Nemzeti Sport, 2017. október (115. évfolyam, 267-296. szám)

2017-10-18 / 284. szám

VINCZE András BERND STORÖK VISZONYLAG GYOR­SAN BEKERÜLT A MAGYAR LABDA­RÚGÁS TEKINTÉLYES, 1902 ÓTA MŰKÖDŐ KLUBJÁBA.­ajdú B. István kedd esti közvetítéséből ország­világ megtudhatta, hogy a Megyeri úton, a Va­sas-Haladás szünetében szórványos füttyszóval keveredő taps fogadta a hangosan beszélőn közölt hírt, mely szerint már nem Bernd Storck a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. Ekkor bevillant az Európa-bajnoki utazást megelő­ző, másfél évvel ezelőtti pillanat, amikor a német edző éppen a Nemzeti Sport szerkesztőségében találkozott és beszélgetett néhány fanatikus szur­kolóval (no nem sokkal, hiszen nem a lelátón, ha­nem irodai tárgyalóban került sor a nem mindennapi összejöve­telre). Jel­zésértékű volt a nagy utazás előtti jelenetsor: a hűséges meccsre járóktól - akik közül többen Franciaországba is elkísérték a nemzeti csapatot - akkor kézfogást, ölelést, mosolygós biztatást és több Hajrá, magyarok! feliratú sálat kapott a nya­kába útravalónak. Aztán az Eb utáni eufóriát követően jött Feröer, Andorra, Svájc és ismét csak Feröer - négy il­lúzióromboló, ugyanakkor a magyar futballjelen szempontjából meghatározó, kijózanítóan fontos mérkőzés, és máris eljutottunk az újpesti pályán a szünet zsongásába belehasító lármafa hangjáig s a mifelénk az évtizedek sodrásában megszokott bejelentés fogadtatásáig, ismét kiderült, a túlcsorduló érzelmeknek ugyan­olyan hangsúlyos szerepük van az újbóli kapi­tányváltásban, mint annak, hogy - és most tény­leg csak hasraütésszerűen írok egy példát - a szélsőjátékunk nem túl acélos manapság. Ezzel azt akarom jelezni, hogy idővel Bernd Storck is „magyarosodon" (amúgy érdekes, hogy minket, magyarokat tényleg mindenki megszeret, de el­­gondolkodtunk­ már azon, tehet, hogy futballügyi­­leg ez nem is olyan jó...?), hiszen az utóbbi időben már hol volt az a szigorú német edző, akiről fut­­ballberkekben az a hír járta, hogy egyetlen perc elteltével félbeszakította az edzést, mondván, na, ezt így ne... Az ugyanis még koncepció volt. Olyasféle drasz­tikus szakmai beavatkozás, amelyre a magyar futballjövő érdekében ahogy tavaly, az idén és bizony még jövőre, sőt hosszú-hosszú éveken át szükség lenne. Bernd Storck azonban gyorsan bekerült a magyar labdarúgás tekintélyes, 1902 óta működő klubjába: ő lett az ötvenhármas sor­számú szövetségi kapitányunk, és most ő az, aki külföldi edzőként úgy búcsúzik Magyarországtól, hogy szép volt, jó volt, és mindent köszön... A kérdés viszont itt marad: miért szeretnek minket? * TEGNAPI SZÁMUNKBAN INTERJÚT KÖZÖLTÜNK BÖLÖNI LÁSZLÓVAL, A MAROSVÁSÁRHELYI ILLE­TŐSÉGŰ FUTBALL-LEGENDÁVAL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. „Aki anno a tv-ben látta a vele készült 2x1 órás riportot, az tudja megítélni igazán - ezzel az interjúval együtt - Bölöni egyéniségét. Számom­ra egy fair, szakmailag és emberileg elfogadható, magyarságát nem tagadó személy." xenosz2 „Ebben az interjúban minden benne van, amit el lehet mondani a magyar foci reményte­lenségéről. A benne tevékenykedők nem akarnak változtatni, nem tudnak változni, és dolgozni sem tudnak olyan szinten, ami kivezetne ebből." marógép­­,Sohasem kedveltem ezt a fickót!" SZakadtNSs „Nagyon szimpatikus a mentali­tás, amit képvisel. El tudja hinni a szurkoló róla, hogy érti és szereti, amit csinál, az eredmények is igazolják őt." 17077824 „»Az én kapitányságomnak már harangoztak.« Bölcs, megfontolt és szerencsés ember vagy!!!" „Az en magyar t| kapitányságomnak *! ! mar harangoztak" ? 