Nemzeti Sport, 2018. december (116. évfolyam, 326-340. szám)

2018-12-03 / 328. szám

VINCZE András mikor reménykedni kell, akkor válik igazán nehéz örökséggé a magyar labdarúgás három olimpiai aranyérme, két világbajnoki ezüstje és Eu­­rópa-bajnoki bronza. A harmincas és hatvanas évek közötti dicsőséges futballkorszak számunkra olyan, mint a legnemesebb hagyaték, a dédszülőről előbb a nagyapára, tőle az apára, majd pedig ránk szállt, s most mi vagyunk soron, valamit kezdeni kell vele - és jó néhány évtizede reménykedünk már, hogy a magunk focikorszaka is szolgál valami emléke­zetes dicsőséggel. S bár sokszor hallani, jó lenne már túllépni a legendás időkön, amikor próbáljuk megérteni s elfogadni, miből fakad a nagy tornák előtti örökös optimizmusunk, rádöbbenhetünk, nem a racionalitás dolgozik a lelkünkben, hanem a haj­danvolt sikerek, az egykori futballdicsőségek, a le­gendás játékosainkról szóló csodálatos, világszerte ismert történetek táplálják a reménykedést. Mint most is. Tulaj­AKKOR JÁRUNK JÓL, HA ELFOGADJUK, E PILLANATBAN HOL A HELYÜNK, donképpen már kint látjuk a válogatottat a 2020-as Európa-baj­­nokságon. A vasárnap déli, Dublinban rende­zett sorsolás óta mást sem olvasni, hallani, mint azt, hogy a sors milyen kegyes volt, könnyű csoportba került a nemzeti csapat. Cseppet sem cso­dálkozom tehát, hogy a víziókban (szurkolóiban és szakmaiban egyaránt) már megjelenik a bravúr, a hor­­vátok, a szlovákok és a walesiek legyőzése, az pedig, hogy Azerbajdzsánt megverjük, szinte természetes, éppen az előbb említett sikerhagyatékunk miatt az, hiszen húsz éve Bakiban rúgtunk nekik négyet, leg­utóbb, majd' nyolc esztendeje pedig kettőt. Ugyanak­kor a már-már eufórikus képzelgésben muszáj lenne a földön tartani a vágyakat, hiszen - sajnos - van már nekünk „Máltánk, Izlandunk, Luxemburgunk, Liech­tensteinünk, Andorránk, Kazahsztánunk” is, s azért az sem véletlen, hogy az Eb-sorsoláson a negyedik kalapban várt a sorára a gömbbe zárt Hungary feliratú cetli, márpedig a mai, uniformizált futballvilágban ez a kalapozás pontosan azt jelenti, amit. Azt, hogy húsz százalék esély van arra, hogy az Eb-selejtezőben biztos továbbjutó helyen végez a válogatott. ,-‘cu‰ › * -Nem sok... Tudom, hogy az euforikusabb pillanatokban ne­héz ezzel szembenézni, s éppen a futballörökség­­ből fakadó büszkeségünk miatt nem akarunk ilyen statisztikákat látni, de talán akkor járunk jól, ha el­fogadjuk, e pillanatban hol a helyünk, és végre egy­szer megteremtjük annak az esélyét, hogy ne csak a futballörökségbe vetett hitünk, kissé smirglisebben fogalmazva, a mázlink vigyen végig minket az úton. A szerencsénket vasárnap amúgy is kihúzták Dublinban... TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK A HOLLANDIA-MAGYARORSZÁG (28-25) NŐI KÉZILABDA EB-CSOPORTMECCSRŐL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. pistil !