Nemzeti Sport, 2018. február (116. évfolyam, 46-58. szám)

2018-02-26 / 56. szám

THURY Gábor alljuk be, a téli olimpiák befejezése kapcsán általában azt állapíthattuk meg, hogy „a játé­kok színpompás záróünnepséggel értek véget”. A pjongcsangi kapcsán pedig arról beszélünk, hogy az aranygéppel megérkezett az olimpiai bajnok rövid pályás gyorskorcsolyaváltó. Csűrhetjük-csavarhatjuk, a téli játékokon az első magyar aranyérem minőségi ugrást je­lent a honi sporttörténelemben - azt persze, hogy hoz-e minőségi változást, az idő dönti el. Én mindenestre optimista vagyok, jusson csak eszünkbe egy szintén keleti esemény, a 2008-as szapporói jégkorong-vb, amelyet követően hoki­saink a sportág történetében először feljutottak az A-csoportba. S akárhogyan is nézzük, onnan­tól kezdve ez a mérce, még akkor is, ha a hazai hoki hátterét nézve egyelőre talán nincs benne a sportágban a tartós szereplés a legjobbak kö­zött. Talán szim­­ti ENNÉL TÖBBET, holikusnak is ERŐN FELÜLI tói TELJESÍTMÉNYT híján tíz évre rá, NEM VÁRHATUNK. vasárnap­­ a Kisstadiontól, a „szapporói hősök" hazatérésének helyszínétől kőhajításnyira álló Gyakorló Jégcsarnokban fo­gadták a pjongcsangi hősöket. Lehet azon morfondírozni, hogy az olimpiai csa­pat a pontszerzést tekintve féloldalas, de ennél többet, erőn felüli teljesítményt nem várhatunk a téli sportokat űzőktől. Már csak azért sem, mert nincsenek hegyeink. Vannak viszont jégcsarno­kaink - sőt, a minden igényt kielégítő nemzeti korcsolyaaréna terveit tavaly decemberben már be is mutatták­­, amelyekben igazi telek hiá­nyában is lehet magas szintű szakmai munkát végezni, mint a rövid pályás gyorskorcsolyázók példája is bizonyítja. Nekik köszönhető, hogy sikerült túlszárnyalni a 70 évvel ezelőtt St. Ma-­­­ritzban elért eredményt, aminek következtében a magyar sport történetében a pjongcsangi a legeredményesebb téli olimpia. S ha már az 1948-as olimpia szóba került, még Szocsi előtt alkalmam volt beszélgetni a Svédországban élő, Budapestre rendszeresen hazalátogató, 70 évvel ezelőtt 10 000 méteren 4. helyezett Pajor Kor­néllal, aki nemcsak arról volt híres, hogy a XI. kerületben fel-felbukkant fekete Porschéjával, hanem arról is, hogy idős kora ellenére kor­csolyát húzott a Városligetben. Az azóta elhunyt sportoló elmondta, noha az ő idejében még el­képzelhetetlen volt, hogy tető alatt korcsolyáz­zanak, a magyar gyorskorcsolyasport fejlődését a rövid pályás szakág lehetőségeiben látja. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ NB I RANGADÓJÁRÓL, A FERENCVÁROS-BUDAPEST HONVÉD (5-2) TALÁLKOZÓRÓL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉ­ZÜNK. am­risti31 „Nekem Leandro és Gorriarán játéka tetszett. Leónak ez az igazi posztja, középpályán. Anno a Haladásban is ezen a poszton tűnt ki, ott ját­szott a legjobban." mattsakk „Soha rosszabb meccset! A szurkolók hangos biztatása végre igazi futballhangulatot ho­zott, és az irammal sem volt baj." i B­reverkispest,Grófot már jegelni kéne, Kambert szintúgy, és hová tűnnek a fiatalok, megint jön a zsoldosbrigád, aztán leszünk vagy 8.-ok a végén. Lanzafame meg tanulhatna CR-től, van, mikor át kell engedni a tizit másnak, mondjuk, Eppelnek. ” Ninja__jNK „Még 3-2-nél mondtam, hogy ez egy sima meccs, az eredmény nem mutatja hűen a különbséget. A Honvédnak volt 5 jó perce, ez pedig nagyon kevés. Nem megbántva őket, ezen felül kb. a félpályán nem léptek át. Csak az FTC volt a pályán, 7 lövésből 5 gól." BpColts „A Kispestnek kéne egy kapus, aki a ké­pességeivel tűnik ki a frizura helyett." Totál 944 „Böde külön kategória, ha jól megy neki, nem lehet tartani.’ Fagyos idő, tüzes meccs . Pályamunkák mikor a szétlövésben az amerikai Lamoureux- Davidson belőtte a korongot, a kanadai Agosta pedig kihagyta a rávezetést, s így az Egyesült Államok lett az olimpiai bajnok Pjongcsang­­ban, végképp csatát nyert nálam a női jégkorong. Első­sorban annak köszönhetően, hogy elképesztő érzelmek szabadultak fel a pályán, még a képernyőn át is érezhető volt, hogy igazi dráma ért véget. Aztán eszembe jutott, hogy ha később, csak egy ösz­­szefoglalót látok a meccsről, hiába jut benne főszerep az érzelmeknek, nem fog meg annyira az öröm és a bánat. Mert a sport jelen idejű műfaj. Talán ennek köszönhető, hogy még nem találkoztam olyan filmmel, könyvvel, irodalmi alkotással, amely azt a feszültséget, drámát képes lett volna visszaadni, ame­lyet egy-egy meccs vagy verseny. Vannak persze fantasztikus alkotások, amelyeknek középpontjában a sport­ áll, ám csupán eszközként - legalábbis az én meglátásom szerint. És itt gyorsan le­szögezem, hogy ez az én véleményem, az én élményem, készséggel elfogadom, sőt örülök neki, ha más másként látja, de főként érzi. Hogy példával szolgáljak, ott van például a Tűzsze­­kerek, Eric Liddell és Harold Abrahams története, a két brit futóé, amelyben ugyan természetesen főszerep jut annak, hogy miként lettek olimpiai bajnokok 1924-ben Párizsban, ám küzdelmeik nem feltétlenül köthetők a sporthoz. Még úgy sem, hogy Kő András egykori, a Népsportban megjelent filmlevelének igazságával le­hetetlen vitatkozni. E szerint két út igazsága az övék, de azt mindketten vallják, hogy a nagy dolgokban elég pusztán akarni. Miközben Abrahams elsősorban a győ­zelemre vágyik, Liddell pedig a benne szunnyadó tehet­séget igyekszik minél jobban kibontakoztatni. Mondani sem kell, hogy nem csupán a sport alkalmas arra, hogy a rendező - maradva a megfogalmazásnál - kibonta­koztassa tehetségét. Ha más közeget választ mondan­­dójához Hugh Hudson, éppen úgy megállná helyét az alkotás. Vagy a magyar klasszikus, a két félidő a pokolban. Fábri Zoltán szintén a sport, nevezetesen a futball közbe­jöttével tár elénk egy szörnyű világot, a II. világháborús magyar munkaszolgálatosokét. Akik közül a Sinkovits Imre által a csak rá jellemző tehetséggel megformált Ónodi II azt a parancsot kapja, hogy állítson össze egy csapatot a német utászokkal szemben. A meets tünte­tésbe fordul, sortűz a vége. A téma egyébként megtörtént eseten alapul, örökzöld, lásd még a későbbi hollywoodi klasszikust a Menekülés a győzelembe című filmet (rendező: John Huston, ná­lunk forgatták, Pelé is főszereplő volt), s a Fábri után két évvel készült szovjet, a kijevi Dinamo futballistáinak tragédiáját feldolgozó Harmadik félidő című alkotást (rendező: Jevgenyij Karelov). De hogy vidámabb példával is szolgáljak, ott van a Mese a 12 találatról (1956, rendezte: Makk Károly), amely alapvetően arról mesél, hogy a telitalálatnak már a puszta ténye is elegendő ahhoz, hogy a bürokrácia, a főnöki önkény, a szigorú mamától való félelem vagy a csillogás utáni vágy egy csapásra tovaszálljon, függet­lenül attól, hogy a nyeremény összege még nem ismert. Hogy közben bepillantást nyerhetünk a „léha” futbal­listák hétköznapjaiba csupán mellékszál, s az is hogy a végén - csattanóként - kiderül, négyük nyereménye összesen 280 forint. Ahogy egy másik legendás(abb) alkotásban, a Csodacsatárban (1955, rendező: Keleti Márton) sem a futball, a játékban rejlő dráma a lényeg, hanem az, amit azóta is Futbólia címszó alatt tárgya­lunk, röviden: a sikerért semmi sem drága, a diadalból mindenki ki akarja venni a részét. ESZEM ÁGÁBAN SINCS PELLENGÉRRE ÁLLÍ­TANI SEM A SPORTOT, SEM A FILMET, AZ IRODALMAT, SŐT, A SPORT NAGYSZE­RŰSÉGÉT, AZ ESEMÉNYEK MEGISMÉTELHETETLENSÉ­­GÉT LÁTOM BENNE. EZ NYIL­VÁN ELMONDHATÓ MÁS KIMAGASLÓ ÉLMÉNNYEL ÉS ÉRZELMEKKEL SZOLGÁLÓ TÖRTÉNÉSEKKEL, ÉLET­HELYZETEKKEL, KAPCSO­LATBAN IS, DE EZ IS CSAK AZT BIZONYÍTJA: EGY-EGY MECCS, VERSENY MENNYI­RE ALKALMAS LEHET ARRA, HOGY PÉLDABESZÉD KERE­KEDJEN BELŐLE. A sor még folytatható, de tovább menve, a könyveknél sem más a helyzet. Nálam Mészöly Miklós kisregénye, Az atléta halála a csúcs, az irodalmi igényességet te­kintve mindenképpen. A lényeg azonban itt sem az, hogy a főhős, Őze Bálint kimagasló tehetségű futó, hanem, hogy - Gács Anna megfogalmazásában - „a bajnok a lelke mélyén más mértékegységet használ, mint vetély­­társai és bírái”. A tehetség és a „más mértékegység” összefüggései sem feltétlenül csak a sportban