2017. október 18., szerda maneti sport hogy mondani szokás, álljunk görbén, be­széljünk egyenesen, igazából sohasem szerettem a hosszú távú futásokat. Holott diákéveimben versenyszerűen atletizáltam, s bizony nekem, a jövő vágtázózseni-jelöltjének is bőven kijutott - főleg az erőgyűjtés időszakában - a mezei futásból, a végtelen körözésekből, az ország­utak kilométereinek nyeréséből. Még csak azt sem állíthatom, hogy néha nem esett jól, de azok az al­kalmak inkább a szabályt erősítő kivételt jelentették. Máig nem tudom, mi volt a titok, néha néhány száz méter megtétele után úgy éreztem, kiszakad a tü­dőm, máskor - jóval ritkábban... - viszont repültem, légszomj semmi, lábam szinte a talajt sem érte. Az érzés pedig valami pazar volt. Rendben, az azonnali vízbe fúlást megakadályozó szintet alig meghaladó úszástudásomat vissza tudom vezetni az egészen kezdetleges légzéstechnikámra. Aminek természetesen megvan a maga magyarázata, ma is látom a fejem fölött úszó faleveleket, miután a nagyobb fiúk kifordították alólam a biztonságosnak hitt traktorgumit. Sodort lefelé a folyócska, bennem békés nyugodtsággal sorakoztak addigi rövid életem képei. Ennyi volt, kész, könyveltem el. Valami mélységes be­lenyugvásra, békére emlékszem, míg egyszer csak hir­telen térdig érőre apadt a víz, én meg ott álltam életben maradva. A traumatikus élmény ellenére autodidakta módon sajátítottam el a vízben való közlekedés alap­elemeit, stílusmintát azonban mégsem rólam tessenek venni. Az úszás azonban nem tartozik az ember legtermé­szetesebb mozgásformái közé, szoktam vigasztalni magam, s a lényegen mit sem változtat, hogy renge­teg ember tanult meg egészen otthonosan mozogni a vizes közegben. Na de a futás... Az mégiscsak olyan mozgássor, amelyet a legapróbb emberi lény is azon­nal kipróbál, amint több-kevesebb biztonsággal sikerül neki testfelülete legnagyobb részét elszakítani az anya­földtől. Aztán futunk, egyre csak futunk, amíg izmaink, ízületeink engedik. Esetenként a nadrágviselet is, ahogy elnézem a fiam ruházatát. Ha labda is van a környéken, szinte öntudatlanul felgyorsulnak a lépteink, csak egészen kóros esetek­ben fordul elő, hogy ne rajtolnánk érte, agyunk kortól függetlenül kiadja a parancsot az elérésére. Hogy az izmaink egy idő után már nemigen engedelmeskednek, istenem, az ortopédiai osztályok személyzete sem vé­letlenül választotta magának azt a szakmát. A fájdalom ellenére pedig alig titkolt büszkeséggel mondjuk: hát igen, nem kellett volna azzal a meggondolatlan légstop­pal kísérletezni, amelyre már csak az agyunk emléke­zett, akkor tán még mindig ép lenne az Achilles-inunk. Sportsérüléseinket valahogy úgy viseljük, ahogy elernk a harci sebeket, feltéve, ha nem teszük valamelyik hátsó felén hagyott autogramot az ellen. Az sem lehet teljesen véletlen, hogy korra, nemre, színre és egyéb meggyőződésekre való tekintet nélküli tömegek választják egyetlen rendszeres mozgási for­mának a futást. Mert a labda bizony elpattan a pluszki­lókkal súlyosbított rozsdás izmok elől, s bár a csapattárs is nagyjából hasonló dadogással igyekszik megfelelni a játék követelményeinek, azért mégis ciki, ha épp az én rossz átvételem miatt, vagy az orrom előtt elsuhanó át­adásból kapunk gólt. Pedig hajszál híján elértem. Tavaly ilyenkor még elértem... Szóval egyre többen futnak, kocognak, csoszognak, rajtuk a divatjelenségek köré telepedett iparágak minden hasznos és haszontalan terméke. Készülékek, amelyek sebességet mérnek, pulzust számlálnak, zsírégetést regisztrálnak. Vagy olyanok, amelyek az emberi lelkiis­meretet igyekeznek helyettesíteni, ó, irgalom atyja, ne hagyj el! Hallgatom a mellettem telefonáló, irigylésre NA DE A FUTÁS... AZ MÉGISCSAK OLYAN MOZGÁSSOR, AMELYET A LEGAPRÓBB EMBERI LÉNY IS AZONNAL KIPRÓBÁL, AMINT TÖBB-KEVESEBB BIZTONSÁGGAL SIKERÜL NEKI TESTFELÜLETE LEGNAGYOBB RÉSZÉT ELSZAKÍTANI AZ ANYAFÖLDTŐL. AZTÁN FUTUNK, EGYRE CSAK FUTUNK, AMÍG IZMAINK, ÍZÜLETEINK ENGEDIK. ESETENKÉNT A NADRÁGVISELET IS, AHOGY ELNÉZEM A FIAM RUHÁZATÁT, méltó fiatalságot manifesztáló hölgyet, amint valakinek újságolja, képzeld, még nem teljesítettem a napi lépés­számot. Nemrég