„Nincs nagy probléma ezzel a játékkal, a horvátokat és a spanyolokat is le lehet győzni!" Prof­es­szor Emer hu- „Ez a csapat küzdött, ebben tekintetben nem érheti kritika, néhány (néhány, inkább fél tucat) játékos pedig nem tehet róla, hogy bekerült a válogatottba, és Grootékkal találta szembe magát, holott erre nincs kvalifikálva." expozíció „Bíró gyakran került kiszolgáltatott helyzetbe, de becsületére­­ és tehetségére! - le­gyen mondva, szépen helytállt. Nem rajta múlt... Nycke Groot a második félidőben megmutatta, hogy miért világsztár irányítóposzton. Szenzációs megoldásokra képes, ezekért szeretem nézni a győri játékát is. Élmény, ahogy játszik (fifikásan, lazán, könnyedén), s amilyen szeme van, és ami­lyen »szeme« van a labdáinak is." Szene csapat „Ez egy fiatal csapat, sok, még tapasztalatlan játékossal. Az ellenfél az elmúlt években jelentős eredményeket ért el, tele van rutinos játékossal. Ha ezt figyelembe vesszük, az eredmény nem rossz, ha a fiatalok beérnek, és meglesz a nemzetközi tapasztalat, jó lehet a válogatott, én szurkolok neki. Hajrá, lányok!" 2018. december 3., hétfő nemsetsport Tanuljunk,­ meg játszani e­ lőre szólok, e publicisztika azért íródik, hogy ismét rögzítsük: a kézilabda, a versenysport általában, még ha Európa-bajnoki szinten zajlik is, játék. Ettől persze még nagy a tét, óriási a beléfektetett pénz, energia, figyelem, követelhet vért, verejtéket és könnyeket - de nem háború. A játékosok nem hadviselő felek, az edzők nem hadvezérek, a csapatok nem zászlóaljak, a média dol­gozói nem haditudósítók, a publikum nem a „polgári lakos­ság", nem szenvedhet áldozatot. Nem árt ezt az elején tisztázni, tudatosítani, mert alig kez­dődött el a franciaországi női kézilabda Eb, máris sok minden a feje tetején áll. Rögtön kikapott a vb-címvédő házigazda és a legutóbbi hét Eb-ből hatot megnyerő Norvégia is, ám mielőtt szenzációt kiáltanánk, megsúgom: nem történt sem­mi rendkívüli. A magyar válogatott is vereséggel kezdett - szombaton Hollandia múlta felül 28-25-re -, még csak nem is meglepő módon, ám a tegnapi reggelinél felfedeztünk egymás arcán egy-egy új barázdát. Aztán két falat között a helyére került minden. Nem kellett hozzá egyéb, mint csoportmérkőzéseink színhelyén, Mont­­béliard-ban, mintegy ötszáz kilométerre Párizstól, belenézni a hírműsorokba. Természetesen otthon is láthatjuk a riasztó képeket két egyéb bejátszás között. Itt azonban sokkal tö­ményebben, az érintettek, a veszélyeztetettek - szerencsére csak átmeneti, az Eb idejére szóló­­ sorstársaként érint meg minket is az apokalipszis: a francia főváros lángokban áll, az utakat kiégett autók szegélyezik, a felfordulás már régen túlterjeszkedett eredeti kiváltó okain, a károkozás eszközből öncéllá vált. Ilyen tágabb külső környezetben készülünk a horvátok el­leni mai meccsre, amelynek jelentőségét érdemes két szél­sőség felől is megközelíteni. Az egyik: a magyar sport, azon belül a kézilabda is, soha­sem volt kedvező anyagi helyzetet élvez, miközben női válo­gatottunk lemaradt a londoni és a riói olimpiáról is, Tokióba tehát kötelező kijutnia. Az ötkarikás kvalifikáció első állomá­sa a mostani Eb, a helyezések értékét azonban csak a jövő évi vb végeredménye minősíti, visszamenőleges hatállyal, mert akkor derül majd ki, hogy a kontinenstornáról kik vehetnek részt a selejtezőn. Ezért minden mérkőzés alapvetően fontos lehet, különösen a mai, hiszen a horvátok a spanyolok elleni bemutatkozáson iskolás- vagy