érdeke­sek, forrásai a konfliktusnak, nem véletlenek Mészöly Miklós szavai: „A sport és a sportszerűség modern szuggesztiója elég erős ahhoz, hogy általános beideg­ződéseket rögzítsen.” De Heltai Jenő is hiába adta verse címéül, hogy Öreg csatár emlékkönyvébe, a sorokhoz nem feltétlenül kell a labdarúgás: „A világ egy futball-pálya, / Mi vagyunk a labda rajt, / Melyet a sors fürge lábbal / Jobbra rugdal, balra hajt. És a folytatás: Végre jő az utolsó gól / És a játék vége bas, / Halál ellen nincs orvosság, / Halál ellen nincs kapus. Kétlem, hogy ebben valaki fölfedezi azt, amit a futballban lát, a játékban szeret, elfogja az érzés, amely eltölti a lelátón állva, ülve. Ezekkel a példákkal eszem ágában sincs pellengérre állítani sem a sportot, sem a filmet, az irodalmat, sőt. A sport nagyszerűségét, az események megismételhetet­lenségét látom benne. Ez nyilván elmondható más kima­gasló élménnyel és érzelmekkel szolgáló történésekkel, élethelyzetekkel, ne adj’ Isten társadalmi konfliktusok előidézte hétköznapi drámákkal kapcsolatban is, de ez is csak azt bizonyítja: egy-egy meccs, verseny, esetleg a klasszisok életútja mennyire alkalmas lehet arra, hogy - kis túlzással - példabeszéd, minta kerekedjék belőle. Én egyébként a könyveken keresztül (is) rajongója lettem a sportnak, gyerekkoromban az egykori fut­­ballnagyságok életútját feldolgozó portrék jóvoltából. Grosics Gyula: így láttam a kapuból című könyve (le­jegyezte: Maros László, 1963). Fekete Pál három műve (Orth és társai, 1963, és 1965-ből a Csikar és a Hideg­kúti Nándorról szóló Óbudától Firenzéig) voltak az első fecskék az életemben, még most is tudok idézni belőlük néhány passzust, főként azért, mert­­ korabeli kitétellel szólva - ronggyá olvastam őket. És akkor még nem be­széltem a Gól, góóóól, 2000 gól című könyvről, amelyből Szepesi György jóvoltából szinte mindent megtudhat­tam, ami a magyar futballban történt a zseniális ripor­ter pályafutásának kezdetétől (1945) 1963-ig. Vagy az angol szélsőlegenda, Sir Stanley Matthews önéletrajza (1964), amelynek kapcsán még arra is emlékszem, me­lyik könyvesboltban kértem meg az apámat, hogy vegye meg nekem. És az előszó is megmaradt, amelyben a fordító, Vitray Tamás bevallja, hogy először is az Évszá­zad mérkőzéséről szóló részt szerette volna elolvasni, ám Sir Stanley említést sem tesz róla, így aztán levélben fordult hozzá, s a válaszból megtudhattam, hogy a má­sik oldalról nézve is korszakos volt az Aranycsapat és persze a londoni 6:3. Kétségtelen, a kor szelleméből adódóan időnként a számba rágták, hogy szorgalom, kitartás, szerénység, munka, munka és munka (és így tovább), de a futballról volt bennük szó, s olyan klasszisokról, akiknek fősze­repük volt abban, hogy akkoriban (még?) kiürüljenek az utcák, ha a televíziót egy-egy fontos válogatott vagy kupamérkőzést közvetített. Ezek az én emlékeim, csak remélni tudom, hogy a nálam fiatalabbaknak is léteznek hasonló film- vagy könyvélmé­nyei. Kételyeim persze vannak, azért (is), mert ma már - ahogy mondják - kitágult a világ, magyarán, csak arra nem lelünk rá a világhálón, amire nem keresünk. És az sem biztos, hogy a ma ifjai kíváncsiak egyáltalán arra, hogyan jutottak el a klasszi­­sok addig, hogy - hiába, ez a kor átka - celebek legyenek. Minden megtudható a hétköznapjaikról, az életminőségükről (villa, kocsi, barátnő, tengerpart), a körülmé­nyekkel és főként önmaguk­kal folytatott küzdelmeik (mert nyilván nekik is vol­tak, vannak) csak kevese­ket érdekelnek. Miközben a mozi sem olyan népsze­rű, mint volt, az olvasás pedig... Inkább hagyjuk. Marad drámának az „élő sport”. Remélem, még so­káig. MALONYAI Péter m_ _ 2018. február 26., hétfő nemzetisport . Az ugyan nem állítható, hogy az orosz hokisok szárnyaltak volna a németek elleni olimpiai döntőben, mégsem érdemtelenül szerezték meg az aranyérmet. Mivel 1992 óta vártak erre a sikerre, kellően meg is ünnepelték, így aztán a jelek szerint Andrej Zubarjev hiába kapcsolt repülő üzemmódba, nélküle kezdődött el a buli. ’ *

Next