszor játszottunk egy partjelzővel, és nem a létszámból akadt gond. Igaz, olyan bírónk is volt, aki már az első percben közölte a csapatkapitányunkkal, hogy te­het akármit, úgyis kiállítja majd. Mondanom sem kell, meg is tette. Meglehet, ő volt a mai vi­selkedésmód előfutára... Hogy mi a megoldás, azt nem tudom, nem is remélek változást, azt viszont sej­tem, megkapom majd, hogy képtelen vagyok megérteni a játékveze­tői lelkületet. Nagy sértés, ha azt mondom: hál’ Isten­nek? Ha igen, tisztelettel elnézést kérek. Én sem bújhatok ki a bőrömből. MALONYAI Péter Annak a generációnak, amely 1986 után született, így festenek azok, akik éppen kiharcolták a világbajnoki részvételt Costa Rica válogatottja nem aprózta el, a 95. percben fejelte be az immár félmeztelen Kendall Waston a hazai döntetlent és továbbjutást érő gólt a hondurasi kapuba. Mindenesetre november 14-én a Groupama Arénában testközelből is megcsodálhatjuk őket. És a jövő nyári vb-n is, ha bekapcsoljuk a tévét

Next