Nemzeti Sport, 2018. március (116. évfolyam, 73-87. szám)

2018-03-26 / 83. szám

r KOVÁCS Erika:­­ is pocak, már-már megszokottan elhangzó mondatok: „Öreg vagyok már!”, „Még mesz­­sze vagyok a csúcsformától!", „Nem megy már úgy, mint régen...”, fújtató klasszisok, mosolygó úszók - az országos bajnokság évek óta hasonló képet mutat ebben a sportágban. És ez így lesz szerdától szombatig Debrecenben is. Még akkor is, ha ezúttal nem lép rajtkőre sem Hosszú Katinka, sem Gyurta Dániel. Mindkettő más-más indokkal igazolta távolmaradását, sőt, valójában a Londonban 200 mellen arany­érmet szerző Gyurta nem is adott magyarázatot a hiányzására, a háromszoros olimpiai bajnok úszónő pedig napokig lebegtette, ott lesz-e a cívisvárosban. Ők ketten tehát nem, mindenki más viszont tisz­teletét teszi Debrecenben. És ez így van rendjén. Nehéz ugyanis elképzelni egy országos bajnok­ságot például Cseh László nélkül. A Plagányi Zsolttal készülő A PARTON JÁR kétszeres világbaj-NEKIK A TISZTELET ŐSI-sze­rencsére. Éppen 2000-ben indult el pályafutása első országos bajnokságán, akkor, amikor Milák Kristóf megszületett... Száz és kétszáz pillangón nagy vetélytársai egy­másnak, de hasonló párhuzam vonható például Kozma Dominik és Németh Nándor között is, hiszen előbbi az idősebbek „kasztjába” tartozik, utóbbi pedig oszlopos tagja a tavaly berobbanó fiatal korosztálynak. És mégis: Cseh László, Kozma Dominik vagy ép­pen Verrasztó Dávid, a hölgyek részéről Jakabos Zsuzsanna és Verrasztó Evelyn nélkül nem léte­zik országos bajnokság. Vagy ha igen, az nem ugyanolyan már... „Taníts, Doma!” - a kérés még novemberben, a százhalombattai rövid pályás ob-n hangzott el Milák Kristóftól, a tanár szerepét az ifjú te­hetség Kozma Dominikra bízta. „Ülj le, fiam, és figyelj!" - csak az első mondat volt félig-med­­dig hivatalos, s csak azért félig, mert fülig érő szájjal mondta Kozma. Utána vigyorgott mindkét szereplő, ám ettől még tény: Milák itta Kozma szavait, akkor épp annak kapcsán,h­ogyan is kell, oldottan és összeszedetten nyilatkozni. Igen, ez a világ rendje. Jönnek fel a fiatalok, meg-megcsipkedik az idősebbeket a meden­cében, a parton viszont jár nekik a tisztelet No nem a koruk, sokkal inkább az eredményeik, a munkájuk, a szorgalmuk, a kitartásuk miatt. És ez így van jól. TEGNAPI SZÁMUNKBAN KORÁBBI VÁLOGA­TOTT JÁTÉKOSOK MONDTÁK EL VÉLEMÉ­NYÜKET A MAGYAR LABDARÚGÓ-VÁLOGATOTT KAZAHSZTÁN ELLENI VERESÉGÉRŐL. AZ INTER­NETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEK­BŐL IDÉZÜNK. mattsakk „Adva van egy »emberemlékezet óta« nyeretlen ellenfél, nekünk meg elvileg rutinos, jórészt külföldön pattérozódó futballistáink, a legjobb itthoniakkal kiegészülve, hazai környe­zetben, egyetlen jó momentum után őrjöngő, vajszívű publikummal megtámogatva, és akkor nincs a pályán egy vagány (tökös) srác, aki ga­tyába rázná a bandát, hogy na most már szed­jük össze magunkat, mert mindenki rajtunk fog röhögni!" misterxAA „A védelmet a legnehezebb össze­rakni, ami pedig már évtizedek óta nemigen mű­ködik. Bízom benne, az őszre sikerül az öregnek megtalálnia hátra is az embereit. Néhány fiatalt biztos, hogy be kell építenie, én sok sikert kívánok az öreg harcosnak." notatal „Sokan mondják, hogy a kapitány erről nem tehet! Nem ő focizik... stb. Azért hadd kér­dezzem már meg: milyen kapitány az, aki az első meccsen ennyi tüzet, akarást tud »betáplálni« a játékosaiba? És: milyen játékos az, aki az új ka­pitánynak (és a sokadik feltámadást váró nézők­nek) ilyen NULLA elánnal, akarással mutatkozik be?" .... *1 1 ül 'I I k i 1 AKIR SERA ZOLI I I ’•* |y$| »I I • Nemcsak a műfaj magyar királya, Gera Zoltán képes (gól)örömében szaltóra, de a nemzetközi futballban is népszerű a nem mindennapos ruganyosságot igénylő kunszt. Az északír Paul Smyth például a dél-koreaiak elleni felkészülési meccsen ünnepelte így a találatát. I I • •.