utánpótlás-együttes benyo­mását keltették, már az első félidőben tízgólos hátrányba kerültek. Mielőtt azonban leszögeznénk, hogy legyőzésük szemernyi gondot sem jelenthet, tegyük hozzá: csak akkor, ha úgy jászanak, mint szombaton, de erre semmi biztosíték nincs. Ugyanis számos női kézilabdacsapat olyan, mint a brit időjárás; ha elégedetlen vagy vele, várj néhány percet, és addigra megváltozik. A mieinknek tehát a legjobbjukat kell adniuk, mert ez a kulcsmeccs, ha megvan, vele jár a legjobb tizenkettő közé jutás, az újabb három mérkőzés lehetősége, és a kiemelt státusz a vb-selejtező sorsolásán. A minden ígé­rete és a semmi bizonyossága között választhatunk. A másik, gyökeresen ellentétes kiindulási pont szerint viszont ma 18 órától egy jól fűtött és kivilágított teremben, olykor vidám és harsány zeneszó mellett, pár ezer ember ön­feledt szórakozására hét hölgy azért szaladgál, hogy egy kö­zepes méretű bőrgolyót egy három léc által határolt területen belülre juttasson, másik hét pedig ennek a megakadályozá­sára tesz fel mindent. Miközben alig félezer kilométernyire tűz emészti a fény városát, és az ország, a földrész, a világ is bölcsen teszi, ha nem csupán Párizst fenyegető képeket lát A VILÁGBÉKE TÖRÉKENYSÉGE NAPJA­INKBAN SZERENCSÉRE VÉGKÉPP NEM A MONT­­BÉLIARD-I CSARNOK ESEMÉNYEIN MÚLIK, ÚGYHOGY A MAGYAR LÁNYOKNAK EZÉRT IS MINDEN OKUK MEGVAN RÁ, HOGY KÉZILABD­ÁZ­ZANAK EGY JÓT felvillanni a lángokban. Ha innen közelítünk, a magyar-hor­­vát találkozó tétje alig nagyobb egy öt-hat aduval induló piros negyvenszáz ultiénál. A kézilabda, az Eb, a mai mérkőzés jelentőségének valós és normális helye nyilván a két szélsőség között van, embe­re válogatja, kinek hol. Ám abból adódóan, hogy a kézilabda játék, méghozzá annak remek fajtája, annyiban egyetérthet­­nénk, hogy többféle minőségben, pozícióban érdemes érte élni, de tilos, kóros aránytévesztés még csak átvitt érte­lemben is élni, halni érte. Sokat lehet vele nyerni, ám - egy­­egy meccsen, tornán kívül - keveset veszíteni. Aki mindezt felismeri és így is éli meg, az máris tett egy jókora lépést a győzelem felé, hiszen képes önfeledten, önmagáért a játé­kért játszani, nem a kudarc rémiszti, rántja görcsbe, hanem a siker ösztönzi. . ....... Örök példám erre a 2000-es sydneyi olimpia női kézilabda­döntője, amelynek 46. percében hat góllal húzott el a magyar válogatott, ekkor a dán időkérés után a pályára visszatérő Camilla Andersen széles mosollyal az arcán hozta középkez­déshez a labdát. Fordításuk, vereségünk, az eredményhirde­tés és az első sokk elmúltával odaléptem hozzá, és megkér­deztem, minek tudott akkor, mínusz hatnál örülni, mire azt felelte: annak, hogy az edzője azt mondta, a magyarok a világ legjobbjai, megérdemelten nyerik meg az olimpiát, de tőlük is nagyon szép, hogy bejutottak a döntőbe, hát élvezzék minden percét. Élvezték, ezért győzedelmeskedtek is. Idézhetem Alexi Lalast, az Egyesült Államok labdarúgó­ját is, aki az 1998-as vb-n, az Irán elleni csoportmeccs előtt nyilatkozott korszakosat. A lyoni stadion lelátóján elhűlve, kissé megriadva, kissé megigézve figyeltem, amint a perzsa drukkerek megszentelt zászlókkal, nyilván