Nemzeti Sport, 2018. február (116. évfolyam, 46-58. szám)

2018-02-23 / 53. szám

SZÖLLŐSI György­ arázslatos magyar győzelmeket élhettünk át eddig az összes nyári olimpián. Összesen 176 alkalommal. És nem igaz, hogy nem volt még magyar bajnoka a téli játékoknak, hiszen Hunya­­dy Emese 24 évvel ezelőtt Lillehammerben 1500 méteren már nyert aranyérmet, csakhogy Auszt­ria színeiben, mert a felkészülés és a versenyzés feltételei nemigen voltak megfelelőek idehaza a világszínvonalú teljesítményhez. Persze Hunyady a hagyományos, nagypályás gyorskorcsolyát űzte, a sportág rövid pályás változata még csak akkoriban lett olimpi­ai sportág (1992-ben osztottak először ér­meket ). Kedves kollégánk, a már húsz éve elhunyt Hegedős Mihály volt az első, aki idehaza felhívta a szakma­­i-KÖZÖSEN, CSAPATKÉNT VOLTAK A LEGSI­KERESEBBEK AZ EGYENKÉNT IS KÖZÖNSÉG­KEDVENC VERSENYZŐINK.­gyelmét arra, itt egy új sport- vagy inkább szakág, a rövid pályás gyorskorcsolya, amely szerinte a 21. század divatja lesz. Ahogyan sok minden másban, Misinek ebben is igaza volt, miként L. Pap szer­kesztő úr idézte egykori munkatársunkat a csütör­töki magyar siker semmi máshoz nem hasonlítha­tó mámorában, az éppen a lapindító értekezletünk megszokott rendjét felborító magyar férfiváltó győ­zelme utáni percekben. Ha olykor irigykedünk is a régi szurkolókra vagy nagy elődeinkre, a magyar sport egy-egy fényes, legendás sikerének tanúira és krónikásaira, most minden túlzás nélkül mondhatjuk - és mondhat­ja elsősorban helyszíni tudósítónk, Kovács Erika, valamint a többi, Pjongcsangban dolgozó magyar sportújságíró -, hogy nekik, nekünk is megadatott, történelmi győzelemről számolhatunk be, sport­történelmi diadal tanúi és részesei lehetünk, ami­kor példátlan módon az új magyar sikersportág, a „short track”, vagyis a rövid pályás gyorskorcsolya révén szerzett magyar olimpiai aranyéremnek szenteljük a Nemzeti Sport teljes mai címlapját és első oldalait. Igen, a versenyzőink - vagyis Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor, Knoch Viktor, Burján Csaba - ha­zánk első téli ötkarikás aranyérmét ebben az új és rendkívül népszerű sportágban nyerték meg, annak is a legnagyobb presztízsű záró számában, a férfiváltóban, rögtön négy olimpiai bajnokot adva az országnak. Erős szimbólum, hogy a nagyszerű pjongcsangi magyar rövid pályás gyorskorcso­lya-helyezések után közösen, csapatként voltak a legsikeresebbek az egyenként is közönségkedvenc versenyzőink, hiszen így még inkább okkal és jog­gal kiálthatjuk világgá: a téli olimpiák történetében először olimpiai bajnok Magyarország! TÖRTÉNELMI TETT: A MAGYAR FÉRFI RÖVID PÁLYÁS GYORSKORCSOLYAVÁLTÓ GYŐZÖTT PJONGCSANGBAN, EZZEL MEGSZEREZTE HA­ZÁNK ELSŐ TÉLI OLIMPIAI ARANYÉRMÉT! AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. Guru „Végre láthattam, csodálatos és tiszta verseny volt, hatalmas taktikai csata, amelyet a fiaink nyer­tek meg! Egy sportág másfél évtizedes egyenletes fejlődésének hatalmas mérföldköve! Reméljük, hogy messze nem az utolsó!" Sah-B „Még most is borsódzik a hátam! Végre bejött Shaoang kockázatvállalása, ami miatt eddig nem volt szerencséje, kicsúszott/kizárták. A végén Sanyi meg előhúzta extraklasszis formáját, hihetetlen taktikusan versenyzett a csapat. Persze mindehhez kellett Knoch és Burján folyamatos szélárnyékos tapadása." Józsi bá­r Évek óta nem sírtam. Most még megszó­lalni sem tudok." paraziták „Ez fantasztikus hír, jár az óriási gratuláció! Hajrá, magyarok! Ezt a sikert semmi sem fogja felül­múlni ebben az évben!!!" Tilalmi „Emberek, milyen érzés olyat látni, amit még soha senki sem láthatott?! Köszönjük nektek, fiúk ezt az élményt és az egész stábnak, amely veletek dolgozott. Hatalmas gratuláció! Magyarországon új értelmet nyert a »Csoda a jégen«." sil fg Történelmi arany: nyert a magyar váltó Pjongcsangban! " 2018. február 23., péntek mamxeu­tsport­ ­vételes nap 2018. február 22., akként is marad meg kollektív tudatunkban és emlé­kezetünkben, több