­­■••*••••» i ■ « * * • «** * • 2018. március 26., hétfő nemzetiépés­ Szívember • juszóka, minden falatot meg kell enni!" Egyé. - idézte rendre Molnár Dániel a palóc nagyszülők intelmeit a Magyar Rádió­­­­ éttermében, ha az asztalnál valaki félretolta az utolsó húsdarabot a villájával. És bizony - ha nem hallgatott az illető a tanácsra - nem restellt maga besegíteni. Miután vidám sztorizgatás közben el­fogyasztotta az ebédjét, hatalmas, meleg kezével maga elé húzta a másik tányérját, mert ugye olyan szépen mosolygott az emberre az a kis fasírtdarab, hogy igazán nem hagyhatta ott. Olyan volt, mint Puskás. Szinte mindenben. A szakmájá­ban korszakalkotó zseni, akit szerettek. Talán egy kicsit iri­gyelték is, mert ilyen képességekkel keveseket áldott meg a sors. Hiszen aki mindenkivel szót értett, legyen az illető idős vagy fiatal, melós vagy tudós, ismerős vagy ismeret­len, nő vagy férfi (a hölgyekkel még egy fokkal könnyeb­ben), magyar vagy külföldi, az rádiósnak született. De vajon mi volt a titka, hogyan csinálta? - tették föl rengetegen a kérdést. Hát mert tájékozott volt­­ így egy válasz. Cervantestől Dosztojevszkijig, Balassitól Lackfiig mindene volt az irodalom, latin mondásokban fölülmúlhatatlan, idegen nyelvekben verhetetlen, a kis­ujjában tartotta az egész világot, földrajzával, nagyjai­­val, történéseivel együtt. Ez igaz, ám ezzel vannak még így néhányan. Csakhogy ő érezte is a sport világát: a Polgár lányok kombinációi, Senna benzingőze, Hrutka szabadrúgás­gólja kicsengett minden szellemes mondatából - hang­zott egy másik magyarázat, megtoldva azzal, hogy neki Capablancától Lékóig, Zsengellértől Détáriig mindenki az ismerőse volt. Ami velük­ körülöttük történt, az az övé is volt a számoktól a telkekig. Persze, de hozzá fogható „sportőrültek” is vannak még szép számmal, mert ez a közeg magába szippant, és egy életre szent rabbá tes­­­­szük­ egy újabb ellenérv. Igen. Művelt, sportértő, szépen beszélő riporterek is vannak. De olyan, aki mindezekkel felvértezve annyira imádta volna az életet, mint ahogy Dani, nem akadt más. Ez a szeretet áradt felőle. Megszelídítette vele a 13 éves nógrádi ökölvívó-reménységet, lehozta nekünk a földre az ünnepelt dívát, átérezte az elankó versenyző sorsát, * szárnyalt a győztessel. ■'** .• Mellette, vele dolgozni, őt lesve lehetett igazán rá­dióssá válni. Délelőtt elment egy motokrossz-sajtótájé­­koztatóra, majd összefutott Gyurt­ovics Tiborral, Bubik Istvánnal, Kárpáti Györggyel, és már meg is volt az az­napi Sportvilág. Délután visszaért a Bródy Sándor utcá­ba, hóna alatt a kazettáról szalagra átjátszott hatalmas tekerccsel, a „malomkerékkel", és így szólt barátjához és fegyverhordozójához, az örök emlékű Sipos János­hoz: „Sippentyi, a közepén van egy jó öt perc Tibivel a futballválogatott lélektanáról, négy Pistával az öttusá­ról, és három és fél Gyurikával a lóversenyről. Ezeket kapd már ki, kérlek, a többit meg tegyük el, jó lesz majd a hosszú, unalmas téli estéken." És milyen jó is volt! Ha bárkinek hirtelen „anyaghiánya" akadt, Dani benyúlt a szekrényébe, és elővett egy beszélgetést Maradonával, Pelével, Beckenbauerrel, Schumacherrel, Häkkinennel, Kaszparoval vagy éppen Weöres Sanyi bácsival. Vidéken vagy külföldön járva szinte kibújt a bőréből. Minden érdekelte, ismerni, érezni akarta azt a világot, ahonnan közvetített. A helyi levegőt magába szívva, a körkapcsolásban egy kicsit talán pécsivé, szombathelyivé, diósgyőrivé vált, diszkréten élvezve, ha a kisegerek meg-megci­­bálták a fővárosi oroszlánok bajszát. A csupa bajszos legényből álló Békéscsaba az egyik kedvence volt. A SZAKMAIBAN KORSZAKALKOTÓ ZSENI, AKIT SZERETTEK. TALÁN EGY KICSIT IRIGYELTÉK IS, MERT ILYEN KÉPESSÉGEKKEL KEVESEKET ÁLDOTT MEG A SORS. HISZEN AKI MINDENKIVEL SZÓT ÉRTETT, AZ RÁDIÓSNAK SZÜLETETT. A 90-es évek közepén a fehérváriak rendszeresen Horváth Ferenc vezérletével maradtak bent az osztályo­zó. Az egyik ilyen párharc visszavágója után kiadta a jelszót: „Irány a kaszinó!” Én vezettem a kocsit, de fogal­mam sem volt arról, hogy merre lehet a Magyar Király Szálloda. Dani a májusi melegben derékig kihajolva, lo­bogó, kigombolt ingben