Nemzeti Sport, 2018. február (116. évfolyam, 46-58. szám)
2018-02-26 / 56. szám
THURY Gábor alljuk be, a téli olimpiák befejezése kapcsán általában azt állapíthattuk meg, hogy „a játékok színpompás záróünnepséggel értek véget”. A pjongcsangi kapcsán pedig arról beszélünk, hogy az aranygéppel megérkezett az olimpiai bajnok rövid pályás gyorskorcsolyaváltó. Csűrhetjük-csavarhatjuk, a téli játékokon az első magyar aranyérem minőségi ugrást jelent a honi sporttörténelemben - azt persze, hogy hoz-e minőségi változást, az idő dönti el. Én mindenestre optimista vagyok, jusson csak eszünkbe egy szintén keleti esemény, a 2008-as szapporói jégkorong-vb, amelyet követően hokisaink a sportág történetében először feljutottak az A-csoportba. S akárhogyan is nézzük, onnantól kezdve ez a mérce, még akkor is, ha a hazai hoki hátterét nézve egyelőre talán nincs benne a sportágban a tartós szereplés a legjobbak között. Talán szimti ENNÉL TÖBBET, holikusnak is ERŐN FELÜLI tói TELJESÍTMÉNYT híján tíz évre rá, NEM VÁRHATUNK. vasárnap a Kisstadiontól, a „szapporói hősök" hazatérésének helyszínétől kőhajításnyira álló Gyakorló Jégcsarnokban fogadták a pjongcsangi hősöket. Lehet azon morfondírozni, hogy az olimpiai csapat a pontszerzést tekintve féloldalas, de ennél többet, erőn felüli teljesítményt nem várhatunk a téli sportokat űzőktől. Már csak azért sem, mert nincsenek hegyeink. Vannak viszont jégcsarnokaink - sőt, a minden igényt kielégítő nemzeti korcsolyaaréna terveit tavaly decemberben már be is mutatták, amelyekben igazi telek hiányában is lehet magas szintű szakmai munkát végezni, mint a rövid pályás gyorskorcsolyázók példája is bizonyítja. Nekik köszönhető, hogy sikerült túlszárnyalni a 70 évvel ezelőtt St. Ma-ritzban elért eredményt, aminek következtében a magyar sport történetében a pjongcsangi a legeredményesebb téli olimpia. S ha már az 1948-as olimpia szóba került, még Szocsi előtt alkalmam volt beszélgetni a Svédországban élő, Budapestre rendszeresen hazalátogató, 70 évvel ezelőtt 10 000 méteren 4. helyezett Pajor Kornéllal, aki nemcsak arról volt híres, hogy a XI. kerületben fel-felbukkant fekete Porschéjával, hanem arról is, hogy idős kora ellenére korcsolyát húzott a Városligetben. Az azóta elhunyt sportoló elmondta, noha az ő idejében még elképzelhetetlen volt, hogy tető alatt korcsolyázzanak, a magyar gyorskorcsolyasport fejlődését a rövid pályás szakág lehetőségeiben látja. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ NB I RANGADÓJÁRÓL, A FERENCVÁROS-BUDAPEST HONVÉD (5-2) TALÁLKOZÓRÓL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. amristi31 „Nekem Leandro és Gorriarán játéka tetszett. Leónak ez az igazi posztja, középpályán. Anno a Haladásban is ezen a poszton tűnt ki, ott játszott a legjobban." mattsakk „Soha rosszabb meccset! A szurkolók hangos biztatása végre igazi futballhangulatot hozott, és az irammal sem volt baj." i Breverkispest,Grófot már jegelni kéne, Kambert szintúgy, és hová tűnnek a fiatalok, megint jön a zsoldosbrigád, aztán leszünk vagy 8.-ok a végén. Lanzafame meg tanulhatna CR-től, van, mikor át kell engedni a tizit másnak, mondjuk, Eppelnek. ” Ninja__jNK „Még 3-2-nél mondtam, hogy ez egy sima meccs, az eredmény nem mutatja hűen a különbséget. A Honvédnak volt 5 jó perce, ez pedig nagyon kevés. Nem megbántva őket, ezen felül kb. a félpályán nem léptek át. Csak az FTC volt a pályán, 7 lövésből 5 gól." BpColts „A Kispestnek kéne egy kapus, aki a képességeivel tűnik ki a frizura helyett." Totál 944 „Böde külön kategória, ha jól megy neki, nem lehet tartani.’ Fagyos idő, tüzes meccs . Pályamunkák mikor a szétlövésben az amerikai Lamoureux- Davidson belőtte a korongot, a kanadai Agosta pedig kihagyta a rávezetést, s így az Egyesült Államok lett az olimpiai bajnok Pjongcsangban, végképp csatát nyert nálam a női jégkorong. Elsősorban annak köszönhetően, hogy elképesztő érzelmek szabadultak fel a pályán, még a képernyőn át is érezhető volt, hogy igazi dráma ért véget. Aztán eszembe jutott, hogy ha később, csak egy öszszefoglalót látok a meccsről, hiába jut benne főszerep az érzelmeknek, nem fog meg annyira az öröm és a bánat. Mert a sport jelen idejű műfaj. Talán ennek köszönhető, hogy még nem találkoztam olyan filmmel, könyvvel, irodalmi alkotással, amely azt a feszültséget, drámát képes lett volna visszaadni, amelyet egy-egy meccs vagy verseny. Vannak persze fantasztikus alkotások, amelyeknek középpontjában a sport áll, ám csupán eszközként - legalábbis az én meglátásom szerint. És itt gyorsan leszögezem, hogy ez az én véleményem, az én élményem, készséggel elfogadom, sőt örülök neki, ha más másként látja, de főként érzi. Hogy példával szolgáljak, ott van például a Tűzszekerek, Eric Liddell és Harold Abrahams története, a két brit futóé, amelyben ugyan természetesen főszerep jut annak, hogy miként lettek olimpiai bajnokok 1924-ben Párizsban, ám küzdelmeik nem feltétlenül köthetők a sporthoz. Még úgy sem, hogy Kő András egykori, a Népsportban megjelent filmlevelének igazságával lehetetlen vitatkozni. E szerint két út igazsága az övék, de azt mindketten vallják, hogy a nagy dolgokban elég pusztán akarni. Miközben Abrahams elsősorban a győzelemre vágyik, Liddell pedig a benne szunnyadó tehetséget igyekszik minél jobban kibontakoztatni. Mondani sem kell, hogy nem csupán a sport alkalmas arra, hogy a rendező - maradva a megfogalmazásnál - kibontakoztassa tehetségét. Ha más közeget választ mondandójához Hugh Hudson, éppen úgy megállná helyét az alkotás. Vagy a magyar klasszikus, a két félidő a pokolban. Fábri Zoltán szintén a sport, nevezetesen a futball közbejöttével tár elénk egy szörnyű világot, a II. világháborús magyar munkaszolgálatosokét. Akik közül a Sinkovits Imre által a csak rá jellemző tehetséggel megformált Ónodi II azt a parancsot kapja, hogy állítson össze egy csapatot a német utászokkal szemben. A meets tüntetésbe fordul, sortűz a vége. A téma egyébként megtörtént eseten alapul, örökzöld, lásd még a későbbi hollywoodi klasszikust a Menekülés a győzelembe című filmet (rendező: John Huston, nálunk forgatták, Pelé is főszereplő volt), s a Fábri után két évvel készült szovjet, a kijevi Dinamo futballistáinak tragédiáját feldolgozó Harmadik félidő című alkotást (rendező: Jevgenyij Karelov). De hogy vidámabb példával is szolgáljak, ott van a Mese a 12 találatról (1956, rendezte: Makk Károly), amely alapvetően arról mesél, hogy a telitalálatnak már a puszta ténye is elegendő ahhoz, hogy a bürokrácia, a főnöki önkény, a szigorú mamától való félelem vagy a csillogás utáni vágy egy csapásra tovaszálljon, függetlenül attól, hogy a nyeremény összege még nem ismert. Hogy közben bepillantást nyerhetünk a „léha” futballisták hétköznapjaiba csupán mellékszál, s az is hogy a végén - csattanóként - kiderül, négyük nyereménye összesen 280 forint. Ahogy egy másik legendás(abb) alkotásban, a Csodacsatárban (1955, rendező: Keleti Márton) sem a futball, a játékban rejlő dráma a lényeg, hanem az, amit azóta is Futbólia címszó alatt tárgyalunk, röviden: a sikerért semmi sem drága, a diadalból mindenki ki akarja venni a részét. ESZEM ÁGÁBAN SINCS PELLENGÉRRE ÁLLÍTANI SEM A SPORTOT, SEM A FILMET, AZ IRODALMAT, SŐT, A SPORT NAGYSZERŰSÉGÉT, AZ ESEMÉNYEK MEGISMÉTELHETETLENSÉGÉT LÁTOM BENNE. EZ NYILVÁN ELMONDHATÓ MÁS KIMAGASLÓ ÉLMÉNNYEL ÉS ÉRZELMEKKEL SZOLGÁLÓ TÖRTÉNÉSEKKEL, ÉLETHELYZETEKKEL, KAPCSOLATBAN IS, DE EZ IS CSAK AZT BIZONYÍTJA: EGY-EGY MECCS, VERSENY MENNYIRE ALKALMAS LEHET ARRA, HOGY PÉLDABESZÉD KEREKEDJEN BELŐLE. A sor még folytatható, de tovább menve, a könyveknél sem más a helyzet. Nálam Mészöly Miklós kisregénye, Az atléta halála a csúcs, az irodalmi igényességet tekintve mindenképpen. A lényeg azonban itt sem az, hogy a főhős, Őze Bálint kimagasló tehetségű futó, hanem, hogy - Gács Anna megfogalmazásában - „a bajnok a lelke mélyén más mértékegységet használ, mint vetélytársai és bírái”. A tehetség és a „más mértékegység” összefüggései sem feltétlenül csak a sportban