okból is. A pjongcsangi győzelem mellett azért is, mert e korszakos sikert jelen időben vagyunk képesek értékelni. A történelem, a sporttörténelem ugyanis jobbá­ra észrevétlenül suhan el az egyszerű földi halandó mellett vagy inkább a feje felett; a történelmi lépték földközelben, kortársként alig érzékelhető. Ennek egyik legékesebb bizonyítéka éppen első - természe­tesen nyári - olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd. A több sportágban is tehetséges diák 1896-ban, Athénban a Pireuszi-öböl dermesztően hideg vizében halálfé­lelmében úszott a leggyorsabban, miután mindenki döbbenetére elsőnek ért be, az eredményhirdetéskor az osztrák himnuszt játszották el neki, amikor pedig itthon vizsgára jelentkezett a műszaki egyetemen, Ilosvay professzor így rótta meg: „Csak léha embe­rek sportolnak, amikor tanulniok kellene. Az ivás, a kártya, a tánc meg a sport sohasem vezet jóra.” Hajós Alfréd méltatásakor ezért csupán hosszú esztendőkkel később vált használatossá a „történel­mi arany” szerkezet. Ugyanez tegnap, a pjongcsangi téli olimpia 5000 méteres férfi rövid pályás gyors­korcsolyaváltójában született magyar diadal utáni percekben máris szalagcímként virított az NSO-n és számos egyéb portálon. Különleges kegye a sorsnak, hogy eddig soha meg nem élt és talán soha vissza nem térő pillanat részesei lehettünk, ráadásul mind­ezt azonnal fel is ismerhettük. Ettől még mámorítóbb és feledhetetlenebb e nap és e győzelem. Nem állítom, hogy évtizedek óta vártuk. Nem vár­hattuk, valószínűleg nem is reméltük. Nem volt kitől, nem volt miért. Hegyeink lassan száz éve nincsenek, a tél egy ideje technikai okokból szünetel mifelénk. A hazai síszezon némi túlzással egy-egy délutánra korlátozódik, a Kis-Dunára már januárban is csónak­kal megyünk rá, magyar gyerek nem is kap szánkót ajándékba. Gyorskorit viszont szerintem mától igen. Hiszen éppen ez a történelmi pillanatok fő ismérve, hogy vá­lasztóvonalat jelentenek: eddig így volt, ezután úgy lesz. Néhány napja még azon tréfálkoztam, hogy a­ rövid pályás gyorskorcsolya az a sportág, amelyben nem­csak kiesni lehet a döntőből, de be is lehet esni oda, ezért itt igazán helytálló a „kicsúszott eredmény" meg­fogalmazás. A csütörtöki ötezres fináléban azonban - Balczó András szentenciáját kissé átírva - a siker mel­lett az ahhoz vezető út is tündökletes volt. Először is a váltó nyert, és egy sportbéli győzelem mögötti hátor­szág ereje annál magasabbra értékelődik, minél több résztvevő szükséges az elsőség kivívásához. Persze bizonyára annak is örülnénk, ha egy honosított kanadai vagy holland vándornak szólt volna a Himnuszunk, de négy - illetve Oláh Bence tartalékkal együtt öt­­ hon­fitársunkért sokkal könnyebb és szívmelengetőbb lel­kesedni. (Aki most tanulgatja Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor, Knoch Viktor és Burján Csaba nevét, nem árt, ha tudja, hogy előbbi két bajnokunk Budapesten, utób­bi kettő Pécsen született.) Győzelmük pedig minden, csak nem „kicsúszott eredmény". Negyvenöt körös, hat és fél perces, olim­piai csúccsal záruló versenyben született meg, elké­pesztően vagány és kemény, emberfeletti összpon­tosítást igénylő hajrában, nem az ellenfelek hibáiból építkezve, hanem saját erényeikre alapozva. HA JOGGAL ÁLLÍTJÁK RÓLUNK, MAGYAROKRÓL, HOGY UTOLSÓKÉNT MEGYÜNK BE A FORGÓAJTÓN, DE ELSŐNEK JÖVÜNK KI, AKKOR E KÉTES ÉRTÉKŰ ERÉNYÜNKET ÚJ TÉLI SIKERSPORTÁGUNKBAN SPORTSZERŰEN ÉS REMEKÜL HASZNOSÍTHATJUK. HEGY NÉLKÜL, HÓ NÉLKÜL, FAGY NÉLKÜL IS. Amikor bizonyos Steven Bradbury ausztrál rövid pályás gyorskorcsolyázó 2002-ben Salt Lake Cityben, 1000 méteren úgy szerezte meg a déli félteke első téli olimpiai aranyát, hogy a fináléban mindenki el­esett előtte, így egyedüliként ért célba, négy nap múl­tán országa postája bélyeget adott ki a képével, az addig láthatatlan szponzorok pedg több tízezer dol­láros ajánlatokkal rohamozták meg. Ebből kiindulva Liuékért egyenesen aranygépet kellene küldeni. Persze őrizzük meg