kérdezgette az embereket, hogy merre van a kaszinó. Csak előre, Molnár úr, balra, Mol­nár úr - segített minden járókelő. A következő gond a bejáratnál adódott, merthogy se nyakkendő, se zakó, se alkalmi cipő nem volt rajtunk. A portás hívására megér­kező igazgató azonban széles mosollyal kísérte Molnár urat és barátját a terembe, szerencsés játékot kívánva az illusztris vendégnek. Hogy akkor mennyire volt jó a lapjárása, arra már nem emlékszem, de hogy a sydneyi olimpián megütötte a fődíjat, az biztos. A történet még Szöulban kezdődött. Danit 1988 óta üldözte a balszerencse. Dél-Koreában, majd Barcelo­nában sem adatott meg neki a riporteri csúcs, hogy a mikrofonba kiálthassa: „Olimpiai bajnok!" Atlantában az „emberei" közül Kovács „Kokó" nyert, de oda nem jut­hatott el betegsége miatt. Következett Ausztrália, azóta már tudjuk, az utolsó olimpiája. Annak is az utolsó nap­ja, még mindig arany nélkül, mert legnagyobb esélyese, Erdei „Madár" pontozással veszített az elődöntőben. „Mi lesz Danival?" - kérdezgettük egymás között, az nem lehet, hogy most se jöjjön neki össze. A vége aztán fé­nyesre sikerült. Az addig már több aranyról is tudósító Siklós Erik átengedte neki a kajak kettesek döntőjét. A Kammerer, Storcz páros pedig valóra váltotta - ta­lán mondhatom - mindannyiunk kívánságát, mert Dani fergeteges kommentárjával kísérve az ausztrálok és a németek előtt ért célba az 500 méteres távon, meg­szerezve Magyarország hatodik aranyérmét a 2000-es játékokon. „Six, noir, pair, orphelin!” Robbant a bank! Élete utolsó napjának délelőttjén, 2003. március 26- án megbeszéltük, hogy néhány hét múlva, pünkösdkor elmegyünk Székelyföldre. Oda, ahol még sohasem járt, de mindent tudott róla. Tamási Áron, Nyírő József, Wass Albert „mesélte el” neki azt a tájat, amely után már rég­óta vágyakozott. Boldog voltam, hogy együtt tölthetünk majd néhány napot, megismertethetem az ottaniakkal, na, azt élvezi majd igazán! Mindez azonban csak álom maradt, az a csodálatosnak induló nap pedig torokszo­rítóvá vált örökre. Délután a sportszerkesztőség folyo­sóján terjedt a hír: „Dani rosszul lett, infarktusa van.” Lefektettük a szobájában arra a régi szekrényajtóra, amelyet gombfocipályának használtunk. Megjött a men­tő, megkezdődött a küzdelem az életéért. „Nem akarok meghalni!” - hallatszott a csukott ajtó mögül éles kiál­tása. Végre elvitték a kórházba. Nagyon bíztunk benne, hogy most is szerencséje lesz. Ezúttal azonban a nulla jött ki, a zöld szám, amelyre pont nem tett. (Pedig más­kor hányszor játszotta a Zero Spielt.) Estefelé magukba roskadó és egymás vállán zokogó emberek lepték el a 6-os stúdió környékét, mert min­denki tudta, egy kicsit mindannyian meghaltunk. Olyan már sohasem lesz, mint amilyen vele volt. Senki sem röhög (szó szerint) adás közben, és nem gyűlik meg a baja Malackyval, nem lesz, aki ezután összevonja Kabát Szoboszlóval (az NB II-es futballmeccsek eredmény­­közlésekor), nem fogy majd el a levegő a Pytlasinski birkózó-emlékverseny kimondásakor. Három nappal később, 2003. március 29-én a Len­­gyelország-Magyarország labdarúgó Eb-selejtezőt az eredetileg jelölt Molnár Dániel helyett Deák Horváth Péter végig a könnyeivel küszködve közvetítette. A találkozó egyperces gyászszünettel kezdődött. Az akkori szövetsé­gi kapitány, Gellei Imre mégen megrendült, mint ahogy a játékosok is. Dárdaiék Dániert is küzdve hozták a meccset 0-0-ra, életben tartva a továbbjutás reményét. Dani azonban halála után is életben van még sokunk számára. Ha a régiek közül összeta­lálkozunk valakivel, mindig szóba kerül, újabb és újabb hozzá köt­­tetett­hető történeteket elevenítünk fel. *' 1 Mint Öcsiről. Legutóbb azt hallot­tam, hogy egy adás alatt egyszer sem találta el a Balázs nevű riporterek vezetéknevét. A végén aztán tüne­ményes kedvességgel kért elnézést Balogh­­tól, Fejértől és Ma­riktól, mondván, lám,­­ ennyi tehetséges Ba­­­­­ázsunk van nekünk.­­ Molnár Dániel 58­­ éves korában, ma 15 esztendeje hunyt el. GADACSI János uti KM ,■$ mm w

Next