érdekesek, forrásai a konfliktusnak, nem véletlenek Mészöly Miklós szavai: „A sport és a sportszerűség modern szuggesztiója elég erős ahhoz, hogy általános beidegződéseket rögzítsen.” De Heltai Jenő is hiába adta verse címéül, hogy Öreg csatár emlékkönyvébe, a sorokhoz nem feltétlenül kell a labdarúgás: „A világ egy futball-pálya, / Mi vagyunk a labda rajt, / Melyet a sors fürge lábbal / Jobbra rugdal, balra hajt. És a folytatás: Végre jő az utolsó gól / És a játék vége bas, / Halál ellen nincs orvosság, / Halál ellen nincs kapus. Kétlem, hogy ebben valaki fölfedezi azt, amit a futballban lát, a játékban szeret, elfogja az érzés, amely eltölti a lelátón állva, ülve. Ezekkel a példákkal eszem ágában sincs pellengérre állítani sem a sportot, sem a filmet, az irodalmat, sőt. A sport nagyszerűségét, az események megismételhetetlenségét látom benne. Ez nyilván elmondható más kimagasló élménnyel és érzelmekkel szolgáló történésekkel, élethelyzetekkel, ne adj’ Isten társadalmi konfliktusok előidézte hétköznapi drámákkal kapcsolatban is, de ez is csak azt bizonyítja: egy-egy meccs, verseny, esetleg a klasszisok életútja mennyire alkalmas lehet arra, hogy - kis túlzással - példabeszéd, minta kerekedjék belőle. Én egyébként a könyveken keresztül (is) rajongója lettem a sportnak, gyerekkoromban az egykori futballnagyságok életútját feldolgozó portrék jóvoltából. Grosics Gyula: így láttam a kapuból című könyve (lejegyezte: Maros László, 1963). Fekete Pál három műve (Orth és társai, 1963, és 1965-ből a Csikar és a Hidegkúti Nándorról szóló Óbudától Firenzéig) voltak az első fecskék az életemben, még most is tudok idézni belőlük néhány passzust, főként azért, mert korabeli kitétellel szólva - ronggyá olvastam őket. És akkor még nem beszéltem a Gól, góóóól, 2000 gól című könyvről, amelyből Szepesi György jóvoltából szinte mindent megtudhattam, ami a magyar futballban történt a zseniális riporter pályafutásának kezdetétől (1945) 1963-ig. Vagy az angol szélsőlegenda, Sir Stanley Matthews önéletrajza (1964), amelynek kapcsán még arra is emlékszem, melyik könyvesboltban kértem meg az apámat, hogy vegye meg nekem. És az előszó is megmaradt, amelyben a fordító, Vitray Tamás bevallja, hogy először is az Évszázad mérkőzéséről szóló részt szerette volna elolvasni, ám Sir Stanley említést sem tesz róla, így aztán levélben fordult hozzá, s a válaszból megtudhattam, hogy a másik oldalról nézve is korszakos volt az Aranycsapat és persze a londoni 6:3. Kétségtelen, a kor szelleméből adódóan időnként a számba rágták, hogy szorgalom, kitartás, szerénység, munka, munka és munka (és így tovább), de a futballról volt bennük szó, s olyan klasszisokról, akiknek főszerepük volt abban, hogy akkoriban (még?) kiürüljenek az utcák, ha a televíziót egy-egy fontos válogatott vagy kupamérkőzést közvetített. Ezek az én emlékeim, csak remélni tudom, hogy a nálam fiatalabbaknak is léteznek hasonló film- vagy könyvélményei. Kételyeim persze vannak, azért (is), mert ma már - ahogy mondják - kitágult a világ, magyarán, csak arra nem lelünk rá a világhálón, amire nem keresünk. És az sem biztos, hogy a ma ifjai kíváncsiak egyáltalán arra, hogyan jutottak el a klasszisok addig, hogy - hiába, ez a kor átka - celebek legyenek. Minden megtudható a hétköznapjaikról, az életminőségükről (villa, kocsi, barátnő, tengerpart), a körülményekkel és főként önmagukkal folytatott küzdelmeik (mert nyilván nekik is voltak, vannak) csak keveseket érdekelnek. Miközben a mozi sem olyan népszerű, mint volt, az olvasás pedig... Inkább hagyjuk. Marad drámának az „élő sport”. Remélem, még sokáig. MALONYAI Péter m_ _ 2018. február 26., hétfő nemzetisport . Az ugyan nem állítható, hogy az orosz hokisok szárnyaltak volna a németek elleni olimpiai döntőben, mégsem érdemtelenül szerezték meg az aranyérmet. Mivel 1992 óta vártak erre a sikerre, kellően meg is ünnepelték, így aztán a jelek szerint Andrej Zubarjev hiába kapcsolt repülő üzemmódba, nélküle kezdődött el a buli. ’ *