komolyságunkat, csütörtök délután azért a budapesti körúti villamosközlekedést sem kellett leállítani úgy, mint 2016 júniusában, a labdarúgó Eb idején. (Igaz, két hónapra rá a riói nyolc aranyunk miatt sem.) Mégis roppant érdekes és iz­galmas felvetés, hogy 2018. február 22. vajon miként alakítja majd a bajnokok, a sportág, egyáltalán a téli sportok helyzetét Magyarországon. Hiszen míg álta­lában utólag, a következmények ismeretében ítéljük oda egy-egy sorsfordító eseménynek a történelmi jelzőt, addig most jelen időben tesszük ezt - a jövőt ezér legfeljebb találgathatjuk, fürkészhetjük. Kapaszkodót vagy inkább intő jelet ehhez mégis a múlt adhat. Első téli olimpiai érmeseinknek nemcsak a teljesítményük, talán már a nevük is fogós kérdés lenne egy sportvetélkedőn. Pedig az 1932-ben és ’36- ban egyaránt bronzérmes műkorcsolyázó páros hölgy tagja, Rotter Emília kilencvenhetedik évében, 2003- ban hunyt el Budapesten, Szollás László ugyancsak fővárosunkban élt 1980-as haláláig, és a Sportkór­ház sebész főorvosaként dolgozott. Zaklatottabb sors jutott első ezüstérmeseinknek, az 1948-ban máso­dik Kékessy Andrea, Király Ede kettősnek. Kékessy szinte az 1949-es párizsi vb-dobogó tetejéről lelép­ve Kanadába menekült. Király egy évre rá a londoni vb-n egyéniben szerzett ezüstöt, de itthon már nem ünnepelték, mert a rádió az eredményközlést követő mondatában azt is bejelentette, hogy menedékjogot kért Angliában. Bátyja ennek hallatán csak annyit mondott a feleségének: „Pakold össze a holmimat, engem még az éjjel elvisznek..." Nem tévedett, mint ahogyan Kékessy hozzátartozóit is internálták, nevü­ket, emlékezetüket pedig törölte a „hálás" utókor. Regőczy Krisztina és Sallay András ellenben a ve­lünk élő történelem. Tegnapig legutóbb, harmincnyolc éve ők nyertek magyarként medáliát téli olimpián, egy ezüstöt, Illetve aranyat vesztettek: 1980-ban Lake Placidben, jégtáncban a kilenc pontozóból négy őket, négy a szovjet Linyicsuk, Karponoszov kettőst favorizálta, egy holtversenyt hirdetett, ám a szovjet ítész a magyarokat csupán a harmadik helyre tette, így összesítésben egy ponttal elmaradtak Linyicsu­­kéktól. Sohasem derül már ki, mit jelentett volna nekik és a magyar műkorcsolyának hosszabb távon, ha győz­nek, azaz engedik őket győzni. Azt viszont alkalmunk lesz látni, e dél-koreai lendülettől vezetve merre in­dul és meddig jut a hazai rövid pályás gyorskorcso­lyázás. Úszni, futni, ugrani, bunyózni eredettől fogva kész az ember, de a többi sportágban egyszer el kell ér­keznie egy kegyelmi, „történelmi” pillanatnak. Cséfay Sándor hazahozta az első kézilabdát, és elmagyaráz­ta, hogy ezt nem rúgni, hanem dobni kellene. Komjádi Béla olyan sebesüléssel tért vissza az első világhá­borúból, hogy soha nem lehetett gyermeke, ezért a teljes magyar vízipólót örökbe fogadta. Ismét a telet idézve, Vákár Lajos a Csíkszeredai Vigadóban egy filmhíradóban kanadai srácokat látott jégkorongozni, és kifelé jövet megjegyezte: „Ezt mi is meg tudnánk csinálni." Meg is tudták, mindannyian. A harmadik évezred természetesen nem a hőskor, más lehetőségeket tar­togat, de rövid pályás gyorskorcsolyában most kell élni velük. Tegnap óta itt az alkalom. Ha joggal állítják rólunk, magya­rokról, hogy utolsóként megyünk , n­­ be a forgóajtón, de elsőnek jö­­r­­vünk ki, akkor e kétes értékű erényünket új téli sikersport­águnkban sportszerűen és remekül hasznosíthat­juk. Hegy nélkül, hó­­ nélkül, fagy nélkül is. De a győzelem napján talán korai is ebbe bele­menni. Hiszen Magyar­­ország első téli olim­piai bajnoki címe nem­­ eszköz, hanem cél - amelyről alig hittük, hogy elérhető. Történelmi jelen BALLAI Attila Liu Shaolin Sándor első feladata az volt olimpiai bajnokként, hogy barátnőjét, a szintén rövid pályás gyorskorcsolyázót, Elise Christie-t cipelje. De nem azért, mert a brit hölgynek a sérülése miatt nehezére esik a járás, Elise határtalan boldogságában pattant a váltóban sporttörténelmi sikert elérő Sanyi hátára. REUTERS

Next