kultikus dalokat énekelve gyülekeznek, mintha középkori ütközetre készü­lődnének, e miliőben kaptam kézhez a tartalék hátvéd Lalas „esélylatolgatását", amely így szólt: „Ha a világbéke megőr­zéséhez Irán győzelme szükséges, ám legyen.” A világbéke törékenysége napjainkban szerencsére vég­képp nem a montbéliard-i csarnok eseményein múlik, úgy­hogy a magyar lányoknak ezért is minden okuk megvan rá, hogy kézilabdázzanak egy jót. Ma a horvátok, szerdán pedig a spanyolok ellen. Az előbbi alkalommal abban is bízhatunk, ha két fél között hat-nyolc gól a különbség, az csupán extrém körülmények között tűnhet el, utóbb abban, hogy két-három gól elméleti differencia ide vagy oda a gyakorlatban bármerre fordulhat. A vége felé közeledve, e részben tudás alapú, részben szerencsejáték két további jellegzetességét is megemlítjük. Az egyik, hogy a világversenyeken mutatott teljesítmény nem áll feltétlenül egyenes arányban az elért eredménnyel. Női nemzeti együttesünk a „modern korban” vitathatatlanul az 1999-es norvégiai vb-n rukkolt ki a legkiválóbb és leg­egyenletesebb produkcióval, ám ötödikként zárt, miközben az ezerszer elátkozott és visszasírt 2000-es sydneyi ezüst alkalmával csupán egy mérkőzésén kézilabdázott végig ki­emelkedően, a Norvégia elleni elődöntőben, mégis az rög­zült, hogy sokszorosan megszolgált aranyat veszítettünk el. A másik látszólagos furcsaság, hogy itt egyetlen nap alatt is lehet várat építeni. Bizonyságul elegendő kerek évfordu­lókat idézni. Huszonöt esztendeje, a norvégiai vb-n lánya­ink december 1-jén iszonyatos, 37-23-as verést kaptak a dánoktól, majd 3-án 33-31-es diadalt arattak az előző két olimpia bajnoka, Dél-Korea felett. Köszönhetően annak, hogy vesztesnek vélt állásban, a második félidőben egyszer csak elkezdtek zsigerből játszani, és felfoghatatlan, 13-1 -es szakaszsikert produkáltak. Húsz éve, 1998 decemberében, a hollandiai Eb elődöntőjében a norvégok mértek ránk 28-14- es csapást, ám huszonnégy órán belül a bronzrangadón a mi­eink 18-11-es félidő után 30-24-re legyőzték az akkoriban roppant erős, az előcsatározások során még öt góllal jobb­nak bizonyuló osztrákokat. Szintén napra pontosan tizenöt éve, a 2003-as horvátországi vb-n, december 3-án a nem túl acélos németek 30-27-re gyűrték le együttesünket, amely másnap 38-25-tel száguldott át a csoportfavorit, fénykoru­kat élő szlovéneken. Végül egy friss, élő emlék a 2015-ös dániai vb-ről, csak számszerűen: december 8-án: Montenegró-Magyarország 32-15, december 9-én: Magyarország-Dánia 29-22. E játék összegzéseként citáljuk Kim Rasmussen szövetségi kapitányt, aki az Eb előtti sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: szinte mindenkit le tudunk győzni, de ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkit le is fogunk, viszont szinte min­denkitől ki is kaphatunk. Válo­gatottunk szombaton megerő­sítette az állítás első felét, ma pedig meg kellene cáfolnia a másodikat. BALLA­ Attila A decemberi zimankóban van kellemesebb elfoglaltság is, mint­ a kispadon ülni, hiszen az egyszeri mellőzött labdarúgóban hiába buzogna a tettvágy, ha a piros egyesületi pokróc alatt is összefagynak a tagjai FÖLDI Imre

Next