még fogalmam sem lett volna, miről beszél, de azóta tájékozódtam, és ma már pedométer­­ügyben sem lehet engem túl könnyen eladni. Momentán azonban nem tudnám elképzelni magam, amint műsza­ki kütyük igénybevételével igyekszem egészségesebb életmódra kényszeríteni magam. Ebben a műfajban a tükörnél és a mérlegnél hatékonyabb eszközt amúgy is nehéz elképzelni. De írjuk a vibráló, villogó eszközök iránti érdeklődést a hiúság rovására, hiszen amióta ember az ember, min­dig igyekezett magának megszerezni, amiről messziről érkezett vándor meséli a vacsorát, szállást megszolgá­landó, vagy csak egyszerűen ami a szomszédnak már megvolt. Itt van azonban az orvoslás, a gyógyszeripar, a természetgyógyászat, valamennyi kitűnő felvonulási terepet lát a ki-belégző csúcspólókba, egyre ritkáb­ban mackónadrágba öltözött lutogatók világában. „Brit tudósok” kiderítették például, hogy a futás káros a térdekre, hogy e mozgás során porcaink túl nagy meg­erőltetésnek vannak kitéve. Márpedig a porcok kopnak, eltünedeznek, a csontok egymáshoz dörzsölődnek, s ez fájdalomhoz, ízületi gyulladáshoz, térdmerevség­hez, implicite letargiához vezet. Egyes felmérések sze­rint az olyan, ötven évnél fiatalabb férfiaknál, akik heti rendszerességgel 32 vagy annál több kilométert futnak, nagyobb eséllyel alakul ki ízületi gyulladás. Más „brit tu­dósok" szerint viszont a futásnak pozitív hatása is lehet az ízületi gyulladás kialakulásának megakadályozásá­ra, némi gonoszkodással tehát úgy is summázhatnánk, hogy minden azon múlik, ki és milyen céllal rendelte meg az illető tesztet. Kicsit olyan érzése támad az em­bernek, mint amikor a tojásfogyasztásról szóló, mélyen tudományos igényű kutatások évente változó eredmé­nyeiről értesül. Most akkor mi legyen: napi egyet együnk vagy heti másfelet? Ténykérdés viszont: az elmúlt hétvégén csaknem 32 ezer futót regisztráltak Magyarország legnagyobb szabadidősport-rendezvényén, a kétnapos Budapest­­maratonin. Az ugyanabban az időpontban rendezett Bukarest-maratonin 17 ezren álltak rajthoz a különböző távokon. Miután véglegesen elpazarolták a teljes izom­­zatot, csontrendszert állandón megmozgató életforma kiváltságát, többségünk ülő életmódja egyre több vész­csengőt szólaltat meg. És még az sem feltétlenül baj, ha a környékiparágak felerősítik ezeket a vészjelzése­ket, mert van rá esély, hogy a fogyasztói társadalomban akár „félreértésből” is fokozódjon a mozgásgazdagabb életmód iránti igény. Még ha több sétával kombinált ko­cogás is a kiindulási pont, ami abban is segíthet, hogy ne fussunk egyszerre túl sokat. Persze lehet érzésből is, de többnyire kár a saját bőrünkön megtapasztalni, milyen az, ha már az első alkalommal túlterheljük magunkat. A lelkesedés láthatja a kárát. Sosem vallottam az „egymillió légy nem tévedhet" tézisét, ezzel együtt erősen elgondolkodtató az egyre elképesztőbb tömegeket felvonultató futófesztiválok népszerűségének töretlensége. Mi tagadás, van ab­ban valami mélyen megmozgató, amikor az útszélről nézzük, elismerően asszisztálunk az élmezőny mögött jócskán lemaradva csoportban mosolygó-integető vagy indydnyuscii „szenvedő­ fülök teljesítményéi iől. Olyan­kor alig akad a társaságunkban olyan, aki ne azt érezné: jó lenne közöttük lenni. Anno egy újságíró-staféta tagjaként is !S!» magam is részt vettem egy fu­­tófesztivál váltóversenyén. Adott pillanatban pokolian szenvedtem a rakparti hőségtől, a végeér­hetetlennek tetsző hét kilométertől, a mellettem elsu­hanok lehangoló távolodásától. De amikor célba ér­tem... Na, arról hosz­­szan tudnék me­sélni. Tükörkép CSINTA Samu Az Eb-selejtezős csoportját pontveszteség nélkül megnyerő U17-es válogatott tagjai így ünnepeltek a Szusza Ferenc Stadionban a koszovóiak legyőzése után. Ahogyan a srácok Wales, Hollandia és Koszovó ellen játszottak, tényleg úgy fest, hogy érik az a szőlő... FÖLDI Imre

Next